Ugrás a kommentre

Császári Birodalom


Oldfighter

Ajánlott hozzászólás

Peremvidék, ismeretlen régiók, a Rylothon túl

 

A Jediket hatalmas tisztelet övezte hajdanán. Rajongtak értük az emberek, a béke és az igazság őreinek nevezték őket. Több ezer fős Rendet alapítottak, a saját ideológiájuk alapján nevelték fel az Ifjakat és évezredeken át beleszólásuk volt a Galaxis történelmébe. Ítéleteket mondtak ki, életekrol döntöttek, háborúkat szítottak a vallásukkal ellentétesen vallókkal szemben. Gyakorlatilag ők irányították a Köztársaságot. Mindezt miért? A titokzatos Erő miatt! Az emberek nem értik az Erőt, ezért félnek tőle, isteneknek képzelik őket. Pedig nem érdemelnek ekkora megbecsülést!

Az Erő nélkül ők senkik! Minden hatalmukat a Neki köszönhetik. Ilyen feltételekkel pedig gyerekjáték ?nagynak? lenni.

Igazi tiszteletet a korlátok legyőzése érdemel. A fájdalom figyelmen kívül hagyása. A harcművészet és fegyverek teljes ismerete. A tudás, ami tökéletes Harcossá teszi az embert! Gyengébb ellen nem dicsőség nyerni. Az erősebbet legyőzni már sokkal nagyobb dicsőség! Ezért álltak a nagy háborúban a Jedik mellé. A sithek voltak az igazi harcosok. És Mandalorn katonái. Ellenük megtiszteltetés volt diadalt aratni. A Jediknek egyedül ez sohasem ment volna.

Ez nem csupán egy nép vagy egy kaszt. Ez egy életforma. Egész életen át kell tanulni. Harcra edzeni. Képezni a testet és a szellemet.

Kisgyermek kortól kell elkezdeni a gyakorlatozást. Kemény munkával és rengeteg tanulással. Aminek egy célja van: harcossá válni! Hosszú és rögös ez az út. A magukat civilizáltnak mondott világnak barbárnak is tűnhet. A kisgyermekeket összegyujtik és közösen nevelik fel, hogy bajtársiasságot tanuljanak. Csapatként kezelik őket. Minden apró hibáért kollektív és kemény büntetést kapnak. A fizikai fájdalom a mindennapok szerves részévé válik. Gyakran kapnak testi fenyítést, az élelemért meg kell szenvedniük. Sokszor saját maguknak kell elejteni a eledelnek szánt állatokat. Az erejüket is nap nap után próbára teszik. A képzett harcosok válogatott eszközökkel nevelik fel az új generációt. A hosszú évekig tartó felkészítés alatt a társaikon és uraikon kívül senkivel sem találkozhatnak. Nincs kapcsolatuk a külvilággal. Asszonyt is csak harcosként szerezhetnek maguknak. A házasság a hősök kiváltsága. Csak az arra érdemes támaszthat utódot magának, hogy aztán a gyerekét ne ismerje és átadja a bajtársainak kiképzésre. A kegyetlenkedések, a lehetetlent súroló követelések, az állandó megterhelés, a hidegben alvás, a fejadagok megvonása, a gyilkos feladatok sok áldozatot szednek. Amikor már megszokják ezt az életet, amikor már fel sem tűnik nekik a sok szenvedés, akkor jön a nagy finálé. A Vadászat. Főleg most, hogy sokkal nagyobb tétje van?Ennyi hülyeséget összehordani! - gondolta a kő ablakkereten túl elterülő hatalmas férfi a saját elmélkedéséről. - A hariinak* igaza volt: a katonának megárt, ha sok szabadidőt kap és el kezd gondolkodni.

A napfényes égbolton megvillant egy aprócska fénypont, majd sebes növekedésével gyorsan felvette egy hajó formáját. Valami átalakított csempész tákolmány lehetett.

Alig telt bele néhány percbe és a hajó megállt a hatalmas kőépület körül, aminek egyik üvegtelen ablakából bámulta az érkezoket. Az idegen hajó pilótája hamar ráébredt, hogy itt nem fog tudni leszállni, így egy távolabbi tisztás felé lebegtette a járművét.

Hátra lépett az ablaktól, be a hideg falak közti homályba. Itt az idő. Megérkezett a gyanútlan segítők csapata. Ehhez nem kellett más, mint néhány megbízhatatlan ember előtt fecsegni a ?hatalmas zsákmányról? egy rylothi bárban. Valaki meghallotta, az

átadta a barátainak és máris itt vannak, hogy begyűjtsék a szajrét. Jobban örült volna ha a turániakig is eljut a híre, ők se hagyták volna ki ezt a lehetőséget és akkor közvetlenül a céljához ér. De így sincs semmi baj. Így tervezték meg a küldetést. Így lesz meg az alibije is?

Kis terpeszben állt, karjait rézsút lefelé kitartotta oldalra. Fekete árnynak tetszett az alakja az ablakon túli ragyogáshoz képest.

Néhány fiatal, hat-hét éves forma gyermek jelent meg. Kezükben különböző páncélelemeket tartottak, amit sorban felcsatoltak az idősebb társukra. Lábvért, al- és felkarvédő, mellvért? Pillanatok alatt teljes lett az öltözete. Az egyik gyermek egy sisakot hozott. Két kézzel tartotta, megállt vele a férfi előtt, fél térdre ereszkedett és úgy nyújtotta fel a sisakot.

A férfi elvette tőle és a fejére húzta. A sötét szemnyílás azonnal kivilágosodott, számadatok, értékek, rendszerellenőrző diagnosztika eredményei futottak át rajta. Hőmérséklet, páratartalom, szélerősség és irány, távolságadatok, életfunkciók értéke: vérnyomás, pulzus, vércukorszint? minden információ, ami egy harcban szükséges lehet. Mindezek a kijelző baloldalán, felső-, illetve alsószélén kaptak helyet. Jobboldalt üresnek kellett volna lennie, de most az előtte térdelő fiú adatai jelentek meg. Becsült tömeg, magasság érték, a fajára, az emberre jellemző anatómiai gyengepontok. Halálos, vagy bénító pontok villogtak egy sematikus képen?

Felemelte a fejét és kijelző adatai is megváltoztak. Az éppen nézett pont távolságát adta meg. A fal és az ablakkeret két egész héttized méterre volt, az azon túli erdő egyik fája kétszázhuszonhét egész tizenöt méterre.

Egy újabb fiú érkezett, ő egy karabélyt hozott. A harcos mogorván elvette tőle és az hátán lévő mágneskarokhoz fogatta.

- Menjetek vissza a hajóra! - utasította őket. - Ha eltűntünk, menjetek haza. Tudassátok otthon, hogy elindultam!

A fiúk bólintottak és elsiettek. Már hozzászoktak a mogorva parancsokhoz, ők is ilyen harcosok lesznek egyszer, ha felnőnek. Akkor majd ők is parancsolgathatnak.

Egyedül maradt. Percek kérdése és elkezdődik a küldetése, amitől az egész népe sorsa függ.

(* egy katonai méltóság, ami Charietto hadúrról lett elnevezve)

 

A sűrű vadonban egy hasba lőtt rancor kecsességével haladt a tucatnyi főt számláló kis csapat. Csapkodták a növényeket, rugdosták az útba kerülő gallyakat és hangosan káromkodtak a milliónyi élosködo rovar miatt.

- Ajánlom, hogy igazad legyen és megérje ide jönni! - sziszegte egy, a keskeny ösvény közepe táján haladó trandoshan az élen haladó zabraknak.

- Ne aggódj! Igazam lesz! - állt meg még hátra szólt biztosításként.

Óráknak tűnt a gyaloglással eltöltött idő, és jócskán ki vett az erejükből. A kőtemplomot, vagy erődöt vagy kitudja mit már a hajóról is látták, de sehol sem tudtak leszállni a közelében. Az évezredes épületen való landolást nem akarták megkockáztatni, így maradt a kilométerekre lévő tisztás. Remélhetőleg sikerült tartani az irányt, és nem fognak kóvályogni az őserdőben!

- Ne siránkozzatok mint a gyerekek! - dörrent rájuk egy twi?lek. - Ha azt mondta ott lesz a szajré, akkor ott is lesz! Különben nem éri meg az estét? Amúgy honnan tudsz erről a helyről?

- Már ezerszer elmondtam! - hördült fel ismét a zabrak. - Egy ryloth- i bárban kaptam a fülest. Azt mondta az informátorom, hogy ő tényleg látta a szajrét, csak neki nincs ismertsége elpasszolni. Nekünk meg ugye van? De akár magunk is felhasználhatunk egy keveset belőle? Azt hiszem megérkeztünk?

Váratlanul állt a csapattal szemben a hatalmas kőépítmény. A növényzet alaposan benőtte az évezredek alatt, de még így is stabilan állt. Valami templom lehetett egykor, talán rakata korú? Ez senkit sem érdekelt.

A zabrak magabiztosan indult el egy bejáratnak kinéző lyuk felé. A többiek óvatosan követték. Ők nem bíztak ennyire abban az informátorban.

- A fegyverek legyenek készenlétben - utasította a twi?lek és kibiztosította a saját sugárvetőjét. - Üres kézzel nem megyünk el. Ha itt van a tulaj, akkor lelőjük és elvesszük az árut.

A méretei ellenére rögtön a tövében, a talajszinten volt a bejárata, ami egy sötét, hosszú folyosóra vezetett.

Néhány életképesebb növény a sötét folyosó elejére is benyújtózkodott, bentebb már csak a gomba telepek éltek meg, puha penészréteggel borítva be a falakat és a padlót.

A köveken visszhangzó lépteik zajától százával menekültek az ízeltlábú és rágcsáló állatok valami biztonságosabb hely felé.

A csapat tagjai sötétben előszedték a kézi- és fejlámpáikat, amivel bevilágítani igyekeztek a sötét folyosót.

A kimerítő erdei menet után gyorsan haladtak a hűvös épületben, néhány perccel később elértek egy nagyobb csarnokot.

A terem négyszög alakú volt, az elrendezésből ítélve mind a négy oldalán lehetett egy-egy bejárat. Feltehetőleg az épület központi termére bukkantak.

- Itt is van! - szólalt meg az abrak, a fal felé világítva. Mindannyian a lámpa fehér fényét követve szegezték a tekintetüket a jelzett irányba. Elvakította őket az üvegrol visszaverődő ragyogás.

Kíváncsian közelebb mentek a különös jelenséghez. Néhány lépésről már fel is ismerték a derékmagasságú polcot, ami végig futott a fal mentén, és aminek üveg volt a teteje. Az átlátszó fedő alatt pedig fegyverek pihentek formatervezett tartóikban. Nem is akármilyen fegyverek! Mind kiváló egyedi munka. Karabélyok, pisztolyok, hődetonátorok, vibrolánydzsák? Tucatjával hevertek itt a ritka és különleges fegyverek. (részletes felsorolás esetleg)

Ámuldozva figyelték az értékes zsákmányt. Egy egész vagyont értek a fekete piacon ezek a fegyverek!

- Na! Látjátok? Igazam volt! - büszkélkedett a zabrak.

- Miért hagynának csak így itt ennyi fegyvert? - kérdezte gyanakodva a trandoshan.

- Valami fejvadász rejtekhelye volt, aztán meghalhatott, vagy elfogták, de már évek óta itt hevernek ezek - mesélte a zabrak az informátorától hallottakat.

A twi?lek az egyik vitrin felé hajolt. Egyre erősödő rosszérzés kerítette hatalmába. Valami nagyon nem volt rendben ezzel a mesével. A legtöbb fejvadásznak volt valami bizalmasa, aki elvitte volna. Egy csempész meg nem halmoz fel ennyi fegyvert. Kíváncsiságból végighúzta az ujját az üvegen.

- Ha évek óta itt van, akkor miért nem poros? - szegezte a kérdést a zabraknak.

- Mi? Hogy? - értetlenkedett.

- Innen hiányzik néhány fegyver! - kiáltott fel valaki, a terem másik végéből.

Mindannyian a hang irányába kapták a fejüket, így még pont láthatták a plazmasugarat, ami eltalálta a felkiáltó fejét. A kezében tartott fegyver csörömpölve zuhant a padlóra, majd élettelen teste is mellé dőlt.

Az többiek a fegyvereiket a támadó vélt helyzete felé szegezték. Néhány bátrabb kísérletező tett egy-két tétova lépést a halott felé, hátha felfedezik a támadót. Az összes lámpa is oda világított, fényárral borítva a teremnek azt a kis szegletét. Semmit sem láttak ott, így a három legbátrabb egészen a holtestig ment.

Onnan látszódott egy másik folyosó is, ami merőleges volt arra, amelyikből ők jöttek. A fal melletti vitrinből tényleg hiányoztak a fegyverek. Csak a helyük látszódott.

Bevilágítottak a sötét folyosóra. Semmi sem volt ott, de csak onnan jöhetett a lövés. Meresztették a szemüket, hátha valami álcázott alak rejtőzködik ott. A feszültségben lélegzetüket is visszafojtották, így azt sem lehetett hallani a csendben.

Váratlanul hatott az egyik lámpa felrobbanása, amit egy rámért ütés okozott. A hirtelen zajra összerándultak zaj felé fordultak.

Egy óriási árny torkon vágta a három bátor önkéntes közül a legszélsőt. A másik tenyerével alulról állba vágta. Hallható reccsenéssel tört ki a nyaka. Még élettelen testének tompa puffanását sem várta meg az árny. Pördült egyet és fejbe rúgta a másodikat. Amint két lábbal állt a talajon, szembe fordult vele és egy fényesen csillogó fém pengét tolt át a fején.

Ekkor tértek magukhoz a távolban állók és ordítva tüzet nyitottak az árnyalakra. A színes plazmasugarak megtöltötték a termet, halálos hálóval beterítve a támadót.

Az árnyékot nem érte váratlanul a lövéssorozat. Sőt, talán várta is! Mozdulataiban egyetlen egy felesleges elem sem volt. Kezdve azzal, hogy lecsapott a lámpára, a torkon és állon vágásig, a rúgásig és döfésig? Minden lépés az előzőből következett. Ezt így találták ki előre. Egy gyilkosan tökéletes mozdulatsor volt. Mire a többiek észbe kaptak és tüzet nyitottak, addigra az árny maga elé rántotta a harmadik bátor önkéntest, így az ő testébe csapódtak a gyilkos lövedékek. Halottá váló fedezéke mögül még egy lövést is megeresztett. Pontos fejlövést adott egy újabb áldozatának.

Mindannyian az összecsukló társukra figyeltek, egy pillanatra befejezve az árny lövését. Mikor újra rá figyeltek, már nyoma sem volt.

- Tűnjünk innen! - sziszegte a trandoshan és megindult a folyosó felé, ahonnan jöttek.

- Mi a fene volt ez? - kérdezte valaki és rohant ő is a kijárat és a biztonságot jelentő hajó felé. Az életben maradtak egy emberként követték őket.

Az erdőben is igyekeztek rohanni, amennyire ezt a növényzet lehetővé tette. Szerencséjükre az idevezető úton egész takaros ösvényt tapostak megkönnyítve a menekülésüket.

Egymást taszigálva igyekeztek minél gyorsabban visszaérni a hajójukhoz.

- Mozgás!? Siessetek!? Gyorsabban!? Rohanjatok!? - sürgették a hátrébb lévők az elől haladókat.

Alig néhány száz méter után befejezték a kiabálást. A zabrak hátranézett, ahonnan az előbb még a fülébe ordítoztak. Már senki sem volt ott. Pedig legalább ketten jöttek utána! Hová tűnhettek?

Nem akarta megvárni, hogy megtudja. Halálfélelme meggyorsította a lépteit és rohant a többiek után.

A visszafelé út sokkal gyorsabb volt. Percek alatt elérték a hajót és felrohantak a nyitott rámpán. A irányítókabinig meg sem álltak. A twi?lek és a trandoshan bevetette magát a pilótaszékekbe. És vadul csapkodva a gombokat életre keltették a hajót. A hajtóművek bekapcsoltak és felemelték a földről a járművet. Amint lehetett átváltottak ionhajtóművekre és kilőttek az űr felé. A navigációs komputer első helyesnek tűnő koordinátáit táplálták be iránynak és másodpercek alatt eltűntek a hipertérben. A pilóta fülke transzparacél ablakai előtt megnyúltak a csillagok és a kevés túlélő megnyugodva dőlt hátra a székében.

Nem tűnt fel nekik, hogy a hajón hagyott társaik nem várták őket a rámpánál és a riadóstartra sem jöttek elő. Csak két súlyos csizma dobbanását hallották közvetlenül mögöttük.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Vadűr, ismeretlen régiók

 

Éles visítás hasította ketté az éjszaka csendjét.

Már megint állatot vágnak apámék - gondolta kelletlenül Zolta, felidézve az ezzel járó gondokat. Hajnalban kelni, egésznap lótni-futni, mert mindenki őt küldi el ha szüksége van valamire. Mondván, hogy ő a legkisebb és a leggyorsabb. Aztán meg el kell viselnie az egyre több alkoholt magukba önto derék turáni munkások fárasztó humorát. És most még le is tolják majd, mert elaludt. Semmi kedve ehhez?

A dobhártyarepesztő robbanás térítette magához. Azonnal felült és a hang irányába kapta a fejét.

Már emlékezett mindenre. Mattu küldte el őket, hogy szerezzenek lakomához ételt. Mindezt persze a fegyvereik nélkül, mert azt elvette tőlük. Messzire kóboroltak és elhúzódott az élelem keresés, így ütöttek egy alkalmi tábort és ott töltötték az éjszakát. Vagyis? Pillantott fel az égre. Még mindig töltik, még van egy pár óra hajnalig.

- Mi volt ez? - kérdezte a társaitól. Már kezdte megszokni, hogy ők sokkal éberebbek és figyelmesebbek.

- Lezuhant nem messze egy hajó - vágta rá azonnal Liuntika.

- Szerintem nézzük meg! - javasolta Ozor. - Hátha akadnak túlélők.

A többi fiú egymásra nézett. Elvileg mindannyian egyenlők voltak, de Ozor ügyessége és tudása miatt messze kimagasodott közülük, így egyfajta vezetőjüknek tekintették. Ezért nem is osztották meg vele a nemtetszésüket.

- Ugyan már! Gyerünk! - szólt rájuk Ozor, megérezve a bizonytalanságukat és elindult a minrasáért. - Ez turáni terület! Itt csak turáni hajók járnak, és segítenünk kell nekik!

Ez az érv hatott és a többiek is követték a felszerszámozásban.

A hajó nem messze zuhant le tőlük, alig pár kilométerre. Az erdő okozta nehezebb terep ellenére is gyorsan elérték a roncsokat.

A típusát már lehetetlen volt megállapítani, annyira összetört. Teherhajó lehetett, amit néhány plusz fegyverrel egészítettek ki. Akár turáni is lehetett, de ilyesmi hajókat inkább csempészek használnak.

Egy egész tisztást vágott magának a becsapódó hajó, felgyújtva egy jókora területet az erdőből. Az öt fiú közelebb léptetett a mintasokkal a roncshoz.

Az állatok a tűztől megrémülve fújtattak és toporogtak. Nehezen lehetett rábírni őket a közelebb léptetéshez.

- Inkább hagyjuk itt őket - javasolta Karkhász és lepattant a hátasáról. Egy közeli ép fához vezette és kikötözte hozzá. A többiek követték a példáját, majd óvatosan lépkedve, kikerülve a lángoló különböző hajtómű folyadékokat olyan közel mentek a tűzhöz, amennyire csak tudtak.

- Ezt a zuhanást senki sem élhette túl - állapította meg nagy szakértelemmel Zolta. A hajó állapotát nézve igaza is lehetett. Egy roncshalmaz volt az egész.

- Menjünk? Majd ha kialszik a tűz, akkor visszajöhetünk megnézni, kik voltak ezek.

Az öt fiú megfordult és a minrasok felé indult, amikor egy váratlan robbanás rázta meg a roncsot. A földre vetették magukat, nehogy valami repesz eltalálja őket. A hasukról az oldalukra fordulva meglátták a robbanás következményét is. A roncshajó oldalába egy méretes lyukat hasított, amit lángok vettek körül.

A következő pillanatban egy fekete alak emelkedett ki a lyukon. Hatalmas volt, legalább két méteres. Páncélt kellett viselnie, különben már elégett volna abban a hőben. Lassan feléjük fordult. Vállai ütemesen emelkedtek ahogy levegőt vett. Sisakrostélya halványan világított. Belülről biztos érzékelok vetítőlapjai lehettek benne. Egy ugrással kiemelkedett a roncsból, egy tigris bukfenccel megérkezett a talajra, kigurulva belőle azonnal talpra állt.

A fiúk mozdulni sem tudtak a meglepődöttségtől. Csak akkor lendületek akcióba, amikor az óriás egy laza rúgással leterítette a földön heverő Sárkelt. Liuntika volt a leggyorsabb. Talpra szökkent, egy lépéssel ott volt az idegen előtt, csak két fejjel alacsonyabban. Felütve megcélozta az állát, de az óriás balkezével félresöpörte Liuntika ütését jobbjával pedig mellkason vágta, amitől a fiú hanyatt zuhant. Karkhász egy lábsöpréssel próbálkozott, még fekvő helyzetből. Az óriás könnyedén felugrott, így Karkhász csak a semmit rúghatta el. Még a levegőben volt, amikor a kiosztott egy kemény fejberúgást a harmadik fiúnak is. Ozor és Zolta ekkora talpra szökkent és Liuntika is feltápászkodott az első bekapott ütése után. Hárman igyekezték körbe venni az óriást, aki legalább két fejjel volt magasabb mindnyájuknál. Az óriás megállt középen és körbefordulva végigmérte a három fiút. Amikor Zoltának háttal volt, akkor lendült támadásba a fiú, bízva a meglepetés erejében. Tévedett. Alig lépett közelebb, még csak az ökle lendült, de beleszaladt a könyökébe, amitől összerogyott. Ozor is támadásba lendült, őt egy hátra felé leadott rúgás állította meg. Liuntika az előző ütését is nehezen viselte, így neki esélye sem volt kivédenie a következő támadást. Mind az öt fiú a földön hevert, nyöszörögve, a fájós tagjaikat tapogatva. Az óriás végig pillantott rajtuk, talán azt nézte meg, hogy jelentenek-e rá veszélyt,a aztán elindult a fák közé.

Ellépett Ozor mellett, de nem haladt két métert sem, amikor a fiú füttyére megfordult. Még mindig a földön feküdt, a kezével a bordáit szorongatta, ahová a rúgást kapta.

Az óriás nézte őt egy pillanatig, majd megfordult, hogy folytassa az útját.

Ekkor látott meg két patát, ami iszonyatos erővel csapódott a sisakjába. Hanyatt esett, de eszméleténél maradt. Egész addig, hogy felfogja, mi történt. Az a kölyök nem neki, hanem a gebéjének füttyentett. A több mázsás jószág pedig fejbe rúgta. A felismerés után elájult.

Szerkesztve: - Tarkacsu
A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 2 héttel később...
-No és mit felelsz? Érzel legalább késztetést afelé, hogy repkedjél még a felhők fölött?

Den kezdett visszavedleni komoly, megfontolt emberré de továbbra is közvetlen maradt. Karját kinyújtotta és tenyerét Adin vállára fektette.

-Gondolkodom rajta Adin. Az biztos, hogy valamivel el kell ütnöm az időt amíg el nem jön az a bizonyos pillanat.

-Remek. -bólintott rá Adin, ugyan nem tudta eltitkolni, hogy kicsit elszántabb választ várt inkább. Elfordultak az eddigi panorámától és megindultak vissza, a ház felé. Hangjuk egyre távolibbnak tűnt a susogó nádastól.

-Ha pedig szűkségesnek érzed akkor szólhatok egy-két jó szót az érdekedben a bázisparancsnoknál.

-Tényleg? Ez rendes tőled.

-És persze a srácoknak is bemutatlak.

-Nos...

-Persze, persze, nyugi. Nem árulom el, hogy fényszablyával nyesed le a gallyakat a fákról.

-Uh te, te.... Hé, el ne rohanj! Gyere csak vissza!

Grimson irodája a városnyi méretű csillagromboló egyik megfigyelőfedélzetére költözött. Pontosan azután, hogy a férfi először pillantotta meg Ghadeát, azt a színpompás bolygót mely mint mindig, most is a terebélyes kilátó előtt töltötte be a panoráma jelentős hányadát. Erről személyesen ő intézkedett, bevonva természetesen a kapitányt is. Mivel ezt a megfigyelőállást ritkán használták, a költözés gyors volt és majdhogynem teljes körű. Persze itt-ott kompromisszumokra kényszerült, de az elé táruló látványért bármilyen fölös kényelmi funkcióról szívesen lemondott. Hamarosan talán még egy fokkal közelebb juthat titkos álmához, -szőtte sokszor magában tovább a gondolatait- és egyenesen a planéta egyik gyönyörű szegletében építgetheti álmai következő lépcsőfokát, melyhez szorosan hozzá fog tartozni felesége és gyermeke is. Már csak az odáig vezető szálakat kell elegyengetnie.

Már ha természetesen nem zaklatnák állandóan mikor félrehúzódik a gondolatai közé.

Haragos pillantást lövellt a válla fölött az íróasztala felé, mely egy standard alapokon nyugvó kommunikációs panelt is rejtett magában. A készülék búgással jelezett neki, hogy valaki fel szeretné venni vele a kapcsolatot. Rossz kedve ellenére odasétált a bútordarabhoz és lenyomta a szükséges gombokat a kapcsolat létrejöttéhez.

-Mit akar? -fakadt ki nyersen. -Közöltem, hogy nem fogadok ebben az órában hívást.

-U-uram, elnézését kérem, de ez halaszthatatlan. -hebegte az ügyeletes kadét a diszpécserszolgálattól.

-Folytassa!

-Egy kommunikációs bóját vettünk a fedélzetre, uram. -folytatta a kadét, némileg összeszedettebb hangon. -Egyenesen a hapan frontról küldték, Yularen admirális flottájától.

-Küldjék át az irodámba a tartalmát!

-Értettem, uram.

Grimson komor szemöldökráncolással bontotta a vonalat, majd átkapcsolt egy másik csatornára, mely egyenesen a szárnysegédjeihez irányult.

-Igen, tábornok? -hallatszott egy fegyelmezett hang rögtön a vonal túlsó vége felől.

-Van valami hír a dariani technikusi egységünktől?

-Még nincs tábornok, de utánanézhetek.

-Rendben, hadnagy. És ne engedje, hogy a végtelenségig húzzák az időt.

-Igen, tábornok.

 

 

-Hm. Meg kell, hogy valljam, elég fess az uraság ebben a ruhában.

-Úgy gondolod? -pillantott ki oldalra, felhúzott szemöldökkel Den O'Harmen, miközben szemben állva a fototropikus tükörrel, az utolsó igazítást eszközölte az egyenruháján. Az űr kegyetlen szeszélyeinek is ellenálló overál a ghadeai őrflotta hagyományos vörös-fekete színösszeállítását tartalmazta melyet csak a rangjelzés fehér felvarrása tett változatosabbá.

-Nem is tudom, mikor hordtam valami hasonlót utoljára.

Dynia odalépet a férfi elé, és gondoskodó mozdulatokkal megigazgatta a ruha nyaki részét, melyen még rejtőzött némi oda nem illó redőzés.

-Biztosan hamar megszokod.

Den elvonta a figyelmét a tükörképéről és lepillantott Dyniára. Nem volt nehéz észrevenni, hogy a kedvese arcán vagy féltucatnyi érzelmi jelentéstartalom fodrozódik keresztül, mely nem csak vizuálisan vált észlelhetővé, hanem a kettőjüket is körülölelő Erő örök életű és végtelen kiterjedésű felszínét is bejárták, csatlakozva, a többi élőlény által keltett apró hullámzáshoz. Egyike ezeknek az érzelmeknek a büszkeség szárnyai alá tartozott, míg egy másik, az aggódás védnökségét választotta.

A férfi megfogta a puha kézfejeket, melyek lejjebb csúsztak, a mellkason keresztben futó díszítő mintákra.

-Óvatos leszek, ígérem. -mondta, keresve Dynia pillantását, mely csak nehezen akart feljebb emelkedni.

-Tudom. -felelte, majd zaklatottan megrázta a fejét. -Nem is tudom miért lyukadunk ki mindig itt? Hisz....

-Ez természetes. Mindketten tudjuk, hogy mi forog kockán.

Dynia elhúzódott tőle.

-Többnek kell lennünk ennél Den. Ha nyerni akarunk erősebbekké kell válnunk.

-De hisz ez nem gyengeség. -fogta meg a nő felkarját. -Főleg részedről nem aki merészen szembefordult Grimsonnal.

-Ne túlozz, kérlek. -mondta esdeklően, mire Den magához húzta.

-Túl fogjuk ezt vészelni Dynia.

-Igen, tudom. -közölte, a férfi mellkasára hajtva a fejét. -Én egy percre se fogok a meghátrálásra gondolni. Mostantól új napok jönnek, érzem.

Érezte, hogy Den mérlegelve figyelte őt még ha nem is pillantott fel rá. Így folytatta ott, ahol abbahagyta:

-Te adsz erőt nekem, meg a kicsi. -lepillantott a hasára. -De nem gondolhatok mindig arra, hogy valami veszélybe kerültök. A kételyek így csak elsorvasztják az összes bátorságom.

-Ne mondj ilyeneket. -kérlelte őt Den, aki végigsimított a hátán.

-Sajnálom Den, de ez az igazság. Uralkodnom kell bizonyos érzelmeimen.

-Jól van, jól van. -suttogta a férfi. -Tedd azt amit helyesnek vélsz.

Den érezte, hogy valahol igaza van Dyniának. És mindemellett volt egy olyan halvány gyanúja, hogy eme célkitűzéshez a születendő gyermeküknek is jelentős köze volt. Már nem először tapasztalta Dynia közelében azt a különös érzést, melyet csakis az Erőérzékenyek élhettek át, ha valaki a közelükben jelentős változtatást tud gyakorolni a külvilágra. Bár gyenge jellemzők voltak ezek és talán még korántsem tudatosak, mégis jelen voltak.

-Indulnom kell. -közölte majd egy perc elteltével, mikor elhalványultak a fodrozódások a ?tó? felszínén.

-Rendben. -bólintott Dynia, engedve, hogy Den az ágyon hagyott táskájáért nyúljon, melyben már korábban becsomagoltak minden olyan holmit, melyre szüksége lehet. -Nekem is lassan mennem kell, hogy egyeztessek Asylevel. Aztán még el kell ugranom az új ruhákért, majd Willrielért menni az iskolába.... -fújt egyet mintha már abba kimerült volna, hogy felsorolta a nap folyamán rá váró feladatokat.

-Rendben, de ígért meg, hogy pihensz is. -Den közel hajolt hozzá, majd megcsókolta. -Feküdj le korán.

-Majd igyekszem. -mondta Dynia a derekára tapasztva a tenyereit, leplezetlenül pillantva le a dudorodó hasára. -Amilyen iramban a kis pocaklakónk növekszik, lassan már a felkelés is nyögvenyelős lesz.

Den, a hasára csúsztatta a kezét.

-Erős gyermekünk lesz Dynia. -közölte szélesen elvigyorodva.

-Néhanapján szívesen kölcsönadnám, hogy téged rugdosson. -élcelődött Dynia, mire Den felnevetett.

-A másodiknál már megszokod.

-Na persze. Szó se lehet róla. Na, hess innen! -tett egy legyező kézmozdulatot, majd mielőtt még Den ellépett volna előle, viszont csókolta. -Szeretlek. Vigyázz magadra.

-Sietek haza, Ígérem. -mondta gyengéden, majd megemelte a táskáját és kifelé indult a hálószobából.

 

 

-.....továbbá szükségünk lesz az utánpótlási vonalaink biztosítására, ellátóraktárak, karbantartóállomások kiépítésére az ön fennhatósága alá tartozó rendszerekben. Haladéktalanul várom a válaszát tábornok.

Wullf Yularen emberméretű hologramja egy villanás kíséretében elenyészett, magára hagyva Grimsont a széles panorámaablakokkal határolt alkalmi kabinjában. A tábornok ugyan az üzenet teljes meghallgatása alatt rezzenéstelen ábrázattal várta ki a végszót, mintha csak attól tartott volna, hogy az admirális végig az ellenőrzése alatt tudhatja az ő érzelmeit -az egyre életszerűbb hologramüzenetek már csak ilyen rigolyása tették az embert-, de amint kifelé fordult a csillagmező és annak középpontjában lebegő Ghadea festői glóbusza irányéba, kivillantotta a tökéletesen ápolt fehér fogsorát. A harag eluralkodott rajta. Pedig részéről ez volt a legutolsó momentum amivel büntetni akarta volna Ghadeát. Így gyorsan, némi szégyenérzetet táplálva kudarca után, lesújtotta a tekintetét. Valamit tennie kell, méghozzá azonnal, ha a terveihez akarja tartani magát.

 

 

-Nézze Meereto kisasszony, talán mégis jobb lenne ha Loraney elnökasszonnyal beszélném ezt meg.

-Sajnálom nagykövet, de el kell, hogy utasítsam ezt a kérését. Mint már mondtam, az elnökasszony az állapotára való tekintettel, hozta meg ezt a döntését. Én képviselem őt a szolgálati idő jelentős hányadában. Az én szavam pedig az ő szava is egyben.

Grimson kedvtelenül dőlt hátra a magas háttámlájú székében, melyet az elnöki magánirodában biztosítottak a meghallgatáson részt vevő vendégeknek. A férfi szerette volna a szemkontaktust tartani a nővel, aki acélosan határozottan hozta nyilvánosságra a gondolatait, bár a tekintetét le nem vette volna a kezében tartott adattábláról, melyet alig néhány perce ő maga nyújtott át neki. Talán éppen emiatt volt most csalódott és mérges egyaránt. Ha csupán néhány szikrát rá tudott volna szórni az alelnök pillantására....És akkor ez még a legfinomabb módszerre lett volna, hogy érvényesítse az akaratát. Akár a megfelelő szót is kibökhette volna és máris az ugrásra kész rohamosztag csapat szállta volna meg az egész palotát. De ő ezt akarta volna a legkevésbé. Eleinte legalábbis. De most, hogy szorongatja az idő, a felsőbb vezetés, aki egyenesen Őfelségétől kapja a parancsokat....

A saját ambíciói egyre kárhozottabb útra terelődnek, vonta le a keserű megállapítását a se szeri, se számra érkező kusza gondolatait félbeszakítva. Talán egy megfelelő mentőöv, az most jól jönne, -sóhajtott fel idegességében, ahogy pótcselekvés gyanánt végigvezette a tekintetét a szoba falain, berendezési tárgyain, melyek csak feleannyira voltak hivalkodóak, mint amit ő elképzelt magának ha tervei végre révbe érnének.

-Egyvalamit még talán tehetek. -közölte, igyekezvén magát rendíthetetlenként feltüntetni, mely alapvető állítás igaz is volt róla. Nem hiába tartott mindig ott, azoknál a céloknál, melyeket korábban kitűzött magának. -A fő flottaösszevonás a Skythdor mellett fog történni. Ott fog létrejönni a karbantartóállomás. De szükségem van Ghadea részvételére, hogy egy ellátóközpontot hozhassunk létre.

Asyle Meereto első ízben emelte tartósabb ideig a tekintetét a férfira. A zafírkék szempár akár hipnotikus erővel is hathatott volna.

-Nézze, nagykövet. Azzal, hogy válaszút elé állít, nem fog javítani a népeink közti párbeszéden. A mi célunk nem az, hogy katonai erőkkel hívjuk fel magunkra a szomszédjaink figyelmét.

-Ugyan, a szomszédjaiktól nem kell tartaniuk. Skythdort a szövetségesünké tettük.

-De milyen áron, nagykövet? Chelairok százezrei tűntek el. Arról nem is beszélve, hogy a mi követünknek és kíséretének tragikus halálát is ennek a folyamatnak a számlájára írhatjuk.

-Úgy rémlik, hogy ezt a sajnálatos eseményt már tisztáztuk alelnök.

-És ha már itt tartunk, úgy hírlik elég komoly hátrányba kerültek a Hapan Csillagköd területén belül. -folytatta Asyle összekulcsolva maga előtt az asztalon az ujjait, leplezve kézfejének apró ámde folyamatos remegését. A többi hasonló jelet szerencsére takarta a széles irodai asztal mely kettőjüket elválasztotta. -Okunk van azt feltételezni, hogy a hapanok kihasználva az előnyüket, retorziókat fognak végrehajtani a flottájukon, illetve azokon akik segítséget nyújtanak maguknak.

-A szentségit is neki! -pattant fel Grimson a helyéről, oly váratlanul és elemi dühvel a hangjában, hogy Asyle alaposan beverte a térdeit az asztallap alatt húzódó fiók aljába amikor összerezdült. -Miért kell maguknak túlfeszíteniük a húrt?! -szegezte rá a mutatóujját. -Ha akarnám akkor már rég elfoglaltam volna ezt az átkozott bolygót és a földig romboltattam volna a városaikat.

A dühtől rekedt hangja nemcsak a helyiségben vert visszhangot, hanem odakint a folyosókon is, ahol a palotaőröknek esélye se maradt, hogy intézkedhessenek. Mihelyt az iroda ajtaja felé léptek volna, fehér testpáncélos rohamosztagosok bukkantak fel mindenhonnan.

Talán Asyle volt az egyedüli aki saját reakciójától lepődött meg leginkább. Felemelkedett a székéről és tökéletes nyugalommal nézett farkasszemet Grimsonnal.

-Szóval így állunk. -mondta. -Kimutatta hát a foga fehérét.

-Félreismer engem. -vicsorgott rá a férfi, miközben lazított az egyenruhájának merev hajtókáján, mely szorosan körbeölelte a nyakát. -Hát még mindig nem érti? Én a maguk javát is akarom. Az egész bolygóét. Terveim voltak.

-A maga ambíciói.....a Birodalomé, egyre megy, úgy érzem. A vesztünket akarja, ez az igazság. Elnyomhat, leigázhat, nem számít. És tudja miért? Mert megtörni azt sose tud minket.

-Valóban? Így gondolja? Majd meglátjuk. De meg ám!

 

 

-Duulin elsőtiszt, uram. Szolgálatra jelentkezik.

-Pihenj, parancsnok! -biccentett az állával Den O'Harmen és tekintetét körbehordozta a szállítóhajó műszerekkel zsúfolt tenyérnyi hídján, ami méreténél fogva inkább volt nevezhető pilótafülkének. A konzolok előtt tartózkodó további négy fő, egy emberként pattant fel, üdvözölve őt, illetve engedelmeskedve a parancsnoknak aki a szokásos ?Kapitány a hídon? szavakkal erőltette meg a hangszálait.

-Uraim, -tette hozzá Den- folytassák a munkájukat.

-Khm, kapitány -vonta ismételten magára a figyelmet a parancsnok, aki nem sokkal lehetett fiatalabb Dennél-, megtiszteltetés önnel együtt egy hajón szolgálni. Ön egy legenda, uram.

-Ne tévesszék meg a szóbeszédek, Duulin parancsnok. -közölte, miután kilépett a vezérlőfülkéből. -Ez az első munkám ebben a rangban.

-Tudom, uram. Csak tudja a Skythdori események után.....

-Parancsnok, talán ideje lenne ha a jelenlegi feladatunkra koncentrálnánk. -terelte el az elsőtiszt gondolatait, Den, aki tovább folytatta a hajó falainak mustrálgatását. Egy közepes, cirkálóosztályú szállítót kapott első feladatául, aminek a rakterében felhalmozott készletét el kellett vinnie Marinerre, az ottani ghadeai katonai alakulatok részére. Javarészt, a hajó emlékeztette a Köztársaágbeli cirkálók felépítésére bár bizonyos funkcióiban eltért azoktól. -Az ellátmány biztonságosan rögzítve lett az utazáshoz?

-Természetesen, kapitány. -felelte, gyorsan elhessegetve a szégyenérzetét. -Magam ellenőriztem a berakodást.

Egy adattáblát emel fel maga mellől.

-Íme a jelentés, kapitány. Továbbá megtalál minden lényegi információt a legénységről, a szolgálati beosztásokról...

-Köszönöm, Duulin parancsnok. -vette át a készüléket egy őszinte pillantás kíséretében. -Most a kabinomba térek, de később majd nézzen még be hozzám. Átnézem ezeket az adatokat.

-Értettem, kapitány.

-Önné a híd, elsőtiszt.

-Ön szerint nem fognak gyanút a birodalmi őrjáratok? -vetette közbe, mielőtt még Den automatikusan indult volna tovább a tiszti kabinokat magába foglaló folyosó felé.

-Biztos az alibink parancsnok. Mindenről gondoskodtak.

-Hm, értem. -bólintott nem túl meggyőzően. A kétségeitől szemmel láthatóan nem bírt megszabadulni, de az is meglehet, hogy az átlagosnál jobban izgult, gondolta Den és rögtön megtapasztalta, hogy saját maga is hasonlóképp érez a küldetés iránt.

-Később majd még beszélünk. Folytassa a feladatát, Duulin!

-Igenis, kapitány! -vágta magát vigyázzba, tekintetével még néhány másodpercig követve Dent, ahogy az átviharzott a híd előtti előtéren a folyosók irányába.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Vadűr, ismeretlen régiók

 

Az idegen hajó még mindig lángokban állt. A zuhanás által felgyújtott erdő sem akart kialudni, pedig nem volt száraz a növényzet. Becsapódás előtt megsérült több helyen is a hajó test, méretes lékeket vágva a belé, amiken keresztül az egész környékre gyúlékony folyadékok hullottak le. A roncs közvetlen közelében is hatalmas lángokkal égett itt is, ott is.

Az öt fiú nehezen tápászkodott fel. Az az idegen alaposan helyben hagyta őket, és még meg se kellett erőltetnie magát hozzá. Nagyszerű harcos lehetett. Erről tanúskodott a speciális páncélja is, ami túlélt egy zuhanást, egy robbanást mindezt úgy, hogy karcolás nélkül úszta meg a benne rejlő ember? Ember? Az még kérdéses!

Ozor az idegen felett állt, mint a győztes fejedelem a leigázottak zsákmánya felett. A harcos az oldalán feküdt. Fényes páncélját friss karcolások, koromfoltok csúfították el. A sisakja halánték részénél éktelen horpadás keletkezett Ozor minrasának patája nyomán. A páncél többi része - ahol nem kapott a zuhanás, a robbanás és a harc közben sérülést - csillogott-villogott. Sokkal ellenállóbb volt, mint a birodalmi rohamosztagosok plasztoid páncélja.

- Nézzük meg ki ez! - ajánlotta Zolta. Általában ő volt a legkíváncsibb közülük, és éppen ezért ő keveredett a legtöbb bajba is. Mivel Ozor minrasa terítette le, így a fiút illette a zsákmány. A többiek figyelték, amint letérdelt a harcos mellé és két kézzel megfogta a sisakja arcrészét.

- Így kitörheted a nyakát - jegyezte meg Zolta szakszerűen. A turáni cirkálókon rengeteg sérült pilótát látott landolni vagy becsapódni a hangárba. A segítségükre sietők mindig óvatosan bántak velük, a sisakot nem is szedték le, féltették a szerencsétlenül járt pilóta csigolyáit.

- És? - vágott közbe Liuntika kissé hevesen. - Turáni szállásterületen megtámadott minket! Ha meghal, hát nagyon sajnáljuk? Majd azt mondjuk hogy önvédelem volt!

Még vitatkoztak, Ozor óvatosan leszedte a sisakot és tátott szájjal emelkedett fel a harcos mellől.

Amint meglátták ellenfelük arcát, a többiek is elnémultak.

Nem is az volt a meglepő, hogy ember volt az idegen harcos, sokkal inkább a kora. Az óriás arcvonásaiból ítélve velük egyidős lehetett!

Szótlanul bámulták az idegen fiú arcvonásait. Karakteres volt az arca, rövid barna a haja. A halántékából enyhén szivárgott a vér, de nem tűnt súlyosnak a sebe.

Félelmetes volt, hogy egy hasonlókorú fiú ennyivel jobb harcos mindanyjuknál! Könnyedén legyőzte őket, pedig ötszörös túlerőben voltak!

- Vigyük el Mattuhoz! - gyűrte le a meglepettségét, és a szégyenletes vereség okozta sokkot Ozor.

- És mi lesz a lakomához szükséges étellel? - akadékoskodott Zolta, de csak azért, mert nem neki jutott eszébe ez az ötlet.

- Hát? - kezdett bele Karkhász és letérdelt a harcos mellé. A hátáról leakasztotta a hatalmas karabélyát. - Ezzel lőhetünk útközben valamit? uh - egyenesedett fel kezében a fegyverrel. - Jó nehéz!

- Kötözzük meg, mielőtt magához térne! - toldotta meg Liuntika is az ötletbörzét. Összeszedték a minrasszerszámok szíjait és azzal kötözték meg alaposan a foglyukat. Öten, nagy nehezen feltették az óriást Ozor minrasára.

Felpattantak a saját hátasaikra és lépésben elindultak vissza, a tábora.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Vad Űr, Ismeretlen régiók.

 

 

 

Távoli őrtüzek lángja töltötte meg melegséggel a jeges éjszakát és a fiúk lekét is.

- Hah! Közeledünk!- A lehelet felhő hideg füstként hagyta el Zolta száját.

- Ja!- Sóhajtott Kharkász is, majd a lángok felé tekintett.

A szétfagyott talaj szinte járhatatlan volt, nehezen haladtak. Egy-egy sunyi pocsolya vagy megfagyott föld darab rémisztő reccsenéssel szakadt be alattuk. A hihetetlen végtelenséget, tovább fokozta a felettük terpeszkedő fakó csillagokkal kirakott fekete égbol, a horizont láthatatlanságával elvesztették a tájékozódást is. Eme kietlen és fagyos pokolban teljesen elhagyatottnak érezték magukat. Némi reményt a társaik által eszkábált tábor ígérete adott. Bizakodásukat fokozták a parányi vöröses pöttyök, melyek téli pipacsként kandikáltak feléjük. Útmutatásul az egyre hívogatóbban pislákoló tüzek szolgáltak. Minrasaik, mintha felélénkültek volna, érezték társaik jelenlétét a messzeségben, halkan nyerítgetve, nagyokat horkantva szólongatták egymást. Ahogy közeledtek, észre vették, hogy a megolvadt föld és jég keverékeként született sarat, valahogy felszárították, valamivel felszórták, talán gallyakkal, mert a paták diszkrét cuppogásának zenéje abba maradt. Ötméterenként fáklya vagy tűz égett, körülötte, pedig két-két őr foglalt helyet. Szokatlan, hatalmas üregi állatok lakhelyéhez hasonló halmok bontották meg a tábor monoton egyhangúságát. Ezek a sátrak szabályos sorban helyezkednek el. Nem voltak tipikusak. A legtöbbjük gallyakból és mohából állt, némelyiket fakéreg borított, mégis meglepően barátságosnak hatottak. A tábor bal szélén egy hosszú kötél volt kifeszítve, melyhez a minrasokat kötötték ki, olyan távolságra, hogy az álatok se magukat felakasztani, se a másikat felrúgni ne tudják. A minrasok elégedetten ropogtattak valamit, vélhetően Mattu és segédjei hoztak nekik takarmányt. Némán bólintva, elismeréssel adóztak bajtársaiknak, hogy a semmiből, ilyen takarost alkottak. Közelebb haladva finom, forró leves illat szállt feléjük. Az elszáradt termések és bogyók remek alapanyagul szolgáltak azoknak, akik értettek hozzájuk, hála az Öregistennek volt pár ilyen kölyök a csapatban. Zolta akaratlanul nyelt egy nagyot, kezdett ráeszmélni, hogy milyen éhes. A többi lakó nagy része aludt vagy a parancsnoknak szánt lakoma körül tüsténkedett. Már messziről felismerte Mattu és a kiképzést vezető többi turáni sátrát, a sátor előtt parkoló feldíszített hátasokról nem is beszélve. Megadták a módját. Mattuék, mivel lakomáról volt szó, mértéktelen dőzsölésről, evés-ivásról, mulatozásról, ünnepélyes öltözetben jelentek meg. Az alacsonyan szálldosó mínuszok miatt, mindegyikük prémeket aggatott magára, így holmi két lábon járó, megelevenedett vadállatokként hatottak. A kis csapat halkan közeledett a tiszti sátorhoz, melyből harsány kacagás hallatszott ki.

- Már részegek?- Kérdezte Ozor.

- Nem tudom! De honnét szereztek piát?- Tette hozzá Karkhász.

- Édes mindegy! Nekünk úgy sem fog jutni a lélek melegítőből, egyébként meg hoztak magukkal!- Válaszolta Ozor.

- Pompás illatokat érzek, ti is?!- Tette fel a költői kérdést Zolta.- Á! Mindegy, nekünk már nem jut.

- Nyugavér, csigalom! Mi hozzuk a desszertet!.- Kuncogott Ozor, majd pajkosan megveregette az előtte zötyögő, ájult testet.

 

Mattu elégedetten terpeszkedett a mohából készült alkalmi párnáján. Megelégedetten kortyolgatta a forró levest, jól esett ebben a kései órában. Elmélázva bámulta a körülötte sürgölődő ifjakat. Nem is rossz, nem is rossz, gondolta, ilyen rövid idő alatt meglepően ügyesek voltak. Kiitta az utolsó kortyot leveses csajkájából, majd mennydörgő hangon megszólalt.

- Eddig remekül szerepeltetek, de!- Összenézett társaival,- levessel nem lehet jól lakni! Nos, hol van a többi fogás!-

- Változatos étlapot rendeltél, ugye?- Nézett rá kérdőn az egyik szárnysegédje. Ez a rövid párbeszéd meghökkentő hatást váltott ki a jelenlevő, épp pincérként foglalatoskodó harcos palántákból. Ketten közülük, fénysebességgel távoztak, az egyik bent maradt, sokkot kapott, Mattu szigorú tekintetétől, csak remegni bírt, a harmadik, elejtette a bogyókkal megrakott tálcát, a negyedik pedig, hebegett és habogott.

- Az úgy volt......

- Hmm? Nem értem! Hangosabban!- Csattant fel a parancsnok. Nem szerette a halk motyogást.

- Az a csapat, akik a vadászattal foglalkoztak... ők még, ők még nem tértek vissza. Egyenlőre, csak ennyi étellel tudunk szolgálni!- Tette hozzá gyorsan. A Turáni Szárazföldi egységek parancsnoka még jobban összevonta szemöldökét, így pillantása olyan vesébe hatoló volt, hogy az ifjú kénytelen kelletlen lehunyta szemét, nem bírván állni a jeges tekintetet. Helyzetét a hirtelen fellibbenő sátorajtóként szolgáló minras pokróc mentette meg és a rajta diadalmasan becsörtető ifjak kis csapata.

- Meghoztuk a legnemesebb vadat!- Rikkantotta Zolta, megfeledkezve arról, hogy ki előtt is állnak.

- Szép fogás!- Vette szemügyre Mattu az elé lökött, félig ájult alakot.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

vadűr, Ismeretlen régiók

 

Valami váratlanul és kegyetlenül hasított fel egészen az agyába. Talán egy penge volt, amit az orrán át nyomtak fel belé? Az nem lehetett, mert akkor már nem töprengene azon, hogy mi lehetett!

Levegő vételnél hasított a tüdejébe a fájdalom, tehát valami gázt szívott be! Nagyszerű, valami mérges gáztól fog meghalni! De hogy a fenébe kerülhetett gáz a sisakszűrőjén át a szervezetébe?!

Kinyitotta a szemét, úgy több esélye van válaszokat találni. Gyorsan meg is kapta őket!

Fedett helyen volt, talán feküdt, ezt a tompa fájdalom miatt nem tudta pontosan megállapítani. A falakon beszűrődő fény alapján egy nagyobb sátorban lehetett. Ezt a feltételezést erősítették meg a perifériás látómezejében álló oszlopok is. Nem fordította oldalra a fejét, a szemben álló idősebb férfit nézte mereven.

Különös ruha volt rajta! Inkább komikusnak mondaná!Az állatborök miatt megelevenedett ragadozónak nézett ki. A férfinek hosszú haja volt, valami ismeretlen technikával összefogva, a tincseiben is ékszerek lógtak. Térdig éro kabátot viselt, aminek szintén csillogó, díszes gombjai voltak. Egy vastag, veretekkel díszített övvel fogta össze a derekán. Erről lógott egy sugárvető, néhány tár és egy, furcsa homokóra alakú tartó, melybe vagy három tucatnyi, vékony fémrúd zörgött diszkréten, gazdája minden lépésénél. A nadrágjából nem sok látszott. Amit nem a kabát takart el, azt a hosszúszárú csizma.

Többen is álltak körülötte. Hasonló ruhában, de egyik sem volt ennyire díszes. Minden bizonnyal ő lehetett a vezérük. A mellette álló ember a kezében egy kis fiolát szorongatott. Biztosan azt dugta az orra alá, hogy magához térjen. Annak az erős szaga hasított az agyába, nem egy kés!

Hirtelen minden eszébe jutott: a zuhanás, azok a kölykök a roncsnál, a felé száguldó pata. Nem tapogatta meg a halántékát, érezte anélkül is a kötést rajta.

- Végre, hogy magadhoz tértél, hogy a tulipános istennyila vágjon beléd! - csattant Mattu hangja. - Ki vagy és mit keresel itt? ? a legendák igazak, roppant zárkózott és magának való, bizalmatlan nép ez, bár az utóbbit, nem is érdemelte ki az idegen. Hívás nélkül érkezett, ráadásul megtámadott öt turáni? hát nem harcost, de talán egyszer még azok lesznek?

Figyelte egy darabig a vörösödő fejű vezért, majd sorban végigmérte a társaság többi tagját is. Megismert egy párat, azokat, akik ott voltak a roncsnál is. Biztosan ők hozták ide, még ájult volt.

- Kérdeztem valamit! - dörrent haragosan Mattu. Nem tűrte ezt a pofátlanságot! Az idegen újra rászegezte a tekintetét, de továbbra sem szólalt meg. Csak olyan bamba képet vágott, mintha nem értené az emberi beszédet.

- Ide figyelj te anyaszomorító! - ordította Mattu és közelebb lépett a fiúhoz. - Betörtél egy turáni bolygóra, ami halálos véteknek számít, tehát nagyon ajánlom neked, hogy gyorsan értsd meg a közös nyelvet, mert holnap az ifjak rajtad fogják gyakorolni a mozgó célpontra való pont lövés minden örömét!-

Még mindig szótlanul bámult Mattura, csak az arca váltott gondolkodóra, talán valamelyik szó jelentését ízlelgette.

- Turániak? - kérdezte végül lassú beszéddel, és továbbra is Mattut figyelte. - Ti is harcoltatok a Sith-háborúban!

A kijelentésére hátrahőkölt a mogul, mintha mellkason vágta volna az idegen harcos. Lehet, hogy az idegen beszédképessége lepte meg, lehet, hogy a ismerete a népéről. Pillanatnyi tétovaságát kihasználva az idegen folytatta:

- Akkor veszítettétek el a szülőbolygótokat is? Évezredekig nem hallottunk rólatok, azt hittük kiirtottak titeket!

Ez már aztán tényleg sok volt! Ez a kölyök túl sokat és túl pontosan tud róluk! Mattu gyorsan felszedte a földről az állát és visszavette a vallató szerepét is:

- Honnan az Öregisten részeges minrasától tudod ezt? -

- Az én népem is részt vette abban a háborúban - mesélte készségesen az ifjú harcos. - Mi büszkék vagyunk a sikereinkre és ezért tanítjuk a fiataloknak?

- Ki vagy te? - eredetileg ezt akarta megtudni, csak a váratlan közbevetés térítette el.

- A nevem Berserker - felelte a fiú, pedig érezte a vallatás szagot a sátorban. - Einherjar vagyok, egy harcos nép fia. Ti talán Vadászoknak ismerhettek minket? Így neveztek a Háborúban is.

- Vadászok? - ízlelgette a szót, mint aki az emlékezetébe keres. Jól tudta, feleslegesen. Sohasem tanulmányozta annyira népe, vagy a Galaxis történetét, hogy egy ilyen információt tudjon. Sőt, lehet, hogy ez az információ annyira apró és jelentéktelen, mint a Glaxis peremén lévő aszteroidák. Talán csak az említett nép tartja oly fontosnak, szükségszerűnek, axiómának, nem csoda, hiszen számos faj esik ebbe a hibába.- Kinek az oldalán álltatok? - nem volt igazán fontos kérdés, mivel ezer éve véget ért a harc. Azóta pedig újabb háború söpört végig a Galaxison. Más miatt volt lényeges. Ha a turáni csillagflotta felperzselte ezeknek a hazáját, és ezek ilyen elevenen őrzik az ezeréves ?sikereket? akkor megeshet, hogy bosszút állnának az ezeréves ?sérelem? miatt. Jelenhelyzetben ez hiányzik a legkevésbé!

- A Köztársaságén - érkezett habozás nélkül a felelet. - A Jedik megbízásából vadásztunk Sithekre, mandalorne harcosokra?

- A Jedik nem küldenének orgyilkost senkire! - vágott a szavába Mattu hevesen. - Nem olyan fajták!

Berserker felnevetett. Halkan, kuncogás szerűen.

- Hát? - kezdett a magyarázatába. - Amikor a Sith Birodalom katonái a coruscanti templomukat robbantják rá a fejükre, akkor a világnézetüket jó messzire dobják a túlélés érdekében?Velük harcoltuk végig a háborút. És mi követtük el azokat a? ?dolgokat?, amiket ők végképp nem akartak. Egy olyan kemény háborúban sok minden megesik, amire egyik fél sem büszke? Mikor győztünk, akkor ők békében elengedtek minket, csak azt kérték, hogy tűnjünk el minél messzebbre és ha lehet akkor ne is jöjjünk elő. A Jedik mélyen hallgattak rólunk, nem akarták, hogy a kis titkuk kiderüljön, mert ők se olyan békepártiak, mint mondják?

Mattu figyelmesen hallgatta végig a történelem leckét, hitte is meg nem is. A jelenlegi helyzetben az ezer éves szövetségek, vagy sérelmek számítottak a legkevésbé. Nagyon jó a kölyök azt meg kell hagyni! Egy ilyen mesét nem lehet kideríteni. Ezeréves titkos nép? ja persze! A kérdés tehát adott:

- Mit keresel Turáni területen?

- Ez véletlen! Erről biztosíthatom! - vágta rá határozottan. - A kiképzésünk ma is úgy zajlik, mint régen. A gyerekek hét éves koruktól?

- A lényeget! - dörrent rá Mattu. Elege volt a mellébeszélésből és már kezdett fájni a feje a sok sületlenségtől.

Berserker elhallgatott, várt egy pillanatot, hogy felmérje honnan kezdje a érdemi részt, majd folytatta:

- A Harcos vizsgán csapdát kell állítani egy idegen csapatnak, aztán meg kell ölni őket, túlélő nem lehet. Én fel is állítottam a csapdát, jól is ment minden, csak azok a gyávák hamarabb kezdtek el futni, mint vártam. Utánuk mentem, de már csak a hajón kaphattam el őket. Mire végeztem a hátsó részben, már beugrottak a hipertérbe. Aztán valamelyik barom felrobbantotta a hajtóművet, és ide zuhantunk le?

- És azt a csapdát teljesen önállóan kell elkészíteni? - tette fel a lényeges kérdést a mogul olyan hangsúllyal, mintha evés közben társalognának..

Berserker megérezte ártatlan kíváncsiság mögött rejlő szándékot.

- Igen?

- Tehát senki nem tudja hol keresse a ha véletlenül bajba keveredne?

Jól tudta, hogy az élete függhet a választól, de mégis azt felelte, ami az igazság volt:

- Nem - Nem színészkedett. Nyíltan nézett Mattu szemébe, ha él a lehetőséggel és kivégzi, akkor is becsülettel hal meg!

A mogul csak bólintott és kiment a sátorból. A többiek követték. Lélegzet visszafojtva figyelte a távolodó léptek közt kibontakozó beszélgetést:

- Veszélyes lehet ránk! - jelentette ki az egyik hang.

- Senki sem tudja, hogy itt van. Öljük meg! - toldotta megy egy másik.

- Nem! - ez Mattu hangja volt. - Még hasznunkra lehet. Könnyedén levert öt? - a többit nem hallotta, mert már túl messze voltak.

Elégedetten mosolyodott el. A páncéljától ugyan megszabadították, de erre számított is: a felsőruhája nyakmerevítőjét húzta ki. A vékony fémpálca két végét egymásba dugva karikát készített. Egy pár pillanattal később átlátszó kék hologram korong keletkezett a karikában. A körben megjelenő írásjelek segítségével legépelt két szót: ?bent vagyok?. Egy gombnyomással elküldte a tömör jelentését a felettesének.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 5 héttel később...
-Átértünk. Látom a célt. A tisztás elég nagynak tűnik ahhoz, hogy letegyem a hajót. Amúgy minden rendben ott hátul?

-Roylee azt akarom, hogy amint letettél minket, térj vissza orbitális pályára. És tartsd nyitva a szemed.

-Vettem, Sing. Pilóta kilép.

Aurra felpillantott az asztalba épített kommfelületről. Felkészült arcokat látott magával szemben

-Most mi jövünk emberek.

Modarach....

 

-Meg kell valljam, alaposan helybenhagytad G'hevurt. -jutottak el a lédús levelek roppanó hangjain keresztül Ryela szavai az élen haladó Aurra Sing fülébe akit libasorban követtek a többiek. -De magam se igazán bízok meg benne azok után, hogy kiderült, hogy ott vannak azok az orvgyilkos droidjai.

-Jobb később, mint soha. -fűzte hozzá a megállapítását a fejvadásznő, egy pillanatra sem vonva el a figyelmét a temérdek faóriásról, páfrányról, vagy éppen az azok közt foltokba rendeződő fűcsomókról, melyek a Modarach felszínének jelentős részét behálózták és sejtelmes fényárban úsztak azon napsugarak alatt, melyek keresztüljutottak az erdő fáinak levelein. Egyetlen egy oda nem illő rezgés a gyenge légáramlatokban és máris kész volt előkapni a halált hozó fegyvereinek bármelyikét. Figyelmes volt és alapos. Ez volt ugyanis a fejvadászok igazi életbiztosítása.

-No persze. -nyögött fel a theelin nő, mikor alig két lépéssel Aurra Sing mögött, maga is felért annak a kaptatónak a tetejére, mely után egy újabb lejtős rész kezdődött. Két óra alatt, ez volt a harmadik. -A sithségit.....!

