Pár napja végeztem A titánok bukásával, és most írok róla pár gondolatot. Agyaltam egy ideig azon, hogy mit is írjak, vagy inkább miről mennyit. Mennyire húzzam le, mennyire szépítsem, de sajnos nekem egy kicsit csalódás volt a könyv. A téma remek, nagyon sok lehetőség volt (van is még) benne, hogy izgalmas regény kerekedjen belőle, de sajnos Follettnek valahogy nem sikerült igazán jó regényt kanyarítania köré. Szerintem leginkább a regény hiányzik belőle.
Időszakunk az első világháború és környéke. Cselekményünk több szálon fut. Vannak több szálon futó regények, de ennél inkább úgy érzem, mintha több regényünk lenne egy könyvben, amelyek alig-alig kapcsolódnak egymáshoz az időszakot kivéve. És azt, hogy némely karakterek a regény különböző pontjain összefutnak, majd szétválnak. Központi témánk van, de széttöredezett, központi főhősünk viszont egyáltalán nincs. Minden szálnak megvannak a maga főhősei és mellékkarakterei, de nincs, aki kiemelkedne közülük, és összeforrasztaná egy egységes történetté a regény. Az az érzésem, hogy kisregény-gyűjteményként sokkal inkább működne ez a könyv, mint így.
A karakterei sokszor sablonosak, számtalan más történetből köszönnek vissza, néha papírmasé figuráknak is tűnnek olvasás közben. A párosok túlfűtött szexualitással körítve hamar összejönnek, szokás szerint a kevesebb több lett volna. Valahogy majdnem mindenki végzetesen lesz szerelmes (az amerikai fickó többször is), egy regényen belül pedig ennyi sekélyes szirupot olvasni sok. De a legnagyobb baj, hogy a szereplőkért nem lehet igazán izgulni, ez alól talán csak Billy a kivétel, érte azért szorítottam, bár valamennyire tetszett a Maud-Walter párosítás is, és
A szereplők többségét a könyv elején egy összejövetelen ismerjük meg. Ez is amolyan erőszakolt cselekmény, hogy legyen egy kiindulópont, ahol megismerjük a karaktereket és az alapszituációt egy kalap alatt. Persze szereplőink egy része nagyköveti munkatárs csak azért, hogy legyen okuk pl. németként Angliában tartózkodni, így együtt gyorsan mindet megismerjük, kivéve az oroszokat.
Ami még zavaró, hogy a cselekményeket (főleg háborúsakat) írónk csak sorolja tényszerűen egymás után, sokszor semmi regényszerű nincs benne. Ez és ez így volt, kész. Sokkal inkább tűnik úgy, mintha egy picivel olvasmányosabb töri könyvet fognék a kezemben.
Ami pozitívum, hogy nem áll egyik oldal mellé sem. Nem ítéli el a németeket, stb. (mint ahogy ez esetben nem is lehet). Tárgyilagosan leírja, hogyan történtek az események, de nem tör pálcát. Igazából az tűnik ki, hogy fél (inkább egész) Európa akarta ezt a háborút, a kérdés csak az volt, ki kezdi el. A fennálló világrend már nem tudott megfelelően működni, így kellett valami, ami kizökkent belőle, de ez már túlmutat a témánkon, erről inkább más helyen lehetne diskurálni (persze miután az ember elolvasott némi szakirodalmat ).
Ami még tetszett, hogy a végén megemlíti a sörpuccsot és Keynes nevét. Ez már előremutat a következő részhez, hiszen a témát tekintve inkább odavalóak. Szegény Keynes csak fél oldalt kap, de legalább kap említést. Nekem azért is volt jó érzés olvasni a nevét, mert a suliban a választott tárgyam a gazdtöri volt, és pont Keynes volt az egyik vizsgakérdés Egyébként a gazdtöris tanultak sok helyen visszaköszönnek a regényben.
No, kicsit lehúzós lett az írásom, de én egy regényesebben megírt történetre számítottam inkább. Utána elkezdtem olvasni a Bane-könyvet, na az már regényszerűbb Bármi is a témája. Azt hiszem, Follett vagy túl nagy munkába vágta a fejszéjét, és nem sikerült, vagy egyszerűen nem tud A katedrális-szinten írni, és utóbbi könyve igazából csak a véletlennek köszönhető, hogy annyira jól sikerült.
Attól függetlenül kíváncsi vagyok a szereplők és gyerekeik további sorsára, de hogy elolvasnék-e még egy könyvet csak azért, hogy tudjam, mi lesz velük, azt nem tudom.