Ugrás a kommentre
Ody Mandrell

Könyvek

Ajánlott hozzászólás

15 perccel korábban, Darth Revan9 írta:

Előtte még A tó űrnőjét kéne elolvasnom.

Én annál nem tudtam bevárni a magyar megjelenést és a Fecsketorony után rögtön nekiestem angolul :D

  • Tetszik 1

Bejegyzés megosztása


Link a bejegyzéshez
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Egy kis önreklám. Két évvel utolsó novellám után most újra nyomtatásba kerül egy művem (megjegyzem, két éve semmit sem írtam, szóval... :) ), méghozzá a Rés a valóság szürke szövetén című antológiában. Az enyém az És tényleg léteznek című novella, amiben egy elég abszurd helyzettel kell az emberiségnek szembe néznie: ellopták a Holdat. :D

 

33123331_1861345720571194_28991525016074

 

Június 9-én a könyvhéten dedikáljuk is a kötetet a szerzőtársakkal, én 16:00-tól leszek asztalnál, bár valószínűleg már az előtt is ott fogok sertepertélni. No, reklám vége. :D 

  • Imádom 1
  • Tetszik 2

Bejegyzés megosztása


Link a bejegyzéshez
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Nagy valószínűséggel megyek, főleg, hogy kell egy példány a Perszepolisz felemelkedéséből is :)

Bejegyzés megosztása


Link a bejegyzéshez
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Jack London: A maják kincse

 

Egyszer, még 2016 nyarán fogtam bele ebbe a könyvbe, de nem tetszett annyira, így felhagytam vele. A múltkor viszont keresgéltem a könyvespolcomon valami jó olvasmány után, s mivel nem volt igazán más, ezért úgy gondoltam, belefogok ismét A maják kincsébe, hátha 2. nekifutásra jobban fog tetszeni. (Timothy Zahn Kirajzás című SW-regényével is így voltam. :D)

Röviden arról szól, hogy két rokon, Francis Morgan és Henry Morgan meg akarják keresni halott apjuk rejtett kincsét Panamában. Azonban a kincsre másnak is fáj a foga, íg megindul érte a hajsza. A regényt rengeteg váratlan és izgalmas fordulat fűszerezi. Tele van ármánykodással, dühvel, kalanddal.  

Elég hosszú regénynek éreztem, szerintem simán lehetett volna belőle 2 részt is csinálni. Igaz, hogy csak 300 oldalas, viszont elég aprók a betűk. 

A karakterek jók, és remek helyszínekre, Dél- és Közép-Amerikába, valamint az Egyesült Államokba kalauzol el bennünket az író. És bár a vége a regénynek elég összecsapott lett, meg egy-két mellékszereplőről néha mintha megfeledkezett volna a szerző, összességében remekül szórakoztam rajta. Bátran merem ajánlani minden kalandregény-kedvelőnek.

 

5/4

  • Tetszik 1

Bejegyzés megosztása


Link a bejegyzéshez
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Agatha Christie: Poirot: Az Ackroyd-gyilkosság

A negyedik Poirot könyv ismét regény. A történet különleges lett. Sikerült jól félrevezetni engem. Egyáltalán nem sejtettem, hogy ki is a tettes.

Ralph Patton-ről valahogy nem gondoltam, hogy gyilkos lenne. Túl sok, egymástól eltérő indíték is mellette szólt. Inkább Blunt-ra, vagy Raymond-ra gyanakodtam. A sztori egyik legjobb pontja: mindenkinek van valamilyen rejtegetni valója, amely gyanússá teszi a szereplőt és a cselekedetit. Ahogy ezeken végig zongorázik Christie, az valami fenomenális. Sheppard doktort valahogy kizártam már az elején, hiszen most ő a mesélő. Nagy hiba volt, egyben egy zseniális húzás Agatha Christie-től. Ugyanis tényleg ő volt. Csak Poirot végső fejtegetésénél tartottam gyanúsnak Sheppard-öt. Itt is az apróságokon volt a hangsúly. A félrehúzott fotel, a megrendelt diktafon. Patton és Ursula, valamint Flora és Blunt kapcsolata megint csak nagyon félrevezető volt. Flora hazugsága jól megkavarta az alibik dolgát. E mellett a Kent nevű fickó feltűnése is nagy csavar volt.



Poirot-t érdekes volt visszavonultan látni. Örülök, hogy a későbbi könyvekben is aktívan nyomoz.



A felvezetés hosszú volt, de megérte, így nagyon jól megismertük a potenciális gyanúsítottakat. Caroline karaktere egy kissé idegesítő volt, de a cselekmény fordulatossága ezt tökéletesen ellensúlyozta. Ötös.

  • Tetszik 1

Bejegyzés megosztása


Link a bejegyzéshez
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Agatha Christie: Poirot: A nagy négyes

Ez a regény merőben másmilyen volt, mint a korábbi Agatha Christie könyvek. És pont ezért tetszett. Teljesen más. Különleges, egyedi íze, hangulata van. Valahogy úgy éreztem, mintha novellák sorozatából állt volna össze a regény. A krimi vonalat itt is megtalálhatjuk, de a kaland vonal erősebben dominál. Nem hagyományos krimi regény, hanem kaland-krimi. Már-már egy James Bond történetre emlékeztet a sztori, de ez nem róható fel Christie-nek, hiszen akkor James Bond még nem is létezett. Poirot nagy ellenfele egy titkos társaság, a Nagy Négyes.

