Ugrás a kommentre

Tarkacsu

Fórumtag
  • Összes hozzászólás:

    22
  • Csatlakozott:

  • Utolsó látogatás:

Tarkacsu összes hozzászólása

  1. Üdv! Ahogy mondta orki is, kicsit húzósra sikeredett ez az év. De vasárnap után elvileg lazul a hurok. Utána ha lesz ihlet, alkotok valamit. Az ötlet megvan, csak leírni kellene. Nem feledkeztünk meg a csb-ről, majd mindenképp folytatom a sztorit
  2. Üdv! Beraktam a régen megírt részt. Elnézést, de teljesen kiment a fejemből, hogy ez még csak a gépemen van meg...
  3. Tarkacsu

    Császári Birodalom

    Valahol a Peremvidék szélén A minrasok patáinak vad dobogása hatalmas port kavart fel elvakítva a tucatnyi turáni harcost, akik őrült módon vágtattak a porködben. Görcsösen markolták plazmaíjaikat és süvítve lőttek halálos vesszőket minden árnyra, amit ellenségnek véltek. Az ugráló állatok megnehezítették a célzást, így három elvétett lövés is jutott egy találatra. Lassítani azonban nem lehetett! A porfelhőben lassan körvonalazódni kezdett egy lelőtt teherhajó roncsa. Körülötte százával hemzsegtek a helyi parasztokból toborzott milícia tagjai. Néhány bizonytalan lövés érkezett a hajó egy-egy, a zuhanás és a találatok okozta nyílásából. A milícia tagjai azonnal egész sorozatokkal feleltek ezekre a bizonytalan próbálkozásra. - Zotmund! – ordította a vágtató minrasa hátáról Mattu. – Tartsatok ki! Jobbra rántotta a kantárt és nagy ívben fordulni kezdett a hajóroncs körül. Általános turáni taktika volt az ellenség bekerítése és gyors lövésekkel való gyengítése. Társai követték és pillanatok alatt körbe fogta az alig húsz fős turáni csapat a több száznyi milíciát. A helyieket meglepte a váratlan támadás és mivel semmi nem védte a hátukat, így könnyű célpontot nyújtottak a vágtázó turániaknak. Az erőviszonyok egyértelműen átbillentek a turániak javára. Hiába voltak ötödannyian, ők képzett harcosok voltak. A milicisták pedig csak fegyveres földművesek. Hiába viszonozták a tüzet, nem volt esélyük a sokkal jobb harcosokkal szemben. Amint egy elég széles rés nyílott a turániak gyűrűjében, a milícia tagjai rohanni kezdtek, a távoli erődített településük felé. A turániak többsége üldözőbe vette őket, de csak hébe-hóba lőttek rájuk, inkább csak terelték őket vissza, a városukba, nehogy rendezve a vonalaikat visszatérjenek a hajóroncshoz. Mattu leugrott a minrasáról és a roncshoz rohant, csak két turáni követte. - Zotmund! – ordította újra és egy légvédelmi ágyú ütötte lyukon beugrott a hajórakterébe. A becsapódás miatt minden nem a hajó orrába repült. Ott zsúfolódtak össze az elpusztult minrasok, a különböző felszerelést tároló konténerek. A raktér fala mentén húzódó ülésekben halott turániak ültek becsatolva, ők a becsapódásban halhattak meg. Zotmund nem volt közöttük. - Zotmund! – kiáltott újra, és utána pillanatokig várt, hátha válaszol rá. - Itt van! – kiáltotta az egyik társa a hajó orrából. Azonnal odarohant Mattu. A vezetőfülke falába ütött egyik rés mellett feküdt. Az arcát száradt vér borította, felszakadt homlokából még mindig szivárgott. Jobb alkarja csúnyán eltört, hófehér csontjai kilátszódtak a vértől vörösre festett ruhája alól. Balkezében egy sugárvetőt szorongatott, azzal lövöldözött ki néha a résen át a milicistákra. - Zotmund – buggyant ki Mattuból társa neve. Nehezen felnyitotta a száradt vértől lezárult szemeit Zotmund és egyenesen Mattura nézet. - Késtél – nyögte ki nehezen, majd, talán nevetni próbált, de a bordáiba hasító fájdalom miatt csak nyöszörögni tudott. Több, mint húsz év telt el azóta, hogy megmentette Zotmundot. Mattu ott állt a kalózhangár bejáratánál és leste, amint a turániak próbálják kiemelni őket. Nagyon nem tetszett neki a dolog! Az egész rajta ütés nem tetszett neki. A kalandozás még nem kezdődött el, a saját szakállára pedig senki sem fosztogathat. Főleg úgy nem, hogy egy titkos szervezkedést pénzel belőle… Ha fiatalkorukban tucatszor húzta ki a pácból, akkor most se hagyhatja, hogy ostobaságot kövessen el. A felszínre leereszkedő otromba teherhajók hatalmas porvihart kavartak. A leszállópályának használt arénában felélénkült a mozgás. A turáni harcosok a kalózok raktáraiból előhurcolt ládákkal gyorsan feltöltötték egy szállítóhajó óriási gyomrát, ami aztán még lomhábban szállt fel, mint ahogy leereszkedett. A helyét persze azonnal egy másik hajó foglalta el. A kanyon fala mellett néhány fegyveres kíséretében üldögélt a telep kalóz személyzete. A weequay-k nagyokat pislogva lesték a hosszú hetek alatt felhalmozott zsákmány elvesztését. Néhány hajó és több tucat turáni a kanyonon túl, a berobbant sziklák eltakarításán serénykedett, hogy hozzáférhessenek a föld fogságába került járművekhez. Időnként elhúzott a fejük fölött egy-egy turáni vadász, akik unalmukban egy rögtönzött légibemutatót tartottak a lázasan dolgozó társaiknak. - Mozogjatok már az anyátok keservit! - ordította túl Zotmund a hajtóművek sivítását. - Nem érünk rá egész nap! Már így is késésben vagyunk! - Zotmund! Zotmund! - kiáltozott barátjának Mattu, aki láthatólag nem is figyelt rá. - Mi a fene folyik itt? - Mibe keveredtetek? - faggatta tovább, amikor Zotmund végre megállt és szembe fordult vele. - Szervezkedtek a turra és a mogur mögött. Fegyverkeztek és megszegitek az ősi szokásjogot. A vádaskodásban Mattu lecsendesült, igazán csak most sikerült összeraknia a kirakó darabjait, hogy összeálljon a kép. Az eredmény pedig csak rosszabb volt, mint a bűnök külön-külön. Kemény harcos volt, az élet edzette meg a vonásait és érzéseit, talán csak még szigorúbb lett a tekintete. - Ti pártütést szerveztek? - mélyen nézett Zotmund szemébe, végre tisztán akart látni mindent. Egy ilyen lázadást jelentenie kell a főméltóságoknak, ami polgárháborúhoz vezethet. Akkor pedig a régi barátja ellen kell harcolnia. - Látod, Mattu? - kezdett Zotmund fáradtan beszélni. Már elege volt ebből a vádaskodásból. - Ez annyira jellemző a népünkre. Valaki segíteni akar rajta és rögtön árulónak, lázadónak bélyegzik meg! - a végére már ostorként csapott a hangja. - Lehet, hogy ti a Korona utáni hajszában nem vettétek észre, de a népünk veszélyben van! Nekünk nincsenek nagy űrállomásaink, ahol gyárthatnánk a hajóinkat a növekvő népességnek! Évekig tart, mire összehegesztünk egyet! Ez nagyon lassú! Az egykori önfenntartó rendszerek ma már csak komoly beavatkozással azok! Egyszerűen kinőttük a hajóinkat! Az embereknek, az állatoknak hely kell és már sokan meguntuk az ötezer éves bolyongást! Emiatt fogtunk össze a nemzettségekkel, hogy közösen védjük meg magunkat egy... - pillanatra elhallgatott, olyan lehetetlenül hangzott ezt kimondani: - egy közös otthonban. Találtunk egy megfelelő bolygót, de azt meg kell védenünk. Flottánk már van elég, de felszíni harcra is készülnünk kell. És ha megtelepszünk, akkor nem vihetjük tovább ezt az ősi és elavult szokásjogot! - Találtatok egy új hazát? - hebegte Mattu, mert ez annyira elképzelhetetlen volt. - De hát nekünk volt egy otthonunk... - Mattu – csendesítette le barátját Zotmund. - Ötezer éve elpusztult, már a nevére se emlékszünk. Ideje túllépni ezen és a jelennel foglalkozni, nem azon a régi korok tragédiáin búslakodni. Zotmund otthagyta a meglepett gondolataival viaskodó Mattut és a foglyok felé vette az irányt. - Tormás! - kiáltott az ott álló harcosnak. - Adjátok el őket rabszolgának és az árát vigyétek el Mattunak. Ha lehet, akkor tudjátok meg kinek tettek keresztbe, hátha ő többet fizet értük... - Hé! - ugrott fel a kalózok vezére. - Nem erről állapodtunk meg... - néhány turáni pofon után letört az elégedetlenség és beterelték őket is egy szállítóhajóba. - Tormás! - szólt még a turáni után. - Ha végeztetek, gyertek haza... - Megyünk! - vigyorodott el a férfi és felsietett a hajó rámpáján. A Turáni átok fedélzetét megnyugtató remegés járta át. A hipertérben történő utazásban nem volt semmi különleges, ezúttal azonban mégis valami eddig ismeretlen érzés járta át az egész hajót. A több évszázados kóborlás alatt rendszerek ezreit látogatták meg a turániak, egyik sem bírt komolyabb jelentőséggel. Egy-két nap, esetleg egy hét és tovább álltak. Most azonban más a helyzet. Most haza térnek... Zotmund a hajó kilátójának nagytermében ült. Az előtte húzódó asztal étel helyett idegen fegyverek és páncélok alatt roskadozott. Legalább ötféle gránát, két kézifegyver, egy közelharcfegyver, energiatárak, gáztartályok, mérőműszerek, létfenntartó-eszközök, élelmiszertabletták... A sor szinte végtelen volt. A fekete sisakért nyúlt. A halántékára egy fehér jelet festettek. A jelentését nem ismerte, de nem is érdekelte. Hosszasan nézte a rostélyát, még így is félelmet sugárzott. A homlokrészén éktelenkedett repedés, amit Mattu elmondása szerint egy minras patája okozott. Kíváncsiságból a fejére illesztette a sisakot. Nagy volt a fejére, le is csúszott a válláig. A sisak belső kijelzői azonnal életre keltek. Ismeretlen nyelven és írással adatok tucatjai vibráltak a rostély minden részén, ha fordította a fejét, az írás is megváltozott. Belefájdult a sok villogásba, így levette a fejéről, hirtelen meghőkölt. Közvetlenül előtte állt az új rabszolgája, két turáni harcos kíséretében. A fogoly legalább egy fejjel magasabb volt a két turáninál. Visszatette a sisakot az asztalra, a többi holmi közé. - Ki vagy te? - kérdezte az idegent. - A nevem Berserker, az einherjarok népéből – felelte büszkén, feszesen állva. - Hogy kerültél a turáni gyepűre? - faggatta tovább, pedig Mattutól már mindent tudott. - Egy feladat végrehajtása közben véletlenül zuhantam le a bolygótokra – mereven nézett előre, talán nem is pislogott. - Nekem szükségem van egy jó harcosra, te az vagy? - Egész életemben katonának képeztek, uram. Zotmund elégedetten bólogatott és az asztalon heverő fegyverekre intett. - Ezt látom a felszerelésedből is – szólt elismerően róluk. - Szép gyűjtemény. Szívesen használnám, de nekem túl nagy. De majd otthon beolvasztjuk és készítünk belőle valami használhatóbbat... - Javaslom hozzá a rendszer napját – vágott közbe Berserker. - A páncél még a Csillagkohóban készült, csak egy csillaghője képes megolvasztani. Ennek persze kicsi volt a valószínűsége, de a családja, csakúgy mint minden más einherjar, szereti a nagy háborúig visszavezetni a családfát. Talán mindannyian sejtették, hogy háromezer évet nem élhetett volna túl egy páncél, de elég jól hangzott ahhoz a családi legenda, hogy érdemes legyen megemlíteni. - Nézd Berserker – kezdett Zotmund a mondanivalójába, nem törődve a fiú kérkedésével. - Ha elvégezted a feladatot és nem csinálsz butaságot, akkor nem ölünk meg és maradsz nálunk rabszolgaként. Soha nem hagyhatod el a bolygót, ahová most megyünk, ezt jegyezd meg jól. Ha jól viselkedsz jól bánunk veled, ha nem akkor megölünk Vigyétek! A két turáni megragadta Berserker karjait és kirángatták a teremből. Könnyedén megölhette volna puszta kézzel mindkettőt, sőt akár Zotmundot is, megszerzi tőle a fegyvereit és akkor megszökhetne. De nem ez volt a feladata. A két turáni gyorsan végigvitte a folyosókon és belökték abba a terembe, ahol már napok óta raboskodott. Kamerát, vagy érzékelőt nem fedezett fel ennyi idő alatt, így megkockáztatta végre az utolsó üzenetet. A gallérjából kihúzta a merevítőt, karikává hajtotta, amitől kék hologramm töltötte ki. „A tollaitól megfosztott madár nem csiripel” - írta le gyorsan és elküldte. Ez jelentette azt, hogy feltehetőleg többet nem fog tudni hazaüzenni a megbízóinak...
  4. Tarkacsu

