Ugrás a kommentre

Könyvek és képregények


Ody Mandrell

Ajánlott hozzászólás

Cibola meghódítása: ezt a könyvet már ősszel befejeztem, csak még nem igazán volt időm írni róla. A The Expanse, azaz A Kiterjedés című könyvsorozat továbbra is az egyik kedvenc sci-fim az utóbbi évekből. A Cibola a negyedik kötet, ami kis híján ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész abbamaradt. Mivel a többi részre nézve ez spoileres lenne, nem mondom meg, hol, de annyit elárulhatok, hogy igencsak megváltozott a Naprendszer, s közben minden maradt a régiben.

A sorozatra igencsak jellemző motívum, hogy minden regény kicsit más. Míg megmaradnak a hard-sci-fi és klasszikus űropera elemei (ami már önmagában is egyedi kotyvalék), mindig hozzákevernek valami más zsánert. A Leviatán ébredésében krimi és horror elemek vegyültek, a Kalibán háborúja egyszerre volt háborús sci-fi és politikai thriller, az Abadon kapuja pedig a katasztrófatörténetek vezérfonalán mozog. A Cibola meghódítása ennek megfelelően újabb zsánert kever az eddigiek közé: a westernt.

A műfaj minden eleme megtalálható: a békés telepesekkel szembekerülő, őket kizsákmányolni akaró cég és bérencei, a keménykezű új seriff, az igazságos békebíró, aki mindenkinek jót akar (ki más lenne ez, mint a széria főszereplője, James Holden), és persze a helyi állatvilág, a farkasok sem maradnak ki a sztoriból. A könyv, ha lehet, még kevésbé mozgalmasabb, mint elődje. Ott a lassú zóna miatt nem zajlanak az események, itt azért, mert minden hosszú lefolyású. Olyannyira, hogy talán ez a történet öleli fel a leghosszabb időt: nagyjából három évet. (+/- fél év) Ez persze nem válik kárára a történetnek, éppen ellenkezőleg, üde élményt ad, hogy míg az előző részekben az egész naprendszerre kiható eseményeknek voltunk tanúi, addig most visszatértünk a kisemberekhez, akik csak megélni akarnak, ki-ki a maga módján.

Persze a könyv nem mellőzi a globális katasztrófákat, hiszen a Térségnek ez olyan eleme, mint a Star Warsnak valamilyen nagy csata. Valaminek mindig fel kell robbannia, ami után már semmi sem lesz ugyanaz. Ez ebben a történetben is megtörténik, és ezúttal is katasztrófatörténetté változtatja a sztorit, de a western vonalak még ekkor sem kopnak ki.

A másik elem, hogy Holden mindig szembekerül valami fél- vagy teljesen őrült karakterrel - bár némely esetben csak a mindig nemes Holden szempontjából őrült a figura. Az érdekes az, hogy ezek a negatív figurák nem 2D-s "gonoszok mert gonoszok" figurák, hanem sokrétű alakok. Az előző rész két antagonistája közül az egyiket, Clarissa Maót kifejezetten kedveltem, míg ebben a részben, ha Murtray nem is lett szimpatikus, meg tudtam érteni az indokait, miért olyan, amilyen. Tulajdonképpen semmivel sem volt rosszabb ember, mint Amos vagy Miller, csak Holden ugye... Nos, Holden. De tulajdonképpen ez az egyik, amiért szeretem a Térséget, mert remek gonosz karaktereket hoz... Nem is gonosz, másképp gondolkodót. Van, aki vallási meggyőződésből teszi, amit tennie kell, más a tudomány nevében, megint más családi ideák miatt, megint más azért, mert szerinte a munkáját ott, ahol éppen van, úgy lehet ellátni. Persze be-becsúszik egy szociopata, mint Dresden, de a legtöbb figurára nem lehet rásütni, hogy gonosz. Lehet erőszakosabb, mint mások, de hogy is mondjam... Nos, ahogy írtam, Murtray ebben a történetben semmivel sem volt jobb ember, mint Amos Burton. Amos mégis jófiúként van nyilvántartva Holden fejében.

Tömören: a Cibola meghódítása remek epizódja a Térségnek, még ha nem is ez a legmozgalmasabb vagy legfordulatosabb. Ez inkább egy pihenő könyv. Az első három epizód lezárt egy történetszálat, ez pedig előkészíti a terepet az újnak, miközben megpihenhetünk, mielőtt kitör a következő, az egész Naprendszert újra szétcsesző konfliktus.

 

Nemezis játékai: ami be is következik az ötödik könyvben. Erről a könyvről nehéz írni spoilermentesen, mert rengeteg nem várt fordulat van benne. A regény részben a régi szereplők újra összefutása, sok olyan karakter kap újra nagyobb szerepet, aki a korábbi részekben volt fontos. Mivel ezek nagyobb része a Kalibán háborújából kerül ki, a könyv leginkább arra hasonlít, ugyanakkor nem teljesen politikai thriller, és nem is háborús regény. Merthogy ezek az elemek nem kerülnek testközelbe, mint a Kalibánban, de nem is olyan mellékes háttéresemények, mint a Leviatán ébredésében. Valahol a kettő között.

