Tegnap reggel volt némi dolgom Pesten, és miután végeztem, elmentem egy kis mozis túrára. Íme:
Good night, and Good luck.
A film az ötvenes években játszódik, igaz történet alapján készült. A főszereplője Edward Murrow tévés újságíró (tévés díjat neveztek el róla), aki a műsorában megkérdőjelezte az Amerika Ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság (remélem, nem rontottam el a nevét) elnökének, a hírhedt McCarthy szenátornak a tevékenységét. Sőt, nyíltan szembe is szállt vele, amivel Murrow megszegte a saját ?törvényét?, hogy mindenről mindkét oldal szemszögéből objektív híreket közöl le. Volt is vita a szerkesztőségben emiatt. Valóban megtörtént esetről készült riportokat láthatunk. A film emléket állít a fickónak, másrészről a tévés újságírás felelősségéről is szól. A műsorok, filmbeli események közötti átkötést zenével oldották meg, alatta pedig a sürgölődő embereket lehet látni. Tetszett ez a megoldás. A tévé műsor készítői annak idején még anyagilag is hozzájárultak, hogy lemehessenek a riportok a tévében. Nagyon tetszett, remek kis film. Fekete-fehérben készült azért, hogy a régi tévés felvételek ne lógjanak nagyon ki, ráadásul így jobban visszahozta az ötvenes évek hangulatát is. Rengeteg régi tévés felvételt rágtak át a készítők ahhoz, hogy minél hitelesebb legyen a film. A szenátor pl. csak az eredeti felvételeken látszik, nem színész játszotta. Sok ismerős színész arcát fedeztem fel a filmben. George Clooney rendezte, és ezen kívül ő a társíró, és az egyik mellékszereplő is. A finanszírozók azt szerették volna, hogy ő játssza a főszerepet, de Clooney talált erre egy remek színészt (David Strathairn). A vége az lett, hogy maga állta a film teljes hét milliós költségvetését, mert nagyon szerette volna elkészíteni ezt a filmet. Nagyon tetszik ez a fajta alkotói hozzáállás, kezdem nagyon bírni Clooney-t.
Büszkeség és balítélet
Ki tudja, hányadik feldolgozása, de attól függetlenül egész jól sikerült. 1800-as évek elején íródott lányregény (by Jane Austin). De a jobbak közül való. Azóta sem igen veszített a népszerűségéből, számtalan feldolgozást megélt. Évekkel ezelőtt láttam egy fekete-fehér változatot Lawrence Olivier-val, de a leghíresebb a BBC csatorna által készített 1995-ös mini sorozat. Ez tette annak idején híressé Colin Firth-t (Mr. Darcy nevű büszke arisztokratát játssza, ő ihlette Helen Fieldinget a Bridget Jones-os Darcyra, amit végül szintén Firth játszott el). A történet mindössze arról szól, hogy van egy kisnemesi család, öt lány gyermekkel, akiket férjhez kellene adni, mivel a birtok majd egy férfi unokatestvérre száll, és az apa halála után a család elég rossz helyzetbe kerülne. Jönnek a gubancok, fordulatok, stb. a végén három lánynak akad majd párja. Kellemes kis kikapcsolódós limonádé. Kellemes volt a zenéje, néhol csak zongorajáték volt a háttérben, itt-ott szép képekkel. Szórakoztató volt, nem bántam meg, hogy megnéztem. A nemtudomhogyishívjákeztaszínész pasi főszereplő (Mr. Darcy) remek választás volt, nekem személy szerint jobban bejött, mint Firth. Kár lett volna kihagyni, amint a film végén ingben és nadrágban (minden akkori sallang nélkül), lobogó félhosszú kabátban jön a csaj felé a ködös angliai hajnalban Keira Knigtley, mint a balítéletű Elizabeth Bennet ellenben nekem kicsit hiteltelen volt.
Nyughatatlan
Már akkor eldöntöttem, hogy megnézem, amikor még 2004-ben először olvastam róla. Ebben a filmben játszik egyik fő kedvenc színészem, Joaquin Phoenix (azt hiszem, már írtam párszor, hogy kedvenceim közé tartozik). Ráadásul énekel is benne, csak nem hagyhattam ki ) A film a country és rock legenda Johnny Cash életéről szól. Életrajzi film, de nem követi végig a fickó pályafutását, mert egy kicsit sok lenne (majdnem fél évszázad, az ötvenes években kezdte, és 2003-ban halt meg). A film előkészítésében a főszereplő páros (plusz Cash felesége, June Carter énekesnő, aki szintén 2003-ban, néhány hónappal Cash előtt halt meg) is részt vett, sőt, talán ők maguk választották ki a színészeket is. Ebben már nem vagyok biztos. Azt nagyon sajnáltam, hogy nem feliratozták a dalokat. Elég sok fellépős jelenet volt a filmben, ezért nagy kár. Nem a kedvenc műfajom a country, de a két színész (Reese Witherspoon, mint June Carter) annyira remekelt a szerepben, hogy egyszerűen magával ragadó volt, de nem csak a zenei részek, a többi is (bár Phoenix jobb volt). A két színész élt a színpadon (maguk is énekeltek, meg kell, hogy mondjam, nagyon jól, nekem bejött a hangjuk is, és az előadásuk is), simán elhittem, hogy két énekest látok, akik fergeteges előadást produkálnak, és nem két színészt, akik mindezt eljátsszák. Megnézném egyszer őket élőben is ) A zenéken kívül a két énekes kapcsolatán van a hangsúly, és a családi huzavonákon.