    Amatőr írók

    Köszi! Örülök, hogy bejött!
  5. Tarkacsu

    Amatőr írók

    Berakom ide az egyik novellám. Kissé más táma, mint az, amiket eddig láttam itt, de azért remélem megfér itt... "Ez volt a legvéresebb csatájuk..." A sápadt hold fénye megcsillant a vágtató paripák patái nyomán támadt gödrökben összegyűlő víz felszínén. A fáradt állatok fújtattak a didergő csillagfényben, nehezen bírták a sár és a fagy elegyét legyőzni. Minduntalan beleragadtak a süppedős talajba, lábaikat megfeszítve tudtak esés nélkül tovább lépni. Az útszéli fák holt gallyai himbálózva nyújtózkodtak az ég felé. Recsegő ágaik nyikorogtak, mint egy akasztott ember a kötélen. A lovasok ijedten kapták a fejüket a hang felé. A félelmes fényben egy pillanatra látták is ott lógni a halottat. Sarkaikat mélyebben fúrták hátasaik oldalába, még őrültebb tempóra kényszerítve a kimerülő lovakat. Gyilkos pillantás érződött a tarkójukon. Nyakukat behúzták a prémes kaftán alá és óvatosan pillantottak ismét az utat övező bozótos felé. Az egyik fa tetején megvillant egy sárga szempár. Egyenesen rájuk nézett. - Huhú! - ordította el magát a halálmadár és szárnyait kitárva elrepült a lovasok felett a túloldalt látott zsákmány felé. A rettenthetetlen harcosok ráhasaltak lovaik nyakára, attól félve, hogy rájuk veti magát a kuvik. Tekintetükkel követték a bagoly útját. Akkor látták meg pontosan a fejük felett az örökké fényes csillagokból kirakott Hadak Útját. Olyan alacsonyan húzódott, hogy nem mertek felegyenesedni a nyeregből, nehogy beleverjék a fejüket. Vége pedig bizonyosan érintette a síri feketeségbe nyújtózkodó rónát. Leért a földre az égből, hogy sok nemzedékkel korábban elesett hunok lejöhessenek rajta. Ma is visszatért az a hírhedt Csaba… Messze előttük tüzek égtek. Melegüket és biztonságukat ily’ távolról is érezték. Valamivel nyugodtabban ültek a nyeregben, de lassítani nem mertek. Itt még nem volt biztonságos. - Állj! Kik vagytok? - végre egy otthoni szó eben a kegyetlen éjszakban! A lovasok megálltak és keresni kezdték a kérdezőt. Valahol a bozótban lehetett, de nyomát se látták. - Sejbán kán vagyok, a déli tömény vezére! A nagy Batu kán fivére! - dörrent az élen lovagló hangja. - Mutasd magad! Recsegtek a gallyak és előtört susnyásból egy nyakig prémbe öltözött ember. Kezében felajzott íjat tartott. Fáklyája, tüze nem volt. Süvegje csúcsán megült a holdfénye. - Batu kán ordájába tartunk! Merre van? - faggatta a strázsát Sejbán. - Amarra! - intette a távolabbi tüzek felé, megvárta, amíg az urak elvágtatnak, aztán visszakuporodott a rejtekébe. Hatalmas sátra volt a nagy Batunak! Csúcsából lágyan kígyózott elő a szürke füst. Nemezborítását arany és ezüst hímzés díszítette. Tartóoszlopain drágakövek sorakoztak. Körülötte pedig őrtüzek tucatjai égtek, mellettük pedig fegyveresek kuporogtak a hidegben. A távolban sátrak sorakoztak, melyek mélyén alszik az egész főtömény. Sejbán félre dobta a bejáratot borító medvebőrt és belépett a kellemesen meleg sátorba. Szemben vele, aranyozott párnán ült a nagy Batu. Két oldalán a vezérek foglaltak helyet, rangjuknak megfelelően. A sátor oldalain szőttesek és állatbőrök feszültek. Középen barátságosan ropogott a tűz. Batu rászegezte szúrós tekintetét. - Késtél - vágott a hangja és a vele szemben lévő helyre intett. - Nagy ez az ország és nagy… - próbált mentegetőzni. A rangja lehetővé tette. Ő volt a Nagy Batu kán testvére. Messziről kellett idevágtatnia, a magas hegyek közül és nem mertek éjszaka haladni a nagy pusztán, csak a káni szállás közelében. Pedig napokkal korábbra hívták össze a tanácsot. A többi vezér biztos időben ért ide. Sejbán letelepedett Batuval szemben egy kényelmes párnára, kezét és lábát a tűz közelébe tette, hogy felmelegedjen az éjszakai vágta után. Batu egy fejintésére egy rabszolganő bort töltött egy aranyivókürtbe és átnyújtotta Sejbánnak. Elvette a kínált italt és végigtekintett a vezérek során. Komoran bámultak maguk elé, néhányan a bor mélyére tekintettek. Vajon ők is ilyen rossz hírekkel érkeztek a káni tanácsra? - gondolta Sejbán és ivott egy kortyot az ízletes borból, amit nem messze a Sajótól zsákmányoltak. - Mi hír a hadakról? - kérdezte Batu Sejbántól. A többi vezér reményteli pillantása szegeződött rá. - Zúgolódnak - ismerte be az igazat. Lemondó sóhaj követte a hangját, de nem ő adta ki. A vezérektől jött. - Félnek. - Mitől? - zengett Batu hangja és egyszerre túl szűk lett a tágas sátor. A vezérek nyakukat behúzva kuporogtak. - Tavaly rügyfakadáskor áttörtük a torlaszokat! Szétvertük a magori Béla seregét a Sajónak mondott folyó mellett! Miénk az országa! Ő gyáva nyúlként elfutott és behúzódott egy sötét üregbe! Ránk hagyta a földjét! - Nagyuram… - kezdett nehezen beszélni Sejbán. Ellent mondani a kánnak még tőle is merészség volt, főleg így, a vezérek előtt. - Jogosan féltünk idejönni. A magorik híre nem véletlenül él még a pusztában. Nagy harcosok ők! Azt hittük, hogy őseik megtagadásával gyengültek, de új Istenük is oltalmazza őket… - Azokat nem oltalmazta, akiket a keselyűk faltak fel a Sajó mellett! - zúdult újra rá Batunak rettenetes haragja. - Mi is sok harcost veszítettünk ott - szólalt meg Sejbán, amikor Batu elhallgatott. - Kálmán a testőrséged tagjait is megritkította, még a hidat védték. Másnap pedig nehezen tudtuk áttörni a megritkult védelmüket. Hiába menekültek el sokan, erősen tartották magukat… - A magori sereget levágtuk ott! Nincs kitől félnünk! - a kán haragja csendesült. - Akik elfutottak, nem mernek ellenállni nekünk! - A magori sereg sokkal nagyobb volt… - Sejbán parancsolóan nézett a többi vezérre. Nekik is tudniuk kell erről. Szúrós pillantása végül szólásra bírta az egyiket: - Egy napnyugati vitéz mondta, mielőtt kitéptük volna a nyelvét, hogy sokan nem szerették Bélát, ezért el se indultak a haddal. - Sokan pedig - vette át a szót egy másik vezér - nem ért oda időben…. - Egy ilyen csapat vágta le a király után küldött harcosainkat - vágott a mondandójába Sejbán. - Árulóktól és gyáváktól féltek annyira? - gúnyolódott rajtuk a kán. Megvető vigyorát a három felszólalónak szánta. A többiek hálát rebegtek, amiért nem szólaltak meg és nem vívták ki a kán ellenszenvét. - Ők nem jelentenek fenyegetést ránk nézve! Éhes farkasokként járják az erdőket és vonyítanak esténként. - Falkákba verődtek ezek a farkasok - a megvetés a többiekre hatott, de ő nem hagyhatta magát. - Nappal elrejtőznek, nyomukat se látni éjjel viszont… lecsapnak a portyáinkra. Lombhulláskor még csak leölték az éjszakára megpihent harcosokat. Ma már a fejüket karóra tűzik ki az utak mentén. Száznál kisebb csapatban nem mernek megpihenni éjszakára a harcosaink. Tüzet nem mernek gyújtani… - A farkasokat leszokás vadászni! Kiűzzük őket a nádasokból és sűrűkből, aztán leöljük mindet! - vetette ellen Batu. - Csak megfelelő vadászokat kell megbízni! - gúnyos mosolyát megtartva mérte végig a vezéreit. Értették mindannyian a célzást. - Próbáltuk! - szólalt fel az egyik, a hatalmát és életét féltve. - Nappal nyomukat se látni, éjjel viszont mindig ott teremnek ahol kevesen vagyunk! Hiába kutatjuk fel az erdőket, még csak patanyomot se látni! - Rebesgetik… - egy pillanatra megállt Sejbán. Nem tudta, hogy folytassa-e a rémhírt, amit a hallgatag nép terjeszt. - Hogy ezek nem emberek… - Hát akkor kik lennének? - A hegyi népek mesélik, hogy… van egy királyuk… - Hát nem Béla az, aki elfutott? - vágott közbe türelmetlenül Batu. Sejbán nemet intett a fejével. - Ez a király régen járt itt a földön, hunok királya volt… - egy megvadult szellő félredobta a medvebőrt és jégpengeként hasított bele a sátorba. A lángokat megdobta és a füstöt ölébe kapva kisüvített a sátortetőn. A vezérek megrettenve kapták a fejüket Sejbánra. Még Batu szeme is elkerekedett. Regéikben élnek még a félelmetes hunok, akik a két legendás birodalmat igáztak le. - Azt suttogják ezek a népek, hogy ha veszedelem éri őket, akkor levágtat az égből Csaba király a roppant seregével és nem kegyelmez annak, aki a népét sanyargatja. A Hadak útján járnak, ami csillagokból van kikövezve és felettünk húzódik, minden éjjel. A tűz pattogása hallatszott csak a sátorban. Lélegzetüket visszafojtva figyelték Sejbán minden egyes szavát. - Badarság - rebegte közbe az egyik vezér, aki igyekezett a kán bizalmát elnyerni. A biztonság kedvéért azonban a szemét körbeforgatta a sátorban, nehogy ott álljon az egyik hun harcos. - A babonás hadinépet próbálják ijeszteni ezzel! Ezek csak haramiák, akik az erdőkben gyülekeznek! Mi elfogtunk egyet! Megkönnyebbült sóhaj tört fel a vezérekből. Csodálattal és irigységgel kapták fejüket a felszólalóra. - Elfogtunk egy vitézt az északi hegyek között. Behúzódott a sánca mögé, de mi kipiszkáltuk onnan. Ha értő ember teszi fel a kérdést, akkor mindenkinek megered a nyelve… Az mesélte, hogy bandériumok járják a várakat és összegyűjtenek mindenkit, aki hajlandó leszállni a pusztára és a hátunkban, a portyáinkat zaklatni. Kitalálta, vagy valóban így volt, azt senki sem tudta. Nem is faggatták, a végén kiderülne csak hazugság és akkor marad a kegyetlen lehetőség: valóban az utolsó hunok járják a pusztát és rájuk vadásznak. - Mennyien lehetnek ezek a haramiák? - kérdezte Batu, de nem nézett egyik vezérére se. Mindenkitől várta a választ. Sejbán felvonta a szemöldökét. Meglepte Batu higgadtsága az előbbi kirohanása után. Talán csak a késése miatti dühét zúdította rájuk. - Nem tudjuk! - ismerte be Sejbán mivel a többiek hallgattak. - Egy töményt nem tehetnek ki és szétszóródva járják az országot. - Mennyit vágtak le a mienk közül? - faggatta tovább Batu az egybegyűlteket. - Csak a kisebb portyákat támadják meg - felelte ismét Sejbán. - Az elmúlt esztendőben talán annyit, mint a Sajónál… - Tehát ezek nem jelentenek nagy veszélyt ránk! - vonta le diadalmasan a végső következtetést Batu. - Ha egyesülnek a falkáik, akkor igen! - Sejbán nem hagyta, hogy figyelmen kívül hagyják ezt a veszélyforrást, az komoly hiba lenne. - Nem is csak velük van baj - vetette közbe az egyik bátrabb vezér. - A kőváraikból is ki-kitörnek. Azok is pusztítják a seregünket… - Vannak ostromgépeink! - vágott közbe Batu. - Leromboljuk mindet! - Túl sok váruk van. Ha mindegyikhez elvonszoljuk az ostromgépeket, akkor évekig is eltart a hadjárat - szólalt meg egy másik vezér. A bőre sárgább, a szeme vágottabb volt, mint a többieké. Ő volt az egyik kínai hadmérnök. - Évekig… - ízlelgette a szót Sejbán. - Annyi időnk nincs. Az élelmünk fogy. Idén már a hamis királyi levél sem fogja kicsalni az embereket az erdőkből. Gabonánk nem lesz. Az ellenállás fokozódik majd és egyre erősebbek lesznek. Talán Béla is szervezi már a nyugati királyokkal a hadat ellenünk. - Mit javasolsz hát bátor tanácsadóm? - dőlt előre ültében Batu, hogy közelebbről vegye szemügyre Sejbánt. Állta a gúnyos pillantást. - Térjünk haza…. - általános felzúdulás válaszolt rá, pedig mindannyian ezt akarták. - Ögödej nagykán öreg már. Közel az idő, amikor megtér őseinkhez. Jelenleg te vagy nagyuram a legdicsőbb hadvezér! Meghódítottad a Kaukázust, legyőzted a kunokat, leigáztad az oroszokat, elfoglaltad Kijevet. Feldúltad a lengyelek földjét. Szétverted a magori sereget és sok szolgát és barmot szereztél. Nagyságod és dicsőséged vitathatatlan! - Batu kihúzta magát ültében a dicséretek miatt elégedetten hallgatta az érdemeit. Sejbán azonban folytatta. - Ha azonban maradunk, akkor kudarcot vallhatunk. A magori csapatok zaklatni fogják a portyáinkat és egyre erősebbek lesznek, a váraik kitartanak és ha egyesülne egy új sereg, az akár le is győzhet minket. Az élelmünk fogytán, a lovaink betegeskednek. Most még győztesen térhetünk haza. A következő esztendőre talán már csak a hírmondók kelhetnek át a hágókon! És akkor megszégyenülten járulhatsz a kurultájra! Mély csönd zárta a beszédét. A tűz elemésztette a fahasábokat, üszköt és parazsat hagyva maga után, így ropogás sem hallatszott. A vezérek feszülten figyelték Batu minden rezdülését. A kán mérlegelt. Maga is tisztában volt a veszéllyel, amit a magoriak jelentettek. Belátta a harcuk sikerességét: apró csapataik éjszaka könnyedén járhatják az általuk ismert területet és lecsaphatnak az alvó mongol seregekre. A hegyek közé nehezen törhetnek be, onnan viszont küldhetnek újabb seregeket a pusztára. Ha sokáig elhúzzák a harcot, az megingathatja a helyzetüket a nemrég leigázott területeken. A kán döntött: - A magorikat később igázzuk le! Hazatérünk!
  6. Tarkacsu