Talán éppen ezért is ez a rész tetszett eddig a legjobban. Ezért, meg mert tényleg fordulatos, meg azért is, mert újra sokat szerepel benne az egyik kedvenc szereplőm, meg azért is, mert ebben nincs meg az, ami mindig kicsit zavart az előző könyvekben: sosem ugrunk el a Rocinante legénységéről. Éppen ezért a történet sokkal közelebb kerül hozzánk, elvégre most azok belső gondolkodását ismerhetjük meg, akikért négy rész óta izgulunk. És rájövünk, mennyire mások, mint ahogy James Holden látta őket eddig. Kivéve Amost, ő kívül-belül ugyanolyan. :)

Szóval ez a könyv eddig a kedvencem, csak egy bajom van vele: nincs befejezése. Míg az eddigi regények kerek, önálló egészt alkottak, ebben nincs lezárás. Még igazán a Roci legénységével kapcsolatban sem. De a globális események szempontjából meg aztán végképp semmi. Az epilógus meg olyan cliffhanger, hogy az utolsó mondata után akár jöhetne is a következő könyv prológusának első mondata - ez sem lepne meg, legalábbis. Érezhető, hogy az írópáros ezt a történetet nagyon nagy szabásúra tervezte, és csak azért bontották szét több kötetre, mert egyben olyan sok lenne, hogy ihaj. Így is 500 oldalas, és a háttérbeli eseményekkel csak a prológusban foglalkoztak. Persze így sem jelentéktelen dolgokkal foglalkozik a könyv, ó nem, csak a történet végén bekukkanthatunk egy a színfalak mögé, aztán ránk csukják az ajtót. Szóval a sorozatban először érezhető, hogy ez még csak egy nagyobb történet első felvonása, és ennek megfelelően nincs lezárás.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Szóval ez a könyv eddig a kedvencem,

A Nemezis játékai nekem is a kedvencemmé vált - jelenleg ebből a könyvből származnak az aláírásaim. Nem könnyű választani a sok jó duma közül. Alig vártam, hogy elolvasd :) Köszi a véleményt, többet hozzáfűzni csak spoileresen lehet, azt meg majd egyszer csak :)

Holnaptól kevés szabad perceimben a Babylon's ashes sorait fogom falni.

Szerkesztve: - MissKarrde
A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 3 héttel később...

R. A. Salvatore: A király felemelkedése

 

Az előző köteten már érződött, a mostaniban még inkább érződik: a finálé felé közeledik Drizzt legendája. Az utóbbi idők hírei ezt megerősítették, hisz a tengerentúlon már megjelent a zárókötet is. Bob a sztorit nagyon grandiózusra kívánja emelni. Minden eddiginél több történetszálat mozgat. Talán egy kicsit sokat is, így se jutott hely mindenkinek és minden eseménynek. A könyv első negyede, illetve harmada erős felvezetés, ahol az események lassabb tempóban haladnak. A közepe erősít, az utolsó harmad pedig nagyon erősen üt. Spoilerek nélkül nehezen lehetne beszélni a kötetről. Akik nem olvasták a korábbi Drizzt regényeket nehezen is fogják érteni, hisz Bob nagyon sokat utal a korábbi történésekre. Az biztos, hogy valami nagy dolog mozog a háttérben.

 

 

A sötételfek szövetségre lépnek az orkokkal és háborút indítanak az Ezüstgyepűkön. Lolth tönkre akarja tenni Drizzt hírnevét, azzal, hogy az újra felállított Do’Urden házat teszi meg az események középpontjába. E mellett arra is készül, hogy elragadja a mágia birodalmát, most, hogy elmúlt a Mágiavész. Az északiak nem szívesen emlékeznek Bruenor királyra és Drizzt-re sem, sokan őket hibáztatják a Garumn-szurdoki szerződés miatt. Főleg Bruenor hírnevén esett nagy csorba. A visszatért hősök egy kegyetlen, sötét áradat közepén találják magukat. Több helyen is elég kilátástalan a küzdelem. Az ellenséges erők most egyetlen könyv alatt eljutnak addig, mint korábban a Vadászpengék trilógia idejében. Drizzt kénytelen szembenézni azzal, hogy talán óriási hibát követtek el az első Obould király idejében. A történet komorabb és sötétebb hangvételű, mint eddig valaha. A csatákat és az érzelmeket a megszokott magas színvonalon ábrázolta a szerző. A fő gonoszok közül Tiago viszi a prímet a kegyetlenségével, de a többieket To’sunt, Doum’vielle-t, Gromph-ot, Keményagyart, Quenthelt sem kell sajnálni. Minden gonoszság hátterében pedig ott van maga Lolth, a Pókkirálynő, aki most mindenkinél közelebb van ahhoz, hogy a sötétlefek hatalmát kiterjessze a felszínre. Jarlaxle igyekszik régi szövetségeseit összeszedni, remélem azért, hogy Drizzt-nek segítsenek. A Sundabar és Nesmé elleni összecsapások hihetetlenül drámaiak és epikusak. A történet végére eljutunk Mithrill Csarnokba, ahol hőseink talán segítséget kapnak a törpéktől, de előtte fel kell fedniük magukat.

 

 

Akik azt hiányolták, hogy a korábbi Drizzt regények nem tartanak semerre, most kapnak egy hatalmas ívű történetszálat, mely méltón lezárhatja a renegát sötételf kalandjait. Eleinte egy kicsit lassú tempóban ment a sztori, de ahogy egyre több helyre eljutottunk, egyre több régi ismerős felbukkant újra, úgy egyre izgalmasabb lett a történet. A vége pedig olyan volt… Sajnáltam, hogy A vastörpe bosszúja még nem jelent meg, mert már vettem volna a kezembe, hogy olvashassam. Ötös.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 2 héttel később...

GRRM nem biztos benne, hogy idén befejezi a WoW-ot.

Lassan fogadhatunk, hogy ez a könyv készül el-e előbb vagy az Avatar 2 :D

Szerintem ezt a könyvet még kihozza valahogy de kezdek biztos lenni benne hogy az utolsót már nem fogja bírni befejezni. Tuti tart majd pihenőt meg minden aztán lehet nem is akarja majd folytatni.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Pedig milyen optimista volt, amikor azt mondta, hogy szeretné az új GoT éved előtt kiadni a könyvet. A tavalyi GoT évad előtt...

