Life is Strange franchise - Amikor egy pillangó meglebbenti a szárnyát

Az élet furcsa, ezt akár a Life is Strange-hez kötődő viszonyomra is rá lehetne sütni. Hirtelen ötlettől vezérelve, és mert kedvet is kaptam hozzá, az előző év utolsó napjaiban nekiültem, hogy bepótoljam egy nagy lemaradásomat, azaz végigjátsszam a Life is Strange kalandjáték-sorozat eddigi összes részét. A lemaradásom nem volt csekély, hiszen a 11 éve megjelent első rész volt az egyetlen, amivel játszottam. És akkor bizony nagyon megszerettem történetét, világát és a két főhőst, Maxet és Chloe-t. Ám a következő évtizedben nem játszottam ki újra, mert a Season 1-ként is emlegetett első felvonás sötét befejezése (egyik befejezés sem happy end) nem tette túl vonzóvá számomra az újrázást. Sőt most rájöttem, amit azóta elfelejtettem, hogy több aspektusában is elég depresszív játék, amivel nincs bajom, de általában nem teszi vonzóvá az újrázást. Pedig tényleg nagyon szerettem az első szezont.

Azóta megjelent az eredeti játék remasterelt változata, a Life is Strange: Before the Storm képében egy előzmény (ami szintén kapott egy felújítást az első résszel párhuzamosan), valamint három folytatás: a Life is Strange 2, a Life is Strange: True Colors valamint a Life is Strange: Double Exposure. Illetve egy rövid spin-off is született a The Awesome Adventures of Captain Spirit címen, ami a Life is Strange 2 egyik mellékszereplőjével foglalkozik.

A poén az, hogy amikor január elején, egy szép hajnali órában a végére értem a Double Exposure-nek – aminek a befejezése egyértelműen nyitott –, gyorsan rákerestem, mikor jöhet a folytatás, ha lesz egyáltalán. Nos, meglepve vettem tudomásul, hogy bizony a Life is Strange: Reunion nem csak készül, de akkor már csak alig egy hétre volt a leleplezése. Természetesen ez meg is történt, sőt a mai nap folyamán meg is jelent. Különös véletlen, hogy pont akkor álltam neki bepótolni a lemaradásomat, amikor az új epizód érkezésre karnyújtásnyira került, miközben erről lövésem sem volt. Ráadásul ez a folytatás minden rajongó vágyálmát teljesíti, de ne szaladjunk ennyire előre. Hogy milyen lett a Reunion, azt majd egy másik cikkben taglalom.

És hát na, ha már belevágtam ebbe a projektbe és így hozta a véletlen (sors?), akkor írok is pár sort az egyes epizódokról, mert bizony ez egy érzelmi hullámvasút volt, néha jó, néha rossz értelemben. Lássuk hát.

(Zárójeles megjegyzés: a cikket valójában még január 20-án, azaz a Reunion leleplezése előtt írtam, csak halasztottam a publikálást, hogy közelebb legyen a játék megjelenéséhez. Végül olyan jól elhúztam, hogy a megjelenés napja is eljött… Bár igyekeztem átszerkeszteni a szöveget az elmúlt hónapok ismeretében, lehet, hogy benne maradt a cikkben néhány olyan feltételezés vagy találgatás, amiről azóta már biztos információnk van.)

FIGYELEM: bár igyekeztem spoilermentesen írni, mivel a játékok többségében egymásra épülnek, így néhány esetben, pláne a Maxet és Chloe-t szerepeltető epizódok esetén néhány spoiler még így is becsúszott. A legnagyobbakat igyekeztem kerülni. Ennek tudatában olvassátok tovább!

Life is Strange

A 2015-ben megjelent Life is Strange Season 1 egy epizodikus játék, főszerepben Maxine "Max" Caulfielddel. 18 éves hősnőnk visszatért szülővárosába, Arcadia Bay-be, hogy a helyi művészeti főiskolán folytassa tanulmányait, ugyanis az a vágya, hogy elismert fotóművész lehessen. Bár már több mint egy hónapja a városban van, még nem volt mersze felkeresni gyerekkori legjobb barátját, Chloe Price-t, akivel elég rossz körülmények között váltak el. Egyrészt Chloe apja akkoriban halt meg, másrészt ugyan Max azt ígérte, hogy tartják a kapcsolatot, végül néhány üzenetváltás után hősnőnk teljesen megszakította az érintkezést régi barátjával.

Az események egy intenzív álommal indulnak, amiben Max nem kevesebbet lát, mint azt, hogy egy minden képzeletet felülmúló tornádó eltörli Arcadia Bay-t a Föld színéről. Aztán felébred az osztályteremben, ahol kissé megzavarodva, de végigüli az órát. Utána, hogy kijöjjön az álom okozta sokkból, bemegy a mellékhelyiségbe. Itt viszont tanúja lesz annak, ahogy az egyik iskolatársa veszekedés közben agyonlő egy kék hajú lányt. Maxet a látvány sokkolja, majd hirtelen újra az osztályteremben találja magát, felébredve az álomból.

Ezúttal azonban tudja, hogy nem álmodott. Már csak azért sem, mert meg tudja ismételni a mutatványt, képes visszatekerni az időt pár perccel. Újra és újra. És ezúttal megmenti a kék hajú lányt a WC-ben, aki nem más, mint régen látott barátja, Chloe.

Az időt manipulálni képes Max és a lázadó Chloe párosa évek kihagyása után újra összeáll, és együtt igyekeznek kideríteni, mi történt Chloe rejtélyes körülmények között eltűnt barátnőjével, Rachel Amberrel, miközben felfedik a Blackwell Akadémia sötét titkait és Arcadia Bay veszedelmes rejtélyeit. Mindezek mellett Max próbál iskolája szociális köreiben is mozogni, ami legalább akkora kihívás, mint egy rejtély kibogozása. S, ha mindez még nem lenne elég, ahogy az események haladnak előre, úgy válik egyre valószínűbbé a tornádó megjelenése.