    Könyvek és képregények

    Mi figyelmezettünk... 1990-ben adták ki először ezt a könyvet és tavaly újra, én december körül vettem meg. Ez volt az első regénye. Azóta írt egy Szaurusztánc című másik regényt és egy Galaktikus pornográfia című novellás kötetet. Az afrika után egyiket se fogom elolvasni.
  7. Tarkacsu

    Könyvek és képregények

    Látom megelőztél! Én még a regény hatása alatt állok... Nem hevertem ki, pedig a lázat már sikerült. Trenka Csaba Gábor: Egyenlítői Magyar Afrika. 2780 Ft, mindenkinek ajánlom, hogy vegyen rajta fagyit, vagy csokit, vagy sört, vagy bármi mást. Az érdekes alternatív történelmi regény helyett szexmániás, alkoholista fiatalok, pedofil kalandok, értelmetlen kitekintések stb van benne. Szerintem bűn rossz volt. Ritkán csalódok ennyire egy könyvben.
  8. Sikerült végre feltölteni a részt. A gépem is megjavítottam, csak haza kellett jönni vele Hamarosan folytatás következik...
  9. Tarkacsu

    Császári Birodalom

    Valahol a Vadűr és a Peremvidék határán... A csillagok fényes sávok és örvények képében táncoltak a kilátó ablakai előtt. A hiperugrás másik jeleként az egész hajót átjárta a jól ismert enyhe remegés. Mattu felkönyökölt az asztalra és hanyag nemtörődömséggel figyelte Zotmundot, amit az utolsó kiürült tálat is eltolja maga elől, kiissza az italát, majd pedig nagyokat sóhajtva hátradől a székében. - A csata előtti lakomától csak egy jobb dolog van a világon! - bölcselkedett, közben pedig a lapos hasán dobolt az ujjaival. - A csata utáni lakoma… - Te semmit se változtál… - vigyorgott rá Mattu. - Nem is értem hogy lehetsz ilyen girhes, ha ennyit zabálsz! Egy minrast megennél egyedül! - Úgy biz’a! - nehézkesen feltápászkodott a székből. - Gyere, osszunk fegyvert a tanítványaidnak! Plazmaíjunk nincs annyi felesleges, de pár száz droid karabély még akad! - Mennyire erős ellenfelek ellen megyünk? - kérdezte Mattu a turbóliftben, ami a toronyból levitte őket a hajótestbe. - Nem lesz gond! Hunimundék gondoskodnak róluk, mire mi odaérünk. Nekünk már csak a maradék ellenállás lefegyverzése jut. - Ezt biztos? - vonta fel a szemöldökét Mattu. Igazi harcos volt és nem szerette ezt a túl magabiztos hozzáállást, mindig bajt jelent. - Mert tudod, ezek a kölykök a legnagyobb turáni előkelők fiai és nem azért bízták rám őket, hogy egy nevenincs kalózbanda elleni összecsapásban haljanak meg. - Ne félj, nem lesz baj! Ezt megígérem! Hunimund a vadászokkal elintézi az erősebb ellenállást és összezavarja őket. Mi majd leszállunk és átvágtatunk a túlélőkön. Pofonegyszerű az egész! Mattu a fejét csóválta ettől. Túl sok harcost és barátot veszített már el ilyen “pofonegyszerű” rajtaütésekben. Az aggodalmát azonban nem akarta átragasztani sem Zotmundra, sem a többiekre. Nem jó Lúdvércet a falra festeni a csata előtt. A csillagok pontokká zsugorodtak a szűkös pilótakabin előtt. A legközelebbi égitest is alig lett nagyobb, mint egy ember feje. Szándékosan ilyen messze törtek ki a hipertérből, hogy a kalózok ne is sejtsék a közeledésüket. Így viszont hosszú ideig repülhetnek az űrben, mire elérik a célpontot. - Rendben Vastuskók! - szólt bele a kommjába Hunimund. - Alakzatba fejlődni és figyelni! Immáron ellenséges területen vagyunk! Balkezével egy kicsit előrébb tolta a gázkart a vadász megugrott alatta és pillanatok alatt elfoglalta a vezérpozíciót. - Mire figyeljünk itt, amikor szinte még a mélyűrben vagyunk? - recsegett a hangszórójából egy hang. - Különben is! Vegyenek csak észre, hisz nem azért jöttünk, hogy osongassunk itt! - válaszolt egy másik pilóta. - A végén még a hangárt robbantjuk rájuk aztán leshetünk, hogy nem kapunk semmit az osztozkodásnál! - Ott vagyunk már?… Pillanatok alatt elszabadult a káosz és kéttucatnyi nagyszájú pilóta kezdett egyszerre beszélni a kommban. Záporoztak a szellemes, a nagyképű, a beképzelt és a magabiztos beszólások, ugratások. Képtelenség lett volna figyelni mindegyikre, de egyet-egyet is komoly nehezéig volt kibogozni. Hunimund éppen ezért meg se próbálkozott vele. Ráhagyta a többiekre a fecsegést. A lehetőségekhez mérten hátradöntötte az ülését, bekapcsolt a beépített lejátszóban egy kis zenét és kényelmesen ellazulva készült fel a hosszas utazásra a bolygóig. Lehunyta a szemét és elképzelte az énekes mögött táncoló twi’lek lányt. A ruha, amit viselt alig takarta kék bőrét, lekkujai szinte lengtek a kecses mozgása közben. Egy másik a vállait masszírozhatná… Előre nyúlt a műszerfalhoz és felpöckölte az egyik szélső kapcsolót. Az ülése gyengéden bizseregni kezdett. A turáni vadászgépekben nem volt ritka az ilyenfajta kényelmiberendezések. A gépek tulajdonosai mindenféle őrültséget képesek voltak kitalálni, a leleményes turáni mérnökök pedig egy kis fizetségért bármit beszereltek nekik. Így kerülhettek a pilótafülkébe masszírozóülések, italhűtők, holovetítők és egyéb hasonló eszközök. Ezek csak fokozták a vadászokra jellemző sokszínűséget. Egy turáni hajó alapvetően is legalább három másikból készült. Hasonló volt a helyzet a vadászokkal is. Minden beszerezhető gépet felhasználtak a készítésüknél. A háború alatt főleg köztársasági vadászokat szereztek. Egy-egy csata után akár tucatjával is gyűjtötték a megsérült hajókat, amit aztán a mérnökök újra repülhetővé varázsoltak. Így a turáni vadászegységek gerincét Torrent, ARC-170, V-szárnyú vadászok és NTB-630-as bombázók, illetve ezek minden lehetséges arányú és mértékű keverékei adták. - Ébredj Vezér, mert beleszállsz a csillagba! - a megszólítás miatt Hunimund kinyitotta a szemeit. A csillag még azért messze volt, a bolygó viszont épp előttük. Másodpercek alatt kikapcsolt a zenét és az ülést is előre engedte. Megfeszítette a szíjakat. - Vastuskók készülj! - szólt bele a kommjába. - Kezd izgalmas lenni… - Hunimund nem törődött a közbeszólóval. - Ménrót, a szárnyaddal hátra maradtok és fedeztek minket! Kadosa, a te szárnyad megy bombázni, de pontosan a megbeszéltek szerint! A többiek pedig utánam! Üdv rivalgás, csatakiáltásoktól lett újra hangos a komm. Hunimund balkezével a gázkart, a jobbal pedig a botkormány ragadta meg. A turáni technikusok elve volt, hogy a pilótáknak harcközben csak ezeket kelljen fogniuk. Elhelyeztek ezeken annyi gombot és kapcsolót, amikkel a pajzsokat, hajtóműveket, fegyvereket is lehetett kezelni, így nem volt szükséges a műszerfalon kapcsolgatni. Ütközésig előre tolta a gázkart, a hajtóművek felbőgtek és a vadásza meglódult. Tucatnyian követték a példáját. A hadszervezet egyik trükkje volt, hogy a különböző, azonos nevű egységek nem azonos számú harcosból állt. Ezzel alaposan összezavarták az ellenséget, hiszen nem tudta pontosan, hogy a “szárny” tizenkettő, nyolc, vagy csak négy vadászt jelent… A légkörbe érkezés megrázta az aprógépeket, mégis lassítás nélkül száguldottak a cél felé. Alattuk egy sziklasivatag terült el. Világos barna kövei borították a láthatárt. A taktikai érzékelőn megjelentek az első ellenséges gépeket jelző foltok, a hangszórókból pedig egyenletes figyelmeztető hang hallatszott. Harminc pontot számolt össze a kijelzőn. Majdnem háromszoros túlerőben vannak jelenleg… Egész átlagosnak számított egy ilyen rajtaütésnél. Hunimund jobb hüvelykujjával felpöckölt egy kapcsolót, amitől a műszerfal tetejéből két oszlopocska nyúlt ki, a fülke transzparacélja előtt, éppen szemmagasságban. A következő pillanatban átlátszó hologram keletkezett a két rúd között. Középen megjelent egy célkereszt, ami az ellenséges vadászokra közelített. Korong alakú, lapos gépek voltak. Pont olyanok, amilyenekre számítottak. Ráillesztette az egyikre a vörös célkeresztet, ami ettől zöldre vált. Lenyomta a tűzkioldó gombot. A vadásza orrából kirobbant egy protontorpedó, kékes fénycsíkot húzva maga után az ellenséges gép felé süvített. A becélzott vadász megpróbált egy dugóhúzóval kitérni a torpedó elől, de elkésett. A távolság ellenére is látható robbanás emésztette fel. A társai is hasonlóan cselekedtek, így egy egész sor robbanás tizedelte meg a védők erejét. A szokásos örömujjongás elmaradt. A következő másodpercekben egymásra plazmát ontva olvadt egymásba a két fél. A turáni vadászok nagyhatótávolságú érzékelőinek és célzó berendezéseinek köszönhetően a kezdeti háromszoros túlerő mindössze kétszeresre olvadt. A vörös és zöld plazmasugarak szinte átjárhatatlan, halálos hálót szőttek az égre. Időnként egy-egy robbanás csodálatos narancs és vörös színei keveredtek a összevisszaságba. Elhúzott egy hajó Hunimund célkeresztje elől. A turáni bal ujjai gyorsan megrándultak a gázkaron. A lenyomott kapcsolók hatására a pajzsokból a hajtóművekbe irányította az energiát, majd előretolta a gázkart. A többlet teljesítménytől megugrott a vadásza és a légköri viszonyok miatt a gyorsulás egy pillanatra az ülésébe préselte. A tehetetlenségi kiegyenlítők gyorsan korrigálták az erőhatásokat és újra kényelmes körülmények uralkodtak a fülkében. A célkereszt izzani kezdett, ahogy lőtávolságba ért. Átváltott az ágyúkra, de erejüket minimálisra csökkentette. Az ellenséges vadász igyekezett eltáncolni a célkeresztje elől, jobbra-balra tért ki előle, Hunimund azonban folyamatosan követte. Tucatjával küldte a kalóz után a plazmasugarakat. A többségük célt tévesztett, néhány azonban kegyetlenül talált és valósággal felszeletelték a hajót, még végül az egyik egyenesen a hajtóműbe csapódott, amitől a megmaradt roncs darabokra robbant. Újabb ujjgyakorlat a gázkaron és az energia egyenletesen szétoszlott a pajzsokon. Szerencsétlen dolog lenne, ha egy oldalról jövő kapáslövés szelné ketté a gépét. Körbenézett a káosznak tűnő csatában. A turáni vadászok és a kalóz gépek halálos táncot járva vívtak egymással. A kalózok nem voltak olyan szervezettek, hogy a turániaknak a bevett páros alakzatokra szakadva, egymást fedezve harcoljanak. Igazából két csürhe kocsmai verekedésére hasonlított az egész légharc. Valójában szükség sem volt egymást fedező párokra. Ezek a harcosok többségében egy nemzettség előkelői közül kerültek ki. Testvérek, sógorok, unokatestvérek voltak. Ők nem csak a párjukat, hanem mindenkit fedeztek. Tizenkét pilóta, akik mind óvják a társukat. Ez a taktika talán még a Birodalmat is meglepné. Zöld plazmanyalábok húztak el Hunimund gépe mellet, némelyik olyan közel, hogy a pajzs energiáját nyolcvan százalék alá sorvasztotta. Elharapott egy káromkodást, helyette átirányította az energiát a hátsó pajzsokba és gázt adott. A hajó meglódult és távolodni kezdett