Sajnos igen, teljesen komoly. Bele... Khm... "Olvastam" a Szukits Kiadó honlapján, de igazából semmi olyan nincs benne, amiért érdemes lenne megvennem, pedig én azért hajlamos vagyok költeni a Star Warsos kiadványokra. Egyszerűen nem érzem úgy, hogy szükségtelenül kiadjak majdnem 2000 forintot egy olyan könyvre, amiben olyan képek találhatóak, amiket akármelyik lájkolós oldalon megtalálsz időnként. Felesleges pénzkidobás.
Időközben én is elolvastam a Yoda: Sötét Találkozót és azt kell, hogy mondjam, hogy több szempontból sem jó ez a könyv. Sean Stewartról egyszerűen sugárzik, hogy nem tapasztalt Star Wars író, de ez nem feltétlen abból fakad, hogy nem járatos ebben az univerzumban, hanem egyszerűen, mint író, messze elmarad azoktól a nagy nevektől, akiktől eddig olvashattunk regényeket, mint például Drew Karpyshyn vagy Sean Williams. Számos ponton érződik, hogy Stewart nem teljesen érzett rá a Star Wars világára, vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt az EU írók többségétől megszokhattuk.
Sean Stewartot leginkább Karen Millerhez tudnám hasonlítani, mindkettejük esetében beszélhetünk karakteridegen karakterekről és unalmas történetvezetésről. Előfordulhat az is, hogy mivel mostanában nem foglalkoztam annyit a Star Warsszal (Ez többségében annak is volt köszönhető, hogy leállítottam a honlapom fejlesztését.) és nem vagyok olyan hangulatban, talán egy kicsit elfogult voltam. Talán ha inkább olyan késő ősz táján olvastam volna el a könyvet, amikor már javában beindult a The Clone Wars ötödik évadja, talán elégedettebben álltam volna fel a könyv elolvasása után. Rossz az ilyesmit leírni, mert általában elvárások nélkül ülök le mostanában könyvet olvasni, filmet és sorozatot nézni, de a Yoda: Sötét Találkozó messze nem teljesítette azt, amit az olvasó elvárna tőle.
Írtam fentebb a karakteridegen karakterekről. Ez leginkább a már jól ismert karaktereknél nyilvánul meg, az újak, mivel gyakorlatilag most mutatkoztak be, nem volt szembetűnő a dolog, bár nekik is megvoltak a maga problémái. Kezdjük Yodával, akivel alapvetően semmi baj nem volt, sőt, talán ő volt a fény a sötétségben, ha a könyv nyelvezetével élünk. Egyetlen baj az volt vele, hogy Sean Stewart minden áron a klasszikus trilógiában megismert Yodát próbálta szerepeltetni az előzmények környezetében és ezzel egy meglehetősen furcsa, Classic/Prequel hibrid Yodát kapunk. Ez nem karakteridegen, hiszen Yoda pontosan ilyen volt A Birodalom Visszavágban, ehetetlennek tűnő löttyöket eszik, olykor egy kicsit bohókásan, komolyan vehetetlenül viselkedik, amikor a droidot ütlegelte a botjával, hogy adja vissza a tányérját, egy tiszteletteljes főhajtás az EPV.-nek. Éppen csak az ezzel a baj, hogy Yoda az előzmények idején sem a filmekben, sem az EU nagy részében tanúsított ilyen viselkedést, sokkal inkább a gondterhelt komolyság volt rá jellemző. A bölcsességei azonban valóban bölcsek voltak és ez dicséretes, főleg a könyv fináléjában, amikor még jóformán az olvasó sem tudhatta, mire megy ki a játék.