Mindez a Life is Strange kiindulópontja. A cselekményt öt fejezet bontja ki, ami végül egy a jövőre és a múltra is kiható döntésben összpontosul. Max időmanipuláló képességei szinte állandóan a rendelkezésünkre állnak, így minden döntésünket újragondolhatjuk, ha nem tetszik az azonnali végkimenetel. Azonban vannak kivételek, Max képessége ugyanis nem határtalan. Közvetlenül csak pár percet képes visszatekerni, és, ha a döntés pontján túlhaladunk, akkor onnantól elérhetetlenné válik. A másik, hogy néhány választásnak hosszú távú következményei is vannak. Így egyáltalán nem biztos az, hogy ha a közvetlen hatása tetszetős, annak örülni fogunk két fejezettel később is.

A Life is Strange erénye tehát az, hogy alaposan körbejárja a döntések és következmények összefüggéseit. Max idővel nagyobb ugrásokra is képessé válik, aminek hála sokkal komolyabb változtatást is eszközölhet az időfolyamon, akár egész alternatív valóságokat is teremthet az idő manipulálásával. A pillangóhatás viszont nem feltétlen hoz happy endet. Ha valami megjavul, más még elromolhat. Ez utóbbi például egy iszonyú szívszaggató fejezetben mutatkozik meg, illetve a végső döntésben. És, ahogy az életben, úgy itt sem fekete és fehér a világ.

Ez a másik dolog, ami nagy érdeme a Life is Strange-nek. A karakterek bár elsőre a tinihorrorokból és romantikus filmekből ismerős archeatípusoknak tűnnek, ha vesszük a fáradtságot és megismerjük őket, kiderül, hogy sokkal összetettebbek. Ez néha megváltoztathatja a róluk kialakult képet, akár még Max és az egyes szereplők kapcsolatát is. De persze az sem kizárt, hogy ugyanúgy utálni fogjuk őket, ha jobban megismerjük az indítékait, ez leginkább a saját morális beállítottságunktól és elfogadó képességünktől függ. Már csak azért is, mert a játék legfőbb üzenete: minden a te döntéseden múlik.

Ha mindez nem lenne elég, akkor itt van még egy: a játékot sok tekintetben a Twin Peaks ihlette, a sorozat hangulata sokszor tetten érhető a Life is Strange-en. Emellett a sztorit alaposan átszövi az indián folklór, egész pontosan a tűzmadár és a gyilkos bálna mondája. Ez nincs a szánkba rágva, és valószínűleg sok elemet, ami erre mutat, a legtöbb ember – révén nem feltétlen ismeri mindenki eme mítoszt, pláne itt, Európa közepén – csak színes elemnek tart. De, ha kicsit elmélyedünk a játékban és a hozzá kapcsolódó misztikumban, akkor igazán érdekes dolgokra lelhetünk.

A Life is Strange tehát egy misztikus elemekkel bőven átszőtt, időmanipulálós, kicsit tinidrámás, rejtélyeket kinyomozós, és erkölcsi dilemmákkal, valamint mélyebb karakterábrázolással teletűzdelt kalandjáték, amit nehéz nem szeretni. A grafika persze kissé elavult, a megjelenésekor is az volt. Az Unreal Engine 3 nagyon jó motor, de 2015-ben már az UE4-nél jártunk (a fejlesztés elkezdésekor természetesen még nem létezett az UE4, ezért dübörög a játék alatt a 3-as változat). Ugyanakkor a sajátos, szándékosan rajzolt stílusú képi világ szépen elfedi az elavultság éleit, illetve a remasterelt változat tovább tompítja ezeket, így érdemes azt beszerezni, még ha ezzel néhány művészi szándék állítólag sérül is. Mert, ha szereted a könnyekig megható, komoly döntésekkel teletűzdelt, és szerethető karakterekkel elmesélt sztorikat, akkor a Life is Strange-t bizony még ma is érdemes beszerezni. Csak a végén érdemes bekészíteni a papírzsepit.

Life is Strange: Before the Storm

A Life is Strange nem várt sikert aratott, így az IP-t birtokló Square Enix nem akarta veszni hagyni a címet. Hamar elkezdett egy egész franchise-on gondolkodni. Az eredeti programot tető alá hozó Don’t Nod (akkor még Dontnod) neki is állt a Life is Strange 2-nek, ugyanakkor ők csak a világot akarták megtartani, Maxet és Chloet új szereplők váltották. A Square nem ellenkezett, de érezhették, hogy az első rész rajongói jobban örülnének annak, ha visszatérhetnének Arcadia Bay-be, és újra Max és Chloe társaságában mulathatnák az időt. Ez azonban picit nehéz lett volna, mivel a Life is Strange két befejezése rendkívül eltért egymástól. És akkoriban még nem volt ötlet arra, hogyan oldják meg ezt a problémát – ami nem csoda, majdnem egy évtizeddel később egy teljes játékot kellett összehozni, hogy megalapozzák a Max-Chloe páros visszatérését. Plusz hülyén vette volna ki magát, ha folytatják Max és Chloe sztoriját, ám közben nem az a valódi Life is Strange 2.

Szóval jött a nagy ötlet: legyen prequel, azaz előzmény. Hiszen maradt még megválaszolatlan kérdés a Life is Strange Season 1 után, és az egyik legnagyobb az volt, hogy ki is volt valójában Rachel Amber, a lány, aki után Chloe nyomozott, aki felforgatta Arcadia Bay-t. Nos, a Square Enix kiadta az ukázt a Deck Nine-nak, hogy válaszolják meg ezt a kérdést.

