Nos, mit is mondhatnék a negyedik évadról, amely a Battle Lines alcímet kapta? Szokás szerint csak azt, amit a The Clone Wars évről évre teljesít, miszerint hogy sokkal többet nyújt a néző számára, mint amennyit elvárnak tőle. A magam részéről, az alcímből kiindulva egy nagyszabású, akció dús évadra számítottam, amelyet annak rendje és módja szerint meg is kaptam, de a Battle Lines sokkal több holmi egymás után következő, akció orientált történetszálak összességénél.
Az évad első három része, a Water War, a Gungan Attack és a Prisoners sosem fognak a kedvenc epizódjaim közé tartozni, azonban mindez semmit nem von le az epizódok élvezeti értékeiből. Kellően eseménydús és grandiózus volt, valamiért mégsem nyerte el annyira a tetszésemet, talán azért, mert számomra nem hatottak az újdonság varázsával a víz alatti ütközetek a klasszikus Clone Wars után, pedig lényegében annak a remake-je volt. Technikailag ugyan sokkal látványosabb és komolyan vehetőbb volt, mint a klasszikus rajzfilmben látott csata, azonban annyira még sem nyűgözött le. Bár ez valószínűleg az én hibám volt, hogy annak idején még nem járt át kellőképpen a Star Wars hangulat, a véleményemet viszont továbbra is tartom. Túl sok főszereplő gyűlt össze ebben a történetszálban és szerintem sokkal inkább a látványra, mint sem a történetre fektették a hangsúlyt és emiatt a karakterek egy kicsit talán háttérbe szorultak. Ennek ellenére kellemes érzés volt viszont látni olyan klasszikus szereplőket, mint például Ackbar admirális, akinek a kultikussá vált mondata ugyan elmaradt, de attól még ugyanúgy szeretjük. Az új szereplők közül Lee-Char herceget és Riff Tamsont emelném ki, akik ugyan nem voltak olyan kiemelkedő személyiségek, mégis emlékezetesek, hiszen Lee-Char herceg a szemünk láttára változott át ostoba kölyökből felelősségteljes királlyá, míg Riff Tamson által megjelentek a karkarodonok a Star Wars univerzumába, amelyek elég impozáns lényeknek bizonyulnak. Egy darabig tartottam attól, hogy a Mon Cala trilógia színvonala valamilyen szinten jellemző lesz az egész évadra, azonban az előző évadok óta megtanulhattam volna már, hogy a The Clone Wars minden évadja kellően változatos.
Aztán megérkezett a Shadow Warrior című epizód, amely sokak szerint az évad talán legrosszabb története. Nekem mégis ez az epizód hozta vissza teljes egészében a Star Wars hangulatot, minden ostoba hibája ellenére én a mai napig szívesen nézem végig Rish Loo sz*rkavarásait, Jar Jar Binks találkozását Grievous tábornokkal, Anakin Skywalker és Dooku gróf újabb párbaját és persze fejet hajtok a hős Tarpals tábornok halála előtt is, akivel egy számomra nagyon kedves karakter távozott az élők sorából. Ezt az epizódot sokkal jobban átjárja a Baljós Árnyak hangulata, mint a Darth Maul visszatérésével foglalkozó epizódok bármelyikét, leginkább a Blue Shadow Virushoz tudnám hasonlítani az első évadból.
A Shadow Warrior után, amely lényegében a Mon Cala trilógia levezetésének is tekinthető, következett a Mercy Mission és a Nomad Droids, amelyek a negyedik évad igazi fekete bárányai, főleg azért, mert több szempontból is árad belőlük a retro hangulat, egyrészt azért, mert kifejezetten a humoros történetre építettek, amelyet jóformán utoljára az első évadban láthattunk, hiszen azóta hosszú utat tett meg ez a sorozat és elég rendesen megkomolyodott, mégis jó látni, hogy ez az oldala még mindig él. Másrészt pedig biztosan vannak itt a fórumon olyanok, akik látták már, vagy egész csak ismerik a Droids: The Adventures Of R2-D2 And C-3PO című klasszikus rajzfilmsorozatot, amely egy az egyben az ilyen típusú történetekre épített. Eléggé kilógnak az évad többi epizódjai közül, ám mégsem lehet rájuk haragudni, hiszen az egyedi humoruk elviszik a hátán a történetet.
És akkor megérkezett az, akire mindenki várt, amelyet a negyedik évad későbbi epizódjai igyekeztek felülmúlni, de egyszerűen nem voltak rá képesek... Négy epizód... A Darkness On Umbara, a The General, a Plan Of Dissent és a Carnage Of Krell. Ők négyen a negyedik évad legjobbjai, ez vitathatatlan. A történet egész egyszerűen TÖKÉLETESEN volt felépítve és végre egyensúlyban voltak az eseménydús akciók és a drámai jelenetek. A karakterek nagyon jól fel voltak építve, különösen Pong Krell tábornok, aki vitathatatlanul a sorozat leghatásosabb és legjobb főgonosza, még Darth Sidious mesterkedései is elhalványulnak amellett, amiket ő tett az Umbarán és sokkal jobban lehet őt utálni, mint a jó öreg Sith Nagyurat. Mégis a legdurvább az volt az egészben, hogy már a legelejétől fogva tudni lehetett, hogy ez a történet csakis Pong Krell tábornok halálával végződhet és annyira nyilvánvaló volt, hogy valójában áruló mégis képesek voltak úgy felépíteni a történetet, hogy csattanóként éltük meg a tábornok árulását. Ehhez azonban, hogy még jobban megszerezzék a nézők ellenszenvét, feláldoztak egy régebben debütált szereplőt, Waxert. Halála kellőképpen drámai és szomorú volt. De ahogy véget ért a történet, érezhető volt, hogy nem csak az Umbarai Csatának lett vége. Mintha lezárult volna a háborúnak egy szakasza, a szereplők sem lesznek már sohasem ugyanazok, mint régen, az átélt borzalmak hatására és az egész elindított valamit, valamit, amely majd A Sithek Bosszúja végén a 66-os parancsban fog célba érni.