az őrült forgatagtól a sziklasivatag felett. Jobbra-balra táncoltatva a gépét kerülte el a kalóz kapáslövéseit. Néhány pillanat alatt elegendő távolságra került a csatától. Visszarántotta a gázkart a balkezével, miközben a jobbjával egy csuklómozdulattal jobbra, majd azonnal ma afelé rántotta a botkormányt. A manővertől a gépe élesen fordulni kezdett, a kalózgép pedig egy kis késéssel lemaradva követte. A fordulat felénél lassan előremozdította a gázkart. Az erős igénybevétel miatt felvisított a hajtómű. Ha túl gyorsan, vagy túl erősen ad energiát a hajtóműveknek, akkor darabokra robban a hajó, ami erősen ártana az egészségének. Ilyen körülmények között a katapult is inkább megölni, mivel a felszínbe vágná be. Ettől sokkal tapasztaltabb pilóta volt. A visító hajtómű ellenére meglátta a szeme sarkában a korong alakú hajót. - Gyerünk, gyerünk, gyerünk… - sziszegte a fogai között és még előrébb tolta a gázkart. A kalóz már csak centikre volt a célkeresztjétől. Még egy kicsi energia a hajtóművekbe és… Egy protontorpedó felülről belevágott a kalózba és darabokra tépte. - Juhéé! - üvöltött a hangszórókból egy éles hang! - Hé! Ez az enyém volt! - csattant rá Hunimund és megnézte az érkezőt. Ménrót szárnya csatlakozott a csatához. Tehát a flotta belépett a rendszerbe és ideje volt elvonni a figyelmet a leszálló egységekről. - Az lehet, de én lőttem le! - nevetett a pilóta és gépével beszáguldott a csatába. - Kadosa? - szólt Hunimund a kommba és közben visszafordította a vadászát a légharc felé. - Épp most végeztünk vezér! - válaszolt szinte azonnal a hangszóró. - Védelem kiiktatva, célpont berobbantva… Tökéletes. Minden rendben zajlott a felszíni támadáshoz. Most már az apján és a turáni plazmaíjakon múlik minden. A kalóz tanya a sziklasivatag egyik kanyonjában helyezkedett el. A többszintes csarnokszerű épület felkúszott a gerincre, mellette arénaként terült el egy hatalmas leszállópálya. Kadosa szárnya alaposan megtépázta a telepet. A magaslatokon lévő üszkös törmelékből füst szállt fel, egykori védelemi lövegek jelét mutatva. A távolabbi energiaoszlopok is magányosan árválkodtak: a generátort érhette kritikus találat. A telep mellett, a kemény sziklában is hatalmas kráterek tátongtak, mintha néhány bomba túlesett volna a célon és a puszta sziklába csapódott volna. A turáni teherhajók a teleptől néhány egységre szálltak le. Hatalmas rámpáik a felszínre zuhantak és hangos “előre” ordítással kivágtatott a turáni minrasság. Zotmund állt az élen, de közvetlenül mellette ott volt Mattu is, mögöttük pedig az egész sereg. Döngött a paták alatt a talaj, a kanyon pedig vészesen közeledett. - Feszít! - kiáltotta el magát Zotmund. A plazmaíjak megfeszültek és a vezényszóra kilőtték fémvesszőiket. Egyre élesedő süvöltéssel száguldottak a szakadék felé. Röppályájuk csúcsát elérve már fehéren izzottak, a zuhanási fázisra pedig szinte parancsszóra egy robbanás hangkíséretében váltak plazmává. A következő pillanatban pedig becsapódtak a megzavarodott kalózokra. Zotmund nem lassított a szakadék közeledtére. A megfigyelés szerint itt volt a legalacsonyabb és a leglankásabb a fala. Csak itt tudnak betörni. A minrasa már bizonytalanabbul közelítette meg a biztos talaj szélét, de gazdája parancsának megszegése esze ágában sem volt. Ugrott egyet, amint eltűnt alóla a föld és csupán néhány méterrel mélyebben fogott újra talajt. Lankás fal még mindig közel függőleges volt, de ne leküzdhetetlen az állatok számára. Az aréna egyben volt leszállópálya és roncstelep is. A sziklák mellett tucatjával hevertek a különböző alkatrészek, elrozsdásodott járművek, különböző fémhulladékok. Az épület bejárata előtt egy sebtében összeállított barikád állt. Mögötte csontvázakra emlékeztető, szürke bőrű, fejkendős weequay-k húzták meg magukat, hosszú, tipikus alvilági karabélyokat szorongatva kezükben. A vaktában leadott lövésnek volt értelme, néhány holttest is feküdt az itt-ott megpörkölődött fémek mellett. Zotmund felemelte a plazmaíját, ráillesztett egy vesszőt, megfeszítette és a szeméhez csatolt célzó berendezéssel még a magasból bemért egy, a barikád mögül kilógó kalózt. Oldotta a vesszőt, ami szemmel követhetetlen sebességgel vágódott a weequay testébe. A lövését több is követte: a turániak igyekeztek még a magaslatról ritkítani az ellenséget. Pillanatok alatt leértek a lejtőről és egyszerre fordultak szembe a barikáddal. A kalózok viszonozták a tüzet, de a gyorsan mozgó turániak között nem találtak könnyű célpontot. Az egyenletessé váló terepen könnyebben boldogultak a minrasok, a barikádot is nehézség nélkül ugratták át. Ezzel pecsételődött meg a kalózok első védelmi vonalának a sorsa: a barikádon átjutott turániak a nyeregben megfordulva, könnyedén végeztek a védtelenné váló kalózokkal. A roham lendületét az ajtó törhette volna meg, ha nem egy jól összeszokott, ilyen rajtaütésekhez alkalmazkodott csapat kezd bele a támadásba. Az egyik elöl haladó turáni a plazmaíját egy gránátvetőre cserélte, amivel két gyors lövést leadva az ajtóra, berobbantotta azt. Akadály nélkül száguldhattak be az enyhén homályos folyosókra. - Lassú vagy Zotmund! - kiáltotta át barátjának Mattu és eleresztett egy újabb lövést. A keze villant egyet és egy vesszőt egyensúlyozott az idegen. Zotmundnak beletelt egy pillanatba, még megértette, hogy az a villanás volt a mozdulat, amivel az íjat szorongató kezéből kivette a vesszőt, az idegre illesztette és feszítette, majd szinte azonnal oldotta is… És mindig pontosan talált. Kissé elszégyellte magát a Mattu előtt. Sokkal lassabb volt és bizony néhány lövése jócskán túlszállt a folyosón! Pár méterre előttük egy ládából rögtönzött barikád mögül lövöldözött két kalóz. Mattu keze villant, vesszője süvített, az egyik kalóz holtan esett össze. Töltés közben elvágtattak a másik mellett, ez azonban nem zavarta Mattut, megfordult a nyeregben és egy halálosan pontos lövéssel leterítette a másikat is. Zotmund belátta, hogy nem hiába Mattu lett a felszíni erők parancsnoka. Ő lehetett a legjobb íjász a turániak közül. A folyosó hirtelen egy teremmé szélesedett. Asztalok, székek hevertek felborítva mindenfelé, a túlsóvégében pedig egy bárpult állt. Italkínálatának jelentős része lángolt, Zotmund sejtette, hogy az egyik folyosón végig süvítő lövése gyújthatta fel őket. A kocsmában megálljt intett a csapatnak. Ez volt a legalkalmasabb hely a pihenőre. Ha rosszra fordulna a helyzet, akkor csak egy egyenes folyosón kell átvágtatniuk, aztán a flotta felrobbanthatja az egész épületet… - Hunimund? - vett elő Zotmund egy kézi kommot. - Mi a helyzeted? - Légtér tiszta, itt repkedünk össze-vissza… - válaszolt azonnal a fia. - Vettem! - átállította a turáni kódról széles sávra és a közös nyelven szólt bele: - A turániak foglalták el a telepet! Adjátok meg magatokat és nem ölünk meg titeket! A felhívására a környező folyosókról előmerészkedett néhány kalóz és fegyvereiket eldobva emelték magasra a kezüket. Zotmund ismét a turáni kódra váltott. - Küldjetek még néhány hajót és embert… - szólt a flottának. Beszéde közben a megfáradt harcosok igyekeztek menteni a tűz elől a jobbnak számító italokat és a biztonság kedvéért jó mélyen rejtették el nyeregtáskáikban. Közben az elesett kalózok felszerelését fürkészték, hátha akad ott is valami értékesebb darab. - Megadjuk magunkat! Halljam a feltételeket! - kiáltotta egy hang az egyik oldal folyosó felől. Egy gazdagon díszített, rangos weequay volt, ő lehetett a kalóz vezér. Négy másik kalóz is kísérte, ők még nem dobták el a fegyvereiket, ezért a közelben álló turániak azonnal célba vették őket. - Az embereid adják fel a harcot, most! - felelte habozás nélkül Zotmund. - Menjenek ki fegyvertelenül a leszállótérre, ott majd felügyeljük őket. - Rendben - kalózok voltak, nem harcosok. Pillanatnyilag az életük fontosabb volt mindennél, így hát könnyedén belement a vezér a feltételekbe. - Dobjátok el! - szólt a kíséretének, akik vonakodva teljesítették a parancsot. - Vigyétek ki őket! - utasította Zotmund az embereit. Négyen kiváltak és lökdösve terelni kezdték őket a kijárat felé. - Hé! Mi a többi feltétel…? - kiáltott neki a vezér. - Az már a mi dolgunk… - felelte hanyagul Zotmund és elindult minrasával a balfolyosón. Mattu és néhány társuk csendben követték. Ő volt a vezér, csak rátartozott az alkudozás, a zsákmányon majd úgyis osztozkodnak. Zotmund határozottan haladt az épületben. Egy kereszteződésnél se bizonytalanodott el. Mattu kíváncsian hátra pillantott a kíséretre. Legalább húszan követték őket. A csata véget ért, most hajszolja mindenki a zsákmányt, ezek miért vannak velük? Egy jobbra nyíló ajtó túl szűk volt a minrasoknak, így azokat hátra hagyva gyalog folytatták az utat. Mindenki szótlanul követte őket. - Megyünk valahová? - kérdezte bizonytalanul Mattu, mert már nem bírta ezt a titokzatosságot. - Csak ezt ellenőrizzük… - felelte Zotmund és feltárult előttük egy újabb ajtó. Egy hatalmas csarnokba érkeztek. Gyenge riadó fény világította csak meg, a két végén álló bejárata berobbant. Zotmund elégedetten bólogatott. - Egy ilyen kell nekem! - bökte ki Mattu, miután felszedte az állát. A csarnokban egy tucat Anti gravitációs tank sorakozott. Félelmetes ereje volt a kalózbandának, ha bevetik ellenük, akkor nehezebben nyerik meg a csatát… Ekkor vált világossá a sziklába csapódott bombák jelentősége: azok robbantották be a hangár kijáratait. Azok zárták be a kalózok védelmének fő erősségét, és ezért adták fel ilyen könnyen a harcot… - Ezekből nem vihetsz! - szólt rá Zotmund. - Kézifegyverből, élelemből, pénzből, egyéb értékből annyit viszel amennyit akarsz, de felszíni járművet nem kapsz! - Mi van? Miért nem? - Mattu nem hitt a fülének. Amióta világ a világ, a turániak minden zsákmányon osztoztak, nem lehetett csak úgy kisajátítani! Főleg nem a legértékesebb darabokat! Egy ilyen tank megér jó pár ezer kreditet! - Mert ez nekünk kell! - felelte titokzatosan Zotmund és cinkosan mosolygott mellé…
  10. Közben én se tűntem el, csak a gépem halt meg. Jelenleg nincs rajta op rendszer és a windows telepítő nem hiszi el, hogy van benne merevlemez Eddig semmi sem használt neki, pedig napok óta próbáljuk szerelni és már orki is megfenyegette egy fejszével. Így viszont csak gépteremből tudok írni, ahol pedig nincs meg a történet. Amit lesz operációs rendszerem, betöltöm én is a részt. (már a folytatás is készül közben, gép hiányában egyelőre csak fejben)
  11. Tarkacsu