-Minden rendben? -kérdezte a harmadikként a sorban Durak, hatalmas mordályát szorosabban magához ölelve, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a társát.

-Persze, persze. Semmi komoly. -zihálta Ryela, a térdeire támaszkodva. -Kicsit csupán nehezebben veszem a levegőt. Ennyi.

-Hozhattunk volna respirátorokat. -nézet vissza Aurra Sing, hogy felmérje a helyzetet. -Talán valamelyik virágpor teszi. Én is nehezebben lélegzek.

-Újabb adalék Gundo számlájához. Erről ugyanis elfelejtett szólni, hogy vannak allergolén növények.

-Meglehet. -vonta meg a vállait Aurra, nyitva hagyva a témát egy későbbi időpontra, majd az előttük lévő ösvényre bökött az állával. -Viszont tovább kell haladnunk. Még két ilyen kaptató és ott vagyunk.

Felkattintotta a kis holoprojectort, amit már a hajón is használt. Most azonban nem Modarach gömbje lebegett a tenyere fölött, hanem annak bizonyos szelete, az melyet néhány szonda pásztázott alacsony orbitális magasságból. Viszont az általuk küldött kép borzalmasan rossz minőségű volt, több helyen teljesen szétcsúsztak a hologram elemei. Haragosan összehúzta a szemöldökeit, majd az övéről leakasztott egy másik kis szerkezetet.

-Valami gond van? -pillantott ki a válla mögül Ryela.

-Még nem tudom. -közölte nyersen és működésbe hozta a theelin nő számára is ismerős adó-vevőt, mely az IG droidokkal való kommunikációra kaptak G'hevurtól ha esetleg valami vészhelyzet állna elő.

-Fenébe is! -sziszegte Aurra, nyomatékosítva elégedetlenségét. -Ez is bekrepált. Biztos a növényzet magas fémtartalma árnyékolja le ezeket a vacakokat.

Ryela körbeforgatta a tekintetét.

-Szép kilátások. Szóval egyedül maradtunk.

-Nem egészen. A hajóval azért még felvehetjük bármikor a kapcsolatot. Mindegy-sóhajtott fel visszafogottan-, folytatnunk kell a küldetést. De jobb ha mostantól megkettőzitek a figyelmeteket. Ti ott ketten, hátul is. -fordult a rozmárképű aqualishokhoz, mire azok röffenésszerű hangokat hallatván biztosították a fejvadászt a feladatukról.

 

A lejtőn csöndben poroszkáltak lefelé, ügyelve, hogy nehogy valamelyikük megbotoljon az egyik kiálló gyökérben, melyek közül jónéhány kész akadálypályát képezett előttük. Aurra fejében megfogant ama gondolat, hogy minden bizonnyal a devaronian szándékosan programozta be úgy a droidjait, hogy a kellemetlenségek tömkelegét zúdíthassa rájuk, amiért nem kezesbárányként járulnak a személye elé. De aztán az is meglehet -fűzte tovább az elmélkedéseit-, hogy csupán a legegyszerűbb utasítást kapták a szervetlenek ahhoz, hogy a legrövidebb utat biztosítsák, figyelmen kívül hagyva néhány olyan tényt, mellyel a szerves útitársak nehezen birkóznak meg. Persze megtehették volna azt is, hogy letérnek a mesterséges ösvényről és bevetik magukat az ismeretlen páfrányrengetegbe, de valószínűleg azzal több gondot zúdítottak volna magukra mint néhány kellemetlen, kikerülendő gyökérzetet. Semmi garancia se lett volna abban, ha új irány felé vették volna az útjukat. Példának okáért nem biztos, hogy a combig érő buja rengetegben nem e garázdálkodik néhány olyan fenevad, mely a magánál kétszer-háromszor nagyobb prédát is simán legyűrte volna. Persze ahhoz, hogy velük valami hasonló történjen, még annak a bizonyos fenevadnak szembe kellett volna néznie Aurra és társai fegyvereivel. Már ha azok még az ugrás pillanatában észreveszik a támadóikat.

-A fenébe!

Aurra alig fél pillanattal később hallotta meg Ryela hangját, mint ahogy az a hátának ütközött. A theelin nő szemmel láthatóan elvesztette az egyensúlyát és majdnem bekövetkezett az, amitől a fejvadásznő tartott, méghozzá, hogy valaki a háta mögött figyelmetlenségből őt is magával sodorja. De úgy tűnt, hogy Ryela hamar visszanyerte a kontrollját mert mikor Aurra hátrafordult, amaz még talpon volt, igaz, dühösen pillantott vissza a háta mögé, le, a korhadt fakéregmaradványok és elszáradt levelek sűrűjére.

-Átkozott gyökér! -sziszegte, de rögtön el is bizonytalanodott. Durak is meglepettnek tűnt.

-Nincs ott semmi se. -mordult rá Aurra. -A saját lábadban botlottál meg.

Már azon volt, hogy a fricskázás zárásaként gúnyosan félmosolyra húzz az ajkait, amikor alulról surrogó hang támadt.

-Nézd! Ott! -mutatott valahová lefelé Ryela, aki hirtelen elsápadt. Mikor Aurra lepillantott, Durak már egy lépésnyit hátraszökkent, de ugyanazzal a mozdulattal a fegyvere torkolatát a föld felé fordította.

Valami volt a kéreghalom és a ragacsos talaj alatt. Valami ami....

...ami a következő pillanatban rátekeredett Ryela lábára, szorosan körbefonva az egyik bokáját. A theelin nőnek arra sem volt ideje, hogy felsikoltson, máris eltűnt a zöld páfrányrengeteg között, felzavarva tucatnyi bogarat a pihenőhelyükről.

A barabel óriás a nő után kiáltott és bevetette magát az erdőbe, követve a szétforgácsolódó levelek özönét.

-Szedjétek le rólam! Szedjétek le!

Aurra se tétovázott, hanem leakasztotta az övéről a fénykardját és bekapcsolta azt. A rubinvörös penge belehasított az uralkodó zöld és barna tájba, hogy aztán követve a gazdája mozdulatait, a levegőbe szökkenjen, majd lecsapjon a célpontjára. Aurra Sing kihasználva a testi adottságait és korábbi képzését, alig két-három lépésébe és egy szaltójába került, hogy beérje Durakot, Ryelát és azt a valamit ami elragadta a sikoltozó nőt. Nem töprengett sokat, lesújtott oda, ahol kockázat nélkül a legkisebb sérülést okozhatta Ryelában. A zümmögő penge áthatolt néhány páfránylevélen, majd folytatva útját, egyenesen a theelin nő bokája felé tartott. Aurra csak egy pillanatra látta meg Ryelát, amint az a hátán vergődve kapálódzott, elhessegetve a fejének csapódó leveleket és más egyéb növénydarabkákat. A fénypenge hirtelen sűrűbb akadályba ütközött, mint a hátrahagyott, megpörkölődött levelek, hogy aztán a nyomában immár égett hús szaga is vegyüljön az ózonnal átitatott levegővel. Ryela hirtelen megállt az őrült iram közepette, melyet a támadója diktált. Sőt, amint tehette, egyenesen az ellenkező irányba lökte magát. Lábáról ezzel egy időben lemállott valami vastag, hússzínű dolog, mely leginkább valamiféle kígyóféleségre hasonlított és olyan vastag volt mint Durak karja. Aurra Sing pengéje halálos pontossággal metszette ketté a támadót, mely ott vonaglott a lábai előtt, immár két részletben. Ryela zihálva lökte magát minél távolabb a lábaival a torzótól, egészen addig míg hátával bele nem ütközött Durak oszlopszerű lábaiba. Csak ekkor pillantott fel a fénypengén keresztül Aurra Singre. Tekintetére a rémülettel vegyes csodálkozás ült ki egyfajta hálás köszönetet sugallva megmentője felé.

-Ez meg....ez meg mi a fene volt? -kérdezte miközben a barabel a karja alá nyúlt, hogy felsegítse őt. Ám mielőtt bárki is válaszolhatott volna különös hang hágott a magasba, éles, vijjogásszerű kísérteties szimfóniával burkolva be az erdőt körülöttük. Mi több, a páfrányrengeteg is mozgásba lendült több helyütt.

-Oké, azt hiszem megismétlem a kérdésem. -pillantott körbe Ryela, immár félig-meddig kiegyenesedve. -Mi a fene akar ez lenni?

-Baj. Nagy baj. -közölte Aurra baljóslatúan, elnézve a távolba, nagyjából arrafelé, ahonnét eredeztette a furcsa hang forrását.

-A kígyók nem adnak ki ilyen hangokat. -jegyezte meg zaklatottan a theelin nő előhúzva most már a pisztolyát is. A közelben, a hullámzó páfrányok erőteljesebben kezdtek el zörögni, remegni.

-Csak hogy ez nem kígyó volt.

-Hanem? Hé! Most meg hová mész?

Aurra már azelőtt sarkon pördült és felszökkent egy közeli kidőlt fatörzsre, hogy eljutottak hozzá Ryela szavai. A talajon fekvő ?monolitot? úgy derékmagasságig puha mohaszőnyeg borított, és itt-ott más növények magvai szökkentek szárba, gyökerükkel a kéreg alá nyúlva, jelezvén a fa sorsa több éve megpecsételődött. A fejvadásznő tett még pár lépést tovább növelve a közte és társait közt lévő távolságot, majd egyszer csak megtorpant, hosszan meredve valahová maga elé, le a talaj felé.

-Hé! Mit találtál? -kiáltott fel hozzá Ryela a háta mögül.

Aurra lassan megfordult, tekintete nem sok jóról árulkodott. Sőt, egyenesen rémült színezetet kapott.

-Jobb lesz ha eltűnünk innen, amilyen gyorsan csak lehet!

Ryela értetlen arckifejezést öltött magára, mert csak Aurra szájtátogatását látta, hangját viszont nem hallhatta, mert ugyanabban a pillanatban a vijjogásszerű hang felerősödött, bántóan fülsértővé vált.

-Hogy? Nem hallok semmit! -üvöltötte hogy kifért a torkán.

Valami mozgást vett észre a szeme sarkából és mikor odafordult hirtelen kővé merevedett. Vagy öt-hat, több méter hosszú ?fagyökér? szakadt ki a talajból és vonaglott végig a páfrányrengeteg fölött széthullatva a rájuk rakodott földréteget a szélrózsa minden irányába. Csupán fél fülére és alig hallhatóan jutott el hozzá Aurra Sing figyelmeztető kiáltása.

-Egy Sarlacc! Egy Sarlacc verem van előttünk!

 

 

Dervex látszólag töprengőn vezette végig a tenyerét a kijelzők és kapcsolók sokasága fölött, mintha csak tudatának erejével igyekezne elérni valamelyiket közülük. De eme mozdulat sokkal inkább a tétlenség számlájára volt írható, mely lassan és csalhatatlanul de körbehálózta őt. Időközben persze igyekezett csillapítani eme érzésén, de minduntalan előkerültek emlékezetéből azok a kötelékek melyek Őfelségéhez, az Uralkodóhoz kötötték őt, hitelt adva neki, hogy teljesítse Palpatine Császár parancsait. Az eseménytelenség azonban lassan kezdte felőrölni a kondicionált türelmét is. A tettre vágyás és a bizonyítás úgy telepedett az elméjére, mintha egyenesen a szolgálójává vált volna.

Modarach innen nem volt több mint egy halvány fénypont a végtelen mélységet betöltött társai közül, mégis, a műszerek kijelzései alapján ezt ismerte a legjobban. Immár több mint három órája áradtak az adatok a planéta felől, melyre érzékelők tucatjai szegeződtek. Ennek folyamán pontosan ismerte annak az átalakított korvettnek a helyzetét is melyet innentől úgy fog követni mintha az árnyéka lenne. Tudott arról is, hogy ez a hajó korábban szondák tucatjait engedte szabadon, néhányukat a planéta köré terítve, míg másokat a külső űr felé röpített. Az alaposság vitathatatlan volt a kincskeresők részéről -állapíthatta meg a császári testőr-, de messzemenőkig se lehet olyan furfangos mint a sajátja. Ezért is választott ki magának egy apró aszteroidát, mely kóbor útitársa volt a rendszer bolygóinak és holdjainak. Most ő eme szikladarabon ült, hajóját mágneses karmokkal rögzítve a szabálytalan, lassan forgó monolithoz, mely elrejtette őt a fürkésző szenzorok elől.

 

 

-Futás! El innen! -rohant végig kiabálva a kidőlt faóriáson Aurra Sing, minél távolabb kerülve az egykoron a fa helyét jelölő hatalmas veremtől, mely csupán a legutolsó pillanatban engedte magát felfedni az arra járóknak. Jószerivel a sűrű aljnövényzet rejtette el a talajszinten lévők elől, de két-három méteres magasságból már kirajzolódott hatalmas körvonala mely vagy tizenöt méter széles tisztást képzett az erdő közepén. Aurra eddig életében csupán csak egyszer látott hasonlót, mikor a Tatooine-on járt és hajójával keresztülrepült a Karkuun-i Nagy Verem fölött, melybe hasonló szörnyszülött fészkelte be magát.

Ugyan a fa melyen futott elégé széles volt, de a korhadt kérge már több helyütt lemállott a felszínéről, így egyenletlen felületet képezett a lába alatt. Az egyensúlyának javítása érdekében széttárta a karjait de mielőtt még az egyik alkalmasnak tűnő pillanatba lehuppanhatott volna a földre, valami az ellenkező oldalról hatalmasat taszított rajta.

Egy gigantikus csáp tekeredett a dereka köré és emelte fel őt a magasba, miközben ő felkiáltott. Lentről Ryela követte őt elkerekedett tekintettel miközben még a testét sújtó számtalan horzsolás okozta fájdalmas érzésen próbálta magát túltenni.

-Durak! -kiáltott oda a barabelnek, aki hasztalan ugrott a mellette elsuhanó aqualish után, akit hasonló mód mind Aurra Singet, elkapta az egyik aljnövényzetből ?kirobbanó? csáp. Az erdőt újabb vijjogó hang töltötte be, elnémítva a kapálózó aqualish kétségbeesett ordításait. Durak visszanézett, látva, hogy immár ketten estek áldozatául a félelmetes sarlaccnek. A még talpon maradt aqualish elrohant mellette vadul tüzelve a karabélyából a fajtársát fogva tartó csápra, mely ide-oda lengedezett a levegőben, megnehezítve a pontos célzást. Durak magára hagyta és a theelin társa szavának engedelmeskedve az Aurra Singet fogva tartó csáp után rohant, legyalulva mindent ami az útjába került. Karjaiba félelmetes vágóeszközök kerültek, melyek hossza az ő testmagasságával vetekedtek, kérdést se hagyva afelől, hogy micsoda erejük is lehetnek azoknak a leginkább szablyákra emlékeztető fegyvereknek melyeket meglengetett a markában. Ryela eközben lehajolt Durak mordályáért melytől az még korábban megvált és azzal igyekezett némi segítséget nyújtani a végtagjaiba nyílaló fájdalom ellenére. Minden egyes lépés után úgy érezte, hogy a fényes nappal ellenére csillagok ezrei szikráznak fel előtte.

Aurra Sing a fogait összeszorítva küzdött a dereka köré tekeredett húsos végtag ellen, hasztalan igyekezettel. A fénykardját még odalent kiejtette a kezéből és csupán a csupasz ökleire hagyatkozhatott, de azokkal csak hiú reményeket kelthetett volna. A fenevad valószínűleg meg sem érezte eme jelentéktelen próbálkozásait. Még egy vuki se tudott volna mit kezdeni a karjai erejével egy ilyen végtag ellen, mint amilyet a Sarlacc növesztett a több szintes fogsorainak peremén, hogy a torkának mélyéből kiemelkedő belső állkapocshoz segítse az áldozatait.

Aurra Sing lassan eme kiemelkedő szörnyűség fölé lebegett, ahogy a több méter hosszú csáp visszahúzódott a forrása fölé. Jó tíz méter magasságból pillantott le a nyálkás bevonattól csillogó fogsorokra és magára a kúpos fejvégre emlékeztető állkapocsra, melyből újra és újra felharsantak a fülsértő vijjogások. Ugyan Aurra nem volt biztos abban, hogy a lény tisztában lett e volna azzal, hogy a fájdalmát ő okozta neki amikor kettémetszette az egyik csápját, de jelen helyzetben ez nem osztott és nem is szorzott a helyzetét illetően. A fenevad bosszútól mentesen is elfogyaszthatta őt, csupán a kimeríthetetlen étvágyának engedelmeskedve. Semelyik ok se kecsegtetett semmi jóval, ezt igen hamar leszűrte, hacsak abból nem, hogy kezdett eluralkodni rajta a halálfélelem. Ritka egy alkalom volt az életében, mert eddig mindent megtett, hogy olyan messze elkerülje amennyire csak lehetséges. Eddig úgy gondolta, hogy majd az egyik ellenfele fogja a halálát okozni aki majd ügyesebb és ravaszabb lesz nála, már ha ilyen egyáltalán létezett a galaxisban.....De roppant mód nem egy gigászi szörny gyomrában képzelte a végzetét. Az túl becstelen lett volna a számára. Nem és nem, győzködte magát, hogy legalább a gondolatait elterelje a közeledő haláltusájáról, mígnem a szeme sarkából megpillantotta Durakot, amint az kivágódik a páfrányrengetegből, megtorpan a verem szájánál és feléje hajítja az egyik faragott nyélre erősített szablyáját. A recézett pengék által keltett surrogás egy pillanatra elnyomta a lény hangját. De annál dühödtebb őrjöngést váltottak ki belőle amikor úgy hatoltak át a vaskos nyúlványon a talpa alatt mint kés a vajon. Aurra Sing úgy érezte egy pillanatra mintha a tökéletes lebegésszerű állapotba került volna. De csak egy pillanatra, ugyanis a rá következő másodpercben már a dereka körül lehámló maradványokkal együtt a verem aljába tartott. Kellemetlen fájdalom hasított a vállába amikor a második fogsor alatt a rózsaszínes felszínre zuhant, majd nyomban gurulni kezdett a feléje hajló, kitüremkedő másodlagos állkapocs felé. Karjaival önkéntelenül is kapaszkodókat keresett, de mindhiába. Minden csúszós és sikamlós volt a táplálék szagára nyálbevonatot képező szájban. Durak fentről kiabált, hogy tartson ki, miközben alkatához képest villámgyors mozdulatokkal akasztott le a válláról egy köteget, mely szintetikus zsinegekből volt összefonva. Aurrának eszében sem volt tiltakozni, bár igazán annak örült volna jobban ha a barabel valami hasznos információval is ellátta volna, hogy egészen pontosan hogyan is kéne elkerülnie a Sarlacc gyomrába való kerülést melynél csúfondárosabb végzet alig létezett a galaxisban. Tudvalévő dolog volt, hogy ezek a bestiák akár ezer évig is képesek emészteni az áldozataikat. Arra per pillanat gondolni se mert, hogy az övén fityegő pisztolyával próbálkozzon ártani a teremtménynek. Legjobb esetben talán egy lézerágyúval ért volna el annyit, hogy komoly sérülést okozzon az éhes szörnynek. Aztán ahogy folyamatosan kiút után kutatott egyszer csak azt érezte, hogy a lábfeje elakadt valamiben. Ahogy odapillantott azt látta, hogy a csizmája beakadt két termetes fog közé, pont a legutolsó pillanatban, alig pár centivel a sarlacc belső ajkaitól, melyek igyekeztek őt bekebelezni. Aurra kitárta a karjait, hogy a lehető legnagyobb felületen támaszkodhasson meg és egyben tartsa magát távol a vérszomjas állattól. Szerencséjére ekkor tűnt fel a sarlacc másik áldozata, az aqualish, aki rémületében súlyos ökölcsapásokat mért az ott fogva tartó, tekergőző csápra, mely mind közelebb húzódott a verem mélye felé. Néhány skarlátszínű sugárnyaláb villant el körülötte, ahogy fajtársa és Ryela igyekeztek őt kiszabadítani a fájdalmas fogságból. A sarlacc ?elfordult? Aurra Singtől és a sokkal elérhetővé vált másik áldozata felé nyújtotta a kiemelkedő állkapcsait. Az aqualish pillanatok alatt tűnt el Aurra és a többiek szeme elől, kétségbeesett kiáltások közepette. A fejvadásznő a hátán keresztül érezte, hogy miként nyeli le a zsákmányát a szörnyeteg. A húsos talaj megremegett alatta. Bele se mert gondolni, hogy most akár ő is ott lehetne a több emelet mély gyomor felé tartva, hogy aztán még akár évekig szenvedjen mire a nedvek felemésztik a saját húsát.

Gyorsan kirázta a fejéből a vészterhes gondolatait és figyelmét újra a megmentéséért küzdő Durak felé emelte, aki néhány körkörös karmozdulat után feléje hajította a kötél túlsó végét. A dobás pontos volt, ám mikor pont megragadta az erős kötelet az ujjaival, újra iszonyú szorítást érzett a teste körül. A sarlacc nem adta fel és egy másik csápot lendített felé, mely azon nyomban rátekeredett a lábára. Aurra újra csúszni kezdett ám mielőtt bekerült volna a lény szájába, a kötél megfeszült, és egyfajta idegőrlő küzdelem kezdődött az élete fölött. Aurra a fogait összeszorítva kapaszkodott az életet jelentő kötélbe melynek másik végén Durak szintén minden erejét összeszedve igyekezett tartani. Eközben Ryela és a megmaradt aqualish energiazáport küldött a verem közepére oly mértékű sebzést okozva a feldühödött sarlacc második állkapcsaiban amennyit csak tudtak. Fojtogató ózon-, és hússzag terjengett Aurra körül, arra késztetve a nőt, hogy ne vegyen levegőt, mert máskülönben az eszméletét vesztve, minden erejét feladni kényszerülne. Amennyire azonban a zavaró füstön keresztül érzékelte, a legtöbb találat pontos volt és mintha ennek folyamán a lábait béklyóban tartó csáp szorítása is enyhült volna. Végül, néhány másodperc elteltével a szorítás megszűnt és az állkapcsok is visszahúzódtak a garat mélyére. Aurra Sing kiszabadult és botladozva ugyan, de erősen tartva magát a kötélben megindult fölfelé. Odafönt, Ryela, mentesítve valamelyest Durakot, megragadta és átsegítette őt az utolsó pár lépésen. Aurra Sing majdhogynem visszarogyott a földre, és csupán a kitartó akaraterejének volt köszönhető, hogy nem így történt. Levegő után kapkodva nézett fel hármójukra ahogy a térdeire tapasztotta a tenyereit. Azok megfáradtan fogadták a pillantását.

-Sose gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet, de.....jövök nektek eggyel.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 2 héttel később...
-Ön szerint nem fognak gyanút a birodalmi őrjáratok? -vetette közbe, mielőtt még Den automatikusan indult volna tovább a tiszti kabinokat magába foglaló folyosó felé.

-Biztos az alibink parancsnok. Mindenről gondoskodtak.

-Hm, értem. -bólintott nem túl meggyőzően. A kétségeitől szemmel láthatóan nem bírt megszabadulni, de az is meglehet, hogy az átlagosnál jobban izgult, gondolta Den és rögtön megtapasztalta, hogy saját maga is hasonlóképp érez a küldetés iránt.

-Később majd még beszélünk. Folytassa a feladatát, Duulin!

-Igenis, kapitány! -vágta magát vigyázzba, tekintetével még néhány másodpercig követve Dent, ahogy az átviharzott a híd előtti előtéren a folyosók irányába.

Mariner....

 

 

-Tábornok. -szalutáltak egy emberként a barlangrendszer mélyére telepített parancsnoki irányítóhelyiség előterében strázsáló őrök, amikor a folyosó felől felbukkant Grandal parancsnok. A ghadeai Őrflotta vezéregyénisége anélkül, hogy megtorpant volna, viszonozta a tisztelgést, majd belépett a konzolokkal és kijelzőkkel zsúfolt terembe. Alig tűnt fel a színen, máris csatlakozott hozzá a körzet rangidős tisztje.

-Rendben Esser hadnagy, most már itt vagyok. -szólította meg első ízben a tábornok az izgatottságát leplezni képtelen férfit, aki mögött már egy terebélyes méhkasszerű állapotba került az irányítóterem. -Mi az a fontos dolog amiért ide hívatott?

-Jöjjön uram, azonnal megmutatom. -invitálta az közeli üvegtábla felé, melyen a Mariner-rendszer és az őt körülölelő űr fontosabb szimbólumai látszódtak. Odabiccentet egyet az egyik technikusnak aki lenyomott néhány kapcsolót a kijelzőhöz tartozó vezérlőpulton.

-Eddig csupán általános hibára gyanakodtunk, mely itt tartózkodásunk ideje alatt már nem egyszer előfordult. Látja, uram, itt, ezeket a kommunikációs bójákat? Ezeket használjuk Ghadea közvetlen elérésére. Szekvenciálisan egy álcázott hullámcsomagot szoktunk elküldeni, hogy biztosítsuk egymást arról, hogy minden rendben mind odahaza, mind pedig itt, Marineren.

-Igen, ezzel tisztában vagyok. -ráncolta össze a homlokát a tábornok, felkészülve a legrosszabbra.

-Szóval mikor az utolsó jelzet időben, nem érkezett válasz a mi üzenetünkre, azt gyanítottuk, hogy a zűr a hálózatban van, de.......-kénytelen, sajnálkozó fejrázásba kezdet-, de a karbantartás által megküldött jelentés szerint, nincs gond a bójáinkkal.

-Mikor kellett volna megérkeznie annak a válasznak?

-Három órája, uram.

-Fenébe is. -sziszegte alig hallhatóan, miközben a tekintete ide-oda járt a kijelzőn felragyogó fénypontok között.

-Nézze, tábornok, meglehet, hogy csupán az ő adójuk krepált be, javítás alatt áll és akkor......jobbik estben is hét óra múlva a következő intervallum lejártakor megjön a csomag.

-Vagy pedig történt valami, ami.....

-Esser hadnagy, egy pillanatra! -emelkedett fel egy hang az átlátszó kijelző másik oldalán, az egyik konzol előtt ülő kezelő irányából, félbe vágva Grandal baljós gondolatmenetelének kezdetét.

-Mi a baj Tilian kadét? -lépett az oldalára a hadnagy, lepillantva a képernyőre.

-Jelzéseket veszek, uram. A szektorhatárnál.

A kezelő kinagyíttatta a kérdéses zónát, majd rábökött az eddig nem azonosított jelzésre.

-Egy közepes osztályú csillagcirkáló uram, de eddig semmiféle azonosító kód nem érkezett felőle. A feltűnésének időpontja ugyan megegyezik a várt ellátmányhajónak az érkezésével.....

-A Holdnővérekre, remélem ők azok és akkor többet megtudunk arról, hogy mi történt odahaza.

-Khm, elnézést, uram, de az is meglehet, hogy csupán Ambrush úr egyik egységéről van szó. A közeli napokban már többször is elfelejtették azonosítani magukat amikor visszatértek a felderítéseikből.

-Igaza van, kadét. Pedig már számtalanszor kértem őket, hogy amíg a rendszerünkben vannak szereljenek be azokból a transzponderekből amiket mi is rendszeresítettünk. -jegyezte meg Grandal, amint ő is csatlakozott kettőjükhöz.

-Hm, talán rögtön meg is kapjuk a magyarázatot uraim. -szólalt meg a konzolsor közepéről egy másik hang. Egy altiszt volt, elöljárója a felügyelete alatt álló technikusoknak. -Hívnak minket.

Jelzésére néhány pillanattal később a kommunikációs kezelő kiadta a hangot a közelében tartózkodók számára.

-....lsmétlem, itt Duulin parancsnok. Kérem aktiválják a megközelítési jeladót.

-Duulin parancsnok, itt Grandal tábornok beszél. Éppen most kaptuk meg az azonosító kódjukat.

-Elnézést a késedelemért, tábornok, de apró technikai gondjaink támadtak. Egy ionvihar idő előtt kényszerített a hipertér hátrahagyására.

-Ez ismerős errefelé. Ne aggódjanak, várjuk önöket.

-Köszönöm, uram.

-Talán majd még másra is magyarázatot tudnak adni.

-Nnem értem, uram. -ereszkedett észrevehető zavart fátyolosodás az enyhén sistergős szavakra.

Grandal egy érezhető hatásszünetet tartott, mielőtt kifejtette volna az előző kijelentéséhez tartozó gondolatait.

-Van egy kis problémánk a Ghadeával fenntartott közvetítővonalunkkal parancsnok. A szokásos kontrollcsomag ugyanis nem érkezett meg.

-Ööö, értem, tábornok...talán a legjobb lesz ha szólok a kapitánynak.

-Rendben, mielőbb találkozni szeretnék magukkal amint megérkeznek.

-Értem, uram.

 

 

-Tudja, nem gondoltam volna, hogy ilyen illusztris személyiség fogja elvállalni ezt az utat.

-Nos, Grandal tábornok, nem ön az első aki ezen elcsodálkozik.

-Félre ne értsen O'Harmen kapitány, de ön igen nagyra becsült tagja lett a népünknek....

-Ez mint mindig, most is igen megtisztelő a számomra, de talán, most, hogy itt vagyunk, rá is térhetnénk arra a bizonyos dologra amit az elsőtisztem említett.

-Persze, természetesen. Erre kérem. -mutatott a soron következő elágazásból nyíló oldalfolyosóra, melyen alig egy órával ezelőtt maga is végigvonult, hogy az irányítóterembe léphessen. Most azonban a parancsnoki központ egy másik helyiségébe tartottak, mely közvetlen szomszédja volt az előbbinek és jóval szerényebb felszereléssel volt beépítve. Amint beléptek és az ott tartózkodók kölcsönösen bemutatkoztak Den O'Harmennek, mindannyian körbeálltak egy standard taktikai elemző fényasztalt, melynek felületén számos vonalhálózat metszete át egymást.

-Azon tájékoztatás után, melyet a tábornok közölt velem, magam is igen aggályosnak találom az egészet. -jegyezte meg Den, miután felmérte a helyzetet a kiszolgáltatott adatok alapján. -Ha történt is valami, az az indulásunk utánra eshetett.

-Szóval valami hirtelen hiba okozhatja a kapcsolat megszűnését. -vonta le a saját maga következtetését a karbantartó csoport rangidős tisztje. -De még talán bízhatunk abban, hogy közel hat óra múlva már nyoma sem lesz az egésznek.

-Már ha tartjuk magunkat ahhoz, hogy ez nem más mint műszaki meghibásodás. -szólt közbe a Den mellett álló egyenruhás ember aki egy kisebb egységnek lehetett a főtisztje, mert a rangjelzése alapján sorhajókapitányi fokozatban szolgált. -Ne felejtsük, hogy a birodalmi flottának percek is elegendőek arra, hogy legyűrjék a Ghadeán maradt erőinket.

-Szóval úgy tűnik, hogy a legrosszabbra gondolunk akaratlanul is. -jegyezte meg Grandal körbevezetve a tekintetét. -De a kérdés, hogy ha ez így van és a Birodalom átvette az irányítást akkor mi itt mit tehetnénk? Tartok tőle, hogy az erőnk kevés ahhoz, hogy felszabadítsuk a világunkat, de talán elvonhatjuk a figyelmüket annyira, hogy kimenekítsünk annyi embert, amennyit......

-Bocsájtsanak meg, hogy csak így közbeszólok -csattant el hirtelen egy hang az irányítóterem átjárójából, miközben a hanghoz tartozó alak komótosan lépett közelebb a társasághoz-, de talán ebben tudnék segíteni.

Den O'Harmen kíváncsian szegezte a tekintetét az ismeretlenre, mígnem Grandal a fülébe súgta az alak kilétét.

-Ő itt, Weel Ambrush. Tőle jutottunk hozzá az új fegyvereinkhez.

-Tábornok. -biccentett feléje a csempészvezér.

-Jöjjön csak beljebb nyugodtan. És talán közben ki is fejthetné, hogy pontosan mire is gondolt.

-Oh, én csak úgy érzem, ideje lenne meghálálnom amiért rejtekhelyet biztosítottak a számunkra miután az az átkozott trandoshan fattyú elüldözött minket.

Weel Ambrush odalépett az asztal szegélyéhez, miközben a többiek türelmesen várták a folytatást.

-Szóval ha jól vettem ki a szavaikból akkor maguknak több hajó kéne mint amennyivel rendelkeznek. Hát jó, én megszerzem maguknak, akármire is készüljenek és ezekért még csak fizetniük se kéne. Pontosan tudom, milyen az amikor tehetetlennek érzi magát az ember mikor kénytelen hátrahagyni az otthonát, a szeretteit. -éreztetvén, hogy a szavait komolyan is gondolja, párszor megcsapdosta a saját mellkasát az öklével. -Megmutatom maguknak, hogy hol találnak hadihajókat. Igen, elvezetem magukat hozzájuk.

-Na várjunk, csak ne olyan hevesen. -emelte fel a tenyerét a Grandal, hitetlen félmosolyt rejtve a szája szegletére. -Hadihajókat elkötni nem olyan egyszerű ám és felér számunkra azzal, mintha egyenesen a birodalmi flottára rontanánk.

-Hát pedig ez azzal szemben éppen kivitelezhető lenne. Főleg, hogy nem őrzik őket annyira mint egy birodalmi űrkikötőben.

-Hogy? -fordította félre a fejét. -Ezek nem birodalmi hajók?

-Nem egészen. Bhesk, az az átkozott ganéj, az ő tulajdonában vannak. És higgyék el nekem, más se okozna nagyobb örömet minthogy megszabadítsam őt azoktól a hajóktól.

 

 

Ghadea....

 

-Anya, valami baj van?

Willriel a stég ház felőli végéből szólította meg a nevelőanyját, miután hosszasan nézett Clive Reese után, kinek csizmájának ütemes kopogására hagyta hátra a házat, ahol az anyja szavainak engedelmeskedve, eddig tartózkodott. Dynia éppen háttal állt neki, karba fonva a kezeit, szorosan magára húzva ruhájának könnyű, ámde melegséget adó felső rétegét, mely most jó szolgálatot tett neki, ahogy bealkonyodott körülötte.

Csupán akkor reagált a lánya hangjára, mikor Willriel már ott állt mellette, óvatosan nyúlva a karja felé. Dynia átölelte őt és addig maradtak így, amíg a sima víztükör peremén túl lassan az utolsó narancsszín fények is elhalványultak, átadva a helyet az éji sötétségnek.

 

-Hogy fogadta? -kérdezte a hang a jármű sötét utasterének hátuljából, miközben Reese őrnagy beült a sofőr mellé. A légkört nyomasztó, baljóslatú keserűség uralta, akárcsak a férfi lelkét. Furcsa mód, a háta mögül hang rideg tárgyilagossága most enyhítette ezt a megülepedett érzést.

-Erős asszony. Talán túlságosan is.

-Ezt hogy érti?

-Aggódok érte. Olyan...olyan mintha valami elveszett volna belőle. És tudja mi az ijesztő ebben?

-Folytassa kérem.

-Az, hogy pontosan ilyen emberekkel néztem farkasszemet a kiképzés alatt. De gondolom azt nem kell magyaráznom, hogy milyen is az....ugye, ezredes?

-Ne aggódjon, őrnagy. -nyúlt előre egy kézfej a sötétségből, melyekhez tartozó ujjak Reese válla köré fonódtak. -Gondunk lesz arra, hogy a teher nagy részét levegyük az elnökasszony vállairól.

-Gondolja, hogy ő ezt hagyni fogja?

-A folyamat már elkezdődött őrnagy.

-Igen. Tudom. Csak azt nem tudom, hogy fogja majd mindezt megemészteni. Elvégre....

-Ssshhhh, kérem. Emiatt ne legyenek lelkiismeret furdalásai. Vannak most sokkal fontosabb dolgok, mint feltárni az igazságot Loraney elnökasszony előtt.

-Igen, ezredes -sóhajtott fel fáradtan-, talán igaza van. Mindent majd a maga idejében.

A kéz mely még mindig a vállán nyugodott, megpaskolta.

-Pontosan, őrnagy. Pontosan. Zászlós!

-Igen, ezredes! -pillantott lopva az ülése mögé a sofőr szerepét betöltő harmadik útitárs.

-Vigyen minket a Központba, kérem.

-Igenis, uram.

 

 

A birodalmi rohamosztag parancsnoka még igazított egy utolsót a fekete egyenruhájához tökéletesen passzoló sapkáján, majd rezzenéstelen arckifejezéssel megvárta amíg a szürke dúracél ajtószárnyak a falakba siklottak. Csak akkor lépett be a helyiségbe, mikor odabentről, egy méretes dolgozóasztal mögül felpillantott, maga a tábornok.

-Á, Hervill őrnagy! Jöjjön csak beljebb!

-Tábornok. -szalutált két lépés után, majd elfoglalta a maga által kijelölt helyét az asztal eme oldalán.

Grimson felemelkedett a helyéről, háta mögött összekulcsolta a kézfejeit, majd futólag vetett egy pillantást a mögötte terebélyesedő Ghadeára, mely mint mindig, most is pazar látványt nyújtott.

-Remélem, hogy jó hírekkel tud szolgálni őrnagy.

-Igen, tábornok. Mostanra mindent felügyelünk ami azon a bolygón zajlik. Az embereim elfoglalták a kijelölt helyeiket, uram. Csupán néhány kisebb település maradt ellenőrzés nélkül, de....

-Felesleges azokra vesztegetnie a flotta energiáit. Ghadea nem az a hely ahol minden négyzetcentiméteren ott kell masíroznunk. Már ideje korán felmértünk mindent. Mára pedig a lakossággal együtt a vezetők nagy része is a fülét, farkát behúzva várja a sorsát.

-Értem, tábornok.

-Most, hogy blokkoltuk a távközlésüket, teljesen elszigetelődtek. -folytatta tovább Grimson, úgy helyezkedve a rohamosztagos parancsnok oldalán, hogy a fél szeme mindig Ghadeán függjön. -Ennyi talán elég lesz, hogy megértessük velük, hogy az együttműködés elengedhetetlen. De ha mégsem, hát akkor majd ön és az emberei demonstrálnak egy kis bemutatót a szemük láttára.

-Ahogy parancsolja, uram. -biccentett kötelességtudóan a tiszt, majd futólag vetett egy pillantást az ebben a pillanatban felsípoló kommunikációs eszközre melyet az asztal rejtett magában.

Grimson egy kézmozdulattal kért türelmet miközben lenyomta a megfelelő gombot.

-Igen?

-Tábornok, elkészült a jelentés a légiirányítást ellenőrző egységünk részéről.

-Van valami érdemleges?

-A helyi állomás regisztrált néhány közeledő flottaegységet a mieink közül, továbbá a blokádot megelőzően felszállási engedélyt adtak egy ellátmányt szállító hajónak, uram.

-Hová szólt az úti célja?

-Egy rendszerszéli meteorológiai állomásra. Ellenőriztük tábornok. A ghadeaiak több évtizede fenntartanak egy kisebb szenzorállomást a Hapan Csillagköd peremének tanulmányozásához. Az információk szerint csillagközi áramlatokat tanulmányoznak. Ha óhajtja máris átküldöm az adatokat.

-Tegye meg. Más valami?

-A dariani jelentés is befutott. A technikus csapat vezetője szerint az ott talált adatlemezeken igen gyors törlést alkalmaztak. Jóformán egyetlen paranccsal semmisítettek meg minden információt mely azokon a lemezeken lehetett.

-Ez érdekes. Nos, rendben, ha nincs más....

-Nem, uram. Ennyi lett volna.

-Akkor küldje át azokat az információkat.

-Természetesen.

A készülékből egy kattanó hanggal végül elhallgatott. Grimson kimérten felpillantott a továbbra is várakozó parancsnokra.

-Nos, Hervill őrnagy, azt hiszem mi is végeztünk. Illetve -folytatta hangsúlyt váltva egy pillanatnyi töprengő arckifejezést követően-, szükségem lesz majd pár emberére. Látogatást tennék majd újfent az Elnöki Palotában.

-Ahogy óhajtja, tábornok.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Acélszárny alakulat, Chaser csillagromboló....

 

 

-Hé, kislány, mi a helyzet? -hajolt le mosolyogva a kutyájához Deron és ölelte át az állat nyakát, míg az békésen tűrte a számára is jól eső procedúrát. Deron Madness százados forradásos arca nem volt túl esztétikus látvány még akkor sem mikor a derű alakítgatta a sebhelyes bőr alatt futó idegszálakat, de Wolfiet ez egyáltalán nem zavarta. Ő amúgy sem a kinézet alapján választotta falkavezérének a férfit, hanem egészen más tulajdonságok miatt.

A tőle elvárható módon, boldogan nyugtázta a gazdája kitartó simogatásait és enyhe paskolgatásait.

-A doki azt mondta, néhány nap és hátrahagyhatod a megfigyelőt.

Wolfie nem igazán ellenkezett a szavak erejével, még ha fogalma se volt róla, hogy pontosan mit is jelentenek. De a hang mely a jelentésüket sugallta mindennél örömtelibb reakciókat szabadított fel benne. Amilyen lelkesedéssel csak bírta, nyalogatni kezdte a gazdája arcát, fülét, nyakát, ahol csak érte.

-Hű a mindenit, te aztán tényleg jobban vagy! Pár napja még a szemeidet is alig bírtad kinyitni.

Deron nevetve törölte le magáról a nedvességet, melyet Wolfie nyelve hagyott rajta, majd mielőtt még a doki utasításai ellenére túlzott, megerőltető reakciókat váltott volna ki a kutyájából, mely gyengíthette volna a varratait is, kiegyenesedett és visszazárta a szűkös ketrec ajtaját, melybe visszaterelte végül őt.

-Látom, gyorsan javul a kutyája állapota százados.

Az ismerős hang egyenesen Deron mögül csendült fel, a gyengélkedő tágasabb, orvosi felszerelésektől hemzsegő feléből.

-Ralle ezredes. -szalutált meglepettségét türtőztetve.

-Pihenj, százados. -biccentett az állával a szürke, kifogástalan állapotban lévő egyenruhás Ralle, a markáns arcvonásaihoz tökéletesen illeszkedő sapkája alól. -Ha jól látom nincs szolgálatban. Szóval, hogy van a megmentőjük? Képzelje, Zim hadnagy még egy kérvényt is benyújtott, hogy terjesszük fel őt kitüntetésre. -mutatott le a kutyára.

Wolfie időközben már visszafeküdt e helyére és onnan hegyezte a fülét.

-Nos, ezredes, Wolfie azt hiszem csak tette a dolgát. -utasította el diplomatikusan a lehetőséget Deron, miközben büszkén tekintett le Wolfiera.

-Ahogy mindannyian százados.

Ralle ezredes kivárt egy lélegzetvételnyi szünetet mielőtt folytatta volna. Jellegzetesen kiélezett arcvonásai pedig, mintha megerősödtek volna.

-Tudja, a jelentése óta alig láttam önt. Azt híresztelték önről az emberei, hogy gyakran félrevonult, szinte kerülte a körletet.

Deron csendben pillantott félre miközben a vállai egy fokkal lentebb ereszkedtek.

-Nézze, százados. Nekem rendkívül fontos, hogy megbízhassak a tisztjeimben. Ha problémái vannak akkor kérjen segítséget a gyengélkedőn. Nem szeretnék minduntalan azzal szembesülni, hogy egyes parancsnokaim válságos állapotba kerülnek amikor nem minden a terveink szerint alakul. Hibák bármikor becsúszhatnak. De én azt szeretném ha ezekből a hibákból mindenki tanulna. Én nem Vader nagyúr vagyok, aki felelőtlenül büntetheti a főtisztjeit vagy bárki mást aki alatta szolgál. Ritka kivételnek tartom a megbízható embereket, százados. Az elkötelezetteket, az arroganciától és önző érdekeiktől mentes parancsnokokat.

-Ezt én nagyra értékelem, uram. -jegyezte meg egy nyelési ingert leküzdve.

-Százados. -lépett egy lépésnyivel közelebb Morus Ralle, váltva egyszersmind a hangsúlyán. -Vívja ki a megbecsülését. Nem a Császárért, vagy a Birodalomért....de még csak nem is én értem. Hanem magáért. Ön igen fontos részét képezi az Alakulatomnak.

-Igen, uram. Így lesz, ígérem.

-És ha mindez bekövetkezik, majd akkor esküdjön fel újra a Birodalomra.

-Értem, ezredes.

-És még valami százados. Ugyan számosan odavesztek a századából és magát Marsson őrnagyot is elvesztettük a zászlóalj éléről, de jelen pillanatban úgy látom jónak, ha ön továbbra is századosi rangban folytatja.

-Ki lesz az új parancsnok, uram?

-Ön fogja őket vezetni, Madness. És egyelőre nem kapnak új embereket. A jelenlegi küldetés végéig biztosan nem.

-Valami hír egy esetleges bevetésről, uram...

-Egyelőre nincs. -lépett el Deron elől az ezredes, összekulcsolva a háta mögött a kézfejeit, céltalanul kezdve bele egy sétálásba a megfigyelő falai között. -Nem találom még bevethetőnek a Felderítőket. Sokan még fél lábbal a bactatartályokban fürdenek. Amit tudunk azt a tengerészgyalogságra hárítunk vagy egyenesen az űrből oldjuk meg mint Res Rigel esetében.

Deron jól tudta, hogy mit jelent ez. Immár nem vált fontossá, hogy bizonyos elemeket kiemeljenek egy semleges, vagy éppen félig-meddig szövetséges környezetből, óvva a kívülállókat. Totális offenzívát indítottak azon világok ellen, ahol a gyanúk szerint lázadozó csoportok bukkantak fel vagy egyenesen azokat támogatják.

-Nem kockáztatunk, százados. -folytatta az ezredes, mintha csak megérezte volna Deron gondolatait. -Nem fogom feláldozni az embereim életét feleslegesen. Másrészről pedig gondoskodunk róla, hogy kellő tekintélyt szerezzünk magunknak. Már nem egy esetben adtak ki információt egyes hezitáló rendszerek arról, hogy köreikben Birodalom ellenes lázadó tevékenységet tapasztaltak és pontos koordinátákkal szolgáltak mielőtt még az alakulatunk végigsöpörte volna a bolygóikat egytől-egyig. Tarkin kormányzó felettébb elégedett az eredményeinkkel, tudta ezt? Az utolsó beszélgetésünk alkalmával továbbra is biztosított a pártfogásáról. És ebben magának is sok köze van százados. Én nem az a vezető vagyok aki leírja a veszteségeket szenvedett tisztjeit. Becsülöm mindannyiuk munkáját, mert tudom, hogy szívből teszik. De ezt azt hiszem ma már mondtam magának.

-Igen, ezredes és megtisztel a bizalmával. És én bizonyítani fogom önnek, hogy továbbra is alkalmas vagyok a munkámra.

-Na látja százados! Ezt szeretem igazán magában. Képes végül felülkerekedni mindenen. Így tovább, százados. Így tovább!

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 2 héttel később...

Keelhen.....

 

 

-Vigyáztam!

A vontatójármű kezelője éppen hogy csak kihajolt a félig nyitott kezelőfülkéből, hogy aztán lassítás nélkül robogjon el a bázis barakképületei közül kilépő fél maréknyi ember orra előtt. Talin tábornok, néma méltatlankodással és összevont szemöldökkel pillantott a repulzoros jármű után, mely félkész elemeket szállított a közeli munkaállomás felé, ahol újabb épület alapjait fektették le az ott dolgozó emberek és droidok serény csoportjai.

Byard őrnagy, ezzel szemben éppen ellenkező irányba fordította a tekintetét, egyenesen Chewett őrmester és az újoncokból álló osztagának alaki felvonulását kísérve figyelemmel. A Keelhenen létesített titkos támaszpont immár, ha nem is egy tökéletesen felkészített, de egy elszánt csapat főhadiszállásává vált, ahol a korábban majdhogynem megsemmisített csapattagok mára egy komoly tényezővé váltak, köszönhetően a vezetőiknek, akik kiosztották egymás közt a pozícióikat.

Fhad Byard lett a flotta parancsnoka. Ugyan a vezérkari társai felajánlották neki a tábornoki rangot, de ő valami folytán továbbra is ragaszkodott az őrnagyi kinevezéshez. Talin kapta a szárazföldi erők vezetését. Maradék hajóit így átadta barátjának, hogy a továbbiakban immár ő gondoskodjon róluk. Dyna Saragoza természetesen megmaradt bázisparancsnoknak. Az ő triumvirátusok alkotta a legfelsőbb posztokat. Alattuk persze számos flottakapitány, egységparancsnok vonult fel, kiknek jelenléte cseppet sem volt jelentéktelenebb mint a legfontosabb három emberé.

Fhadnak nem igazán maradt sok ideje az alaki gyakorlatozókat tovább szemmel tartani, mert társai, amint elhaladt a vontató és a négy rekeszből álló pótszerelvénye, máris átvágtak az alkalmi úttesten és a leszállóplatformok felé folytatták az útjukat. Még váltott egy utolsó pillantást az őrmesterrel, majd követte a többieket. Ruth is ott volt velük. Az idős, ám még mindig fitt asszony az éles napfényben hunyorogva emelte a tekintetét a zafirkék égboltra, ahol már korábban is megcsillant valami. Ahhoz a valamihez immár körvonalak is tartoztak és további három kísérő vadászgép. A Fejvadász hajók egy koréliai korvett körül vettek fel alakzatot, mely folyamatos ereszkedéssel közeledett Keelhen tágas fennsíkjának keleti végébe, hogy aztán előrenyújtva a landolótalpait, megkezdje az utolsó fázis a landoláshoz. A főhajtóművek veszítettek az erejükből, hogy aztán az energiáikat átadják a repulzoremelőknek, melyek biztonságban tartották a hajót akkor is, amikor már nem volt szükség a meghajtásra. A felvezető Z-95-ös az utolsó száz méteren már nem tartott a csillaghajóval, hanem visszaszökkent a magasba, hogy társaival onnan kísérjék figyelemmel az végső manővereket. Alant, még a gyors kötésű durbeton réteg ellenére is temérdek por kavargott fel, melyet hiába próbáltak a bázis lakói távol tartani az űrkikötőtől. Az elektrosztatikus platformok a jelen helyzetben luxusnak minősültek volna. Nem is beszélve arról, hogy a védelmi állások kiépítését se tudták igazán még megoldani, de ettől függetlenül, két turbolöveg a légkörbe érkezésétől követte a korvett mozdulatait. A fegyvertornyok feladatát azonban ezekben a pillanatokban már állig felfegyverzett katonák vették át. Még mielőtt a vezérkari tisztek átlépték volna a kikötő határát, ők már az érkező korvett landolóhelyét vették körbe.

A katonák leeresztették a védőmaszkjaikat, hogy kiszűrjék a kavargó por kellemetlen hatásait, majd ki-ki a feladatának megfelelően felvette azt a biztonsági pozícióját ahonnét egyszerre tudja biztosítani a tökéletes tűzerőt és óvni a saját és társai életét.

A koréliai korvett támlábai nekinyomódtak a platform alapzatának, csak azért, hogy aztán a kiegyenlítő rendszer nyomban tompítsa eme mozzanatot. A hajótest rugózott egyet, majd eresztékei fáradt gőzt kezdett szivárogtatni.

A hol félig térdeplő, hol pedig terpeszben álló katonáinak gyűrűjében, Brook hadnagy biccentett oda Talin tábornoknak, aki erre a jelre közelebb húzódott a hajóhoz.

A korvett oldalán hirtelen felpattant egy szelvény, mely az egyik zsilipet rejtette. Talin és a többiek felpillantottak, a fegyverek csöve megemelkedett, majd egyszer csak kúszni kezdett lefelé egy széles rámpa. A rámpát alkotó szelvények teleszkópszerűen követték egymást, egészen addig, míg az utolsó el nem érte a talajt. Ekkor odafönt, a nyílás félhomályából a napfényre lépve, emberek bukkantak fel.

 

-Azt hiszem nem mondhatok elég köszönetet önöknek, hogy engedélyezték a hajónk leszállását. Bár meg kell valljam, nem hittem volna, hogy a galaxis másik végében, pont hozzánk hasonló emberekbe botlunk. Talán ha nem üldözne minket a Birodalom, sose találkoztunk volna. Ámbátor megjegyzem, hogy az önök népe őrnagy, a dasyardiak mintha tagjai lettek volna a Független rendszerek Szövetségének.

-Ez így igaz, Ramoos ezredes. -bólintott Fhad Byard. -Annak idején hittünk abban amit a Szeparatista vezetők ígértek nekünk, akárcsak Talin barátomék.

-Mi igyekeztünk megőrizni a semlegességünket. -jelentette ki egy csipetnyi felhanggal a hangjában.

-Nos, én úgy vélem, hogy jelen helyzetben tökéletesen érdektelen, hogy melyik oldalunk álltunk. Az ellenségünk ugyan az.

-Igaza van őrnagy.

-És egészen pontosan miben segíthetünk? -fonta össze a karjait a mellkasa előtt.

-Csupán egy szabad műhelyállást kérünk. -pillantott a mellette álló társaira. -A hajónk több helyen is megsérült. És természetesen ha van alkatrészük, akkor azt megfizetnénk, akárcsak az itt tartózkodásunkkal járó költségeket.

-Ezredes, én biztos vagyok benne, hogy megkap minden segítséget. És talán még barátokra is lelhetnek itt. -Ruth Shivarak dőlt előrébb a hosszúkás tárgyalóasztal végén elhelyezkedő székében.

-Nos, mint a bázis vezetője, az előbbit garantálni tudom. De az utóbbit manapság nem adják könnyen. -szólt közbe váratlanul Dyna a főhelyről. -Utána fogunk nézni a kis történetüknek.

-Hazugnak nevezz minket? -vonta fel mérgesen a szemöldökeit Gillen tábornok az asztal vendégeknek fenntartott feléről.

-Nem egészen, tábornok. -szegezte rá az acélos tekintetét. -Csak bebiztosítom mindannyiunk biztonságát. De addig is, állítsanak össze egy listát, hogy pontosan mire van szükségük. Alkatrészekről, szerszámokról, energiamodulokról....ilyenek.

-Rendben, megkapják. De akkor se tetszik ez a......

-Nyugalom, tábornok. Nyugalom. -emelte fel a karját Dieser Ramoos az oldalán. -Nincs semmi baj. Magunk is így cselekednénk. Akár lehetnénk kémek is, vagy kalózok.

-Oké, látom értjük egymást. -bólintott az állával Dyna, végszó gyanánt. -Majd kirendelek magukhoz egy pár fős technikus csapatot.

-Biztonsági emberek is lesznek?

-Ó, a mi technikusaink igen sokrétűek.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 1 hónappal később...
Elégedetten mosolyodott el. A páncéljától ugyan megszabadították, de erre számított is: a felsőruhája nyakmerevítőjét húzta ki. A vékony fémpálca két végét egymásba dugva karikát készített. Egy pár pillanattal később átlátszó kék hologram korong keletkezett a karikában. A körben megjelenő írásjelek segítségével legépelt két szót: ?bent vagyok?. Egy gombnyomással elküldte a tömör jelentését a felettesének.

 

Vadűr, Ismeretlen régiók

 

 

 

Hideg szél süvített végig a pusztán. Ereje alaposan kikezdte a sebtében felállított tábort. Az itt is, ott is pislákoló tüzek vesztésre álltak az egész éjszakás harcukban a természet erőivel. A nyers fa, a tomboló szél, a hajnali köd szitálás annyira legyengítette őket, hogy már csak parázslani és néhány pillanatos fellángolásra voltak képesek.

Már napok óta ácsorogtak egyhelyben, az egy éjszakára tervezett táborban, ami meglátszott a sátrakon is. Ha esett, beáztak, ha fújt, ha hideg volt, nem tartotta a meleget. De nem baj, ezt is meg kell szokni! Nem lesz mindig palota a leendő harcosok feje felett.

Mattu kilépett a sátrából. Aránylag az övé bírta a legjobban a természet ádáz támadásait. A tapasztalat és a vezérség nyújtotta előnyök a javára váltak.

Kaftánját összehúzta magán a csontig hatoló szélben. Leheletét képező párafelhőket messzire repült, így nem tudott az arcára fagyni. Akaratlanul is azt kívánta, hogy lenne inkább egy tüzes asszony forró ölelésében, mint ezen a zord bolygón. A gondolatait sebesen szőtte tovább, akarattal kellett leállítania magát. Dideregve vonult inkább a minrasok felé.

A föld szerencsére fagyott volt, nem süllyedt bele a sárba. Majd ha kiolvad délelőtt, akkor lesz igazán kellemes mocsár itt! A távolban már kezdett is felkelni a nap, első vörös sugaraival megsimogatta az ébredezo tájat. Ezzel még nem lett melegebb, de legalább az emberben felkelt egy kis reménység.

A minrasok felnyerítettek. Őket is bántotta a hideg. De nekik is meg kell szokniuk. Még egy párnapot itt töltenek, aztán elindulnak délre! - határozta el magában a mogur. Az állatok körül lépések zaja hallatszott. Újabb nyerítések, majd vad csámcsogás. A pirkadatban álmos fiúk hordták a takarmányt az állataik elé.

Mattu elégedetten bólogatott magának. Legalább ezt már megtanulták: első a minras! Ők nehezebben tudnak gondoskodni magukról. Főleg, ha egy karóhoz vannak kötve.

Útközben megállt egy sátor előtt. Tűnődött egy keveset, aztán belépett. Egyszerű volt belülről is: középen egy oszlop, ahhoz kötve a többi tartó fa, az egészet pedig betakarták, így sajátos kúp alakja lett. Berendezés semmi sem volt benne, még egy tűz hely sem. Az ezernyi lyukon besüvített a szél, az tartókon, sátoroldalon lecsapódott a harmat és a köd. Semmivel sem volt jobb itt bent, mint kint. Annyiban még rosszabb is volt, hogy az egyhangú falakon kívül semmit se lehetett látni. Se a csillagokat, se a holdat, se a természetet.

A középső oszlophoz kötözve Berserker ült. A szeme nyitva volt és egyenesen a belépő Mattura nézett.

- Hát ébren vagy! - jegyezte meg kelletlenül. A fiú nem felelte rá. Tudta, hogy nem nagyon érdekli a válasza.

Mattu odalépett hozzá és eloldozta.

- Kelj fel! - utasította, a rabszolgákkal használt beszédstílusában. - Mosakodj meg, meg biztos kell könnyítened is magadon!

Berserker Mattu legnagyobb elégedettségére szótlanul állt fel és indult ki a sátorból. Biztos kezdi megszokni a helyzetét.

Már szinte mindenki ébren volt a táborban. Reggeli teendőik után szaladgáltak. Minrast etetni, fát hozni a tűzre, edényeket előszedni, reggelit készíteni?

Berserker a vékony páncél alatti ruháját viselte, mégsem rezzent össze a reggeli hidegben. Megállt a sátor bejáratában és valamilyen formájú vizet kutatva tekintett körbe.

- Azt a fűzfánfütyülő, jégenkopogó rézangyalát annak a hétszínű szitán keresztul szűrt sistergo ménkűnek, hogy a fenében nem fagysz meg?! - bukott ki Mattuból a meglepettség Berserker természet ellenes viselkedése láttán.

A fiú hetykén megvonta a vállát a kaftánjába csavart mogur előtt:

- A szülőbolygómon az év nagy részében ilyen idő van. Meg lehet szokni! - felelte és legnagyobb örömére meglátott egy vödröt egy sátor mellett. Szerencséjére még víz is volt benne. Letérdelt a fagyott földre és belemerítette a kezét a vízbe. A tetején vékony hártyában apró jég darabok úszkáltak, de ez nem zavarta. A tenyerét összezárta és az arcához emelt a vízből. Kortyolt egyet belőle, a maradékkal pedig megmosta az arcát. Aztán a szájából visszaköpte a vizet és az orrát a vízbe fújta. Lehajolt és a fejét belenyomva a vödörbe megrázta magát, kiemelte a fejét a vízből és felemelve a vödröt hosszasan ivott belőle.

Felfrissülve egyenesedett fel a földről. Mattu arcára volt írva a véleménye az előző pillanatok tevékenységéről. Nem tudta eldönteni, hogy kiadja magából, vagy csak ne higgye el, amit látott.

Berserker meglepett szemöldökemelésre egy fejcsóválással és valami saját nyelvű megjegyzésével válaszolt. A fiú nem firtatta tovább a kérdést, semmi köze sem volt hozzá.

Az égen váratlanul egy hajó hasított végig. Teherszállítónak tűnt, de sebes röpte ellenére is látszódtak a méretes lövegtornyok rajta. Süvöltő hangjára felnéztek a táborlakók és követték a hajó kecsesnek nem mondható útját a tábor mellé, egy leszállásra alkalmas terület felé.

- Ki a fene lehet az? - tűnődött el Mattu és megindult a hajó felé. Turáni volt, ezt azonnal látta rajta. De senkit se vártak ide és a kalandozások is szüneteltek, tehát amiatt se kereshették a mogurt!

Mivel Bersernek semmi utasítást sem adott, így a fiú szótlanul követte fogva tartóját a hajó felé.

- Maradj velem! - utasította mogorván a mogur, mikor észrevette, hogy még mindig mellette van. - És ne próbálkozz semmivel se, mert meghalsz!

- Értettem! - felelte Berserker katonásan és egy lépés távolságból követte Mattut.

A tábor és a landolt hajó között félúton találkoztak a jövevényekkel. Turáni harcosok voltak, egy előkelő vezetésével. Tegezeik veszőkkel tömve himbálóztak az oldalukon, Kaftánjukon keresztben töltényöv húzódott, gránátokkal teletűzdelve.

- Zotmund! - kiáltott fel Mattu, amint megismerte a vendégek vezetőjét.

- Mattu! - szorította meg a felé nyújtott izmos kart Zotmund. - Örülök, hogy látlak! Ezer éve nem találkoztunk?

Egy félszeg mosoly jelent meg a munkában mindig zord Mattu arcán.

- Igen, régen kalandoztunk együtt! Elmúltak azok az idők, amikor kalózokra vadásztunk, vagy zsákmányra?

Zotmund helyeselve bólogatott. Ő is felidézte a régi szép emlékeket.

- Megöregedtünk azóta - ismerte be kelletlenül. - Már van fontosabb dolgunk is mint háborúskodni állandóan? te a seregeket vezeted, én a nemzetségem?

- Hát igen. Nagyobb lett a felelősség? De mi járatban vagy erre? Miben segíthetek? Gyere! A sátramban beszélhetünk!

- Arra sajnos nincs időm! - szabadkozott Zotmund és nem is indult meg a tábor felé. - Kalózok fosztogatnak megint, és épp erre jártam, aztán gondoltam a régi idők emlékére meghívlak egy kis közös csetepatéra?