Az viszont már nem tetszett, hogy az író, hogy némi humort csempésszen bele a történetbe, néha kész komédiába csapott át, gondolok itt mellékhelyiséges jelenetre. Aki olvasta, az tudja, hogy miről beszélek. De nem csak az a jelenet, hanem az egész helyzet, amibe Yoda került az utazás alatt. (Nem különösebben spoileresek ezek a mondatok, hiszen annak, aki nem olvasta, nem mond semmit és csak akkor jönne rá, hogy miről beszélek, ha odaér.) Arról nem is beszélve, hogy a történet tele volt funkció nélküli, időhúzó jelenetekkel. Ilyen például az előbb említett mellékhelyiséges jelenetben Evan Chan karaktere, akinek semmi funkciója nincs, megismerjük a történetét és hasonlók, de amellett, hogy megtöri a cselekmény fonalát, már bocsánat a kifejezésért, de a francot sem érdekli. Pláne, hogy a regény későbbi jeleneteiben soha nem tér vissza és nem is hivatkoznak rá, ehelyett rááldoz jó néhány oldalt arra, hogy őt szerepeltesse. Tudjátok mire emlékeztet ez? Amikor az ilyen mínusz ZS kategóriás tucat horrorokban kb. 5-6 perces jeleneteket áldoznak olyan karakterek beszélgetéseire, akik soha nem térnek vissza a történetben és csak azért vannak ott, hogy az aktuális szörnyeteg megölje őket. Puszta időhúzás. Ugyanez a helyzet akkor, amikor a gyerekek játszanak a játékteremben, sőt, még Padmé Amidala bizonyos jelenetei is idetartoznak, főleg a Szenátusban játszódóak, amiknél az ember azt gondolná, hogy lesz valami jelentősége, de soha nem térnek vissza rá. Arról nem is beszélve, hogy Padmé szerepeltetése amellett, hogy felesleges, még elég egysíkúan is van ábrázolva. Kb. az egész karakterét az határozza meg, hogy szerelmes Anakinba. Tudom, ez más EU-ban is megmutatkozott már, de nem ennyire nyilvánvalóan. És ami a legdurvább, hogy még Anakin Skywalker és Obi-Wan Kenobi első jelenete is ide tartozik. Egyetlen lényeges része van annak a jelenetnek, méghozzá az utolsó mondat, ami már csak azért is volt meglepő, mert előtte teljesen természetesen viselkedtek, mintha nem is lennének tudtában a történteknek.
Aztán ott van Dooku gróf karaktere, aki szintén elég karakteridegenül viselkedik. Bár tetszett, hogy egy kicsit megvilágították az emberibb énjét és azt az oldalát, ahogy én szeretem, miszerint nem teljesen gonosz. De ennek ellenére teljesen átesett a ló túlsó oldalára és szinte már abszolút nem tűnt gonosznak, nyoma sem volt annak, hogy ő lenne a Sith Sötét Nagyura. Arról nem is beszélve, hogy az egész találkozónak az alapötlete eléggé sántít. Dooku gróf, Darth Tyranusnak egyszer csak megszólal a lelkiismerete, hogy ugyan, hagyjuk abba a háborút? Tudom, tudom, hogy részben...
...is volt ez a meghívás, de akkor is. Dooku gróf végig nem állt stabil lábon ebben a történetben, olyan volt, mint egy megviselt vénember, akinek fogalma sincs, hogy valójában mit is akar. Ez pedig maximálisan karakteridegen tőle, a Konföderáció vezetőjétől, akinek egyszerűen minden tartása, minden kiállása megszűnik. Arról nem is beszélve, hogy karaktere olykor Harvey Dent-féle kettősséggel mozog. Hol teljesen normális, racionális és egy kicsit megmutatkozik a régi énje, hol pedig egy sötét és agresszív gonosz. Nem lett volna ezzel baj, hogyha hihetően lett volna előttünk tálalva, sajnos itt ez annyira nem működött.
Asajj Ventresszel sem volt baj, pontosan ugyanolyan volt, ahogy azt a TCW előtti EU-ban megszokhattuk és csak a sorozat fényében tűnhet helyenként furcsának, hogy mennyivel erősebb, mint a sorozatban, de ez nem a regény és nem az író hibája.