Valami nagyon nem akar összejönni, mert már legalább 6 éve írja, de amikor kijött a Sárkányok tánca már egy csomó fejezet megvolt a Tél szeleiből is.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Szerintem belefáradt, és már egyáltalán nem élvezetből írja. Valószínűleg az ihlet is elfogyott, minden mondatért meg kell küzdenie, az agyonbonyolított, szerteágazó történetbe meg belefulladt.

 

Nálam a GoT már egyértelműen a sorozatot, és nem a könyvet jelenti.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Szerintem belefáradt, és már egyáltalán nem élvezetből írja. Valószínűleg az ihlet is elfogyott, minden mondatért meg kell küzdenie, az agyonbonyolított, szerteágazó történetbe meg belefulladt.

 

Nálam a GoT már egyértelműen a sorozatot, és nem a könyvet jelenti.

 

Ugyanígy vagyok vele én is. Mármint nem a regényírással, hanem az utána lévővel :D

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Tekintve, hogy idén lesz 69 éves, lehet hogy még egy 8 éves írási ciklus már nem fog beleférni, de inkább ne is fessük az ördögöt a falra :para:

Egy író addig nem hal meg, amíg be nem fejezi azt, amit ír. :)

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Nálam a GoT már egyértelműen a sorozatot, és nem a könyvet jelenti.

Nálam még nem, de ezek szerint nagy valószínűséggel a végére már mindenkinek csak ezt fogja jelenteni. Elég fura felállás, hogy van egy félkész mű, amiből végigvittek egy teljes sorozatot...

 

Ilyen formán óriási szerencse, hogy sorozat készült belőle, különben talán sosem tudnánk meg, mi a vége.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Tim Lebbon: Predator: Rajtaütés

Tim Lebbon legújabb regénye gyakorlatilag akár Alien vs Predator logóval is megjelenhetett volna, hisz a yautják mellett a xenomorfok is szerepelnek a történetben. Az epikus Harag Háborúja trilógia első részében a szerző hatalmasra tette a lécet. Gyakorlatilag a könyv végére egyértelműen éreztem: a Rajtaütés már most köröket ver az összes eddig általam olvasott Alien és Predator regényre, sőt nálam az összes eddigi filmet is kiütötte a nyeregből. Ahogy az Aliens, vagy a Prometheus is szintet ugrott a korábbiakhoz képest abban a tekintetben, hogy jelentősen újat, vagy mást mutatott meg az univerzumból, úgy ez a trilógia is ugyanerre vállalkozik, méghozzá teljes sikerrel. Soha nem éreztem még ekkora izgalmat egyik korábbi Alien és Predator történet során sem. A vége pedig kiált a folytatásért. Olyan jó, hogy úgy érzem még az új Alien és Predator filmek se fognak e mellett labdába rúgni.

 

 

A történet elején egy kis kronológiai baki található, amit Tim maga is elismert, ugyanis az első fejezetnek nem 2351-ben kéne játszódnia, hanem valamikor 2498 után. Liliya az android megszerzi azokat a kutatási anyagokat, melyeken a Wayland-Yutani dolgozott és az LV-178-ról szereztek. Ezzel van kapcsolódási pont A Bánat Tengere című regényhez. Liliya az Alapítók nevű titkos csoportnak dolgozik, melyet száműztek a Földről. Az Alapítók rábukkannak azoknak az idegeneknek a nyomára, akik korábban kísérleteztek a xenomorfokkal. Ezek azok a kutyafejű, sok végtaggal rendelkező idegenek, akik az LV-178-on hoztak létre egy várost. Az Alapítóknak sikerül a xenomorfokat irányításuk alá vonni és fegyverként használni. Támadást akarnak intézni az emberiség ellen, de először a yautjákat veszik célba. A ragadozók az Emberi Szféra területére menekülnek, ahol összetűzésbe kerülnek az emberekkel. Sokan úgy gondolják, hogy ez egy invázió, de Isa Palant-nek sikerül rájönnie, hogy mi állhat a háttérben, végül fegyverszüneti üzenetet küldenek a yautják felé, akik végül találkoznak az emberekkel és létrejön az első szövetség a két faj között. Liliya eközben megszökik és úgy dönt, hogy az emberek oldalára áll. Liliya esetében figyelhető meg a legnagyobb változás és az ő szemszögéből ismerjük meg az Alapítókat, akik a Haraggá váltak. Johnny Mains és tengerészgyalogosai képezik a történet másik nagyon fontos részét, akik az UMF-12-es yautja űrállomáson hadakoznak mindkét idegen fajjal. Hamarosan ők is rájönnek, hogy mi állhat a háttérben. Mains-ék vonala inkább az akciót képviseli, ezek a jelenetek nagyon jól kidolgozottak és élvezetesek. A ragadozók is nagy szerephez jutnak: Hashori, Kalakta, Shamana és Wobani is emlékezetesek voltak. Piros pont az utalásért a Predator 2-re.

 

 

Összegezve: minden idők eddigi legjobb Alien-Predator regénye. Ötös.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 2 héttel később...