Mattu meghőkölt a különös kéréstél. Igaz, hogy egykor jóbarátok voltak, de már vagy húsz éve alig találkoztak. Mattu a sereget választotta, Zotmund a politikát. Az útjaik szétváltak és csak a fontos nemzetgyűléseken találkoztak. Akkor azonban jól berúgtak és elnosztalgiáztak a régi, közös kalandokon.

- Hozhatod a srácokat is egy kis lőgyakorlatra, nem lesz bajuk - próbálta győzködni Mattut, hátha így jobban kötélnek áll.

- Elégetettem velük a fegyvereiket - vágta rá habozás nélkül Mattu, de közben azért fontolgatta a kérést. Végül egyenes neki szegezte a gondolatait. - Most csak úgy nosztalgiázni támadt kedved, vagy mi?

Zotmund felnevetett és megveregette barátja vállát.

- Látom te átlátsz rajtam! - vigyorgott továbbra is! - Hajni mondta, hogy vigyelek el magammal. Szerinte még valami bajom esne, mert húsz éve nem rendes harcban. És ő örülne, ha velem jönnél, hogy vigyázz rám!

Erre már Mattunak is nevetnie kellett.

- Te! Csak nem nehezen bánsz az asszonnyal?

- Áh, ne is mond! Néha visszasírom a kalandozásokat és a kalózokat. Őket legalább lelőhettem, ha rosszat mondtak, vagy nem tették, amit mondtam nekik?

- A foglyokat elviszitek majd a piacra? - váltott témát gyorsan Mattu, kényes helyzet volt ez két ilyen derék, vitéz férfinak.

- Igen, miért? - felelte tömören Zotmund, nem értette Mattu kérdését.

- El kéne vinni ezt a madárkát eladni? - mutatott a mögötte álldogáló Berserkerre, aki egy szót sem értett az egész turáni nyelven zajló beszélgetésből. A mutogatásból azonban rájött, hogy róla van szó.

- Miért, ki ez? - nézte meg alaposabban is Zotmund a fiút.

- Valami idegen, nem jegyeztem meg honnan való. Lezuhant ide, miközben vadászgatott valami csempészekre. Nekünk meg jobb dolgunk is van, mint őt felügyelni - magyarázta készségesen Mattu.

- Vadász? - ízlelgette meg a szót Zotmund. - Nekem kellene egy ilyen rabszolga?

- Áh, hagyd, a végén még megölne álmodban! - igyekezett lebeszélni a vásárról. - Sózd rá valakire, aztán vedd le a neked járó részt belőle, a többit meg hozd majd vissza?

- Nekem egy pont ilyen kell most, nem számít, milyen vad? - ellenkezett Zotmund és alaposan végigmérte Berserker izmos alkatát. Látszott rajta, hogy alapos kiképzésen esett át. - Adok érte tíz minrast.

- Húszat! - vágta rá kertelés nélkül Mattu.

- Tizenkettő!

- Tizennyolc!

- Tizenöt!

- Rendben, de a legjobbak legyenek! Öt gyors csatába valót, öt erős, málhásat és öt kiváló, mutogatni valót! - belecsapott Zotmund tenyerébe és az üzlet megkötött. - Viheted, de mi a fenének neked egy ilyen?

- Valami eszi az állataimat és másokét is. Kiküldtem néhány vadászt, hogy kapja el. Fogtak azok mindent, de az állatok ugyanúgy hulltak. Most meg már ott tartunk, hogy a rabszolgák nem mernek kimenni a vadászokkal, hogy vigyék a felszerelést, mert félnek a szörnytől. Ha ez így folytatódik, akkor dolgozni se fognak. Ez csak nem csinálja össze magát, ha egy kis veszélybe kell menni. És ne kár, ha meghal, csak tizenöt mintasomba kerül? Amikor az a dög már legalább tízszer ennyit felfalt a plájunkról!

- Erre talán jó lesz, de vigyázz vele!

- Hunimund! - szólt hátra az egyik harcosának. - Hozz egy rabszolga bilincset! Vigyázok, nem vagyok kezdő! Akkor jössz a kalózok ellen?

- Hát nem is tudom.. - kérette magát Mattu, pedig volt kedve menni.

- A zsákmányon természetesen megosztozunk?

- Amúgy meg mi ez a nagy kedv húsz év után a háborúskodáshoz? - habozott Mattu, ment is volna, maradnia is kellett.

- Az úton elmesélem - titokzatoskodott Zotmund és mellé megvillantott egy hamis mosolyt. Közben Hunimund visszatért egy rabszolga bilinccsel, amit Berserker nyakába akasztott.

Mattu végignézte amint a foglyát feltuszkolják a hajóra, majd elkiáltotta magát:

- Táborbontás! Hajózunk egyet? - cinkosan Zotmundra vigyorgott.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 3 héttel később...

Keelhen....

 

 

-Ezredes, egy pillanatra. -Ruth pár lépéssel lemaradva a rigeliektől, az emlékezőpanelekből felállított központi barakk előtt várta meg, míg Ramoos Dieser befejezte a társaival való pár mondatos eszmecserét. A markáns arcú férfi megfordult a hangjára, majd mielőtt még a nő felé indult volna, odaszólt valamit az egyik emberének, akivel már korábban is együtt látta őt Ruth odabent.

-Asszonyom. -biccentett a férfi mikor már Ruth előtt állt. A társai ekkor már visszafelé tartottak a korvett felé egy pár fős biztonsági különítménnyel.

-Ó, csak simán Ruth, ha kérhetem. -mondta egy mosoly kíséretében. -Azt hiszem az utóbbi pár hónapban jóval többször hallottam a környezetemben a hivatalos megszólításokat, rangokat és egyebeket mint azt az én öreg fejem elviselné.

A férfi kezdeti feszengő arcélei egy foknyival közvetlenebbé váltak.

-Rendben...Ruth, de akkor viszont ellentételezésként kérem szólítson Ramoosnak. Bár, meg kell valljam kissé furcsa most ezt a közeg nekem. -vonta össze némi gyanakvással a szemöldökét. -Maga nem tűnik olyan....merevnek mint a többiek.

-Tudja, fiatalember ők itt a legtöbben katonák, minden előnyükkel és hátrányukkal egyetemben.

Ramoos csendben bólintott, mintha megértené a szavak mögött bujkáló tényeket. Az igazság szerint pontosan értette, hogy mire is célozz a nő.

-És ön? Hogy keveredett közéjük? -kérdezte, elpillantva valahová melléjük.

-Ez egy igen hosszú történet. -jegyezte meg, továbbra is mosolyogva, bár megfáradt pillantással. -Az én népem súlyos harcokat vívott az éppen kikiáltott Galaktikus Birodalommal szemben, aki ama bizonyos nap előtt még békét és szabadságot hirdetett a világomon. De amint a klón katonák megvetették a lábaikat, fordult a kocka. Szövetségesből ellenség lett. Gyanúsítgatások, vádaskodások, Fanart pedig.....lángba borult. A bolygónk vezetőit elhurcolták vagy pedig megölték. Csak maréknyian maradtunk és jószerivel mára csak a mi emlékeinkben él Fanart történelme.

-Ezt sajnálattal hallom.

-Fájdalmas időszak volt, de a neheze csak a kitőrésünk után jött. Feldolgozni mindazt ami történt.......ami tegnap még a részünk volt, mára pedig...por és hamu. -Ruth fejcsóválása mély sebekről árulkodott és Ramoos szerint az elhangzottak csupán ennek a sebnek a felszínét érinthették. Úgy döntött, hogy nem is faggatózik tovább.

-Sok a közös tapasztalatunk ezek szerint. -tért rá a saját történetére, melyet Ruth szomorú tekintettel, ám türelmesen hallgatott végig.

-Van egy olyan érzésem, hogy Res Rigel mára talán már nem több mint egy halott sziklagolyóbis a végtelenben.

 

 

-Nézd csak, hát ezek meg kik? -bökött a fejével egyenesen előre Shawek Fyn a Princess egyik tatrészi nyitott burkolati szerelvénye mögül kiemelkedve. Csupán ama időre szándékozott hátrahagyni a lecsupaszított vezetékeket míg az izzadságtól gyöngyöző homlokát megtörli az ingének ujjában, de az alkalmi hangárkupola nyitott bejáratától nem messze zajló események eltántorították őt a munka azonnali folytatásától. Pedig a koréliai gyártmányú csészealjforma hajója még korántsem volt működőképes állapotban. Egy három nappal ezelőtti szerencsétlen találkozása egy meteoresővel bizony igen kellemetlen eredménnyel zárult.

-He? -pislogott előre a védőszemüvege takarásából Drev Fylen aki órákkal ezelőtt felajánlotta a segítségét a társának. Rajtuk kívül még volt ott néhány technikus és szerelődroid is. Tyrian pedig a pilótafülkéből tartotta velük a kapcsolatot, hogy amikor szükséges Shawek kérésének eleget tegyen azzal, hogy ki-be kapcsolgatja annak az áramköri egységnek az energiaellátását melyen éppen ügyködnek.

-Ja, fogalmam sincs. -tette hozzá két pillanattal később egy sajátos vállvonás kíséretében. Nem látszott, hogy túlságosan érdekelné a dolog, így Shawek is letett arról, hogy tovább pedzegesse a témát. Amúgy is megvan a saját dolguk, minek még mást is a nyakukba venni. Majd később valahonnan úgyis kiderül, hogy kik is azok odakint akikhez néhány technikus csatlakozott a hangárból. Felsóhajtott, majd egy új fogást váltott az aktuális hidrokulcson.

-Oké, fejezzük be ezt a huzalozást. Még ott van a pajzsrendszer is amit még ma jó lenne helyrepofozni.

-Én mondom cimbora, -hallatszott Drev fojtott hangja a karbantartó üreg mélyéről minek után visszaereszkedett oda-, nem ártana valami modernebb cuccos a járgányainkba. Lassan már nincs új a nap alatt, hogy valamelyik hajónkat ne bütykölnénk újra és újra.

Shawek elgondolkozott a barátja szavain. Jószerivel alig néhány hónapja, hogy alapos átalakításon estek át a teherhajóik és alapjába véve a beszerelt alkatrészekkel nem is volt gond. Vagy jobban mondva nem lett volna, ha más probléma közbe nem szólt volna. Meteortalálatot vagy más túlterhelésből adódó sérülést bármelyikük beszerezhet, szóval javarészt a beépített eszközök köszönték szépen de jól működtek. Egyet kivéve persze -tette hozzá rögvest a következő gondolatát-, a pajzsrendszert, mely pont a meteorvihar kellős közepén mondta fel a szolgálatot.

De persze az is lehet, hogy nem csupán Drev alaptalan morgolódásának a fültanúja, hanem tényleg van valami a mondandójában mellyel fel lehetett vértezni az összes adódó problémájukat. Ebben a túlhajszolt világban már nem elég a korábban bevált másodgenerációs termékekre bízni az ember életét, hanem igenis lépést kell tartani a fokozott ütemben zajló fejlesztésekkel melyet a Galaktikus Birodalom diktált és használt ki rendületlenül. Igaz, más kérdés, hogy ők ezzel hogy tudják felvenni a lépést. A legújabb technika ugyanis szinte megfizethetetlen volt és még csak a piac közelébe se került, hogy egyéb más módon elérhetővé váljon a magukfajtáknak.

-Hé, srácok! Mi a pálya odafent? -Teene hangja jutott el hozzájuk a nem várt pillanatokban, mely újabb okot adott arra, hogy kidugják a fejüket a káoszból.

A lány csípőre tett kezekkel várta, hogy észrevegyék, miközben szélesen elvigyorodott. Mire odaintett a pilótafülkéből vadul integető Tyriannak, már a hajó tetején gubbasztó két társa is nyújtogatta a nyakát lefelé.

-Nicsak. Csak nem leereszkedett közénk őbájossága?! -kacsintott rá Shawek Drevre.

-Talán csak nem hiányzunk neki? -utánozta le a mozdulatot amaz szintén már fülig érő szájjal.

-Hallottam ám anyaszomorítók. És igen, hiányzik a képetek még ha azzal büntetni is lehetne az úri lányokat a galaxis módosabb szegleteiben.

-Te, ez most udvarol nekünk?

-Ne reménykedj Shawek! -ringatta magát jobbra-balra Teene. A félhosszú vörös tincsei jobbra-balra himbálóztak a homloka közepén. -Csak gondoltam emlékeztetlek titeket a valóságra.

-No nézd már, nagyteherhajó pilóta lett belőle és rögtön kétszer olyan hosszan vágták fel a nyelvét mint amilyen korábban volt. -mondta Drev a legcsekélyebb felháborodás jele nélkül. Valahogy most ahhoz is fáradt volt, hogy mint máskor tetetett színészkedésbe kezdjen. De persze ilyet senki se várt el senkitől, túl régóta ismerték ők már egymást ahhoz, hogy tudják nem kellenek ide már ilyen dolgok. Élcelődni, fricskázni egymást, ők bármely helyzetben képesek voltak, akárcsak arra, hogy még mindezek közben is folyamatosan érződjön a köztük lévő elválaszthatatlan barátság.

-Jössz segíteni? -invitálta maguk mellé Shawek a fiatal nőt aki nem változtatott a testtartásán.

-Á, hamarosan valami felderítő küldetés lesz vagy mi. Ott kell lennem Yames kapitány mellett. Azt hiszem készül valami a közeljövőben. Állítólag fogytán vagyunk megint a készletekből.

-Hát jah, abból mindig. -közölte Shawek, miközben a kezét törölgette egy rongyban.

-No majd akkor később még összefutunk. -zárta le a maga részéről a viszontlátás perceit Teene és a háta mögé mutogatott a hüvelykujjával. -Mennem kell.

-Rendben és vigyáz magadra. -szólt utána Shawek, majd még Drev is elköszönt a lánytól. Teene még mielőtt végleg elindult volna kifelé a hangárból, beszólt a pilótafülkéből figyelő Tyriannak. -Aztán te meg ne hagyd, hogy lustálkodjanak.

Felkacsintott a méltatlankodó kettősre, majd sarkon fordult és eltűnt a kinti napfényben.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 4 héttel később...

Valahol a Hapan konzorcium peremén...

 

Az űr sötétjén, a távoli csillagok közt, mint megannyi apró szürke ék birodalmi csillagrombolók vertek tanyát. Apró lándzsahegyként fúrtak lyukat a végtelen bársonyba. A monoton fém felületén, mint megannyi apró rovar sürögtek-forogtak az emberek. A tisztek fényesre tisztított csizmáinak határozott lépte, adta meg az ütemet, míg a rohamosztagos páncélok diszkrét surrogása a ritmust. Ám az emberi gépezet melódiáját mindig képes volt megszakítani egy olyan hang, melynek hatására a tisztek lépései meggyorsultak, a masírozó katonák, pedig még határozottabban meneteltek. A munka felgyorsult, a mozdulatok idegesebbek lettek és az őket végzők leginkább a Galaxis másik felébe kívánták magukat, vagy Lord Vader lélegeztető gépének hangját vagy magát a sith-et. Fekete valójában robogott végig a szürke falak közt, úgy tűnt, hogy előle még a fény is menekül. Árnya beterítette az egész folyosót, nem hiába, hiszen, majd egy fejjel magasabb volt katonáinál. Úgy tűnt, hogy akire csak ránéz az obszidián maszk vizorja az nyomban úgy érezte magát, mintha ereiben a kellemesen meleg vér helyett jeges ár zubogna. Palástja nyomán, mintha haloványabban izzottak volna a falakba rejtett világítótestek. Sietett. Eligazítást kellett tartania, ráadásul tolmácsolnia kellett Palpatine rosszallását a Hapan állapotok miatt. Ő és emberei, kik a Galaktikus Birodalom legjobban képzett katonái voltak, mindent megtettek, de hiába! A front állt, mintha befagyasztották volna. Sőt! A hapanok kezdtek elszemtelenedni, egyre sikeresebb rajtaütéseket, kiszámíthatatlan támadásokat hajtottak végre, az után pótlást szállító konvojokon vagy a járőröző egységeken. Eme villongások nem jelentetek nagy csapást a flottának. Irritálóak voltak, mint nyári éjszakán a mindenre elszánt szúnyogok. Ez felettébb bosszantotta Vadert. Már több napja gondolkodott a helyzeten, de úgy érezte, hogy hiába a császári propaganda, melyet a köznép oly lelkesen hisz és követ, a Birodalom még nem elég erős, ahhoz, hogy megszerezze magának a Hapan Konzorciumot. Talán két, esetleg három év múlva, mikor a hadsereg ütőképesebb lesz és ifjú tisztek ezrei hagyják el az akadémiát tettre készen. Klónok tömegei vállnak harcképessé a Caminói gyárakban. DE addig! Hiszen alig pótolták a klónháborúk veszteségeit, máris Palpatine újra a harcmezőre küldi őket. Vader nem így tette volna, teljesen más elképzelései voltak a hadvezetésről, mint mesterének. Hiszen Sidious politikus volt, nem harc edzett katona. Csak a szenátus csataterén mérkőzött meg, ott ahol a fegyver ropogást felváltotta a szavak ékes csatája, a jog és a törvény páncéljával felvértezve. Finoman fogalmazva, bár az Uralkodó remek taktikus volt, de a hadvezetés gyakorlati problémáihoz nem értett. Anakin tudta, milyen együtt éhezni a klónokkal, több napig jégcsappá fagyni egy lövészárokban, vagy eltévedni az ellenségtől hemzsegő trópusi esőerdőben, esetleg elcsigázottan elviselni a vereség kudarcát. Este a csillagokat nézve a szabad ég alatt vagy a cirkáló ablakán keresztül, szeretteikre gondolni. Ha meghallotta ezt a szót, mindig egy fiatal nő rémült és a kétségbeeséstől hitetlen arca jelent meg tudatában. Igyekezett gyorsan megszabadulni a nyomasztó és fájdalmas emlékektől. Padmé rég halott és vele te is, suttogta a maszk alatt.

-Tessék Nagyúr?!- Vágta magát vigyázzba a két lépéssel mögötte loholó szárnysegédje, valószínűleg meghallotta a motyogást.

Végignézett a katonán, majd némán nemet intett a fejével. Pár lépéssel felértek a csillagromboló hídjára, ahol a tisztek némán sorakoztak, merev tekintetükkel és szál egyenes tartásukkal egy frissen ültetett bambusz erdőre emlékeztettek.

A kiválasztott ismét gondolataiba temetkezett.

Többekkel együtt harcol, már mióta, számtalan csatamezőt megjártak, legyen az illető klón, vagy tehetséges tiszt valamely katonacsaládból, természetesen mindkét csoportból a legjobbakat gyűjtötte maga mellé. Miért is ne? A Kiválasztottat, csak a tökéletesek szolgálhatják. Ők a legjobbak a Galaxisban, kivételesen nem az ő hibájuk, hogy a front és a háború áll. Eddigi parancsait tökéletesen teljesítve csiszoltan kivitelezték a hadműveleteket. Taktikai segédjeivel hosszan elemezve a körülményeket, minden információt figyelembe véve a hapanokról a leghatékonyabb stratégiát dolgozták ki, eddig jutottak. Palpatine, mindig őt inti türelemre, ám most neki lenne szüksége rá, gondolta keserűen a maszk takarásában.

És ekkor, talán az Erő sugallatára vagy csak végre felszínre törtek ki nem mondott gondolatai, melyek elméje rejtekében kószáltak, egy ötlet villant be. Katonái mellé áll, mint igazi hadvezér a tőle telhető módon megpróbálja dicsérni őket, hátha ez fokozza motiváltságukat. Apró riposzt, szurkálódás mestere felé, mellyel jelzi, hogy még mindig ő a kiválasztott. Tett még két kört, az egyre feszélyezettebben álldogáló katonák előtt Kivételesen elégedett volt velük, nem szívesen tolmácsolta nekik az Uralkodó rosszallását, de mestere parancsa fontosabb mindennél a Birodalomban.

- Én a magam részéről tökéletesen elégedett vagyok magukkal, de????- A lélegeztető gép elnyújtott hörgése hirtelen támadt mennydörgésként robajlott végig a fedélzeten.- Szeretett császárunk,- többen némi iróniát véltek kihallani a monoton géphangból,- eredményeket vár!-

- Nagyúr!- lépett előrébb a szemtelenül fiatal Needa.- Ha több egységünk lenne, akkor könnyűszerrel legyőzhetnénk az Ereneda flottáját???- Egy bolond, százat csinál, Needa példáját követte egy másik katona is, talán a páncélosok parancsnoka.

- Erőink száma véges, ezt a Fenségnek is be kell látni, bárhogy szeretnénk, nem tudunk változtatni a helyzeten, amíg?.-

- Tisztába vagyok a katonáink számával!- Hörögte Vader, tán kissé mogorvábban, mint szerette volna. A két parancsnok ijedten lépett vissza a sorba és vágta magát ismét haptákba.- Bár nem erősség a türelem és gyűlölök várakozni,- Tartott a sith önelemzést,- mégis kénytelen voltam az Uralkodó türelmét kérni. Ám ő, hallani se akart róla.- Fejezte be a törpe monológot. ? Mivel nem tudunk újabb erőket mozgósítani, így javasolta, hogy vizsgáljuk felül a stratégiánkat! S, mint tudjuk a császári javaslatokat illendő megfogadni. Bár a bársonyos trónus, és az itteni csatatér köszönő viszonyban sincs egymással!- Vader hirtelen elhallgatott. Az utolsó gondolatát nem szándékozott kimondani, mégse, tudott uralkodni magán. Főleg, úgy, hogy finom kritikáját, egyesek biztos felségsértésnek titulálnák. ? Holnapra új terveket akarok!-

Dörgött a parancs, mely hallatán az amúgy igen colos katonák nagyjából félfejnyit vesztettek magasságukból. Vader, mint egy morcos fekete felleg elviharzott a folyosón személyes lakosztálya felé.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

- Az úton elmesélem - titokzatoskodott Zotmund és mellé megvillantott egy hamis mosolyt. Közben Hunimund visszatért egy rabszolga bilinccsel, amit Berserker nyakába akasztott.

Mattu végignézte amint a foglyát feltuszkolják a hajóra, majd elkiáltotta magát:

- Táborbontás! Hajózunk egyet? - cinkosan Zotmundra vigyorgott.

 

Vad űr, ismeretlen régiók

 

A zord felszínű kiképző bolygó lassan zsugorodott mögöttük. A légkör fokozatosan elmaradt és a teherhajó transzparacél ablakait végtelen feketeség töltötte be.

Az indulás hosszasan elhúzódott. Miután Mattu beleegyezett a kalózok megrendszabályozásába, a tábor szedelődzködni kezdett. Gyorsan lebontották a sátrakat, rögtönzött karámokat, felszerszámozták a minrasokat, összekészítették a felszerelést. Közben Zotmund szólt az embereinek, akik hívtak egy másik, nagyobb teherszállítót, amire fel lehetett terelni az állatokat és biztonságosan el lehet szállítani. A behajózás órákig eltartott, mire felkerült minden állat, csomag és ember a hajókra, jócskán fent járt már a nap.

Mattu Zotmund mellett ült a kisebbik teherhajó irányítófülkéjében. Előttük ült a pilóta és a másodpilóta, akik a hajót vezették.

A légkört felváltó sötétségre ösztönösen összébb húzták kaftánjaikat, pedig az űr fagyos világát nem érezhették a fűtött kabinban.

Szótlanul utaztak, pedig Mattut fúrta a kíváncsiság, hogy miért kezdett régi barátja újra a háborúskodásba? Miért adta fel a békés előkelői életét a kalandozásért?

Mélyen a gondolataiba merült. Így már jól láthatóvá vált az előttük úszó csatahajó, mikor fel is fogta, hogy mit lát az ablakok előtt. Benyomakodott a két pilóta ülése közé és szinte rátapadt a transzparacélra, hogy a száján át bámulhassa meg alaposabban a jelenséget.

Hosszú, kecses alakja volt. Orra hegyesen indult és élesen szélesedett, aztán egyenesen futott egészen a gerince közepéig. A hátsó fele ívesen rajzolódott meg, melyből felfelé és lefelé is egyaránt egy-egy karcsú torony ívelt ki, a felső azonban legalább háromszorosa volt az alsónak. Ívesen futó hátsójának nagy részét betöltötte a kéken megvilágított hangárkapu.

- Mi az öregisten? - nyögte ki Mattu, Zotmund legnagyobb örömére. Remélte, hogy ilyen hatást ér el barátjánál. - Honnan a fenéből szereztél egy Providence-osztályú csatahajót? - szegezte neki a kérdést.

- Van annak, aki meg nem issza? - rántotta meg hanyagul a vállát Zotmund.

Ahogy közeledtek a hajó felé, körvonalazódtak a kísérők is: három tipikusan turáni cirkáló - ezeknek már az eredetét sem lehetett felismerni a rengeteg átalakítástól. Új ágyúkat, pajzsokat, kommunikációs tornyokat építetek hozzá a törzshöz, vagy éppen a feleslegesnek ítélteket vágták le róla.

Két dreadnaugth is tartozott a kísérő flottához. Rajtuk még nem látszódott az ügyes kezű turáni mesterek munkája. Eredeti állapotuk jól árulkodott, hogy új tagjai az ütőképes kis flottának.

A hat csathajó mellett legalább egy tucatnyi felfegyverzett teherhajó is tartozott a flottához, egy részük az ellátmányt szállította, másik részük a leendő zsákmánynak kellett.

Mattu visszaült a helyére és Zotmundra szegezte kérdő, vádló és összességében semmi jót sem ígérő tekintetét.

- Egy kis portyára minek kell hat csatahajó? Főleg egy olyan böhömnagy, mint az a providence?

- Hívd csak Turáni Átoknak! - javasolta Zotmund, mosolygós jókedvéből öregisten se tudta volna kibillenteni! Láthatóan jól szórakozott Mattun.

- Egyáltalán honnan van? - faggatta tovább Mattu, mivel érdemi választ nem kapott. - Ha az összes állatod eladod se lenne rá pénzed! - elhallgatott egy pillanatra. A fejét oldalra billentette és kicsit összébb húzta a szemöldökét, miközben fejszámolást végzett. - Ha az egész nemzettséged állatait eladnád se tudnád megvenni!

- Mattu, Mattu, Mattu? - csóválta a fejét Zotmund. - Mi turániak csak vásárolni tudunk?

- Egy ilyen hajót ellopni sem tudsz! - makacskodott akaratosan.

- Meséld el neki! - kegyelmezett meg a kíváncsiskodó barátjának Zotmund, szavait a pilótaülésben ülő fiának szánta.

Az alig valamivel húsz feletti fiú vigyorogva fordult hátra a székben.

- Úgy egy éve - kezdett bele a magyarázatba Hunimund - épp ezzel a bárkával vittünk rabszolgákat a piacra, kitörtünk a hipertérből és ott állt előttünk egy óriási csatahajó. Majdnem nekimentünk, alig tudtuk elkerülni az ütközést. Persze rögtön felhúztuk a pajzsokat, fegyvereket bekapcsoltuk és össze-vissza repkedve próbáltunk lelépni. Aztán úgy feltűnt, hogy senki nem szólt bele a kommba. Biztonságos távolságból visszafordultunk és hívtuk mi őket, hogy az ismeretlen csatahajó azonosítsa magát? - Zotmund kedve egyre jobb lett fia története közben, Mattu figyelmesen hallgatta a fiú heves gesztikulálással teletűzdelt mesélését. Közben a Turáni Átok hangárajtaja óriásira növekedett és teljesen betöltötte a látó mezőt. - Nem válaszolt senki, így hát körbe repültük egy párszor, aztán letapogattuk, de semmi. Aztán segítőkész emberekként leszálltunk a hajóra, hátha van valami segítségre szükségük. Már a hangárban tudtuk, hogy valami nem stimmel. Sötét volt mindenhol, egy árva fénycsóva nem világított. Fejlámpákkal és plazmaíjakkal felszerelkezve szétnéztünk a hangárban, de csak üzemen kívüli droidokat láttunk. Nem hagyott nyugodni a rejtély, így elindultunk a társaimmal a hídra. A folyosókon is sötét volt, de ott is csak leállított droidokat láttunk. A híd is hasonlóan mutatott. Az irányító pulton bekapcsoltuk a világítást és a létfenntartást is újraindítottuk. A hajó naplóhoz, hajtóművekhez, navigációhoz, fegyverekhez? tehát semmi máshoz nem fértünk hozzá. Néhány óra kódtörés után kiderült, hogy központilag leállították a teljes hajót, minden eszközéve együtt?

- Tudod, hogy ért véget a háború? - vágott fia szavába Zotmund, az elképesztő történet miatt nagyokat pislogó Mattunak szánva a kérdést.

- A köztársaság nyert, aztán birodalom lett belőle? - felelte bizonytalanul. - Sose érdekelt igazán?

- Központilag leállították a teljes konföderációs sereget! - Zotmundnak nagyon tetszett, hogy ilyen új információkat oszthat meg barátjával. - A néhány napos adatelemzés után kiderült! Szerintem néhány kommandóst beküldtek a konföderációs főparancsnokságra, valahogy leállítatták a droidsereget, ezt kihasználva pedig kapitulálására kényszeríthették őket!

- Mi van? - értetlenkedett Mattu. Kezdett megártani az egy napra jutó információ mennyiség. - Ez miért lényeges?

- Ennek a hajónak az adatbankjából erre lehetett következtetni! A teljes sereget lekapcsolták. És nem úgy, hogy menjenek a legközelebbi támaszpontra és ott álljanak le, nem! Azonnal! Ezért maradt ott a Turáni Átok is, ahol Hunimund megtalálta!

Mattu eltöprengett az új információ nyújtotta lehetőségeken?

- Mert ez nem egyedi példa! - folytatta Zotmund lassítás nélkül. - Kicsit szétnéztünk a fekete piacon és hirtelen megszaporodott a fegyver és a hajó kínálat! És mindegyik volt konföderációs! Néhány kredit vagy pofonért egy-két kereskedő el is árulta, hogy csak véletlenül bukkantak a kikapcsolt hajókra az űrben. Az is erre utal, hogy minden a hajón maradt! Járművek, lövegek, tankok! Minden! Csak droidból százhúsz ezer volt rajta! Abból vagy kétezret otthon beolvasztottunk, de több nem kellett nekünk, így eladtuk őket ócskavasnak. Aztán a járművekből hasznosítottuk, ami kell, utána az is ment a piacra? Vagy három hónapig ezekkel voltunk elfoglalva. Aztán mikor ?üresen? állt a hajó, akkor elgondolkoztunk, hogy mi legyen vele. Az első gondolatom az volt, hogy szétszedjük azt is alkatrésznek, de azért mégis csak egy porvidence-osztályú hajóról van szó! Úgyhogy összeszedtem a legjobb nemzetségi kódtörőket, hogy indítsák újra a rendszereit. Hónapokig dolgoztak, de semmire sem jutottak.

Megérkeztek a Turáni Átok fedélzetére. Simán landoltak és a leereszkedő rámpán lesétáltak a fedélzetre. A hangárban olaj és festék szag terjengett, és zsúfolásig volt turáni vadászgépekkel. A nagyobbik teherhajó már landolt és éppen az állatokat terelték a szomszédos, karámoknak kijelölt helyiségekbe, hogy takarmányt adjanak nekik.

A hangár falainál szorgos turániak dolgoztak, hogy az egyhangú szürke fémet rétre emlékeztető zöldre fessék. Zotmund egy közeli folyosóhoz vezette vendégét, közben be nem állt a szája.

- Akkor jutott eszembe másodszor, hogy a flottával szétágyúztatom, aztán ami marad belőle, eladjuk. Bosszantó volt, hogy nem tudtunk semmit se kezdeni vele! Aztán kitaláltuk, hogy nem feltörjük, hanem felülírjuk a rendszer. Így gyakorlatilag újra programoztunk mindent a hajón!

- És a dreadnaughtok? - faggatta kíváncsian szélesen vigyorgó barátját Mattu.

- Jah! - szólt Zotmund, mintha megfeledkezett volna. - Azokat az eladott alkatrészek árából vettem néhány kalóztól. Ők mesélték, hogy hallottak másról is, aki talált ilyen szellem hajókat.

A folyosókon és lifteken felmentek a kilátóban berendezett lakosztályba. A hatalmas transzparacél panoráma ablakon túl látni lehetett az egész hajó testet, és a kísérő flotta hajóinak kecses alakját.

A liftajtó előtti erkélyről kétoldalt lépcső vezetett le a tágas terembe, ahol hatalmas terített asztal várta vendégeit.

- Megterítettettem még ideértünk - magyarázta Zotmund és letrappolt a lépcsőn az asztalhoz. - Ülj le és lakomázzunk!

Mattu csak a fejét csóválta a sok újdonság miatt. Helyet foglalt és végigpásztázta a különféle ízletesebbnél ízletesebbnek ígérkező ételeket.

- Akkor végre elárulnád, hogy mi ez az egész? Miféle portyázó kalózokra kell hat ekkora csatahajót küldeni?

Zotmund nem szerénykedett az étellel. Egyszerűen félre tolta maga elől a terítékét és az egyik sült hússal megrakott tálaló edényt húzta maga elé. Poharat sem koszolt, hogy italt öntsön bele, egyszerűen itta az üvegből.

- Ez egy másik történet - kezdett bele Zotmund a beszédbe és az evésbe egyszerre. - Még Ti a Korona felderítésére fordítottak minden energiát, itt meggyűltek a bajok a kalózokkal. Amúgy még nem is gratuláltam neked személyesen! Szép munka volt! - elismerő bólogatással rázta meg Mattu kezét. Őszinte gesztus volt a részéről, ezt tudták mindketten.

- Tehát a nemzetségek itt elkezdtek aggódni, hogy mi lesz velük, mert a kalózok megerősödtek, így egyedül nem képesek feltartóztatni őket. A főseregek pedig egyrészt le voltak foglalva, másrészt meggyengültek. Így hát a környező nemzetségfőkkel megbeszéltük, hogy egy kicsit szervezkedünk. Nyolc nemzettség összefogott és mivel én voltam a leggazdagabb és legerősebb, megválasztottak a vezetőjüknek. Így most a nemzetségfők felett, de a ?központi? vezetés alatt állok?

- Összefogtatok? - lepődött meg Mattu és megállt a szája felé tartó sült hús a levegőben.

- Ühüm - nyelt le Zotmund egy nagy falatot. - Én intézem a magasabb ügyeket, de főleg én vezetem a megerősített hadat. Minden nemzettség ad hozzá harcosokat, de úgy, hogy maradjon nekik is elég. De ez csak én nemzetségi hadam. A többivel együtt sokkal erősebb a flottánk?

Mattu elgondolkozott hallottakon. Nem is volt olyan rossz ötlet ez a lépés. Ha nyolc-tíz nemzetséget egybefognának, egyszerűbb lenne védekezni és támadni is, ráadásul az ügyes-bajosabb ügyeket is könnyebb megoldani.

- Tehát ha jól értem? - foglalta össze Mattu a helyzetet. - A fiad talált egy csatahajót, aminek készleteiből vettél még kettőt, így te lettél a legnagyobb főúr, ezért megválasztottak vezetőnek??

- Aha - helyeselt Zotmund. - Pont így történt. Ezért kell most újra háborúskodnom.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

-Nos, Hervill őrnagy, azt hiszem mi is végeztünk. Illetve -folytatta hangsúlyt váltva egy pillanatnyi töprengő arckifejezést követően-, szükségem lesz majd pár emberére. Látogatást tennék majd újfent az Elnöki Palotában.

-Ahogy óhajtja, tábornok.

Ghadea....

 

A szokásosnál jóval magasabb pályán siklott a jármű, de ennek jó okai voltak. Egyrészről ott voltak a hajnali égbolt felé meredező faóriások, melyek végeláthatatlanul uralták a tájat, sűrű akadályt képezve a felszínen, másrészről mint mindig, ezekben az órákban is a hajnali pára lepte be a terebélyes lombkoronák világát.

Ghadea napja valahol éppen a hátuk mögött kapaszkodott fel a felhőtlen égboltra melyen majd valamikor délben gyülekezni kezdenek a viharfelhők, hogy délutánra alaposan elárasszák esővel a kiterjed őserdő területét, változatosabbá téve a bolygóra általánosan jellemző kontinentális időjárást.

-Maga még nem is járt erre, igaz őrnagy?

Clive Reese éppen egy ásítást fojtott el magában mikor a háta mögül megszólították.

-Nem, nem uram. -pislogott ki a szélvédőn keresztül az egyhangú tájra. Mellette a sofőr úgy tartotta a kormányt mintha egyenesen hozzánőtt volna.

-Nem fáradt, Cedrick? -jött a következő kérdés immár a sofőrnek.

-Egy kicsit, ezredes. -felelte, el nem vonva a teljes figyelmét az előttük burjánzó vegetációról. -De már közel járunk. Öt perc és megérkezünk.

-Megérdemel egy jó kis alvást, zászlós.

-Igen, uram. Köszönöm.

-....De ránk még más dolgok várnak őrnagy. -váltott pillantást Reese tarkójára.

Reese beleegyezően bólintott, miközben kényszerítette magát, hogy elnehezülő szemhéjai le ne csukódjanak. Az ezredessel ellentétben -akire korábban még félúton vetett egy pillantást míg az elbóbiskolt mögöttük- ő nem tudott félálomba szenderülni. Fejében egyre csak kavargó gondolatok örvénylettek mindarról ami még csak ezek után zúdul rájuk.

 

Az utolsó másfél percben a sikló csökkenteni kezdte a magasságát, egészen addig mígnem már a legmagasabb fák lombkoronái föléje nem magasodtak és a tejszerű páraréteg körbe nem vette. A turbinák duruzsolását most a fokozatos terhelés alá vett gravitációs emelők hasonló neszei csitították tovább, mígnem megpillanthatóvá nem vált a felszínen fodrozódó aljnövényzet. A közelben egy mesterségesen kialakított tisztás körvonalai sejlettek fel, melyet Reese igyekezet felmérni a maga egyszerű biomechanikus szenzoraival ami nem takart mást, mint a saját látását. Közvetlenül a talajszint fölött a ködpára sűrűsége felhígult annyira, hogy belátható legyen egy akkora terület mint a főváros legnagyobb tere. De a tisztás itt annál jóval kisebb volt. Az őrnagynak nem kellett sok, hogy felfedezze azt az épületet mely leginkább egy hosszában kettévágott hengerre emlékeztette.

Közte és a sofőr közt, előredőlt az utastérből az ezredes.

-Üdv a mi kis titkos támaszpontunkon, őrnagy.

-Ez lenne az? -kérdezte rácsodálkozóan, mert csöppet sem úgy tűnt mintha az épület egy titkos ügynökségi főhadiszállás lenne. Sőt mi több. Számára nem volt más, mint egy kúszónövényeknek alapul szolgáló rozsdásodó kaliba.

Az ezredes elmosolyodott a félhomályban.

-Ez csak a bejárata Reese.

Reese úgy érezte, hogy az álom rögtön kiszállt belőle és teljes tudatával a látványra koncentrált. A sikló lassan elérte a bejáratot mely önműködően tárult szét előttük, automatikusan reagálva a jármű közeledésére vagy éppen azért mert valahol egy képernyő mögül figyelő kezelő lenyomott egy gombot. De egyre ment. A lényeg számára az volt, hogy most ő itt van, egy olyan helyen ahová eddig csak a jelentéseit küldte anélkül, hogy pontosan tudta volna, hogy hová is érkeznek azok.

 

 

-Remélem nem veszi zokon ezt az apró kellemetlenséget, hogy személyesen Önnel kívántam beszélni. Tudja, nem szeretném, ha a terhességére ez....

-Hagyjuk a felesleges udvariaskodást, nagykövet. Vagy szólítsam inkább diktátornak?

-Ha úgy óhajtja...

Grimson a zsigereiben érezte Dynia Loraney felől áradó gyűlöletet és megvetést. Hozzá képest az elnöki irodában tartózkodó tanácsadók angyali közömbösséggel gyújtották rá az egyenruháját, a bőrét és az alatta lévő hústömeget. Ezért is döntött úgy, hogy nem fog ellenkezni a rázúduló düh és harag ellen, hanem egyfajta cinkos társként segíteni fog, hogy megszabaduljanak ezektől az érzésektől. Minél előbb, annál jobb, gondolta. Ez az egész őt leginkább arra emlékeztette mikor egy főtiszti kikapcsolódás gyanánt vad garr-okat fogtak be, ezzel bizonyítvány a beosztottjaiknak, hogy nem az Akadémián szerezték a bátorságukat és kitartásukat amivel példát mutathatnak a kételkedő bakáknak. De ez a nő itt -emlékeztette magát- sokkal jobban ellenállt az ő akaratának. A pórázt azonban nem akarta idő előtt meghúzni.

-Tudja nem csalódtam magában. -tartott ki az érzelmei mellett Dynia miközben arcbőre teljesen kifeszült.

-Meereto kisasszony is hasonló véleményen volt.

-Pontosan tudom, hogy milyen véleményen van a helyettesem. És most mit akar? Likvidál mindenkit aki szót emel a maga.....a Birodalom hazugsága ellen?

-Dehogy! Eszemben sincs! -húzta ki magát Grimson, mintha egyenesen megrémült volna a szavaktól és nem is attól, hogy egy ilyen otromba cselekvést az ő nevéhez kapcsolnak. Ennek felismerése csak az ez utáni pillanatban tudatosult benne.

Dynia kíváncsian húzta fel a szemöldökét miközben hátradőlt a derekát alátámasztó párnára.

-Félreértett engem elnökasszony. Sőt, hogy lássa én sose preferálnék ilyesmit szeretném ha az utóbbi napok kellemetlenségeiért új kapcsolatokat nyitnánk mely messzemenőkig távol állnak a katonai dolgoktól. -lopva pillantott a néhány lépésnyire a háta mögött strázsáló Hervill őrnagyra akinek ezekben a percekben is kijutott a lángoló tekintetekből.

-Már gondoskodtam róla, hogy idekísérjék Leya Dyas'ant és a társulatát. Nem is tudja elhinni, hogy micsoda szervezői munka kell ahhoz, hogy egy ilyen dívát....

-Ha békeidőben találkoztunk volna még értékelném is ezt magától. -szakította félbe a férfit.

-Kérem, ne utasítsa ezt vissza. -kérte Dyniát messzemenőkig igyekezve alátámasztani a bekövetkező csalódottságának eshetőségét. -Tudom, hogy nem volt szép tőlem a múltkori kirohanás, de ne legyen ennyire makacs. Ez csupán átmeneti megoldás. A harcoló alakulataink ígérem nem okoznak gondot önöknek.

Dynia hunyorgó pillantást mért a nagykövetre, majd kinézve tanácsadóira, beleegyezően bólintott.

-Rendben Grimson úr, az asszisztenseim majd gondoskodnak arról, hogy a művésznő jól érezze magát minálunk. Van még valami? -kérdezte ridegen.

-Öööö nem sok.....-emelkedett fel a székéről, mintha indulni készülne. -Talán csak egy apróság.

Dynia leutánozta a férfi mozdulatát, miközben két oldalán az asszisztensei közelebb húzódtak hozzá. De Dynia intett, hogy nem szorul segítségre.

-Valóban? -nézett át az asztala fölött.

-A Draianon lévő technikusaink egy apró problémával szembesültek. Tudja némelyikük elég hanyag volt ahhoz, hogy az ott lévő adattároló berendezéseket állítsa újra üzembe ahelyett, hogy megvárták volna a birodalmi szállítmányokat és szembesülniük kellett azzal, az általános programjaink nem kompatibilisek a tárolókon maradt adattöredékekkel.

Dynia ezekben a másodpercekben úgy érezte, hogy talán mégis szükségesek lennének a segítői mert a szavak hallatán hirtelen szédülés fogta el. A nagykövet hangjai is mintha egy elválasztófal túloldaláról jutottak volna el hozzá, annyira valószínűtlenné vált minden körülötte. Még szerencse, hogy nem kerülte meg teljesen az asztalt, így ujjai hegyével a kritikus pillanatban meg tudta magát támasztani az asztal sarkához nagyon közel.

-Gondoltam mielőtt engedélyezném azoknak az adatoknak a kitörlését megkérdezem, hogy szűkségük lenne e rájuk. -emelte feljebb az állát Grimson és ezzel a tekintette is is magasabbra emelkedett. Csak épp annyira, hogy onnan tisztában láthassa az árulkodó jeleket melyekre kíváncsi volt.

-Tudja -kezdett bele bizonytalanul Dynia az első szavakba-, évekkel ezelőtt mikor lezártuk azt az állomást minden információt Reese őrnagyon keresztül kaptam meg és így talán erről ő maga tudna majd nyilatkozni.

-Ó, hát ez nagyszerű! -örvendezett szélesen elmosolyodva. -Merre találom? -nézett körbe, mintha most azon nyomban szándékában állna letisztáznia ezt a dolgot.

Dynia mielőtt még összeszedhette volna teljesen magát, elsápadt. Jószerivel csak most tűnt fel neki valójában, hogy a katonai tanácsadóinak feje nem tartózkodik a teremben.

-Nos, ő most egyéb elfoglaltságai miatt nem tudott csatlakozni hozzánk, de amint végzett értesíteni fogom az ügyről.

-Hát persze. -mondta Grimson teljesen hétköznapi fogadtatással vételezve a szavakat. -De kérem ne felejtsen el szólni neki, mert sajnos az idő minket is sürget. Hervill őrnagy! -fordult hátra. -Itt végeztünk. Egyelőre.

Még egyszer utoljára biccentett az elnökasszony felé és csak merte remélni, hogy az utolsó kis rövidke, de annál nagyobb jelentőségű szó maradéktalan emléknyomot hagy a jelenlévőkben. Egyébként meg teljesen elégedett volt magával. Ugyan csak részeredményekről volt szó de még ezek is jelentőségteljesek voltak az ő szempontjából.

-Jól van, asszonyom? -sietett oda Asyle Dyniához, amint a birodalmi küldöttek elhagyták a termet és csatlakoztak a folyosókon maradt rohamosztagosokhoz.

Dynia csak nehezen pillantott fel az aggódó helyettesére, tekintette valahová oda révedt ahol az ujjai nehezedtek rá az asztal lapjára.

-Merre van egészen pontosan Reese őrnagy, Asyle?

Asyle tanácstalanul rázta meg a fejét és látszott rajta, hogy ezt a kifejezést mennyire is fájlalja.

-Nem tudom asszonyom. Tegnap óta nem is hallottam felőle.

-Van valaki aki tud róla valamit? -pillantott most a többiekre akik erre a hozzájuk legközelebb lévő szomszédjuktól várták a választ.

-Keressék meg őt de azonnal. -szavai ellenvetést nem tűrően maradtak a normál emberi beszédhang tartományában. És így még riadalmat keltőbbek voltak. -Ha kell akár a föld alól is kotorják elő nekem.

 

 

-Egészen pontosan milyen mélyen vagyunk?

-Körülbelül egy húsz méteres földkéreg fedi a bázist. -jegyezte meg a járműből utolsóként kikászálódó ezredes, maga is követve Reese pillantását, mely a fogadócsarnok mennyezetére szegeződött amerről érkeztek egy sötét aknán keresztül. -Tökéletesen le vagyunk árnyékolva a legtöbb szenzor elől. Maga az erdő is egyfajta ?pajzsként? működik.

Clive Reese csak nehezen tudta felfogni a látottakat, nem mintha a fél galaxist bejárva manapság nagyon meglepte volna bármi is, de ezzel a támaszponttal most tökéletesen sikerült. El se merte képzelni, hogy a saját népének múltja még miféle meglepetésekkel lehet teli mely a mai napig párhuzamosan létezik az éppen a feje fölött és innen jó pár ezer kilométerrel arrébb burjánzó demokratikus, ezidáig jóformán idili jelennel.

-Erre őrnagy! -szólt hátra a válla fölött az ezredes aki már félúton járt a hosszúkás téglalap alakú helyiség túlsó falán húzódó páncélozott ajtóig. Mire Reese csatlakozott hozzá, az ajtó már működésbe lépett és egy többszörös zármechanikával felvértezett szerelvényerdő siklott a falakba.

-Zászlós, ön távozhat.

-Értettem, uram. -csapta össze a bokáját kimerülten amaz, miközben a hátuk mögött a záródó ajtószárnyak immár véglegesen elválasztották őket a fogadócsarnoktól melyben gépi karok és emelők ragadták meg a megüresedett siklót és húzták azt rejtett fali tárolók felé.

-Nos, Reese őrnagy......-fordult vissza a némileg még zavarban tobzódó férfi felé, kinek tekintete elé egy új látvány terült. Alkalmasint a liften lefelé ereszkedve tökéletesen meg volt győződve arról, hogy egy sötét alagutakból és nedvező falakból létrejött odúba hozták, de most csalódnia kellett. Mindent a tisztaság és a fegyelem tartott össze. A közepes nagyságú előtérből négy felé nyíltak folyosók melyeket világos plasztoid elemek határoltak. Minden ilyen folyosó mennyezetén világítótestek fűzére futott végig, egyenletes fénnyel árasztva el a falakat, melyeken időközönként ajtókeretek sziluettjei bontakoztak ki.

-....azt hiszem most már rájött arra, hogy az évek óta állandósult költségvetési hiány mi célt is szolgált valójában. Bár meg kell valljam, hogy ennek Kernar miniszter nem igazán örülne.

Halk kuncogás hagyta el az ajkait, majd a velük szembe lévő pulthoz invitálta Reeset. Egy holografikus igazolványt mutatott fel, majd csúsztatott bele az őrpultnál szolgálatban lévő katona orra előtt lévő leolvasóba. Eközben a szolgálatos őrség további tagjai rezzenéstelenül mérték végig Reeset. Aztán mikor a tekintetük az egyenruhájának rangjelzéshez értek, tanácstalan pillantást mértek az ezredes felé. Látszott rajtuk, hogy ?külvilági? ide ritkán téved.

-Az úr itt Clive Reese. Az elnökasszony katonai tanácsadója. Az én utasításomra van itt.

-Értem, uram. -biccentett a rangidős őr a pult mögül és egy belépőkártyát nyújtott át.

-Ezzel itt bármelyik Kék részlegben lévő helyiségben be tud lépni, uram.

Reese megköszönte és átvette az őrtől a kártyát majd az ezredest követve bevetették magukat a szomszédos folyosó forgatagába. Civil és egyenruhás alakok jöttek-mentek mindenhova, legyen az mellékfolyosó vagy egy-egy félrecsúszó ajtó mögött felbukkanó szoba.

-Ideje munkához látni, őrnagy. -közölte egy személyzeti lift felé vezetve őt. -Először is menjünk a központi terembe. Aztán majd eldöntjük, hogy merre tovább.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

-Jöjjön, megmutatom a szállásukat. Lesz alkalmuk arra, hogy kiismerjék magukat a következő egy-két napban.

-Jól hallom, azután már nem sok?

-Úgy van. -bólintott. -A kapitány akciót tervez egy pár nap múlva a közelben elhaladó birodalmi szállítókonvoj ellen.

-Gyakoriak az ilyenek? -kérdezte, ezúttal Pops, aki a többiekkel együtt két pillanattal ezelőtt csatlakozott hozzájuk.

Goth láthatóan elgondolkozott a válaszon mielőtt felelt volna.

-Igyekszünk kihasználni az alkalmakat. Jöjjenek, erre, tovább. -intett aztán a közelben árválkodó liftkabin felé, mely a kijáraton túl várta őket.

Dantuin....

 

-Rendben, akkor ki a farbával. -dőlt előre a fényasztal éles, ám csöppet sem szembántó sugarában Josh tábornok, megadva ezzel a pár szóval a késztetést a holografikus kijelzőt kezelő technikusnak. Az eligazítóterem nagyobb részét elfoglaló széksorokban érezhetőbbé vált a felgyülemlett izgalom és vele együtt a fegyelem is. Emberek és más szövetséges létformák halkultak el egy varázsütésre, teljes figyelmükkel a tábornok szavaira koncentrálva.

Egy csillagtérkép derengett fel a tábornok és a hallgatóság között majdnem egyenesen a plafonig kúszva. A szikár férfi kilépet a fénypászmák útjából, miközben a kijelző virtuálisan ráközelített a csillagok ezrei közt megbúvó maréknyi hajótörzs sziluettjére.

-A célpontjaink uraim. -kezdett bele az eligazításba, végérvényesen elcsitítva az utolsó pusmogásokat is. -A felderítőrendszerünk immár öt napja követi ennek a birodalmi konvojnak az útvonalát. Kémeink szerint élelmet és technikai felszerelést szállít a hapan frontra.

A hologramon eközben egy vörös csík jelezte a már megtett és a megbecsült útvonalat. A kezdőpont valahová egy Külső rendszerekben megbúvó birodalmi bázisig vezetett az északnyugati kvadránsban, míg az ellenkező végpont, az elemzőprogramok és a kémektől származó információk alapján valószínűsíthető, Hapan Csillagköd széli célállomásig.

-Hat Gallofree-osztályú teherhajó és kb ugyanennyi kísérő. A problémáinkat természetesen ezek a kísérők jelentik.

Bólintására a háttérben meghúzódó technikus rögtön kinagyíttatta a kérdéses célpontokat. A széksorok közül néhányan felhördültek vagy éppen elfüttyenttették magukat, de akadt olyan is aki kifejezéstelen arccal konstatálta a látottakat. Nehezen lehetett volna megállapítani, hogy melyik csoport találkozott már össze akárcsak hasonló hajókkal is. Ahány ember, annyi szokás, élt a mondás a galaxisban. A tábornok néhány pillanatig szabad folyást engedett a susmogásnak, aztán az előadó emelvény széle felé pillantott, ahol néhány magas rangú tiszt sorakozott.

-A rajtaütést Dodonna kapitány fogja vezetni. -A sötét sarokból ekkor kilépett a magas homlokú férfi és elfoglalta a helyét a fényasztal oldalánál. -Kapitány. Folytassa kérem.

-Tábornok. -biccentett alig észrevehetően, majd figyelmét megpróbálta megosztani a kijelző és a hallgatóság között. -Mint látják a Birodalom egyre nagyobb számban használja ezeket a kísérő fregattokat. Ezzel igyekeznek kipótolni azt az űrt melyet a harcmezőkre rendelt csillagrombolóik hagytak maguk után melyeket nem szívesen osztályoznak le ilyen feladatokra. Ugyan ezen hajók fegyverzete elmaradt a Birodalom-osztályú hajóéktól, de korántsem illik lebecsülni a képességeiket. A Nebulon hajók erős pajzsokkal és hatékony szenzorokkal vannak felvértezve és fedélzetükön akár két századnyi vadászgépet is képesek szállítani. -Dodonna erre a pontra érve, összevonta a vastag szemöldökét és igen komoran emelte a tekintetét a legközelebb ülő vadászpilótákra. -Nehéz dolgunk lesz, emberek.

Valahol a leghátsó falhoz közel ahol néhányan azt a megoldást választották, hogy állva hallgatják végig az eligazítást, Dutch szorosabban fonta össze a karjait a mellkasa előtt, ezzel a mozdulattal nyugtázva a hallottakat és a magában felgyülemlett nyugtalanságot. Mellette, jobbra tőle, Pops vigyorogva bökte oldalba, miközben állával intett előre.

-Ezt nekünk találták ki cimbora.

Dutch értetlen pillantás váltott a nála öregebb pilótával, aki széles vigyorát megtartva kacsintott egyet.

-Minden alkalom egy lehetőség.

A húszas éveinek elején járó századparancsnok erre nem igazán tudott mit mondani, gondolatai most teljesen máshol jártak mintsem a szokványos élcelődésen mellyel ilyenkor csillapíthatják a feszültséget. Mint parancsnok, a vállára nehezedő súly túl korán csinált belőle igazán felelősségteljes embert. És ő ezt nagyon nem akarta elszúrni. Ahogy körbenézett mindenütt érettebb, gyakorlott pilótákat látott. Talán igaza volt annak a Gothnak. Túl fiatalok ők ide.

-A támadást pontosan kell időzítenünk. -folytatta az eligazítást Dodonna kapitány, ráhívva a többiek figyelmét egy villogó területre, mely a konvoj jelenlegi pozíciójától néhány száz fényévvel előrébb helyezkedett el. -A csillagászati atlaszok csupán számot adtak ennek a gáz- és porfelhőnek, viszont felhívják a figyelmet arra, hogy igen nagy veszélynek teszi ki magát az aki a közelébe navigál. A térségben ugyanis igen erős elektromos és mágneses interferenciák zajlanak. A birodalmi konvoj minden jel szerint valahol itt, irányt fog módosítani az újabb ugráshoz és nekünk ekkor kell lecsapnunk rájuk, meghúzódva itt -mutatott egy pálcával a hologram belsejébe, pár millió kilométerrel az előző ponttól feljebb, vészesen közel a veszélyzónához-, ennél a pontnál ahol le leszünk árnyékolva a szenzoraiktól.

-Uram. -emelte fel a karját az első széksor legszélén ülő pilóta, akik sötétzöld pilótaoverált viselt. -És mi a garancia arra, hogy mi tudni fogjuk, hogy mikor kell lecsapnunk.

-A kérdés jó, parancsnok. Nos, még nem beszéltünk arról az illetőről aki majd szabotálni fogja az egyik szállítóhajó meghajtórendszerét. Előrelátóan még idejekorán megszerveztük magunknak eme kis lépéselőnyt, hogy embereket építettünk be a Birodalmi Szállítmányozás rendszerébe.

Jópáran elismerő mosolygásba kezdtek és ez szemmel láthatóan tetszett Dodonnának is.

-Nekünk nincs más dolgunk mit várni az alkalomra és lecsapni a célpontokra. -Dodonna újra a hologram belsejébe vezette a mutatópálcáját. -Minden bizonnyal a kis szabotázsakcióval sikerül az egész konvojt ennél a pontnál tartani egy jelentős ideig. Ekkor a Sárga század pilótái berepülnek ennek a vektornak a mentén és iontalálatokkal megbénítják a két fregattot. Csupán egyetlen lehetőségük lesz kivitelezni ezt az akciót.

Dutch talán még feszültebb lett mint az eligazítás elején és most már Pops is aggodalmas homlokráncolásba kezdett.

-Kezd bonyolódni a helyzet. -sziszegte a fogai között.

-Amint végeztek -folytatta Dodonna-, rögtön visszatérnek a hiperűrbe, a munka további részét pedig a Kék kötelék vadászai és a vontatóhajók veszik át. Rácsatlakoznak a megbénított fregattokra és....

-Egy pillanat, kapitány. -kért szót egy komor tekintetű széles vállú férfi nem messze Dutchéktól. Ha jól emlékezett, akkor a férfi az elmúlt napok valamelyikén az étkezőben Garett Wedik-ként mutatkozott be neki. Túl sok szót ugyan nem váltottak, de egy erős jellemű ember bontakozott ki előtte azon a néhány perc alatt.

-Igen, százados?

-Hogy-hogy a fregattokat visszük, uram, és nem a teherhajóikat? -mutatott a gyengén vibráló sziluettekre.

-Az elsődleges célpontjaink ezek a fregattok Wedik százados. -közölte határozott hangnemben. Páran a teremben felhördültek.

-Önök ugyan még nem tudnak róla, de talán ideje magukat is bevonunk azokba a tervekbe melyeket a Nebulon hajók köré építettünk. Ezek a hajók itt -bökdöste meg a kinagyított szellemképet-, lesznek a továbbiakban majd a csalihajóink egy sokkal fajsúlyosabb akcióban.

A felhördülés felerősödött és immár izgatott zsivaj is társult hozzá átmenetileg.

Dodonna azonban felülkerekedett valamennyin.

-Szóval amint sikerül vonónyalábokkal rögzíteni a hajókat, a vontatójárművek eljuttatják a zsákmányokat erre a két koordinátára ahol csapataink átszállnak majd a fregattokra és átveszik az irányítást. Eközben természetesen a Kék század biztosítja az akciót és feltartja a vadászaikat.

-Húzós egy melónak ígérkezik. -súgott össze két alak Dutchék mögött akik a pilótáktól eltérően egészen más öltözéket viseltek. Dutch végigmérte őket a speciális bakancsuktól kezdve a muníciós övek keresztpántjain keresztül egészen a védősisakjuk búbjáig. Több mint valószínű, hogy jelentős részük lesz a kapitány utolsó szavaiban foglaltakhoz, állapította meg róluk.

-És azokkal a cirkálókkal mi lesz, kapitány? -kérdezte Wedik, felhívva a figyelmet a további hadihajókra..

-Információink szerint csupán minimális személyzet tartózkodik rajtuk és tartalék erőként kívánja őket a Birodalom szolgálatba állítani a hapan fronton megsemmisített hajóik helyébe.

-Az automata rendszereik még is gondot okozhatnak, kapitány. A vadászelhárító lövegeiket akár minimális kezelőszemélyzet is vezérelni tudja.

-Hogy eme aggályokat csillapíthassuk Wedik százados, az akcióban részt vevő keelheni barátaink tenni fognak azért, hogy a cirkálók ne okozhassanak gondot nekünk.

Dutch, Pops és a mögöttük sorakozó Sárga század pilótái szinte egy emberként húzták félmosolyra az ajkaikat.

-Koncentráljanak a saját feladataikra uraim. -folytatta Dodonna lassan az eligazítás végére érve. -A további részleteket az egységparancsnokaik fogják közölni. Az Erő legyen mindannyiunkkal.

A termet általános széklábcsikorgás és az élénk kommunikáció zajai töltötték be. A pilóták és a haderő más jelen lévő alakulatai a kijáratok felé vonultak, hol egymást biztatva, hol pedig csillapítva a kedélyeket. Dutch és a társai is sarkon fordultak, hogy aztán célba vegyék a fenti hangárcsarnokba vezető liftek egyikét. Csak remélni merték, hogy mindannyian visszatérhetnek ide.

 

 

 

Keelhen....

 

-Minden rendben ott hátul? -kapta fel a fejét Nim Yames a Silent Steel műszerpultjáról melyen fokozatosan villantak fel a kontrollfények, jelezvén, a startprocedúra utolsó fázisa felé közelednek. Immár nem volt más hátra mint felemelni a több száz tonnás teherhajót a talajról.

Mielőtt válaszolt volna, Teene átsiklott a navigációs és egyéb vezérlőalkalmazások pultjai előtt ülő emberek között, majd szinte belehuppant a saját ülésébe, méltatlankodásra késztetve ezzel a kissé konzervatív beállítóttságu kapitányt.

-Igen, Yames kapitány. Mindenki lenyugtatva és lekötözve. -felelte pajkos pillantással és máris nekikezdett, hogy teljesítse a ráháruló feladatokat a másodtiszti állásban.