A belga detektív éppen indul Dél-Amerikába, hogy kinyomozzon egy ügyet, mikor Hastings betoppan hozzá látogatóba. Ekkor váratlanul megjelenik egy haldokló ember, aki a Nagy Négyesről kezd hőseinknek beszélni. A titkos társaság nevéhez több, különböző bűntény is köthető, valami igazán nagy dobásra készülnek. Poirot és Hastings belevetik magukat a nyomozásba. Rengeteg ügy kerül a látókörükbe, melynek köze van a Négyes tevékenységéhez. Gyilkosságok, lopások, egyéb machinációk. Poirot emberére talál Li Csang Jen-ben aki a társaságot vezeti. Abe Ryland, a dúsgazdag üzletember a pénzével, Madame Olivier pedig a tudományos munkásságával segíti a Négyes munkáját. Az átváltozó művész, Claude Daurell nagyon sokszor keresztbe tesz Poirot-nak. Az ügyek igazi sakkjátszmára emlékeztetnek, hol Poirot, hol a Nagy Négyes van előnyben. Szinte sose lehet tudni, hogy az egyes esetekben ki dolgozik a titkos társaságnak. Poirot végső csele hihetetlen bravúros, mellyel sikerül megdöbbentenie az olvasót. Hastings-re is többször nagy szerep hárul.

Van valami nagyszabású és epikus ebben a történetben. Akár az utolsó Poirot történet is lehetne, hisz úgy tűnik ez a legnagyobb ügye és a legnagyobb kihívás életében. Sok helyszín és sok esemény. Pörgött a cselekmény, szinte letehetetlen volt. Nagyon élveztem. Ötös.

Bejegyzés megosztása


Link a bejegyzéshez
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Richard A. Knaak: Vízköpők ura

A trilógia méltó zárása. A meglepetések és a váratlan fordulatok könyve. Nagyon izgalmas zárást kap az olvasó az Ogre titánok trilógiához. Knaak-tól megszokhattuk az epikus, izgalmas és drámai pillanatokat és most sem okoz csalódást. Nagy leleplezések várhatók, ideje is volt már, mert az előző két kötetben számtalan szereplő identitása, vagy éppen célja rejtve maradt. A könyvet olvasva sajnáltam, hogy a Minotaurusz-háborúk kimaradtak, mert ebben a kötetben kaptuk rá a legtöbb utalást. Szerencsére nem olyan sokat, hogy attól érthetetlen legyen a cselekmény. Viszont értelemszerűen a Vízköpők urához feltétlenül tisztában kell lenni a Fekete Karom és a Tűzrózsa eseményeivel. Sőt! Mivel ez a trilógia a Halandók Korában játszódik, így az alap Dragonlance regényeket is ismerni kell, főleg a Lelkek Háborúja trilógiát, ugyanis jelentős utalást olvashatunk Weis és Hickman munkáira is.



Golgren kétségbeejtő helyzetben van, hisz Safrag és a Titánok megfosztották őt hatalmától és a kezükbe került a Tűzrózsa. Az előző kötetből tudjuk, hogy milyen hatalmas erejű varázstárgy is Sirrion isten ajándéka, a Tűzrózsa. Ha mágus használja, akkor isteni hatalom birtokosává válik. Golgren szövetségeseket keres. Idariának sikerül megszöknie a Vízköpők urától. Megdöbbentő fordulat volt, hogy Stefan Rennert visszatért a halálból Kiri-Jolith isten segítségével. Tyranos lelepleződik: nem is ember, hanem minotaurusz, aki varázshasználói múltja miatt véglegesen ember akar maradni, ezért kell neki a nemesogrék ereklyéje. Kiderül, hogy ki is teremtette valójában a Titánokat. Lelepleződik a Vízköpők ura, aki egy ősi nemesogre, Xiryn. Sarth, a sámán sem az akinek mutatja magát. A szereplők közül sokan a saját pecsenyéjüket sütögetik. Van, aki két urat is szolgál látszólag, de saját céljai vannak. Több árulás, illetve oldalváltás található a könyvben, ami nagyon izgalmassá tette a cselekményt. Golgren bevonja a játszmába a minotauruszokat és Solamnia lovagjait. Mesterien tudja manipulálni őket, és haderejüket felhasználja a Titánok ellen. Mindenki közül Xiryn céljai a legveszélyesebbek, igazi megalomániás szuper gonosz. Golgren és Idaria viszonya itt a legdrámaibb. A viszonyuk egyértelműen megváltozott, még ha nem is mondják ki egymásnak a valódi érzéseiket. Örültem, hogy az elfek kiszabadultak. Idaria áldozata volt az egyik legmeghatóbb, legdrámaibb és legmegdöbbentőbb jelenete a regénynek. Látszik, hogy Golgrent nagyon megrázta. A végső győzelem után elengedte az elfeket, és szentélyt emelt szerelmének. A könyv végi végső harc nagyon epikus és izgalmas.



Nagy összecsapásokból sem volt hiány. Változások is beálltak, Érdekes lenen látni ezek következményeit, de a Dragonlance világát sajnos már nem fejlesztik. Nagyszerű befejezést kaptunk, a trilógia legjobb része lett. Bekerült a kedvenceim közé. Ötös.

 

Bejegyzés megosztása


Link a bejegyzéshez
Oszd meg ezeken az oldalakon:

Regisztrálj, vagy jelentkezz be a hozzászóláshoz

Regisztrálni kell a hozzászólási jogosultsághoz

Regisztráció

Egyszerűen regisztrálhatsz közösségünkbe.

Regisztráció új felhasználóként

Bejelentkezés

Már regisztráltál? Lépj be!

Belépés

  • Jelenlévő felhasználók:   0 tag

    Egy regisztrált felhasználó sincs ebben a topikban.

×

Fontos információ