Tim Lebbon: Alien: Invázió

A Harag Háborúja-trilógia második része ott folytatja, ahol az előző rész abbahagyta, így nem beszélhetünk önállóan olvasható történetről. Tim Lebbon az Invázióban még jobban kibontja a sztorit és elmélyíti a konfliktust. A trilógia előző részében inkább a ragadozók, most pedig inkább a xenomorfok kerülnek előtérbe. Az akció- és csatajelenetek száma jelentősen megszaporodik. Itt is több szereplő szemszögéből követhetjük végig az eseményeket. Lehet izgulni a főhősökért. Újítás is található a történetben. Szóval a második kötetben is érezhető: Tim Lebbon sikeresen megújítja az Alien-Ptedator franchise-t.

A tartalomról sajnos spoiler nélkül nehéz beszélni.

 

 

Az invázió elkezdődött. A halál hadserege mindent elsöprő erővel támad az Emberi Szféra különböző világain. Isa Palant-ék nem pihenhetik ki a fáradalmaikat, hamarosan szembe kell nézniük a Harag seregeivel. Szerencséjükre a yautjákkal kötött fegyverszünet valódi szövetségeseket állított az emberiség oldalára. A ragadozók támogatják az embereket a küzdelmekben. Itt már az emberiség többet megtud az ellenségről: a Haragról. Az író szépen adagolva többet mutat a fanatikusokból és technikájukból, de azért mégsem derül fényre minden. Az Elégedetlenek nagyszerű újításnak számítanak, tovább bővítik az idegen teremtmények számát. Isáéknak sikerül az egyik Fieness-hajóról egy android tábornokot zsákmányolni, melyhez az egyik ragadozó is aktívan hozzájárult. Milt McIlveen is színt vall, a vele kapcsolatos fordulat ütős és elgondolkodtató. Kalakta és csapata biztosít egy helyet Isának, Halley-nek és a többieknek, hogy rájöjjenek az ellenség legyőzésének kulcsára. Liliya tovább folytatja útját Hashorival a Szféra felé. A Pokol űrállomáson új szövetségesekre találnak Jiango és Yvette Tann-ban és egy csapat zsoldosban. Itt különösen tetszett az emberek és Hashori kényszerű együttműködése. Johnny Mains és Gemma Lieder bár megmenekülnek az UMF 12-ről, hála Eddie Durante tengerészgyalogosainak, de ők is hamar újra a frontvonalban találják magukat, mikor átszállnak az Othello fedélzetére ahol egy hatalmas xenomorf sereggel kerülnek szembe. A harc nagyon elkeseredett és nagyszabású. Hiába kapnak segítséget a hajón tartózkodó lázadóktól, gyakorlatilag a biztos halálba mentek. Mains és Lieder önfeláldozása megható és drámai.

 

 

A terep elkészült a végső felvonáshoz, az Armageddonhoz. Amikor az Inázió végére értem, úgy éreztem egyből nyúlnék a záró kötethez. Ötös.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 2 héttel később...

Dan Abnett: Ravenor

Dan Abnett ismét formában van, a kötet méltó az eddigi inkvizíciós regényeinek minőségéhez. Kevés az utalás az Eisenhorn-trilógia, mégis, ha az olvasó nem akarja ellőni a meglepetéseket, akkor nem árt, ha először az említett sorozattal indít. A cselekmény egy egyszerű drog kartell felszámolásáról szól, de aztán mégis sokkal több lesz belőle.

 

 

 

Ravenor és csapata az Eustis Majoris-on nyomoz a flek nevű drog után, mely az őrületbe kergeti a bolyváros lakóit. A vizsgálódás során pompás képet kapunk a Birodalom polgárairól és városukról, Petropolis-ról. A Ravanorban nem csak Gideon kap főszerepet. Csapatának tagjainak nagy részét megismerhetjük. Carl Thonius, a vallató eltökélt, intelligens, de a harcokban kevésbé jeleskedik. Kara Swole, a volt akrobata ügyes, szexi, belevaló. Patience Kys kegyetlen, céltudatos, vad és ravasz. Harlon Nayl harcias, fékezhetetlen és nagyon kemény. A hősökkel hamar azonosulni lehet. Egyikük sem sebezhetetlen, ezért izgulni is lehet értük. Zale-ben nagy lehetőségek rejlenek, remélem a következő részek jobban elmélyednek a karakterében. Ravenor képességei elképesztőek, az általa vívott pszi-harcok nagyon grandiózusak. Ravenor az a személyiség, akivel bármilyen rossz történik, soha nem adja fel. „ Feláll” és küzd tovább. Ahhoz képest, hogy milyen nyomorúságos élete lehet abban a létfenntartó székben, mégse kesereg és kihozza a legjobban a helyzetből. A nyomozás elég fordulatos, mindig előkerül valaki, aki fentebb van a rangban, mint gondolnánk. Az Eustis Majorison, a Flint-en, a Bonner’s Reach-en és a Hinterlight-on történtek egy nagyon feszült tempójú, izgalmas regényt eredményeznek. A végén lévő fordulat megdöbbentő, bár én valahogy számítottam valami hasonlóra.

 

 

A leírások még Dan-hez képest is nagyon szemléletesek, élvezet volt olvasni. A végkifejlet miatt nagyon várós a folytatás. Ötös.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Christie Golden: Durotan

Régen olvastam már Warcraft regényt. A klánok ura nagy kedvencem, háromszor is elolvastam. Reméltem, hogy Christie Golden-ben ezúttal sem fogok csalódni és nem is történt meg. A Durotan nagyon jó regény lett. A klánok ura színvonalától talán csak egy kicsit marad el. Már az elején érdemes megjegyezni, hogy a könyv a Warcraft filmes univerzumához tartozik, nem pedig a videojáték-könyv univerzumhoz. Christie már írt egy ilyen regényt Rise of the Horde címmel, mely az eredeti sztori vonalhoz kötődik. Sajnos az a könyv nem jelenhetett meg magyarul (átok a Blizzard-ra e miatt és az összes kimaradt regényért is). Jó lett volna összehasonlítani a Durotant és a Rise of the Horde-ot, már csak azért is, mert állítólag utóbbi Golden egyik legjobb munkája.