-Brook biztos örülne ha ezt hallaná. -vetette oda foghegyről miközben lassan maga felé kezdte húzni a manőverező karokat.

-Látta volna mikor megmondtam neki, hogy jobb ha fél percen belül elfoglalja a helyét mert máskülönben személyesen Yames kapitány fog lemászni a hídról és egy forrasztókészlettel fogja a hátsóját odarögzíteni a gyorsulási székébe a szakaszával együtt.

Yames a fejét csóválva pillantott a lányra, mirre az hangosan felnevetett.

-Ha így folytatod előbb-utóbb egy ionvihar kellős közepébe fogsz kergetni Teene.

-Bocs, Főnök, csak látnom kellett a képét. -a nevetés egyre intenzívebben szakadt fel belőle és még a háta mögött ülők egyike-másika is csatlakozott hozzá, igaz, sokkal visszafogottabban. Talán ők jobban tartottak a kapitánytól, kinek a hírneve jóval előbb megelőzte saját magát. De Teene egy teljesen más csoportba tartozott, egy sokkal kötetlenebbe ahol a tagokat csak nehezen lehetett megrendszabályozni. Kétséges volt, hogy egyáltalán Yames kapitánynak ez mennyire sikerülhet. A személyzeti kabinok mélyén már javában fogadások köttetek, hogy a frissen a hajóra került Teenet mikor sikerül a kapitánynak megkomolyítania. Persze volt olyan is aki arra fogadott, hogy talán Teene lesz az aki végre betöri Yamest és így megfosztja őt a több ezer éves tradícióktól mely lehet, hogy jól festett a történelmi idők hajnalán -ahogy ők hivatkoztak a születésük előtti időszakra-, de manapság ez a túlzó szigor és hivatásosság a csempészek körében nem túl ideális se pedig ildomos. Ők ezek nélkül is már tisztelték annyira a kapitányt.

-Nos, ha esetleg ennyire esz a jókedv, akkor közlöm veled, meg a cinkosaiddal -fordította el félig a törzsét a többiek irányába megemelve a hangját-, hogy odalent a rakodótérre ráférne egy kis suvickolás.

A hídra dermedt csönd ülepedett, de olyan mély, hogy a jó száz méterrel mögöttük kezdődő hajtóműblokk apró neszei is eljutottak hozzájuk. Teene ajkai pedig majdnem a saját álla alá kanyarodott.

-Kegyetlen vagy kapitány. -fonta össze a karjait maga előtt. -Ilyen szív nem is doboghat egy emberben. -tette hozzá, lopva pillantva a szeme sarkából a kapitányra várva a remélt enyhülést.

-Á, duzzogj csak. -bólintott amaz. -Az jó. Ha duzzogsz akkor legalább nem ugrálsz jobbra, balra...le és föl. -gesztikulált harsányan az egyik szabad karjával.

Teene egy röpke pillanatig hezitált, hogy vajon tetézze e a pimaszságát például egy nyelvkiöltéssel de aztán letett erről a szándékáról, már csak azért is, mert ahogy minél lendületesebben hagyták maguk mögött a felszínt, úgy merültek fel újabb és újabb feladatok a repüléshez. Yames is egyre elfoglaltabb lett és hol az egyik váltókart húzta hátra vagy tolta előre, hol pedig valamelyik panelen eszközölt változtatásokat amikor bepötyögött egy sor parancsot a vezérlőelektronikának.

Odakint eközben felragyogtak az első csillagok ahogy elérték a kékesen derengő légkör határát.

-Rendben, szinkronpályára állunk.

Teene kipillantott előre és kissé jobbra, ahol a kijelző jelezte a Keelhen orbitján sodródó támogatóhajót és a közvetlen közelébe felzárkózó vadászgépeket.

A Silent Steel enyhén bedőlt ahogy módosították a megközelítési vektort.

-Byard őrnagy, itt Yames kapitány. -szólt bele a kommcsatornába ahogy minél közelebb kerültek a mozdulatlan fémtömeghez és a kísérőihez.

-Látjuk magukat. Foglalják el a pozíciójukat és várják az ugrási parancsot.

-Úton vagyunk. Silent Steel kilép.

-Uh. -hallatszott egy halk hang Teene felől.

-Izgulsz? -kérdezte odapillantva a kapitány.

-Egy kicsit. -felelte enyhe reszkető hang kíséretében. -Kicsit emlékeztet az utóbbi nagyobb összecsapásunkra a birodalommal szemben, amikor kis híján........szóval érti, ugye, kapitány?

-Nézd, Teene. -fordult a teljes figyelmével a lány felé, főleg mert ebben a pillanatban fejezte be az utolsó manővereket a hajó. -Innen nincs az az erő mely téged kirángathatna még egyszer azoknak az átkozottaknak a markába. Ahhoz még ugyanis rajtam keresztül kéne átkaparniuk magukat.

Teene elmosolyodott az őszinte de sokkal inkább hangulatjavító szavakon.

-Azt hiszem kapitány, hogy kapsz még egy esélyt tőlem, hogy kedves embernek tituláljalak.

-Komolyan? -kérdezte némi rájátszással a fejét félrebiccentve. -Hm, ez igen megtisztelő.

Teene megkönnyebbülten nevetett el és már a kapitány szája sarkából sem hiányozhatott egy visszafordíthatatlan félmosoly.

Kettőjük között pedig a következő pillanatban felgyulladt a figyelmeztető lámpa.

Teene éppen egy örömkönnycseppet törölt le a szeme sarkából mikor Yames előrenyúlt a hiperhajtómű karjához.

-Majd inkább én, kapitány. -kérte.

-Ahogy akarod. -váltott át a kar előzékenyen mutató tartásba.

Teene ráfonta a kar fogantyújára az ujjait és még egyszer, utoljára, rávillantotta az ajkai mögül a fogait Yamesre.

-Kapaszkodjon. Rázós lesz.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 3 héttel később...

Keelhen....

 

-Hogy állunk, kapitány?

Pallarn hátratekintett a válla fölött az érkező Gillenre sandítva, aki komor pillantással igyekezett felmérni a javítási munkálatokat melyek állandósult fény-, és hangorkánnal duzzasztották fel az előtte lévő folyosószakaszt, melynek egyik oldalát pont az ügykezelés alatt állóa hajóburkolat adta. Hegesztő-, és forrasztópálkák tucatjai okoztak izzó ragyogást és azzal együtt éles sistergő és csattogó hangokat. A karbantartó droidok legtöbbjét semelyik se zavarta, ők igen egyszerű eljárás keretében tudták kiigazítani a fotoreceptoraik fényáteresztő képességét. Velük ellentétben, az emberek kénytelenek voltak védőszemüvegeket használni.

-Egész tűrhetően, tábornok. -felelte miután feltolta a homlokára a kölcsönkapott védőszemüveget hátat fordítva a munkálatoknak melyeket személyesen ellenőrzött bizonyos időszakonként. -Ez az utolsó szekció és utána jobb lesz a hajó mint új korában.

-Hyerát a fél birodalmi flotta se tudná elpusztítani. -fordította Gillen a büszkeségtől csillogó tekintetét a mennyezeti lámpatestek felé. -Erős, akárcsak a legtöbb rigeli, kitartó mint egy ryff falka, gyors, akár egy premsusi sólyom.

Pallarn egy félmosoly kíséretében nyugtázta némán a tábornok szavait, majd egy ki nem mondott jelre elkezdtek visszasétálni a szomszédos átjáró felé. Legszívesebben egyetértett volna a tábornok kinyilatkoztatásával, de ő azért látta az árnyoldalakat is. És ennek már némi hangot is adott.

-Tartok tőle, hogy még ezek a tulajdonságok is kevesek ahhoz, hogy előbb-utóbb a sors fordítson a helyzeten. A legendák is idővel elhalványúlnak.

Gillen első reakciója a meghökkenés volt, mintha azzal rögtön hitszegéssel vádolná meg a kapitányt, de a rájuk zúduló eseményekbe való belátása amolyan támogató bajtársiságot hozott ki belőle. Egy széles mozdulattal Pallarn válla köré kanyarította a karját.

-Nézzen meg engem, barátom. Ez az arc rosszabbul fest mint a hajó legmélyebb sérülése. És ameddig én itt állok a két lámabon, addig a hajónak is ki kell bírnia.

Pallarn felpillantott Gillen heges arcára és szelíden elmosolyodott.

-Talán igaza van, tábornok. Res gondoskodik rólunk.

-Látja barátom, -paskolta meg a kapitány vállát- a hit a mi szövetségesünk. Ez a mi legnagyobb fegyverünk és védelmezőnk.

Jobb felől mozgást érzékeltek. Mindketten odafordították a tekintetüket és rögtön felismerték a közeledő alakot.

-Kapitány, tábornok. -biccentett feléjük Ramoos Dieser kurtán, amint lendületes léptei után megtorpant előttük. Arcán zavart nyugtalanság tükröződött.

-Ezredes, örülök, hogy újra látom. -mondta megemelkedett hangon Gillen, magán hagyva a lelkesedést, ellensúlyozva a Ramoos arcáról leolvasott jeleket. -Azt hiszem jó hírünk van. Lassan a hátunk mögött hagyhatjuk ezt a helyet és.....

-Nem tábornok, nem megyünk sehová. -emelte fel az egyik kezét mintha ezzel a mozdulattal akarná nyomatékosítani a hangjában visszafogott határozottságát.

Ám a szavak ereje, még így is megdöbbenést váltottak ki a tábornokból, kihozva belőle a lelkének árnyoldalát.

-Már bocsánat ezredes, de jól hallottam? -mennydörögte a hang mely feltört a torkából. Keze is lassan lehullott Pallarn válláról.

Ramoos vett egy mély lélegzetet mielőtt folytatta volna. Tudta, jobb ha így tesz és belefog, máskülönben ember legyen a talpán aki ki merne állni Gillen tábornokkal egy vitában.

-Mielőtt ellenkezne tábornok, el kell, hogy mondjam, más választásunk amúgy sem lenne. Egyedül vagyunk és szükségünk van segítségre, hogy megbosszuljuk az otthonunkat, a barátaink halálát, azokét, akik miértünk áldozták fel az életüket.

Ramoos egy pillanatra megállt, úgy tűnt, mintha Gillen felől morgást hallott volna. A tábornok mogorva szemöldök-összevonással figyelte őt. Pallarn más tészta volt, ő figyelmesen hallgatta, személyes hozzáfűznivalóját jóval későbbre tartogatva.

-Beszéltem ezzel a Ruth Shivarak nevezetű hölggyel és -folytatta kissé veszítve a kezdeti lendületességéből, lesve Gillen rezzenéstelen vonásait-....és felajánlotta a segítségét. Ugyan tisztában vagyok vele, tábornok, hogy Ön legszívesebben azonnal visszatérne Res Rigelre, de ne felejtse el a küldetésünket. Meglátogattuk a szóba jöhető első barátokat -érvelt a karjaival gesztikulálva, valahová a hajófalakon túlra mutatva- de valahogy a birodalom mindig a nyomunkra talált. Elpusztították őket mielőtt még jóformán beszélhettünk volna velük.

-Tudok róla, ezredes. -szólalt meg első ízben, határozott hangnemben, kiemelve saját rangjának és személyének fontosságát. Vaskos ujjával Ramoos mellkasára bökött. -De magad is láttad azt a nőt. Hogy is hívják? A bázisparancsnok. Nekem ő nagyon nem tetszik.

-A parancsnokot csak bízza rám, tábornok. Úgy tűnik, hogy én jobban szót tudok érteni velük.

-Sértegetsz engem, ezredes? -dörögte a hang mely végigjárta a folyosót, hármójuk felé irányítva mások figyelmét, akik egyik munkaállomásról tartottak egy másik felé éppen.

Ramoos Dieser rögtön tudta, hogy kezdte elveszíteni a beléje fektetett bizalmat mely Premsus Cityben még betontalpakon állt.

-Nem tábornok. -szabadkozott, miközben Pallarn jól láthatóan egy fél lépéssel odébb araszolt. Ő volt itt az egyetlen tanú arra, hogy Gillen tábornok valódi énje hány személyiségből is tevődik össze. Talán ép a legrosszabb készül kitörni -vélte az ezredes, miközben erőt készül gyűjteni a folytatáshoz. -Tisztelem az erényeidet melyeket a népünkért folytatott harcokban szereztél magadnak.

Gillen jól láthatóan kihúzta magát, jó fél fejjel kettőjük fölé tornyosulva. Alig hallható, ám érezhető, elégedett mordulás hagyta el a kidagadó mellkasát. Ramoos tudta, rátalált a megfelelő irányvonalra, hogy mentse ami menthető. Legfőképp az itteniekkel elkezdett tárgyalásokat, melyek rájuk nézve igen fontos jelentőséggel bírtak.

-Bölcs és nagy harcos vagy, aki minden bizonnyal bármit megtenne, értünk, rigliekért. Érdemeid a myntoi síkságoktól a premsus hegyein át eljutott hozzánk is, a menvisti telephelyünkig. De most kérlek, hallgass rám és légy türelemmel. Enged, hogy folytassam a tárgyalásokat, hogy ha eljön az ideje, akkor a Hyera mellett egy egész flottával vághassunk vissza a Birodalomnak.

Ramoos nagyot nyelt, amint elért a mondanivalója végére. Többet nem is tudott volna mit felhozni, bár úgy érezte, hogy egy ryffet ennél jóval könnyebben eltántoríthatna attól, hogy elevenen felfalja őt egy ehhez hasonló szorult helyzetben. Tekintete ide.oda ugrált a tábornok arcélein, árulkodó nyomok után kutatva, mielőtt túl késő lenne.

Gillen a befejezést követő első másodpercekben, csak hosszasan nézte Ramoos sápadt arcbőrét, majd először csak szakaszosan, majd végül folyamatosan kitört belőle a nevetés. Az egész odáig fajult, hogy hol Pallarnt ölelte át, hol pedig Ramoost, miközben a térdeit is csapkodta.

-Ezredes, az ég szerelmére...-kezdett bele fél perc elteltével, meg némi örömkönnycsepp elmaszatolása után-, néhai asszonyomtól nem hallottam ilyen szavakat a hízelgései közepette, de te túltettél rajta.

Pallarn visszafogott mosolygásba kezdett, míg Ramoos érezte, hogy elpirul.

-Res Istenre mondom, most még ezt elnézzem neked, mert tudom, hogy te is nagy harcos vagy, de ha legközelebb ily ízes szavakkal akarsz győzködni arról, amit én is tudok, akkor legközelebb a landolótalpakra kötözve találod magad és utasítani fogom Pallarn kapitányt, hogy úgy hordozzon körbe a Vad Űrön. De mielőtt még a lélek is hálni járna beléd, -váltott, egyfajta cinkos hangnemre- közlöm ez csak tréfa a részemről. -felelte, mígnem lezárásként alaposan hátba veregette a megszeppent Ramoost, akin egy enyhe köhögésroham lett úrrá. -Gyere ezredes és részletezd a terveidet egy ennél nyugalmasabb helyen.

-Nos, -kezdett bele Ramoos, visszanyerve a tüdeje feletti uralmat- lenne rögtön egy olyan közös küldetés.

-Küldetés?

-Igen. Ruth Shivarak szeretne bemutatni téged valakinek akit talán még te is kedvelnél.

-Hm. Egy hozzám hasonló nagy harcossal mindig öröm a közös munka.

-Na látod tábornok, így kell ehhez hozzáállni.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 4 héttel később...

Innen nem különösen látszottak a valódi énjei. A több millió kilométeres elektromos kisülések, a majdnem fénysebességgel száguldó irdatlan erejű halálos erejű hullámcsomagok melyeket elpusztult csillagok maradványai szórtak szét a csillagközi ködben vagy a sok ezernyi egyéb ártalmas fizikai jelenség mely megadta a hírnevét ennek a néhány tucat fényévnyi kiterjedésű birodalomnak. Kissé arrébb, látótávolságra, ott volt a nagyobbik testvér is, melynek jelentősége elhalványította a pokoli kistestvér tombolását. A Hapan Csillagköd. A Külső Gyűrűket átszelő birodalmi konvoj célállomása.

A fregattkapitány nyugodt türelemmel, ám éberen várta a soron következő fejleményeket; az utolsó ugrás előkészületeinek a végét, mielőtt elérnék Skythdort, ahová a menetparancs szólt. Az ő esetében ez egy majd egy hetes út végállomása volt, számos megállót beiktatva, hogy a hiperűrben történő utazás teljes biztonságban teljen. A navigációs komputerek a lehető legoptimálisabb irányvektorokat dobták ki magukból és ennek hála, nem ütköztek egyetlen egy csillagba, vagy fekete lyukba se. A kapitány megelégedéssel nyugtázta a gondolatmenetét mellyel felidézte a hátuk mögött megtett fényévek ezreit melyek eseménytelenül teltek el, és már-már azon volt, hogy tervbe vegye, hogy a hídon körülötte serénykedő legénységet az út végeztével meginvitálja egy körre valamelyik ellátóbázis kantinjába a hosszú út végett. De eme tervét egy, a szeme sarkából észrevett, hirtelen felragyogó villanás egyszeriben elpárologtatta, akárcsak annak a transzportnak a hajóburkolat szelvényét, mely mögül fellobbant az izzó fény.

 

-Uram, súlyos robbanást jelentettek a Struckfield fedélzetéről! -csattant fel a fedélzeti tiszt hangja a hirtelen támadt zűrzavar közepette, melyet ahhoz lehetett volna hasonlítani, mint amikor valaki egy kavicsot dob egy tükörsima tó felszínére.

A kísérő Nebulon-fregatt kapitánya egy pillanat alatt a háta mögött hagyta a széles megfigyelőfedélzetet és a híd konzoloktól hemzsegő részéhez sietett higgadtan, mindvégig tudatosítva magának és a külvilágnak, hogy az önfegyelem milyen fontos is egy flottatiszt életében. A kommunikációs állás pultjából a sérülést szenvedett Gallofree kapitányának enyhén recsegő hangját hallhatta, aki szinte pillanatok alatt felvette a kapcsolatot a konvoj védelmét jelentő fregattok vezérhajójával. Szavait a vészhelyzetben automatikusan aktiválódott kürtök igyekeztek elnyomni a háttérből.

-....teljesen tropára ment. Ismétlem, nem tudjuk végrehajtani az ugrást. Vették az adást?

-Struckfield, tisztában vagyunk a helyzetükkel. Várják a további utasításainkat.

A kommunikációs tiszt felpillantott a kapitányra.

-Mi a parancsa, uram?

-A szállítmány nem késlekedhet. Nem érünk rá kivárni a javítást. Mentesíteni kell azt a hajót. Szóljon a cirkálóknak, hogy vegyék fel a protokoll szerinti védelmi állásokat, mi pedig sodródjunk a Struckfield mellé. Emeljék át a konténereket a.......

Szavait nem fejezhette be, mert ebben a pillanatban a híd egy másik konzoljánál szolgálatot teljesítő kadét hangosan hívta fel magára a felettesei figyelmét.

-Ismeretlen gépek léptek be a körzetünkbe, uram. -adta hírül a felügyelő tisztnek, aki rögtön félre is állt a környező térséget megjelenítő képernyő elől, hogy helyet adjon az érkező kapitánynak.

-Vadászgépek, kapitány. -közölte, nem mintha a fregatt kapitánya ne lett volna tisztában a látottakkal. -Nincs azonosítójuk. Valószínűleg törvényen kívüliek uram. Mocskos kalózok. -tette hozzá undorodva.

A kapitány arcán rögtön a felismerés látható jelei bontakoztak ki. Kár lett volna tagadni, hogy nem számított valami hasonlóra. Csak azt nem hitte volna, hogy itt, a Középső-Gyűrűkben kerül sor rá.

-Ez egy csapda. Egy átkozott csapda. -motyogta maga elé, amint a pillantásával az összes beérkező jelet egyszerre igyekezett felmérni. Ám a következő szavait már mindenki ugyanúgy hallhatta a hatalmas térben akármilyen messze is tartózkodott tőle.

-Teljes harci riadó minden egységnek!

 

 

Végre eljött az idő. A majd egy órás várakozás után, egy röpke hipertéri ugrást követően, szembetalálkozhattak a célpontjaikkal. Tizenkét hajó nézett szembe tizenkét ellenséges társával. Nagyjából. -egészítette ki a gondolatmenetét Dutch amint rohamtempóban -már amit egy lomha Y-szárnyú csapásmérőtől elvárhat az ember-, közelített a célpontjához. A számbéli egyenlőség azonban alaposan elhalványult a méretbeli és felszereltségi különbségekben. Ugyan az Y-szárnyúak roppant erős csatagépek voltak, de a koncentrált tűzerejük messze lemaradt még a gyengébb fegyverzetű Carrack-cirkálókhoz képest is, melyek ezekben a percekben váltak láthatóvá szabad szemmel is, ahogy új pozícióikat igyekezték felvenni. Meglehet, hogy kissé alábecsülték a birodalmi szenzorokat, és idő előtt reagált a Birodalom a megjelenésükre, de innen már nem volt visszaút. -győzködte magát a továbbiakban, mialatt rádöbbent, hogy teljesen kiszáradtak az ajkai. A hátán keresztül érezte, amint a gépe enyhe ringatózásba kezdett, alkalmazkodva a birodalmi hajók által keltett mesterséges gravitációs mezőkhöz mely ugyan elhanyagolható mértékben, de túlburjánzott a burkolatokon túlra. Ez a jelenség amellett, hogy enyhe nyugtató hatást gyakorolt rá, rögtön ráébresztette arra is, hogy ideje megtenni a következő lépését. Előtte, alig néhány kilométerre, a Nebulon fregatt túlméretezett hajtóművei, fehér ragyogásukkal már az ő pilótafülkéjébe is bevilágítottak.

-Pajzsokat maximumra! Megkezdjük a rárepülést. -szólt bele a közös frekvenciába, ami összekötötte őt a századának többi gépével, mely ebben a pillanatban vált ketté, gondoskodva arról, hogy a másik birodalmi kísérőfregattnak is jusson abból az ellátásból melyet hamarosan szabadjára engedhetnek a bombarekeszekből és más vetőcsövekből, melyek a csatagépek hasi oldalán szabadjára váltak egy gombnyomást követően. Persze nem csak a gravitációs hatásokra lehetett számítani, hanem arra is, hogy a birodalmiak közel sem fogják megkönnyíteni a dolgukat. Ahogy a távolság leredukálódott néhány hajóhossznyira, lézersugarak kész garmadája nyújtózott a vadászgépek felé, fémjelezve a Birodalom véleményét eme orvtámadás ellen.

-Ez aztán a fogadtatás!

Akár örvendezésnek is felfogható volt Pops reakciója a fényes kavalkád láttán, de Dutch tisztában volt azzal, hogy barátja sokkal inkább így igyekszik palástolni a lelkében kavargó aggodalmas gondolatokat, melyek amúgy valamennyiüket elárasztotta. Emellett természetesen fontos szerep jutott annak is, hogy mindent megtegyenek a saját épségükért. Ennek egyik fontos tényezője az volt, hogy olyan szögben közelítettek a hajó tatjához közel maradva, melynek révén a minimális támadható felületet mutatják magukból a fregatt lőelemképzőinek illetve ezzel egyetemben olyan hamar útjukra bocsájtsák a csomagjaikat a kiiktatásra szánt területek felé, amennyire az csak lehetséges. A pillanat pedig már jóformán az elülső szélvédőkön kopogtatott. Dutch egy végső pályakorrekciót követően még leellenőrizte, hogy a fedélzeti komputerei elvégezték e a szükséges feladatukat, majd miután a műszerfal főképernyőjén látta ennek igazolását, beleszólt a sisakja mikrofonjába.

-Kioldásra felkészülni! Három.....

A pilótafülke kabintetőjének közelében felizzott a gépének a pajzsa. A háta mögött becsatolt asztromech kisegítője felvisított. Nem sokon múlott, hogy elhamvadjon a hirtelen hőhatástól. De Dutch csak egy fél pillantást engedélyezett a jelenségre. Figyelmét a célkomputer ábráira szegezte.

-....kettő....egy......Kioldás! -mondta ki a végszót szenvtelen hangon, majd meghúzta a botkormány elsütőgombját. A vadászgép megrázkódott körülötte, majd ahogy a vetőcsövekből kiszabaduló iontöltetek maximális sebességre gyorsítottak a több tucat társukkal egyetemben, a látóteret betöltötte a kékes ragyogásuk, elhalványítva a minél jobban záporozó energiadárdák szivárványszíneit. Dutch még azelőtt rántotta félre a vezérlőkart, mielőtt vészesen közel került volna a fregatt hátsó stabilizátoraihoz, majd élesen elkanyarodva a hajótörzstől és áttörve a századát követő lézerlövedékek záporán, kilőtt a csillagok felé, veszélyesen túlterhelve a hajtóműveket. Erős rázkódás érte a gépet amint néhány erejét vesztett lövedék elérte újból a hárító pajzsait. Valahol a háta mögött az ionlövedékek ekkor martak bele a fregatt törzsébe, hatalmas ívkisüléseket produkálva keresztül-kasul azon a pontokon ahová szánták őket. Torpedóvetők, védelmi ágyúk terhelődtek túl, vagy kaptak zárlatot az őket tápláló relék, megbénítva minden további akcióműveletet. Volt ahol a hajótörzshöz közeli folyosók áramellátása csődölt be véglegesen, káoszt és sötétséget okozva az éppen ott tartózkodókra. A póklábszerűen tovaterjedő ívnyúlványok, felkúsztak a több emelet magas szenzorrúdakra, elnémítva ezzel a feldolgozóegységeket, totálisan megnémítva és megvakítva a hajó legénységét.

-Ez az! Megcsináltuk! -lelkendezett egy fiatal pilótahang, Dutch sisakjában. A századparancsnok engedélyezett annyit, hogy visszapillantva a másik egységük felé megállapítsa ugyanezt az eredményességet, majd miután annak a rajnak a vezetője szóban is megerősítette a tényt, kiadta a következő utasítást.

-Rendben Sárga fiúk, mi itt végeztünk.

Lenyomott egy gombot maga előtt amivel megadta a jelzést az ugráshoz, majd megelégedéssel nyugtázta, ahogy a csillagok előbb szaggatott fénycsíkokká váltak, majd egy folytonos fényalagúttal körülölelték őt és társait, végül beléptek a hipertér kaotikus biodalmába.

 

Garett Wedik tisztes távolságból konstatálta, hogy egyetlen egy vadászgépet sem veszített a Sárga század és úgy tervezte, hogy maga is szívesen megelégedne ezzel az eredménnyel a saját parancsnoksága alá tartozó egységére vetítve az eredményt. Mielőtt azonban támadási sebességre ösztönözte volna a századát, átfutotta a kijelzőit. Amint az várható volt, a színen feltűntek a birodalmiak vadászgépei is. Ugyan a létszámuk nem volt jelentős, hála az időben végrehajtott támadásnak amit a csatagépek okoztak a fregattokon -mely által a hangárkapuk is „elfüstöltek”, meghiúsítva a csoportos kibocsájtást-, de mindazonáltal Wediknek esze ágában sem volt elbíznia magát. Kár lett volna az esélylatolgatás oltárán a saját számbeli fölényüket dicsőíteni, a birodalmi gépek több generációval is fejlettebb harci eszközök voltak, mint az ő szedett-vedett gépparkjuk, melyek jobbik esetben a klón háborúk alatt köszönték meg a beléjük fektetett bizalmat. Ahogy a parancsnok átnézett a seregén, ütött-kopott tákolmányokat látott, körülbelül annyi folttal a hátukon mint amennyiből egy újabb vadászszázad létrehozását lehetett volna támogatni. Azonban tudta jól, hogy azokban a golyóbisokhoz hasonlító gépekben fele annyira tapasztalt pilóták ülnek, mint az ő kötelékében. És ezt a tényt igyekezett magában többször is nyomatékosítani.

-Vontatók. -szólt bele a rádiócsatornába, a kissé hátrább várakozó egységhez intézve a szavait. -Álljanak készenlétbe. Megtisztítjuk az utat azoktól a TIE vadászoktól.

-Nyugtázva, Kék Vezér.

Wedik figyelme a csillagmező egy másik pontjára összpontosult. Pár foknyival a birodalmiak fölött, a semmiből, újabb vadászgépek tűntek fel. A következő másodpercben máris jelzet a kommunikációs rendszer. A parancsnok átkapcsolt a szomszédos csatornára melyben egy női hang keveredett el a birodalmi gépek által keltett zavarómező sistergésével.

-Itt Angyal Vezér. Remélem nem késtük le a bulit.

Micsoda egy fazon!...nő. -egészítette ki magát Wedik, elfojtva egy elégedetlenkedő mordulását. Nem igazán csípte a könnyelműséget, főleg egy ilyen helyzetben. Azt ő általában a bevetések utánra szokta tartogatni, rendszerint a kantin mélyére száműzve, egy lélekzsibbasztó koréliai sör társaságát élvezve.

-Itt Wedik századparancsnok! -közölte szenvtelen határozottsággal, érezhető nyomatékot adva a rangjának. Remélte, ezzel a „belépővel” némileg lehűti a másik parancsnokot, nem mintha szánt szándékkal valami ostoba rivalizálás felé hajlana. Csupán a közös nevezőt kereste. -Ha jól sejtem, önöké a cirkálók.

Mivel nem várt visszaigazolást, így folytatta.

-Megpróbáljuk szétválasztani őket. Maradjanak távol a fregattokhoz közeli kitérőpályáktól.

A csatorna elnémult, de még a zavaróadás által okozott sistergés is. Ez az egész olyan volt, mintha egyenesen ultimátumot adott volna. De már késő volt visszakozni. Azonban legnagyobb megdöbbenésére, a válaszreakció mentes volt a kikérő hangnemtől.

-Vettem, parancsnok. Berepülünk.

Wedik lezárta a csatornát, mielőtt eluralkodhatott volna rajta a zavara, majd, hogy ezt még jobban leplezze, kiadta a saját egységének a támadási parancsot. Bedöntötte a P-38-asát, majd teljes gázt adott. Társai követték és hamarosan az élet-halál harc kellős közepébe kerültek.

 

Saele Nemry igyekezett a gondolataiból kiverni az iménti igen fagyos hangot, melyet végighallgatott a sisakjába épített fülesen keresztül. A nyers modor kicsit meglepte a szövetségestől, de hamar túl akarta tenni magát az egészen. Bizonyára túl feszült volt az illető -gondolta végig a történteket. Azonban többre nem futotta, mert a birodalmi konvoj már egyenesen körbeölelte őket. Ráállt a legkézenfekvőbb támadási pályára és ugyanerre sarkallta a társait is. Vad lézertűz fogadta őket, alaposan próbára téve a gépeikben rejlő elhárító rendszereket. Lehet, hogy csak a minimális legénységgel vannak feltöltve azok a cirkálók -jegyezte meg magában, keresztül pislogva a tűzesőn-, viszont fenemód értik a dolgukat. A sisakja alaposan odacsapódott a kabintető erős falának mikor az egyik lézersugár belerobbant a pajzsába.

 

-Közelednek, uram! -lépett a híd emelvényéhez a jelentésével az egyik tiszt, Dodonna kapitánynak intézve egyenesen a szavait.

-Remek. -mondta fáradtan, mintsem örömittasan. -Veszteségek?

Az altiszt kivárt egy röpke pillanatig, alaposan megfontolva azt amit mondani készült.

-Eddig négy hajó, kapitány. Sajnos a vadászaink nagyságrendekkel gyengébbek mint a birodalmi TIE vadászok.

Dodonna komor bólogatásba kezdett miközben elfordította a tekintetét a híd panorámaablakától.

-Álljon készenlétbe a behatoló egység. Létfontosságú, hogy a lehető legrövidebb időn belül átvegyük az irányítást a fregattok felett. -emlékeztette a tisztet, aki kurtán biccentett.

-Értem, kapitány. Máris intézkedem.

Dodonna megelégedéssel nyugtázta a hallottakat, majd visszatért a korábbi tevékenységéhez, hogy saját szemmel felügyelje a rajtaütés további részleteit.

 

-Gyerünk, gyerünk! -intett a karjával a rohamcsapat parancsnoka és a zsilip falához tapadva biztosította a helyet az embereinek, akik sorra elfoglalták a pozícióikat. A kommunikációs rendszeren keresztül már hallhatták amint a szenzorkezelők hírül adták, hogy a kapcsolódás megtörtént, de ha ez nem lett volna számukra tényszerű, akkor saját maguk is érezhették azt a talpuk alatt végigfutó remegést, amit a mágneses kapcsok továbbítottak a Dreadnaught mélye felé. A hadihajó immár tökéletesen hozzátapadt a foglyul ejtett prédájához.

-Felkészülni! -ordította el magát utoljára a férfi és miközben odabiccentett az ajtóvágó droidnak, maga is a vállához emelte a puskáját.

 

 

-Mit is mondtál korábban?

Teene csak a szeme sarkából sandított Nim Yamesre, ennyire futotta, miközben a kapcsológombok nyomkodásainak szünetében, két kézzel kapaszkodott az ülésének karfáiba. A Silent Steelt hatalmas erők dobálták ide-oda a pályáján, amihez mindketten ragaszkodtak.

-Hogy? -kérdezett vissza, hangot adva a káoszban eluralkodott értetlenségének.

-Hát amikor otthagytuk Keelhent. -emlékeztette őt Yames, gyöngyöző homlokkal. Nem sokon múlott, hogy valamelyik elemi erejű csapás ne tépje ki a markából a kormányművet. -Rázós út előtt állunk, vagy valami ilyesmi.

-Ja. Aha. -zötykölődött a tessék-lássék mód párnázott ülésében Teene. Előttük, az ablakon túl, ebben a pillanatban villant valami aminek fényerejét alig tudták mérsékelni az automata áteresztő rendszerek.

-Igazad volt! -ordította túl a férfi a hajó pajzsaiba csapódó lézersugarak dörrenéseit.

Teene pillantást váltott vele és megnyugodott, amikor azt látta, hogy neki ugyanúgy nincs esze ágában kétségbe esni, mint magának. A kordában tartott őrület lángjainak szikrái pattogtak mindkettőjük tekintetében. Azé az őrületé mely hatalmas mennyiségű adrenalint szabadított az útjára és erőt adott nekik, hogy uralkodjanak a félelmeiken. Bármelyik pillanatban szétvethette volna őket egy telitalálat okozta robbanás.

-És most? -kérdezte most Teene, egy kifelé irányuló pillantással jelezve a következő mozzanat bejelentésének szükségszerűségét. Alig két kilométernyire előttük -és kissé alacsonyabban mint ahonnét ők érkeztek- ott lebegett a megbénított második számú Nebulon fregatt, két oldalán a vontatójárművekkel amelyek erős vonónyalábokkal terelgették a nagyobb unokatestvérüket, egyre távolabb kényszerítve a Carrack cirkálók ádáz tűzétől melytől védelmet remélhetett.

-Nem várhatunk tovább. -szögezte le a kapitány rögvest, maga is felmérve a körülöttük zajló pokoli drámát. -Vagy most csatlakozzunk vagy soha.

Mintha csak a szavaiban rejlő igazságot bizonyítaná, rögtön jelzett a közelségi szenzor, méghozzá egy kisebb rajnyi TIE vadászköteléket, mely rézsútosan, jobbról és fentről támadott, elkerülvén a fedezetet biztosító, Fhad Byard rombolójának elhárítótüzét. A hatalmas csatahajó úgy függeszkedett a csatatér fölött mint valami démoni totem, mely gigantikus villámokkal szórta tele az alanti birodalmat.

A kötelék túl gyorsan érkezett ahhoz, hogy elfogóvadászokat hívjanak segítségül. Minden a Silent Steel elhárítórendszerén és a fedélzeti tüzérek tudásán múlott. Alig fél pillanattal később az egyik birodalmi vadászgép apró pályamódosítást hajtott végre, csak annyit, mellyel szó szerint elsöpörhette az útból a vontatóhajók egyikét, mely hiába volt vagy ötször nagyobb mint a függőleges napelemtáblák közé épített golyóbis alakú pilótafülke-hajótest, a másodperc tört része alatt hamvadt el, mikor a törzsének gyenge pontjába mélyedtek a smaragdzöld lézersugarak. Az eredményességet csak tetőzte az a rohamosan terjedő tűzlabda, mely az egykori helyén nőt olyan méretekig duzzadva hogy a koréliai teherhajó is megfordulhatott volna benne. A vontatóhajó megsemmisülésével rögtön kicsúszott az irányítás a rajtaütést kezdeményezők kezéből. A megmaradt jármű energiái kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy továbbra is uralhassa a dominanciát a fregatt fölött. Mindazonáltal ez a támadás még kevésnek tünt ahhoz, hogy a birodalmi kísérőhajóban rekedt személyzet fellélegezhessen. A megbénított hajóval nem sokra mentek. A változás csak annyi volt, hogy időlegesen az űr fizikájára volt bízva a sorsuk és szurkolhattak azért, hogy valaki az öveik közül a segítségükre siessen. A TIE vadászok csupán átmeneti megoldásként jöhettek szóba. Gépek melyek eltávolítják a kellemetlenkedő gépeket.

-Befogtak, kapitány! -adta hírül kontrollált feszültséggel Teene amint a monitorokról leolvasta az információkat.

Yames fogta magát és aktiválta a belső hírközlő adásgombját.

-Figyelem, ellenséges gépek nulla-hetvenöt felől. Vakarjátok le rólunk őket fiúk!

Nem kellett kétszer mondania. Tudta, hogy a hátsó tüzérei már másodpercekkel ezelőtt kiszúrták a közeledő gépeket, igazoláskép csak elég volt az egyik középső kijelzőre lepillantania, ahol a konzolrekesz zöld ledekkel jelezte ha aktiválták a quadtornyok mozgató mechanizmusát. Azonban az sose ártott ha kicsit jobban motiválja az embereit. A hajón ő volt a főnök, a főnöknek meg mindig az emberei sarkában kell loholnia, ha azt akarta, hogy állandó rend legyen körülötte. De azért túlzásba se szerette vinni a dolgot. Az arany középút sokszor célravezetőbb, mint a minduntalan loholás, zárta le ezzel a gondolatait és rögvest új manőverbe kezdet, egyrészről, hogy megnehezítse a TIE vadászok lőelemképzőit, másrészről nem akart egy fordulóval visszakanyarodni a fregatthoz, csak mert elsőre képtelen volt eltalálni a zsiliphez vezető vektort. Meredek ereszkedésbe kezdett, majd visszavet a tolóerőből mielőtt elhúzott volna a lassú forgásba kezdett birodalmi hajó mellett.

-Menni fog így? -kérdezte Teene látva maga is a kialakult helyzetet. A megmaradt vontatóhajó már rég feladta a hiábavaló próbálkozást, hogy egymaga stabilizálja a fregatt helyzetét és már kitört, egyenesen a romboló biztonságos pajzsai mögé, mielőtt túl késő lett volna.

-Nem annyira vészes. -sziszegte a koncentrálástól. Fél szemmel a követőmonitorokat leste, míg a másikkal a szinkronforgást igyekezet kivitelezni. A Silent Steel fokozatosan közelítette meg a nála nagyságrendekkel nagyobb fregattot, és ugyanazzal a lendülettel maga is lassú forgásba kezdett a hosszanti tengelye mentén. A TIE vadászok azonban feltartózhatatlanul közeledtek roppant látványos és igen veszélyes sugárnyaláb esőt zúdítva a megtépázott teherhajóra. Azonban amint bekerültek a hajó fegyverzeteinek lőtávolságába, hirtelen maguk is megízlelhették az ágyúcsövekből kifröccsenő skarlátvörös energiadárdák közelségét de mindinkább az erejét.

Talán a gépeiket érő túlterhelés, vagy éppen a túlzott magabiztosság, esetleg egyszerre mindkettő okozhatta azt a sorsot, hogy a TIE pilóták az életükkel fizessenek. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél. A Silent Steel hátsó lövegtornyai szakadatlan rohammal őröltek fel a birodalmiak elszántságát és tettek pontot az akciójuk végére. Izzó fémrepeszek és a közéjük került fagyos szerves permet maradt csak a TIE gépek helyén, mikor a lézersugarak áthatoltak a gyengén páncélozott burkolaton. Diadalittas kiáltások szálltak egyik lövegtoronyból a másikig.

-Szép volt fiúk! -örvendezett Teene, mikor látta eltűnni a hátsó monitorról a TIE vadászok kontúrjait.

Yames csupán egy kaján vigyort engedett meg magának a szája szegletéből, és csak a dokkolás végeztével fújta ki a tüdejébe rekedt levegőt melyet már vagy egy perce bent tartott.

-Rendben, ezzel megvagyunk. -közölte és sorra alapállásba állította a hajtóműveket. -Mi megtettük a magunkét.

 

 

-Brook hadnagy, a kapcsok a helyükön. Átszállhatnak. -recsegett fel a teherhajó rakodóterében az ott lévők feje fölött a kapitány hangja, mozgásra serkentve valamennyiüket. Volt aki megkönnyebbül, de akadt olyan is aki az eddigi nyugalmát feladta és izgalmi hullám söpört végig a lábujjától egészen a feje búbjáig.

-Rendben emberek, sorakozó a zsilipnél. Eljött a mi időnk. -intett egyenesen a jelzett irányba a hadnagy előkészítve a saját rohampuskáját, melyet kiemelt a fali tartóhámok közül. Páran lelkesen felkiáltottak, tovább növelve a harci kedvet, vagy éppen biztatva a társaikat. Pár másodpercen belül, már mind felkészülten várta, hogy a technikus segéddroid végezzen a fregatt zsilipajtajainak a felnyitásával.

 

-Byard őrnagy, az Angyal század végzett a cirkálók semlegesítésével.

A Recusant-osztályú könnyű romboló hídjának peremén Fhad Byard elvonta a figyelmét a csillagmező előterében zajló eseményekről mely időközönként látványos fényfelvillanásokat okozott, túlhevítve a fagyos üresség bizonyos szeleteit.

-Hogy állunk a transzportokkal? -kérdezte szenvtelen komorsággal, kifejezvén, hogy koránt sem érzi magát a legmegfelelőbb hangulatban. Már vagy tucatszor pillantott le az órájára és minduntalan elégedetlen szemöldök összevonással reagálta le a percek múlását. Nem minden úgy alakult mint ahogy azt ő elvárta volna. A rajtaütés -még ha csak pillanatokon múlott is-, de elkésett. A birodalmi hadigépezet már korábban reagált, mint ahogy azt ők várták. Alakzatukat felbontották, megnehezítve így a hipertérből kilépő támadóegységek dolgát. Nem kevesen múlott, hogy nem került ki innen egy nagy hatósugarú adás, mely felmentősereget remélhetett volna a birodalmiak oldaláról. Skythdor nem volt innen messze, a hipertérben csupán néhány percnyi távolságra. A romboló minden esetre az után is blokkolt minden ilyen jellegű jelet, miután az Y-szárnyúak az ionfegyvereikkel hathatós támadást intéztek a hajók adótornyai ellen. De elég lett volna akár egy futárbója is, ezért szinte megkettőzött figyelemmel kísérték mind a transzportok, mind pedig a szétmorzsolt Carrack-cirkálók környékét.

-Tartjuk őket a vonónyalábjainkkal, uram. Miután átküldtük az ultimátumunkat, a hajók kapitányai megkezdték lekapcsolni a konténereiket.

-Mennyi idő mire végeznek a teljes átrakodással? -kérdezte sürgetően.

-Öt perc....előreláthatóan...uram. -felelte kissé idegesen a tiszt, aki lopva kipillantott az őrnagy mellett nem sokkal arrébb álló kapitányra.

-Már így is túlfutottunk a biztonságos időlimiten. -jegyezte meg a veterán kinézetű férfi, aki eddig a kezeit a háta mögött összekulcsolva nézte végig, amint a szárnysegéd jelentést tett a főparancsnoknak. -A behatoló egységeink épp az imént jelentették, hogy megkezdték a fregattok elfoglalását. Állítólag csak gyenge ellenállásba ütköztek.

Hát persze -jegyezte meg csak úgy magában Byard őrnagy, belegondolva a birodalmiak helyzetében. Jószerivel tehetetlenül várták a sorsukat. Csupán a vadászaikban bízhattak, de azok java része is már lassan felmorzsolódik a hadihajójuk tűzereiben. Talán mégis csak fellélegezhetne picit, gondolta; még ha a pontosság nem is az erősségük, de az ide felvonultatott erejük elégnek bizonyult ahhoz, hogy sikerrel zárják az akciót és a veszteségeik -bár sokuknak fájdalmasak- csupán minimálisak voltak.

Az őrnagy egy rövid mérlegelést követően, bólintott, majd odaszólt a kissé zavartan pislogó segédjének.

-Folytassák a konténerek átemelését és mikor végeznek, közölje a lövegkezelőkkel, hogy rongálják meg a cirkálók hajtóműveit. De ne pusztítsák el! -tette hozzá nyomatékosítva a szavait, majd hagyta távozni a tisztet. Végül visszafordult a kapitányhoz, akivel tovább figyelte a tűzijáték egyre ritkuló fellobbanásait.

 

 

Míg odakint a tűzharc lassan a végéhez közeledett, eltiporva az utolsó TIE vadászok nyomait, addig a fregattok fedélzetein szórványosan fel-feltámadtak a védők és az ostromlók között a lángok. A zsilipek környékén kifejezetten lassan ment az átjutás, mert a birodalmiak ott központosították az ellenállásukat. A fekete egyenruhás, sisakos őrkatonák a kézifegyvereikkel annyi behatolót igyekeztek leszedni amennyit csak tudtak. De ellenállásuk hamar a semmivé foszlott, főleg a túlerő végett. Talán nehezebb helyzetben lettek volna a körülmények ha jelen lettek volna a tetőtől-talpig páncélozott rohamosztagosok, de őket ritkán vezényleték olyan küldetésekre ami távol állt az őket szimbolizáló eseményektől. Az ő helyük a harcmezőkön volt, nem holmi kísérő feladatokban. Azokra tökéletesen megfeleltek azok az emberek akik közül néhányan már füstölgő lyukkal a mellükben, kifordult végtagokkal feküdtek a fémpadlón, vagy a falak tövében, sebesülten várták a sorsuk beteljesülését, riadtan kémlelve az őket felügyelő fegyvereseket, kiknek vezetője, félrehúzódva, most pár embert hivatott magához az övéik közül.

-Az átjárót biztosítottuk. Őrmester vigyen egy technikus csapatot a gépterembe és cseréljék ki a reléket. Mi pedig -fordult oda a másikhoz- folytatjuk a híd felé az előrenyomulást.

-Ezekkel itt mi legyen? -bökött az utóbbi a fejével a foglyokra akiket összetereltek az egyik szobába.

-Négy embert hátrahagyunk, hogy szemmel tartsák őket. -közölte a csapat századosa, aki máris a soron következő folyosó felé intett. -Nem késlekedhetünk. Gyerünk.

 

 

Brook hadnagy óvatosan pillantott ki a sarok mögül, de még így is majdnem elvitte a fejét az egyik sugárnyaláb, melyet jó húsz méterről lőttek ki rá, nem messze a híd bezárt ajtószárnyai mellől, fedezetként használva az odáig vezető folyosó árkádjait.

-Semmi esélyük! Jobb ha feladják! -üvöltötte túl a becsapódó lövedék dörrenésének visszhangját. -Magukra maradtak. Innen nincs kiút.

Várt egy hosszú másodpercig, majd megismételte a mozdulatot, ám most előtte leguggolt és körülbelül térdmagasságban tolta előrébb a fejét. Most azonban nem villant torkolattűz.

-Rendben. Tegyék le a fegyvereiket és tarkóra tett kézzel jöjjenek elő!

A távolban öt-hat alak vált láthatóvá, amint engedelmeskedve a szavainak, lassan előmerészkedtek és miután a folyosó közepére tolták a sugárvetőiket, összegyűltek a híd előterében.

Brook fellélegzett. Remélte ennyi elég volt, hogy a birodalmiak belássák, hogy eddig tartott a makacs ellenállásuk és nem tovább. Ugyan nehezebb helyzetre számított, de tekintve a háta mögötti néhány percet, és a nyomukban terjengő kesernyés ózon-, és égett hús szagát, be kellett látnia, hogy elismeréssel adózik a védőknek. Hét embert vesztett, szemben az ő majd két tucat áldozatukkal, már amint azt a folyamatos előrenyomulás közben meg tudta állapítani.

Intett a többieknek akik mögötte húzták meg magukat, majd kiegyenesedve, karabélyát a birodalmiakra szegezve, megindult előre. Társai követték őt, legyezőszerűen szétterülve körülötte.

 

 

-Kapitány, az egységeink átvették az irányítást a fregatt felett. Mi a parancsa, uram?

-Tartjuk magunkat az eredeti terveinkhez. -mondta Dodonna, megkönnyebbülést szimbolizáló arckifejezéssel. -A foglyokat tereljék a mentőkabinokba és lőjék ki őket. És ezt üzenje meg a másik fregatt elleni behatoló egység parancsnokának is.

-Értettem, kapitány.

-Ez lesz a mi üzenetünk a Birodalmat szolgáló világoknak. -tette hozzá, messze elpillantva a csillagezrek irányába. -Mi nem holmi kalózok vagyunk akik leölik a foglyaikat. A könyörület ugyanúgy hozzánk tartozik mint a bátor tettek.

 

 

A rajtaütést végrehajtó hajók fedélzetén -legyen az csatahajó vagy vadászgép- üdvrivalgás fogadta a hírt, miszerint leküzdöttek minden fajta ellenállást és végérvényesen átvették az uralmat a kiszemelt hajók felett. Az Y-szárnyúak összegyűltek, hogy hamarosan elnyelje őket a hipertér, követve a korábban ugyanígy tett társaikat, míg a Wedik parancsnok vezette Kék-század megmaradt négy fős egysége a Freedom hangáröble felé tartott. Menet közben a két század gépei összetalálkoztak és ekkor Wediknek alkalma nyílt pillantást vetnie Saele gépére. Mindketten egy udvarias biccentéssel üdvözölték egymást, majd folytatták saját útjaikat. Egy hosszú másodpercre mindketten elgondolkoztak azon, hogy vajon fognak e még találkozni a jövőben, lesz e alkalom még közös bevetésekre. A kezdő lépést mindketten megtették, követve egy személyes érdekeiken is túlmutató ügyet, melyhez a nevüket, tehetségüket adták. Utálták a Birodalmat és ezzel egyetemben harcoltak a szabadságért. Egy nap talán még kezet is foghatnak, esetleg a cél végén meg is ölelhetik egymást. Minden csak idő kérdése volt. Ezt mondatta velük az eltökéltségük. És addig nem fogják feladni a küzdelmet.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 4 héttel később...

-Hé! Óvatosabban! -szisszent fel Niobe az elsősegély helyiségnek otthont adó fülke mélyén.....

-Ilyet még egyszer soha, ismétlem, soha többé nem vállalok! -üvöltötte túl a légkör és a háta mögötti hajtóművek tomboló bömbölését Yve, markát szinte odatapasztva a jacht kormányszarvaihoz. A szeme előtt, az ablakon keresztül, a pajzsok izzó fényt zúdítottak be, míg a teste -a folyamatos rázkódástól- a széke háttámlájának csapódott minduntalan. -Az „A” terv jobban tetszett. -tette hozzá majdnem leharapva a saját nyelvét, mire Trianna vetett felé egy kósza pillantást, egy rövid időre felügyelet nélkül hagyva a műszerfalakon felvillanó fényeket, melyek egymás után ragyogtak fel, ahogy a hajó érzékelőire minél több teher nehezedett.

-Pedig egész jól csinálod.

-Szerintem kissé túlreagálod. A Dorynet nem egészen ilyenre tervezték. Ideje lenne elfelejteni, hogy ez még mindig az a kontrollált zuhanás amit elterveztél.

Niobe és Lynne növekvő aggodalommal figyelték a fejleményeket a hátsó sorból és csak annyit tehettek, hogy a biztonsági hevedereket szorosabbra húzzák maguk körül. Valahogy nem egészen tetszett nekik Yve utolsó kijelentése, még annak ellenére se, hogy Trianna az aggodalom legcsekélyebb jelét sem mutatta. Ehelyett az adó-vevővel foglalatoskodott, melyből a körülményekhez igazodva, recsegve-ropogva szűrődött át a légi irányítás egyik alkalmazottjának egyre feszültebb hangja.

-Nem szállhatnak le míg nem kapták meg az engedélyüket! Ismétlem, nem tudjuk biztosítani a szabad légi folyosót amíg.....

-Vészhelyzetben vagyunk, kérem. -mondta Trianna tetetett kétségbeeséstől elcsukló hangon. -Én nem igazán értek, a vészhelyzetben szokás....

-Vészhelyzet? Miféle vészhelyzet? -kérdezte ideges hadarással a technikus.

-Valami baj történt az egyik hajtóművel és most....

-Várjon!

A vonal egy hosszú másodpercre elhalkult, mely azt jelentette, hogy a velük foglalatoskodó irányító segítséget kér valakitől, esetlegesen a felettesétől. Mikor újra felrecsegett a közvetítő csatorna, egy másik férfi hangját ismerhették meg.

-Mi az útiránya Skywind?

Trianna tovább játszotta a szerepét, míg Yve a fogait összeszorítva statisztált neki mintsem abból a célból, hogy megerősítse az előadását, hanem sokkal inkább jelezve, hogy ez már kezd valóságosság válni.

-Tudja mi csak az Akadémiára jöttünk beiratkozni és......

-Rendben, rendben. -szakította félbe őt a hang, mire a hapan infiltrator kikacsintott a társaira. -Csak ne essenek pánikba!

-Kérem, csináljanak valamit. Mi csak...

-Nyugodjon le asszonyom, követjük magukat a monitorjainkon. Nagyon jól csinálják, csak tartsák ezt az útirányt.

-Kösz. -sziszegte alig hallhatóan Yve, miközben odakint kihunytak a lobogó fények, mely azt jelezte, hogy mélyen a légkörben jártak, alaposan veszítve a sebességükből. Alant zöld és barna színvilág köszönt rájuk, foltokban fehér színvilággal, ami a hegycsúcsokat uraló hótakaró névjegyei voltak.

-Hogy állnak az irányítással?

Trianna akaratlanul is Yvre pillantott.

-Nem merem elmozdítani, mert....

-Jól van, jól van, csak tartsa így és nem lesz gond!

Ha nem lett volna totálisan elkötelezve a küldetése felé, Trianna még meg is sajnálta volna a férfit amiért őszinte aggodalommal igyekezett a segítségükre lenni. És ez nem az a fajta aggodalom volt mely holmi statisztikai adatokért táplált, hogy az a jelentésekben majd jól mutasson, hanem egyenesen a saját személyüknek szólt. Az alderaani becsületes nép volt, ebben sose kételkedett. Nem úgy, mint más világok szülöttjei. Arról meg nem igazán tehettek, hogy ők most itt csak bábok voltak a hapanok terveiben.

-Önök most Aldera felé közelednek. -mondta feleslegesen a vonal túlsó felén megizzadó alak. A hapanok tökéletesen tudták, hogy hová akarnak eljutni. -Kérem gyújtsák be a fékezőrakétákat mikor elérik az ezer méteres magasságot.

-Megpróbáljuk. -mondta Trianna remegő hangon. -Menni fog? -kérdezte Yvetől halkan, tenyerével addig letakarva a mikrofont.

A kissé heves vérmérsékletű hapan nő egy teátrális és egyben elnagyolt mozdulattal nyúlt a megfelelő gomb felé és mikor megérintette azt, a jacht megrázkódott. Azon nyomban mindenki meglódult előre és csak a hevedereknek hála, hogy nem kenődtek fel az ablak belső felére.

-Ja bocs, de úgy gondoltam így életszerűbb mintha bekapcsolva hagytam volna a kiegyenlítőket. -közölte egy dacos tekintetet öltve. Trianna egy neheztelő és egyben szikrákat hányó pillantást váltott vele, majd figyelmét ismételten az alderaani légiirányítókkal folytatott beszélgetésre terelte.

-Azt hiszem sikerült.

-Nagyon jól csinálta hölgyem. -mondta a hang, mely egyre tisztábban hallatszott és érezhető megkönnyebbülést sugallt. -A huszonhetes állomást szabaddá tettük önöknek. Már kiküldtem a mentőcsapatokat.

Trianna félresodorta a gondolataiból a férfi készséges segítségnyújtását és odabiccentett Yvenek.

-Itt az idő.

Yve komoran bólintott, majd néhány gomb lenyomása után, tökéletes magabiztossággal fordította el a kormányművet. A hajó ebben a pillanatban igazi kezes báránnyá alakult és követve a pilótája szándékát, kitört jobbra, Aldera fehér tornyainak sűrűje felé.

 

 

Aldera tornyai fényesen sütkéreztek a nap sugaraiban, mely kellemes hőmérsékletet biztosított a főváros lakóinak a nyár alkonyán. Az Organa család otthonát is átjárta a simogató meleg, mely beköszönt a teraszra nyíló balkon függönyei között. A hatalmas nappaliban víg kacarászás csendült, mely a kis Leia kedélyállapotát hintette szét, amit Artu, a saját elektronikus nyelvezetével egészített ki élénken. A kis kupolás fejű droid köré egy kezdetleges hám volt rögzítve, aminek a másik végére egy repulzoros emelőkkel felszerelt szán csatlakozott, mely most az Organa ház hercegnőjét emelte néhány arasznyira a vastag padlószőnyeg fölé. Artu pedig nem csinált mást, mint a kislány kedvére járt. Fütyörészve rótta a köreit a szobában, olykor-olykor körbeforgatva a fotoreceptorát, hogy ellenőrizze, a kislány biztonságban van e.

-Óvatosan Artu, még a végén baja esik a hercegnőnek. -intette meg őt az állandó aggodalommal felvértezett Thripio, aki sebtében vetett egy pillantást a szomszédos szoba irányába ahol egy kisebb társaság középpontjában a gazdája foglalt helyet, oldalán a feleségével, Brehával. A protokolldroid tökéletesen meg volt győződve arról, hogy bármelyik pillanatban szükség lehet rá, ezért igyekezett úgy helyezkedni, hogy rálátása legyen mindkét helyiségben folyó dolgokra. Pedig alkalmasint már kora reggel eltervezte, hogy kér egy kis szabadidőt, hogy egy alapos olajfürdőnek vesse alá magát. A tegnap délutáni körséta alkalmával nem egy eresztékébe került azokból az ő általa csak szerves hulladéknak titulált falevelekből, melyeket a kis hercegnő szórt rá oly lelkesen mikor ellátogattak a nyugati erdőségekbe. Azóta, mikor csak megmozdult, mindig érezte, hogy egyre mélyebbre csúsznak azok a maradványok amiket nem sikerült kipiszkálgatnia.

Odaát azonban úgy tűnt tökéletesen megvannak nélküle, éppen csak Breha királyné pislogott felé egyszer-kétszer, némán bizonyosodva meg afelől, hogy a lányával minden rendben van. Azon kivül a figyelme java részét férjére és a vendégeikre szentelte. Ott volt többek között Meldon nagykövet, a tanácsadói kar néhány kiválasztott fője, az Alderaannal egy eszmét valló világok képviselői és a néhány perce megjelent Raymus Antilles kapitány is, igaz ő csak egy hologram formájában. Jelen pillanatban is az ő hangja szűrődött ki a szenátor szobájából.

-Nem tudjuk mire vélni a dolgot. A teljes őrállományt kikérdeztük, de senki se látott semmit se. A szervízállomás biztonsági rendszere is érintetlen.

A kivetített egy méteres alak, széttárta a karjait, jelét adva a zavarodottságának. A körülötte lévők susmogva fordultak egymás felé, megdöbbenve a hallottakon. Asden Meldon odafordult Bailhez.

-Nem akarom a vészharangot megkongatni szenátor úr, de......de itt szerintem csak egyetlen magyarázat jöhet szóba.

Bail Organa jelentőségteljes pillantást mért a nagykövetére és egyben jó barátjára.

-Sejtem mit akarsz mondani de én fenntartással kezelném a dolgot mindaddig, míg nem tisztázódnak a körülmények. -Visszafordult a képmáshoz. -Antilles kapitány, ami a ládák tartalmát illeti, kérem helyezze biztonságba őket.

-Azon leszek, Organa szenátor. -biccentette meg az állát a férfi, majd láthatóan valami elvonta a figyelmét, mert a fejét félrefordította egy olyan irányba melyet a hologram nem képzett le. A színes vetülés apró villanásokba kezdett, majd kitisztult. -Szenátor.

-Történt valami kapitány? -vonta fel a szemöldökeit és nem csak ő maga lett kíváncsibb.

-Azt hiszem találtunk valamit. -egy jól felismerhető adattárolót emelt az ottani felvevőegység elé amit valaki odanyújtott neki. -Egy üzenet.

-Kérem játssza le nekünk. -nézett szét maga körül, megbizonyosodva arról, hogy többeket érdekel az új fejlemény. Nehéz lett volna elképzelni, hogy ezekben a percekben bárkit is más foglalt volna el.

Raymus Antilles kinyújtotta a karját, hogy a tárolót behelyezze az előtte lévő lejátszóba, majd képmása a következő pillanatban elhalványult, csak azért, hogy a rá következő másodpercben egy kísérteties, ámde karcsú alak körvonalai sejlenek fel a helyén.

-Kérem nézze el nekem, hogy nem mutatkozok be -kezdett bele a testére simuló fekete kezeslábasba bújt alak, tökéletes tisztasággal ejtve ki a közös nyelv szavait-, de mindkettőnk érdeke, hogy kilétem ne vonja másra a figyelmet.

A hang egy nőé volt és kellemesen selymes tónus érzetét keltette, ámde tartózkodó és tárgyilagos mivolta se maradhatott titokban.

-Remélem csekély ajándékunknak sok hasznát fogják venni. Később talán többre is futja.

Ennyi volt és nem több. A kép villant egyet, majd tovatűnt a gyanakvó tekintetek elől. Egyedül Asden Meldon volt az, kinek szemében valami új fény gyúlt ki. A pillanatnyi zavart hatásszünetet kihasználva Bailre sandított. A ház urának ennyi elég is volt, hogy igazat adjon neki. A korábbi gyanúja beigazolódott.

-Egy hapan infiltrator. -közölte a többiekkel akik csak lassan tértek magukhoz. Eddigi életükben talán még nem is hallottak a Hapan Csillagköd gyönyörű ámde veszélyes társaságból összeálló alakulatról és most idő kellett neki, hogy megemésszék a látottakat. Persze legtöbbjüknek nem került sokba, hogy összeállítsák a képet magukban és kikövetkeztessék a dolgokat melyek idáig vezettek.