Utána pedig egy könnyed képregény feldolgozás következett a Kidnapped, a Slaves Of The Republic és az Escape From Kadavo keretein belül. Nem ítélem el azokat, akik nem szeretik a Star Wars kibővített univerzumát, azaz az EU-t, de mindannyiunknak be kell látnia, hogy a The Clone Wars és a filmek úgymond szimbiózisban élnek egymással. Qui-Gon Jinn pedig szerencsére jól megmagyarázta a Baljós Árnyakban, hogy mindez mit is jelent. Ez a trilógia a tökéletes példája annak, hogy miért nem szabad előítéletekkel tekintenünk az EU felé, hiszen ez a három epizód a Slaves Of The Republic képregények adaptációja, nem pusztán egy hasonló történet, mint a The Citadel esetében, hanem ténylegesen az alapművet emelték át a képernyőre, egy-két apró módosításokkal persze. Sokaknak maradéktalanul megtetszett ez a történetszál, annak ellenére, hogy valójában honnan származik, ezért nem szabad úgy tekintenünk az EU felé, mint valami olcsó és gagyi történetek összességére, hiszen itt a bizonyítéka annak, hogy ez nem így van, ám tény, hogy van egy-két mélypontja, de nem csak azokat kell észrevenni. Ezért ne tegyünk meggondolatlan és felületes állításokat az EU-ról, főleg azok, akik nem ismerik igazán. Nem kell szeretni, de nem is kell lenézni őt azért, ami.
Aztán megérkezett az évad igazi meglepetése és hatalmas kedvencem, A Friend In Need. Már a Heroes On Both Sides is előrejelzett valamit, ám Ahsoka Tano története itt haladt csak tovább igazán és már sejthető, hogy mi lesz a történetének a vége, ám előbb még várjuk ki a végét. Láthattuk újra Mandalore-t, egy gyönyörű új bolygót, a Carlacot, visszatért a minden eddiginél tettre készebb Lux Bonteri, aki már koránt sem olyan piperkőc szenátor palánta, mint annak idején hittük. Visszatért a jó öreg Pre Vizsla és a Halálőrség egy minden eddiginél szebb bolygón. Maradéktalanul jól szórakoztam az epizódon, azonban azt sajnáltam, hogy sokan nem osztották ezt a véleményem itt a fórumon és sokkal inkább arról bontakoztak ki értelmetlen, indulatos viták, hogy Lux Bonteri megérdemli-e Ahsokát, avagy sem. Ezen már csak felvonom a szemöldökömet, mást nem nagyon tudok hozzáfűzni, nem értem, hogy miért kellett ebből ekkora ügyet csinálni, mindenesetre nálam a negyedik évados toplista élén szerepel, csak egy vuki szőrszállal megelőzve a Carnage Of Krellt.
A sort a Deception, a Friends And Enemies, a The Box és a Crisis On Naboo folytatta, amely a negyedik évad talán legjobb történetszála... Lehetett volna. Nagyon erős és hangulatos volt a történetszál nyitánya, a Deception, Obi-Wan Kenobi "halálával" és az azt követő eseményekkel. Ebben a történetszálban sokkal inkább a karakterek voltak a középpontban, mint sem maguk az események, emiatt helyenként a néző úgy érezhette, hogy a történet egy helyben áll és a nagy része időhúzás, amely valójában egy gondosan felépített koncepció része volt, azonban a végére sajnos már nem volt olyan jó. A The Box nagyon jó volt, de a Crisis On Naboo viszont annyira nem, finálénak egy kicsit talán összecsapott volt és közel sem annyira egyértelmű, mint amilyennek szánták. A mai napig nehéz eldönteni, hogy most valójában Palpatine főkancellár elrablása volt a cél, vagy Anakin Skywalker próbára tételéért volt ez az egész nagy felhajtás megrendezve. Számomra még mindig rejtély, de sokkal inkább az előbbit tartom valószínűnek.
Végül a végkifejletre tartogatták a negyedik évad talán legmegosztóbb történetszálát, amelyet két részre lehet választani. Az első fele lényegében az éjnővérek történetének lezárása volt, eseménydús és látványos csatajelenetekkel, rengeteg fantasy elemmel, amely sokak tetszését annyira nem nyerte el, mégis hangulatos volt. A Massacre után a Bounty következett, amely egyszerűen leírhatatlanul jó volt, a Quarzite bolygó pedig már a Carlac szépségével vetekszik. Akárcsak Ahsoka esetében érezhető volt, hogy Asajj Ventress története elindul valamerre és a mai napig kíváncsian várom, hogy mi lesz vele és sokkal jobban érdekel, hogy hogyan élte túl Darth Maul a zuhanást. A Brothers és a Revenge nem fogott meg annyira, pedig épp az ellenkezője volt a cél. Tetszett, de ez még csak a felvezetője volt annak, ami majd talán az ötödik évadban csúcsosodik ki, ezért még kivárom a végét.
Ismét remek évaddal szolgált nekünk a The Clone Wars, ugyan a kedvenc történetszálam továbbra is a Mortis trilógia, az eddigi legjobb évad megtiszteltetését azonban bőven megérdemli. Ezúttal is gratulálok a készítőknek az idei munkájukért, rajongásom továbbra is töretlen és kíváncsian várom az ötödik évadot.