Mivel a régi szereplők nem voltak megfelelően ábrázolva, így az új szereplőkre hárul a feladat, hogy érdekessé tegyék a történetet, ami részben sikerült is. Tallisibeth Enwandung-Esterhazy, (Hűűű, micsoda név.) azaz Scout volt talán a legérdekesebb közülük. Talán ő és Whie Malreaux sokkal inkább főszereplők voltak a regényben, mint Yoda. Most, hogy már tudom milyen Scout, nem lep meg, hogy miért olyan jó barátok Ahsoka Tanóval. (A regényből nem derül ki, mielőtt még valaki felkapná a fejét. ) Sajnos az ő karakterére jellemző volt egy iszonyú nagy kettősség, amivel egyszerre lehetett azonosulni és elhatárolódni tőle. Azonosulni lehetett vele azért, mert szimpatikus és aranyos volt, rendkívül okos, aki keményen küzd az álmaiért és furfangosságával mindent megtesz, azért, hogy elérje, amit akar. Azonban sajnos a mesterekkel is egyet lehetett érteni. Hiába volt olyan ravasz és találékony, ha egyszerűen a mestereknek volt igazuk. Ezekkel a kis trükkökkel lehet, hogy holmi Jedi Templomi versenyeken érvényesülni tud, de kint a fronton az első percben elintézhetik. Sajnos végig is ügyetlenkedte az egész könyvet és az olvasóban bizony megfordul a gondolat, hogy őt talán tényleg a mezőgazdasági részlegre kellett volna küldeni. Ebből a szempontból talán egy kicsit hasonlított Zayne Carrickre, bár utóbbi kétségkívül jobb karakter, mint Scout.
A mesterek, Jai Maruk és Maks Leem rendben voltak, bár elég erősen érződött rajtuk, hogy csak azért voltak a könyvben, hogy...
Whie Malreaux volt egy másik érdekes eleme a történetnek. Először is jó volt őt is megismerni, hiszen azon kívül, hogy tudtam, hogy az EPIII.-ban meghal, nem sokat tudtam róla. Egyébként érdekes, hogy csak az utolsó pillanatban esett le, hogy...
Sajnos a karaktere abszolút súlytalan volt, még annak ellenére is, hogy elég jelentős történetszálat kapott, egyszerűen nem volt szép íve a karakterének. Az egyik pillanatban egy fegyelmezett, jó meglátású ember volt, a másik pillanatban pedig átcsapott egy heves, irracionális idiótába. Ugyan a könyv utalt rá, hogy ez miért van, de szerencsétlen Whie karaktere akkor is ide-oda csapong a végletek között. Mellesleg...
Nem tudom, hogy ez a fordító hibája volt-e, vagy az író írta el és maradt így benne, de volt benne egy mondat, ahol mind a három bolygónevet rosszul írták le. Három hiba egy mondatban, így felvont szemöldökkel néztem, hogy ez azért már durva. Assajt is így írták az egyik oldalon, de ez legyen a legkevesebb baj.
Helyenként ahogy Sean Stewart sorait olvastam néha komolyan úgy éreztem, hogy Stewartnak fingja sincs erről az univerzumról. Remek példa erre az a hiba, amit már a Grievous Tábornok képregényekben is megjelent. Sean Stewart számára a Kereskedelmi Szövetség egyenlő a Konföderációval. A regény háromnegyedében szinte végig a Kereskedelmi Szövetséget említik, mint a Köztársaság fő ellenségét. A vége felé úgy tűnt, hogy Stewart végre észbe kapott és Konföderációnak hívta végre. Abba bele sem megyek, hogy a könyv időrendben teljesen el van tévedve az EU jelenlegi állása szerint, sőt, talán még a régebbiekhez is. Elég sokszor hivatkozik dátumokra, ami a TCW ismeretében valóban egy kicsit kizökkentő. Az is érződött, hogy amikor Anakin először feltűnik, Stewart padawanként hivatkozik rá, miközben világosan kimondta, hogy a Rendili után járunk, amikor már rég lovaggá ütötték. Stewart valószínűleg észbe kapott, mert a könyv vége felé megemlíti, hogy már mégsem az.
Azon a jeleneten pedig egyszerűen csak értetlenül néztem, amikor...
Szóval, nem jó regény a Yoda: Sötét Találkozó, az elején jól és érdekesen indít, a múltba mélyedő visszaemlékezések fent is tartják az érdeklődést, de ahogy végre beindulna valami értelmes cselekmény, valahol a regény közepe tájt (!) átcsap hihetetlenül unalmasba és érdektelenbe, úgy, hogy még a Star Wars környezet sem tudja fenntartani az érdeklődést. Ezek után nem csodálkozom, hogy Sean Stewart miért nem írt több könyvet az univerzumban. Ritkán mondok ilyet, de ennél még a Tomboló Erő és a Külső Űr is jobban bejött. Hatalmas csalódásként éltem meg, sajnos... De legalább a borítója jól néz ki.