Így született meg 2017-ben a Life is Strange: Before the Storm, ami három évvel játszódik az eredeti játék előtt, a főhős pedig az ekkor még csak 16 éves Chloe és a 15 éves Rachel. Előbbi átvette Max szerepét, mint irányítható karakter, utóbbi pedig a „sidekick” feladatát látta el. Chloenak azonban nincsenek természetfeletti képességei, ha csak a visszabeszélést nem tekintjük annak. Mert míg Max az időt manipulálta, Chloe a szavakkal képes manipulálni az embereket. Ami Rachelt illeti… Nos, arról máig mennek a viták, hogy neki volt-e képessége vagy sem. Szerintem volt, csak sosem ébredt rá olyan tudatosan, mint a franchise többi szereplője.

De visszatérve a Before the Storm-ra… Chloe számára még nagyon élénk az apja halála és Max távozása, hiszen mindez mindössze két éve történt. Olyannyira frissek a sebek, hogy hősnőnk néha álmodik az apjáról, illetve naplószerűen leveleket ír Maxnek, sokszor szidva a lányt, aki soha többé nem válaszolt a hívásaira vagy SMS-eire. Ez a naplóelem amúgy már az eredeti játékban is jelen volt, de ott Max valódi naplót vezetett. A Before the Storm viszont így próbálja bevonni az eme események alatt még Seattle-ben élő Maxet, aki fizikai formában nem vesz részt a cselekményben.

Ami ezúttal is Rachel körül konvergál, a sztori középpontjában ugyanis az Amber-család drámája áll. Rachel apja az új kerületi ügyész Arcadia Bay-ben, ahol ez idő tájt eléggé megemelkedett a drogkereskedelem. Chloe és Rachel pedig ennek a közepébe csöppennek, hiszen egyikük sem veti meg a füvet, és, ahogy az az első játékból kiderült, mindketten közeli kapcsolatban álltak a város legnagyobb drogterjesztőjével (aki ebben a programban még alacsonyabb státuszban van).

A sztori remek előzménye a Life is Strange-nek, szépen bemutatja, milyen ember volt Rachel, így az időben később játszódó játékban a játékost már jobban érdekelheti a sorsa. Erről eszembe is jutott a mostani újrajátszásom során, hogy annak, aki a Before the Storm-mal ismeri meg a Life is Strange franchise-t, milyen megdöbbentő lehet a Season 1-ban a játék elején szembesülni azzal, hogy Rachel eltűnt. És épp ez a jó, hiszen így az előzmény ad egy nagyon jó felütést, hiszen az embert máris elkezdi érdekelni, mi történt Chloe-val és Rachellel az elmúlt években.

Főleg azután, hogy a Before the Storm Chloe és Rachel kapcsolatát szintén nagyon szépen építi fel (ami lehet baráti, de akár romantikus is), s ez segít megérteni Chloe későbbi megszállottságát a lánnyal kapcsolatban.

Természetesen a Blackwell Akadémia diákjai és Arcadia Bay lakosai sem maradnak távol, több régi szereplő visszatér (Max legtöbb osztálytársával újra találkozhatunk), illetve megismerhetünk néhány újat. Köztük a legjelentősebb Steph, egy ízig-vérig kocka leányzó, aki egyben a széria egyik legmenőbb arca. Természetesen a Blackwell Akadémia a tinidrámát is magával hozza, viszont ezúttal kicsit fapadosabban. Úgy értem, a visszatérő karakterekhez nem adnak pluszt. Sőt például Victoria ebben az epizódban megmarad a „szemét picsa” státuszban, míg a Life is Strange egyik nagy erénye, hogy képes ugyanezt a karaktert sokkal többrétegűen ábrázolni, esélyünk van megkedvelni, hovatovább Max és Vick között egy jövőbeli barátság is elkezdhet szövődni. A Before the Storm-ban viszont csak és kizárólag egy szemét picsa, akármit csinálunk, akárhogy viszonyul Chloe hozzá.

És talán ez az egy nagy visszalépés van a Before the Storm-ban a Life is Strange-hez képest: nem képes annyira jól ábrázolni a karaktereket. A visszatérőkkel ez nem nagy baj, hiszen őket (attól függően, milyen sorrendben játszunk) már ismerjük vagy később megismerhetjük jobban. Az újakat viszont nem sikerül teljesen kibontani. Még szegény Steph-et sem, pedig mint írtam, az újak közül ő a legjelentősebb karakter. Sajnos a legnagyobb áldozata ennek Eliott, aki egy ponton meglehetősen nagyot fordul, ennek viszont minimális előjele van, érthető következménye pedig egyáltalán nincs.

A másik karakteráldozat Chloe mostohaapja, David, akit már a Life is Strange-ben megismerhettünk. Szegény fickó viszont nem annak lett áldozata, hogy nem foglalkoztak vele eleget. Épp ellenkezőleg, Chloe és David kapcsolata remekül épül fel a Before the Storm-ban. Már ismerik egymást, de a férfi még nem randizik túl régóta Chloe anyjával, Joyce-szal, így a mostohaapa-mostohalány kapcsolat az elején jár, s azt, hogy ez hová fejlődik a játék végére, mi dönthetjük el.

A baj az, hogy ennek igazából nincs jelentősége, hiszen ha úgy döntünk, hogy a két szereplő kapcsolata javuljon, a Life is Strange-ben Chloe és David akkor is ellenséges viszonyt fognak folytatni. A Before the Storm-ban hozott döntéseink ugyanis semmilyen hatással nincsenek a Life is Strange-re. Persze a dolog magyarázható azzal, hogy Chloe igyekezete ellenére mégsem sikerült megbékélnie Daviddel, aki tény és való, hatalmas nagy s*ggfejjé vált a három évvel később játszódó Life is Strange idejére. De akkor is, játékmechanikai szempontból kicsit felesleges arról dönteni, hogy milyen legyen Chloe és David kapcsolata, mert úgyis csak egyféleképpen végződhet (amire a Life is Strange 2 még rá is tesz egy lapáttal).