    Császári Birodalom

    Vad űr, ismeretlen régiók A zord felszínű kiképző bolygó lassan zsugorodott mögöttük. A légkör fokozatosan elmaradt és a teherhajó transzparacél ablakait végtelen feketeség töltötte be. Az indulás hosszasan elhúzódott. Miután Mattu beleegyezett a kalózok megrendszabályozásába, a tábor szedelődzködni kezdett. Gyorsan lebontották a sátrakat, rögtönzött karámokat, felszerszámozták a minrasokat, összekészítették a felszerelést. Közben Zotmund szólt az embereinek, akik hívtak egy másik, nagyobb teherszállítót, amire fel lehetett terelni az állatokat és biztonságosan el lehet szállítani. A behajózás órákig eltartott, mire felkerült minden állat, csomag és ember a hajókra, jócskán fent járt már a nap. Mattu Zotmund mellett ült a kisebbik teherhajó irányítófülkéjében. Előttük ült a pilóta és a másodpilóta, akik a hajót vezették. A légkört felváltó sötétségre ösztönösen összébb húzták kaftánjaikat, pedig az űr fagyos világát nem érezhették a fűtött kabinban. Szótlanul utaztak, pedig Mattut fúrta a kíváncsiság, hogy miért kezdett régi barátja újra a háborúskodásba? Miért adta fel a békés előkelői életét a kalandozásért? Mélyen a gondolataiba merült. Így már jól láthatóvá vált az előttük úszó csatahajó, mikor fel is fogta, hogy mit lát az ablakok előtt. Benyomakodott a két pilóta ülése közé és szinte rátapadt a transzparacélra, hogy a száján át bámulhassa meg alaposabban a jelenséget. Hosszú, kecses alakja volt. Orra hegyesen indult és élesen szélesedett, aztán egyenesen futott egészen a gerince közepéig. A hátsó fele ívesen rajzolódott meg, melyből felfelé és lefelé is egyaránt egy-egy karcsú torony ívelt ki, a felső azonban legalább háromszorosa volt az alsónak. Ívesen futó hátsójának nagy részét betöltötte a kéken megvilágított hangárkapu. - Mi az öregisten? - nyögte ki Mattu, Zotmund legnagyobb örömére. Remélte, hogy ilyen hatást ér el barátjánál. - Honnan a fenéből szereztél egy Providence-osztályú csatahajót? - szegezte neki a kérdést. - Van annak, aki meg nem issza? - rántotta meg hanyagul a vállát Zotmund. Ahogy közeledtek a hajó felé, körvonalazódtak a kísérők is: három tipikusan turáni cirkáló - ezeknek már az eredetét sem lehetett felismerni a rengeteg átalakítástól. Új ágyúkat, pajzsokat, kommunikációs tornyokat építetek hozzá a törzshöz, vagy éppen a feleslegesnek ítélteket vágták le róla. Két dreadnaugth is tartozott a kísérő flottához. Rajtuk még nem látszódott az ügyes kezű turáni mesterek munkája. Eredeti állapotuk jól árulkodott, hogy új tagjai az ütőképes kis flottának. A hat csathajó mellett legalább egy tucatnyi felfegyverzett teherhajó is tartozott a flottához, egy részük az ellátmányt szállította, másik részük a leendő zsákmánynak kellett. Mattu visszaült a helyére és Zotmundra szegezte kérdő, vádló és összességében semmi jót sem ígérő tekintetét. - Egy kis portyára minek kell hat csatahajó? Főleg egy olyan böhömnagy, mint az a providence? - Hívd csak Turáni Átoknak! - javasolta Zotmund, mosolygós jókedvéből öregisten se tudta volna kibillenteni! Láthatóan jól szórakozott Mattun. - Egyáltalán honnan van? - faggatta tovább Mattu, mivel érdemi választ nem kapott. - Ha az összes állatod eladod se lenne rá pénzed! - elhallgatott egy pillanatra. A fejét oldalra billentette és kicsit összébb húzta a szemöldökét, miközben fejszámolást végzett. - Ha az egész nemzettséged állatait eladnád se tudnád megvenni! - Mattu, Mattu, Mattu? - csóválta a fejét Zotmund. - Mi turániak csak vásárolni tudunk? - Egy ilyen hajót ellopni sem tudsz! - makacskodott akaratosan. - Meséld el neki! - kegyelmezett meg a kíváncsiskodó barátjának Zotmund, szavait a pilótaülésben ülő fiának szánta. Az alig valamivel húsz feletti fiú vigyorogva fordult hátra a székben. - Úgy egy éve - kezdett bele a magyarázatba Hunimund - épp ezzel a bárkával vittünk rabszolgákat a piacra, kitörtünk a hipertérből és ott állt előttünk egy óriási csatahajó. Majdnem nekimentünk, alig tudtuk elkerülni az ütközést. Persze rögtön felhúztuk a pajzsokat, fegyvereket bekapcsoltuk és össze-vissza repkedve próbáltunk lelépni. Aztán úgy feltűnt, hogy senki nem szólt bele a kommba. Biztonságos távolságból visszafordultunk és hívtuk mi őket, hogy az ismeretlen csatahajó azonosítsa magát? - Zotmund kedve egyre jobb lett fia története közben, Mattu figyelmesen hallgatta a fiú heves gesztikulálással teletűzdelt mesélését. Közben a Turáni Átok hangárajtaja óriásira növekedett és teljesen betöltötte a látó mezőt. - Nem válaszolt senki, így hát körbe repültük egy párszor, aztán letapogattuk, de semmi. Aztán segítőkész emberekként leszálltunk a hajóra, hátha van valami segítségre szükségük. Már a hangárban tudtuk, hogy valami nem stimmel. Sötét volt mindenhol, egy árva fénycsóva nem világított. Fejlámpákkal és plazmaíjakkal felszerelkezve szétnéztünk a hangárban, de csak üzemen kívüli droidokat láttunk. Nem hagyott nyugodni a rejtély, így elindultunk a társaimmal a hídra. A folyosókon is sötét volt, de ott is csak leállított droidokat láttunk. A híd is hasonlóan mutatott. Az irányító pulton bekapcsoltuk a világítást és a létfenntartást is újraindítottuk. A hajó naplóhoz, hajtóművekhez, navigációhoz, fegyverekhez? tehát semmi máshoz nem fértünk hozzá. Néhány óra kódtörés után kiderült, hogy központilag leállították a teljes hajót, minden eszközéve együtt? - Tudod, hogy ért véget a háború? - vágott fia szavába Zotmund, az elképesztő történet miatt nagyokat pislogó Mattunak szánva a kérdést. - A köztársaság nyert, aztán birodalom lett belőle? - felelte bizonytalanul. - Sose érdekelt igazán? - Központilag leállították a teljes konföderációs sereget! - Zotmundnak nagyon tetszett, hogy ilyen új információkat oszthat meg barátjával. - A néhány napos adatelemzés után kiderült! Szerintem néhány kommandóst beküldtek a konföderációs főparancsnokságra, valahogy leállítatták a droidsereget, ezt kihasználva pedig kapitulálására kényszeríthették őket! - Mi van? - értetlenkedett Mattu. Kezdett megártani az egy napra jutó információ mennyiség. - Ez miért lényeges? - Ennek a hajónak az adatbankjából erre lehetett következtetni! A teljes sereget lekapcsolták. És nem úgy, hogy menjenek a legközelebbi támaszpontra és ott álljanak le, nem! Azonnal! Ezért maradt ott a Turáni Átok is, ahol Hunimund megtalálta! Mattu eltöprengett az új információ nyújtotta lehetőségeken? - Mert ez nem egyedi példa! - folytatta Zotmund lassítás nélkül. - Kicsit szétnéztünk a fekete piacon és hirtelen megszaporodott a fegyver és a hajó kínálat! És mindegyik volt konföderációs! Néhány kredit vagy pofonért egy-két kereskedő el is árulta, hogy csak véletlenül bukkantak a kikapcsolt hajókra az űrben. Az is erre utal, hogy minden a hajón maradt! Járművek, lövegek, tankok! Minden! Csak droidból százhúsz ezer volt rajta! Abból vagy kétezret otthon beolvasztottunk, de több nem kellett nekünk, így eladtuk őket ócskavasnak. Aztán a járművekből hasznosítottuk, ami kell, utána az is ment a piacra? Vagy három hónapig ezekkel voltunk elfoglalva. Aztán mikor ?üresen? állt a hajó, akkor elgondolkoztunk, hogy mi legyen vele. Az első gondolatom az volt, hogy szétszedjük azt is alkatrésznek, de azért mégis csak egy porvidence-osztályú hajóról van szó! Úgyhogy összeszedtem a legjobb nemzetségi kódtörőket, hogy indítsák újra a rendszereit. Hónapokig dolgoztak, de semmire sem jutottak. Megérkeztek a Turáni Átok fedélzetére. Simán landoltak és a leereszkedő rámpán lesétáltak a fedélzetre. A hangárban olaj és festék szag terjengett, és zsúfolásig volt turáni vadászgépekkel. A nagyobbik teherhajó már landolt és éppen az állatokat terelték a szomszédos, karámoknak kijelölt helyiségekbe, hogy takarmányt adjanak nekik. A hangár falainál szorgos turániak dolgoztak, hogy az egyhangú szürke fémet rétre emlékeztető zöldre fessék. Zotmund egy közeli folyosóhoz vezette vendégét, közben be nem állt a szája. - Akkor jutott eszembe másodszor, hogy a flottával szétágyúztatom, aztán ami marad belőle, eladjuk. Bosszantó volt, hogy nem tudtunk semmit se kezdeni vele! Aztán kitaláltuk, hogy nem feltörjük, hanem felülírjuk a rendszer. Így gyakorlatilag újra programoztunk mindent a hajón! - És a dreadnaughtok? - faggatta kíváncsian szélesen vigyorgó barátját Mattu. - Jah! - szólt Zotmund, mintha megfeledkezett volna. - Azokat az eladott alkatrészek árából vettem néhány kalóztól. Ők mesélték, hogy hallottak másról is, aki talált ilyen szellem hajókat. A folyosókon és lifteken felmentek a kilátóban berendezett lakosztályba. A hatalmas transzparacél panoráma ablakon túl látni lehetett az egész hajó testet, és a kísérő flotta hajóinak kecses alakját. A liftajtó előtti erkélyről kétoldalt lépcső vezetett le a tágas terembe, ahol hatalmas terített asztal várta vendégeit. - Megterítettettem még ideértünk - magyarázta Zotmund és letrappolt a lépcsőn az asztalhoz. - Ülj le és lakomázzunk! Mattu csak a fejét csóválta a sok újdonság miatt. Helyet foglalt és végigpásztázta a különféle ízletesebbnél ízletesebbnek ígérkező ételeket. - Akkor végre elárulnád, hogy mi ez az egész? Miféle portyázó kalózokra kell hat ekkora csatahajót küldeni? Zotmund nem szerénykedett az étellel. Egyszerűen félre tolta maga elől a terítékét és az egyik sült hússal megrakott tálaló edényt húzta maga elé. Poharat sem koszolt, hogy italt öntsön bele, egyszerűen itta az üvegből. - Ez egy másik történet - kezdett bele Zotmund a beszédbe és az evésbe egyszerre. - Még Ti a Korona felderítésére fordítottak minden energiát, itt meggyűltek a bajok a kalózokkal. Amúgy még nem is gratuláltam neked személyesen! Szép munka volt! - elismerő bólogatással rázta meg Mattu kezét. Őszinte gesztus volt a részéről, ezt tudták mindketten. - Tehát a nemzetségek itt elkezdtek aggódni, hogy mi lesz velük, mert a kalózok megerősödtek, így egyedül nem képesek feltartóztatni őket. A főseregek pedig egyrészt le voltak foglalva, másrészt meggyengültek. Így hát a környező nemzetségfőkkel megbeszéltük, hogy egy kicsit szervezkedünk. Nyolc nemzettség összefogott és mivel én voltam a leggazdagabb és legerősebb, megválasztottak a vezetőjüknek. Így most a nemzetségfők felett, de a ?központi? vezetés alatt állok? - Összefogtatok? - lepődött meg Mattu és megállt a szája felé tartó sült hús a levegőben. - Ühüm - nyelt le Zotmund egy nagy falatot. - Én intézem a magasabb ügyeket, de főleg én vezetem a megerősített hadat. Minden nemzettség ad hozzá harcosokat, de úgy, hogy maradjon nekik is elég. De ez csak én nemzetségi hadam. A többivel együtt sokkal erősebb a flottánk? Mattu elgondolkozott hallottakon. Nem is volt olyan rossz ötlet ez a lépés. Ha nyolc-tíz nemzetséget egybefognának, egyszerűbb lenne védekezni és támadni is, ráadásul az ügyes-bajosabb ügyeket is könnyebb megoldani. - Tehát ha jól értem? - foglalta össze Mattu a helyzetet. - A fiad talált egy csatahajót, aminek készleteiből vettél még kettőt, így te lettél a legnagyobb főúr, ezért megválasztottak vezetőnek?? - Aha - helyeselt Zotmund. - Pont így történt. Ezért kell most újra háborúskodnom.
  12. Tarkacsu