-És most mi lesz? -kérdezte Asden, leelőzve a többiek esetleges kérdéseit. De egyben a lehetséges alternatíváknak is hangot adott. -Küldünk egy köszönő üzenetet? Vagy szépen elkezdjük szétosztani a fegyvereket a helyi és a nabooi sejtek között? Vagy tán elszállítjuk őket a már ismert ellenállókhoz?

Bail összeérintette az ujjait és kipillantott a feleségére mielőtt szavai elhagyták volna az ajkait.

-Azt hiszem eljött az ideje annak, hogy az Új Rend törvényeivel szemben, új szintre emeljük a terveinket. Immár nem csak a kiképzőhelyet tudjuk biztosítani mindazoknak akiket elűztek a világaikról, hanem ennél jóval komolyabb segítséget is tudunk nyújtani nekik. Iblis szenátor ugye nem is olyan rég -mutatott rá a megnevezett szövetséges küldöttére- sikeres kapcsolatokat épített ki egy olyan támogató körrel, melynek révén hamarosan a katonai potenciáljuk is növekedhet a szabadságért küzdőknek. Naboo királynője pedig biztosított róla, hogy napokon belül számos harcoló egység fog csatlakozni a menekültek közül a Külső Gyűrűkben bujkáló egységekhez akárcsak innen, Alderaanról.

Ugyan a kijelentés nem személyesen Brehának szólt, de most talán az ő arcán volt a legnagyobb megkönnyebbülés. Mindannyiuk tudta, hogy mit is kockáztatnak. Ez a beszélgetés is nem véletlenül zajlott Coruscanttól távol, ahol csak úgy nyüzsögnek a Császár kémei, legyenek azok jó pénzért lefizetett talpnyalók, vagy éppen a kémkedésre beprogramozott droidok. Alderaan ebből a szempontból valamelyest biztonságosabb volt, bár egy ilyen kijelentés igen veszélyesnek bizonyult akkor és ott, ahol a hapan ügynökök észrevétlenül ki-be járhatnak, közel az Organa-Ház érdekszférájához.

-Óvatosnak kell lennünk Bail. -mondta ki Breha azt ami természetszerűleg is ott motoszkált a gondolatai felszínén. -A Birodalmi Hírszerzés hírneve ide is elér. Eddig is sokat kockáztattunk.

Breha elnézően terelte át a pillantását a jelenlévők többségére.

-Tudom, hogy mindannyian kivették a részüket a Birodalom ellenes szervezkedésből, és nézzék el nekem, hogy most duplán is aggódok, de Alderaan mint Magvilági rendszer majdhogynem Coruscant küszöbe.

-Tudjuk jól, hogy milyen veszély is fenyegeti magukat felség. -közölte tárgyilagosan Sena Leikvold, Garm Bel Iblis jobbkeze. A sötét hajú fiatal nő, nyílt tekintettel nézett Breha Organa szemeibe, hogy nyilvánvalóvá tegye az őszinteségét. -Méltányoljuk a szorgalmukat és a részvételüket.

Breha egy főhajtással köszönte meg a kissé komoran hangzó szavakat, de ezt betudta annak, hogy a diplomácia nem egy közvetlen társasági stílus része.

-Nos -vette át a szót Bail Organa-, talán ideje lenne ha mindenki hozzálátna a következő fázishoz és továbbítaná az itt elhangzottakat a megbízóiknak. Már amennyiben -tette hozzá-, nincs senkinek se kérdése.

 

 

Miután mindenki értett mindent és tisztában volt a rá háruló feladatokkal, az Organa család lakosztálya lassan kiürült, egyedüli vendégként hátrahagyva Asden Meldont aki a szenátorral egyetemben az erkélyre tartott éppen.

-Nos, barátom, jól érzem, hogy valamit még meg szeretnél osztani velem? -kérdezte Bail jóval közvetlenebb társasági hangon mint ahogy odabent a lakásban tette ezt a többiekkel.

-Nem is tudom. -felelte a homlokát ráncolva, mint akit a kételyek gyötörnek. -Közvetlenül nem tartozik a mi ügyünkhöz, de úgy érzem fontos lehet még.

Mivel Bail nem kérdezett vissza és szemmel láthatóan viszont érdekelte a dolog, ezért rögtön folytatta is.

-A minap éppen felhívott egy régi barátom a Külső Gyűrűkből. Állítása szerint valakik a búsás haszon reményében holmi kincsvadászatra adták a fejüket.

Bail Organa felvonta az egyik szemöldökét.

-De a lényeg nem egészen ez. -folytatta a nagykövet. -Ehhez az ismerősömhöz betörtek nem sokkal azután miután értesült a hírekről.

Asden Meldon lejjebb eresztette a hangját és közelebb hajolt Bail füléhez.

-Egy Császári Testőr volt a behatoló és minden jel szerint őt is azok az információk érdekelték amik a kincsekről szólnak. Ezt csak azért mondom most, mert éppen te tettél említést arról, hogy nem is oly rég csempészek kerestek fel és.....

-Igen tudom. -dünnyögte alig hallhatóan, belemerülve a gondolataival az Asdentől hallottakban. -Megkértek, hogy keressek vevőket addig amíg majd újból jelentkeznek.

-A két dolog összefügghet? -kérdezte, fürkészve Bail arcvonásait mely gondterheltebbnek tűnt most, mint fél órával ezelőtt a megbeszélés derekán.

-Valami azt súgja, hogy igen.

Mindketten a mellvédre támaszkodtak, onnan nézve le a városra és a környék hegyvonulataira.

-De ha ebben a Császár keze is benne van, akkor.....

-Tartok tőle barátom, hogy innen már nincs visszaút. Türelemmel kell lennünk és elővigyázatosnak. Egy nap azonban ki kell terítenünk a lapjainkat.

-Az egy igen érdekes fordulópont lesz a galaxis életében. -tette hozzá Asden, követve Bail körültekintő pillantását, mely végigsiklott a horizonton. -És Alderaan életében is.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

-Főtengernagy! -fordult egy pillanattal később, csípőtől felfelé Amestris irányába, aki sápadtabb volt, mint a lábai előtt fekvő holttest. A Véderő feje alig tudta levenni a tekintetét a hapan kapitány maradványairól, akit még számos tiszt követhet a mai nap folyamán a másvilágra ismerve a mai nap következményeit. A legtöbbjük remegő térdekkel vette körbe a királynőt és a hóhér szerepét betöltő Eseriant. -Mondja, ki legyen a következő? Ki máson statuáljak példát, hogy mit érdemel az, aki figyelmen kívül hagyja a világunkra leselkedő veszélyt és csak úgy hátrahagyja a Hapes rendszert, üldözve a menekülő birodalmiakat, hogy aztán annak egy aprócska része, elkerülve a maga figyelmét, felperzselje a fő ellátóközpontunkat, elpusztítva a termés java részét? Kit áldozzak még fel maga helyet Amestris? -üvöltötte immár az utolsó kérdését, egész testében megremegve, melyet sikerült átvennie a közelben tartózkodóknak, legyenek azok a csatában részt vevő és azt túlélt főtisztek, vagy a palota koronaőrségének tagjai, akik a távolban váltak szem és fültanújává az eseményeknek.

Amestris ajkai hiába mozogtak, hang nem jött ki a torkán. Az egész arckifejezéséből látszott, hogy ő valahol egészen ?máshol? jár. Kérdéses volt, hogy bármit is felfogott e az elhangzottakból. Ta'a Chume ezt észrevette rajta és mérgében elfordult tőle. Eltelt egy fél perc mire újból megszólalt. Hangereje ugyan lecsillapodott, de feszült maradt.

-Esélye lett volna, hogy önkezüleg vessen véget az életének Amestris mikor szembesült a tévedésével. De tartok tőle, hogy jelenleg azt a luxust nem engedhetem meg magának, hogy helyreállítsa a becsületét. Viszont.....-pillantása a Főnix Gárda jelen lévő, egyszemélyes kivégzőjére vetült-, be kell látnia a magába fektetett bizalmam csorbát szenvedett. Eserian!

-Ereneda. -hajtott fejet Eserian, egy tapodtat se mozdulva a jelenlegi pozíciójából, melytől egy karnyújtásnyira, számos potenciális áldozat helyezkedett el.

-Szedj össze néhány embert és látogasd meg a főtengernagy otthonát. Azt akarom, hogy Amestris tisztában legyen az elképzeléseimet illetően, hogy mi is a dolga egy Véderő főparancsnoknak.

Eserian a lebénult főtengernagyra sandított, majd kötelességtudóan bólintott.

-Meglesz, Ereneda. Gondoskodni fogok mindenről.

Hapan Csillagköd, Hapes-szektor, Hapes, Források Palotája....

 

 

Az éji szürkület közepén viharos szél járta be a tó közepén tornyosuló sziklákat és magát a Palotát, melynek árkádjai közt futó folyosóin zörgő levelek kergették egymást, de talán egyenesen magától Ta'a Chumétól igyekeztek távol maradni, aki komoran lépdelt a nyomukban, álmatlan köreit járva a lakosztálya körül, állva a szél rohamait, de leginkább a sötét gondolatainak záporát, mely nem engedett nyugodalmat se neki, se azoknak a főtiszteknek kik talán éppen most temetik családtagjaikat, akiknek kivégzését saját maga rendelte el. Nem holmi kegyetlen bosszúszomjtól hajtottan ítélte el népének tagjait, hanem éppen azért, hogy másokkal is megértesse, hogy mekkora feladat is hárul rá, hogy védelmezze, óvja őket a veszélyektől, melyeket őseik nap mint nap kénytelenek voltak elszenvedni mikor még ez az egész nem a Hapan Királyság nevét viselte magán. Mindenkinek ki kellett vennie a részét abból, hogy soha az életbe ne jussanak oda, hogy mások diktáljanak nekik. Ezt pedig olykor szép szóval nem lehet elérni. Kénytelen kellett, de áldozatokat kívánt maga után ez a döntés. Biztos volt benne hogy sokan haragot, dühöt táplálnak felé, de mindez eltörpült amellett, hogy végtelen szeretet és tisztelet övezte őt a hűséget fogadott hapanok felől. Eme kettősség pedig garantálta, hogy úgy a biztonsága, mint az élete hosszú, de legfőképp eredményes legyen. De ha valakit mégse kötne annyira az esküje, akkor igen hamar a Koronaőrők fegyvereire felnyársalva találná magát, anélkül, hogy az Ereneda fülébe eljutna a merénylet mivolta.

Az oszlopok mögött, a sarkokon túl, mindig óvó tekintetek figyelték őt, készen arra, hogy bármikor, minden feltűnő jel nélkül beavatkozzanak.

Az emberek azonban lázongtak. A szavak erejei egyre hangosabban kúsztak át Hapes láthatatlan védfalain, egyre többször jutva el egyenesen Ta'a Chume füléig. A Csillagködön belül éhínség ütötte fel a fejét, elhintve az idáig ismeretlen nélkülözés magvait, melyet eddig a nyersanyagok bővelkedő és keményre döngölt talaja megakadályozott kiburjánzani. A hivatalokban egyre nőtt a zúgolódás, egyre feszültebbé váltak az emberek, kik hosszú sorokba állva akarták eljuttatni keservüket valakinek aki végre felfigyelne rájuk.

És az Ereneda, -az Anyakirálynőjük- felfigyelt rájuk. Beszédeket tartott, időt de leginkább türelmet kért. Ezt a kiváltságos állapotot csak egyszer engedte meg magának, mert a hapanok Erenedái ritkán fordultak kéréssel a nép felé. De most meg kellett tennie ezt az uralkodóknak igen kényes dolgát, mert máskülönben túlságosan elvakulttá tenné az ellenfeleit akik trónjára áhítoznak. Pedig már nem kevés erőfeszítésébe került, hogy legtöbbjüket kivonja a köztudatból.

A Galaktikus Birodalom ittléte volt most az mely kiváltotta a szörnyű áldozatokat és biztosította az Ereneda számára a népe felől áradó bizalmat melyet a reményeik tápláltak.

Az Anyakirálynő egyre jobban érezte a bőrén a széllökések erején túl lévő hűvösséget, mintha csak a környezet gondoskodna arról, hogy a terhes gondolatok tovább mélyítsék a komor hangulatát. Még a kiválasztott hím se tudta őt kellőképpen átforrósítani az este a meztelen testével; vágyai ahhoz, hogy bármit is viszonozzon, olyan üresek voltak, mint az éléstárak a Csillagködben.

Irányt váltott mikor elérte a soron következő balkont, melyen át egy meleg sárga fénnyel bevilágított szobába jutott. Az ajtószárnyak összezárultak mögötte, kint hagyva a közeledő vihar előhírnökét. Ta'a Chume a kandalló tűzéhez lépett és hosszan belebámult a táncoló lángnyelvek oszlopaiba. A jövőt, a megfelelő eszközt kereste, bármit, amivel véget vethet a Galaktikus Birodalom ittlétének.

 

Coruscant, a Galaktikus Birodalom fővárosa....

 

 

A Császári Palota sötét folyosóin egy árnyék, egy fekete alak igyekezett tova, egyik helyiségből a másikig, megtorpanás nélkül haladva el a Testőrség szobormerev őreinek jelen lévő tagjai előtt. Csupán az utolsó kettő hagyta hátra őrhelyét, mikor a kámzsa mélyéről az erőltetett rekedtes hang erre utasította őket. Ezek után az illető mögött összezárultak a helyiség falai, majd a gyér félhomályban apró színes fények gyúltak, ahogy Palpatine Császár egyetlen ujjmozdulatára aktiválódott a holo-kommrendszer kezelőpultja és maga a vetítő szerkezet.

-Tarkin kormányzó. -szólalt meg olyan hangsúllyal mielőtt még láthatóvá váltak volna a kontúrok, melyen keresztül a másik fél igazi kegyben és minden figyelemtől kísértve, kiváltságos helyzetben érezhette magát. Bár ez utóbbi nem mindig járt pozitív előjellel. -Már vártam a hívását.

-Fenség. -hajolt meg a teljes életnagyságában a vibráló képmás. -Megtiszteltetés, hogy fogadott eme késői órán.

-Számomra sosincs késő. -közölte sejtelmes burokba zárva a szavait, melyek után alig észrevehetően, kiemelkedtek a fejtetőre emelt kámzsa mélyéről a mély ráncokkal övezett ajkai. Tarkin nyelt egyet, látva az Uralkodójának aszott bőrfelületét melyet a kor és a sose kimondott bizonyos erők tettek ilyenné amikről egyesek csak suttogni mertek. Beesett arca elsápadt egy pillanatra, majd rátért mindarra amiért az audienciát kérte.

-Felség, gondjaink támadtak. -sütötte le a tekintetét, mire az Uralkodó feljebb emelte az állát, kihangsúlyozva a pozícióját.

-Folytassa!

-Egyre több rendszerből jelentenek szabotázsakciókat. -engedelmeskedett az akaratnak, összeszedve minden jelenlétét. -Helyőrségeink és konvojaink tucatjai ellen követtek el orvtámadásokat.

-A tettesek elnyerték a büntetésüket? -kérdezte, de már azelőtt tudta a válasz, hogy kimondta volna a szavakat. De ez csak egy teszt volt a részéről. Az alattvalók őszinteség tesztje.

-Nem...felség. -felelte a kormányzó, anélkül, hogy újra lesütötte volna a tekintetét. Palpatine máris megbecsülte őt. Tarkin hű alattvaló volt aki mindig is élt a számára fenntartott eszközökkel. De most úgy tűnik, ezek kevésnek bizonyultak. Nem kételkedett Tarkin tehetségében.

-A parancsnokai rendes munkát végeztek, kormányzó? -folytatta a tesztelést. Valami, valahol hibázik és ő rá szeretett volna jönni arra, hogy ez a hiba hol is lelhető fel.

-A fedhetetlenségük garantált. De az ellenség sajnos sokszor jobban felkészült. Egyes beszámolók szerint minden nyom nélkül vagy éppen nyomokat hamisítva dolgoznak.

-Ez érdekes kormányzó, nagyon érdekes. -vonta fel az egyik szemöldökét a homloka alá ereszkedő csuklya mögött. -Ez egybecseng némely információval melyet a Hírszerzés küldött el nekem.

-Ön tudja kik voltak, felség? -kérdezte félrebillentve a fejét.

-Tudjuk, hogy idegen erők tűntek fel bizonyos bolygókon, de ön most ne foglalkozzon a kilétükkel kormányzó. Hamarosan elpusztítjuk őket és akkor helyreáll a rend újra a galaxisban. Másrészről azonban szükséges, hogy a népet a mi oldalunkon tartsuk. -folytatta, felvázolva a következő tervének kezdő lépéseit. -Fülembe jutott, hogy nem is oly rég támadást intéztek egy olyan konvoj ellen, mely éppen a hapanok ellen harcoló alakulatainkhoz igyekezett.

-Igen felség, a jelentésekben ez is szerepelt. Szinte még olyan friss a hír, hogy csak most tudtak összeállítani egy csapatot a mentőkapszulák begyűjtésére.

-Informálja őket, hogy a terv megváltozott.

Tarkin egy pillanatra elbizonytalanodott. Volt valami az Uralkodó hangjában ami....

-Pontosan mire célozz, felség? -kérdezte mielőtt megfogalmazta volna magában az érzést.

-Új információk érkeztek arról, hogy a mentőkapszulákban robbanószerkezeteket helyeztek el a lázadók.

-De felség.... -tért át hamuszürkébe Tarkint ábrázata.

-Elpusztítja valamennyit. Megértette? -közölte ellenvetést nem tűrően, groteszk körvonalakba taszítva a saját ajkait.

Tarkin idegesen bólintott. Palpatine pedig folytatta, látszólagos udvarias nyájassággal, vigyorrá szelídítve a korábbi zabolázatlan ajkait.

-Ezek után kiad egy közleményt, hogy a konvojt megtámadók mily gyalázatos cselekedetre képesek, hogy a nép szolgálatába álló, a galaxis békéjéért küzdő hős katonáit felkoncolva zárja a mentőkapszulákba. Oh, és nem aggódjon, fedhetetlenségéről gondoskodok, mielőtt még szárba szökhetnének az összeesküvés elméletek.

-Felség. -hajolt meg Tarkin érezvén, hogy az audiencia a végéhez közeledik. És az érzései nem hazudtak. Palpatine görbe mutatóujja alig rezdült meg, a vonal máris szétkapcsolt és vele együtt a fények is kihunytak a teremben. Csupán egy halk, fojtott kuncogás remegtette meg a levegőt, lidérces valóságot hintve szét a Császári Palota eme szárnyában.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 2 héttel később...

Mattu elgondolkozott hallottakon. Nem is volt olyan rossz ötlet ez a lépés. Ha nyolc-tíz nemzetséget egybefognának, egyszerűbb lenne védekezni és támadni is, ráadásul az ügyes-bajosabb ügyeket is könnyebb megoldani.

- Tehát ha jól értem? - foglalta össze Mattu a helyzetet. - A fiad talált egy csatahajót, aminek készleteiből vettél még kettőt, így te lettél a legnagyobb főúr, ezért megválasztottak vezetőnek??

- Aha - helyeselt Zotmund. - Pont így történt. Ezért kell most újra háborúskodnom.

 

Valahol a Vadűr és a Peremvidék határán...

 

A csillagok fényes sávok és örvények képében táncoltak a kilátó ablakai előtt. A hiperugrás másik jeleként az egész hajót átjárta a jól ismert enyhe remegés.

Mattu felkönyökölt az asztalra és hanyag nemtörődömséggel figyelte Zotmundot, amit az utolsó kiürült tálat is eltolja maga elől, kiissza az italát, majd pedig nagyokat sóhajtva hátradől a székében.

- A csata előtti lakomától csak egy jobb dolog van a világon! - bölcselkedett, közben pedig a lapos hasán dobolt az ujjaival. - A csata utáni lakoma…

- Te semmit se változtál… - vigyorgott rá Mattu. - Nem is értem hogy lehetsz ilyen girhes, ha ennyit zabálsz! Egy minrast megennél egyedül!

- Úgy biz’a! - nehézkesen feltápászkodott a székből. - Gyere, osszunk fegyvert a tanítványaidnak! Plazmaíjunk nincs annyi felesleges, de pár száz droid karabély még akad!

- Mennyire erős ellenfelek ellen megyünk? - kérdezte Mattu a turbóliftben, ami a toronyból levitte őket a hajótestbe.

- Nem lesz gond! Hunimundék gondoskodnak róluk, mire mi odaérünk. Nekünk már csak a maradék ellenállás lefegyverzése jut.

- Ezt biztos? - vonta fel a szemöldökét Mattu. Igazi harcos volt és nem szerette ezt a túl magabiztos hozzáállást, mindig bajt jelent. - Mert tudod, ezek a kölykök a legnagyobb turáni előkelők fiai és nem azért bízták rám őket, hogy egy nevenincs kalózbanda elleni összecsapásban haljanak meg.

- Ne félj, nem lesz baj! Ezt megígérem! Hunimund a vadászokkal elintézi az erősebb ellenállást és összezavarja őket. Mi majd leszállunk és átvágtatunk a túlélőkön. Pofonegyszerű az egész!

Mattu a fejét csóválta ettől. Túl sok harcost és barátot veszített már el ilyen “pofonegyszerű” rajtaütésekben. Az aggodalmát azonban nem akarta átragasztani sem Zotmundra, sem a többiekre. Nem jó Lúdvércet a falra festeni a csata előtt.

 

A csillagok pontokká zsugorodtak a szűkös pilótakabin előtt. A legközelebbi égitest is alig lett nagyobb, mint egy ember feje. Szándékosan ilyen messze törtek ki a hipertérből, hogy a kalózok ne is sejtsék a közeledésüket. Így viszont hosszú ideig repülhetnek az űrben, mire elérik a célpontot.

- Rendben Vastuskók! - szólt bele a kommjába Hunimund. - Alakzatba fejlődni és figyelni! Immáron ellenséges területen vagyunk!

Balkezével egy kicsit előrébb tolta a gázkart a vadász megugrott alatta és pillanatok alatt elfoglalta a vezérpozíciót.

- Mire figyeljünk itt, amikor szinte még a mélyűrben vagyunk? - recsegett a hangszórójából egy hang.

- Különben is! Vegyenek csak észre, hisz nem azért jöttünk, hogy osongassunk itt! - válaszolt egy másik pilóta.

- A végén még a hangárt robbantjuk rájuk aztán leshetünk, hogy nem kapunk semmit az osztozkodásnál!

- Ott vagyunk már?…

Pillanatok alatt elszabadult a káosz és kéttucatnyi nagyszájú pilóta kezdett egyszerre beszélni a kommban. Záporoztak a szellemes, a nagyképű, a beképzelt és a magabiztos beszólások, ugratások. Képtelenség lett volna figyelni mindegyikre, de egyet-egyet is komoly nehezéig volt kibogozni. Hunimund éppen ezért meg se próbálkozott vele. Ráhagyta a többiekre a fecsegést. A lehetőségekhez mérten hátradöntötte az ülését, bekapcsolt a beépített lejátszóban egy kis zenét és kényelmesen ellazulva készült fel a hosszas utazásra a bolygóig.

Lehunyta a szemét és elképzelte az énekes mögött táncoló twi’lek lányt. A ruha, amit viselt alig takarta kék bőrét, lekkujai szinte lengtek a kecses mozgása közben. Egy másik a vállait masszírozhatná… Előre nyúlt a műszerfalhoz és felpöckölte az egyik szélső kapcsolót. Az ülése gyengéden bizseregni kezdett.

A turáni vadászgépekben nem volt ritka az ilyenfajta kényelmiberendezések. A gépek tulajdonosai mindenféle őrültséget képesek voltak kitalálni, a leleményes turáni mérnökök pedig egy kis fizetségért bármit beszereltek nekik. Így kerülhettek a pilótafülkébe masszírozóülések, italhűtők, holovetítők és egyéb hasonló eszközök. Ezek csak fokozták a vadászokra jellemző sokszínűséget. Egy turáni hajó alapvetően is legalább három másikból készült. Hasonló volt a helyzet a vadászokkal is. Minden beszerezhető gépet felhasználtak a készítésüknél. A háború alatt főleg köztársasági vadászokat szereztek. Egy-egy csata után akár tucatjával is gyűjtötték a megsérült hajókat, amit aztán a mérnökök újra repülhetővé varázsoltak. Így a turáni vadászegységek gerincét Torrent, ARC-170, V-szárnyú vadászok és NTB-630-as bombázók, illetve ezek minden lehetséges arányú és mértékű keverékei adták.

- Ébredj Vezér, mert beleszállsz a csillagba! - a megszólítás miatt Hunimund kinyitotta a szemeit. A csillag még azért messze volt, a bolygó viszont épp előttük.

Másodpercek alatt kikapcsolt a zenét és az ülést is előre engedte. Megfeszítette a szíjakat.

- Vastuskók készülj! - szólt bele a kommjába.

- Kezd izgalmas lenni… - Hunimund nem törődött a közbeszólóval.

- Ménrót, a szárnyaddal hátra maradtok és fedeztek minket! Kadosa, a te szárnyad megy bombázni, de pontosan a megbeszéltek szerint! A többiek pedig utánam!

Üdv rivalgás, csatakiáltásoktól lett újra hangos a komm.

Hunimund balkezével a gázkart, a jobbal pedig a botkormány ragadta meg. A turáni technikusok elve volt, hogy a pilótáknak harcközben csak ezeket kelljen fogniuk. Elhelyeztek ezeken annyi gombot és kapcsolót, amikkel a pajzsokat, hajtóműveket, fegyvereket is lehetett kezelni, így nem volt szükséges a műszerfalon kapcsolgatni.

Ütközésig előre tolta a gázkart, a hajtóművek felbőgtek és a vadásza meglódult. Tucatnyian követték a példáját. A hadszervezet egyik trükkje volt, hogy a különböző, azonos nevű egységek nem azonos számú harcosból állt. Ezzel alaposan összezavarták az ellenséget, hiszen nem tudta pontosan, hogy a “szárny” tizenkettő, nyolc, vagy csak négy vadászt jelent…

A légkörbe érkezés megrázta az aprógépeket, mégis lassítás nélkül száguldottak a cél felé.

Alattuk egy sziklasivatag terült el. Világos barna kövei borították a láthatárt. A taktikai érzékelőn megjelentek az első ellenséges gépeket jelző foltok, a hangszórókból pedig egyenletes figyelmeztető hang hallatszott. Harminc pontot számolt össze a kijelzőn. Majdnem háromszoros túlerőben vannak jelenleg… Egész átlagosnak számított egy ilyen rajtaütésnél.

Hunimund jobb hüvelykujjával felpöckölt egy kapcsolót, amitől a műszerfal tetejéből két oszlopocska nyúlt ki, a fülke transzparacélja előtt, éppen szemmagasságban. A következő pillanatban átlátszó hologram keletkezett a két rúd között. Középen megjelent egy célkereszt, ami az ellenséges vadászokra közelített.

Korong alakú, lapos gépek voltak. Pont olyanok, amilyenekre számítottak. Ráillesztette az egyikre a vörös célkeresztet, ami ettől zöldre vált. Lenyomta a tűzkioldó gombot. A vadásza orrából kirobbant egy protontorpedó, kékes fénycsíkot húzva maga után az ellenséges gép felé süvített.

A becélzott vadász megpróbált egy dugóhúzóval kitérni a torpedó elől, de elkésett. A távolság ellenére is látható robbanás emésztette fel.

A társai is hasonlóan cselekedtek, így egy egész sor robbanás tizedelte meg a védők erejét.

A szokásos örömujjongás elmaradt. A következő másodpercekben egymásra plazmát ontva olvadt egymásba a két fél.

A turáni vadászok nagyhatótávolságú érzékelőinek és célzó berendezéseinek köszönhetően a kezdeti háromszoros túlerő mindössze kétszeresre olvadt.

A vörös és zöld plazmasugarak szinte átjárhatatlan, halálos hálót szőttek az égre. Időnként egy-egy robbanás csodálatos narancs és vörös színei keveredtek a összevisszaságba.

Elhúzott egy hajó Hunimund célkeresztje elől. A turáni bal ujjai gyorsan megrándultak a gázkaron. A lenyomott kapcsolók hatására a pajzsokból a hajtóművekbe irányította az energiát, majd előretolta a gázkart. A többlet teljesítménytől megugrott a vadásza és a légköri viszonyok miatt a gyorsulás egy pillanatra az ülésébe préselte. A tehetetlenségi kiegyenlítők gyorsan korrigálták az erőhatásokat és újra kényelmes körülmények uralkodtak a fülkében.

A célkereszt izzani kezdett, ahogy lőtávolságba ért. Átváltott az ágyúkra, de erejüket minimálisra csökkentette. Az ellenséges vadász igyekezett eltáncolni a célkeresztje elől, jobbra-balra tért ki előle, Hunimund azonban folyamatosan követte. Tucatjával küldte a kalóz után a plazmasugarakat. A többségük célt tévesztett, néhány azonban kegyetlenül talált és valósággal felszeletelték a hajót, még végül az egyik egyenesen a hajtóműbe csapódott, amitől a megmaradt roncs darabokra robbant.

Újabb ujjgyakorlat a gázkaron és az energia egyenletesen szétoszlott a pajzsokon. Szerencsétlen dolog lenne, ha egy oldalról jövő kapáslövés szelné ketté a gépét. Körbenézett a káosznak tűnő csatában.

A turáni vadászok és a kalóz gépek halálos táncot járva vívtak egymással. A kalózok nem voltak olyan szervezettek, hogy a turániaknak a bevett páros alakzatokra szakadva, egymást fedezve harcoljanak. Igazából két csürhe kocsmai verekedésére hasonlított az egész légharc.

Valójában szükség sem volt egymást fedező párokra. Ezek a harcosok többségében egy nemzettség előkelői közül kerültek ki. Testvérek, sógorok, unokatestvérek voltak. Ők nem csak a párjukat, hanem mindenkit fedeztek. Tizenkét pilóta, akik mind óvják a társukat. Ez a taktika talán még a Birodalmat is meglepné.

Zöld plazmanyalábok húztak el Hunimund gépe mellet, némelyik olyan közel, hogy a pajzs energiáját nyolcvan százalék alá sorvasztotta. Elharapott egy káromkodást, helyette átirányította az energiát a hátsó pajzsokba és gázt adott. A hajó meglódult és távolodni kezdett az őrült forgatagtól a sziklasivatag felett.

Jobbra-balra táncoltatva a gépét kerülte el a kalóz kapáslövéseit. Néhány pillanat alatt elegendő távolságra került a csatától.

Visszarántotta a gázkart a balkezével, miközben a jobbjával egy csuklómozdulattal jobbra, majd azonnal ma afelé rántotta a botkormányt. A manővertől a gépe élesen fordulni kezdett, a kalózgép pedig egy kis késéssel lemaradva követte. A fordulat felénél lassan előremozdította a gázkart. Az erős igénybevétel miatt felvisított a hajtómű.

Ha túl gyorsan, vagy túl erősen ad energiát a hajtóműveknek, akkor darabokra robban a hajó, ami erősen ártana az egészségének. Ilyen körülmények között a katapult is inkább megölni, mivel a felszínbe vágná be.

Ettől sokkal tapasztaltabb pilóta volt. A visító hajtómű ellenére meglátta a szeme sarkában a korong alakú hajót.

- Gyerünk, gyerünk, gyerünk… - sziszegte a fogai között és még előrébb tolta a gázkart. A kalóz már csak centikre volt a célkeresztjétől. Még egy kicsi energia a hajtóművekbe és…

Egy protontorpedó felülről belevágott a kalózba és darabokra tépte.

- Juhéé! - üvöltött a hangszórókból egy éles hang!

- Hé! Ez az enyém volt! - csattant rá Hunimund és megnézte az érkezőt. Ménrót szárnya csatlakozott a csatához. Tehát a flotta belépett a rendszerbe és ideje volt elvonni a figyelmet a leszálló egységekről.

- Az lehet, de én lőttem le! - nevetett a pilóta és gépével beszáguldott a csatába.

- Kadosa? - szólt Hunimund a kommba és közben visszafordította a vadászát a légharc felé.

- Épp most végeztünk vezér! - válaszolt szinte azonnal a hangszóró. - Védelem kiiktatva, célpont berobbantva…

Tökéletes. Minden rendben zajlott a felszíni támadáshoz. Most már az apján és a turáni plazmaíjakon múlik minden.

 

A kalóz tanya a sziklasivatag egyik kanyonjában helyezkedett el. A többszintes csarnokszerű épület felkúszott a gerincre, mellette arénaként terült el egy hatalmas leszállópálya.

Kadosa szárnya alaposan megtépázta a telepet. A magaslatokon lévő üszkös törmelékből füst szállt fel, egykori védelemi lövegek jelét mutatva. A távolabbi energiaoszlopok is magányosan árválkodtak: a generátort érhette kritikus találat. A telep mellett, a kemény sziklában is hatalmas kráterek tátongtak, mintha néhány bomba túlesett volna a célon és a puszta sziklába csapódott volna.

A turáni teherhajók a teleptől néhány egységre szálltak le. Hatalmas rámpáik a felszínre zuhantak és hangos “előre” ordítással kivágtatott a turáni minrasság.

Zotmund állt az élen, de közvetlenül mellette ott volt Mattu is, mögöttük pedig az egész sereg.

Döngött a paták alatt a talaj, a kanyon pedig vészesen közeledett.

- Feszít! - kiáltotta el magát Zotmund. A plazmaíjak megfeszültek és a vezényszóra kilőtték fémvesszőiket. Egyre élesedő süvöltéssel száguldottak a szakadék felé. Röppályájuk csúcsát elérve már fehéren izzottak, a zuhanási fázisra pedig szinte parancsszóra egy robbanás hangkíséretében váltak plazmává. A következő pillanatban pedig becsapódtak a megzavarodott kalózokra.

Zotmund nem lassított a szakadék közeledtére. A megfigyelés szerint itt volt a legalacsonyabb és a leglankásabb a fala. Csak itt tudnak betörni. A minrasa már bizonytalanabbul közelítette meg a biztos talaj szélét, de gazdája parancsának megszegése esze ágában sem volt. Ugrott egyet, amint eltűnt alóla a föld és csupán néhány méterrel mélyebben fogott újra talajt.

Lankás fal még mindig közel függőleges volt, de ne leküzdhetetlen az állatok számára.

Az aréna egyben volt leszállópálya és roncstelep is. A sziklák mellett tucatjával hevertek a különböző alkatrészek, elrozsdásodott járművek, különböző fémhulladékok.

Az épület bejárata előtt egy sebtében összeállított barikád állt. Mögötte csontvázakra emlékeztető, szürke bőrű, fejkendős weequay-k húzták meg magukat, hosszú, tipikus alvilági karabélyokat szorongatva kezükben.

A vaktában leadott lövésnek volt értelme, néhány holttest is feküdt az itt-ott megpörkölődött fémek mellett.

Zotmund felemelte a plazmaíját, ráillesztett egy vesszőt, megfeszítette és a szeméhez csatolt célzó berendezéssel még a magasból bemért egy, a barikád mögül kilógó kalózt. Oldotta a vesszőt, ami szemmel követhetetlen sebességgel vágódott a weequay testébe. A lövését több is követte: a turániak igyekeztek még a magaslatról ritkítani az ellenséget.

Pillanatok alatt leértek a lejtőről és egyszerre fordultak szembe a barikáddal. A kalózok viszonozták a tüzet, de a gyorsan mozgó turániak között nem találtak könnyű célpontot.

Az egyenletessé váló terepen könnyebben boldogultak a minrasok, a barikádot is nehézség nélkül ugratták át.

Ezzel pecsételődött meg a kalózok első védelmi vonalának a sorsa: a barikádon átjutott turániak a nyeregben megfordulva, könnyedén végeztek a védtelenné váló kalózokkal.

A roham lendületét az ajtó törhette volna meg, ha nem egy jól összeszokott, ilyen rajtaütésekhez alkalmazkodott csapat kezd bele a támadásba. Az egyik elöl haladó turáni a plazmaíját egy gránátvetőre cserélte, amivel két gyors lövést leadva az ajtóra, berobbantotta azt.

Akadály nélkül száguldhattak be az enyhén homályos folyosókra.

- Lassú vagy Zotmund! - kiáltotta át barátjának Mattu és eleresztett egy újabb lövést. A keze villant egyet és egy vesszőt egyensúlyozott az idegen. Zotmundnak beletelt egy pillanatba, még megértette, hogy az a villanás volt a mozdulat, amivel az íjat szorongató kezéből kivette a vesszőt, az idegre illesztette és feszítette, majd szinte azonnal oldotta is… És mindig pontosan talált.

Kissé elszégyellte magát a Mattu előtt. Sokkal lassabb volt és bizony néhány lövése jócskán túlszállt a folyosón!

Pár méterre előttük egy ládából rögtönzött barikád mögül lövöldözött két kalóz. Mattu keze villant, vesszője süvített, az egyik kalóz holtan esett össze. Töltés közben elvágtattak a másik mellett, ez azonban nem zavarta Mattut, megfordult a nyeregben és egy halálosan pontos lövéssel leterítette a másikat is.

Zotmund belátta, hogy nem hiába Mattu lett a felszíni erők parancsnoka. Ő lehetett a legjobb íjász a turániak közül.

A folyosó hirtelen egy teremmé szélesedett. Asztalok, székek hevertek felborítva mindenfelé, a túlsóvégében pedig egy bárpult állt. Italkínálatának jelentős része lángolt, Zotmund sejtette, hogy az egyik folyosón végig süvítő lövése gyújthatta fel őket.

A kocsmában megálljt intett a csapatnak. Ez volt a legalkalmasabb hely a pihenőre. Ha rosszra fordulna a helyzet, akkor csak egy egyenes folyosón kell átvágtatniuk, aztán a flotta felrobbanthatja az egész épületet…

- Hunimund? - vett elő Zotmund egy kézi kommot. - Mi a helyzeted?

- Légtér tiszta, itt repkedünk össze-vissza… - válaszolt azonnal a fia.

- Vettem! - átállította a turáni kódról széles sávra és a közös nyelven szólt bele:

- A turániak foglalták el a telepet! Adjátok meg magatokat és nem ölünk meg titeket!

A felhívására a környező folyosókról előmerészkedett néhány kalóz és fegyvereiket eldobva emelték magasra a kezüket.

Zotmund ismét a turáni kódra váltott.

- Küldjetek még néhány hajót és embert… - szólt a flottának.

Beszéde közben a megfáradt harcosok igyekeztek menteni a tűz elől a jobbnak számító italokat és a biztonság kedvéért jó mélyen rejtették el nyeregtáskáikban. Közben az elesett kalózok felszerelését fürkészték, hátha akad ott is valami értékesebb darab.

- Megadjuk magunkat! Halljam a feltételeket! - kiáltotta egy hang az egyik oldal folyosó felől.

Egy gazdagon díszített, rangos weequay volt, ő lehetett a kalóz vezér. Négy másik kalóz is kísérte, ők még nem dobták el a fegyvereiket, ezért a közelben álló turániak azonnal célba vették őket.

- Az embereid adják fel a harcot, most! - felelte habozás nélkül Zotmund. - Menjenek ki fegyvertelenül a leszállótérre, ott majd felügyeljük őket.

- Rendben - kalózok voltak, nem harcosok. Pillanatnyilag az életük fontosabb volt mindennél, így hát könnyedén belement a vezér a feltételekbe. - Dobjátok el! - szólt a kíséretének, akik vonakodva teljesítették a parancsot.

- Vigyétek ki őket! - utasította Zotmund az embereit. Négyen kiváltak és lökdösve terelni kezdték őket a kijárat felé.

- Hé! Mi a többi feltétel…? - kiáltott neki a vezér.

- Az már a mi dolgunk… - felelte hanyagul Zotmund és elindult minrasával a balfolyosón. Mattu és néhány társuk csendben követték. Ő volt a vezér, csak rátartozott az alkudozás, a zsákmányon majd úgyis osztozkodnak.

Zotmund határozottan haladt az épületben. Egy kereszteződésnél se bizonytalanodott el. Mattu kíváncsian hátra pillantott a kíséretre. Legalább húszan követték őket. A csata véget ért, most hajszolja mindenki a zsákmányt, ezek miért vannak velük?

Egy jobbra nyíló ajtó túl szűk volt a minrasoknak, így azokat hátra hagyva gyalog folytatták az utat. Mindenki szótlanul követte őket.

- Megyünk valahová? - kérdezte bizonytalanul Mattu, mert már nem bírta ezt a titokzatosságot.

- Csak ezt ellenőrizzük… - felelte Zotmund és feltárult előttük egy újabb ajtó.

Egy hatalmas csarnokba érkeztek. Gyenge riadó fény világította csak meg, a két végén álló bejárata berobbant.

Zotmund elégedetten bólogatott.

- Egy ilyen kell nekem! - bökte ki Mattu, miután felszedte az állát. A csarnokban egy tucat Anti gravitációs tank sorakozott. Félelmetes ereje volt a kalózbandának, ha bevetik ellenük, akkor nehezebben nyerik meg a csatát… Ekkor vált világossá a sziklába csapódott bombák jelentősége: azok robbantották be a hangár kijáratait. Azok zárták be a kalózok védelmének fő erősségét, és ezért adták fel ilyen könnyen a harcot…

- Ezekből nem vihetsz! - szólt rá Zotmund. - Kézifegyverből, élelemből, pénzből, egyéb értékből annyit viszel amennyit akarsz, de felszíni járművet nem kapsz!

- Mi van? Miért nem? - Mattu nem hitt a fülének. Amióta világ a világ, a turániak minden zsákmányon osztoztak, nem lehetett csak úgy kisajátítani! Főleg nem a legértékesebb darabokat! Egy ilyen tank megér jó pár ezer kreditet!

- Mert ez nekünk kell! - felelte titokzatosan Zotmund és cinkosan mosolygott mellé…

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Gyorsan kirázta a fejéből a vészterhes gondolatait és figyelmét újra a megmentéséért küzdő Durak felé emelte, aki néhány körkörös karmozdulat után feléje hajította a kötél túlsó végét. A dobás pontos volt, ám mikor pont megragadta az erős kötelet az ujjaival, újra iszonyú szorítást érzett a teste körül. A sarlacc nem adta fel és egy másik csápot lendített felé, mely azon nyomban rátekeredett a lábára. Aurra újra csúszni kezdett ám mielőtt bekerült volna a lény szájába, a kötél megfeszült, és egyfajta idegőrlő küzdelem kezdődött az élete fölött. Aurra a fogait összeszorítva kapaszkodott az életet jelentő kötélbe melynek másik végén Durak szintén minden erejét összeszedve igyekezett tartani. Eközben Ryela és a megmaradt aqualish energiazáport küldött a verem közepére oly mértékű sebzést okozva a feldühödött sarlacc második állkapcsaiban amennyit csak tudtak. Fojtogató ózon-, és hússzag terjengett Aurra körül, arra késztetve a nőt, hogy ne vegyen levegőt, mert máskülönben az eszméletét vesztve, minden erejét feladni kényszerülne. Amennyire azonban a zavaró füstön keresztül érzékelte, a legtöbb találat pontos volt és mintha ennek folyamán a lábait béklyóban tartó csáp szorítása is enyhült volna. Végül, néhány másodperc elteltével a szorítás megszűnt és az állkapcsok is visszahúzódtak a garat mélyére. Aurra Sing kiszabadult és botladozva ugyan, de erősen tartva magát a kötélben megindult fölfelé. Odafönt, Ryela, mentesítve valamelyest Durakot, megragadta és átsegítette őt az utolsó pár lépésen. Aurra Sing majdhogynem visszarogyott a földre, és csupán a kitartó akaraterejének volt köszönhető, hogy nem így történt. Levegő után kapkodva nézett fel hármójukra ahogy a térdeire tapasztotta a tenyereit. Azok megfáradtan fogadták a pillantását.

-Sose gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet, de.....jövök nektek eggyel.

Modarach....

 

-Hé, Gundo! Tartsd ezeken rajta a szemeidet, rendben? Az én hátsóm már nem bírja tovább ezt az ücsörgés. Megyek, leellenőrzöm a 2-es toronynak a kalibrációját. -bökött a háta mögé Roylee, miközben viszontagságos arccal kecmergett ki a gyorsulási üléséből.

-De hisz azt hittem minden rendben van azzal a toronnyal. -pislogott vissza rá a fekete vizenyős öklömnyi szemeivel a rodiai társa.

-Fene tudja, hogy mit is műveltek a hajóval annak a devaroniannak az emberei. Én nem hiszek túlságosan abban, hogy az ajándék banthának ne nézd meg a szőrét. Szóval te csak maradj és figyeld tovább a monitorokat. Ha bármi van, szólj. -mutatta fel a zsebéből kihalászott apró komm-linket.

Gundo némi csalódottsággal konstatálta a dolgot, ahogy Roylee hátrahagyta a hidat majd nyomában bezárultak az ajtószárnyak. Felsóhajtott és folytatta azt amit már órák óta csinált. Figyelte a monitorok és kijelzők sorait. Immár egyedül.

 

Roylee megkönnyebbülten lélegzet fel, mikor végre hátrahagyhatta a híd szűk falait és az ahhoz társított monoton unalmas munkát. Az egészet ahhoz hasonlította mikor egy biológus egy élettelen testet akart volna a tudata erejével feléleszteni. Modarach-rendszerben pedig nemhogy élő, de még élettelen test se volt. Csupa lakatlan sár és gázgolyó az ő kopár aszteroidáival. Bárki aki támadást akarna intézni ellenük az csakis a mélyűr felől tehetné meg. Oda meg kiküldött vagy egy tucatnyi szondát. Azok pedig időben jelezni fognak ha bárki kilépne a valós űrbe. G'hevur az áldását adta rá legalábbis, amikor felpakoltatta őket a hajóra, akárcsak az egész korvett működőképességére, amin már hatványozott átalakítások tömkelege sorakozott. Másrészről mindezt ingyen számolta fel. Csupán csak ezt a szívességet kérte, hogy fuvarozza a „kincskeresőit” a galaxisban, plusz még a részesedésből is juttat a markába.

Roylee elkanyarodott a főfolyosóról, hogy a hajó oldalából kikandikáló lövegállásokhoz jusson. Igazság szerint, fenntartásai voltak. Ami nem is csoda, azok után ami előző munkaadójával történt. Ezért se adott alább az óvatosságából. Főleg akkor nem amikor az egyik gyér fénnyel megvilágított oldaljáratból a devaronian hangfoszlányai jutottak el a füléhez. Roylee gyanakvóan méregette a szűk járatot melynek „kamráiban” a másodlagos vezérlőállások sorakoztak, ha kellett, teljes egészében átvéve a hajó irányítását az elsődleges rendszerek felől. Az egyik ilyen közeli szoba keltette fel leginkább az érdeklődését melyben a tartalék kommunikációs berendezések halmozódtak fel, két-három kezelőfelülettel kiegészülve.

-Minden a terveknek megfelelően zajlik. A csapat hamarosan eléri a rejtekhelyet és akkor a kezünkben lesz amiért jöttünk....

Roylee tett egy tétova lépést a hang irányába, átemelve a lábát a magasított rekeszfal küszöbén, de aztán úgy gondolta, hogy nem bocsátkozik felesleges mozdulatba. G'hevur szavai a falak tagozódása miatt némileg lecsillapítottan jutottak el a füléig, de megérthetőek maradtak. Néhány másodpercig még ott maradt, hogy meghallgasson további két mondatot, majd megvonva a vállait folytatta az útját az eredeti célja felé. Csak a következő elágazásnál villant az eszébe, hogy vajon mi szükség volt arra a devaroniannak, hogy a jelentését ne a hídról küldje el. De végül is nem számít, teszi azt amiért megfizetik és óvja a saját bőrét. Legfeljebb később a saját kódtörőjével majd megnézi a kommrendszer adatbázisát, hogy milyen üzenetek is továbbítódtak erről a hajóról.

Mikor elérte a védelmi lövegállásokhoz vezető lépcsősort, leviharzott rajta, majd néhány különböző vastagságú cső között melyek a falakon és a mennyezeten egyaránt körbefutottak, eljutott a megfelelő panelig, melynek lepattintásához előhalászta a megfelelő szerszámokat a vállára vetett szerelőzsákból, illetve mellékelte hozzájuk a tenyérnyi computervezérlőjét.

 

 

Az éber meditatív állapotból, egy halk csipogás riasztotta fel, melyet -amint felnyitotta a szemhéjait-, egy apró lámpa kék fényfelvillanása követett. Dervex előredőlt a pilótaszékéből, hogy közelebbről is szemügyre vegye a változás kiváltó okát, mely már úgy hiányzott neki mint egy éhes mynocknak az energiavezetéken mászkáló húsos férgek. Hunyorogva pillantott le a szenzor kijelzőjére ami egyenesen egy nagy érzékenységű műszerre volt kötve, mely most egy, a rendszerből indított hívást azonosított.

Ez lesz az! -kiáltott fel magában és máris fegyelmezett mohósággal nyomott le egy sor gombot, utasítást adva a dekódolóknak az üzenet értelmezéséhez. Az egész procedúra nem tartott tovább egy-két percnél, hála a legmodernebb birodalmi technikának, a még nem tömegcikként gyártott dekódoló egységnek, majd egyenesen a saját fülével hallhatta az eredményt. A hang mely kiszökkent a hangszórókból egy nem-emberi fajhoz tartozott és egyszerre sugallt alázatosságot és egyfajta elkötelezettséget a küldetése felé melyet az üzenetében taglalt az ismeretlen címzettnek.

 

 

Az erdőre fojtogató pára telepedett, tetézve azt a különös állapotot melynek hatása mit sem szűnt azóta, hogy Modarach ragacsos talajára léptek és először szippantottak bele a korhadtságtól és ezernyi növény kipárolgásától nehéz levegőjébe. Az allergiás tünetek béklyóban tartották a csapat életben maradt tagjainak tüdejét, respirátorért kiáltva, melyet hanyagul a fejük fölött több ezer kilométerre függeszkedő hajón hagytak.

Aurra ért el elsőként annak a kaptatónak a végére, melynek folytatásaként egy két emelet magas, íves boltozatú kőkapu emelkedett ki a talajból. Mögötte további kőalakzatok szóródtak szét az erdő fái között, ugyanabból a fekete anyagból felépítve melyet nem tudott elsőként beazonosítani, de különösképp nem is akart. Elég volt számára az is, hogy itt voltak, elérték a céljukat, mármint azt, ami maradt belőle. Nehéz lett volna megmondani, hogy egy kisebb város rejtőzik előttük a sűrű vegetációban, vagy pedig egy terebélyes épület. Akráhogy is, idő kell, hogy felderítsék és pont az időből volt a legkevesebb számukra, emlékeztette magát ahogy a megritkult faóriások között a horizonthoz közelítő napra bámult. A sötétedést esze ágában sem volt megvárni.

Mögötte Ryela tűnt fel elsőként, bicegve, nehezen szedve a levegőt. Az azonban leszűrhető volt a kinézetéből, hogy fájdalmai ellenére, messze nem látszott végletesen megviselve. Valószínűleg számtalan hasonló, vagy még ennél szörnyűbb planétán megfordult már az életében és az alkalmazkodó készsége most jó szolgálatot tett. Megállt a fejvadásznő jobb oldalán és a megerőltetéstől elfáradtan itta be a szeme elé táruló látványt. Kettőjük után aztán először az aqualish bukkant fel, majd Durak, egyfajta hátvédként ügyelve a biztonságukra. Most már azonban egy csoportba gyűltek, kifújva magukat és egymásra pillantva várták, hogy ki fogalmazza meg a következő lépést. Aurra elszakadt az összjöveteli tekintetváltástól és a droidok helyzetét mutató készülékéhez fordult, mely újra a tenyerébe került. Várakozásával ellentétben a szerkezet apró képernyőjén fény villant, de az azt követő pillanatban egész teste megrándult. Balról, egy leomlott kőfal mögül, hirtelen mozgás támad, mire máris egy magas, karcsú alak vetődött eléjük. Aurra rádöbbent, hogy semmi esélye se lett volna ha az alak karjában lévő puska egyenesen ráirányult volna. Igaz, nem is volt teljesen el se fordítva tőle. A mechanikus végtagok és a hiperérzékeny szenzorok együttes alkalmazása a legutolsó másodpercben módosított az eredeti terveken, mikor megkapták az utasítást a pozitron agytól. A semmiből felbukkanó alak nem volt más, mint az egyik előre küldött IG droid, G'hevur személyes „ajándékának” egyike. A fejvadásznő egy bosszús pillantással reagálta le a történteket és igyekezet a hengeres fejen elhelyezkedő tucatnyi fotoreceptorból az egyiket kiszúrni melyre összpontosíthatta a nem tetszését. A droid azonban nem sokat törődött a kifejezésével, programozása nem irányult a bonyolult emberi arckifejezések meghatározására. Kiegyenesedett, majd továbbra is ide-oda fordítva a különböző méretű mechanikus látószerveit, jelentésbe kezdett.

-Már vártam magukat. -közölte nyers tenorral, mely olykor torz mássalhangzókat szólaltatott meg. -Késtek.

-Valóban? -húzta ki magát Aurra Sing, gyanakvó tekintettel méregetve a droidot és legfőképp a háta mögötti teret. -Szerintem akkor érkeztünk meg, mikor meg kellett érkeznünk.

Az IG szériába sorolt gépezetet láthatóan elbizonytalanította a válasz, mert elhallgatott, melyet a fejvadásznő ki is használt, mialatt alig észrevehető ujjmozdulattal megállj parancsolt Duraknak, aki vontatott lassúsággal leakasztotta a válláról a mordályát.

-És a többiek? Egyes szám első személyben szólaltál meg. -kérte rajta számon a társai hiányát, akik után a tekintetével kutatott. Nem szeretett volna további meglepetéseket, hogy egy rossz lépést követően ne saját maga rántsa elő először a fegyverét ha gyanús mozgolódást vélne felfedezni a romok között. Gyűlölt volna a paranoiások közé kerülni.

-Megsemmisültek. -felelte minden ködösítés nélkül, mire némi feszültség lett úrrá a társaságon.

-Pontosítanál? -kérdezte óvatosan félrebillentve a fejét, miközben ujjai a combjához csatolt pisztolytáskához közelített.

-Jöjjenek, megmutatom. -mondta a droid és azzal elfordult, majd öles léptekkel távolodni kezdett.

Aurra a háta mögé pillantott, csak azért, hogy szembetalálkozzon a többiek zavart ábrázatával.

-Legyetek résen! -közölte velük, majd kihúzta a saját fegyverét és megindult az időközben jelentős előnyre szert tevő droid után.

Vagy ötven métert tettek meg így a falak, illetve falmaradványok között, melyek közé páfrányok, gyökerek és indák tolakodtak, visszafoglalva a természet által garantál helyüket, melyektől őseiket megfosztottak azok akik eme durva építményeket ide felhúzták. Lassacskán más formák is napvilágot láttak. Teraszok, lépcsősorok, mellvédek ahol az idő, a történelem szintúgy éreztette a tulajdonát. Itt-ott apró bogarak serege bukkant elő, vagy tűnt el a közeledő léptek által keltett rezgések figyelmeztetéséül. Aurra körül szűkülni kezdtek a falak, mígnem egyszer csak azt vette észre, hogy olyan magasra tornyosulnak a két oldalán, hogy látszólag összezárultak a feje fölött, eltakarva a késő délutáni napsugarakat. A droidot természetesen nem zavarta a szürkület, szenzorai lévén majdnem ugyanolyan magabiztossággal tájékozódhatott, mint fényes nappal. Azonban valahogy az ő lépései is óvatosabbá váltak, ami még több odafigyelésre késztette mindannyiukat. A tényleges magyarázat azonban alig pár lépés után ott feküdt a lábuk előtt. Darabokban, összepréselődve egy súlyos kőtömb alól kikandikálva, mely valahonnan fentről, a liánhálók alkotta mennyezetről zuhanhatott alá megpecsételve az egyik droid sorsát. Aurra megvetette a lábait, rugalmassá téve, ugrásra készen hajlítva be a térdeit és a fejük fölött lévő növényszárakra összpontosított.

-Hátrébb! -érezte meg a vállán Ryela tenyerének érintését és valami azt súgta, hogy jobb ha engedelmeskedik a hangnak. -Vigyázz hová lépsz. -közölte vele amint Aurra lepillantott a csizmájának orrára. A theelin nő vékony ujjai egy nem sokkal arrébb lévő pontra mutattak. Aurra ugyan először nem értette, hogy mi a különbség az adott helyen lévő szabályos négyzetre faragott kő és a szomszédos társai között, mely Ryela számára gyanússá tette, de ezt ráhagyta arra a tényre, hogy nagy valószínűséggel a társának jóval érzékenyebb szemei voltak az ilyenhez. És nem is sokban tévedett.

-Csapdák. Nézd a köztük lévő habarcs színét!

Aurra hunyorogva igyekezett túl lenni a szürkület okozta fénycsökkenés zavaró hatásán és igazat kellett adnia. Ugyan ő szerinte nem is annyira észrevehetően, de csakugyan némi színbeli különbség mutatkozott a gyanús padlókő körül. Nem telt bele pár másodpercbe és további hatot is kiszúrhattak a közelben, mely közül az egyik egy hüvelyknyivel bele is mélyedt a talpazatba. Ez lehetett az, mely végül a ronccsá lapított droid végzetét okozta.

-Nem egy helyen láttunk már ilyet Durakkal. A rögzítőanyagot sokkal gyengébbre csinálták. -folytatta halkan Ryela, lehajolva és megérintve a besüllyedt kő helyén tátongó téglalap szélet, miközben fél szemmel a mennyezetet fürkészte. Aurra ráhagyta a vizsgálódást és visszafordult a fémtestű kísérőjükhöz.

-Ez csak az egyik. Mi van a harmadikkal?

-Ő bentebb van. -mutatott át a vékony karjával a lezuhant több mázsás kőtömbön. -Rázárultak a falak.

A fejvadásznő sokat sejtetően pillantott le a guggoló társára, majd intett a fejével. Ügyelve, hogy éppen hova lépnek, megindultak egyenesen előre, megküzdve az útjukat álló akadállyal. Semelyikük se eresztette le a fegyverét, miközben egyesével átmásztak a droid maradványai és az azt fogva tartó „sírkövén”.

 

 

-Roylee! Hé, Roylee!.... -áradt a sürgető, recsegő hang a kommlinkből, csak éppen a nevén nevezet nem törődött vele. Egyelőre legalábbis. Nem tehette, hiszen mind a keze ügyébe került szerszámok, mind pedig a szájában egyensúlyozott elemlámpa, ebben megakadályozta. A szerszámok végeivel éppen vezetékeket illesztett össze egy csatlakozó felülethez, melyen már gyöngyöző homlokkal igyekezett túl leni. A hely kevés volt, a fejében halmozódó vészterhes gondolatokból meg túl sok. És ez nem jelentett egyáltalán túl jó arányt. Azt már most előre megfogadta, hogy soha többet nem enged oda úgy szerelőt a hajó egységeihez, hogy ő ott ne lenne.

G'hevur és az emberei.....

-Fenébe is. -sziszegte a fogai között, majd kiejtette a kezéből a szerszámokat, hogy előhúzza azt az átkozott kommlinket, mely csak nem akart elnémulni.

-Gundo, esküszöm, hogy valami fontos legyen, mert.....-kiáltotta a készülékbe dühösen, de még csak be sem fejezhette, a vonal végén lévő másik társa máris félbeszakította.

-Gyere fel gyorsan! Társaságunk van...... Azt hiszem.

 

Roylee öles léptekkel érkezett a pilótafülkébe és csak azért nem vágta a rodiai fejéhez a kenőanyagoktól foltos törlőkendőjét, mert azt beléptekor éppen a legközelebbi konzolra hajította.

-Mi az? -kérdezte ingerülten, bevágva magát a székébe. Gundo riadtan pislogott fel, látva társa ingerültségét.

-Van valami amit.....

-Erre most nem érünk rá. -emelte fel a tenyereit, gyorsan tisztázva a körülményeket de legfőképp jelezvén, hogy már most legszívesebben eltekintene a körülírásoktól. -A lényeget. Csakis a lényeget.

-Mutatom, mutatom. -fogta fel rögtön a szavait a rodiai és az egyik köztük lévő monitorra terelte Roylee figyelmét. -Látod ezt? -bökdöste meg a képernyő bal alsó sarkának közelében lévő fénypontokat.

-Mit nézzek rajta? -vonta meg a vállait a homlokát ráncolva. -Néhány szikla a rendszer külső perem aszteroidaövétől nem messze. Valószínűleg az egyik külső bolygó gravitációja....

-Nem, nem is ez a baj. -rázta meg a kézfejét amaz, gyorsan másféle megfejtés felé terelve Roylee figyelmét. -A mozgásukat figyeld.

Roylee közelebb hajolt, szemügyre véve immár a képelemző által szolgáltatott szöveges információkat is.

-Én-nem-látok-semmi-kül.....-tagolta ütemesen az ismétlődő pályaadatokra figyelve, mígnem egyszer csak elharapta a szavai végét. -A csillagos égboltra!

-Áhá, látod! Na mit mondtam?! -gyúlt ki a fény a rodiai öklömnyi szemében és rögtön elillant a Royleeval szembeni óvatossága. -Ha csak egyszer nézz rá az ember a radarra fel sem tűnik neki, de tudod amikor azt mondtad, hogy milyen unalmas itt ülni, akkor én csak úgy nekiálltam és elkezdtem ellenőrizni....

-Ssshhhh, ssshhh....jól van, jól van. Nem eszik még azt olyan forrón. -intette le a társát és önmaga is nekiállt, hogy leellenőrizze az adatokat. Tudta, hogy mindent úgy fog találni ahogy Gundo és a számítógép mondja, de jobban bízott magában. -Az eltérés tényleg minimális, de éppen elég gyanús ahhoz, hogy azt feltételezzük, hogy ez bizony nem valami gravitációs erő hatása.

-Hát persze, hogy nem! Hiszen akkor....

-De még azért mielőtt ítéletet mondunk, -folytatta mialatt nekikezdett egy klaviatúrán parancskódokat bepötyögni -azt mondom küldjünk oda egy szondát.

-Már megtettem. -pislogott vissza rá Gundo és ha nem éppen csőszerűek lettek volna a szájszervei akkor még valami mosolyt is fel lehetett volna fedezni az arcán.