De ennyit a negatívumokról, mert ennél többet nem tudok felróni a Before the Storm-nak. Viszont van egy nagyon-nagy erénye: a készítők még azt is képesek voltak megoldani, hogy Max visszatérjen egy fejezet erejéig. Az utolsó etap, a Farawell ugyanis egy istenhozzád a párosnak és Arcadia Bay-nek. Az események öt évvel a Life is Strange és két évvel a Before the Storm előtt játszódnak. Aki előbb a Life is Strange-dzsel játszik, annak a helyzet nem lesz ismeretlen, mert abban a játékban egy „flashback” szakasz ugyanekkor, ugyanitt játszódik, csak pár perccel korábban. Max ekkor 13 éves, Chloe pedig 14, és lényegében az utolsó együtt töltött napjukat ismerhetjük meg. Az egész fejezet nagyon keserédes, és a vége szívet facsaró. Legalábbis nekem az volt, mert már teljesen elfelejtettem, mi történt a flashback jelenetben.

A kiemelt hibákat és az apró ellentmondásokat leszámítva úgy érzem, a Before the Storm egy remek előzménye a Life is Strange-nek, ami úgy is élvezhető, ha időrendben játsszuk a játékokat, és úgy is, ha a Season 1-nal kezdünk. Én kronológiai sorrendben játszottam végig a szériát, és ugyan anno a Life is Strange-dzsel kezdtem, mivel tíz évig hozzá sem szagoltam, így szinte mindent elfelejtettem belőle. Szóval majdnem olyan volt, mintha először játszanám, ezért merem állítani, hogy aki kronológiai sorrendben akarja megismerni ezt a szériát, az így is élvezheti.

The Awesome Adventures of Captain Spirit

A The Awesome Adventures of Captain Spirit valójában a Life is Strange 2 demója, mégis, egy önálló fejezetnek tekinthető. A főhős a 9 éves Christopher „Chris” Eriksen, akinek egy napját ismerhetjük meg Beaver Creekben, egy Arcadia Bay-hez hasonló kisvárosban. A sztori igazából nem nagy, a kisfiú a fantázia erejével igyekszik megbirkózni anyja elvesztésével és alkoholista apja nemtörődömségével. Ahogy általában a Life is Strange játékok, ez sem vidám felütéssel nyit.

Chris sokat fantáziál, imigyen néha egész kis valóságok születnek az elméjében, amibe Christ irányítva beléphetünk. Döntéseinknek sok hatása nincs, bár némelyikre reflektálnak a Life is Strange 2-ben, ugyanis Beaver Creek fontos helyszín abban a játékban. Sőt, a The Awesome Adventures of Captain Spirit végén meg is jelenik a két főszereplő, és a Life is Strange 2 egy adott pontján egy másik szemszögből láthatjuk a demó befejezését. Szóval, ha másért nem, azért érdemes lehet ezt a nyúlfarknyi etapot kipörgetni, hogy jobban megismerjük a következő nagy felvonás egyik fontos mellékszereplőjét, illetve részben megismerkedjünk az új játékmechanikával.

Life is Strange 2

Mint írtam, az eredeti játék fejlesztőcsapata, a Don’t Nod azonnal nekiállt a folytatásnak, noha csak félgőzzel, hiszen egy másik játékon, a Vampyr-en is dolgoztak, és azt még a Life is Strange 2 előtt akarták kiadni. A második rész így csak 2018-ban jelenhetett meg (ez szintén közrejátszott a Before the Storm megvalósulásában), és akkor is csak az első rész – a maradék négy fejezet 2019-ben futott be.

A Life is Strange 2 új hősei a 16 éves Sean Diaz, és 9 éves öccse, Daniel. Ezúttal Seant irányíthatjuk, azonban a készítők csavartak egyet a helyzeten, emiatt nem ő kapott különleges képességet, hanem az öccse. Miután egy rendőr a szemük láttára lövi le a fegyvertelen apjukat, Danielben ugyanúgy manifesztálódik egy természetfeletti erő, mint amikor Max volt tanúja Chloe halálának. Daniel azonban telekinetikus hatalmat kapott. Viszont akárcsak Max, először ő sem tudja irányítani, ám nála ez nem időutazásban, hanem egy hatalmas telekinetikus robbanásban mutatkozik meg, amiben sajnos szörnyet hal az apjukat megölő rendőr. Nos, mit tehet egy mexikói származású, gyerek testvérpáros, ha az egyik véletlen megöli az apjukat (amúgy teljesen indokolatlanul) lelövő fehérbőrű rendőrtisztet? Menekülnek!

Ezzel kezdetét veszi Sean és Daniel közel egy éven át tartó utazása. Céljuk eljutni Seattle-ből apjuk szülővárosába, Puerto Lobosba. A Life is Strange 2 tehát egy sokkal nagyobb lélegzetvételű, változatosabb kalandra invitál minket, ráadásul döntéseink itt vannak a legnagyobb hatással a végkimenetelre, hiszen nem kevesebb, mint négy, teljesen eltérő befejezése van a játéknak. S míg az első rész két befejezése igazából csak az utolsó döntésünktől függ, a folytatásban az egész játék alatt meghozott minden kisebb és nagyobb választás számít. Ugyanis eme lehetőségek nem is igazán a cselekmény folyására, hanem Daniel morális fejlődésére vannak hatással. Márpedig Sean öccsének értékítélő képessége nagyban meghatározza a befejezést.