A Durotan különlegessége, hogy teljes mértékben az orkokra, azon belül is Durotan-ra és a népére, a Dérfarkasokra fókuszál. A legfontosabb szereplő Durotan, Christie csak nagyon ritkán szakad el tőle. Az orkok hamar nagyon szimpatikus és szerethető karakterek lesznek. Vadak, kemények, de sokan közülük jó szívűek és becsületesek. Persze itt is megtalálhatjuk a becsvágyó, negatív figurákat. A világuk valahogy az indiánok életére emlékeztet.

 

 

Draenor világa haldoklik, a lassú pusztulás eléri a Dérfarkasok földjét is. Gul’dan, a boszorkánymester megpróbálja rávenni a büszke északi orkokat, hogy ők is csatlakozzanak a Hordához és menjenek át egy másik világba. Garad, Durotan apja visszautasítja, nem sokkal később egy csatában elveszti életét. Ekkor lesz klán ura Durotan. A becsületes, kitartó, jó szívű és a népét szerető ifjú ork mindent megtesz, hogy népe valahogy boldoguljon a haldokló Draenor-on. A filmben is ő volt az egyik kedvencem, itt még alaposabban megismerhettem. Durotan mellett ki kell emelnem Drakát, aki szintén hamar belopja magát az olvasó szívébe. Örömmel olvastam Drek’Thar-ról, Geyah-ról és Orgrimról is. A könyvben hőseink elkeseredett harcot vívnak a túlélésért. Nagyon nehéz megmaradni a hagyományok, a becsület ösvényén, ha ilyen soka meghalnak a szeretteink közül. Durotannak és a Dérfarkasoknak el kell fogadniuk, hogy le kell térniük a helyes útról az életben maradásért. A kalandos utazás mellett Christie Golden nagy hangsúlyt fektetett a változás, az áldozathozatal és az eredeti személyiség megőrzésének témájára. A szellemekkel való kapcsolat roppant misztikus és magával ragadó. A Vérjárók méltó ellenfelei a Dérfarkasoknak. A csatajelenetek rövidek, de hatásosak.

 

 

Christie Golden a maga egyszerű, de mesés stílusával egy újabb magával ragadó regényt tett le az asztalra. A klánok ura és a Sötét tanítvány hangyányit jobban tetszettek, de Durotan és a Dérfarkasok kalandjait is nagyon élveztem. Bravó Christie: ötös.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 2 héttel később...

Dan Abnett: Ravenor visszatér

A kötetben a címben szereplő regény mellett még helyett kapott a Tövis karmot kíván című elbeszélés. Úgy éreztem, hogy annyira jól kapcsolódik a regényhez, hogy akár a kötet prológusa is lehetne. Az Eisenhorn-trilógia kedvelőinek kifejezetten ajánlott.

 

A novellában Ravenor egy kis kitérőt tesz a Malinter romvilágára, ahol egy régi ismerőse figyelmezteti a Slyte nevű démon közelgő manifesztálódására és arra, hogy az Isteni Testvériség ez próbálja előmozdítani. Félelmetesebb, hogy a jóslatok szerint mindehhez Ravenornak és társainak is köze lesz. Eisenhorn új feltűnésének nagyon örültem.

A regényben visszatérünk Eustis Majoris világába és el sem mozdulunk onnan. Nem is bántam, mert a bolygó hamar bekerült a kedvenceim közé. A történet már túllépett a flek kereskedelem felgöngyölítésén. Itt már a tiltott technológiák csempészésének háttérét próbálják hőseink kideríteni. A Különleges Körülmények eljárása alatt Ravenor és csapata titokban tevékenykednek, megpróbálják kihasználni, hogy halottnak hiszik őket. Dan-nek sikerült még szövevényesebbé tenni a nyomozást, bevonva az Enunciát, mely az Óvilág mágiájának közvetítő nyelvezete. A bűnösök sora feltornyosul a legfelsőbb szintekig. Dan egyre bonyolultabbá teszi a helyzetet az Isteni Testvériség és a Minisztérium viszályának bevonásával. A veszély pedig egyre nagyobb, a végén már az olvasó a lélegzetét is visszatartja: vajon mi lesz ebből. A titkok és fordulatok száma is egyre jobban növekszik. A tényleges fő gonosz lelepleződésénél úgy éreztem leesek a székről. Zygmunt Molotch tényleg nagy szemétláda. Bár azért mellette igazán bővelkedünk negatív figuránkban. Toros Revoke, Jader Trice, Orfeo Culzean, Lucius Worna, a Réz Tolvaj és maga Slyte, akiről sokáig nem tudjuk, kiben lakozik, bár azért vannak erre utaló jelek. A csapat nagy kihívással néz szembe. Carl Thonius bizonyítani akar, de eközben egy sötét ösvényre lép. Zael sokáig gyanús lehetett, de Carl tettei elterelik róla a figyelmet. Valószínűleg Zael is jelentős figura lesz. Kara saját betegségével küzd, de hasznos akar lenni. Jó barátra lel Belknap doktorban, aki a csapat hasznos tagja lesz. Patience Kys is embert próbáló helyzeteken megy át, különösen a Minisztériumból való kitörés volt nehéz. Sholto Unwerth a furcsa hajós kapitány nagy szenvedéseken megy át, de ő is remekül beilleszkedik a végére. Harlon Nayl, Wystan Frauka és Zeph Matuin is teszik a dolgukat, de ők sem sérthetetlenek, vagy halhatatlanok.