 

 

Dervex már akkor rádöbbent, hogy lelepleződött, mikor a megfigyelt társaság szondája még meg sem kapta az útirány változtatáshoz szükséges navigációs adatokat. Jószerivel a saját hanyagságának köszönhette, hogy gyanússá tette a rejtekhelyét. Az aszteroida melynek falára felkapaszkodott, a megnövekedett teher miatt, kezdett kibillenni az eredeti keringési pályájáról és ugyan apró ám mérhető eltéréseket mutatott a társaihoz képest, melyek vele együtt sodródtak a rendszer gravitációs sztrádáján mely egyre közelebb vonzotta őket a Modarach szomszédos gázóriáshoz.

A Császári testőr bosszúsan reagálta le a tényt melyre a hajója komputerei figyelmeztették, majd nekilátott, hogy megtegye a szükséges intézkedéseket. Amire igazán szüksége volt azt megszerezte mikor lehallgatta és rögzítette az átalakított koréliai korvettről leadott adást. Most már csak arra kellett ügyelnie, hogy megakadályozza azt, hogy azonosítsák. Alkalmasint már előre gondoskodott arról, hogy minimum féltucat ugrási vektor álljon rendelkezésére ebből a rendszerből kiindulva ha lebukna. Most az egyiket kezdte betáplálni a navigációs rendszerekbe, mialatt a maradék figyelmét a hajó leválasztására fordította. A szigonykarmokat kioldotta, majd a stabilizációs fúvókákkal olyan szögbe és irányba helyezkedett, hogy az aszteroida közte és Modarach közt maradjon, míg az ugrási vektor kiindulási pontja pontosan ott kezdődjön ahol a hajó orrát egyensúlyozta. Jelenleg csak egy rövid ugrást tervezett, éppen csak odáig ahol már nem hívja fel magára a szenzorbóják figyelmét, illetve ahonnét egy tisztességes ugrást tud összehozni az új célállomása felé. És annyit már jó előre leszögezett, hogy a következő útja végén ő lesz lépéselőnyben, sőt a terveit is ehhez fogja szövögetni, míg meg nem érkezik.

 

 

Ahogy egyre mélyebbre jutottak az ősi maradványok között, úgy merültek bele a félhomályból a sötétségbe, rákényszerülve arra, hogy előhalásszák a fénypálcáikat, melyek smaragdzöld glóriaként fonták őket körbe amikor aktiválták a bennük áramló folyadékot. A fény ugyan nem hatolt mélyre a magas falak és árkádok között, de arra elegendő volt, hogy ne csússzon ki a lábuk alól a talaj és ezt nem ártott itt szó szerint venni. Az élen immár Ryela haladt, maga mellé intve Durakot akivel furcsa kézmozdulatokkal kommunikált, némi kíváncsiságot váltva ki ezzel Aurrából aki minden sarok mögé először a pisztolyának torkolatát tolta mielőtt maga is befordult volna. A felderítés nagy részét rábízta a theelin nőre és barabel társára akik szemmel láthatóan remekül kiegészítették most egymást, alkalmat találva arra, hogy a többiek előtt bizonyítsák a tudásukat. Aurra ezzel meg is elégedett, ő csupán az ő biztonságukra volt felbérelve, bár jelen pillanatban úgy vélte, hogy ha itt komoly veszély fenyegetné őket, akkor annak jeleit először ők vennék észre, mint arra már sor került odakint a bejárat mellett, amit jó öt perccel a hátuk mögött hagytak.

Aurra olykor vetett egy pillantást a droidra is, aki szerfölött izgalommal -már ha az IG droidokba betápláltak valami ahhoz hasonlót- forgatta a fejét, de a fejvadásznő már korábban rájött arra, amire a droid még nem, arra, hogy míg az ő szenzorai az elektromos jeleket kibocsájtó szerkezetre volt érzékeny, addig ebben a több ezer, vagy több tízezer éves kőmonstrumban ilyesmibe bajosan botolhat. Itt inkább mechanikus csapdák sorai várakozhattak rájuk, olyanok melyek leginkább fogaskerekek és más, hasonló mozgatómechanizmussal felvértezett szerkezetek működtettek.

Ryela egyszer csak jelzett. Már kétszer váltottak irányt miután átlépték azt a súlyos kőtömböt mely pontot tett a most mellettük lévő droid társának életére. Egy szűk járatba jutottak, melynek fekete falainak egyhangúságát néhány oldalkamrába nyíló nyílás tett változatosabbá, funkciót gyanítva az elhagyott épület történelmében. A theelin nő, miután magán tudhatta mindannyiuk tekintetét, az egyik ilyen kamra bejáratának boltíves részére mutatott, mely fölött a kövekben vésetek tették érdekesebbé a helyzetet.

-Régi, turáni írás. -mondta szinte suttogva a nő, mintha csak azzal óvná magukat, hogy mások felfigyeljenek a jelenlétükre.

-Sírfeliratok. -szólalt meg Durak miután behajított egy fényrudat a kamrába. A hengeres, ujjnyi vastag eszköz végigpattogott a durva kőpadlón, mígnem megállapodott a helyiség középpontjától nem messze. Fénykörében mindannyian felfedezhették az oldalfalakban lévő üregeket melyeket omladozó zárkövek fedtek, kacifántos faragványokat magukon hordozván.

-Szóval értitek ami rajtuk van. -mondta Aurra, tényként kezelve az eddig hallottakat és már azon volt, hogy átlépje a kamra képzeletbeli küszöbét amikor is Ryela hirtelen kinyújtotta elé a karját.

-Csak óvatosan. Amiért jöttünk az itt lehet a közelben valahol. Gondolom a komoly védelméről ugyanúgy gondoskodtak mint a konzervdobozunkról. -fordult a fejével lassan az ellentétes irányba, a szemben lévő kamra felé és lassú mozdulatokkal Aurra is így cselekedet. És akkor már a saját szemével is láthatta azt, amit a theelin nő már előtte észrevett. A második droid egyik végtagja ott fityegett egy zárkő peremén, mely milliméter pontosan simult rá a kamra bejáratának oldalfalára, padlótól a mennyzetig.

-Látod, azt ott? -mutatott le a lábuk elé közvetlenül, az ő általuk megvizsgálni szándékozott sírkamra bejáratának belső oldalán. Aurra résnyire vonta a szemeit és lassan, kimérten lehajolt, csontos ujjaival tapogatva ki a padlón húzódó törésvonalakhoz hasonlatos vágatok legközelebbikét.

-Primitív sínrendszer. Lehet, hogy ma már nem divatos -közölte Ryela társalgási stílusban-, de hatásos. Azt hinné az ember, hogy csupán ábrák, vagy simán a padlókövek szélei, de aztán rá kell döbbennie, hogy halálos csapdák.

-De mi működteti? -kérdezte a legkézenfekvőbbet Aurra, végigpásztázva a tekintetével az összes ilyen vonalat ami faltól-falig húzódott nemcsak a kamrában, de idekint a folyosón is. Egy röpke pillanatra megfordult a fejében, hogy Ryela eddig vajon miért nem figyelmeztette, de aztán ahogy a nő végigmutatott a falakon, haragja szertefoszlott és a helyét a figyelem vette át, amivel megtisztelte a theelin nő tudásából származó tájékoztatását. Persze sokkal okosabb nem lett tőle, számára eddig teljességgel ismeretlenek voltak az ismert technikai vívmányok születése előtti időkből származó megoldások, de mégis, egyfajta alázattal tekintet azokra akik építették ezt a helyet és azokra akik kiismerték a rejtett szerkezetek funkcióit.

-....szóval csak óvatosan, hogy hová helyezed a testsúlyodat. Még megpihenni is csak óvatosan szabad az ilyen helyeket. -magyarázta Ryela körbehordozva a tekintetét a környezetükön. -Volt pár ismerős kalandor akik ehhez hasonlatos kriptákat kaptak jutalmul azért, mert figyelmen kívül hagytak egy-két tényt, melyre nem ártott volna figyelni amikor betették a lábukat oda, ahol előttük több ezer évig senki se járt.

-Rendben, vettem a lapot. -bólintott Aurra, keserédes mosollyal, felelevenítve mindazon párbeszéd részeit melyet még a hajón tartottak meg, egymást közt, ismeretségük elején.

-Nem azért mondtam. -pillantott rá Ryela őszinte nyíltsággal hamar kimutatva, hogy ő se felejtette el azokat az órákat. -De jobb tisztelni a múltat mint megbolygatni. No és persze jobb együtt kijutni innen, mint bárkit is hátrahagyni.

Aurra eltöprengett az utolsó szavakon és hallgatásával egyfajta felkérést adott arra, hogy Ryela és Durak továbbra is vezesse őt. Emellett elkönyvelte magának, hogy Ryela és Durak nem az akinek hitte őket. Igazság szerint azóta így érezte mióta a Sarlacc szájából kihúzták őt. Talán lassan azt is meggondolja, hogy ne tekintse e őket igazi társaknak, amolyan bajtársaknak, mint akikre bárhol, bármikor számíthat. És be kellett látnia, hogy ezt a döntését még az ő múltjában történt tapasztalatok erősen meg fogják akadályozni. Akárhogy is lesz, az egy igen érdekes pont lesz az életében, gondolta végül, majd kettőjük nyomába eredt, megrázva a kezében lévő fénypálcát, felélénkítve az elhalványuló részecskéket a belsejében.

 

További öt perc és pár forduló után értek el addig a pontig ahonnét már nem vezetett tovább út. Egy köríves helyiségbe értek, melynek fagerendákból megerősített kupoláját csúf sebek, beomlások tarkítottak, beengedve némi napfényt, sejtelmes ködös fényoszlopokat építve a központi terület köré, mely egy többlépcsős emelvényből állt. Ryela figyelmeztetését alapul véve, ahogy eme emelvény felé tartottak, kikerülték a gyanús padlóköveket. Az aqualish és a droid hátramaradtak, a folyosó sötét honából követve a mozdulataikat. Aurra felemelte a tekintetét, egyenesen belenézve a réseken áthatoló napsugarakba, hogy aztán hunyorogva fordítsa el róla a tekintetét. Pár lépés után karjával lelógó indákat, kiszáradt növényi szárakat söpört félre az útjából, melyek ugyan sikeresen megkapaszkodtak a külső falakon, de idebent sose érték el a talajt. Csupán néhány száraz falevelet érintettek meg, melyeket ide-oda söpört a lyukakon és a réseken beáramló szél.

-Ezt nézzétek! -fordult meg Ryela aki körkörös vonalban közelítette meg a derékmagasságig tornyosuló emelvényt és az annak a tornyában lévő különös tárgyat, melyre most felhívta a többiek figyelmét. Alig karnyújtásnyira tőle, egy nem emberi fejre méretezett sisak nyugodott az emelvény legfelső tányérján felidézve az ősi idők hajnalán viseletes éleket és hajlatokat, melyek igazi agresszív körvonalakat kölcsönöztek a használójának nem is beszélve a megfelelő védelemről. Durak, aki lépésről-lépésre leutánozta a nő útvonalát, egy írásjelekkel díszített téglalapra mutatott, melyet ő fedezett fel az emelvény átellenes oldalán.

-Azok ott ugyanolyan írásjegyek mint a sírkamráknál.

Ryela rögtön elindult a jelzett irányba, furcsán elnyújtott léptekkel, egy pillanatra se tévesztve szem elől, hogy éppen hová készül emelni a csizmáját. Mint szavaiból korábban kiderült, nem csak nyomásérzékeny csali padlókőkockák voltak számukra veszélyesek, hanem igen vékony bukókötelek, vagy éppen majdnem láthatatlan, mennyezetről lelógatott drótfonalak, melyek további titkos fegyvereket is aktiválhattak. Aurra egyelőre úgy döntött, hogy nem követi őket, ott marad valahol féltávnál, lesve, kutakodva azon lehetséges rejtekhelyek után amik nyílvesszőket vagy súlyos dárdákat tartalmazhattak. Lehet, hogy a két kalandor tökéletesen kiismeri magát a korai csapdák világában, de ahogy tapasztalta, sokszor elég ezeknek a halált okozó szerkezeteknek egy szélfuvallat is, hogy szabadjára engedjék a pusztító erejüket. És amilyen állapotban volt a hely, ennek valószínűsége nem is volt oly csekély. Sőt.

-El tudod olvasni, ezt is? -kérdezte a barabel óriás, olyan puha léptekkel közlekedve amennyire az tőle kitellett.

Ryela közelebb hajolt a feliratot tartalmazó táblához, mely a legfelső tányér pereme alá rögzítettek.

-Nem egészen ismerem ezt a betűt itt, de a kapott információk alapján....

-Én nem egészen támaszkodnék azokra az információkra. -szakította őket félbe Aurra Sing nyers hangja. Mindketten megfordultak, majd egy pillanatra összenéztek, hogy mire is véljék a fejvadásznő eme megjegyzését. Aurra sötéten pigmentált szemgödrei amelyeket rájuk irányított, csak fokozták a nyugtalanságukat.

-Foglalkozzatok csak azzal ami a szemetek előtt van. A történelmi eszmecserét tartogassátok az utazások közti időkre. Minden egyes itt eltöltött másodperctől csak egyre jobban borsódzik a hátam.

-Azt hiszem, hogy a kis fejvadászunk igencsak ideges. -jegyezte meg társalgási hangon Durak Ryelának, aki félmosollyal reagálta le társa szavait, de azért miután visszafordult a sisak felé, a figyelme egy kisebb részét Aurrán hagyta.

-Továbbra sem bízol se G'hevurban, se pedig Fjedorban, ugye? Tudod, nagyon nem is csodálom azok után ami eddig történt. De javaslom, hogy az ellenszenvedet temesd a jutalmad mögé, már ameddig együtt vagyunk. Engem is megnyugtat és téged is.

-Nem kértem a kioktatásodból. -közölte tárgyilagosan, tekintetével tovább fürkészve a falakat.

-Tudom. -mondta Ryela miközben ráfújt a sisak nyugvóhelyéül szolgáló platóra. A helytől szokatlanul eltérő, csontszínű emelvényről, halványszürke por szált fel. -Rendben Durak, te látsz onnan valamit?

A barabel közelebb hajolt, félrebillentette hatalmas fejét.

-Se kötél, se más gyanús.

-Hát ez éppen elég gyanús. -szögezte le a theelin, majd visszafordult a fejvadásznőhöz amíg egy ecsetet húzott elő a válláról levetett hátizsákból.

-Sose enged, hogy eltereljék a figyelmed. Volt már dolgom különb megbízókkal is mint az a Fjedor. És ők sokkal rosszabbak voltak. El se titkolták, hogy mennyire megvetnek mint tőlük idegen fajt.

-És akkor miért vállaltad el? -kérdezte Aurra enyhítve a hangján.

-Maradjunk annyiban, hogy volt az a pénz, és.....

-...és olyan helyekre juthattunk el melyekre más sosem. -fejezte be a nő szavait Durak. -És ezzel máris jelentős tapasztalatot nyertünk másokkal szemben.

-És ezeken a helyeken kívül -mutatott körbe széles karmozdulattal-, tudtok élni is vele?

-Beszélsz velünk, meghallgatsz, nem igaz?

Volt valami különleges Ryela hangjában ami Aurrát érdeklődőbbé tette.

-A társaság miatt van ez, igaz? A ti fajtátok magányos.

-Maradjunk annyiban, hogy nekünk fontosak, hogy tiszteljenek minket. Másképp úgyse tudnám elmagyarázni.

Aurra hagyta, hogy Ryela másra terelje a figyelmét, de annyi biztos, hogy most valami újjal szembesült. Elraktározta ezt az információt és hallgatag figyelte, hogy miként kerülnek egyre közelebb ők ketten ahhoz a sisakhoz, melyet már majdnem teljes egészében sikeresen megszabadítottak a rá rakódott évezredes portól.

-Nos, még egyben vagyunk. -jegyezte meg Ryela, befejezvén a tisztogatást. -Felkészültél? -pillantott fel a nála két fejjel magasabb társára, aki egy igenlő hümmögéssel válaszolt.

-A szokottak szerint folytatjuk.

-Ez egy kicsit aggaszt. -mondta a barabel.

-Tudom. De eddig hányszor is bántuk meg?

-Nos, talán Ilithyán.....

-Na na na. Az nem számít. Ott ha jól tudom túl voltunk egy beavató ünnepségen és a helybeliek egy szóval sem mondták, hogy az a gyökérpárlat éppenséggel.....

-Rendben, rendben. -emelte fel a tenyereit. -Csak csináljuk, oké? Khm....háromra?

-Hé, ti ketten! -szólt oda nekik Aurra, eddig csak a fülét használva. -Mit terveztek?

-Majdnem megfeledkeztem róluk. -közölte színpadias drámaisággal Ryela, Durak szempárjába fúrva szimuláltságtól döbbent tekintetét.

-Hé, ti ketten! -vette át a stafétabotot a barabel, öblös hangján odakiáltva az aqualishnak és a droidnak. -Kifelé innen! Aurra, menj utánuk.

Ugyan nem parancsként hatottak a fejvadásznőnek címzett szavak, de ő ugyan kéretlenül de azért engedelmeskedett nekik. Annyit még azonban észrevett a szeme sarkából, hogy mind Ryela, mind pedig Durak keze a sisakhoz közelít, mintha egyenesen ketten akarnák átölelni azt.

A theelin és a barabel összekacsintott, amint csak ők ketten maradtak a csarnokban.

-Mint a régi szép időkben. Csak te és én. Azt mondom, ne vacakoljunk tovább. Mehet?

-Gyerünk kislány, még a végén elalszok.

-Helyes beszéd nagyfiú. -mosolyodott el végletesen. -Egy.....Kettő.....Há....

Mielőtt még befejezhette volna a számolást, hirtelen összezárta a tenyereit az ezüstösen csillogó sisak körül és gyorsan felkapta.

-...rom!

-Hé, csaltál! Már megint! -förmedt rá Durak csalódottan, de Ryela kuncogása arról tanúskodott, hogy ő ennek hiába is adott hangot. A nő már amúgy is kifelé rohant mit sem törődve azzal, hogy hová lép. Durak amilyen gyorsan csak tudta felkapta a holmiját maga mellől és minden erejét összeszedve a társa nyomába eredet. Nem telt bele két másodperc és a félelmetes fizikumának hála majdnem előbb ért el a folyosó falai közé, mint Ryela. A nő még akkor is nevetett mikor bevetve magukat a szűk járatba megálltak és visszapillantottak. Minden mozdulatlannak tűnt mögöttük.

-Megcsináltuk. -bökte meg a társa széles mellkasát majd felemelte kettőjük közé a sisakot. -Szép darab, nemde bár?

-Az. -lihegte amaz, maga is cinkos vigyorfélét produkálva az ajaktalan arcán. -De talán nem ártana vigyázni a lábaidra. -mutatott lefele, emlékeztetve őt az erdőben történtekre. De Ryelának nem volt ilyesmire szüksége, jól érezte saját maga is, hogy talán túl merész ötlet volt tőle a hirtelen tempóváltás. De megbánni, nem bánta meg. Az adrenalin lüktetett még benne annyira, hogy felülkerekedjen a hasogató érzéssel amit a Sarlacc csápja okozott neki.

-Te csak ne aggódj miattuk. Viszont ez a sisak....elégé súlyos darab.

Durak átvette a nőtől a fejvédőt. Ugyan könnyedén forgatta meg egy tenyérrel, de még neki is be kellett vallania, hogy bizony akárki is viselte eme védőalkalmatosságot, az bizony még nála is súlyosabb csoportba tartozott.

-Vajon mennyit érhet a piacon egy ilyen? -kérdezte szakértő szemmel vizsgálgatva immár a dolgot. Ám mielőtt még Ryela bármit is felelhetett volna, Aurra tűnt fel a színen.

-Elnézést, hogy félbeszakítom a kis idilli társalgást, de azt hiszem mennünk kéne. Most hívtak a hajóról.

-Valami baj történt? -kérdezte Durak és egy zsákba kezdte gyömöszölni a sisakot.

-Nem részletezték, de már úton vannak lefelé.

-Oké, mehetünk. -vonta meg a vállait Ryela, és rácsapott a munkaszerszámait tartalmazó batyujára. -Mi itt végeztünk.

Valahonnan, egyenesen a lábuk alól ekkor mély morajló hang támadt. Alig tartott egy-két másodpercig, de mindannyiuk hátán végigfutott a hideg. Az arcokról gyorsan lelohadt a könnyedség látszata.

-Ez meg mi volt? -kérdezte Durak felkapva a fejét.

-Talán a hely még nem végzet velünk. De elvileg maguk a kincskeresők és ősi szent helyek látogatói, mondják meg maguk. -mondta Aurra gúnyos hangon, de szavait majdnem elnyomta egy újabb előzőhöz nagyon hasonló hang. De ezt már másfajta zörejek is kísérték. Kő súrlódott kőhöz. Az emelvény süllyedni kezdett a hátuk mögött, fokozatosan nyelve el az alul lévő plató a fölötte lévőt.

-Szerintem jobb, hogy ha nem várjuk meg a végét. -jegyezte meg Ryela.

-Támogatom az ötletet. -fordult nyomban a folyosó mélye felé Aurra. -Tűnjünk innen!

Az emelvény egy hangos csattanással omlott össze, egy szintbe kerülve a csarnok padlóköveivel. És ekkor a mennyezet kezdett beszakadni. De nem csak a mennyezet mozdult meg, hanem a falak is. A padló úgy remegett, mintha az egész bolygó remegne a lábuk alatt. Mindenki kezdte elveszíteni az egyensúlyát, amitől a fordulókban nekicsapódtak a durva falakhoz, kisebb zúzódásokat szenvedve. Nem tehettek mást, mint minden erejüket összeszedve futottak olyan gyorsan amennyire csak tudtak. Nem fordultak hátra mikor a csarnok összedőlt, nem néztek vissza mikor fali részek záródtak össze a sarkuk mögött. Csak futottak ahogy az erejükből még tellett. És akkor egyszer csak kint voltak. Nem követték vissza az eredeti útvonalukat, hanem egyenesen a legközelebbi fényforrás felé iszkoltak amit megpillantottak. A lendület oly nagy volt, hogy amint átlépték a nyílást, rögtön a levegőben találták magukat. A lépcsősort már nem volt idejük észrevenni ami innen lefelé vezetett a talajig. Szinte majdnem egymásra zuhantak és csak kis híja volt, hogy nem törött el egyetlen csontjuk sem mikor földet értek, majd egy enyhe lankán lefelé szánkáztak, fagyökereknek verődve. A fejük felett porgomolyag követte őket kitörve az épületből, majd beterítette őket amint először szétterebélyesedett, majd a nehezebb részecskék a talaj felé nem kezdtek potyogni.

Meggyötörten, kifáradva, nyöszörögve tértek magukhoz mindhárman, nem sokkal azután, hogy az utolsó robajok is elhalkultak az erdő fái között.

-Ilithya, mi? -köhögött fel Durak, és ezzel eltorzítva a keserédes nevetését. Aurra kisebb elképedésére, Ryela csatlakozott társához, mit sem izgatva magát azon, hogy a ruhái cafatokban csüngtek rajta. De ő sem festett jobban, pillantott le magára. De legalább a kedvenc fegyverei mind megvoltak.

-Ti aztán furcsa szerzet vagytok. -jegyezte meg letörölve az ajkain érzett sós vérét, mely egy horzsolásból származott.

A két kalandor nem szólt semmit, csupán összecsapták kacagva a saras tenyereiket és felsegítették egymást. Még akkor is a sikeres túlélésüknek örültek, mikor a fejük fölé lassan bekúszott a korvett, hogy felvegye őket.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Ghadea....

 

 

-Az ég szerelmére Clive, már azt hittük, hogy valami történt veled.

A szobában hologramként jelen lévő alak félrehordta egy másodpercre a pillantását, kerülve Asyle aggódástól terhes tekintetét. Nem volt kérdéses, hogy a nő ajkairól felszabadult sóhaj csak még jobban előtérbe helyezte a Clive Reese őrnagy bűnbánatát.

-Ne haragudj, hogy nem szóltam, de......de nem tehettem mást.

A férfi szavai talán még több féltő érzést váltottak ki a fiatal nőből mint ezelőtt bármikor és ezt el se titkolhatta előle. Arckifejezése elárulták az érzelmeit.

-Nézd -folytatta Clive Reese kicsit elvonatkoztatva attól, hogy akihez beszél az éppen a kedvese, akivel sose verték nagy dobra a kapcsolatukat, továbbá elvonatkoztatva attól is, hogy most egy ölelésre vágynának tőle a legjobban-, azt nem mondhatom el, hogy hol vagyok, de fontos, hogy tudatosítsd az elnökasszonynak, hogy távollétem ne keltsen feltűnést annak a Grimsonnak.

-Tudnak Draianról, Clive. -mondta mielőtt bármit is ígérhetett volna. -Legalábbis több van a tarsolyukban mint sejtés annak a helynek a mibenlétére.

-De hisz minden adatot töröltek onnan és a Ghadeán fellelhető adatállományokból is. -furcsálta az egészet a férfi a homlokát ráncolva. -Nem találhattak ott semmit se, hacsak nem így igyekeznek valami terhelőt kicsikarni, hogy még jobban bebetonozzák magukat a rendszerben.

-Nem tudom, Clive. -mondta őszintén. -De most talán egy ideig fellélegezhetünk. Grimson ugyanis Skythdorra ment.

-Hogy?!

-Azt mondta, pár napig most távol lesz. Információink szerint valami történt Skythdoron amiatt szükségessé vált a jelenléte.

-Hm, talán ez még az előnyünkké is válhat. Értesítem az ezredest.

-Ezredest?! -hökölt hátra Asyle, mintha a szó egyenesen kirántotta volna őt a lelki gyötrelmek zegzúgából. A gondolataitól összezavarodottan rázta meg a fejét. -Clive, kiről beszélsz?

 

 

Dynia Loraney percek óta nem mozdult, csak bámult kifelé az ablakból, az irodája előtti kertre, az azokat behálózó díszkövekkel kirakott ösvényekre......a rohamosztagosokra, kik most a plasztoid bakancsaikkal gyalázták meg azokat.

Ghadea ezen félgömbjén a szokásos verőfényes délelőtt honolt és ez valami vigaszt nyújtott Dyniának kinek gondolatai messze innen jártak, túl a csillagokon, a kóbor aszteroidákon és lakott rendszerek sokaságán. Ugyan pontosan nem tudta, hogy Mariner merre is található amikor felnéz a kék égboltra, de ő most pontosan oda képzelte el az apró világot, ahová véletlenszerűen felemelte a tekintetét. Tenyereit óvón a hasára fektette és akaratlanul is a távoli jövőt fürkészte. Egy olyan világot ahol fia boldogságtól és örömöktől gazdagon fog felnőni szerető szüleivel és testvérével. De tudta, mindez túl szép, hogy igaz legyen. Figyelembe véve a jelenben zajló eseményeket melyekre mikor visszaterelte a gondolatait, olyan érzés fogta el, mintha korbáccsal sújtottak volna le rá.

-Elnökasszony. -szólt egy hang mögötte miután kitárták az iroda ajtaját. -Megérkeztek a vendégek.

Dynia megfordult, kizökkentve magát a merengésből.

-Engedje be őket Val.

A személyi titkár fejet hajtott, majd félreállt az útból, hogy helyet adjon a folyosón várakozóknak.

Az élen egy középmagas, rövidre nyírt hajú férfi bukkant fel, a szokásos egyenruhájában és rögtön magára vonta Dynia figyelmét, aki elmosolyodott az ismerős arc láttán. Bár az ezt követő kézmozdulatokban volt némi megfeddést szimuláló szándék is.

-Reese őrnagy, nem ezt érdemeltem magától.

-Elnökasszony. -biccentett halvány mosollyal a férfi és a kezeit hátrakulcsolva pillantott maga mögé, ahol két további segédtiszt felvezetésével egy jóval markánsabb, erősen kopaszodó, és idősebb alak bukkant fel, Dynia számára nem egészen ismerős katonai öltözékben mely csak nyomokban emlékeztetett azokra melyek nap mint nap feltűntek a hivatali központ folyosóin vagy a csekély létszámú bázisok egyikén. Ezzel szemben az arcán egészen másfajta reakciók jelentek meg, ahogy a magas rangját az egyenruháján viselő férfi kilépett kísérőinek köréből és megállt Dynia orra előtt. Reesenek úgy tűnt, mintha a nő egy kísértetet pillantott volna meg. De ő egy másodpercnyi bizonytalanság után úgy döntött megteszi azt a lépést amire már azóta készült, hogy kiszálltak a siklóból.

-Elnökasszony, kérem, engedje meg, hogy....-kezdte is volna el a kölcsönös bemutatást az udvarias szokásoknak engedelmeskedve, de a felettébb elsápadt Dynia a torkára forrasztotta a szavait, mikor levegőhöz jutva, bizarr hang hagyta el az ajkait.

-Apa?!

-Lányom. -mondta az érzelmi jelek legapróbb látható formáit is mellőzve és csak a legtapasztaltabb beavatottnak tűnhettek fel a hangjában azok az apró, már-már érzékelhetetlen jelzések melyek az érzelmei mellőzésének csupán ügyes hamisításairól árulkodtak.

-Nem, az nem lehet....

-Öööö -jutott el a zavarodottság a tetőfokáig Reese fejében és már érezte, hogy kezdi elveszíteni a fonalat-, valaki megmagyarázná kérem?

 

-Kérem, ne haragudjon rám őrnagy, hogy ilyen helyzetbe hoztam. -közölte az ezredes, megkerülve az iroda közepén lévő asztalt, egyelőre kerülve a lánya hitetlen tekintetét. -Még abban sem voltam biztos, hogy a lányom felismer annyi idő után.

Dynia valahogy felülkerekedett a szótlan és mozdulatlan bénultságán mialatt a háttérben a titkára csendesen behajtotta az ajtót.

-A holoképek azért elég jól megőriztek téged.

-Óh, hát persze. Khm...-köhintett zavarában a férfi és kereste azt a pontot a lába alatt heverő szőnyegen amiben fúrhatná a tekintetét.

-De hisz a neveik....-Reese még most sem fogta fel igazán, hogy amit lát és hall az a valóság és nem csupán holmi hallucinációk játéka és esetleg még most is ott van azon a titkos bázison ahol csupán egy kísérletnek teszik ki éppen.....

-A Loraneyt a nevelőapám lévén kaptam. -mondta Dynia lassan közelebb somfordálva az apjához. -Saját gyerekként szeretet, egészen a halálig.

-Nagyon sajnálom ami vele történt. Kiváló ember volt.

Dynia félrebillentette a fejét.

-De hisz te nem is ismerted. Anyám évekig gyászolt a halálod után....vagyis azután, hogy azt hitte, hogy meghaltál.

Az ezredes vállai megereszkedtek, mintha egy tetemes súlytól szabadították volna meg és lassan kihúzta az egyik előtte lévő széket a helyéről. A többiek is lassan köréje gyűltek, kiválasztva a maguk helyét.

-Nagyon is jól ismertem őt. Tudtában voltam mindennel...vagyis a dolgok legtöbbjével ami körülötted és anyád körül zajlott, egészen mostanáig.

Dynia megrázta a fejét és már a hallgatásba burkolózó Reesere is kipillantott, mintha kezdené felfogni, hogy Reese nem több egy cinkosnál aki valahogy összejátszott az apjával kitermelve a hazugságokat.

-De mégis hogyan? És egyáltalán mi ez az egész? Hogy kerülsz elő? Hol voltál eddig?

-Kicsim, -nyújtotta ki a karját az ezredes lepillantva Dynia gömbölyű hasára-, kérlek nyugodj meg.

-Nyugodt vagyok, apa. -ült ki hirtelen az évek óta felhalmozott fájdalom Dynia arcára. -Csak értetlen.

 

-A támadás csak egy mese volt, egy álca mellyel az akkori feletteseim garantálták a tökéletes sikert. -folytatta az ezredes a múlt ködébe vesző emlékek felelevenítését, mellyel gyökeresen megváltozott az addigi élete. Kezében ide-oda forgatta a félig kiürült poharát. Körülötte mindenki egy emberként hallgatta őt. Tekintette leginkább a frissítőjének mélyére révedt. -Sokáig Draianon voltam, egészen addig míg el nem készült a jelenlegi bázis.

-És te önszántadból jelentkeztél erre az egészre? -kérdezte Dynia ügyetlenül kerülve el a megvetés hangjait, melyek így felszínre kerültek. A tudatalattiját és azzal együtt az érzelmeit nehéz volt uralnia.

-Nem volt könnyű döntés lányom. De anyád és én, akkor már nem voltunk együtt, elhidegültünk egymástól, csak te még túl pici voltál, hogy ezt felfogd.

-De hisz, nekem erről anya sose beszélt! -újabb fordulat a hangjában az érzelmek viharában.

-Túlságosan is szerettünk téged mindketten, hogy elmondja neked az igazságot. Bár gondolom a halálom után anyád már ezt nem érezte fontosnak. Mindegy. -sóhajtott fel. -Új társat talált aki talán sokkal jobb férje volt mint én bármikor.

Dynia hallgatag forgatta a szemeit, jelét adva a múltban való kutakodásra, a jelekért, melyekkel igazolni tudná apja szavait, vagy egyenesen megcáfolni azokat. Az eredmény azonban váratott magára és ez idő alatt az ezredes folytatta amibe belekezdett.

-Tellay Rentlow kapitány meghalt, hogy megszülethessen az akit most itt látsz a szemed előtt. -mutatott végig magán egy mély sóhaj kíséretében.

-Miért? Miért adtál fel mindent? Miért mondtál le rólunk? -mondta ki a súlyos, szemrehányó szavakat, új lendületre kapva.

-Az okokat valószínűleg kimagyarázásnak vélnéd, de hidd el nekem, hogy nem volt olyan nap mikor ne rád gondoltam volna. De most szerintem térjünk rá arra a pontra amiért itt vagyunk, ha persze nem haragszol. Csak nem szeretném mással traktálni a jelenlévők többségét.

Dynia még hosszasan fürkészte az apja tekintetét, de aztán arra a belátásra jutott, hogy akármennyire is kézenfekvőbb válaszokat akart kapni az apjától, de a körülmények mást kívántak.

-Rendben. -mondta kissé összeszedve magát. -Hallgatlak.

Dynia apja egy röpke hatásszünetet tartott mielőtt újra megszólalt volna.

-Amit most hallani fogsz az örökre meg fogja változtatni Ghadea sorsát. Tudnod kell, hogy amiről most felfedem a titkot az mindvégig ennek a bolygónak és ennek a népnek a jövőjét szolgálta.

Dynia gyanakvóan méregette az apját, egyelőre nem tudva hová tenni az elhangzottakat, bár kétségkívül zavarta a dolog. Néhány perc elteltével pedig már levegőt is elfelejtett venni, annyira hatása alá került azoknak a szavaknak melyeket a rég nem látott és halottnak hitt apja mondott neki. Nem, ezt a napot teljességgel másképp képzelte el.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 3 héttel később...

Mariner....

 

-Biztos, hogy ez a legjobb ötlet, kapitány?

Den O'Harmen felpillantott az orra előtt lévő Y-szárnyú pilótakabinjának páncélozott kávájára.

-Idáig egész jónak tűnik, parancsnok. -felelte szokatlan derűlátó mosollyal, keze ügyébe helyezve a sisakját amit kölcsönkapott. Az álszíj hosszúságán igyekezett állítani valamit, hogy jobban passzoljon az ő fejméretéhez. -De majd kérdezze meg akkor is mikor odaértünk.

Grandal egy jóváhagyó félmosolyt mellékelve az egészhez, hagyta, hogy Den megkapaszkodjon az odatolt feljáró korlátjába és felhúzza magát a harci gép tetejére. A fegyveroperátor már a forgatható toronyban ült, éppen lefuttatva a szükséges rendszerellenőrző programokat.

-Sok szerencsét, kapitány. Lehetőleg egy darabban jöjjenek vissza.

Den belehuppant az ülésbe és egy biccentéssel megköszönte a szavakat. Ezek után néhány technikus gyűrűzött köré, beszámolva a gép állapotáról, illetve érdeklődve afelől, hogy a pilóta nem e kíván új eszközölést a harci gépen. De ő tökéletesen elégedett volt, ezért a procedúra csupán néhány másodpercig tartott. Den tökéletesen tisztában volt a gép paramétereivel, funkcióival; a klónháborúk alatt nem egyszer vezetett már az Y-szárnyúak között korainak számító géptípusból. Az esélylatolgatást mindamellett hanyagolta, de per pillanat a ghadeai flottában nem volt ezeknél erősebb és modernebb csatagép. Ambrush szavai szerint az ellenségeiknél se jobb az átlag és ez valamennyire kiegyenlítetté tette a játszmát melyet hamarosan megvívnak. Amúgy a csempész-kereskedő maréknyi egysége is részt vállalt az akcióban, nem csak az ötletet adta. Ezt fémjelezve, kissé arrébb, Fejvadász hajók készülődtek a felszálláshoz, néhány korvett és cirkáló társaságában, melyekre ezekben a percekben szállingóztak fel a felfegyverzett katonák, akik számára a harci gépek fogják biztosítani az űrvédelmi erőkön való átjutást.

Den, a felszállás előtti utolsó fázisban, meghúzta a hevedereket, fejére nyomta sisakját, majd amint végzett a kesztyűinek felhúzásában, a pilótakabint védő tető lezárásába kezdett. Mögötte, a társa -egy nála körülbelül tizenöt évvel fiatalabb ghadeai férfi- feltűnő izgatottsággal pillantott körbe, a körpanorámát biztosító lövegtorony alól, felmérve a környezetükben zajló mozgolódásokat. Den úgy vélte, hogy eddig nem sok ilyet tapasztalt az ifjonc és ez ha csak egy pillanatra is, de visszarepítette őt a múltba, az ő első repüléseinek idejébe. A technikusok egy figyelmeztető jelzésre elhagyták a gépüket, a feljárókat elhúzták a géptörzsektől és az R2-es egység is várakozó teljes füttyentésekkel tudatta, hogy kész a felszállásra.

-Hányadik bevetésed Dac? -kérdezte a válla fölött átpillantva Den, az ujjait megmozgatva a fekete pilótakesztyűjében. Nem kellett közvetlenül látnia az operátort, az Erőn keresztül tökéletesen megérezte az ifjú fegyverkezelő tiszt felől áradó izgatottságot. Úgy gondolta valamennyit enyhít ezen, ha szóba elegyedik vele. Az eligazításon csupán a bemutatkozásig jutottak.

-Ööö, az ötödik, uram.

-Itt csak simán Den. Magunk közt vagyunk. -vigyorodott el az ifjú zavarodottságán. -Élesben?

-Hogy?! Ja, nem. Szimulált, u....Den.

Dennek újra eszébe villant, hogy jószerivel az alig húsz éves társának nem hogy az ő életében, de még talán az apja életében se történt olyan, hogy ghadeai erők összetűzésbe keveredtek volna bárkivel is. Ha jól emlékezett, akkor a legutolsó konfliktusnak is már több évtizede.

-Jól van Dac, csak nyugalom. Nem lesz semmi baj.

-Csak enyhe izgatottság.

-Igazad van. -mosolyodott el. -Annyi meg úgyis kell.

-Ön sokszor csinált már ilyet?

-Igen. -felelte kissé vontatottan, felelevenítve ezzel párhuzamosan a régi emlékeket. -Részt vettem néhány csatában.

Den most döbbent rá, hogy tulajdonképpen még a számát se tudja a bevetéseknek, nemhogy az összes helyszínre tisztán emlékezzen. Jószerivel ő már igazi veteránnak számított, még ha a körülötte lévők közt számosan akadtak idősebbek is. De a klónok háborújával csak kevés korábbi vérzivataros időszak vehette fel a versenyt, mely már fiatalon veteránokat faragott a résztvevőkből, emlékeztette magát ahogy eltűnődött a részletekben.

-Nem is értem. Gyakorlatilag ön sokkal tapasztaltabb mint bármelyikünk, mégsem önt kérték fel a támadás vezetésére. -vetette fel az ifjú operátor eltűnődve, miközben Den megpöckölt néhány kapcsolót maga körül.

-Servill parancsnok kiváló vezető Dac. -pillantott ki előre és kissé jobbra, hogy rögtön szemügyre is vegye a századparancsnokuk gépét és magát a személyzetet amint ők is már a lezáródó fülke mélyén várták a hangár kiürítését. Servill körülbelül annyival idősebb volt Dennél, mint amennyivel Dac nála fiatalabb. Tapasztalatai a repülésben meg még Dent is lenyűgözték, már amennyit ilyen rövid időn belül leszűrhetett abból amit elmondtak neki. Kinézetével, modorosságával, egy évtizedekig harcban edződött ember képét mutatta. Gyakori komorság, szúrós pillantás, figyelem a tér minden irányában a nap minden másodpercében, de még talán akkor is mikor aludt. Lanyhulás csak kivételes alkalmakkor, már amennyiben valaki ezen rajtakapta. Dennek úgy tűnt, hogy mindenki feltétel nélkül tisztelte az „Öreget”, ahogyan itt sokan utaltak rá, legtöbbször a háta mögött, távol a füleitől.

-Ragger Század, megkaptuk az irányítástól a felszállási engedélyt.

Dent egyenesen Servill parancsnok fürészporos hangja készítette fel a következő lépésre, és azzal együtt teljes figyelmet követelve. Felemelt hüvelykujjal jelzett vissza a saját irányítójának, aki a fényrúdjaival a követendő útirány felé terelte, távol tartva őt az állványoktól és az egyéb, elszórtan elhelyezkedő berendezésektől. Den, ennek megfelelően, elemelte a sziklafelszínről a gépét és némi kiegyenlítő rendszeren való módosítás után -mellyel rögtön megszűnt a kissé nagyobb kilengése az Y-szárnyúnak-, az orrvéget a függőleges -egykori vízelnyelő- akna felé fordította, melyhez egy ovális alakú járaton kellett végigvezetnie a gépét először. A Ragger-század gépei libasorban tűntek el a barlang mélye felé, velük ellentétben, a hatalmas csarnokokban várakozó korvettek és cirkálók, a tengerre nyíló széles nyílásokat célozták meg, ahogy dübörgő hajtóműveikkel nekiveselkedtek az útnak. Percekkel később odafönt, a légkör és az űr vákuumának határánál találkoztak újra, alakzatba rendeződve, folyamatos gyorsulással szakadva ki Mariner gravitációs kútjából.

 

-Az összes egységünk felszállt, uram. -közölte a vezérlőterem közepén összegyűlt csoport mélyéről Esser hadnagy, amint Grandal parancsnok visszatért a kezelősorok labirintusába.

-Gondoskodjanak róla, hogy az összeköttetés ne szenvedjen csorbát amint megérkeztek a célpontjukhoz. Jut eszembe, valami hír Ghadeáról?

-Nincs uram, sajnálom. -rázta meg a fejét szomorúan.

Grandal sokadszorra nyelte le a csalódottságát a hír hallatán, de ezzel nem volt egyedül. Az egész bázisra rátelepedett a komor hangulat, mely talán tovább mélyült volna a totális lelombozásig, ha nem lenne ez a mostani akció a kalózbanda ellen, melyre Weel Ambrush tett javaslatot és olyan reményekkel kecsegtetett, melyet kár lett volna végül elszalasztani.

-Reméljük, hogy még időben vagyunk. -sóhajtott fel, elmerengve a taktikai megjelenítő fénykévéjében, melynek mélyén ezekben a másodpercekben tűntek el a valós térből a flottájukat jelentő zöld fénypöttyök. -Baljós lenne a semmiért kockáztatnunk ezt a támadást.

-Reménykedjünk a legjobbakban. -tette hozzá a saját gondoltait a hadnagy mintegy támogatásként.

 

A hipertérben való út nem tartott tovább egy-két óránál, hála a Peremvidék ritkább régióinak, ahol nem nyüzsgött annyi csillag, mely alapvetően tette bonyolulttá a hipertérben való navigációt. Továbbá kedvező körülményként volt aposztrofálható az a tény is, hogy Bhesk jóformán olyan területen tartotta fent a tanyáját ahol Marinerrel ellentétben nem zavartak be az anomáliák. Persze ennek megvoltak az előnyei és a hátrányai is. A trandoshan kalózvezér jobban szerette mellőzni a zavaró tényezőket és biztonságát sokkal inkább a flottájára bízta, mely volt olyan ütőképes, hogy a galaxis itteni spirálkarjának peremén rettegésbe tartsa a telepeseket és tiszteletet vívjon ki magának a többi kalózbandától. A Vad Űr mélyére azonban még ő se merészkedett. Túl sok volt ott a megalapozott monda, legenda melyek óvatossá tették és elriasztották őt az ilyen tervek megvalósításától. Megelégedett azzal, hogy a szűk privilégiumában azokra csapott le akiktől volt mit elvennie anélkül, hogy komolyabb ellenállásba ütközne. Ennek fejében gyakran kihívta maga ellen a tehetősebb tulajdonosok haragját és fején már több vérdíj volt mint a legismertebb szökött rabszolgákén.

Den O'Harmen még a kilépés előtt utoljára felidézte magában azokat az információkat melyek célpontjuknak a felszereltségéről, kialakításáról árulkodtak. Jóformán egy kóbor, csillagát egy évmilliókkal ezelőtti kataklizmában elvesztett bolygóhoz tartottak, illetve annak törmelékmezejébe, melyen egy zárt, légkör-átalakító állomással működő komplexumhoz tartottak, melyet tisztes távolságból védelmi fegyverplatformok őriztek az illetéktelenektől. Den már számos űrvédelmi rendszert látott és így okkal merítkezett az Erőbe, hogy mérsékelje a növekvő feszültségét. Érezte ahogy a vérében pezsgő adrenalin lassan lenyugszik, de tudata és érzékei kitágulnak és majdhogynem körbeveszik a támadó alakulat egységeit. Feldolgozta magában a szerzett információkat, majd tudatát visszafordította a saját testébe. Mindenki készen állt a támadásra.

-Dac, minden rendben ott hátul? -kérdezte a válla felé fordítva az arcát.

-Igen. De most már örülnék ha elsüthetném a kioldókat.

Den elmosolyodott az ifjú társa kissé türelmetlen hangján. Ő volt az első akinek megérezte a tudatállapotát.

-Lesz rá módod barátom. Annak idején én is ugyanilyen voltam mint te.

-Tényleg?

Den bólintott.

-Tanítványként sokszor vártam azokat az alkalmakat amikor egy küldetés izgalmakkal telítődik.

-Nahát. Pedig én azt hittem a jedikről, hogy alapvetően kerülik az összetűzéseket.

-Ez így igaz. -sóhajtott fel, minek után néhány gomb megnyomásával felkészítette a gépüket a közeledő ütközetre. -De olykor elkerülhetetlen. Csak tudni kell irányítani az érzelmeidet.

-Aha. -vonta meg a vállait amaz, elvetve a részletekbe hajló beszélgetést. Jóformán már idejük se maradt kielemezni azoknak az érzelmeknek a sarkalatos hatásait, melyek a jediket elkülönítették az egyszeri halandók táborától. Egy búgó hang és egy fényjelzés figyelmeztette őket, hogy utazásuk a hipertérben véget ért. Egy apró rándulást követően a kékesen kavargó külvilágot felváltották a csillagezrek fénypontjainak látványa és magának Bhesk bázisának építőkövei, melyek hosszasan elnyúltak előttük.

-Itt Ragger Vezér. Bejelentkezést kérek. -csattant fel Servill torzított hangja a sisakjukban miközben mögöttük, némileg lemaradva, felbukkantak a többiek is. Egy századnyi Z-95-ös, pluszban néhány ágyúnaszád, korvett és cirkáló.

-Ragger Kettes készenlétben! -jelzett vissza Den, aki közvetlenül a szárnyember szerepét töltötte be a parancsnok oldalán.

-Ragger Hármas készenlétben! -sercegett fel a parancsnok másik oldalán repülő Y-szárnyú pilótájának hangja, akit Den Hertez néven ismert meg még Marineren, az eligazítás alkalmával. Rajtuk kívül még hárman jeleztek vissza, egy másik egységet alakítva. Így összesen hatan vettek részt a támadásban; ennyit tudott biztosítani Grandal eme támadásra. Ugyan a célpont volumenéhez képest ez nem volt nagyarányú csapásmérő egységnek nevezhető, de a rekeszekben rejlő fegyverek hatásfoka ennél jóval pozitívabb irányba lendítették a mérlegüket.

-Elülső pajzsokat maximumra! Támadósebességre gyorsíts!

 

Bhesk Odúja. Inkább találó név volt, mintsem holmi kreativitás szülte megnevezés, de pontosan ez a kiírás állt a durva és meredek sziklafalak egyik szegletébe épített acéltorony mélyén fészkelő kantin bejárata fölött. És mint helyszín pont azt a célt szolgálta mint mindig. Alapos „gyomorfertőtlenítőre” csábította be a sikeres rajtaütések után a delikvenseket. De nagyjából ugyanez volt a helyzet, ha csalódást keltő volt a zsákmány. Az ivásra bármikor okot lehetett találni, járta a mondás a szájhagyomány útján. Az ellátmány rendszerint a rajtaütések sikerétől függött ezért a vendégek úgymond alaposan érdekeltek voltak ha a pohár fenekére kívántak nézni. Mindezek fejében, gyakori külvilági vendégsereg költözött be, a tulaj pénztárcájának engedelmeskedve, egészen más igényeket szándékozva kielégíteni, mint amire a polcokon heverő palackok képesek lettek volna. Megfordultak itt twi'lek táncosnők, rodiai örömlányok, egy-egy jó bunyó kedvéért még a Vad Űrben mai napig hódító útjait járó harci viadalok dicsőséges résztvevői is felléptek, kik bárkivel megmérkőztek ha volt valakiben annyi bátorság és még a zsebe se kongott az ürességtől. És ehhez a tivornyához rendszerint jó cinkos volt egy-egy zenekar is, akik különféle stílusokban adták elő füldédelgető, vagy éppen fülsértő számaikat.

Bhesk egy elégedett vigyorral szemlélte a megemelt pulpitusáról a lába előtt heverő kéj és mámor egyvelegét mely beszivárgott a kantin legtávolabbi zugába is. Elégedettségére jó ok volt a legutóbbi sikere, melynek révén demonstrálhatta előjogait olyan dolgok felett, mint például a szektorában húzódó hipertérútvonalak bérbe adása. Úgy tűnt, hogy ebben valaki nem ért egyet vele és a saját javára kívánta billenteni a mérleg nyelvét, hogy hasznot húzzon az útvonalak fölötti ellenőrzésen. A kárára. A trandoshan kalózvezér az ajaktalan száját nyalogatta vastag nyelvével mikor a tiszteletet nem ismerő illető felvisított fájdalmában azután, hogy Gorso N'ethal egy tradicionális mozdulattal újabb sebet ejtett rajta a vibropengéivel. Az erőtérrel körülvett küzdőtér mellett hangos tetszésnyilvánítás hömpölygött végig a kifröccsenő vér láttán. N'ethal tovább fokozva a hangulatot, a magasba emelte karjait, hátat fordítva az agonizáló „ellenfelének”, aki a térdeire rogyva nyüszített. A kantin csak úgy visszhangozta az híres harcos nevét akit egy emberként kiáltott a tömeg. N'ethal -ki egy embervilág szülöttje volt- még rájuk tett egy lapáttal, mikor mindannyiukat túlharsogta a vad üvöltésével, melyet egy önelégült vigyorral zárt le. Pontosan tudta, hogy mi kell a népnek, mindig is tudta és ő sose okozott csalódást senkinek se. Immár évtizedek óta a küzdőviadalok sztárja volt Peremvidéken innen és túl. Ugyan már a kora lévén megszabadult a béklyóitól melyek gazdákhoz kötötték, de még mindig érezte magában az erőt és kitartást, hogy nevét és tetteit ne feledjék oly korán. Kezeiben megforgatta veszedelmes fegyvereit, melyeknek túlsó végén ott zümmögtek az apró rezgések hátán vibráló pengék és ismételten szembefordult áldozatával. Tekintetét felfelé vetette, Bhesket fürkészve, hogy megelégszik e ennyivel, vagy más módszereket kíván e megfizetni.

A trandoshan intett. Megálljt parancsolt és felemelkedett a helyéről minek következtében a tömeg elcsendesedett majd a nyakát nyújtóztatta vezetőjük felé. Ő pedig széles ívben körbemutatott, magasztos hangján megszólalva.

-A nagy Gorso mit sem vesztett fényéből! Erős, gyors és irgalmatlan!

A harcos fejet hajtott a tömeg helyeslő üdvrivalgása közepette, bár nem egészen értett egyet az elhangzottak ily körülmények közt történő kinyilatkoztatásával, ellenvetését hanyagolta, elzárva őket a trandoshan elől. Régi megszokás volt ez, még egészen más időszakból, mikor egy ilyen hangot tőle, súlyos megkorbácsolással jutalmaztak. Pillantását ellenfelére fordította, akit közel se lehetett vele egyenrangúnak tekinteni. Az elhízott és eddig jó módban élt gran ellenfele, alig bírt lábra állni. Csak nagy nehezen sikerül neki annyi erőt összegyűjtenie, hogy nehéz pajzsára támaszkodva megálljon a lábain. Testét, a ruhafoszlányok alatt, több helyütt vágások borították, olyan helyeken mely lassú és kínokkal teli halált jósolt neki.

-És te, Kel He Aag, csak nem azt hitted, hogy megúszhatod ha belelógatod a kocsányos szemeidet az én üzletembe? -mutatott le gúnyos vigyorral a megtépázott granra. -Ez a szektor még a klón háborúk ideje alatt se tudott kikerülni a kezeim közül. De lásd, kivel van dolgod. Üzletet ajánlok.

Bhesk kivárt egy másodpercig, hogy a szörnyű állapotban lévő Aag mindhárom szemét ráemelje. -Társakat adok melléd, mert úgy érzem, hogy a nagyra becsült Gorso még a végén neheztelne rám amiért ilyen hitvány ellenfelet állítok ki ellene. Persze a többi se különb nálad, de talán hóhérod étvágyát kielégíti.

Intett valahová oldalra, mire kitárult egy nyílás -egy bejáró- melyen keresztül két felfegyverzett alak, négy illetőt terelt befelé, keresztül a tömegen, a küzdőfelekig. A tömeg egy emberként üvöltött fel az ajándéknak, melyre még Gorso is elmosolyodott és megváltoztatva az álláspontját, máris sokkal komolyabb csapásokat tervezett el, mint amelyeket eddig a granra pazarolt a képességei felmutatására. Ha úgy akarta volna akkor a gran már az első vágására holtan terült volna el a padlón. Immáron olyan jellegzetességeket is felmutathat, mellyel a vérbőségtől nem lesz hiánya senkinek sem.

Egy segédbírónak kikiáltott valaki, semlegesítette az erőtérhártya kis részét, hogy a további négy fő beléphessen a vérfoltoktól sikamlós területre.

-A csatlósaid, Aag! -kiáltotta színpadias mozdulattal Bhesk, kihívva a tömeg tetszését. -Talán ötötök közül van valakinek esélye elnyerni az életét és azzal a szabadságát.

Gorso meglengette a fegyvereit, csatakiáltást hallatva, míg a többiek felmarkoltak egy-egy vibrobárdot, lándzsát, kinek mi jutott abból amit a lábuk elé dobtak odakintről.

-Bhesk! Te fattyú! -szedte össze minden erejét a gran, hogy hangja eljusson a trandoshanhoz. -Remélem hamarosan találkozunk.

Bhesk hátravetette a fejét és felröhögött. Nem lehet tudni, hogy megvetésből csinálja ezt, vagy mert értékeli egy olyan illető humorát aki másodperceken belül darabokban végzi. Minden esetre hanyagul intett, megadva a jelet a vérengzés folytatásához. Gorso vadállati tekintetét a létszámfölényben lévő társaságra vetette és felkészült az első csapásra, hogy azzal rögtön kettévágja a legközelebbi alakot. De a niktok fajába tartozó személyt sose érte el Gorso félelmetes fegyverének pengéje, ugyanis a fények hirtelen kialudtak, hogy aztán vörös fénykévék villogjanak keresztül-kasul, rögvest káoszt hintve szét a kantin területén.

-Megtámadtak minket! -üvöltötte valaki a tömeg mélyéről, a riadókürtök ciklikusan ismétlődő búgó hangján keresztül. Bhesk nyomban talpra ugrott és még vagy egy fél tucatnyian akik körbevették őt a privát bokszában a galérián. Alant mint valami felbolydult kas, emberek és idegenek indultak meg a kijáratok felé, de olyanok is voltak akik a tetemes alkohol fogyasztás következményeként fejveszett rohanásba kezdtek, átgázolva mindenen és mindenkin legtöbbször maguk is mások lábai alatt végezve. A küzdőtéren a döbbent riadalom és a csalódottság volt az úr. Gorso méltatlannak tartotta azt, hogy ilyen állapotok közt fejezze be amit elkezdett és leengedve a fegyvereit, várta, hogy a segédek kivezessék az ellenfeleit akik közül Aag furcsa, groteszk nevetésbe kezdett. És ez a nevetés még akkor is hallatszott mikor két oldalról karon ragadták és kifelé kezdték őt vonszolni.

 

Bhesk valahogy kikeveredett a kantin előtti forgatagból és néhány dülöngélő alakot félrelökve a toronyépület tetejébe vezető liftek egyikébe vetette be magát a társaival együtt akik már előkészítették a karabélyaikat.

-Ezért valaki nagyon meg fog lakolni. Tudunk már valamit a támadókról? -fordult oda nem éppen jó kedvűen az egyik twi'lek társához aki egy személyben volt felelős azért, hogy a legfrissebb információkat ossza meg a főnökével.

A hím twi'lek tétován rázta meg a fejét, míg a lekkui a vállai köré tekeredtek. Felnyúlt a füléhez rögzített komlinkhez, mert úgy tűnt nehezen vesz ki bármit is a rádióforgalmazásból mellyel az ügyeletes biztonsági egység árasztotta el a csatornát.

-Egyelőre annyit lehet tudni, hogy a harci gépek nem egyeznek meg a birodalmi szabvánnyal. Valami privát sereg lehet.

-A nyavalyások! -villantotta ki a fogait a liftkabin mennyezetére, míg az sebesen emelkedni kezdett velük.

-Az őrgépeink már úton vannak a behatolók felé. -folytatta az előbbi amint megérkezett hozzá a jelentés.

-Szálljon fel az összes vadászgépünk és mindenki legyen egy percen belül a harcálláspontján! -utasította őt a trandoshan vezér pont amikor a lift megállt velük a központi irányítóterem szintjén. -Alaposan meg fogják sínyleni, hogy ujjat húztak velünk.

 

A közeledő Y-szárnyú gépek körül egy szempillantás alatt bontakozott ki az az energiaháló melyet a kijelölt határsávban lebegő platformok ágyúi fontak köréjük. Ezen kívül, zavaróberendezések aktiválódtak, hogy megnehezítsék a csapásmérő gépek tűzvezető és kommunikációs rendszerét.

Servill gépe megrázkódott amint elsüvített mellette néhány vaskos sugárnyaláb, de az irányítás nem csúszott ki a kezei közül.

-Tartsátok egyenesen! -mondta a többieknek további energiát pumpálva a pajzsokba. A célkomputer tanúsága szerint a megfelelő pályakoordinátákon haladtak. Kár lett volna feladni egy ilyen lehetőséget akármekkora erők is dobálják őket ide-oda. A szenzorok megtették azt amire tervezték őket, egyenesen rávezették a pilótákat a célpontjaikra.

-Csökken az energiám!

Ragger Hatos sistergő hangja ráncokat szült a századparancsnok homlokára.

-Kerüld meg a sérült részeket!

-Az R2-esem már rajta van. Semmi komoly....

Servill megkönnyebbült. Tudta jól, hogy mennyire fontos, hogy minden gépjük kioldja azokat a bombákat melyekkel semlegesíthetik a két platform fegyverrendszereit, amik totális fenyegetettséget jelentettek a nagyobb hajóik számára. Immár szabad szemmel is láthatóvá váltak a lapos törzsből kiemelkedő turbolövegek dupla, olykor négyes csövei. Ugyan egyetlen egy kilövellő sugárnyaláb belőlük, elegendőnek bizonyult volna ahhoz, hogy gőzpárává forralja őket, de mivel náluk sokkal nagyobb hajók ellen tervezték őket, az egy-két személyes vadászgépek könnyebben a közelükbe tudtak férkőzni, fürgén kikerülve a tornyok fordulóit. Viszont ami igazán veszélyt jelentett számukra, azok a következő pillanatban rajzottak elő az aszteroidák árnyékaiból.

-Vadászok három óránál! -figyelmeztette valamennyiüket Hertez izgatottan. -Piszok gyorsan közelednek.

-Ne törődj velük Ragger Hármas. -mondta Servill. -Majd a Z-95-öseink lekötik őket.

Szavait igazolva, a lokátorok, baráti gépek kötelékeit jelezték mögöttük, amint kiválva a cirkálók alkotta alakzatból, az ellenséges egységek felé fordultak.

Az aszteroida mező felől érkezők rögtön észrevették a manővert és új taktikához folyamodva, felkészültek a vadász-vadász elleni harci érintkezésre. Ennek jeleként párokra oszlottak és új elfogópályákra álltak. Servill hamar elvonatkoztatott az immár lekötött fenyegetéstől és a saját feladatukra figyelmeztette a többieket is. A célkomputer ebben a másodpercben adta meg a zöld jelzést nekik.

-Kioldás! Kioldás!

Az Y-szárnyúak megrázkódtak, a protonlövedékek kioldása miatt de ez össze sem volt hasonlítható azzal amit a pajzsaikat érintő lézersugarak okoztak. A szilárd robbanó terhek elváltak a hordozóktól és kék ioncsóvát húzva maguk után egyenesen a platformokra vetették rá magukat. A zavarás ellenére hatalmas detonációk rázták meg az űrvédelmi bázisokat, darabokat tépve ki a törzsükből.

-Találat! -kiáltott fel Ragger Négyes ki rajparancsnoki minősítésben vezette a támadást a másik platform ellen. -Hatból négy, szép arány. -konstatálta az eredményt. A célt tévesztett töltetek kilométerekkel arrébb, az mező sziklaóriásainak árnyékában robbantak.

-Itt is hasonló. -pillantott ki az alattuk hátrahagyott, másodlagos robbanásokkal tarkított platformra, amiből hatalmas tűzgolyók híztak elő, hogy aztán helyükön parázsló lyukak maradjanak. -Ugyan nem semmisültek meg, de működésképtelenné váltak.

Servill el tudta képzelni, hogy most micsoda káosz lehet azokon az állomásokon. A személyzet -már aki túlélte a becsapódásokat-, az most minden bizonnyal a kárelhárításra fittyet hányva a mentőkabinok felé áramlik. Egy fegyelmezett hadseregben valószínűleg másképp festene a helyzet. Túl könnyen adták magukat, állapíthatta meg mikor egyetlen egy üteg se fordult feléjük, majd figyelmét Den O'Harmen irányította magára.