A játék központi témája is ez. Daniel védelme, illetve jellemének alakítása. Merthogy a kölyök még túlságosan fiatal, viszont egy igencsak veszélyes képesség birtokában van. Ami folyamatosan fejlődik. Daniel a játék elején egy kis kavicsot alig tud megemelni, a végén… Nos, a végén már komoly pusztításra képes tudatosan is.

Hogy ezt az erőt hogyan használja, az attól függ, milyen mederben tartja Sean (így a játékos) a kiskölyök morális értékrendjét. Ez azonban kétélű fegyver, merthogy az, ami morálisan helyes nem biztos, hogy tetszeni is fog Danielnek, aminek hála viszont romolhat a testvérek kapcsolata – és ez szintén hatással lehet a befejezésre. Főleg azért, mert minél rosszabb a kapcsolat, Daniel annál kevésbé hallgat a bátyjára. Ami nagyon jó…

Lenne, csak sajnos azért, hogy ez a rendszer működjön, a fejlesztőknek egy elkényeztetett, buta pöcsnek kellett megírnia az öcsike karakterét. Ez főleg az első három fejezetben hangsúlyos, mert Sean okításai ekkor még nem igazán fejtik ki hatásukat. Ennek hála Daniel egy baromira irritáló, könnyen utálható karakter, akit legszívesebben otthagyna az ember az út szélén, vagy néhányszor jó alaposan felpofozna.

Az, hogy véletlen megöl egy rendőrt, nem róható fel neki, hiszen a képessége akkor manifesztálódott és egyáltalán nem volt tudatában annak, amit tett. De utána szinte minden baj, ami Sean nyakába szakadt, az Daniel tudatos, ostoba döntései miatt történtek meg, amikre egyáltalán nincs befolyásunk, csak arra, hogy a baj bekövetkeztekor mennyire tudjuk eszkalálni vagy visszafogni a konfrontációt.

És ez a másik baja a Life is Strange 2-nek. A döntéseinknek ugyan nagy hatással vannak Danielre, de az események sodrására még illúzió szintjén sem hathatunk. A Life is Strange vagy éppen a Before the Storm, de még a folytatások is képesek voltak fenntartani annak illúzióját, hogy tőlünk függ, milyen irányba folynak az események. A Life is Strange 2 még a látszattal sem fárad. Szó szerint vannak olyan döntések, amiket a játék fél perccel később visszacsinál azért, mert egy olyan esemény jön, aminek mindenképpen meg kell történnie. Így viszont mi értelme a döntés lehetőségének?

S bár Danielen át azért hathatunk az eseményekre, mint írtam, inkább csak a helyzet elfajulását vagy lehiggasztását befolyásolhatjuk, és ezek is csak a játék vége felé kezdenek markánsan megjelenni. Például, ha Daniel morálisan jó, akkor az utolsó fejezetben megtagadhatja azt, hogy a képességével öljön. Ha alacsony, és a testvéri kapcsolatunk gyenge, akkor mindenképpen ölni fog, még akkor is, ha Sean által ezt megtiltjuk neki. De akár elköveti Daniel a gyilkosságot, akár nem, ennek nincs foganatja.

A másik bajom a Life is Strange 2-vel, hogy nagyon depressziós a hangulata. Bár a többi rész sem a legvidámabb játékok, mégis, ahogy az életben, úgy eme programokban is vannak pozitív, kalandos vagy emelkedett hangulatú pillanatok. A Life is Strange 2-ben egyszer van ilyen, a többire pedig rendkívül rátelepszik az USA már-már fajgyűlöletbe fajuló bevándorlás-ellenes nézete. A program ugyanis az első Trump adminisztráció alatt készült, és a francia Don’t Nod csapata nagyon komolyan beleállt ebbe a játék által. Nagyon sokan felrótták a programnak, hogy túlságosan kifordítja, sarkosan ábrázolja a témát. A Diaz-testvérek, bár amerikai állampolgárok, kínosan sok karakter kezeli őket bevándorlóként, lép fel velük szemben folyamatosan erőszakosan úgy, hogy Sean nem képes megvédeni magát.

A szomorú az, hogy bár ez a kritika valós, most, a második Trump-adminisztráció alatt már egyre többen vélik úgy, hogy a Life is Strange 2 inkább prófétikus volt, és ami 2018-ban, 2019-ben inkább karikatúraszerű vagy szándékosan negatív irányba torzított, ma már a véres valóság. Konkrétan olvastam olyan kommentet a programmal kapcsolatban, ahol az illető azt írta, hogy először azért utálta a Life is Strange 2-t, mert szándékosan eltorzította az amerikai valóságot, most meg már azért nem bír játszani vele, mert amit a program bemutat, az az amerikai valóság.

Akárhogy is, egy biztos, a téma nagyon komolyan befonja az egész Life is Strange 2-t, aminek hála a játék hangulata igencsak sötét, csak sajnos egyáltalán nem szórakoztatóan. Legalábbis engem egy idő után már frusztrált, hogy fejezetenként legalább egyszer valaki beleköt szegény Seanba a bőrszíne miatt, de ő semmit nem tehet ez ellen, csupán behódolhat vagy csendben tűrheti. Megértem az okokat, hogy miért ábrázolták így, a valóságalapját sem tagadom. Ugyanakkor az ember a játékok elé nem azért ül le, hogy a valósággal szembesüljön, hanem azért, hogy elmenekülhessen abból. Nem baj, épp ellenkezőleg, üdvözölendő, ha egy videójáték foglalkozik ilyen komoly témákkal is, az ellen sincs kifogásom, ha a fejlesztők állást foglalnak, de az már zavar, amikor ez a szórakozás rovására megy. És a Life is Strange-nek alapvetően a szórakoztatás a célja, nem az USA kormányának kritizálása egy francia fejlesztőcsapat által.