    Császári Birodalom

    Vadűr, Ismeretlen régiók Hideg szél süvített végig a pusztán. Ereje alaposan kikezdte a sebtében felállított tábort. Az itt is, ott is pislákoló tüzek vesztésre álltak az egész éjszakás harcukban a természet erőivel. A nyers fa, a tomboló szél, a hajnali köd szitálás annyira legyengítette őket, hogy már csak parázslani és néhány pillanatos fellángolásra voltak képesek. Már napok óta ácsorogtak egyhelyben, az egy éjszakára tervezett táborban, ami meglátszott a sátrakon is. Ha esett, beáztak, ha fújt, ha hideg volt, nem tartotta a meleget. De nem baj, ezt is meg kell szokni! Nem lesz mindig palota a leendő harcosok feje felett. Mattu kilépett a sátrából. Aránylag az övé bírta a legjobban a természet ádáz támadásait. A tapasztalat és a vezérség nyújtotta előnyök a javára váltak. Kaftánját összehúzta magán a csontig hatoló szélben. Leheletét képező párafelhőket messzire repült, így nem tudott az arcára fagyni. Akaratlanul is azt kívánta, hogy lenne inkább egy tüzes asszony forró ölelésében, mint ezen a zord bolygón. A gondolatait sebesen szőtte tovább, akarattal kellett leállítania magát. Dideregve vonult inkább a minrasok felé. A föld szerencsére fagyott volt, nem süllyedt bele a sárba. Majd ha kiolvad délelőtt, akkor lesz igazán kellemes mocsár itt! A távolban már kezdett is felkelni a nap, első vörös sugaraival megsimogatta az ébredezo tájat. Ezzel még nem lett melegebb, de legalább az emberben felkelt egy kis reménység. A minrasok felnyerítettek. Őket is bántotta a hideg. De nekik is meg kell szokniuk. Még egy párnapot itt töltenek, aztán elindulnak délre! - határozta el magában a mogur. Az állatok körül lépések zaja hallatszott. Újabb nyerítések, majd vad csámcsogás. A pirkadatban álmos fiúk hordták a takarmányt az állataik elé. Mattu elégedetten bólogatott magának. Legalább ezt már megtanulták: első a minras! Ők nehezebben tudnak gondoskodni magukról. Főleg, ha egy karóhoz vannak kötve. Útközben megállt egy sátor előtt. Tűnődött egy keveset, aztán belépett. Egyszerű volt belülről is: középen egy oszlop, ahhoz kötve a többi tartó fa, az egészet pedig betakarták, így sajátos kúp alakja lett. Berendezés semmi sem volt benne, még egy tűz hely sem. Az ezernyi lyukon besüvített a szél, az tartókon, sátoroldalon lecsapódott a harmat és a köd. Semmivel sem volt jobb itt bent, mint kint. Annyiban még rosszabb is volt, hogy az egyhangú falakon kívül semmit se lehetett látni. Se a csillagokat, se a holdat, se a természetet. A középső oszlophoz kötözve Berserker ült. A szeme nyitva volt és egyenesen a belépő Mattura nézett. - Hát ébren vagy! - jegyezte meg kelletlenül. A fiú nem felelte rá. Tudta, hogy nem nagyon érdekli a válasza. Mattu odalépett hozzá és eloldozta. - Kelj fel! - utasította, a rabszolgákkal használt beszédstílusában. - Mosakodj meg, meg biztos kell könnyítened is magadon! Berserker Mattu legnagyobb elégedettségére szótlanul állt fel és indult ki a sátorból. Biztos kezdi megszokni a helyzetét. Már szinte mindenki ébren volt a táborban. Reggeli teendőik után szaladgáltak. Minrast etetni, fát hozni a tűzre, edényeket előszedni, reggelit készíteni? Berserker a vékony páncél alatti ruháját viselte, mégsem rezzent össze a reggeli hidegben. Megállt a sátor bejáratában és valamilyen formájú vizet kutatva tekintett körbe. - Azt a fűzfánfütyülő, jégenkopogó rézangyalát annak a hétszínű szitán keresztul szűrt sistergo ménkűnek, hogy a fenében nem fagysz meg?! - bukott ki Mattuból a meglepettség Berserker természet ellenes viselkedése láttán. A fiú hetykén megvonta a vállát a kaftánjába csavart mogur előtt: - A szülőbolygómon az év nagy részében ilyen idő van. Meg lehet szokni! - felelte és legnagyobb örömére meglátott egy vödröt egy sátor mellett. Szerencséjére még víz is volt benne. Letérdelt a fagyott földre és belemerítette a kezét a vízbe. A tetején vékony hártyában apró jég darabok úszkáltak, de ez nem zavarta. A tenyerét összezárta és az arcához emelt a vízből. Kortyolt egyet belőle, a maradékkal pedig megmosta az arcát. Aztán a szájából visszaköpte a vizet és az orrát a vízbe fújta. Lehajolt és a fejét belenyomva a vödörbe megrázta magát, kiemelte a fejét a vízből és felemelve a vödröt hosszasan ivott belőle. Felfrissülve egyenesedett fel a földről. Mattu arcára volt írva a véleménye az előző pillanatok tevékenységéről. Nem tudta eldönteni, hogy kiadja magából, vagy csak ne higgye el, amit látott. Berserker meglepett szemöldökemelésre egy fejcsóválással és valami saját nyelvű megjegyzésével válaszolt. A fiú nem firtatta tovább a kérdést, semmi köze sem volt hozzá. Az égen váratlanul egy hajó hasított végig. Teherszállítónak tűnt, de sebes röpte ellenére is látszódtak a méretes lövegtornyok rajta. Süvöltő hangjára felnéztek a táborlakók és követték a hajó kecsesnek nem mondható útját a tábor mellé, egy leszállásra alkalmas terület felé. - Ki a fene lehet az? - tűnődött el Mattu és megindult a hajó felé. Turáni volt, ezt azonnal látta rajta. De senkit se vártak ide és a kalandozások is szüneteltek, tehát amiatt se kereshették a mogurt! Mivel Bersernek semmi utasítást sem adott, így a fiú szótlanul követte fogva tartóját a hajó felé. - Maradj velem! - utasította mogorván a mogur, mikor észrevette, hogy még mindig mellette van. - És ne próbálkozz semmivel se, mert meghalsz! - Értettem! - felelte Berserker katonásan és egy lépés távolságból követte Mattut. A tábor és a landolt hajó között félúton találkoztak a jövevényekkel. Turáni harcosok voltak, egy előkelő vezetésével. Tegezeik veszőkkel tömve himbálóztak az oldalukon, Kaftánjukon keresztben töltényöv húzódott, gránátokkal teletűzdelve. - Zotmund! - kiáltott fel Mattu, amint megismerte a vendégek vezetőjét. - Mattu! - szorította meg a felé nyújtott izmos kart Zotmund. - Örülök, hogy látlak! Ezer éve nem találkoztunk? Egy félszeg mosoly jelent meg a munkában mindig zord Mattu arcán. - Igen, régen kalandoztunk együtt! Elmúltak azok az idők, amikor kalózokra vadásztunk, vagy zsákmányra? Zotmund helyeselve bólogatott. Ő is felidézte a régi szép emlékeket. - Megöregedtünk azóta - ismerte be kelletlenül. - Már van fontosabb dolgunk is mint háborúskodni állandóan? te a seregeket vezeted, én a nemzetségem? - Hát igen. Nagyobb lett a felelősség? De mi járatban vagy erre? Miben segíthetek? Gyere! A sátramban beszélhetünk! - Arra sajnos nincs időm! - szabadkozott Zotmund és nem is indult meg a tábor felé. - Kalózok fosztogatnak megint, és épp erre jártam, aztán gondoltam a régi idők emlékére meghívlak egy kis közös csetepatéra? Mattu meghőkölt a különös kéréstél. Igaz, hogy egykor jóbarátok voltak, de már vagy húsz éve alig találkoztak. Mattu a sereget választotta, Zotmund a politikát. Az útjaik szétváltak és csak a fontos nemzetgyűléseken találkoztak. Akkor azonban jól berúgtak és elnosztalgiáztak a régi, közös kalandokon. - Hozhatod a srácokat is egy kis lőgyakorlatra, nem lesz bajuk - próbálta győzködni Mattut, hátha így jobban kötélnek áll. - Elégetettem velük a fegyvereiket - vágta rá habozás nélkül Mattu, de közben azért fontolgatta a kérést. Végül egyenes neki szegezte a gondolatait. - Most csak úgy nosztalgiázni támadt kedved, vagy mi? Zotmund felnevetett és megveregette barátja vállát. - Látom te átlátsz rajtam! - vigyorgott továbbra is! - Hajni mondta, hogy vigyelek el magammal. Szerinte még valami bajom esne, mert húsz éve nem rendes harcban. És ő örülne, ha velem jönnél, hogy vigyázz rám! Erre már Mattunak is nevetnie kellett. - Te! Csak nem nehezen bánsz az asszonnyal? - Áh, ne is mond! Néha visszasírom a kalandozásokat és a kalózokat. Őket legalább lelőhettem, ha rosszat mondtak, vagy nem tették, amit mondtam nekik? - A foglyokat elviszitek majd a piacra? - váltott témát gyorsan Mattu, kényes helyzet volt ez két ilyen derék, vitéz férfinak. - Igen, miért? - felelte tömören Zotmund, nem értette Mattu kérdését. - El kéne vinni ezt a madárkát eladni? - mutatott a mögötte álldogáló Berserkerre, aki egy szót sem értett az egész turáni nyelven zajló beszélgetésből. A mutogatásból azonban rájött, hogy róla van szó. - Miért, ki ez? - nézte meg alaposabban is Zotmund a fiút. - Valami idegen, nem jegyeztem meg honnan való. Lezuhant ide, miközben vadászgatott valami csempészekre. Nekünk meg jobb dolgunk is van, mint őt felügyelni - magyarázta készségesen Mattu. - Vadász? - ízlelgette meg a szót Zotmund. - Nekem kellene egy ilyen rabszolga? - Áh, hagyd, a végén még megölne álmodban! - igyekezett lebeszélni a vásárról. - Sózd rá valakire, aztán vedd le a neked járó részt belőle, a többit meg hozd majd vissza? - Nekem egy pont ilyen kell most, nem számít, milyen vad? - ellenkezett Zotmund és alaposan végigmérte Berserker izmos alkatát. Látszott rajta, hogy alapos kiképzésen esett át. - Adok érte tíz minrast. - Húszat! - vágta rá kertelés nélkül Mattu. - Tizenkettő! - Tizennyolc! - Tizenöt! - Rendben, de a legjobbak legyenek! Öt gyors csatába valót, öt erős, málhásat és öt kiváló, mutogatni valót! - belecsapott Zotmund tenyerébe és az üzlet megkötött. - Viheted, de mi a fenének neked egy ilyen? - Valami eszi az állataimat és másokét is. Kiküldtem néhány vadászt, hogy kapja el. Fogtak azok mindent, de az állatok ugyanúgy hulltak. Most meg már ott tartunk, hogy a rabszolgák nem mernek kimenni a vadászokkal, hogy vigyék a felszerelést, mert félnek a szörnytől. Ha ez így folytatódik, akkor dolgozni se fognak. Ez csak nem csinálja össze magát, ha egy kis veszélybe kell menni. És ne kár, ha meghal, csak tizenöt mintasomba kerül? Amikor az a dög már legalább tízszer ennyit felfalt a plájunkról! - Erre talán jó lesz, de vigyázz vele! - Hunimund! - szólt hátra az egyik harcosának. - Hozz egy rabszolga bilincset! Vigyázok, nem vagyok kezdő! Akkor jössz a kalózok ellen? - Hát nem is tudom.. - kérette magát Mattu, pedig volt kedve menni. - A zsákmányon természetesen megosztozunk? - Amúgy meg mi ez a nagy kedv húsz év után a háborúskodáshoz? - habozott Mattu, ment is volna, maradnia is kellett. - Az úton elmesélem - titokzatoskodott Zotmund és mellé megvillantott egy hamis mosolyt. Közben Hunimund visszatért egy rabszolga bilinccsel, amit Berserker nyakába akasztott. Mattu végignézte amint a foglyát feltuszkolják a hajóra, majd elkiáltotta magát: - Táborbontás! Hajózunk egyet? - cinkosan Zotmundra vigyorgott.
  13. Hamarosan majd én is alkotok valamit. Már nem kell sok hozzá. Lehet, hogy reggelig lesz még belőle valami, de a héten biztosan. Addig is türelem és bocsánat a hosszas várakozásért!
  14. Tarkacsu

    Vicces és kedves dolgok

    " brit fiatalembernek a szüzessége elvesztését, " Már kezdem azt hinni, hogy ezek az ánglusok önmagukat parodizálják! Szerintem ez csak egy kamu hír. Olvastam már olyat is, hogy egy svéd korházban egy pasas magát varta össze, meg hogy egy kislány terhesen született... Nem térek magamhoz még most se. Ezeknek tényleg ennyi felesleges pénzük van?
  15. Tarkacsu

    Császári Birodalom

    vadűr, Ismeretlen régiók Valami váratlanul és kegyetlenül hasított fel egészen az agyába. Talán egy penge volt, amit az orrán át nyomtak fel belé? Az nem lehetett, mert akkor már nem töprengene azon, hogy mi lehetett! Levegő vételnél hasított a tüdejébe a fájdalom, tehát valami gázt szívott be! Nagyszerű, valami mérges gáztól fog meghalni! De hogy a fenébe kerülhetett gáz a sisakszűrőjén át a szervezetébe?! Kinyitotta a szemét, úgy több esélye van válaszokat találni. Gyorsan meg is kapta őket! Fedett helyen volt, talán feküdt, ezt a tompa fájdalom miatt nem tudta pontosan megállapítani. A falakon beszűrődő fény alapján egy nagyobb sátorban lehetett. Ezt a feltételezést erősítették meg a perifériás látómezejében álló oszlopok is. Nem fordította oldalra a fejét, a szemben álló idősebb férfit nézte mereven. Különös ruha volt rajta! Inkább komikusnak mondaná!Az állatborök miatt megelevenedett ragadozónak nézett ki. A férfinek hosszú haja volt, valami ismeretlen technikával összefogva, a tincseiben is ékszerek lógtak. Térdig éro kabátot viselt, aminek szintén csillogó, díszes gombjai voltak. Egy vastag, veretekkel díszített övvel fogta össze a derekán. Erről lógott egy sugárvető, néhány tár és egy, furcsa homokóra alakú tartó, melybe vagy három tucatnyi, vékony fémrúd zörgött diszkréten, gazdája minden lépésénél. A nadrágjából nem sok látszott. Amit nem a kabát takart el, azt a hosszúszárú csizma. Többen is álltak körülötte. Hasonló ruhában, de egyik sem volt ennyire díszes. Minden bizonnyal ő lehetett a vezérük. A mellette álló ember a kezében egy kis fiolát szorongatott. Biztosan azt dugta az orra alá, hogy magához térjen. Annak az erős szaga hasított az agyába, nem egy kés! Hirtelen minden eszébe jutott: a zuhanás, azok a kölykök a roncsnál, a felé száguldó pata. Nem tapogatta meg a halántékát, érezte anélkül is a kötést rajta. - Végre, hogy magadhoz tértél, hogy a tulipános istennyila vágjon beléd! - csattant Mattu hangja. - Ki vagy és mit keresel itt? ? a legendák igazak, roppant zárkózott és magának való, bizalmatlan nép ez, bár az utóbbit, nem is érdemelte ki az idegen. Hívás nélkül érkezett, ráadásul megtámadott öt turáni? hát nem harcost, de talán egyszer még azok lesznek? Figyelte egy darabig a vörösödő fejű vezért, majd sorban végigmérte a társaság többi tagját is. Megismert egy párat, azokat, akik ott voltak a roncsnál is. Biztosan ők hozták ide, még ájult volt. - Kérdeztem valamit! - dörrent haragosan Mattu. Nem tűrte ezt a pofátlanságot! Az idegen újra rászegezte a tekintetét, de továbbra sem szólalt meg. Csak olyan bamba képet vágott, mintha nem értené az emberi beszédet. - Ide figyelj te anyaszomorító! - ordította Mattu és közelebb lépett a fiúhoz. - Betörtél egy turáni bolygóra, ami halálos véteknek számít, tehát nagyon ajánlom neked, hogy gyorsan értsd meg a közös nyelvet, mert holnap az ifjak rajtad fogják gyakorolni a mozgó célpontra való pont lövés minden örömét!- Még mindig szótlanul bámult Mattura, csak az arca váltott gondolkodóra, talán valamelyik szó jelentését ízlelgette. - Turániak? - kérdezte végül lassú beszéddel, és továbbra is Mattut figyelte. - Ti is harcoltatok a Sith-háborúban! A kijelentésére hátrahőkölt a mogul, mintha mellkason vágta volna az idegen harcos. Lehet, hogy az idegen beszédképessége lepte meg, lehet, hogy a ismerete a népéről. Pillanatnyi tétovaságát kihasználva az idegen folytatta: - Akkor veszítettétek el a szülőbolygótokat is? Évezredekig nem hallottunk rólatok, azt hittük kiirtottak titeket! Ez már aztán tényleg sok volt! Ez a kölyök túl sokat és túl pontosan tud róluk! Mattu gyorsan felszedte a földről az állát és visszavette a vallató szerepét is: - Honnan az Öregisten részeges minrasától tudod ezt? - - Az én népem is részt vette abban a háborúban - mesélte készségesen az ifjú harcos. - Mi büszkék vagyunk a sikereinkre és ezért tanítjuk a fiataloknak? - Ki vagy te? - eredetileg ezt akarta megtudni, csak a váratlan közbevetés térítette el. - A nevem Berserker - felelte a fiú, pedig érezte a vallatás szagot a sátorban. - Einherjar vagyok, egy harcos nép fia. Ti talán Vadászoknak ismerhettek minket? Így neveztek a Háborúban is. - Vadászok? - ízlelgette a szót, mint aki az emlékezetébe keres. Jól tudta, feleslegesen. Sohasem tanulmányozta annyira népe, vagy a Galaxis történetét, hogy egy ilyen információt tudjon. Sőt, lehet, hogy ez az információ annyira apró és jelentéktelen, mint a Glaxis peremén lévő aszteroidák. Talán csak az említett nép tartja oly fontosnak, szükségszerűnek, axiómának, nem csoda, hiszen számos faj esik ebbe a hibába.- Kinek az oldalán álltatok? - nem volt igazán fontos kérdés, mivel ezer éve véget ért a harc. Azóta pedig újabb háború söpört végig a Galaxison. Más miatt volt lényeges. Ha a turáni csillagflotta felperzselte ezeknek a hazáját, és ezek ilyen elevenen őrzik az ezeréves ?sikereket? akkor megeshet, hogy bosszút állnának az ezeréves ?sérelem? miatt. Jelenhelyzetben ez hiányzik a legkevésbé! - A Köztársaságén - érkezett habozás nélkül a felelet. - A Jedik megbízásából vadásztunk Sithekre, mandalorne harcosokra? - A Jedik nem küldenének orgyilkost senkire! - vágott a szavába Mattu hevesen. - Nem olyan fajták! Berserker felnevetett. Halkan, kuncogás szerűen. - Hát? - kezdett a magyarázatába. - Amikor a Sith Birodalom katonái a coruscanti templomukat robbantják rá a fejükre, akkor a világnézetüket jó messzire dobják a túlélés érdekében?Velük harcoltuk végig a háborút. És mi követtük el azokat a? ?dolgokat?, amiket ők végképp nem akartak. Egy olyan kemény háborúban sok minden megesik, amire egyik fél sem büszke? Mikor győztünk, akkor ők békében elengedtek minket, csak azt kérték, hogy tűnjünk el minél messzebbre és ha lehet akkor ne is jöjjünk elő. A Jedik mélyen hallgattak rólunk, nem akarták, hogy a kis titkuk kiderüljön, mert ők se olyan békepártiak, mint mondják? Mattu figyelmesen hallgatta végig a történelem leckét, hitte is meg nem is. A jelenlegi helyzetben az ezer éves szövetségek, vagy sérelmek számítottak a legkevésbé. Nagyon jó a kölyök azt meg kell hagyni! Egy ilyen mesét nem lehet kideríteni. Ezeréves titkos nép? ja persze! A kérdés tehát adott: - Mit keresel Turáni területen? - Ez véletlen! Erről biztosíthatom! - vágta rá határozottan. - A kiképzésünk ma is úgy zajlik, mint régen. A gyerekek hét éves koruktól? - A lényeget! - dörrent rá Mattu. Elege volt a mellébeszélésből és már kezdett fájni a feje a sok sületlenségtől. Berserker elhallgatott, várt egy pillanatot, hogy felmérje honnan kezdje a érdemi részt, majd folytatta: - A Harcos vizsgán csapdát kell állítani egy idegen csapatnak, aztán meg kell ölni őket, túlélő nem lehet. Én fel is állítottam a csapdát, jól is ment minden, csak azok a gyávák hamarabb kezdtek el futni, mint vártam. Utánuk mentem, de már csak a hajón kaphattam el őket. Mire végeztem a hátsó részben, már beugrottak a hipertérbe. Aztán valamelyik barom felrobbantotta a hajtóművet, és ide zuhantunk le? - És azt a csapdát teljesen önállóan kell elkészíteni? - tette fel a lényeges kérdést a mogul olyan hangsúllyal, mintha evés közben társalognának.. Berserker megérezte ártatlan kíváncsiság mögött rejlő szándékot. - Igen? - Tehát senki nem tudja hol keresse a ha véletlenül bajba keveredne? Jól tudta, hogy az élete függhet a választól, de mégis azt felelte, ami az igazság volt: - Nem - Nem színészkedett. Nyíltan nézett Mattu szemébe, ha él a lehetőséggel és kivégzi, akkor is becsülettel hal meg! A mogul csak bólintott és kiment a sátorból. A többiek követték. Lélegzet visszafojtva figyelte a távolodó léptek közt kibontakozó beszélgetést: - Veszélyes lehet ránk! - jelentette ki az egyik hang. - Senki sem tudja, hogy itt van. Öljük meg! - toldotta megy egy másik. - Nem! - ez Mattu hangja volt. - Még hasznunkra lehet. Könnyedén levert öt? - a többit nem hallotta, mert már túl messze voltak. Elégedetten mosolyodott el. A páncéljától ugyan megszabadították, de erre számított is: a felsőruhája nyakmerevítőjét húzta ki. A vékony fémpálca két végét egymásba dugva karikát készített. Egy pár pillanattal később átlátszó kék hologram korong keletkezett a karikában. A körben megjelenő írásjelek segítségével legépelt két szót: ?bent vagyok?. Egy gombnyomással elküldte a tömör jelentését a felettesének.
  16. Tarkacsu