-Néhány ellenséges vadász áttört a Fejvadász hajóinkon! Elfogópályára állnak!

Servill, felmérve az elhelyezkedésüket, nyomban nekikezdett valami használható tervet kiötleni. Előttük az aszteroidamező a bolygó egyben maradt gigászi maradványával, mögöttük meg a sorozatos detonációktól szétszakított és fémrepeszek millióit az űrbe okádó platformok.

-Csak egy út marad. Keresztül a mezőn.

-Uram, azon lehetetlen átnavigálni. -adott hangot a megdöbbenésének Ragger Ötös, de a századparancsnok hajthatatlan volt.

-Valóban? Ezt kitől hallotta?

Ragger Ötös lenyelte a „kudarcát” és elhallgatott, megtartva magának a további véleményit. Servill eltökélten meredt a több tízezer kilométer kiterjedésű apokalipszisre, miközben módosította a gépének energiatáplálását. A pajzsokból visszavett, hogy a szűk átjárókban ne okozzon problémát a pajzsgenerátorok taszítómezője és azzal az ellenhatás mértékét a minimálisra csökkentse. Nem volt kedve ide-oda verődni a háztömbnyi mérető fém-, és kősziklák között. Ezen felül pedig az így nyert felesleget átirányította a meghajtó és stabilizáló rendszerekbe. Az életbiztosítás még így se volt garantálva, de jobb mint az ellenség tűzesőjében vergődni. A StarViperek -melyekkel a nyomukba eredtek- remek tűzerővel rendelkeztek melyeknek java részét a mozgatható kettős ágyúk adták. A manőverezőképességeiben gyenge Y-szárnyúak nem sokáig bírták volna hárítani a rájuk zúduló tűzesőt. Remélte, hogy a lehető legtökéletesebb megoldást választotta. És mielőtt még eme gondolatának a végére ért, el is tökélte magát mellette.

A sisakjában ekkor egy eddig nem hallott hang szólalt meg.

-Servill századparancsnok, itt Krayt Vezér. Nem bírjuk tartani őket, tűnjenek onnan!

A Raggerek vezetője rezintegráltan konstatálta a Z-95-ösök parancsnokának elkésett figyelmeztetését.

-Vettem. -közölte szűkszavúan, majd látva a föléje tornyosuló aszteroidát bedöntötte a gépét és gázt adott. Visszaváltott a saját csatornájukra. -Felzárkózni! Kövessenek!

A hat Y-szárnyú laza sort alkotva beleveszett a mező forgatagába, nyomukban egy halom ellenséges vadásszal.

 

-Mindkét védelmi platformunkat harcképtelenné tették. A vadászaink nem bírják feltartóztatni a hajókat. -jelentette riad képpel a sziklafalak közé ékelt bázis irányítótermében egy rodiai, nyakát a vállai közé húzva. A jó két fejjel föléje magasodó Bhesk egy ökölcsapással zúzta össze az egyik feldolgozóegység konzolfedelét. A közelükben tartózkodók egy emberként ugrottak hátra. A dühös kalózvezér vérben forgó szemekkel nézett keresztül a termen, kitekintve a hatalmas ablakon melyen túl szapora fényfelvillanások jelezték a csata lángjait.

-Aktiválják a bázis teljes védelmi rendszerét!-fröcsögte a széles pofájával, türtőztetve magát, hogy a továbbra is ökölbe szorított keze, ne valamelyik alvezérének a fejét loccsantsa szét.

 

A kékesen derengő erőtérhártya alatt -mely biztosította, hogy lélegezhető oxigén keringjen a külső falakon körbefutó függőfolyósok és nagyobb rakodóterek körül-, mint valami sáskahad úgy özönlöttek elő a kalózok, zsoldosok, mindazok akik rettegték Bhesk dühét. Volt aki kézifegyverrel állt ki, volt olyan aki egyenesen a mellvédek szegélyénél, a rettentő mélység fölé kinyúló lövegekhez sietett. Egy szint se maradt ki a sürgés-forgásból. Több százan tolongtak a korlátoknál megemelve a fegyvertorkolatokat, várva az ellenséget.

 

-Elküldtük a jelentést a megérkezésünkről Marinerre. -közölte egy szakállas alak Weel Ambrushal aki a háta mögött összekulcsolta a kézfejeit és laza terpeszben fürkészte az eléje tárulkozó látványt a hajója fedélzetéről.

-Remek. Most akkor tegyük kissé élvezetesebbé eme akciót. -folytatta sokat sejtetően. -Hívják azt a gennyládát. Látni akarom az arcát mikor összezúzom a kis birodalmát.

 

Éles fordulók, meredek emelkedések vagy éppen függőleges zuhanások követték egymást lehetőségtől függően melybe körülbelül annyi inspiráció vegyült, mint vakszerencse. A hajtóművek a terhelhetőségeik határánál jártak, de még becsülettel tették a dolgukat. A Ragger Századnak olykor nem volt több hely mint a tű fokán keresztűlsiklani, alkalmasint a legutolsó pillanatban csúszva át rajta mielőtt a több százezer tonnás aszteroidák összezártak volna mögöttük. Az ellenség azonban még így is a nyomukba ért, sőt alkalomadtán lézersugarakkal lőttek rájuk, munkát adva a fegyveroperátoroknak, akik elhárítótűzzel viszonozták a pokoli fénydárdák zuhatagát. A legtöbb lövedék a durva aszteroidák felszínébe fúródott, szétporlasztva azokat, temérdek törmeléket repítve szét a szélrózsa minden irányába. Néhány ilyen öklömnyi méretű darab elérte Ragger Hatos gépét is, mely megrázkódott a terhelés alatt. A sárkányszerkezetet adó páncélzat azonban megvédte a kövektől a sérülékeny alkatrészeket ugyanúgy mint a bent lévők életét.

-Ez közel volt! -jegyezte meg lepillantva a toronyból Jex Luomar elszánt vigyorát a pilótanőre villantva aki visszanézet a törmelékfelhő szétburjánzó gömbjére.

-Azt hiszem, hogyha visszatérünk Marinerre megcsókolom a madárkánk landolótalpait.

Mindketten felnevettek, igaz csupán rövid időre, de ez elég volt arra, hogy ne az járjon folyton az eszükbe, hogy mikor kenődhetnek fel valamelyik sziklára.

Jóval előttük Den O'Harmen igyekezett Servill parancsnok gépe mögött nem lemaradni és be kellett látnia ez nem is olyan könnyű még úgy se, hogy az Erőért nyúlva, lazított a testén és az elméjén, szinte lebegett a katapultülésben; úgy vált eggyé a gépével mintha az egy újabb bőrrétege lenne a testének. Szeme már-már lecsukódott, amikor hirtelen a fejében megszólalt egy vészcsengő. A másodperc tört része alatt csapta ki a botkormányt a jobb oldalra, belekényszerítve a gépét egy orsózó manőverbe, épp idejében, hogy ne rohanjon bele a közel szemből, de kissé bal irányból jövő torpedó kúpos robbanófejébe.

-Kapaszkodj!- kiáltotta elkésve. Dac és az R2-esük szinte egyszerre adtak hangot elégedetlenségüknek a váratlan és a hajmeresztőnél sokkal durvább akció kivitelezőjének címezve azt.

-Egy Firespray járőrhajó, tizenegy óránál! -tette hozzá, figyelmeztetve a többi pilótatársát is.

-Fenébe is, nem látom! -jött át Hertez duzzogása azon nyomban erősen torzítva és Den nem is nehezményezett rá. Jóformán ő is csak akkor pillantotta meg, illetve azután, hogy az Erő jelzett neki......majdnem túl későn. A következő pillanatban azonban a nyakukat nyújtogató pilóták nem kis megdöbbenésére, a hajó szinte berobbant közéjük, felvillantva ágyúinak torkolatát, melyekből kivágódó energiasugarak úgy járták át Ragger Négyes Y-szárnyújának burkolatát, mint vibropenge a bantha koponyáját. A mögötte érkezők alig tudták elkerülni a helyén keletkező tűzgolyóbist; ki merre látott, arra menekült a nyomukba érkező StarViperekkel.

-Elvágtak minket! -mondta ki a keserű valóságot Den, továbbra is Servill gépe mögött maradva.

-Ötös és Hatos leszakadt, uram. -tette hozzá Hertez kinek hangjában az események leplezetlen aggodalmat szültek. -Loennek annyi.

Servill megpróbálta hívni a két pilótát, de a csatornából csak sistergés jött elő.

-A jelek nem tudnak áthatolni a zavaráson. -közölte kifejezéstelenül, a torkát mardosó keserű érzéstől. Akik jól ismerték tudtak róla, hogy milyen kapcsolat fűzte őt a megsemmisült gép pilótájához és fegyverkezelőjéhez. Sőt mi több valamennyiük felé ugyanazokat az érzéseket táplálta. -Ki kell tartanunk. Hallottátok!?

-Igenis, uram. -felelte Hertez a századparancsnoki gép ioncsóvájában maradva, míg lövésze gyöngyöző homlokkal kutatta az aszteroidák környékét, várva az őrhajó ismételt támadását. Mert abban valamennyien biztosak voltak, hogy vissza fog térni. Az ellenséges vadászkötelékről nem is beszélve, mely vagy három különböző irányból zúgott alá, stabilizálószárnyaikat szétmeresztve. A lövész lenyomta az elsütőbillentyűket egy jó nagy adag sugárlövedéket szórva az üldözőikre. Az élen haladó gép kitért a lövések elől, de a nyomában érkező társa túl későn kapcsolt. A kék lézersugarak becsapódása után gép kettészakadt, majd forrongó tűzgolyóbisként pörögve nekicsapódott az egyik sziklának, üszkös krátert marva a felszínébe.

-Parancsnok, -szólalt meg Den nyugodt hangon- nem hagyhatjuk őket csak úgy hátra.

-Tudom mit teszek Ragger Kettes. -jött nyomban a szilárd válaszreakció. -Valder és Luomar kiváló pilóták. Ki fognak tartani a végsőkig.

Den keserűen nézett ki a kabintető alól, de be kellett látnia itt ő ennél többet nem tehet. Servillt betonkemény védőfal övezi melyen minden olyan szó, érvelés fennakad mely az érzelmeire akarna hatni. Ez könnyen leszűrhető volt. És valószínűleg ő ettől volt a legjobb parancsnok. Csakis a saját belátásaira hagyatkozott akármilyen dilemmát vetítve a végső cselekedete elé. Még Dac vagy Hertez se emelt szót amiért társaikat hátrahagyni kényszerültek. Ők már túl voltak mindenen, míg Den újonc volt köztük. És bár Valder meg Luomar valóban a legjobbaknak számítottak a flottában, végzetük elkerülhetetlen volt és egyben túl távoli attól, hogy a sors a nyugdíjas korukra ragasszon pecsétet. Olyan halál vált rájuk melyet a galaxis majd minden alakulatának tagja el szeretett volna „nyerni”. A csatákban való elesést, mellyel adózhattak hazájuknak, népüknek, parancsnokaiknak. A Firespray úgy zuhant alá a magasból mint egy ragadozómadár a pusztán menekülő prédájára; pontosan, könyörületlenül. Fedélzeti ágyútorkolatai úgy villogtak mintha a galaxis összes csillagának sziporkázó fénypontját igyekezne elhalványítani. A vörös energiadárdák nem sok esélyt adtak az amúgy jól védett csatagépek pilótáinak. Hely alig akadt a manőverezésre és a pajzsokat se lehetett ilyen szűk helyen ennél jobban kiterjeszteni. Először Luomar visított fel a hátába maró éles fájdalom hatására, melynek során tüzes fém és csontrepeszek repültek át a testén; maradványai a gépének és fegyveroperátorának. Aztán nem sokkal később Ragger Ötösön volt a sor, melynek személyzete mindent megtett a túlélésért. Valder olyan közel manőverezett az aszteroidákhoz amennyire még soha, már-már karistolva annak durva anyagát, míg a tüzére megállás nélkül ontotta a lövedékeket a kettős ágyúcsövekből. A kalózok járőrhajója azonban fenemód erősen páncélozott jármű volt, úgy pattogtak le róla a sugárnyalábok mint kitinvázról az esőcseppek. Aztán egyszer csak Valder már nem bírta tovább fokozni a terhelést az Y-szárnyú rendszerein és a becsapódó lövedékektől sérülten belerobbant az útvesztőjének falába. A lángoszlopok még le sem csillapodtak, mikor a hóhérja átdübörgött felette, folytatva a megkezdett vadászatot a társai után.

 

-Vezérem, hívnak minket. -rebegte a rodiai nem merve közvetlenül Bhesk lángoló szempárjába pillantani.

Bhesk felmordult a hír hallatán, figyelmen kívül hagyva a társaságában jelen lévő megjegyzéseit melyekkel a legvéresebb válaszlépések mielőbbi véghezvitelét ecsetelték.

-Rakd ki a monitorra, te hitvány féreg! -lendítette a vaskos karját az álmennyezetről lelógó képernyő felé melyre mindenhonnan jó rálátás nyílt. A becsmérelt rodiai sürgén bólogatni kezdett az egyik technikusnak, mire két másodperccel később már mindannyian a hívó fél emberi vonásaival néztek farkasszemet.

-Gondolom jelentős okod van rá, hogy megvárakoztattál......te trandoshan fattyú.

Bhesk sziszegő hangot hallatott mely fajának jellegzetes vonása volt különböző érzelmi állapotokra reagálva. Szemeit résnyire zárta.

-Ambrush.....megleptél. Azok után, hogy gyáva mód rohantál el a legutóbbi találkozásunkkor.

-Hát most újra itt vagyok. -görbül vigyorba Weel Ambrush szája, de a felszín alatt komoly és egyben dühös érzések dolgoztak. -Eljöttem, hogy méltó mód viszonozhassam azt amit velem tettél.

-Úgy tűnik nem elégé fosztottalak meg a vagyonodtól. Látom, zsoldosokat fogadtál. Vagy csak tán nem más egyéb dologgal fizettél nekik? -röhögött fel, karjait széttárva a kétértelmű megfogalmazásán melyet jól hallhatóan kihangsúlyozott.

Ambrush azonban továbbra is uralkodott magán még ha annak csupán a látszatát keltette.

-El se tudod képzelni, hogy milyen könnyű volt szövetségest találnom a te aljas tetteid ellen.

-Ugyan. -horkantott fel. -Ez a bázis túl szűkös lenne a te barátaidnak. Már ha egyáltalán képesek eljutni ideig, mert mint azt te is tapasztalhattad csúnyán elsültek a pilótáim által.

-Honnan veszed, hogy a te mocskos lakhelyedre vágynak?

Bhesk egy pillanatra elbizonytalanodott. Már túlságosan zavarta Ambrush fölényeskedő, magabiztos kiállása.

-Hát akkor? Mi az amivel megnyerted őket te kubikos?

-A hajóiddal Bhesk. Úgy bizony. Már egy egész szép kis csapat indult útnak, hogy megszabadítson tőlük te utolsó aljas féreg.

Bhesk szemei elkerekedtek a dühtől, a személye elleni mocskolódástól, de legfőképp attól, hogy ezt pont egy ember mondja a szemébe akit eddig a világ legjelentéktelenebb alakjának tartott és megvetett minden fajtársával együtt.

-Jöjjenek csak! Csak jöjjenek! -rázta meg a pikkelyeit, felkapva a fegyverét az egyik konzol tövéből. -Egyenként fogom megszabadítani őket az irhájuktól mint a régi szép időkben, aztán elmegyek érted, hogy aztán végül a te halálodat nézzem végig élvezettel, a csontjaidat mardosó kínjaid közepette.

A képernyő villant egyet, a kalózok jelen lévő tagjai tekintetébe égetve Weel Ambrush magabiztos vigyorát, majd millió szilánkra robbant Bhesk fegyverének erejétől. A dörrenés visszhangja még sokáig verődött egyik faltól a másikig, még akkor is amikor a trandoshan kalóz kiviharzott a teremből a maréknyi követőivel a nyomában.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 5 héttel később...

Den rögtön megérezte a pilótatársainak halálát amikor a szörnyű események bekövetkeztek. Az események több kilométerrel a háta mögött történtek, mégis, tudatában volt annak, hogy mi játszódott le a pilóták gondolataiban mielőtt végérvényesen elsötétült volna előttük minden. De aztán valami mást is feltárt előtte az Erő, melyet segítségül hívott. A homályból a közeljövő egy adott pillanata elevenedett meg a lelki szemei előtt, ahogy narancsszín lángok és azokkal együtt, éles fémrepeszeső zuhataga veszik őket körül, nem sokkal azelőtt, hogy elérnék a mező határát. Ezek a látomások pedig cselekvésre ösztönözték, olyanokra, melyek minden bizonnyal épp annak nem fognak tetszeni akinek amúgy engedelmességgel tartozna. Egy ki nem mondott jelre, hirtelen a mellkasa felé rántotta a botkormányt.

-Ragger Kettes, maga meg mit művel? -emelte fel a fejét a kabintető irányába Servill, amint az egyik képernyőjén világosan észrevehetővé vállt Den szokatlan manővere.

-Sajnálom parancsnok, de így nem jutunk ki az aszteroidamezőből.

-Miről beszél O'Harmen?! -követte továbbra is a tekintetével az Y-szárnyú fordulóját.

-Bízzon bennem. Megállítom őket. Maguk ketten csak folytassák az útjukat.

-O'Harmen, ne csináljon semmi őrültséget....

-Den, mi akar lenni ez az egész? -értetlenkedett Dac, elfojtva a kommcsatornából jövő adást. A fiatal férfi ide-oda forgatta a fejét, követve a gépüktől csupán pár méternyire elzúgó hatalmas sziklákat. -Miért szakadtunk el a többiektől?

-Nyugalom barátom. Nem lesz semmi baj.

-Aha. Ha te mondod.

Dac enyhén remegő hangja együttérzést váltott ki Denből. Viszont meg kellett tennie azt, amit nem szívesen vitt véghez. Megszakította a parancsnoki géppel folytatott kommunikációját oly szinten, hogy csupán az ő üzenete továbbítódjon. Mély levegőt vett, majd újból megszólalt.

-Lekötöm a figyelmüket parancsnok. Amint kiértek innen ugorjanak.

-Lekötöd?! Mégis hogyan? -adott hangot a kételyeinek a lövegtoronyból Dac és ha tehette volna akkor még a karját is széttárta volna a gesztikuláció jeleként, hogy valami látható nyoma is legyen a szavai mögött húzódó aggodalmának. -Sokkal többen vannak.

-Csak az őrhajóval kell törődnünk. -mondta nyugodtan Den, lenyomva néhány gombot a műszerfalon, felkészítve a csatagépet az elkerülhetetlenre. Légzése egyenletes maradt ahogy engedte az Erőnek, hogy átjárja a testét.

-No és a StarViperek?

-Te csak fordítsd az ágyúkat orrirányba, a többit pedig bízd rám.

-De akkor hátul védtelenek leszünk! -az igazsággal telített szavait még az R2-es egység is megerősítette a saját elektronikus nyelvezetén.

-Nem fognak számítani ránk. Az elülső ágyúkkal talán sikerül áthatolni a páncéljukon. És ennél több nem is kell. Le kell lassítanunk az őrhajót, hogy esélyt kapjanak a többiek.

Dac fújt egyet, amit Den a megegyezés jeleként értelmezett.

-Rendben, akkor felkészülni. Három másodperc és feltűnnek egyenesen az orrunk előtt.

-Remélem igazat beszélsz mert máskülönben nem leszünk többek mint egy darabja ennek a törmelékmezőnek. -fonta szorosra az ujjait az elsütőbillentyűk köré Dac miközben igyekezett nem tudomást venni a méterekről centiméterekre zsugorodott távolságról mely elválasztotta őket az aszteroidáktól amint szűk fordulókkal igyekeztek átvágni rajtuk.

-Kekec. -szólt oda Den a droidjuknak mielőtt még túl késő lenne. -Vond el az energiát a hátsó pajzsoktól és vezesd az elülsőbe!

Az asztromech egység kelletlenül füttyentett egyet, nem egészen értve egyet a döntéssel, de a magánvéleményétől függetlenül azonnal végrehajtotta az utasítást.

És Den jóslatnak beteljesülése alig fél pillanattal később pontosan a géporral szemben bukkant fel, átpréselődve két összeérintkező aszteroida meredek hegyvonulatainak hágóján.

 

Nem sokon múlott, hogy Bhesk nem a vállaival szakította át a külső falakra nyíló fémajtót. Haragja és lendülete csak alig egy milliméternyi előnyt adott a közeledtét érzékelő ajtónak, mely így épségben csúszhatott bele a falakba. A trandoshan veszett vadként robogott át a küszöbön, ki az erőtérrel védett függő permatronra, ahol néhányan hátrafordultak amikor észrevették a felbukkanását. Bhesk félrelökte az útjában lévőket, miközben a mindig mellette lévő testőrei igyekeztek a lépést tartani vele. Kivillantva a tűhegyes fossorait először jobbra, majd balra lendítette hatalmas koponyáját és ellaposodó pofáját, majd egyenesen előremeredt, a hegyszoroson túli fekete égboltra, ahol a csillagok ezreinek előterében, azoknál valamelyest fényesebb fénypontok közeledtek szédítő sebességgel.

Bhesk felemelte mordályát, hogy mindenki észrevegye a jelenlétét és a figyelmüket felkeltse.

-Aki a legtöbbet megöli az tripla zsoldot kap és saját hajót! -üvöltötte, hogy mindenki jól halhassa, még azok is akik a V-alakban két oldalra nyíló függőfolyosók többi szintjén álltak készenlétben.

 

Cordo százados a homlokát ráncolta amint egyszerre igyekezet megkapaszkodni egy kézzel a feje fölött himbálózó hurkokba és hajolt előre a csapatszállító hajó másodpilótájának válla fölött. Most már szabad szemmel is láthatta a barnás-vöröses hegylánc két széles hegylába közé beékelődött kalóztanya-támaszpontot mely felé közeledtek. A szürke fémváz teljesen felkúszott a hegygerincig, míg a kiszolgáló létesítményei a hegyvonulatra merőleges hegylábak falát járták körbe egy keskeny V alakzatot formázva. A kapott információk alapján igyekezett felmérni a célpontjukat.

-Úgy tűnik, hogy nem akarnak leszedni minket. -fordította a másodpilóta az arcát a százados felé. -Egy vadászgép sincs a nyomunkban.

-Odalent biztosan várnak minket. -mondta minden érzelmi mellékzöngés nélkül megpaskolva a pilóta vállát a szabad kezével. -Megyek, felkészítem a fiúkat.

A csapatszállító gép pilótái bólintottak, anélkül, hogy elvonták volna a figyelmüket a feladatukról. Cordo hátat fordított nekik, hogy aztán az utastérben összegyűlt embereinek a pillantásai magán érezhesse.

-Fél perc a landolásig uraim. -vonult végig közöttük a szűk folyosón melyeknek falait maguk képezték. -Sokaknak ez lesz az első éles bevetése, de ha tartják magukat a gyakorlatokon eljátszottakhoz akkor hamar túl leszünk rajta.

Cordo úgy gondolta jobb ha mellőzi azt, hogy ehhez az egészhez mennyi emberveszteség társulhat. Nem szerette volna ilyennel terhelni a társaságot, melynek tagjai éppen a tűzharc előtti izgalmi állapotok jeleit mutatják.

-Rendben. -nyugtázta a többiek figyelmét magán érezve immár a hajó farához közel, mialatt mindannyian megérezték a csapatszállító süllyedését. -Akkor sorakozó az ajtóknál. Három másodperces zónánk van, lehetőleg igyekezzenek a talpukra érkezni.

Felpillantott a legközelebbi lámpára mely vörös fénnyel világított a mennyezetről. A klón háborúkban gyakran használt csapatszállító az utolsó métereit tette meg a felszínig és alapesetben már az oldalajtók félre is csusszantak volna a mielőbbi kiszállást megkönnyítendő, de azonban most ezek a gépek zárva tartották az ajtajaikat megóvva a bent lévőket a légnyomáskülönbségtől. Csak mikor már átsuhantak a derengő fátyolként vibráló légköri pajzson akkor szisszentek fel a zárak és tárulkoztak ki teljesen. De ekkor már a hajók alig fél méternyire lebegtek a teraszok és a kiszélesedő függőfolyósok felszíne fölött. Közel százötven felfegyverzett katona ugrált le a hajókról, vagy éppen futott le a rámpákról, hogy aztán egy pillanattal később már biztosítsák is a környéket. Amint mindannyian a lábukkal a kóborló világon voltak, az őket ideszállító hajók visszaröppentek az állandó éjszakai égboltra és tisztes távolságra vonultak, messze a légvédelmi fegyverek hatótávolságán kívül maradva.

 

Bhesk szinte páholyból nézte az idegen behatolók érkezését mely sokkal többnek mutatkozott mint holmi kétes üzletember által felbérelt zsoldoscsapat akciójának. Még a profi bérencek se használnak egységesített egyenruhát, főleg olyat nem, mint azok akiket megpillantott a messzelátó optikájában. De igazság szerint nem ez a tény zavarta őt leginkább, hanem egy részére sokkal kézenfekvőbb dolog, melyet nehéz volt nem észrevenni.

-A kikötő. Mit keresnek ezek a kikötőben? És egyáltalán mit keresnek még ott azok a hajók? -a kérdést már a lidérces látványtól elfordulva tette fel a twi'lek segédjének. -Hol van az őrszemélyzet? Miért nincs teljes harci szolgálatban a személyzet?

-Vezérem...-rebegte a twi'lek, félelemmel vegyes tisztelettel- nem adtál rá parancsot. Csupán a vadá...áááááá

A twi'lek nem fejezhette be a szavait, hangja beleveszett abba a mélységbe melybe a trandoshan felettese egyetlen mozdulattal belehajította. Bhesk dühe talán még jobban a tetőfokára hágott mint valaha is arra bárki számíthatott volna. Még a közvetlen testőrei is méterekre húzódtak tőle, messze maradva a védelmezettől és a korláttól mely hirtelen iszonyú kezdetlegesnek tűnt a szemükben.

-Rogh, T'zottal! -hörögte vérben forgó szemekkel, kutatva alparancsnokai után, akiknek valahol itt kellett lenniük. Nem is volt szükség újból szólítania őket; a klatooiniai és a zabrak férfi ugyan remegő lábakkal de utasításra várva váltak ki a tömegből. Ez utóbbiban legalábbis csak reménykedtek. Fél szemmel minden esetre a menekülési útvonalat keresték Bhesk dühe elől.

-Hozzátok az emberiteket a kikötőbe! Egy zsoldos …..vagy fene tudja miféle szerzetek ezek.....nem hagyhatják el élve ezt a helyet!

A két parancsnok megkönnyebbül és fellélegzett, de szinte ugyanabban a pillanatban már rohantak is teljesíteni vezérük parancsait.

 

A rajtaütést vezető Cordo a DH-17-ese felett nézett szét miközben fél térdelő helyzetben maradt, azóta, hogy a hajójuk letette őket. A félhomályos, de sokkal inkább sötétbe burkolózó terület számos rejtekhelyet biztosíthatott az őröknek, hogy össztűzzel rontsanak rájuk. Azonban -egy kisebb meglepetésszerű döbbenetet kiváltva belőle- egyetlen egy torkolattűz sem villant, reflektorok se fordultak feléjük, de még az űrhajók is nesztelen pihentették landolótalpaikat a dúracélon, vagy tapadtak éppen a mágneses rögzítőkorongokhoz a falakon.

-Ez fura. -jegyezte meg az egyik hadnagya, -aki kissé jobbra tőle- kandikált ki a fedezéknek használt ládahalom mögül.

Cordo összeráncolta a homlokát, majd valahová a távolba vezette a tekintetét, túl a kikötőn és az azt kiszolgáló részleg duracél dzsungelén. Messze, a távolban, a központi toronyépülethez közel, alakok körvonalai bontakoztak ki, akik mint valami egyetlen egy nagy élő szerv, hullámozni kezdtek feléjük.

-Ott vannak! -figyelmeztette a társait.

Az egybefüggő áradat feltűnése rögtön új irányba fordította a legtöbbjük figyelmét. Cordo tudta, cselekednie kell, mielőtt túl késő lenne. Eddig csupán egy pár fős őrségre számítottak akik távolmaradásukkal valami furcsa oknál fogva teljesen kiszolgáltatottá tették az űrhajókat, de az új „képlet” szerint a helyzetük ezzel nem hogy fényes lett volna, hanem látva a több száz fős, feléjük rohanó tömeget, egyenesen katasztrofális. De ez még nem jelentette azt, hogy minden veszve van, emlékeztette magát, alaposan felmérve a környezetüket.

-Vörös szakasz, a lépcsőkhöz! -bökött a fejével egyenesen előre, néhány tucat energiafeltöltő túloldalára ahol a szintek közti közlekedőutak csatlakoztak egymáshoz. Nyomban kivált egy pár fős egység az alakzatból és futólépésben közelítették meg az új pozíciójukat. A százados úgy számolt, hogy egyelőre egy szakasznyi katona, sikeresen fel tudja tartani a helyieket, mielőtt az egységük java részét kitevő technikus erő végezz a kiszemelt hajók beüzemelésével, továbbá leválasztásukkal. Újra felmérte a feléjük igyekvők helyzetét és úgy vélte, hogy a hátralévő nagyjából ötszáz méter még elég időt szolgáltat nekik, hogy alaposan felkészülhessenek.

-Hadnagy! -kiáltott oda a szomszédjának miközben a Vörös szakasz már elérte a lépcsőfordulókat és alkalmas tüzelési pozíciókat veszttek fel. -Le kell rombolni a függőfolyosókat! Szóljon a csapatszállítóknak, hogy vágjanak el minket tőlük.

-Értettem százados- biccentett a szakaszvezető, majd nyomban magához intette a híradós tisztet. Eközben Cordo már az űrhajók labirintusának mélye felé vágtatott el a többi katonával és technikussal, hogy még csak véletlenül se érje őket meglepetés mikor felnyitják az első űrhajó zsilipjét.

 

Húzd fel! Húzd fel!

Hallotta a fejében a saját hangját Den, amit Dac végtelenített kiáltása igyekezett túlharsogni. Az Y-szárnyú és a Firespray őrhajó egyenesen egymás felé tartottak, miközben körülöttük hatalmas sziklák pörögtek, majdhogynem áthatolhatatlan falat képezve minden irányból. Den lenyomta az elülső ágyúk elsütőbillentyűit, melynek révén a csatagép energiasugarai féktelen viharként törtek utat maguknak. A mint valami ősi ormányos állat fejére emlékeztető járőrhajó pilótájának ideje se maradt arra, hogy módosítsa a pályáját, egyenesen belerohant a sugárnyalábok vérvörös kavalkádjába melyhez csatlakoztak a Dac ágyúiból leadott lövések is. Minden bizonnyal már az elég zavaró volt a vezérlőmű mögött tartózkodónak, hogy egyáltalán szembeszállnak vele, egy olyan viharvert géppel mint a plasztoidablak felé tartó Y-szárnyú vadászgép. A Firespray burkolatát egymás után érték a találatok, elemi erővel dobálva a gépet melynek pajzsai az első lövések után feladták a küzdelmet. De még így is egyben maradt a járőr, akkor is, mikor Den egy fél orsóval kivágódott, elkerülendő a végső ütközést, és elhúzott a súlyos találatoktól vergődő hajó mellett, majdnem leborotválva a kabintető fölötti tornyot az egyik aszteroidán. A járőrhajó ezzel ellentétben folytatta egyenes útját, több mint valószínű, vakon bízva a szerencsében, mintsem a kegyes végzetben. De hogy a műszerfal mögött ülő kalózok javítsanak az esélyükön, vérszemet kapva, vicsorogva fordultak az Y-szárnyú után, elkapva annak elhomályosodó körvonalait.

-Elkaptuk a nyavalyást! -csapot a szűk helyen a levegőbe az öklével Dac, nem sokat törődve azzal, hogy majdnem felkenődött a sziklafalra ami már messze leszakadt mögöttük, akárcsak a vadászból lett préda ami egy Firespray osztályú hajóban öltött formát.

-Nem, nem. -mondta nyugodt hangon az előtte ülő egykori jedi, követve a figyelmével a monitorokon átsuhanó információkat. -Csak az orrára koppintottuk.

-De hisz majd minden lövésünk talált. -ütötte a vasat a fegyveroperátora, keresve az aszteroidák közt eltűnt hajó nyomait.

-Valóban. -adott igazat neki. Részben. -De annak a hajónak a páncélzata igencsak jól megvan erősítve. Nem csodálkoznék rajta ha még számos más átalakítást is eszközöltek volna rajta. De amint elnézzem -folytatta belemerülve az egyik képernyő által szolgáltatott adatokba-, a szenzorait és a fegyvereinek egy részét kilőttük.

-És ez mennyire jó nekünk? Nekem úgy tűnik, hogy fegyverek nélkül is simán átgázolna rajtunk.

Den elmosolyodott az ifjú társának burkolt gúnyán.

-Annyi előnyünk azért van, hogy részben láthatatlanok vagyunk nekik. -forgatta körbe a tekintetét, egyeztetve a saját látottakat a gép által szolgáltatott adatokkal. Egy szempillantásnyi idő alatt sikerült kiszúrnia ellenfelüket a távolban, ahol kevésbé sűrűsödtek össze a bolygó maradványai.

-Rendben Dac, azt hiszem menni fog a dolog. -emelte fel a gép orrát közvetlen közel repülve el egy sziklaóriás rücskös felszíne fölött, megkerülve az egész objektumot. -Csak mindig előttünk kell tudnunk őket. Azt szeretném ha a stabilizációs emelőikre koncentrálnál.

-Oké, menni fog. Remélem. -fújt egyet hosszan, rákészülve a feladatra.

-Viszont a vadászaikat nem látom. Te se?

-A fenébe! Róluk teljesen megfeledkeztem. -kapkodta ide-oda a fejét. -Ezek az átkozott kövek...

-Jól van. Biztos más feladatot kaptak. -közölte higgadtan, hogy csillapítsa Dac újbóli izgatottságát.

A fegyverkezelő minden esetre hol az egyik irányba, hol a másikba fordította a fejét, saját szemmel bizonyosodva meg arról hogy van e némi ráció Den szavaiban, de ezzel hamarosan fel kellett hagynia mert pár éles forduló után már a Firespray mögött bukdácsoltak Kekec elégedetlenkedő közbecsiripelései közepette, akit Den szintén igyekezett visszaterelni a nyugalom szigetére. A járőr szemmel láthatóan új taktikához folyamodott, mert éles fordulókkal közbeiktatva egy-egy körülhatárolható szektort fésült át a személyzete által az utóbbi pár percben csak őrültnek nevezett pilóta után aki orvul rájuk rontott a meglepetés erejével. Den egyenesbe hozta a vadászgépüket és kivárt egészen addig a pillanatig, amíg a Firespray körül lecsökken a tér, hogy alkalma se nyílhasson a kitérő manőverekre. De a kalózok óvatosak voltak, állapította meg keserű szájízzel, sose bocsátkoztak olyan pályára melynek valamelyik oldala ne lett volna nyitott.

-Mi lesz már, meddig várunk? -nógatta döntésre bírni Dent Dac, ujjait rajta tartva az ágyúi tűzkioldóján. A néhai jedi, aki az utóbbi időben mentálisan mind közelebb került eme kitüntetett rangjához, igyekezet ellazítania magát, teljesen ráhangolódva az ösztöneire melynek partjait az Erő Világos hullámai nyaldostak. Egy jobbos, majd egy balos kitérő manőver után kiadta a végső utasítást és azzal egy időben hagyta, hogy az ő ujjai is ránehezedjenek a botkormánya tetején virító kioldó vörös gombjára. Az orr-részi ágyúk ismét felvillantak, energiasugarakat lövellve ki magukból, melyekhez betársultak a fülketetőből előmeredező kormos torkolatú lézerágyú csövei is. Az ionizált gázplazmák rohama rövid idő alatt cél ért és belemartak áldozatukba fénylobbanásokat okozva annak hajtóműszekciójánál mely nyugalmi helyzetben a hajó landoló felületét adta. De ezen funkciók egy másodperc alatt váltak történelemé a hajó számára. A főhajtómű fúvókái szikrákat és fémrepeszeket hányva magukból megszűntek létezni és csupán csak a megerősített védőpajzsmezőknek volt hála, hogy nem robbantak bele a hajó törzsébe. De a károk így is visszafordíthatatlanok voltak. A teljes tatrész eldeformálódott a hirtelen támadt és egymást erősítő energiák özönétől, melynek fele éppen a hajó teljes pusztulásától védte meg a bent lévőket. De ez csak a kezdete volt Den és Dac akciójának, mert míg a meghajtó rendszerek kezdték felmondani a szolgálatot, addig Dacnek hála, a másodlagos fegyverrendszer a járőr két, oldalsó stabilizálószárnyát vette célba és a kíméletlen rohamnak hála, az egyiket lerobbantotta a Firespray törzséről. A sebességet és irányíthatóságot vesztett vadászból prédává züllesztett hajó kisodródott jobbra, eszeveszett iramban kapcsolva hol be, hol pedig ki a manőverező segédfúvókákat a hajó peremén, de a sorsát már nem kerülhette el. A legénysége sokkal inkább azzal volt elfoglalva, hogy egymáson vezesse le mérhetetlen dühét és haragját, mintsem azon ügyködve, hogy esélyt adjanak maguknak kompenzálandó a figyelmetlenségüket, hogy hagyták magukat így rászedni. Bár egy jedivel szemben igazi hőstettnek bizonyult volna ha ők maradtak volna talpon a csatában, még ha hátralévő másodperceikben bárki is felvilágosította volna őket, hogy a mögöttük lévő Y-szárnyút egy, a Rendjét elvesztett jedi vezeti, ki nem csak Erőhasználó, hanem tapasztalt pilóta is, megfelelő taktikai előrelátással.

Den és Dac elfordították a tekintetüket a fényes villanástól, melyet még az arcuk elé eresztett sötétebb tónusú áttetsző rostély se tudott kellő mértékkel letompítani. A különféle kenő- és üzemanyagoktól kiszínezett tűzlabda betakarta a látótér egy jelentős részét, fekete koromfoltot hagyva annak az aszteroidának a felszínén, melybe a hajó pörögve nekicsapódott.

A két ghadeai részéről nem volt különösebb üdvrivalgás, viszont mellkasuk megkönnyebbült a szorító érzéstől. Den, ügyelve, hogy a detonációba került kisebb szikladarabok elkerüljék a gépét, kinavigált a mező sűrűjéből és újra bekapcsolta a rádió kétirányú forgalmazását. Azzal már nem is nagyon törődött, hogy figyelmet szenteljen a tarkója tájékán érzett bizsergéssel.

-Itt Ragger Kettes. Járőrhajó kiiktatva. Ismétlem.....-mondta minden színezettséget mellőzve, mikor szavait egy riadt felkiáltás szakította félbe.

-Térjen ki Ragger Kettes! Kitérő manőver, MOST!

Den fejében ekkor megszólalt a vészcsengő. Nem pislogott, nem kérdezett, hanem kivágta a sarokba a botkormányt. És szinte abban a pillanatban egy nagy halom tüzes fémrepeszeső viharzott át ott, ahol alig fél másodperce még repült. Fém súrolódott fémhez, ijesztő csikordulással, míg a pilótafülkében szikrákat hánytak a kijelzők az energiarendszer túlterhelődésétől, mely a szó szoros értelemben kataklizmák sorozatát indította be. Den a feje elé kapta a kezét, míg Dac az egyensúlyát vesztve rongybábúként zuhant a két pilótaülés közé. Mindenhonnan füst ömlött be a fülkébe és csak kis híja volt annak, hogy a csípős szagú anyagot nem szívta be nagyobb mennyiségben a két pilóta. A légzőrostély működésbe lépett, friss oxigénhez juttatva őket. Azonban ekkor már mindketten ájultak voltak.

 

Az éji sötétbe mártózó űrhajósziluettek közt szinte láthatatlanul futottak előre egyik fedezéktől a másikig a ghadeaiak, akiknek csupán akkor mutatkoztak meg a körvonalaik amikor két pihenő hajó közt átvágtak az antisztatikus padlólemezeken megcsillanó fénytócsák fölött, melyeket a falakra és állványokra függesztett reflektorok keltettek életre némi fény produkálva a tájékozódáshoz. Cordo továbbra is gyanútól megfűszerezve osont előre a landolótalpak sűrűjében karjelzéseivel navigálva a sugárkarabélyokkal felfegyverzett társait, kiket azok a technikusok követtek, felszerelésüket maguk után vonszolva akik Ambrush emberei közül kerültek ki főleg. Ugyan a századost nem hajtotta annyira a vágy, hogy betűről betűre ismerje a hozzájuk csatlakozó szakemberek múltját, annyit azonban sikerül leszűrnie a Marineren még elcsípet hangfoszlányokból, mikor ezen emberek közelségébe került, hogy nem sokkal a klón háborúk lezárását követően, számos leállított, működésképtelen flottabeli élvonalba tartozó hajót sikerült „feltörniük” és mozgásra bírniuk, de nem ódzkodtak a magára hagyott köztársasági hadihajókból se elcsípni egyet-kettőt melyeket minden jel szerint a galaxisban ügyködő űrhajótolvajok, roncskeresők úgyis megtettek volna valószínűsíthetően jó pénzért árúba bocsájtani őket a keresetlen piacok valamelyikén, kétes alakoknak szánva őket. Most legalább ezek oda kerülnek ahol érdemben meg fogják szolgálni a hírnevüket, beállva azon magánflották sorába akik nem csak a maguk javát szolgálva, hanem a galaxis egy jóval nagyobb közösségének a szebb jövőjéért szállnak majd harca azok ellen, akik idáig juttatták többek között Ghadea népét.

Cordo megállt egy pillanatra, leguggolva egy rakás láda mögé és visszapillantott a háta mögött érkezőkre, hogy bevárja azokat. Elsősorban a műszaki egység vezetőjét kereste a tekintetével, de aztán igen hamar rá is talált. A kezeslábas és egy dzseki keverékével felvértezett férfi észrevette az invitáló mozdulatot és kétrét görnyedve, hogy takarásban maradjon, Cordo mellett ereszkedett féltérdre, lefejtve magáról a csurig pakolt hátizsákját. Pár lépéssel mögötte a társai is megérkeztek, várva a következő lépést.

-Ott az egyik hajó mely szerepel a listán. -bökött előre a fejével Cordo. Amaz fürkésző pillantásokkal övezte a látványt, mely egy koréliai ágyúnaszádot foglalt magába.

-Látom a kicsikét. -biccentett felkészültnek mutatva magát, miközben beletúrt a félig már kinyitott zsákjába, melyből hirtelenjéből vagy fél tucat vezetékvég ugrott elő. Cordonak fogalma se volt, hogy mire valók azok, vagy egyáltalán csatlakoznak e a másik végükkel valahová, az ilyen dolgok mibenlétét gyorsan kitörölte a gondolataiból és csak a saját feladatára koncentrált.

-Maradjanak itt, míg a Zöld szakasz végezz a felderítéssel. -mutogatott fel az ujjával az áltetőt formázó űrhajó hasára mely alatt meghúzták magukat. -A kommlinkje jól működik? -biccentett az állával a technikus mellényzsebére tűzött szerkezetre, mire az megpaskolta.

-Nálam nincs olyan, hogy valami ne működne. De nyugodjon meg, a füstjeleket is jól olvasom.

Cordo lenyelte a férfi szájából elhangzó könnyelmű szavakat, mellyel talán csak a feszültségét igyekezet palástolni, esetleg egyenesen a századost is ki akarta egy pillanatra szakítani a tömény koncentrálásából. A százados csupán bólintott, nyugtázva a hallottakat, majd a saját kommlinkjéért nyúlt, mely a vörös-fekete egyenruhájának hajtókájára volt csíptetve.

-Vörös Szakasz, hogy álltok? -kérdezte a feljáróknál hagyott embereitől, majd szinte ugyanabban a pillanatban mennydörgő robaj támadt, meg azzal együtt fényes világosság, mely hosszú másodpercekre elhalványította a csillagok fénypöttyeit. Cordo hirtelen nem tudta mire vélni a robajlást, melynek léghullámai végigsöpörtek az űrhajók fémtörzsei körül is, de amint a szakasz hadnagya bejelentkezett, rögtön leesett neki a tantusz.

-A függőfolyosók fele lerombolva! -jelentette a hang sisteregve. -Ezen a szinten tuti nem jutnak át, de pár szinttel föntebb várható némi gubanc. Lefogadom, hogy a sziklafalak mögött nem egy belső járat húzódik. A pilóta szerint viszont újabb lövésre nincs lehetőség, a kalózok közelebb telepítettek pár ágyút....

-Rendben hadnagy, csak tartsák őket olyan távol amennyire csak tudják.

-Igyekszünk, százados.

A vonal egy kattanás kíséretében kikapcsolt, amivel egy időben valami éles villant a szomszédos ágyúnaszád túloldalán, a fémpadlón megjelenő fényekből legalábbis erre lehetett következtetni. Aztán hirtelen lézersugarak villantak keresztül a hajó hasa alatt egy villámcsapásnyi idő alatt megváltoztatva az addigi felállást.

-Tűz! Állítsátok meg őket! -ordította az előretolt állásból a Zöld Szakasz parancsnoka, mire Cordo és még páran megindultak segíteni nekik. Alig ugrott azonban talpra a százados, mikor a válla fölött visszanézet a technikus csapatra.

-Mozgás emberek! Életbe lép a B terv!

-A „B”?! -pillantott fel a férfi. -De hisz minket nem is tájékoztattak olyanról.

Cordo még futtában is meg tudta vonni a vállait.

-Rögtönözzön.

 

A Vörös Szakasz parancsnoka a lépcsőforduló egyik tartóoszlopa mögött talált fedezéket, a szűkös erőtérhártya alatt tomboló szélvihar elől, mely fémszilánkok ezreit záporoztatta végig a szinten a felforrósodott léghullámok hátain. De még ők jártak jobban -vigasztalta magát ahogy kikukucskált az alkarja alól mellyel a védtelen arcát takarta el-, szemben, a megmaradt függőfolyosó darabjain több tucatnyian egyensúlyoztak, illetve repültek hanyatt a detonáció erejétől, teljesen kiszolgáltatva a maradványokeső záporának. Az elsők, akiknek lábuk elől elfüstölték a „talajt”, holtan, vagy súlyosan megégve és testükbe fúródó fémszilánkoktól agonizálva sodorták el a mögöttük érkezőket, ledöntve őket is a lábukról, teljes káoszt teremtve. Ez a káosz aztán végül három szinten gyűrűzött végig további áldozatokat szedve, másokban meg még több gyűlöletet lobbantva lángra. Ez a gyűlölet aztán vérszomjas lövöldözésbe torkollt mely egyenesen a ghadeaiakra zúdult.

Ronder Hertz hadnagy -akárcsak az alá osztott katonák- életükben először kerültek harci ütközetbe melyet egyben a saját bőrükön éreztek, a szó szoros értelemben. Eddig egy gyakorlat se volt ilyen intenzív, nemhogy egyenesen fájdalmas, sőt, végzetes. A talpukra állt kalózok az első másodpercekben három ghadeainak vették el az életét, további kettőt pedig oly súlyosan megsebesítettek, hogy kénytelen kellett, de társaik kivonszolták őket a tűzharcból, jelentős hátrányba kényszerűlve. A sugárfegyverek és robbanólőszereket használó puskák dörrenéseibe sikolyok, parancsszavak vagy durva sértések hangjai vegyültek; a harc így fokozódott tovább, egyre több áldozatot szedve a két tábor között. Hertz egészen a tűzpárbaj kirobbanásáig meg volt arról győződve, hogy bőven elegendő lesz ha kábítólövésekkel tartják távol a kalózokat, de eme feltételezését gyorsan fel kellett adnia, amikor néhány számára ismeretlen faj egyedei a szó szoros értelemben lesöpörték magukról a lövedékeket. Kivillantva tűhegyes fogsoraikat, vadállati csatakiáltásokkal gúnyolták ki azokat a ghadeaiakat akiknek célpontjaiba kerültek.

Ez nem vált be. -szögezte le Hertz mikor hiábavaló kísérletére sem sikerült a gyengére állított sugárnyalábbal megfékeznie az egyik hüllőszerű teremtményt, mely egy-egy pisztollyal hadonászott felé. Visszaguggolt a mellvéd és a tartóoszlop tövébe, hogy átállítsa a karabélyát, immár halálos lövés leadására. Épp időben cselekedett, mert ott ahol az előbb a feje volt, néhány vörös sugárnyaláb süvöltött keresztül. Annyi időt még engedélyezett magának, hogy a feje fölött húzódó lépcsőfordulókra tekintsen, utánanézve az onnan várható támadásnak. A dobogó lábak közelsége és a fémállványzat remegése nem sok jóval kecsegtetett. Itt tovább nem maradhatnak, főleg úgy nem, hogy alant és hátul, a kikötőszinten egyetlen hajó se mozdult még mely az akciójuk végét hirdette volna. Viszont fél szinttel lejjebb volt jó néhány fedezéknek használható konténer és láda. Onnan még visszatarthatják az őrült lövöldözésbe kezdett kalózokat. Kilőtt a mellvéd fölött kétszer a kalózokra, majd odakiáltott az embereinek.

-Hátra, a konténerekhez!

Leadott egy következő sorozatot, hogy fedezze a mellette elrohanó embereit, majd egy következőt, mielőtt még maga is elindult volna a többiek után. Segítője is akadt, Olpan közlegény részéről, aki szintén fedező tűzzel biztosította a társait. Odaát hárman roskadtak össze, égő húsfoszlányként, majd mikor a fiatal ghadeai katona át akarta volna ugrani az utolsó lépcsőfokokat a kikötő szintje fölött, háta felszikrázott a levegőben élettelen rongybábút teremtve rögtön belőle. Mikor füstölgő és szétroncsolt felsőtesttel földre ért Hertz mellett, már halott volt. A hadnagy keserű pillantást mért a fiatal közlegényre, akit mindenki kedvelt a szakaszban. Többre azonban nem maradt idő, mert fentről, a korlátokon áthajolva már őt is célba vették a tömeg elején loholó kalózok. Megeresztett egy lövést majd a nyakába vette a lábait és bevetette magát az egymásra pakolt ládák labirintusába.

 

A kikötőben se volt rózsás a helyzet, az űrhajók hasa alatt ádáz tűzpárbaj alakult ki a ghadeaiak és a hegyoldalba rejtett hangárakból kiözönlő kalózok között. Cordo már vagy az ötödik ellenfelét szedte le, mikor engedélyezett magának egy pillantást vissza, a hátrahagyott műszakiakra, akik három vagy négy hajónál tevékenykedtek immár, néhány melléjük rendelt katona társaságában. A századost némileg megnyugtatta a tudat, hogy ők legalább biztonságban vannak és teszik a dolgukat alkalmazkodva az új körülményekhez. A többit pedig úgy döntött majd saját kezébe veszi, mint amerről a menetparancs is szólt. Újra és újra elsütötte a DH-17-ese ravaszát megpörkölve néhány kalózt melyek meggondolatlanul keresztülszaladtak a nyílt téren, mely elválasztotta a hajókat a fényes világosságot sugárzó hangáraktól melyek gigantikus szájként nyíltak meg felfedve a hely eddig láthatatlan részeit. Kisvártatva azonban a kalózok alkalmazkodtak és a háttérben már nehézfegyvereket kezdtek összegyűjteni, hogy azzal kompenzálják hátrányukat. Páran már rögzítőtalpakat állítottak fel odabent, míg mások a két kezükben átölelve hozták a súlyos ágyúcsöveket és az azokat működtető generátorokat.

-Le kell zárnunk azt a hangárkaput valahogy. -dörmögte az orra alatt a mellette maradt két katonájának. Tekintetét végigfuttatta a meredek sziklafal oldalába vájt hangárkapú kerete mentén, mígnem a jobb oldalon megpillantotta a külső kapcsolótáblát. Ebből a távolságból olyan közepes nagyságúnak tűnt, mely azt jelentette, hogy masszív és ellenálló volt a legtöbb fizikai behatás ellen, viszont másrészről a távolságnak hála el is törpült a jelentőségéhez képest, ami Cordo formálódó terveihez nem volt túl biztató. Az egyik katona észrevette Cordo arckifejezését. Követve a századosának pillantását, végül maga is felismerte, hogy mire célozhat vajon amaz.

-Elég snasszos, de ha jól tudom Nered kiváló lövész a szakaszban. -bökte meg azzal a harmadik ghadeait, aki megállás nélkül szedte le továbbra is az elérhető célpontjait.

-Nered őrvezető, -szólította meg Cordo az első másodpercekben értetlenséget sugárzó férfit- lője szét azt a kapcsolótáblát.

-Öööö...igen, uram. -váltott új pozíciót a fedezékük mögött és immár feltérdelve emelte a vállához a karabélyát. Nyilvánvalóan legszívesebben egy erre a célra sokkal használhatóbb fegyvert használt volna, vélte Cordo, de be kellett érnie azzal ami a rendelkezésükre állt. Nered célzott, majd lőtt. A vörös energianyaláb felszikrázott a távolban....de pár centire a kapcsolótábla szürke fémlemeze fölött.

-Fenébe. -sziszegte bosszúsan. -Túl messze van. A koherencia nem tartja egyben elégé az ionizált gázplazmát.

-Csak nyugodtan őrvezető. -paskolta meg a vállát a századosa.

Nered újra próbálkozott, mély lélegzetet vett, majd lassan kifújta a levegőt, végül pedig meghúzta a ravaszt. Épp akkor mikor az ő fedezékük is találatot kapott. Mindhárman lebuktak, mialatt újabb lövedékek cikáztak el körülöttük. Aztán hirtelen valami súlyos csattanást hallottak, mire kikukucskáltak. A hangárkapú immár zárva volt, miközben jobb oldalt a vezérlőpanel fekete üszkös maradványként eregette a kékes-szürke füstfellegeit.

-Sikerült! -kiáltott fel aki Neredet ajánlotta a feladatra. -Megcsináltad bajnok.

Cordo arcán egy elégedett mosoly futott végig, miközben több helyütt is üdvözölték az őrvezető sikerét.

-De most aztán futás vissza a hajókra. -billentette a fejét az időközben elfoglalt járművek irányába, mely felől már vadul integettek a társaik. -Tűnjünk el innen!

 

-Itt Cordo százados. Hertz hadnagy, hall engem. -hívta a leszűkített csatornán a Vörös Szakasz parancsnokát, amint az egyik ágyúnaszád fedélzetén volt. A talpa alatt erősen remegni kezdett a hajó. -Irány vissza a kikötőbe hadnagy.

Cordo komoran ráncolta össze a homlokát a kommlinkből áradó recsegésre reagálva. Elnyomott egy káromkodást, majd futva a híd felé igyekezet, átvágva a botladozó sebesültek és a kimerült katonák csoportján. Mikor felért, a hajó már a levegőbe emelkedett és éppen fordulóba kezdett, hogy főhajtóműveit begyújtva kitörjön a hegyvonulat tövéből.

-Állj! Állj! -ordította még az előtérből, majd szinte berobbant a hídra. Ketten voltak odabent és kissé meglepetten fordultak hátra.

-Nem maradhatunk tovább. -közölte az egyikőjük, aki éppen a hajó vezérlőrendszerén tartotta a kezét.

-Nem hagyunk hátra senkit se. Megértette? -förmedt rá Cordo, kettőjük közé keveredve, onnan fürkészve a kinti tájat, mely ahogy fordult a hajó, úgy siklott tova, jobbról balra tartva. Ambrush embere megvonta a vállait, bár egyáltalán nem volt kedve tovább maradni ezen a helyen.

-Ahogy akarja. De ne felejtse el, hogy azok ott lent hamar össze fogják szedni magukat és nekünk meg nincs annyi emberünk, hogy megvédjük a hajókat.

Cordo tudta, hogy a férfi igazat beszél, de viszont őt és a többit ghadeai katonát egészen másfajta eskü kötötte, mintsem hogy engedjenek más aggodalmaknak.

A százados két másodperc alatt felmérte új helyzetüket és heves mutogatásba kezdett, kifelé pillantva az ablakon.

-Oda! Látják? Ott vannak.

Azok ketten a nyakukat nyújtogatták, mígnem saját szemükkel pillantották meg az összehordott konténerek tövében villódzó energiasugarak kaotikus egyvelegét.

-Vigye lejjebb a hajót! -mondta Cordo, miközben igyekezet kivenni a részleteket. A sötétség miatt nem sok minden látszott, de a lövedékek irányultságából leszűrhette, hogy érdemes volt kockáztatniuk.

A pilóta csökkentette a magasságukat, közelebb ereszkedve a permaton pereméhez, de kellő távolságot tartva a tartóoszlopoktól. A koréliai ágyúnaszád oldalából nyíló beszállórámpa hozzákoccant a korlátokhoz, de komolyabb baj felé nem sodorták se a hajó legénységét, se a hajó felé igyekvő ghadeai katonákat. A szórványosan leadott fedezőtűz közepette egymás után léptek fel a fémlemezre, elfogadva néhány segítségükért kisiető bajtársuk karját. Nem egész fél perc alatt a túlélők biztonságba kerültek, maguk mögött hagyva a kalózok hadát. Az űrhajó átlépte a mesterséges légkör határát, majd egy erős fényfelvillanás kíséretében, kitört a csillagok felé, hogy csatlakozzon a társaihoz.

 

 

-.....Két ágyúnaszád, egy cirkáló és egy korvett.

A marineri bázis vezérlőtermében üdvrivalgás harsant, elnyomva a sercegő kommunikációs vonal legapróbb zörejeit is. Grandal legszívesebben csatlakozott volna a társaihoz, de ennek lehetősége most igen távol állt tőle.

-Remélem, hogy hamarosan kárpótolni fognak minket ezek a hajók a veszteségeinkért. Sok jó embert vesztettünk el.

Hangereje ugyan jelentéktelennek tűnt a helyiség méretéhez képest, de mikor kimondta az utolsó szavakat még a konzolsorok legtávolabbi végeiben is lecsillapodtak a kedélyek.

-Igen. Mindketten sok embert adtunk azért, hogy a Birodalomnak immár tisztességesen visszavágjanak.

-Azt hiszem elkélne még egy kis segítség Weel.

-Ez csak nem egy felkérés egy csatlakozáshoz?

Grandal megengedett egy félmosolyt magának, érezvén Weel Ambrush hangjában bujkáló reményteljességet. A férfinek -bár ezt nem igazán vallotta volna be saját maga-, nem volt hová mennie. Bhesk jóformán elpusztította a piacát amiért most bosszút állt. Ideje volt tovább lépnie, egy egészen másfajta vállalkozásba.

-De igen, pontosan.

-Nos, akkor hosszas mérlegelés után..........Naná, hogy elfogadom az ajánlatát. -csapott föl hirtelen a derűs hangja és Grandal örült, hogy ezekben a percekben ilyet hallhat. Neki ugyanúgy szüksége volt jó szakemberekre, mint nekik egy „otthonra”.

-Várjuk önöket haza....

-Csak simán admirális, parancsnok. -használta ki a kínálkozó lehetőséget hahotázva.

-Ambrush admirális. Nem is olyan rossz. -mondta maga is jobb kedélyállapotba kerülve.

-No és van valami híre az otthonáról, parancsnok? -váltott át komolyabb hangvételbe a vonal túlsó oldalán Weel Ambrush.

-Majd elmondom ha megérkeztek.

-Rendben. Sietünk.

 

A savanykás ózonszag még egy óra elteltével is ott kavargott az oxigénernyő alatt, mialatt Bhesk végigjárta a csatateret. A sötét padlólemezeken számtalan annál is sötétebb folt éktelenkedett, némelyikük mellett üszkös hullák társaságában. A lövedékektől megfeketedett területeken átlépve egy sebtében kialakított gyűjtőterületre tévedt, ahol az életben maradtak gyűjtötték össze a halottakat, származzon az bármelyik oldalról is. Némelyiken felismerte a saját kézjegyét. Ismétlőpuskájának lövedékei nem egy ellenséges katona mellkasát tépték fel és ennek jelei elütöttek a sugárfegyverek nyomaitól.

-Eddig nyolcvanat számoltunk össze. -közölte vele az egyik kisebb jogokkal rendelkező talpnyalója vetve egy pillantást az elesett kalózok felhalmozott maradványaira.

-És ők? -fordult a trandoshan az emberi halom felé mely nem sokkal maradt el nagyságilag a kalózokétól.

-Negyvenhét.

Bhesk közelebb lépett a bűzlő hullákhoz.

-Kik lehetnek ezek? -kérdezte az egyenruhájukat méregetve, már amelyiken még felfedezhető volt.

-Fogalmam sincs Vezérem. Iratokat egyiknél sem találtunk.

Hirtelen új hang támadt, közvetlenül néhány szétroncsolódott konténer felől, melyek közt tovább folyt a kutatás.

-Itt van egy! Még él! -emelt fel két rongyokba csavart alak egy harmadikat, mely szinte eltörpült közöttük.

Bhesk felmordult és sziszegve kiöltötte a nyelvét.

-Ide érzem a hullaszagát átkozottak.

-Nem Vezérünk, nem. -magyarázkodott az egyikük, közelebb vonszolva a férfit, kinek lábai a talaj fölött pár arasznyival himbálóztak. -Még lélegzik.

Mikor Bhesk elé értek leengedték az alakot, aki ott helyben összerogyott halk, igen távoli nyögés kíséretében.

A trandoshan kalóz újra beleszimatolt a levegőbe, de immár elégedettebben pillantva a társaira.

-Tegyétek tisztába ezt az embert! Terveim vannak vele. -utasította őket ellenvetést nem tűrően, majd elfordult onnan, miközben kéjes vigyorba húzta az ajkait. Ideje volt, hogy most ő álljon bosszút és hamarosan meg is fogja tudni, hogy ki ellen.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 1 hónappal később...

Skythdor....

 

Arikan ideges és feszült volt. Nem, ez nem teljesen így igaz -javította ki a saját lelkében tomboló érzelmi viharait-, egész egyszerűen a megsemmisülés határán volt. Minden, minden kicsúszott a kezei közül. Pedig hónapokkal ezelőtt még.....

Felsóhajtott....