Az már csak apró negatívum, hogy a szériában ez kapcsolódik a legkevésbé az első programhoz, még pontosabban az Arcadia Bay-ben történtekhez. Bár magát a várost egyszer látni madártávlatból (az állapota attól függ, miképpen döntöttünk a korábbi részben), illetve az egyik mellékszereplő is visszatért, akinek hála hallhatunk Chloe-ról és Maxről (szintén a korábbi döntéstől függ), ennél több kapcsolódási pont nincsen. Sőt, magára a Life is Strange 2-re még ennyi utalás sincs a True Colors-ban és a Double Exposure-ben.

Így összességében a Life is Strange 2 inkább tűnik egy spin-off-nak, mint valódi folytatásnak, és egyben ez a leggyengébb epizód is szerény véleményem szerint. Mindezek ellenére nem mondom, hogy nem éri meg legalább egyszer végigjátszani a programot. Ha másért nem, hát azért, mert a későbbi epizódok sztorija olyan irányba indult, aminek alapján azt hiszem, Danielt (és talán Seant) is viszont fogjuk látni valamikor.

Life is Strange: True Colors

Míg a Don’t Nod a Life is Strange 2-n dolgozott, a Deck Nine a Before the Storm befejezése után belevágott egy új epizódba, a True Colors-ba – meg dolgozni kezdtek az eredeti játék és a Before the Storm remasterelésén, ezeket a True Colors-szal együtt jelentették be. A sorban negyedik, 2021-ben megjelent program újfent új helyszínt és új főszereplőt hozott. Új hősünk Alexandra „Alex” Chen. Anyja 10 éves korában meghalt, míg apja 11 éves korában minden szó nélkül elhagyta őt és a bátyját, Gabe-et. Ennek hála a Chen-tesók bekerültek a gyermekvédelmi rendszerbe. A happy end természetesen ezután sem jött el, mert Alex 12. életévében a bátyus a fiatalkorúak börtönébe került, így lényegében őt is elvesztette.

Eztán hősnőnk éveken át árvaházakban, nevelőotthonokban és hajléktalan szállókon, meg néha a barátai kanapéján töltötte az idejét, mert soha senkinél sem tudott sokáig megmaradni, ugyanis a folyamatos tragédiák nála is manifesztáltak egy természetfeletti képességet: Alex empatává vált.

Ha valaki elég erősen érez egy érzést, akkor Alex azt érzékeli az illető aurájában, és, ha eléggé koncentrál, képes meghallani az érzéseket kiváltó gondolatokat. Azonban van egy hátulütője ennek a képességnek. Ha Alex közelében valakiben az érzelem túlságosan felerősödik, akkor a nő átveszi azt. Szóval, ha valaki dühöng, Alex is dühöngeni kezd. Ha valaki nagyon vágyik valamire, Alex is vágyni kezd arra. És ez az oka annak, hogy hősünk nem képes megmaradni senki közelében, ugyanis ez előbb-utóbb valamilyen kellemetlen konfrontációhoz vezet.

Így nem csoda, hogy Alex félve érkezik meg a coloradói Haven Springs-be, egy apró kis bányászvárosba, ahová Gabe hívja meg, miután sikeresen felkutatta a húgát. Alex az új élet reményében jött ide, ám Haven Springs, akárcsak Arcadia Bay, csupán a felszínen tipikus kisváros, a bányák mélyén sötét titkok lapulnak. Szegény Alex pedig akaratlanul is belekeveredik a várost átszelő hatalmi harcokba és korrupciós ügyekbe, és akárcsak Max, ő is nyomozni kezd barátai segítségével, miközben megpróbálja megalapozni azt a vágyott „normális életet”.

A True Colors üdítő színfoltja a Life is Strange sorozatnak abból a szempontból, hogy itt már fiatal felnőtt a főszereplő, így értelemszerűen nem úgy tekintenek rá, mint a maga játékában 16 éves Chloe-ra, a 18 éves Maxre vagy a 16 éves Seanra. Bár Alex a maga 21 évével azért nem sokkal öregebb, mint Max a Life is Strange-ben, mégis a környezetében élő emberek már nem kezelik gyerekként. Ez sokkal tágabb mozgásteret biztosít neki, hiszen azok, akikkel beszél, komolyabban veszik őt, és kevésbé kell kerülőutakat használnia. Mindez nagyban meghatározza a játék nyelvezetét, ami sokkal felnőttesebb, mint a korábbi programok.

A Life is Strange 2 után pedig a hangulat is üdítő, az összes rész közül talán ez a legkönnyedebb epizód. Nagyszerű, hogy Arcadia Bay-jel szemben Haven Springs-ben szabadon mozoghatunk, a főutcát több napszakban is bejárhatjuk, betérhetünk néhány boltba, beszélgethetünk, vagy legalábbis kihallgathatjuk a helyi lakosokat, és némelyiknek még az érzelmeiket is szondázhatjuk, hogy aztán idővel a segítségükre legyünk. Ennek hála Haven Springs sokkal inkább tűnik élőnek, mint Arcadia Bay vagy éppen Beaver Creek, amiknek csak egy nagyon kis szegletét ismerhettük meg.

A True Colors ráadásul nem csak abban tért vissza az alapokhoz, hogy újra az irányítható karakternek vannak képességei, hanem abban is, hogy újra egy rejtélyt kell kibogoznunk, amihez aktívan használni kell eme képességeket. S bár elsőre úgy tűnik, hogy Alex empatikus megérzései túlságosan passzívak az idő manipulálásához vagy a telekinézishez képest, ahogy a képesség fejlődik, úgy válik egyre hasznosabbá.