Ravenort aggasztják a prófécia sorai. Kételyek gyötrik, elkeseredett és e mellett nehéz megőrizni a józanságát és jóságát. A legemlékezetesebb összecsapások hozzá kötődnek, sokszor reménytelen helyzetekből vágja ki magát.

A kötet végi csata a nagy templumnál fenomenális és drámai lett.

 

 

Dan Abnett ismét lenyűgözött, a történet magába szippantott, az összetettsége lenyűgözött. Az inkvizíciós regényei sokkal jobbak lettek, mint a Gárdával foglalkozó írásai. Remélem a trilógia lezárása is ugyanilyen mesés lesz. Ötös.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Christie Golden: A kezdetek

A Warcraft mozifilm regényváltozatának sikerült többet hozzátennie a dolgokhoz, igaz nem túl sokat, de az a többlet kifejezetten tetszett. A mozifilm több ponton is eltért az eredeti történettől. Durotan, Khadgar, Medivh vonatkozásában jelentősek voltak a változtatások. Az alapok mégis ugyanazok voltak. Warcraft világa mindig is azon fantasy világok közé tartoztak, melyek magukkal ragadtak. Először a könyvekből ismertem meg az univerzumot. A filmnél számítottam rá, hogy ez egy másik feldolgozás lesz, és nem követik 100%-ban az eredeti történetszálat, így nem is ért meglepetés. A film egy kicsit rövid lett. Az orkok szála nagyon jó volt, de az emberek történetén lett volna még mit javítani és egy kicsit többet foglalkozni velük. Ennek ellenére A kezdetek egy nagyon jó film lett, ami tetszett. Első felvonásnak pont jó. A regényváltozatnál Christie Golden próbálta ellensúlyozni az emberek részéről a film hiányosságait, ami végül is nagyrészt sikerült neki. A filmben sokszor Lothar-on, Khadgar-on és a többieken kevés érzelem látszódik. A regényben ezt jobban ábrázolta az írónő. Például Callan eleste a regényben jobban érezhető, drámai és feszültebb. Vagy Lothar Medivh elleni kirohanása szintén hatásosabb. A könyvben sokkal jobban átjön Lothar és Garona kapcsolata. Khadgar messze van attól az érdekes és erőteljes figurától, akit Az utolsó Őriző című regényben ismertem meg. Itt is ugyanolyan esetlen, mint a filmben. Medivh esetében sem tudunk meg sokkal többet, az viszont biztosra vehető, hogy az eredeti származása és az őrzői hivatása messze más. Kár, hogy Aegwynt nem vitték bele a történetbe, legalább említés szintjén.

Az orkok szála itt még részletesebb, mint a moziban. Christie Golden-nek amúgy is ők a kedvencei. A legtöbb plusz jelenet róluk olvasható. Az írónő nem feledkezett meg az előzmény regény szereplőiről és nagyszerűen elvarrta a velük kapcsolatos szálakat. Drek’ Thar nem szerepelt túl sokat, de sorsa hasonlóan alakult, mint ahogyan A klánok urában megismerhettük. Pokolsikoly Grom szerepeltetéséért hatalmas plusz pont jár. Az egyik kedvenc jelenetem Drakához és a kicsi fiához kötődik, mely nagyon jó kikacsintás volt A klánok urához. Durotan, Draka. Orgrim vannak főleg középpontban, gondolataikba és érzéseikbe nagyon jól elmerülhetünk. Gul’dan és Feketekéz kevés pluszt kapnak, de a sötét boszorkánymesternek van egy nagyon jó jelenete a titokzatos jótevőjével.

Összességében a regényváltozat is tetszett, Chirstie Golden többet kihozott belőle, mint vártam volna. Négy és fél.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

  • 2 héttel később...

A háború vihara

Vegyes érzésekkel raktam le a könyvet. Már nagyon vártam, hogy új Warhammer fantasy könyv jelenjen meg. Ezt a kötetet is vártam, habár az olvasóknak elég vegyes véleményük van a könyvvel kapcsolatban.

Beköszöntött Sigmar kora. Sigmar újjákovácsolta a Káosz legutóbbi előrenyomulása során elesett hősöket, így megszülettek a Viharszülöttek. A hangulat az űrgárdisták világára emlékeztetett. Ez egy érdekes újítás volt. Valahogy a történetekkel mégsem voltam teljesen megelégedve.

Nick Kyme: Viharhozott

Pörölyöklű Vandus a Pörölyöklűekkel Khorgos Khul és Khorne hívei ellen vonulnak. Voltak érdekes részek, pl. a visszaemlékezések és Khorne híveinek bemutatása, de a csaták több helyen unalmasak és sekélyesek voltak. A piramis közelében lévő összecsapás nagyon tetszett. Kriptaszülött Ionus-ról olvastam volna még. Három és fél.

Guy Haley: Pengék vihara

Ez tetszett a legjobban és valahogy visszahozta a hitemet az Age of Sigmar sorozatba. Viharkardú Thostos személyiségébe jobban betekintést nyerhettünk. Végre láthattunk valamit a nagy armageddon előtti időkről. Az anvroki lebegő birodalmak nagyon hangulatosak voltak. A törépket duardinoknak nevezik most. Építményeik továbbra is lenyűgözőek. A harci jelenetek itt voltak a legélénkebbek. Ephryx, a Tzeentch-hivő varázsló nagyon jó gonosz volt. Ez a Ghal Maraz nevű dolog érdekelt volna, de gondolom majd a folytatásban. Ötös.