    Császári Birodalom

    Vadűr, ismeretlen régiók Az idegen hajó még mindig lángokban állt. A zuhanás által felgyújtott erdő sem akart kialudni, pedig nem volt száraz a növényzet. Becsapódás előtt megsérült több helyen is a hajó test, méretes lékeket vágva a belé, amiken keresztül az egész környékre gyúlékony folyadékok hullottak le. A roncs közvetlen közelében is hatalmas lángokkal égett itt is, ott is. Az öt fiú nehezen tápászkodott fel. Az az idegen alaposan helyben hagyta őket, és még meg se kellett erőltetnie magát hozzá. Nagyszerű harcos lehetett. Erről tanúskodott a speciális páncélja is, ami túlélt egy zuhanást, egy robbanást mindezt úgy, hogy karcolás nélkül úszta meg a benne rejlő ember? Ember? Az még kérdéses! Ozor az idegen felett állt, mint a győztes fejedelem a leigázottak zsákmánya felett. A harcos az oldalán feküdt. Fényes páncélját friss karcolások, koromfoltok csúfították el. A sisakja halánték részénél éktelen horpadás keletkezett Ozor minrasának patája nyomán. A páncél többi része - ahol nem kapott a zuhanás, a robbanás és a harc közben sérülést - csillogott-villogott. Sokkal ellenállóbb volt, mint a birodalmi rohamosztagosok plasztoid páncélja. - Nézzük meg ki ez! - ajánlotta Zolta. Általában ő volt a legkíváncsibb közülük, és éppen ezért ő keveredett a legtöbb bajba is. Mivel Ozor minrasa terítette le, így a fiút illette a zsákmány. A többiek figyelték, amint letérdelt a harcos mellé és két kézzel megfogta a sisakja arcrészét. - Így kitörheted a nyakát - jegyezte meg Zolta szakszerűen. A turáni cirkálókon rengeteg sérült pilótát látott landolni vagy becsapódni a hangárba. A segítségükre sietők mindig óvatosan bántak velük, a sisakot nem is szedték le, féltették a szerencsétlenül járt pilóta csigolyáit. - És? - vágott közbe Liuntika kissé hevesen. - Turáni szállásterületen megtámadott minket! Ha meghal, hát nagyon sajnáljuk? Majd azt mondjuk hogy önvédelem volt! Még vitatkoztak, Ozor óvatosan leszedte a sisakot és tátott szájjal emelkedett fel a harcos mellől. Amint meglátták ellenfelük arcát, a többiek is elnémultak. Nem is az volt a meglepő, hogy ember volt az idegen harcos, sokkal inkább a kora. Az óriás arcvonásaiból ítélve velük egyidős lehetett! Szótlanul bámulták az idegen fiú arcvonásait. Karakteres volt az arca, rövid barna a haja. A halántékából enyhén szivárgott a vér, de nem tűnt súlyosnak a sebe. Félelmetes volt, hogy egy hasonlókorú fiú ennyivel jobb harcos mindanyjuknál! Könnyedén legyőzte őket, pedig ötszörös túlerőben voltak! - Vigyük el Mattuhoz! - gyűrte le a meglepettségét, és a szégyenletes vereség okozta sokkot Ozor. - És mi lesz a lakomához szükséges étellel? - akadékoskodott Zolta, de csak azért, mert nem neki jutott eszébe ez az ötlet. - Hát? - kezdett bele Karkhász és letérdelt a harcos mellé. A hátáról leakasztotta a hatalmas karabélyát. - Ezzel lőhetünk útközben valamit? uh - egyenesedett fel kezében a fegyverrel. - Jó nehéz! - Kötözzük meg, mielőtt magához térne! - toldotta meg Liuntika is az ötletbörzét. Összeszedték a minrasszerszámok szíjait és azzal kötözték meg alaposan a foglyukat. Öten, nagy nehezen feltették az óriást Ozor minrasára. Felpattantak a saját hátasaikra és lépésben elindultak vissza, a tábora.
  17. Tarkacsu

    Császári Birodalom

    Vadűr, ismeretlen régiók Éles visítás hasította ketté az éjszaka csendjét. Már megint állatot vágnak apámék - gondolta kelletlenül Zolta, felidézve az ezzel járó gondokat. Hajnalban kelni, egésznap lótni-futni, mert mindenki őt küldi el ha szüksége van valamire. Mondván, hogy ő a legkisebb és a leggyorsabb. Aztán meg el kell viselnie az egyre több alkoholt magukba önto derék turáni munkások fárasztó humorát. És most még le is tolják majd, mert elaludt. Semmi kedve ehhez? A dobhártyarepesztő robbanás térítette magához. Azonnal felült és a hang irányába kapta a fejét. Már emlékezett mindenre. Mattu küldte el őket, hogy szerezzenek lakomához ételt. Mindezt persze a fegyvereik nélkül, mert azt elvette tőlük. Messzire kóboroltak és elhúzódott az élelem keresés, így ütöttek egy alkalmi tábort és ott töltötték az éjszakát. Vagyis? Pillantott fel az égre. Még mindig töltik, még van egy pár óra hajnalig. - Mi volt ez? - kérdezte a társaitól. Már kezdte megszokni, hogy ők sokkal éberebbek és figyelmesebbek. - Lezuhant nem messze egy hajó - vágta rá azonnal Liuntika. - Szerintem nézzük meg! - javasolta Ozor. - Hátha akadnak túlélők. A többi fiú egymásra nézett. Elvileg mindannyian egyenlők voltak, de Ozor ügyessége és tudása miatt messze kimagasodott közülük, így egyfajta vezetőjüknek tekintették. Ezért nem is osztották meg vele a nemtetszésüket. - Ugyan már! Gyerünk! - szólt rájuk Ozor, megérezve a bizonytalanságukat és elindult a minrasáért. - Ez turáni terület! Itt csak turáni hajók járnak, és segítenünk kell nekik! Ez az érv hatott és a többiek is követték a felszerszámozásban. A hajó nem messze zuhant le tőlük, alig pár kilométerre. Az erdő okozta nehezebb terep ellenére is gyorsan elérték a roncsokat. A típusát már lehetetlen volt megállapítani, annyira összetört. Teherhajó lehetett, amit néhány plusz fegyverrel egészítettek ki. Akár turáni is lehetett, de ilyesmi hajókat inkább csempészek használnak. Egy egész tisztást vágott magának a becsapódó hajó, felgyújtva egy jókora területet az erdőből. Az öt fiú közelebb léptetett a mintasokkal a roncshoz. Az állatok a tűztől megrémülve fújtattak és toporogtak. Nehezen lehetett rábírni őket a közelebb léptetéshez. - Inkább hagyjuk itt őket - javasolta Karkhász és lepattant a hátasáról. Egy közeli ép fához vezette és kikötözte hozzá. A többiek követték a példáját, majd óvatosan lépkedve, kikerülve a lángoló különböző hajtómű folyadékokat olyan közel mentek a tűzhöz, amennyire csak tudtak. - Ezt a zuhanást senki sem élhette túl - állapította meg nagy szakértelemmel Zolta. A hajó állapotát nézve igaza is lehetett. Egy roncshalmaz volt az egész. - Menjünk? Majd ha kialszik a tűz, akkor visszajöhetünk megnézni, kik voltak ezek. Az öt fiú megfordult és a minrasok felé indult, amikor egy váratlan robbanás rázta meg a roncsot. A földre vetették magukat, nehogy valami repesz eltalálja őket. A hasukról az oldalukra fordulva meglátták a robbanás következményét is. A roncshajó oldalába egy méretes lyukat hasított, amit lángok vettek körül. A következő pillanatban egy fekete alak emelkedett ki a lyukon. Hatalmas volt, legalább két méteres. Páncélt kellett viselnie, különben már elégett volna abban a hőben. Lassan feléjük fordult. Vállai ütemesen emelkedtek ahogy levegőt vett. Sisakrostélya halványan világított. Belülről biztos érzékelok vetítőlapjai lehettek benne. Egy ugrással kiemelkedett a roncsból, egy tigris bukfenccel megérkezett a talajra, kigurulva belőle azonnal talpra állt. A fiúk mozdulni sem tudtak a meglepődöttségtől. Csak akkor lendületek akcióba, amikor az óriás egy laza rúgással leterítette a földön heverő Sárkelt. Liuntika volt a leggyorsabb. Talpra szökkent, egy lépéssel ott volt az idegen előtt, csak két fejjel alacsonyabban. Felütve megcélozta az állát, de az óriás balkezével félresöpörte Liuntika ütését jobbjával pedig mellkason vágta, amitől a fiú hanyatt zuhant. Karkhász egy lábsöpréssel próbálkozott, még fekvő helyzetből. Az óriás könnyedén felugrott, így Karkhász csak a semmit rúghatta el. Még a levegőben volt, amikor a kiosztott egy kemény fejberúgást a harmadik fiúnak is. Ozor és Zolta ekkora talpra szökkent és Liuntika is feltápászkodott az első bekapott ütése után. Hárman igyekezték körbe venni az óriást, aki legalább két fejjel volt magasabb mindnyájuknál. Az óriás megállt középen és körbefordulva végigmérte a három fiút. Amikor Zoltának háttal volt, akkor lendült támadásba a fiú, bízva a meglepetés erejében. Tévedett. Alig lépett közelebb, még csak az ökle lendült, de beleszaladt a könyökébe, amitől összerogyott. Ozor is támadásba lendült, őt egy hátra felé leadott rúgás állította meg. Liuntika az előző ütését is nehezen viselte, így neki esélye sem volt kivédenie a következő támadást. Mind az öt fiú a földön hevert, nyöszörögve, a fájós tagjaikat tapogatva. Az óriás végig pillantott rajtuk, talán azt nézte meg, hogy jelentenek-e rá veszélyt,a aztán elindult a fák közé. Ellépett Ozor mellett, de nem haladt két métert sem, amikor a fiú füttyére megfordult. Még mindig a földön feküdt, a kezével a bordáit szorongatta, ahová a rúgást kapta. Az óriás nézte őt egy pillanatig, majd megfordult, hogy folytassa az útját. Ekkor látott meg két patát, ami iszonyatos erővel csapódott a sisakjába. Hanyatt esett, de eszméleténél maradt. Egész addig, hogy felfogja, mi történt. Az a kölyök nem neki, hanem a gebéjének füttyentett. A több mázsás jószág pedig fejbe rúgta. A felismerés után elájult.
  18. Tarkacsu