Illetve döntéseink újra a cselekményre hatnak ki, ami szintén üdvözölendő a Life is Strange 2 után. Emellett a kapcsolatépítés megint fontos elemmé vált, hiszen a Diaz-testvérekkel ellentétben Chen egy helyben marad, így a fejezetek elején megismert karakterektől nem kell elbúcsúznunk az etap végén, azok végig velünk maradnak a játékban. Ez azért jó, mert érdekes és kedvelhető (vagy éppen utálható) szereplőkkel lett feltöltve a játék, köztük a Before the Storm egyik fontos mellékszereplőjével, az immár 25 éves Stephanie „Steph” Gingrich-csel, aki ezúttal kifejezetten fontossá válik. Nem csak azért, mert ő az egyik ember, akivel Alex romantikus kapcsolatot alakíthat ki (vagy legjobb barátok lehetnek), hanem mert az alapjáték előtt egy évvel játszódó Wavelengths DLC-nek ő a főszereplője (a DLC azt meséli el, hogy Steph hogyan illeszkedik be Haven Springs közösségébe és hogyan éli meg a Life is Strange-ben történteket – az ott választott befejezéstől függően).

A True Colors tehát egy szereplőn át szorosan kapcsolódik a Before the Storm-hoz és az első Life is Strange-hez, de a Wavelengths DLC-ben ennél is tovább mennek. Steph visszaemlékezéseiben újra hallhatjuk Chloe-t és Rachelt, sőt egy másik Before the Storm szereplő is visszatér.

A True Colors tehát nem csak képes szoros szálakkal kötődni az alapjátékhoz, de emellett visszatért a gyökerekhez, és nem olyan depressziós, mint a Life is Strange 2. Az meg külön öröm, hogy a készítők nem próbálnak meg politizálni, noha itt sem restek komolyabb témákat feszegetni, mint például a vállalati és politikai korrupció, és természetesen a különféle érzelmek hatásai, illetve az azok fölötti uralom.

A Life is Strange 2 után kész felüdülés volt a True Colors minden téren, nem véletlen, hogy sokan az egyik legjobb epizódnak tartják – bár én nem tartozom közéjük, magam is remek játéknak vélem. Összesen két problémám van vele: nincs benne Max és Chloe. Oké, ez nem a játék hibája, csak személyes preferencia, nekem az ő párosuk a kedvencem, imigyen az én kedvenc epizódom az első Life is Strange.

A második, ami viszont már valódi probléma, hogy szerintem a játék vége összecsapott. Egy ponton túl Alex szinte minden magyarázat nélkül, mágikus úton menekül meg a biztos halálból, off-screen. És végül a főgonosz legyőzésében szinte semmi szerepünk. Az egész egy nagy monológ, aminél tök mindegy, mit mondunk, a végeredmény ugyanaz lesz, és a katarzis elmarad. A befejezés esetében pedig végképp nem érezni, hogy az addigi döntéseink fontosak lettek volna – akárcsak az első részben, itt is csupán a legvégső döntés az, ami nagyban befolyásolja a befejezést, azt leszámítva csak az számít még, hogy Alex kit választ magának párjául, ha választ valakit (az egyedül maradás szintén opció).

Ezt leszámítva személy szerint imádtam a True Colors-t, pláne a Life is Strange 2 után. Bátran tudom ajánlani, már csak Steph jelenléte miatt is, aki még mindig (vagy e játéknak hála még inkább) a franchise egyik legjobb karaktere, és a DLC-ben végre megkapta a megérdemelt főszerepet.

Life is Strange: Double Exposure

A 2024-ben megjelent, szintén a Deck Nine által készített Life is Strange: Double Exposure-ben végre visszatért az első rész főszereplője, Max Caulfield. A játék sztorija tíz évvel a Life is Strange-ben történtek után játszódik, vagyis Max immár felnőtt, 28 éves nő, aki rezidens művészként tart előadásokat a vermonti Caledon Egyetemen.

Függetlenül az első játékban meghozott döntésünktől, Max képességei elhalványultak, mivel soha többé nem merte azokat használni. Szóval immár csak egy hétköznapi fotóművész, aki kiállításokat és előadásokat tart, díjakat nyer, és éli a mindennapi életét. Már amennyire, mivel művészként folyton a legfurább helyeket keresi, hogy éljen a szenvedélyének.

Bár Chloe helyzete függ a Life is Strange-ben meghozott döntésünktől, a játékban fizikailag nem szerepel, csupán visszaemlékezésekben hallhatjuk a hangját, illetve a Life is Strange végétől függően akár olvashatunk is tőle üzeneteket a CrossTalkon (ez a helyi Facebook) és SMS-ben – ebben az esetben egy szakítással magyarázzák Chloe távollétét. Plusz Max sokszor gondol rá, néha még mesél is róla.

Apró érdekesség: Chloe-t ebben a részben is Rhianna DeVries szólaltatja meg, akárcsak a Before the Stormban és a True Colors: Wavelengths DLC-ben. Ám Chloe eredeti hangja a Life is Strange-ben Ashly Burch volt, aki csak a Before the Storm utolsó fejezetében, a Farawell-ben tért vissza. Hogy miért nem vállalta a többi játékban Chloe szerepét, azt nem tudni, bár állítólag valami szakszervezeti dolog állhat a háttérben (a Before the Stormban a szinkronszínészek sztrájkja volt a ludas, amit a szakszervezetük tartott – ez biztos, de a többi csak találgatás).

Szóval, visszakanyarodva, Max próbálja élni az életét, csakhogy egy szép este holtan találja jelenlegi legjobb barátját, Safit. Mit ad isten, az újabb traumatikus élmény újra élesíti a különleges képességeit, amik szunnyadás közben alaposan átalakultak. Immár nem tudja visszacsévélni az időt, és a fényképek általi időugrás is sokkal nehezebb és korlátozottabb, mint korábban. Helyette viszont nem csak képes egy párhuzamos világba betekinteni, de bizonyos pontokon akár fel is szakíthatja a teret és átléphet ebbe az alternatív világba. Ahol Safi él és virul.