Josh Reynolds: A Hajnal Kapuja

Reynolds elbeszélése Gardust és az Áldott Lovagokat állította középpontba. Az Áldott Lovagok és a Zephacleas vezette Égi Templomosok együtt veszi fel Nurgle híveivel a Ghyrtract-lápban, köztük Bolathrax-szal. Majdnem beletörik a bicskájuk, de Gardus önfeláldozása megmenti a helyzetet. Sajnos a csata egy idő után már unalomba fulladt, még a fa lények megjelenése sem tudott segíteni. Hármas.

Egy gyenge négyest megadok, mert a második történet nagyon tetszett.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Sir Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes: Tanulmány vörösben

Ez az első Sherlock Holmes regény és egyben az első krimi regény is, amit olvastam. Ahhoz képest, hogy XIX. századi műről van szó meglepően olvasmányos. Inkább a kisregény kategória. A történetben először találkozik Sherlock Holmes és krónikása, Dr. Watson.

 

A regény elején megismerhetjük Watson háttértörténetét, Holmes-ról pedig csak az ő szemszögéből szerezhetünk információkat. Sherlock Holmes eléggé összetett figura, aki egyrészt bizonyos ismeretek kiváló tudója, másrészt bizonyos területekkel egyáltalán nem foglalkozik. Az első közös ügyük egy olyan gyilkosság, mely egy elhagyatott házban történik. Az író fokozatosa adagolja csak az információkat. Holmes viszonylag hamar megfejti a rejtélyt, de a kép csak a végére áll össze. A másik gyilkosság eleinte egy kicsit meg is bonyolítja az esetet. Miután a gyilkos kézre kerül, megkapjuk az indítékot is, melyet a szerző részletesen elbeszél. A múltbéli események ismertetése viszont kizökkentheti az olvasót, mert az elbeszélés már E/3-ban zajlik. E szálban részletesen megismerhetjük Jefferson Hope, Enoch Drebber, Joseph Stangerson, Lucy és John Ferrier történetét. A végén már egyáltalán nem is sajnáltam az áldozatokat, jogos volt a bosszú. Remélem, hogy a mormonok nem ilyenek a valódi életben, mert a történet elég negatív képet fest róluk.

 

 

Élvezetes kis történet volt, kár, hogy Holmes-ról nem tudtunk meg többet. Négy és fél.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Richard A. Knaak: A Fekete Karom

Ez az Ogre Titánok első kötete. Sajnos a magyar kiadásból kimaradt a Minotauruszháborúk-trilógia, így lesznek utalások, melyek egy kicsit nehezebben érthetők, de ennek ellenére érthető lesz a történet.

Richard az ogrék világát mutatja be, mely rendkívül érdekes lett. Amúgy is ezt a fajt erősen elhanyagolták a korábbi Sárkánydárda regények.

 

 

 

Golgren, az ogre hadúr a minotauruszháborúkban emelkedett fel. Maga mögött tudhatja a rejtélyes Fekete Karom nevezetű ogre mágusokból álló szervezetet. A Fekete Karom célja, hogy visszahelyezze az ogrékat arra a szintre, ahol korábban az elfek felemelkedése előtt voltak. Nem is emlékszem már, hogy melyik Dragonlance regény utalt korábban a nemesogrékra, de már akkor érdekeltek volna a népükkel kapcsolatos részletek. Ebben a könyvben még nincs felfedve minden, de amit megtudtam az már nagyon tetszett. A Fekete Karom hatalma hihetetlen és a nemesogréké még annál is nagyobb. Golgren szintén egy új jövőt akar adni népének, mely méltó az ősökéhez. A félvér gyorsan emelkedik fel, ravasz, kíméletlen és rejtélyes. Főleg az elf rabszolgákkal kapcsolatos ígérete érdekes, vajon komolyan gondolta? Eleinte nem tetszett a karaktere, de fokozatosan megkedveltem. Idaria a másik rejtély. Önként lett Golgren rabszolgája csak, hogy kémkedjen a nerakaiaknak. Ez számomra felfoghatatlan, de egyben nagyon izgalmas, hogy nem kaptunk választ minden motivációjára. Stefan, a lovag. Szeretem a lovag karaktereket, így annak ellenére élveztem a szerepét, hogy az nem volt túl sok. Talán csak az ember-ogre szövetség lehetősége, ami nagyon izgalmas. Tyranos, a rejtélyes varázsló, aki Golgren szövetségese, de nem tagja a Fekete Karomnak. Szintén talány ez a figura. Varázsereje nagy segítség Golgrennek. A vízköpők csak a háttérben tevékenykednek, de hamar kiderül, hogy nem egységesek. Az az érdekes, hogy nem lehet tudni mit akarnak. A Fekete Karom titánnak elnevezett varázslói között megy a nagy kavarás és ármánykodás. Dauroth, Safrag és Hundjal is emlékezetes figurák.

 

 

 

Az első rész szépen felépített, lassan haladunk előre, de egyre érdekesebb a történet. A rejtélyek száma nő és nagyon érdekessé teszik a történetet és a karakterek egymáshoz fűződő viszonyát. Az akciók és az ármánykodások megfelelő összhangban vannak. Fordulatok inkább a kötet vége felé jönnek. Határozottan élveztem. Bekerült a kedvenceim közé Ötös.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Szerintem a legijesztőbb Stephen King-könyv. :)

Keveset olvastam Kingtől, de nem az It - bocsi az angol címért, de jelen esetben jobb az angol -, hanem az Állattemető miatt. Számomra ez volt nagyon ijesztő. Nem tudtam befejezni, visszavittem a könyvtárba, aztán sokáig nem is vettem egyetlen King-könyvet sem a kezembe. Nem mintha azóta túlzásokba esnék.