….minden másképp festett. Élvezte...Mit élvezte, szinte fürdött a Birodalom Urának kegyében. Skythdor az öve volt. Övé és senki másé. Azok az ostoba és primitív chelairok mind kipusztultak vagy elmenekültek innen, meghagyva a planéta tulajdonjogát azoknak akik meg is érdemelték. A magriasok még talán sose érezhették magukat oly gazdagnak mint akkor.

Újra felsóhajtott, mélyebben, mellkasának legelrejtettebb zugába lélegezve a horizonton csúcsosodó hegyek felől érkező friss levegőt, melyek felüdülést jelentettek az állandósult gépi kenőanyagok és hajtóműfüstök által terhes idők közben, melyet a birodalmi erők oly sulykolt jelenléte termelt. Amerre csak ellátott a rezidenciája teraszáról, mindenhol ott nyüzsögtek eme fémgépezetek, teleokádva Skythdort a bűzös leheleteikkel. A Hapan Csillagköd közelsége és az ott folyó harcok egész egyszerűen felrúgták a korábbi terveit, hogy kormányzósága égisze alatt egy teljesen új birodalmat építsen ki a saghírok által uralt űrben, sőt mi több, talán még a nem túl messze lévő Ghadeát is érdekei alá tudta volna hajtani. De mára mindezen álmodozásoknak végett vetett és immár a puszta létét fenyegető veszélyek csillapítására fordította maradék erejét.

Valahol alant, a korábban fehéren csillámló utcaépületek között -melyek mára hamuszürkévé váltak- valami erősen odacsattant valamihez, -tán kő a fémhez- aminek nyomán lövés dördült, fémjelezve egy sugárvető, de legfőképp annak gazdájának dühös jelenlétét. Ezt követően sikoly kúszott fel a kormányzósági épület falain, mely átmászott a mellvéden, hogy aztán Arikan összerezzenjen rá.

Ez lett hát Skythdorból. Elégedetlenkedő magriasok és elégtételt követelő birodalmiak ellentéteinek színhelye.

 

-Az imént jelezték, közeledik a nagykövet hajója, kormányzó úr. -hajolt meg egy ösztövér alak pár perccel később Arikan irodájába lépve és akárcsak a legtöbb köztisztviselőről, róla is lerítt, hogy legszívesebben teljesen máshol lenne mint itt, a rothadó káosz közepén.

-Közölje a nagykövettel, hogy itt fogadom őt. -mondta Arikan elmélázva, félig még visszafordulva a hátrahagyott erkély felé.

-Igen, kormányzó úr. -döntötte meg a törzsét az alak, majd elsomfordált, vissza a saját kis privilégiumába, ahol tovább aggódhat a sorsát illetően. Mert itt mindenki aggódott, legfőképp magáért.

 

A Perceptor olyan közel merészkedett Skythdor légköréhez, amennyire a hajó rendszerei csak engedték ezt a szűkre vett távolságot. Lasard kapitány izgalommal leste a manővert melynek során a bolygó glóbusza növekedésnek indult a széles kitekintő ablaksor előtt. Ha most egy korábbi generációkhoz tartozó rombolót vezényelt volna eme mélységbe, nem aggódott volna; egy Venator-osztályú hajóval bármikor belemerült volna egy viharokkal megtépázott bolygó légkörébe is, de ezeket az újfajta hadihajókat -melyeknek fenntartása vetekedett az alant elterülő bolygó éves gazdasági összbevételével-, nem erre a célra gyártották. De Grimson tábornok ragaszkodott eme manőverhez még az ő részletekbe hajló ellenvéleménye ellenére is, melyet igyekezett a leghiggadtabban előadni. Mielőtt azonban még a tábornok elméjének állapotát tette volna kérdésesé, Grimson felfedte valódi szándékát. Így akart nyomás gyakorolni Skythdor kormányzójára aki szerfelett kacérkodott a Birodalom parancsaival, annak a kiterjed szervezetnek az utasításaival melyre felesküdött. Most majd ez a kis demonstráció és Grimson személyes fellépése más belátásra fogja bírni. Egy birodalmi csillagromboló ily közeli látványa a bolygó felszínéhez még a legellenvetülőbb bolygó vezetőjének is meg tudta változtatni a hozzáállását és véglegesen meg tudta fosztani őt a makacsságától.

Lasard kapitány intésére a Perceptor befejezte az ereszkedést, mellyel egyetemben úrrá lett a legénységen a megkönnyebbülés. A kiegyenlítő-rendszerek teljes kapacitással igyekeztek ellensúlyozni a gravitációs erőket, melyek le akarták rántani a monstrumot a bolygó egéről. Újabb példája a természeti erőkkel folytatott örökös harcnak.

A csillagromboló hasi részén, a hatalmas dokkoló öböl mélyéből, egy űrkomp bontotta ki a hatalmas szárnyait, hogy aztán egy villanás kíséretében átlépve a derengő védőpajzsokon, megkezdje útját a lenti zöld és barna foltokkal tarkított világ felé. Az utastérben, a zöld egyenruhájában, Grimson is szentelt egy röpke pillantást a pilóták válla között az úti céljának és miközben az első tiszt közölte vele, hogy már várják őt odalent, felvázolta magában azokat a módszereket melyekkel élni fog, hogy Arikan kormányzó többé ne okozzon gondot a terveiben.

 

 

-Ismeri őket? -pillantott hanyagul át a válla fölött a nagykövet, miközben ugyanezzel a gesztussal húzzta le az ujjairól az igen nagy becsben tartott, fekete bőrkesztyűjét.

A kormányzó vele szemben állt, íróasztala mellett, döbbenten, hitetlenkedve azon amit lát az valóban ott történik e a szeme előtt, az ő irodájában. Jobb karjának ujjhegyei az asztalának szélét érintették.

-Végül is nem számít, hogy válaszol e -folytatta hétköznapi társalgási stílusban Grimson nagykövet, megszabadulván a szűk kesztyűjétől-, látom magán, hogy igen.

A háta mögött füstölgő hullák beterítették az impozáns, saghír motívumokkal tarkított vastag szőnyeg jelentős részét. Arikan torka úgy kiszáradt mint a tatuini dűnék végtelenje. Az előljáróinak jelentős része ott feküdt az irodájában, egy pár fős rohamosztag különítmény lába előtt, akik úgy ejtették őket egyenként az orra elé, mintha lisztes zsákok lennének. A testekből felszálló füst kesernyés szaggal terjengett a magrias férfi magánrezidenciájának falai között.

-Gondoltam megkönnyítem a dolgát. -mondta büszke tartással a birodalmi küldött. Arikan értetlenkedve és totálisan elsápadva pillantott fel a méregzöld egyenruhájában pózoló férfire. Grimson látta a kormányzó szemében a jelzést, így igyekezett kissé bővebb lére ereszteni a mondandóját.

-Tudja, Őfelsége igen elégedetlen. -indult el lassan az íróasztal mögött terebélyesedő ablak felé, hátrakulcsolt kezekkel, minden nemű késztetés nélkül, pusztán önszántából. -A birodalmi kincstár ha úgy tetszik, csak úgy kong az önök adományaitól.

Adomány? -nézett a nagykövet után Arikan, furcsállva annak szójárását. A birodalmiak aztán nem rejtik véka alá a felsőbbrendűségüket. Igazság szerint ő sokáig potenciális szövetségest látott bennük, nem pedig egy uralkodói osztályt mely beférkőzik a magriasok érdekképviseletei területeikre. Rossz üzletet kötött, ezt már korábban belátta. Egy, a sok tévedései közül. Immár legszívesebben elmenekült volna a téboly elől mely körbevette őt végérvényesen. Titkon újra a füstölgő lyukakkal telített hullákra pillantott. A sorsát senki se kerülheti el -nyelt egy nagyot, latolgatva a jövőjét.

-Gondoltam segítek önnek kissé előrelendíteni eme megtisztelő cselekedetet és hatékonyabbá tenni a népének munkásságát abban, hogy továbbra is kiemelkedő helye legyen a birodalmi tartományok rangsorán. Tudja, -fordult el a panorámától, melyen eddig végigmeresztette a tekintetét- igen nagy verseny alakult ki a szektorok között, hogy magukénak tudhassák a birodalom hadseregének támogató erejét. Sokan, egyenesen a nyerészkedő söpredéktől menekültek Őfelsége kegyeihez.

Arikan egy percig se hitte el a nagykövet szavait, ám ellenszenvét a hallottakkal szemben magában tartotta. Mégis, érezte, szólnia kell valamit. Menteni a menthetőt, az életét.

-Őfelsége lekötelezett mikor segített eltüntetni a chelairokat. -rebegte a kiszáradt ajkain keresztül.

-Na látja! -Grimson arca mintha felderült volna azon amit hallott, vagy tán csak ahogyan eljutottak a füléhez a kormányzó szavai. Mindazonáltal a következő pillanatban már egy kiéhezett és valódi érzelmeit titkon tovább nem tartó fenevadként tért vissza Arikan elé. -Hát akkor mégis hol van a köszönet kormányzó? Hol van az áldozatuk? Az adó melyet ezeknek az embereknek kellett volna beszednie? -mutatott rá a tetemekre.

Arikan hátrahőkölt a férfi tekintetétől és az arcára áramló leheltének melegétől.

-Ön, kormányzó, eljutott addig a pontig mely kegyvesztetté nyilvánítja önt Őfelsége részéről.

Odaintette magához a rohamosztag két tagját.

-Elvezetni!

A két testpáncélos és állig felfegyverzett katona közrefogta a sorsába lassan beletörődő kormányzót.

-Egyelőre házi őrizetben tartom önt. -közölte vele Grimson, mielőtt hátrahagyták volna azok hárman az irodát. -Onnan módja lesz végigkövetni, hogy a Galaktikus Birodalom miként szembesíti népével az ön árulását Őfelségével szemben.

Arikan a legrosszabbat sejtve a fejét kezdte rázni, de hasztalan. Miközben közrefogva kifelé lökdösték, motyogása érthetetlenné vállt. Pedig ha egy magrias meghallotta volna, akkor elkönyvelhette volna, hogy Arikan kormányzó mindvégig kiállt a népe mellett. Mindenki mást azonban hidegen hagyott a könyörgés.

Ami ezek után következett, azt a történelmi adattárolók már számos alkalommal a rémuralmak szócikk alatt fejtették ki. Amit ebből eddig Skythdor tapasztalt csak ízelítő volt. A Galaktikus Birodalom nem kegyelmezett árulóinak.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 2 héttel később...

Pethy Bone felnevetett. És ehhez minden megmaradt erejére szüksége volt.

-Hát akkor csak rajta, próbáld meg. Mert te aztán ismered őket.

Kyeteera sarkon pördült és a kijárat felé vette az irányt. Részéről befejezettnek tekintett egy olyan beszélgetést melyben a másik félnek totálisan elment az esze, sőt mi több, még sértegeti is. Majd később, igen, később még folytatni fogja. Addig amíg Bone nem fog térden állva a saját életéért könyörögni. Utána pedig....Utána....

Az ajtó nyikorogva csúszott félre az útjából. Háta mögött, a teremben még visszhangot vert a hapan renegát torz nevetése. A rys-i klánfő, odafordult a folyosón várakozó embereihez.

-Hagyjátok még egy órát lógni, aztán oldozzátok ki és lássátok el. Sorsáról majd később döntök. Egyelőre ennyi. Porgge!

-Igen, asszonyom? -sietett rögvest elé a folyosó távolabbi végéből a megszólított fickó.

-Vedd az irányt Tripoca City felé. Van ott pár ismerősöm akik tartoznak nekem még jó néhány szívességgel.

-Meglesz asszonyom. Tripoca City. Értettem.

Tripoca City....

 

 

-Nocsak, nocsak.....-lépdelt lassú vontatottsággal előre, az alacsonyabb toronyépületek csúcsai fölé nyújtózó hídon Tripoca City helytartója, üdvözlő gesztusként eltartva a karjait a törzsétől, melyhez még egy széles mosolyt is mellékelt, megvillantva a tökéletesen ápolt fogsorát-, ….egy régi kedves ismerős.

Kyeteera nem mozdult azóta, hogy lelépett a hajója rámpájáról mellyel a híd kiszélesedő végében landoltak. Türelmesen megvárta míg az ellenkező irányból, a kormányzósági dóm árkádjainak árnyékából a helytartó és a biztonsági őrség néhány tagja egyenesen megindult felé. Mögötte, néhány lépés távolságra meghagyta az embereinek, hogy maradjanak ott amíg másra nem utasítja őket, tartsák nyitva a szemüket, továbbá ne hagyják lehűlni a hajó motorjait. Jod volt az, aki azért felelt, hogy a többiek figyelme ne lankadjon.

A klánvezér, a hozzá méltó testtartással konstatálta a rózsaszín bőrű twi'lek férfi közeledtét és azt a tényt, hogy az ő személyes testőrsége szinte tükörképeivé váltak a sajátjaival. Az épületet a landolóplatformmal elválasztó, falak nélküli közlekedőfolyosó elég széles volt ahhoz, hogy a két csoport a vöröslő horizontú naplemente előterében egy laza legyezőalakzatba fejlődjön fel egymással szemben, gondoskodva arról, hogy egyetlen négyzetcentiméter se maradjon figyelmen kívül.

-Ezek szerint még emlékszel a régi szép időkre. -reagálta le a magas twi'lek férfi szavait a rys-i nő, felmentve magát attól, hogy eltitkolja a város helytartója elől a megkönnyebbülését. Persze minden gesztust csak mértékletesen alkalmazott, így egy kívülállónak inkább tűnt távolságtartónak a hangja mintsem barátinak, közvetlennek. Azonban a twi'lek tekintet előtt semmi sem maradt titokban.

-Hát lehet azokat elfelejteni, kedves Ryatalla? -a karok immár majdnem a válláig emelkedtek, miközben a köztük lévő távolság lecsökkent egy-két lépésnyi távolságra.

-Kevesen szólítanak így, de akik a kivételek közé tartoznak azok a határtalan bizalmamat élvezik hosszú évek óta.

Kinyújtotta a jobb karját és engedte, hogy a helytartó lazán átfogja a szürkés-zöld kézfejét, majd először a homlokához érintse, végül pedig egy kézcsókot leheljen rá. A klánvezér eme gesztus jeleként pedig megjutalmazta a férfit egy mosollyal és egy fokkal enyhébb hanghordozással.

-A bizalom erre nagy szó, kedvesem. Főleg manapság. -jegyezte meg a férfi kiegyenesedve, kinek lazán összefogott, bársonykék köpenyébe belekapott a szél, feltárva többek között a derekához csatolt pisztolytáskáját és egyéb más szerkezetet amik egy egyszerű muníciós övvé varázsolták a dereka köré tekert széles bőrövét. A klánvezér csupán egy másodpercre pillanthatta meg a fegyvert, mert a férfi felajánlva a karját, mellé fordult, máris eltakarva azt és előzékenyen előremutatott a másik kezével. Közvetlen mosollyal közölte Kyeteerával, hogy tartson vele az épület falai közé ahol mégiscsak komfortosabban folytathatják a megkezdett beszélgetést. A klánvezért elfogadta az invitálást, azonban nem volt rest elpillantani a twi'lek orra előtt, egy távolabbi platform irányába melynek lapos tetején egy birodalmi szállítójármű pihent, körülötte pedig néhány alak egyenesen a szabvány fehér testpáncélt viselte mely már messziről fémjelezte a rohamosztagosok hírnevét. Kyeteera még utoljára visszapillantott indulás előtt a válla fölött és ez elég volt Jodnak, hogy végrehajtsa a következő parancsot. Magához intett két embert és míg a többiek lassan visszasorjáztak a hajó mélye felé, ők hárman, tisztes távolságban, de nem is túl messze lemaradva, követni kezdték vezérüket a gyanakvó pillantásaik kereszttüzében mellettük felfejlődő helytartó kísérőivel egyetemben.

 

 

-Meg kell valljam, szép munkát végeztél a városon Sednaar kapitány. -közölte Kyeteera miközben egyre mélyebbre jutottak a hatalmas dóm folyosóin, melyek rendkívül sterilnek ámde barátságosnak mutatkoztak az épület többi részével együtt melyek alkalmasint feltárulkoztak az útjuk során. A twi'lek férfi visszafogottan reagálta le a bókot, miközben a rá osztott szerepkörében tetszelegve újra és újra már jó előre kinyújtotta a szabadon maradt karját, jelezvén, hogy merre tartanak.

-A befektetéseidnek hála kedves Ryatalla, a legimpozánsabb gázkitermelő város lettünk a Külső Gyűrűkben, bár Bespin igyekszik a babérjainkra törni. -közölte továbbra is olyan hangon mely egyszerre tűnt nyájasnak és diplomatikusnak egyaránt, furcsa egyveleget alkotva, felfedve némi kényelmetlenséget melyet valószínűleg a találkozás okozott neki.

-Igen, igen, hallottam már róluk, de ők talán még Tripoca Cityn is távolabb esnek a kereskedelmi útvonalaktól. -tette hozzá a saját álláspontját Kyeteera, akiről csak nehezen akart a merev testtartás lehullani, még ha csak átvitt értelemben is.

A kis csoport -mely a helytartó őreinek a részéről is lecsökkent három főre, ami több mint valószínű nem a véletlen műve volt, hanem egyfajta udvariassági gesztus-, egy rövid lépcsősort hagyott hátra, hogy aztán egy előtérbe, majd onnan egy nyitott ajtón keresztül egy másik helyiségbe jussanak ahol már egy megterített asztal várta a helytartót és a klánvezért. A többiek egy másik irányba távoztak a helytartó személyi titkárjának közbejárásának révén aki itt fogadta őket, biztosítva a vendégeket a teljes kényelemről és az ahhoz tartozó szolgáltatásokról.

Ahogy mindketten magukra maradtak, az ajtó összezárult mögöttük, majd Sednaar udvariasan kihúzta az egyik széket, így csalva közelebb Ryatalla Kyeteerát az ételekkel és italokkal megpakolt asztalhoz. A rys-i nő -bár prominens vendégnek számított, mely amúgy felmentette volna a következő mozzanattól-, egy főhajtással megköszönte az előzékenységet és fél perc elmúltával így már az asztal mellett ülve folytatták a csevejt.

-Még nem is volt alkalmam megmondani, hogy mennyire sajnálom ami Orwellen és Quarán történt. -adott hangot az együttérzésének a helytartó mielőtt még bármelyikük is a gondosan elrendezett evőeszközök után nyúlt volna.

-Ezek szerint a hírek leelőztek engem.....és ha jól láttam akkor a Birodalom is. Ha nem tévedek. -fonta össze az ujjait az álla előtt Kyeteera, fürkészve a búsásan megpakolt tálak tartalma fölött Sednaar arcrezdüléseit.

A twi'lek férfi felsóhajtott és megrázta a fejét. Tekintetét lesüllyesztette valahová kettőjük közé, míg a hegyes, ám gondosan ápolt karmokban végződő ujjai ökölbe szorultak az asztalterítő fölött, mely színében tökéletes kiegészítője volt a fehér falaknak.

-A Birodalom. Ne haragudj rám Ryatalla. -ereszkedtek meg a széles vállai ahogy tüdejéből kiszökött a levegő nagy része és megnyilvánulásai egészen új dimenziókba költöztek. -Érzem gyanakvásodat a hangodból, de a birodalmiakhoz semmi közöm. Tripoca Citytől eddig sikerült távol tartanom őket, de Tripon City már betelt a vevőkkel és kénytelen kellett megnyitnom a helyi ellátóközpontokat a számukra. Az a talaj melyen eddig egyensúlyoztunk, tudod.....

-Tisztában vagyok vele Sednaar. Nem kell folytatnod. -mondta , megszakítva a férfi önmarcangolását és megemelte a poharát melyet időközben egy felszolgálódroid megtöltött. -Amit tudni akartam megtudtam.

Sednaar felpillantott, miközben ujjai lassan elernyedtek. Hirtelen nem is tudott mit mondani, csak önkéntelenül leutánozta a nő mozdulatát.

-Az üzletre. -mondta Kyeteera a pohara fölött.

-Nem, nem. -ellenkezett a helytartó. -Ez mindig is a kettőnk üzlete volt. Ha te akkor nem segítesz, nem sikerült volna így felfuttatni ezt a két várost. Szóval kedvesem....a kettőnk üzletére, és...... a régi szép időkre. -a tószt lezárásának jeleként sokat sejtetően elmosolyodott, mire a nő is hasonlóképp reagált egy pillanat alatt tüntetve el a köztük lévő láthatatlan falat melyet az idő emelt közéjük. Ők ketten legalábbis ennek vélték a dolgot. Illetve majdnem.

 

 

A vacsora pont addig tartott mire odakint teljesen besötétedett. Egy teraszon álltak mindketten, a dóm tetején és ezzel együtt a felhők közt lebegő város legmagasabb pontján, ahonnét tökéletes rálátás nyílt a csillagokra és a toronyépületek, antennapóznák erdejeire. A sötétség magával hozta a hűvösebb légáramlatokat is, de ez közel se volt zavaró kettőjüknek. A régi közös emlékek felelevenítése messze sodorta őket a jelenkor környezeti hatásaitól.

-Kapitány. Igen ezt mondtad. A jó ég tudja, hogy mikor neveztek így utoljára. -nézett fel a mellvédre támaszkodva a twi'lek férfi egy újabb témát adva maguknak a beszélgetés folytatásához, mely kis szünetekkel ugyan, de folytonos volt, akárcsak a fejük fölött zajló légi-közlekedés. Legfőképp teherhajók szelték át az égboltot, ioncsóvákat rántva maguk után a csillagok közé szökkenve. A Külső Gyűrűk gázkitermelői ugyan távol voltak a Magrendszerek világaitól, de termékeik java részére még a Peremvidékeken is kereslet mutatkozott. Legfőképp üzemanyagot importáltak a testvérvárossal egyetemben mely a szomszédos bolygó légkörében lebegett a számos kitermelőüzemmel együtt. Tripon és Tripoca City szektorok tucatjainak és azzal együtt magán-, és kereskedelmi flották százainak biztosította az ellátást. Tripoca City volt a legnagyobb és egyben a közeli időkig az elzártabb terület az idegenektől. Egykoron középpontja volt egy olyan szervezetnek mely világok sokasága fölött uralkodott semlegesítve magát a Régi Köztársaság eszméitől és határozataitól. Egy befolyással bíró klán őrködött az egész felett, melynek egyik oldalági képviselője ide alapozta be magát. Sandeers kapitány évekig szolgálta a klánt, mely bányászati jogaival állandósult megélhetést biztosított családok százezreinek és általános megbecsülést szerzett klántagjainak. Egészen a háborúk eljöveteléig, ahol már nehéz volt biztosítania semlegességét és függetlenségét. A kitermelőhelyek száma megcsappant az idők folyamán, melyet hol erőszakkal szereztek meg a nagyobbak, hol pedig a megmaradt területek egységességét biztosítva, áron alul voltak kénytelenek értékesíteni. Végül Ryatalla Kyeteera, klánjának utolsó örököse, a vagyonának jelentős részét ide fektette be, az utolsó legnagyobb kitermelőhelyek egyikébe, bízva a kedvező jövő eljövetelébe.

-Emlékszem amikor még apám oldalán harcoltál a kalózok ellen. -húzódott közelebb maga is a mellvédhez, elvonatkoztatva a horizonton még feltornyosult felhők csúcsán trónoló Hapan Csillagköd látványától, mely lassan majd az égbolt jelentős részét „bekebelezi” magának.

-Jó vezér volt az apád. Nem csak a rys nemzedék lehet rá büszke.

Most Kyeteerán volt a sor, hogy élvezze a bókot, melyet az egyre közvetlenebbé vált beszélgetés szinte kitermelt magából.

-Nagyon kedvelte Orwellt. Azok a bányák.....-Sandeers hitetlenkedve csóválta meg a fejét.

-Amikor a Birodalom átvette, belebetegedett. -folytatta Kyeteera komoran, uralkodva az érzelmein amik apjához kötötték.

-Sajnálom, hogy nem lehettem vele az utolsó napjain.

-A fiaként szeretett téged. -mondta a nő, odafordulva. -Még az utolsó perceiben is téged emlegetett.

-A Kyeteera-Ház sose tesz különbséget a fajok között.....mondta sokszor mikor együtt voltunk. Kár, hogy a szertartást már nem élhette meg.

-Az csak egy ceremónia lett volna. Hagyomány az ősök tiszteletére. A lényeg ott rejtőzött benne, valahol itt. -emelte fel a tenyerét a férfi mellkasához. -Úgy voltál neki a fia, ahogy én az ő lánya.

Sandeers újra elmosolyodott a szavakhoz fűződő emlékeken melyek egymást követték akárcsak mint filmszalagon a képkockák, miközben csak lassan tudatosult benne, hogy Ryatalla tenyere nem mozdult a mellkasáról. Hosszú másodpercek teltek el, mire lenézett a széttárt ujjakra, melyek rásimultak domború mellkasára, majd megemelve a tekintetét a rys-i nő szemébe nézett, melyek elárulták véglegesen a klánvezért. A függőleges vonalként rá meredő pupillák körül csillámlott az írisz, akárcsak a szemüreg környéki pikkelyek lemezkéi. A twi'lek férfi lassan megfogta a nő csuklóját de rögtön megérezte a karban rejlő erőt és akaratot. A kezdeti elhatározását így kénytelen kellett de elvetette és helyette a szavak útjára lépet, melyek csak nagy nehezen akartak előjönni a kiszáradt torkának mélyéről. Kyeteera félreérthetetlen tanúbizonysága a feléje áramló feromonok özönében kis híján teljes szótlanságra ítélték.

-Rya......ez most nem az az alkalom, hogy.....

A hangjában rejtőző elutasítás kevés volt ahhoz, hogy a nőt eltántorítsa a vágyaitól. Közelebb húzódott a férfihoz és másik kézfejének ujjvégeivel játékosan vonalakat rajzolva a lekkui felszínére, melyek körbetekeregtek a helytartó vállai fölött, keresztülhaladván a mellkasa előtt, ott, ahol a nő tenyere továbbra is megpihent. A férfi lélegzete elakadt, egy pillanatra lehunyta a szemét, átadva magát a felemelő érzésnek. De aztán erőt vett magán és eltartotta a mellkasától a nő tenyerét.

-Kérlek......Ha valóban fontos neked az a fogadalom, akkor ezt nem folytatod. -suttogta halkan, csupán kettőjüknek. -Még egyszer ne kövessük el ugyanazt a hibát.

Kyeteera egy röpke pillanatra átengedte magát a sértett nő ideálnak, majd maga is belátta, hogy a férfi igazat mond.

-Szóval akkor ennyi és nem több. A kapitány újra visszahátrál.

-Nem kedvesem. Csupán tisztában van a saját helyzetével.

-Nos, ha így látod még most is jónak...Az apám egyetlen tévedését mikor hozzáadott ahhoz a...

-Kérj bármit és megadom. Csak ne sodorj újra olyan helyzetbe mely fájdalommal ér véget.

-Rendben Sandeers kapitány, nem neheztelek rád. -Kyeteera elhúzódott a twi'lek férfi elől és újra a panoráma látványának adta át magát. Sandeers is igyekezett visszanyerni a józanságát, hagyta, hogy a távolság nőjön köztük. -Maradjunk meg annak amik az újbóli találkozásunk előtt voltunk. Ennek tudatában kérlek biztosíts a hajómnak egy biztonságos hangárt és embereimnek egy lakosztályt egy nem feltűnő helyen. Később kigondolom, hogy hogy legyen tovább. Nem akarok a terhedre lenni.

Kyeteera érezte, hogy nem egészen úgy sikerült a távolmaradása a sértettségtől ahogy eltervezte. A nyelve meggondolatlanabbul járt mint a gondolatai.

-Rya, ez a te otthonod is, jól tudod. -tárta szét a karjait, jelképesen utalva a városra. -Nem kell ilyet mondanod.

A rys-i nő elfordult, félig elrejtve az arcán átsuhanó szomorú árnyékot.

-Tartok tőle, hogy az én otthonom már nem több mint egy romhalmaz.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

- Ezekből nem vihetsz! - szólt rá Zotmund. - Kézifegyverből, élelemből, pénzből, egyéb értékből annyit viszel amennyit akarsz, de felszíni járművet nem kapsz!

- Mi van? Miért nem? - Mattu nem hitt a fülének. Amióta világ a világ, a turániak minden zsákmányon osztoztak, nem lehetett csak úgy kisajátítani! Főleg nem a legértékesebb darabokat! Egy ilyen tank megér jó pár ezer kreditet!

- Mert ez nekünk kell! - felelte titokzatosan Zotmund és cinkosan mosolygott mellé…

 

 

Valahol a Peremvidék szélén

 

A minrasok patáinak vad dobogása hatalmas port kavart fel elvakítva a tucatnyi turáni harcost, akik őrült módon vágtattak a porködben. Görcsösen markolták plazmaíjaikat és süvítve lőttek halálos vesszőket minden árnyra, amit ellenségnek véltek. Az ugráló állatok megnehezítették a célzást, így három elvétett lövés is jutott egy találatra. Lassítani azonban nem lehetett!

A porfelhőben lassan körvonalazódni kezdett egy lelőtt teherhajó roncsa. Körülötte százával hemzsegtek a helyi parasztokból toborzott milícia tagjai. Néhány bizonytalan lövés érkezett a hajó egy-egy, a zuhanás és a találatok okozta nyílásából. A milícia tagjai azonnal egész sorozatokkal feleltek ezekre a bizonytalan próbálkozásra.

- Zotmund! – ordította a vágtató minrasa hátáról Mattu. – Tartsatok ki!

Jobbra rántotta a kantárt és nagy ívben fordulni kezdett a hajóroncs körül. Általános turáni taktika volt az ellenség bekerítése és gyors lövésekkel való gyengítése.

Társai követték és pillanatok alatt körbe fogta az alig húsz fős turáni csapat a több száznyi milíciát.

A helyieket meglepte a váratlan támadás és mivel semmi nem védte a hátukat, így könnyű célpontot nyújtottak a vágtázó turániaknak. Az erőviszonyok egyértelműen átbillentek a turániak javára. Hiába voltak ötödannyian, ők képzett harcosok voltak. A milicisták pedig csak fegyveres földművesek. Hiába viszonozták a tüzet, nem volt esélyük a sokkal jobb harcosokkal szemben. Amint egy elég széles rés nyílott a turániak gyűrűjében, a milícia tagjai rohanni kezdtek, a távoli erődített településük felé.

A turániak többsége üldözőbe vette őket, de csak hébe-hóba lőttek rájuk, inkább csak terelték őket vissza, a városukba, nehogy rendezve a vonalaikat visszatérjenek a hajóroncshoz.

Mattu leugrott a minrasáról és a roncshoz rohant, csak két turáni követte.

- Zotmund! – ordította újra és egy légvédelmi ágyú ütötte lyukon beugrott a hajórakterébe.

A becsapódás miatt minden nem a hajó orrába repült. Ott zsúfolódtak össze az elpusztult minrasok, a különböző felszerelést tároló konténerek. A raktér fala mentén húzódó ülésekben halott turániak ültek becsatolva, ők a becsapódásban halhattak meg. Zotmund nem volt közöttük.

- Zotmund! – kiáltott újra, és utána pillanatokig várt, hátha válaszol rá.

- Itt van! – kiáltotta az egyik társa a hajó orrából. Azonnal odarohant Mattu.

A vezetőfülke falába ütött egyik rés mellett feküdt. Az arcát száradt vér borította, felszakadt homlokából még mindig szivárgott. Jobb alkarja csúnyán eltört, hófehér csontjai kilátszódtak a vértől vörösre festett ruhája alól. Balkezében egy sugárvetőt szorongatott, azzal lövöldözött ki néha a résen át a milicistákra.

- Zotmund – buggyant ki Mattuból társa neve. Nehezen felnyitotta a száradt vértől lezárult szemeit Zotmund és egyenesen Mattura nézet.

- Késtél – nyögte ki nehezen, majd, talán nevetni próbált, de a bordáiba hasító fájdalom miatt csak nyöszörögni tudott.

Több, mint húsz év telt el azóta, hogy megmentette Zotmundot. Mattu ott állt a kalózhangár bejáratánál és leste, amint a turániak próbálják kiemelni őket. Nagyon nem tetszett neki a dolog! Az egész rajta ütés nem tetszett neki. A kalandozás még nem kezdődött el, a saját szakállára pedig senki sem fosztogathat. Főleg úgy nem, hogy egy titkos szervezkedést pénzel belőle…

Ha fiatalkorukban tucatszor húzta ki a pácból, akkor most se hagyhatja, hogy ostobaságot kövessen el.

 

A felszínre leereszkedő otromba teherhajók hatalmas porvihart kavartak. A leszállópályának használt arénában felélénkült a mozgás. A turáni harcosok a kalózok raktáraiból előhurcolt ládákkal gyorsan feltöltötték egy szállítóhajó óriási gyomrát, ami aztán még lomhábban szállt fel, mint ahogy leereszkedett. A helyét persze azonnal egy másik hajó foglalta el.

A kanyon fala mellett néhány fegyveres kíséretében üldögélt a telep kalóz személyzete. A weequay-k nagyokat pislogva lesték a hosszú hetek alatt felhalmozott zsákmány elvesztését.

Néhány hajó és több tucat turáni a kanyonon túl, a berobbant sziklák eltakarításán serénykedett, hogy hozzáférhessenek a föld fogságába került járművekhez.

Időnként elhúzott a fejük fölött egy-egy turáni vadász, akik unalmukban egy rögtönzött légibemutatót tartottak a lázasan dolgozó társaiknak.

- Mozogjatok már az anyátok keservit! - ordította túl Zotmund a hajtóművek sivítását. - Nem érünk rá egész nap! Már így is késésben vagyunk!

- Zotmund! Zotmund! - kiáltozott barátjának Mattu, aki láthatólag nem is figyelt rá. - Mi a fene folyik itt?

- Mibe keveredtetek? - faggatta tovább, amikor Zotmund végre megállt és szembe fordult vele. - Szervezkedtek a turra és a mogur mögött. Fegyverkeztek és megszegitek az ősi szokásjogot.

A vádaskodásban Mattu lecsendesült, igazán csak most sikerült összeraknia a kirakó darabjait, hogy összeálljon a kép. Az eredmény pedig csak rosszabb volt, mint a bűnök külön-külön.

Kemény harcos volt, az élet edzette meg a vonásait és érzéseit, talán csak még szigorúbb lett a tekintete.

- Ti pártütést szerveztek? - mélyen nézett Zotmund szemébe, végre tisztán akart látni mindent. Egy ilyen lázadást jelentenie kell a főméltóságoknak, ami polgárháborúhoz vezethet. Akkor pedig a régi barátja ellen kell harcolnia.

- Látod, Mattu? - kezdett Zotmund fáradtan beszélni. Már elege volt ebből a vádaskodásból. - Ez annyira jellemző a népünkre. Valaki segíteni akar rajta és rögtön árulónak, lázadónak bélyegzik meg! - a végére már ostorként csapott a hangja. - Lehet, hogy ti a Korona utáni hajszában nem vettétek észre, de a népünk veszélyben van! Nekünk nincsenek nagy űrállomásaink, ahol gyárthatnánk a hajóinkat a növekvő népességnek! Évekig tart, mire összehegesztünk egyet! Ez nagyon lassú! Az egykori önfenntartó rendszerek ma már csak komoly beavatkozással azok! Egyszerűen kinőttük a hajóinkat! Az embereknek, az állatoknak hely kell és már sokan meguntuk az ötezer éves bolyongást! Emiatt fogtunk össze a nemzettségekkel, hogy közösen védjük meg magunkat egy... - pillanatra elhallgatott, olyan lehetetlenül hangzott ezt kimondani: - egy közös otthonban. Találtunk egy megfelelő bolygót, de azt meg kell védenünk. Flottánk már van elég, de felszíni harcra is készülnünk kell. És ha megtelepszünk, akkor nem vihetjük tovább ezt az ősi és elavult szokásjogot!

- Találtatok egy új hazát? - hebegte Mattu, mert ez annyira elképzelhetetlen volt. - De hát nekünk volt egy otthonunk...

- Mattu – csendesítette le barátját Zotmund. - Ötezer éve elpusztult, már a nevére se emlékszünk. Ideje túllépni ezen és a jelennel foglalkozni, nem azon a régi korok tragédiáin búslakodni.

Zotmund otthagyta a meglepett gondolataival viaskodó Mattut és a foglyok felé vette az irányt.

- Tormás! - kiáltott az ott álló harcosnak. - Adjátok el őket rabszolgának és az árát vigyétek el Mattunak. Ha lehet, akkor tudjátok meg kinek tettek keresztbe, hátha ő többet fizet értük...

- Hé! - ugrott fel a kalózok vezére. - Nem erről állapodtunk meg... - néhány turáni pofon után letört az elégedetlenség és beterelték őket is egy szállítóhajóba.

- Tormás! - szólt még a turáni után. - Ha végeztetek, gyertek haza...

- Megyünk! - vigyorodott el a férfi és felsietett a hajó rámpáján.

 

A Turáni átok fedélzetét megnyugtató remegés járta át. A hipertérben történő utazásban nem volt semmi különleges, ezúttal azonban mégis valami eddig ismeretlen érzés járta át az egész hajót. A több évszázados kóborlás alatt rendszerek ezreit látogatták meg a turániak, egyik sem bírt komolyabb jelentőséggel. Egy-két nap, esetleg egy hét és tovább álltak. Most azonban más a helyzet. Most haza térnek...

Zotmund a hajó kilátójának nagytermében ült. Az előtte húzódó asztal étel helyett idegen fegyverek és páncélok alatt roskadozott. Legalább ötféle gránát, két kézifegyver, egy közelharcfegyver, energiatárak, gáztartályok, mérőműszerek, létfenntartó-eszközök, élelmiszertabletták... A sor szinte végtelen volt.

A fekete sisakért nyúlt. A halántékára egy fehér jelet festettek. A jelentését nem ismerte, de nem is érdekelte. Hosszasan nézte a rostélyát, még így is félelmet sugárzott. A homlokrészén éktelenkedett repedés, amit Mattu elmondása szerint egy minras patája okozott.

Kíváncsiságból a fejére illesztette a sisakot. Nagy volt a fejére, le is csúszott a válláig. A sisak belső kijelzői azonnal életre keltek. Ismeretlen nyelven és írással adatok tucatjai vibráltak a rostély minden részén, ha fordította a fejét, az írás is megváltozott.

Belefájdult a sok villogásba, így levette a fejéről, hirtelen meghőkölt. Közvetlenül előtte állt az új rabszolgája, két turáni harcos kíséretében. A fogoly legalább egy fejjel magasabb volt a két turáninál.

Visszatette a sisakot az asztalra, a többi holmi közé.

- Ki vagy te? - kérdezte az idegent.

- A nevem Berserker, az einherjarok népéből – felelte büszkén, feszesen állva.

- Hogy kerültél a turáni gyepűre? - faggatta tovább, pedig Mattutól már mindent tudott.

- Egy feladat végrehajtása közben véletlenül zuhantam le a bolygótokra – mereven nézett előre, talán nem is pislogott.

- Nekem szükségem van egy jó harcosra, te az vagy?

- Egész életemben katonának képeztek, uram.

Zotmund elégedetten bólogatott és az asztalon heverő fegyverekre intett.

- Ezt látom a felszerelésedből is – szólt elismerően róluk. - Szép gyűjtemény. Szívesen használnám, de nekem túl nagy. De majd otthon beolvasztjuk és készítünk belőle valami használhatóbbat...

- Javaslom hozzá a rendszer napját – vágott közbe Berserker. - A páncél még a Csillagkohóban készült, csak egy csillaghője képes megolvasztani.

Ennek persze kicsi volt a valószínűsége, de a családja, csakúgy mint minden más einherjar, szereti a nagy háborúig visszavezetni a családfát. Talán mindannyian sejtették, hogy háromezer évet nem élhetett volna túl egy páncél, de elég jól hangzott ahhoz a családi legenda, hogy érdemes legyen megemlíteni.

- Nézd Berserker – kezdett Zotmund a mondanivalójába, nem törődve a fiú kérkedésével. - Ha elvégezted a feladatot és nem csinálsz butaságot, akkor nem ölünk meg és maradsz nálunk rabszolgaként. Soha nem hagyhatod el a bolygót, ahová most megyünk, ezt jegyezd meg jól. Ha jól viselkedsz jól bánunk veled, ha nem akkor megölünk Vigyétek!

A két turáni megragadta Berserker karjait és kirángatták a teremből. Könnyedén megölhette volna puszta kézzel mindkettőt, sőt akár Zotmundot is, megszerzi tőle a fegyvereit és akkor megszökhetne. De nem ez volt a feladata.

A két turáni gyorsan végigvitte a folyosókon és belökték abba a terembe, ahol már napok óta raboskodott. Kamerát, vagy érzékelőt nem fedezett fel ennyi idő alatt, így megkockáztatta végre az utolsó üzenetet.

A gallérjából kihúzta a merevítőt, karikává hajtotta, amitől kék hologramm töltötte ki.

„A tollaitól megfosztott madár nem csiripel” - írta le gyorsan és elküldte. Ez jelentette azt, hogy feltehetőleg többet nem fog tudni hazaüzenni a megbízóinak...

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 3 héttel később...

-Nos, -kezdett bele Ramoos, visszanyerve a tüdeje feletti uralmat- lenne rögtön egy olyan közös küldetés.

-Küldetés?

-Igen. Ruth Shivarak szeretne bemutatni téged valakinek akit talán még te is kedvelnél.

-Hm. Egy hozzám hasonló nagy harcossal mindig öröm a közös munka.

-Na látod tábornok, így kell ehhez hozzáállni.

Keelhen....

 

 

-De hisz ez egy kalóz! Nekem egy nagy harcost ígértek.

-Hé, sebhelyes arcú! Szabadságharcos, érti?! Máskülönben meg honnan szalasztották magát? Barbár.

-Lassan a testtel tuskókám. Több tiszteletet egy tábornoknak.

-Pff, tábornok? Na és kit vesztegetett meg a rangjáért? Bármikor felaprítom a brancsát a Queen Cedithel.

-Csak nem arra a halom ócskavasra céloz ami odakint roskadozik a déli platformon? Hallott ön már a Hyerámról? Fél parszeken belül lehagyta a birodalmi flotta....

-Menekült előlük, mi? Gondolhattam.

-Vigyázzon a szavaira, mert ezt már sérté....

-Uraim, uraim. -Dyna Saragoza elérkezetnek látta az időt, hogy cselekedjen és szétválassza a nyelvükkel hadakozókat, akik a tábori barakk egyik puritán helyiségének jelentős bútordarabját kitevő, összecsukható asztal két átellenes pontjáról becsmérelték a másikat, mint valami egymást kerülgető alfa hím a harcmező közepén anélkül, hogy bármelyikük is ennél komolyabb lépésre szánja el magát. -Hagyják végre abba ezt az átkozott civakodást. Rosszabbak mint a hőscincér pilótáink a kantinban.

A bázisparancsnok felpillantott a nála majd két fejjel magasabb férfiakra, akik tüzes szempárjaikkal csak lassan engedték el egymást és szenteltek figyelmet neki. De ugyanígy nehéz volt a kidomborított mellkasaikat is ellazításra bírni. Az emlékezőfalak mentén még további két fő várta a kedélyek csillapodását; Ruth Shivarak, aki megengedett magának egy halovány mosolyt, üdvözítve Dyna fellépését és eredményességét, illetve kissé feszengve és kellőképpen zavarba hozva, Ramoos Dieser ezredes, aki kereste azt a pontot a helyiségben merre fordulván elkerülheti a neheztelő pillantásokat Gillen tábornok viselkedése miatt. Azonban emiatt nem kellett aggódnia; a figyelem középpontjába Ruth került, akit Dyna kért fel arra egy pillantással, hogy lépjen közelebb.

-Remek. Most már legalább nem kell aggódnom, hogy példamutató magatartásuk megfertőzi az egész bázist. -konstatálta a rá irányuló figyelmet. -Ruth, kérem igazítsa el ezt a két jómadarat. Remélhetőleg majd némi elfoglaltság lehűti az önmagasztalásukat.

Hogy jobban átéreztesse a férfiakkal azt, hogy mennyire is komolyan gondolta a dolgot, mihez tartás végett megeresztett mindkettőjük felé egy-egy helyhez szögező pillantást. Ruth ezek után felváltotta őt az asztal hosszabbik felén elhelyezkedve és lehelyezett egy tenyérnyi méretű holoprojektort maga elé. A kis szerkezet egy fénykévét bocsájtott ki magából a mennyezet felé, melyben egy bolygó derengett fel, magas, orbitális keringési perspektívából látszódva.

-Fanart. Népem szülőbolygója. -kezdte ünnepélyes fennköltséggel, melybe hangja lévén szomorúság és fájdalom vegyült. -A galaxis keleti és déli kvadránsának határán fekszik, közel egy olyan navigációs csomóponthoz melyhez számos kereskedelmi útvonal csatlakozik. Népem már több ezer éve felügyelte a helyet, függetlenítve magát Coruscanttól. De a klón háborúk megváltoztattak mindent.

Ruth egy röpke hatásszünetet tartott, hogy akiknek szólt üzenete azok kellőképpen ráhangolódjanak a folytatásra. A korábban egymással civakodó páros, karba font kezekkel, néma érdeklődéssel várta a folytatást. Az ezredes mindeközben az idősödő nő arcát fürkészte kissé távol maradva a társaság középpontjától és a korábbi közös beszélgetésüket felelevenítve magában, együtt érzőn várta ő is a folytatást.

-A Köztársaság igényt tartott a szektorra, mondván védelmet biztosít a közeledő droidsereggel szemben. De a háború végeztével kérésünk ellenére a katonák, immár új köntösben, a Galaktikus Birodalmat szolgálva, továbbra is a rendszerünkben állomásoztak, sőt, egységeik számát megnövelték.

Ruth vett egy mély lélegzettet mielőtt folytatta volna.

-És innentől rémálom lett úrrá Fanarton.

Gillen és Hoob, marcona tekintetük mögött átérezték Ruth fájdalmát, belevegyítve a sajátjukét is. És ennek fényében ekkor már maguk is szégyellték a percekkel ezelőtti eseményeket, hogy ily felvezetést kapott ez az egész.

-Az Uralkodó majdhogynem kiirtotta Fanart teljes lakosságát és azzal együtt elpusztíttatta az élővilágot is. De most nem is ez a fontos....-rázta le magáról a múlt fájdalommal telt időszakát és tenyerét a holografikus készülék fölött áthúzva, automatikus léptetésre kényszerítette azt, egy soron következő eltárolt képi adathalommal szembesítve a többieket-......Amit most látnak az egy mező. Konténermező a rendszerünkhöz közel. Népem itt tárolta a tartalék gabonáit, fűszereit és még sok-sok más apróságot.

-Úgy van. -vette át a szót ismételten a bázisparancsnok. -Mint talán már értesültek róla, számos felderítőt küldünk ki Keelhen távolabbi régió felé, alkalmas termőterületek után kutatva. Sajnos a készleteink végesek, és nem mindig van birodalmi konvoj elérhető távolságra ahonnét...”kölcsönözhetnénk”. Ruth volt olyan kedves, hogy felajánlotta népének tartalékait.

-Sajnos úgy tűnik Fanart már úgyis képtelen felhasználni. Több évtizedbe is beletelhet mire újra megterem a földeken bármi is.

-Nos, úgy nézz ki, hogy mi pedig élni tudunk a lehetőséggel, csak el kell hozni onnan annyi konténert amennyit csak tudnak.

-Megbocsájtson, de a Hyera nem holmi teherhajó. -vetette közbe Gillen szemöldök ráncolva.

-Ezzel én is tisztában vagyok, tábornok. Nem is emiatt van szükségünk az ön hajójára.

Gillen kíváncsian húzta ki magát.

-Az ön hajója fogja biztosítani a többieket az akcióban. Hoob kapitány. -fordult a másik irányba. -A napvitorlása kitűnő felderítőképességekkel rendelkezik.

-Oho, meghiszem azt! -emelte büszkén magasra az állát. -A gyönyörű királynét még a birodalmi flotta kellős közepén se szúrnák ki.

-Reméljük, jó hírneve ezúton is megmarad. -jegyezte meg Dyna tárgyilagosan. -Ha minden igaz a Birodalom egész szép kis planetáris véderőt állomásoztat ott.

-Bukott ügy az egész. -fektette le a tenyereit az asztallapra a rigeli tábornok. -hogy fog az az ócskava....hajó -változtatott gyorsan a mondandóján, mielőtt Hoob rámordulhatott volna-....átvinni a flottájukon? Odahegesztenek minket az oldalára?

-Nem is lenne rossz ötlet tábornok. -mosolyogta meg a férfi szavait Ruth. -De más út is akadhat a mezőig.

Lepillantott a hologramra és bekérte a következő képet. A kékes derengésbe jó néhány kődarab rendeződött egy kiterjedt halmazzá.

-Ez egy meteorcsoport mely néhány évenként a külső pályákról betéved egészen Fanartig és elég közel halad el a konténerekhez is.

-Kapizsgálom. -dünnyögte Gillen. Hátrapillantott az eddig szótlan ezredesre. -Te mit mondasz?

-Vágjunk bele. -közölte tőle szokatlan komorsággal, magára vonva valamennyiük tekintetét. -Kellenek azok a konténerek. A meteorraj jó búvóhely, míg Hoob kapitány felderíti a környéket. Persze mindennek megvan a kockázata, de ennyivel tartozunk.

-Ezredes. -kért szót magának Ruth, majd szelíden folytatta. -Mi semmi olyasmit se várunk el mely nem egy megfontolt döntés lenne. Nem kötelezhetünk senkit olyanra mely kockáztatná a.....

-Elég a szócséplésből drága hölgyem. -húzta ki magát teljes magasságában Gillen tábornok. -Egy rigeli nem hátrál meg.

Tekintete találkozott Hoobéval, mintha csak tetemre hívná ki őt.

-Ezredes. Értesítsd Pallarn kapitányt, hogy állítsa felszállásra készre a Hyerát.

-Hm, -pillantott fel Dyna a hórihorgas férfiakra- talán ebből még jól is kijöhetünk. Elszántak, hát jól van. A szállítást három koréliai teherszállító fogja véghezvinni. Önök gondoskodnak róla, hogy ne legyen gond se a megérkezéssel, se pedig a távozással. Továbbá biztosítok még egy Fejvadász pilótát az akcióhoz. Ennyivel kell beérniük uraim.

Az utolsó szavaknál már egy komlink csipogása is hallatszott a parancsnok zsebéből. Dyna elővette a szerkezetet és az arca elé tartotta.

-Hallgatom.

-Saragoza parancsnok. -sercegett fel Aby Ghyn hangja először izgatottan majd örömittasan. -Hírek érkeztek Byard őrnagytól. Sikerült nekik. Elindultak hazafelé.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Meggyötörten, kifáradva, nyöszörögve tértek magukhoz mindhárman, nem sokkal azután, hogy az utolsó robajok is elhalkultak az erdő fái között.

-Ilithya, mi? -köhögött fel Durak, és ezzel eltorzítva a keserédes nevetését. Aurra kisebb elképedésére, Ryela csatlakozott társához, mit sem izgatva magát azon, hogy a ruhái cafatokban csüngtek rajta. De ő sem festett jobban, pillantott le magára. De legalább a kedvenc fegyverei mind megvoltak.

-Ti aztán furcsa szerzet vagytok. -jegyezte meg letörölve az ajkain érzett sós vérét, mely egy horzsolásból származott.

A két kalandor nem szólt semmit, csupán összecsapták kacagva a saras tenyereiket és felsegítették egymást. Még akkor is a sikeres túlélésüknek örültek, mikor a fejük fölé lassan bekúszott a korvett, hogy felvegye őket.

Aurra a hajó falának vetette a hátát, átengedve magát a motorok által keltett, megnyugtató remegésnek mely bizsergetően hatott az izmaira. A szónikus zuhanyzófülkékhez csatlakoztatott öltözőhelyiség padján ült, fáradtan, az átellenes fal egy pontját lesve céltalanúl, mígnem oldalról feltárult egy nyílás, és rajta keresztül, Ryela tűnt fel, végezve a tisztálkodással, melynek hatásosságához semmi kétség sem férhetett. Halvány rózsaszín bőréről a legmakacsabb koszfoltok is eltűntek, de a hiányuk nyomán a horzsolások nyomai is megszaporodtak. Egy kétrészes kék alsóneműt viselt, hozzáillőt a törzse két oldalán terebélyesedő pigmentfoltjaihoz, illetve a hajszínéhez.

-Nem akarok elégedetlenkedni, de egy hagyományos forróvizes fürdőnek jobban örültem volna. -jegyezte meg az „új” bőrében megkönnyebbülten keresztülsuhanva a helyiségen, a fali szekrények felé tartva, bár a Modarachon történt sérülése következményeként, az a suhanás inkább volt enyhe bicegésnek jellemezhető.

Aurra szívesen osztotta volna a theelin nő véleményét, de per pillanat a részéről fakadó csendet részesítette előnyben; túl kimerült volt ahhoz, hogy amolyan felesleges csevejbe elegyedjen a hajón tartózkodó egyetlen nőnemű társával. Ryelát szemmel láthatóan nem zavarta a fejvadásznő szótlansága, lefoglalta magát azzal, hogy új ruhát varázsolt elő a szekrényből.

-Amint hallom Durak is élvezi a zuhanyt. -folytatta mosolyogva, célozva a szomszédos helyiség felől áradó hangokra, mely talán épp egy tradicionális barabell dal strófáit alkotta, bár ebben semelyikük se mert volna megesküdni. -De azért valljuk be, a hangja az valami botrányos. -kacsintott ki oldalra, miközben felemelt maga elé egy világos blúzt. Sokat nem morfondírozott a dolgon, a következő másodperben már el is kezdett belebújni.

-Egész jól összeforrtatok ti már ketten. -szólalt meg első ízben Aurra, megosztva a megállapítását. -Úgy értem, törődtök egymással, nem csak mint üzletfelek.

Ryela elmosolyodott Aurra furcsán csilingelő hangján, mely talán a korábbinál is közvetlenebbé tette a jelenlétét a hajón.

-Igen, barátokká lettünk.

Visszazárta a szekrényt és nekikezdett belebujtatni a lábait a csizmáiba amik szintén átestek egy kisebb megtisztuláson. Csak most vette észre, hogy Aurra ugyanazt a ruhát vette vissza mint amiben Modarachra tartott velük. De ezt az észrevételét nem tette szóvá. Sőt mi több, szelíden, nyitottabban folytatta a társalgást kettőjük között.

-Neked voltak barátaid? Akikre bármikor számíthattál?

A fejvadásznő éppen a háta mögötti falnak támasztotta a fejét és tekintetét valahová a mennyezeti világítótestekbe fúrta.

-Túl durva világból jöttem ahhoz. A barátság egy olyan luxus ami túl drága még egy dúsgazdag embernek is.

-És...párod? -tette fel óvatosan a következő kérdést, mire Aurra a fekete szemüregeinek mélyéről rávillantotta a pillantását.

-Fejvadász vagyok, drágám. Bejártam keresztül kasul a galaxist, de nincs férfi aki tolerálni tudná ezt egy nőnek.

-Családra sose gondoltál?

Aurra lassan megrázta a fejét.

-Nem tudom hová akarsz kilyukadni, de mielőtt nagyot csalódnál közlöm, a munkámon kívül kevés dolog van ami számít.

Ryela megfontolt bólintásba kezdett.

-Legalább őszinte vagy. Ez is becsülendő.

-Azt nekem elhiheted.

Alig fél perccel később már éppen kifelé tartottak, összefutva Durakkal és Sanguttal, az aqualishal, amikor a hajó mélye felől Roylee és G'hevur tűntek fel. A devaronian már méterekről előrébb kivillantotta fogait a jókedve gyanánt.

-Nagyszerű, nagyszerű. -érintette össze a tenyereit számítva azzal, hogy sikerül kellő benyomást tennie a többiekre. -Fjedor nagyon elégedett az eredménnyel.

Nem volt senki a csoportban aki a közönyös pillantásán kívül bármi mással jutalmazta volna meg a munkaadójuk megbízottját. Úgy tűnt G'hevurt ez nem is nagyon zavarta, talán már hozzá is szokott az ehhez hasonló fogadtatásokhoz.

-Megérdemlik, hogy pihenjenek. A következő úti célunkat úgyis csak holnap érjük el. Most pedig ha megbocsájtanak...... -haladt tovább, kétfelé választva a csoportot, mígnem elkanyarodott a folyosón Royleet hátrahagyva. A pilóta karba font kezekkel nézett a devaronian után, majd mikor eltűnt szem elől, fejével befelé intett az öltözők irányába. Aurra komoran vette tudomásul a jelzést, míg a többiek csak fél pillanattal később reagáltak.

-Mondani akarsz valamit Roylee? -fordult szembe a férfival Aurra, mikor már mindannyian bent voltak. Durak hol a fejvadásznőre, hol pedig a pilótára sandított.

-Mi a fene történik itt?

Ryela megállapodott a hatalmas barabel társa mellett, onnan várva a folytatást, míg Sangut a bejárat mellett támaszkodott meg, vállát nekivetve a falnak. Royleen úgy látszott zavarja az egyetlen, életben maradt aqualish jelenléte, de azért belekezdett.

-G'hevurnak ugyan nem szóltam, de azt hiszem, hogy nem voltunk egyedül a Modarach-rendszerben.

-Hogy?! És ezt csak most mondod? -förmedt rá a theelin nő.

-Az a fickó nem tetszik nekem. -seperte le magáról Ryela megjegyzését és újra zavart pillantást mért Sangut felé, aki erre már ráncolni kezdte a homlokát és agyarai közt furcsa morgó hangokat hallatott.

-Az oké, hogy a csapat tagja vagy Sangut, de te testőrséget fogadtál a devaroniannak. Ezért bocs ha zavar a jelenléted amikor a főnöködről akarok beszélni. -magyarázta Roylee, eleget téve az aqualish rövid, ám velősen megfogalmazott kérésének.

Sangut most hosszabban magyarázta a saját nyelvén a nemtetszését a kivételezéssel szemben. Végül Aurra állt közéjük.

-Hátrébb az agyarakkal Sangut. Roylee csak kíváncsi volt, hogy megbízhat e benned. -terelte vissza a falhoz az aqualisht, majd visszafordult a többiek felé. -G'hevur nekem is bűzlik, akárcsak ez az egész ügy. És ez túl mutat azon, hogy szép kis suma üti a markunkat a meló elvégeztével. Szóval, mit tudtál meg? -kérdezte a pilótájukat.

-A kukkolónkról sajnos nem sokat. Még azelőtt kereket oldott, hogy a szenzorokkal alaposabban utánanézhettem volna. Gyorsan kellett cselekednem mikor észleltük Gundoval a tektonikus elmozdulásokat a bolygón.

Ennél a pontnál a theelin nő és a barabel összenéztek és megvonták a vállaikat, egymásnak üzenve ezzel.

-Viszont nagyon úgy tűnt, hogy alaposan letapogatott minket. -folytatta Roylee.

-Ezt, hogy érted? -kérdezte Ryela, félbeszakítván őt.

-Szerintem lehallgatott minket. G'hevur épp azidőtájt küldött ki egy üzenetet, mielőtt lebukott volna. Véletlenek pedig az én szótáramból már kivesztek.

-Látom rajtad, hogy ez még nem minden. Folytasd! -intett a fejével Aurra.

-Érzem, hogy G'hevur sántikál valamiben. Máskülönben miért az egyik tartalék kommunikációs rendszert használta volna.

-Talán az védve volt. Magad mondtad korábban, hogy elég sok változtatást végeztek a hajón.

-Nem. Itt valami bűzlik. -rázta meg a fejét Ryela következtetésére reagálva. -Van egy olyan érzésem, hogy nem mindent mondtak el nekünk.

-Sangut, és te mit tudsz? -fordította Aurra ismét a figyelmét az aqualish képére, mely fokozódó nyugtalanságról tanúskodott. -Elsőként csatlakoztál a devorianhoz.

Sangut védekezőn tartotta maga elé a kezeit és heves fejrázásba kezdet, de nem csak a fejvadásznő ingerült fellépésétől tartva, hanem Durak mozgolódását is figyelembe véve. A barabel ugyanis ellépett a hozzá képest törékenynek tűnő társától és fenyegetőző testtartással lépett felé egy-két lépést.

-Fogalmam sincs semmiről. -gurgulázta tört basic-en. -A fivéremmel úgy gondoltuk, hogy megéri csatlakozni hozzá. Jó pénzt fizetett, de semmi több. Gondolod, hogy a droidjai engem nem zavarnak? Meg sem bízott bennünk. -fekete, mandula vágású szemei remegni látszottak, mire Aurra visszakozott egy lépést.

-Ajánlom, hogy igazat beszélj.

-Azt én is. -dörögte Durak, felkészítve az aqualisht a komolyabb eshetőségekre.

-És most mi lesz? -tette fel a kézenfekvő kérdést Ryela, tekintetével válogatva a lehetséges válaszadók között.

-Én megyek és leellenőrzöm azt a hívást. -mondta Roylee.

-Rendben. -bólintott rá Aurra. -Mást egyelőre úgy se tudunk tenni. Addig nem, míg nem tudjuk, hogy pontosan hány droidja van a fedélzeten.

-Akár egy tucatnyi is lehet. A berakodásnál egy szép nagy tárolókabint töltöttek meg ismeretlen rekeszekkel amihez csak ő fér hozzá.

-És még ki tudja, hogy mivel. -tette hozzá az orra alatt Aurra, gyanús pillantással méregetve az öltöző sarkait.

-Óvatosnak kell lennünk. -fogalmazta meg szűkszavúan a végsó mondandóját Roylee egy fokkal halkabban mint az előbb.

-Úgy van. -tette hozzá Durak meglökve mintegy „véletlenül” Sangutot a vállával amint elhaladt mellette kifelé tartva.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Csatlakozz a beszélgetéshez!

Írj hozzászólást most, és regisztrálj később. Amennyiben már regisztráltál, lépj be a fórumra és szólj hozzá a témához.

Vendég
Új hozzászólás

×   Beillesztett szöveg.   Illessze be egyszerű szövegként

  Only 75 emoji are allowed.

×   A linked automatikusan beágyazódott.   Linkként jelenjen meg

×   Az előző tartalom visszaállítása.   Korábbi szöveg törlése

×   Nem illeszthetsz be képet közvetlenül. Töltsd fel vagy illeszd be URL-ből.

  • Jelenlévő felhasználók:   0 felhasználó

    • Egy regisztrált felhasználó sincs ebben a topikban.
×
×
  • Új tartalom hozzáadása az alábbi témákban...

Fontos információ
A webhely használatával elfogadod és egyetértesz a fórumszabályzattal.