Innentől kezdve Maxnek egyetlen célja van: kideríteni az „élő világában” azt, miért halt meg Safi, aztán a „holt világban” visszautazni az időben, hogy megakadályozza a meggyilkolását. A nyomozása tehát két világban zajlik, és eme két univerzum a pillangó effektusnak hála látványosan eltér egymástól. Az, hogy Safi nem halt meg, teljesen más eseményeket indított el, amit a „kukkoló” képességnek hála akár élőben is tanulmányozhatunk. Teszem azt, az egyik világban Safi másik barátja, Moses összerak egy teleszkópot, míg a másikban a gyász miatt napokig be sem megy az irodájába, így a teleszkóp a dobozában marad. És ez csak egy apróság, ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy válnak a különbségek egyre markánsabbá. Így lényegében élőben figyelhetjük meg az első játéknak is központi témájául szolgáló pillangóhatást.

A két világ amúgy hangulatában is eltér. A „holt világban” a szereplők nagy része komorabb, gyászolnak, az idő is borús, míg az „élő világban” a többség vidámabb, készülnek a karácsonyi bulira, pezseg az élet, és a napsütés állandó. Ha azt kérdezitek, hogyan képes egy ember halála befolyásolni az időjárást, nos… Arra a válasz a Life is Strange. Yep, Maxnek ezúttal is szembe kell néznie azzal, hogy a képességeiért cserébe használati díjat kell fizetnie. Csak ezúttal ennek teljes mértékben a tudatában van.

De nem csak Max képességei, hanem ő is megváltozott a Life is Strange óta. Sokkal magabiztosabb, elfogadta különc személyiségét és sajátságos, szarkasztikus humort fejlesztett ki. Ugyanakkor továbbra is kocka, introvertált, kissé antiszociális, és még mindig pofátlanul kíváncsi. Mivel magabiztosabb, mint korábban, most már attól sem riad vissza, hogy a folyosón hallgasson ki telefonbeszélgetéseket, vagy úgy olvasgassa az e-maileket, hogy közben annak címzettje ott ücsörög mellette. Az egyetlen kellemetlenség, hogy az idő visszatekerése nélkül, ha lebukik, nem tudja visszacsinálni a dolgokat.

És mivel a döntéseknek itt is hatása van a cselekményre, egy-egy ilyen lebukás komoly problémát jelenthet. Legalábbis papíron, mert a Double Exposure-nak szintén a végét tudom felhozni negatívumként. Még a True Colorhoz képest is kevesebb befolyásunk van a befejezésre, lényegében itt már nincs is több lezárás, csak egy. A végső döntés pedig egyértelműen a folytatásban fog jelentőséggel bírni – hogy a Reunionban vagy sem, az még jó kérdés.

Ennek, és annak a ténynek, hogy ezúttal a párválasztás sem tartós, az az érzésem, hogy a Double Exposure csak felvezetése a folytatásnak, vagy mondhatjuk úgy, az első fele a történetnek. Mert most már egyértelmű, hogy a cél egy olyan helyzet megteremtése volt, ami a Life is Strange-ben történtektől függetlenül lehetségessé teszi Chloe visszatérését. Ezt alátámasztja az, hogy ez az első olyan epizód, ami egyértelműen nyitva maradt. Nem csak nem oldódik meg teljesen Safi sorsa, de általa egy új szál is megnyílik az utolsó beszélgetés és a mid-credit scene során, emellett még ki is írták, hogy Max vissza fog térni.

Tehát a Double Exposure inkább tűnik egy nagyobb sztori első felének, mintsem kerek történetnek. Ez egyfelől nem túl jó, másfelől értékelni csak azután lehet, hogy megismertük a történet többi részét.

Az új szereplők terén szerencsére jobb a helyzet, többnyire kedvelhetőek, és bár az egyetem miatt a tinidráma némileg visszatért, itt újra sikerült azt összetettebben ábrázolni. Az pedig külön öröm, hogy vannak „névtelen” háttérkarakterek, akik afféle mini történeteket mesélnek el, ráadásul kétféle változatban. Ez szintén olyasmi, amit roppantul élveztem, külön móka volt megfigyelni ezen háttéralakok életének alakulását a két világban.

Mindent összevetve azt mondom, hogy Double Exposure jól sikerült. Szépen vitték tovább Max történetét, az új képességei alaposan feldobják a játékot és annak ellenére, hogy lényegében egy helyszínen, az egyetemen játszódik az egész program, a dupla-világnak hála a változatosságra sem lehet panasz. Legalábbis én rendkívül élveztem a két világ közti kisebb-nagyobb különbségek felkutatását, és nem egyszer azért ugrottam ide-oda, hogy ezeket megnézzem.

Folytatása következik

És ezzel el is értünk e terjedelmesre sikerült cikk végére, hogy aztán egy huszárvágással rátérhessek majd egy másikban a Life is Strange: Reunionra. Hogy mikor, azt még nem tudom. Úgy terveztem, hogy mielőtt belevágok, újra végigjátszom a Max és/vagy Chloe főszereplésével készül epizódokat. Nos, e sorok lepötyögésekor a számláló szerint még 12 óra, meg néhány perc van a Reunion megjelenéséig (már a PS5-ön van, csak még nem lehet elindítani). Én meg e Double Exposure második fejezetének kábé közepéig jutottam, mert rosszul mértem fel, mennyi haladok majd gyorsan az újrázással. Szóval ma este még tuti nem játszok a Reunionnal. Azt hiszem… Meg tudom állni… Légy erős, Dzséjt!

De az tuti, hogy amikor rákattanok, hamar kipörgetem. Aztán attól függően írok róla, hogy tetszik-e vagy sem. Remélem, hogy tetszeni fog. Ha tényleg ez Max és Chloe utolsó története (hol hallottam én már ezt…?), akkor ajánlom, hogy ne csesszék el.