A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Árnyelf fantasy antológia

Régen olvastam már Ammerúnia könyvet, most eljött ennek is az ideje. Asslanthasi Aldyr karakteréről amúgy is régen akartam már több történetet. Vegyes érzésekkel tettem le a kötetet a kezemből Voltak kiváló, egész jó és csalódást okozó elbeszélések is. SPOILER nélkül nem igazán tudom értékelni a kötetet, így csak az olvasson tovább, aki már olvasta a teljes könyvet.

 

 

 

 

Eric Muldoom (Dr. Berke Szilárd): A legendák könyve

 

Nagyon jó olvasni az első Aldyr sztorit. Hangulatos, rejtélyes és a végén lévő fordulat tetszetős. Viszont egy kissé rövid. 4,5

 

Eric Muldoom (Dr. Berke Szilárd): A korona

Crumm király koronájának története az egyik kedvencem lett. A romok közötti kutakodás és a harc kifejezetten tetszett. Aldyr nagyon jól rászedte Scrust, a manó főpapot. 5-ös.

 

Eric Muldoom (Dr. Berke Szilárd): A démonhercegnő

Eleinte jól indult, de több helyen veszített a dinamikájából a történet. Ullh démoni világa nagyon érdekes lett, de a leírások nem fogtak meg minden résznél. Főleg a vacsora rész volt, ami kevésbé jött be. Mystrea nagyon érdekes és rejtélyes. (Vajon véletlen, hogy a Forgotten Realms világán a mágia istennőjét Mystrának hívják?) Sumrak-ról a gyertyaemberről még többet szerettem volna tudni. 4-es.

 

Eric Muldoom (Dr. Berke Szilárd): Furcsaságok palotája

Másik kedvenc elbeszélésem. Az Atrifurmix palotájában történtek kellően izgalmasak és fordulatosak lettek. A démonnal való összecsapás fantasztikus. A jégtündérek neveit azt hiszem egy darabig nem felejtem el. 5-ös.

 

Tim Morgan (Herr Nándor): Tündérpokol

Kitűnő nyitány, jó volt visszatérni Ullh-ba. Ezúttal a kihívások sokkal érdekesebbek lettek, mint A démonhercegnőben. Nagyobb bepillantást nyerhettünk Ullh démonainak világába, ami nagyon tetszett. Csak a végével volt bajom, ami egy kissé lógott a levegőben. Szerintem kellett volna egy folytatás, ami megmagyarázza, hogy került vissza Aldyr-hoz a bot, vagy ha nem került vissza mikor készített újat. A hiányérzet miatt: 4,5.

 

Mickey Long (Rákosi Miklós): Womsar gyűrűje

Az eltérő érdekek sokszor nagyon jó történteket szülnek. A Womsar gyűrűje pont ebbe tartozik. A Holdfénygyűrű furfangos trükköt tudott. Az elhagyott város elég félelmetes lett. A harci jelenetek nagyon jók. 5-ös, ez is a kedvencem lett.

 

Sophie Muldoom (Berke Zsófia): A koporsó túloldalán

Ahhoz képest, hogy egy milyen fiatal tehetség írta, nagyon jó lett. Hangulatos, egyszerű ,de nagyszerű. Nagyon tetszett, ahogy Aldyr kijátszotta a kódex elpusztulását. Bekerült a kedvendek közé 5-ös.

 

Soren Ward (Hernád Péter): Hatalmasok és csalók

Újabb kiváló történet, ezúttal a vetélkedő varázslókkal. Elejétől a végéig nagyon élveztem. Örültem, hogy Nuriel újra előkerült. Barzavir és a nefrit jól eltalált figurák. A fordulat nagyon tetszett, gyakorlatilag Aldyr és Nuriel is nyertek az ügyön. 5-ös.

 

Douglas Rowland (Tölgyesi László): Zsoldosbecsület

Nagyon fordulatos. Gyakorlatilag a végéig ki sem derül, hogy mi történt, illetve, hogy ki kivel van. Az akciók nagyon jók, Quennbrey világa hangulatos. A végkifejlettel mégis nagy problémám van, mivel ami Jashurival történt egyáltalán nem tetszett. A vége jelentősen rontott a történeten, 3,5-nél jobbat nem tudok adni rá.

 

John Caldwell (Nemes István): Démont a szarvánál

A kötet másik mélypontja. Elnyújtott és unalmas lett. Voltak benne érdekes részek. A kavarás a szarv körül nagyon jó volt, de még ez sem tudta megmenteni a történetet. Olvastam jobb John Caldwell sztorit is. 3-as.

 

 

 

 

Összességében véve az egész kötet egy négyes, jó kategóriába eső könyv. Remélem lesz még ilyen.

Szerkesztve: - Darth Revan9
A hozzászólás linkje
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Csatlakozz a beszélgetéshez!

Írj hozzászólást most, és regisztrálj később. Amennyiben már regisztráltál, lépj be a fórumra és szólj hozzá a témához.

Vendég
Új hozzászólás

×   Beillesztett szöveg.   Illessze be egyszerű szövegként

  Only 75 emoji are allowed.

×   A linked automatikusan beágyazódott.   Linkként jelenjen meg

×   Az előző tartalom visszaállítása.   Korábbi szöveg törlése

×   Nem illeszthetsz be képet közvetlenül. Töltsd fel vagy illeszd be URL-ből.

  • Jelenlévő felhasználók:   0 felhasználó

    • Egy regisztrált felhasználó sincs ebben a topikban.
×
×
  • Új tartalom hozzáadása az alábbi témákban...

Fontos információ
A webhely használatával elfogadod és egyetértesz a fórumszabályzattal.