    Császári Birodalom

    Peremvidék, ismeretlen régiók, a Rylothon túl A Jediket hatalmas tisztelet övezte hajdanán. Rajongtak értük az emberek, a béke és az igazság őreinek nevezték őket. Több ezer fős Rendet alapítottak, a saját ideológiájuk alapján nevelték fel az Ifjakat és évezredeken át beleszólásuk volt a Galaxis történelmébe. Ítéleteket mondtak ki, életekrol döntöttek, háborúkat szítottak a vallásukkal ellentétesen vallókkal szemben. Gyakorlatilag ők irányították a Köztársaságot. Mindezt miért? A titokzatos Erő miatt! Az emberek nem értik az Erőt, ezért félnek tőle, isteneknek képzelik őket. Pedig nem érdemelnek ekkora megbecsülést! Az Erő nélkül ők senkik! Minden hatalmukat a Neki köszönhetik. Ilyen feltételekkel pedig gyerekjáték ?nagynak? lenni. Igazi tiszteletet a korlátok legyőzése érdemel. A fájdalom figyelmen kívül hagyása. A harcművészet és fegyverek teljes ismerete. A tudás, ami tökéletes Harcossá teszi az embert! Gyengébb ellen nem dicsőség nyerni. Az erősebbet legyőzni már sokkal nagyobb dicsőség! Ezért álltak a nagy háborúban a Jedik mellé. A sithek voltak az igazi harcosok. És Mandalorn katonái. Ellenük megtiszteltetés volt diadalt aratni. A Jediknek egyedül ez sohasem ment volna. Ez nem csupán egy nép vagy egy kaszt. Ez egy életforma. Egész életen át kell tanulni. Harcra edzeni. Képezni a testet és a szellemet. Kisgyermek kortól kell elkezdeni a gyakorlatozást. Kemény munkával és rengeteg tanulással. Aminek egy célja van: harcossá válni! Hosszú és rögös ez az út. A magukat civilizáltnak mondott világnak barbárnak is tűnhet. A kisgyermekeket összegyujtik és közösen nevelik fel, hogy bajtársiasságot tanuljanak. Csapatként kezelik őket. Minden apró hibáért kollektív és kemény büntetést kapnak. A fizikai fájdalom a mindennapok szerves részévé válik. Gyakran kapnak testi fenyítést, az élelemért meg kell szenvedniük. Sokszor saját maguknak kell elejteni a eledelnek szánt állatokat. Az erejüket is nap nap után próbára teszik. A képzett harcosok válogatott eszközökkel nevelik fel az új generációt. A hosszú évekig tartó felkészítés alatt a társaikon és uraikon kívül senkivel sem találkozhatnak. Nincs kapcsolatuk a külvilággal. Asszonyt is csak harcosként szerezhetnek maguknak. A házasság a hősök kiváltsága. Csak az arra érdemes támaszthat utódot magának, hogy aztán a gyerekét ne ismerje és átadja a bajtársainak kiképzésre. A kegyetlenkedések, a lehetetlent súroló követelések, az állandó megterhelés, a hidegben alvás, a fejadagok megvonása, a gyilkos feladatok sok áldozatot szednek. Amikor már megszokják ezt az életet, amikor már fel sem tűnik nekik a sok szenvedés, akkor jön a nagy finálé. A Vadászat. Főleg most, hogy sokkal nagyobb tétje van?Ennyi hülyeséget összehordani! - gondolta a kő ablakkereten túl elterülő hatalmas férfi a saját elmélkedéséről. - A hariinak* igaza volt: a katonának megárt, ha sok szabadidőt kap és el kezd gondolkodni. A napfényes égbolton megvillant egy aprócska fénypont, majd sebes növekedésével gyorsan felvette egy hajó formáját. Valami átalakított csempész tákolmány lehetett. Alig telt bele néhány percbe és a hajó megállt a hatalmas kőépület körül, aminek egyik üvegtelen ablakából bámulta az érkezoket. Az idegen hajó pilótája hamar ráébredt, hogy itt nem fog tudni leszállni, így egy távolabbi tisztás felé lebegtette a járművét. Hátra lépett az ablaktól, be a hideg falak közti homályba. Itt az idő. Megérkezett a gyanútlan segítők csapata. Ehhez nem kellett más, mint néhány megbízhatatlan ember előtt fecsegni a ?hatalmas zsákmányról? egy rylothi bárban. Valaki meghallotta, az átadta a barátainak és máris itt vannak, hogy begyűjtsék a szajrét. Jobban örült volna ha a turániakig is eljut a híre, ők se hagyták volna ki ezt a lehetőséget és akkor közvetlenül a céljához ér. De így sincs semmi baj. Így tervezték meg a küldetést. Így lesz meg az alibije is? Kis terpeszben állt, karjait rézsút lefelé kitartotta oldalra. Fekete árnynak tetszett az alakja az ablakon túli ragyogáshoz képest. Néhány fiatal, hat-hét éves forma gyermek jelent meg. Kezükben különböző páncélelemeket tartottak, amit sorban felcsatoltak az idősebb társukra. Lábvért, al- és felkarvédő, mellvért? Pillanatok alatt teljes lett az öltözete. Az egyik gyermek egy sisakot hozott. Két kézzel tartotta, megállt vele a férfi előtt, fél térdre ereszkedett és úgy nyújtotta fel a sisakot. A férfi elvette tőle és a fejére húzta. A sötét szemnyílás azonnal kivilágosodott, számadatok, értékek, rendszerellenőrző diagnosztika eredményei futottak át rajta. Hőmérséklet, páratartalom, szélerősség és irány, távolságadatok, életfunkciók értéke: vérnyomás, pulzus, vércukorszint? minden információ, ami egy harcban szükséges lehet. Mindezek a kijelző baloldalán, felső-, illetve alsószélén kaptak helyet. Jobboldalt üresnek kellett volna lennie, de most az előtte térdelő fiú adatai jelentek meg. Becsült tömeg, magasság érték, a fajára, az emberre jellemző anatómiai gyengepontok. Halálos, vagy bénító pontok villogtak egy sematikus képen? Felemelte a fejét és kijelző adatai is megváltoztak. Az éppen nézett pont távolságát adta meg. A fal és az ablakkeret két egész héttized méterre volt, az azon túli erdő egyik fája kétszázhuszonhét egész tizenöt méterre. Egy újabb fiú érkezett, ő egy karabélyt hozott. A harcos mogorván elvette tőle és az hátán lévő mágneskarokhoz fogatta. - Menjetek vissza a hajóra! - utasította őket. - Ha eltűntünk, menjetek haza. Tudassátok otthon, hogy elindultam! A fiúk bólintottak és elsiettek. Már hozzászoktak a mogorva parancsokhoz, ők is ilyen harcosok lesznek egyszer, ha felnőnek. Akkor majd ők is parancsolgathatnak. Egyedül maradt. Percek kérdése és elkezdődik a küldetése, amitől az egész népe sorsa függ. (* egy katonai méltóság, ami Charietto hadúrról lett elnevezve) A sűrű vadonban egy hasba lőtt rancor kecsességével haladt a tucatnyi főt számláló kis csapat. Csapkodták a növényeket, rugdosták az útba kerülő gallyakat és hangosan káromkodtak a milliónyi élosködo rovar miatt. - Ajánlom, hogy igazad legyen és megérje ide jönni! - sziszegte egy, a keskeny ösvény közepe táján haladó trandoshan az élen haladó zabraknak. - Ne aggódj! Igazam lesz! - állt meg még hátra szólt biztosításként. Óráknak tűnt a gyaloglással eltöltött idő, és jócskán ki vett az erejükből. A kőtemplomot, vagy erődöt vagy kitudja mit már a hajóról is látták, de sehol sem tudtak leszállni a közelében. Az évezredes épületen való landolást nem akarták megkockáztatni, így maradt a kilométerekre lévő tisztás. Remélhetőleg sikerült tartani az irányt, és nem fognak kóvályogni az őserdőben! - Ne siránkozzatok mint a gyerekek! - dörrent rájuk egy twi?lek. - Ha azt mondta ott lesz a szajré, akkor ott is lesz! Különben nem éri meg az estét? Amúgy honnan tudsz erről a helyről? - Már ezerszer elmondtam! - hördült fel ismét a zabrak. - Egy ryloth- i bárban kaptam a fülest. Azt mondta az informátorom, hogy ő tényleg látta a szajrét, csak neki nincs ismertsége elpasszolni. Nekünk meg ugye van? De akár magunk is felhasználhatunk egy keveset belőle? Azt hiszem megérkeztünk? Váratlanul állt a csapattal szemben a hatalmas kőépítmény. A növényzet alaposan benőtte az évezredek alatt, de még így is stabilan állt. Valami templom lehetett egykor, talán rakata korú? Ez senkit sem érdekelt. A zabrak magabiztosan indult el egy bejáratnak kinéző lyuk felé. A többiek óvatosan követték. Ők nem bíztak ennyire abban az informátorban. - A fegyverek legyenek készenlétben - utasította a twi?lek és kibiztosította a saját sugárvetőjét. - Üres kézzel nem megyünk el. Ha itt van a tulaj, akkor lelőjük és elvesszük az árut. A méretei ellenére rögtön a tövében, a talajszinten volt a bejárata, ami egy sötét, hosszú folyosóra vezetett. Néhány életképesebb növény a sötét folyosó elejére is benyújtózkodott, bentebb már csak a gomba telepek éltek meg, puha penészréteggel borítva be a falakat és a padlót. A köveken visszhangzó lépteik zajától százával menekültek az ízeltlábú és rágcsáló állatok valami biztonságosabb hely felé. A csapat tagjai sötétben előszedték a kézi- és fejlámpáikat, amivel bevilágítani igyekeztek a sötét folyosót. A kimerítő erdei menet után gyorsan haladtak a hűvös épületben, néhány perccel később elértek egy nagyobb csarnokot. A terem négyszög alakú volt, az elrendezésből ítélve mind a négy oldalán lehetett egy-egy bejárat. Feltehetőleg az épület központi termére bukkantak. - Itt is van! - szólalt meg az abrak, a fal felé világítva. Mindannyian a lámpa fehér fényét követve szegezték a tekintetüket a jelzett irányba. Elvakította őket az üvegrol visszaverődő ragyogás. Kíváncsian közelebb mentek a különös jelenséghez. Néhány lépésről már fel is ismerték a derékmagasságú polcot, ami végig futott a fal mentén, és aminek üveg volt a teteje. Az átlátszó fedő alatt pedig fegyverek pihentek formatervezett tartóikban. Nem is akármilyen fegyverek! Mind kiváló egyedi munka. Karabélyok, pisztolyok, hődetonátorok, vibrolánydzsák? Tucatjával hevertek itt a ritka és különleges fegyverek. (részletes felsorolás esetleg) Ámuldozva figyelték az értékes zsákmányt. Egy egész vagyont értek a fekete piacon ezek a fegyverek! - Na! Látjátok? Igazam volt! - büszkélkedett a zabrak. - Miért hagynának csak így itt ennyi fegyvert? - kérdezte gyanakodva a trandoshan. - Valami fejvadász rejtekhelye volt, aztán meghalhatott, vagy elfogták, de már évek óta itt hevernek ezek - mesélte a zabrak az informátorától hallottakat. A twi?lek az egyik vitrin felé hajolt. Egyre erősödő rosszérzés kerítette hatalmába. Valami nagyon nem volt rendben ezzel a mesével. A legtöbb fejvadásznak volt valami bizalmasa, aki elvitte volna. Egy csempész meg nem halmoz fel ennyi fegyvert. Kíváncsiságból végighúzta az ujját az üvegen. - Ha évek óta itt van, akkor miért nem poros? - szegezte a kérdést a zabraknak. - Mi? Hogy? - értetlenkedett. - Innen hiányzik néhány fegyver! - kiáltott fel valaki, a terem másik végéből. Mindannyian a hang irányába kapták a fejüket, így még pont láthatták a plazmasugarat, ami eltalálta a felkiáltó fejét. A kezében tartott fegyver csörömpölve zuhant a padlóra, majd élettelen teste is mellé dőlt. Az többiek a fegyvereiket a támadó vélt helyzete felé szegezték. Néhány bátrabb kísérletező tett egy-két tétova lépést a halott felé, hátha felfedezik a támadót. Az összes lámpa is oda világított, fényárral borítva a teremnek azt a kis szegletét. Semmit sem láttak ott, így a három legbátrabb egészen a holtestig ment. Onnan látszódott egy másik folyosó is, ami merőleges volt arra, amelyikből ők jöttek. A fal melletti vitrinből tényleg hiányoztak a fegyverek. Csak a helyük látszódott. Bevilágítottak a sötét folyosóra. Semmi sem volt ott, de csak onnan jöhetett a lövés. Meresztették a szemüket, hátha valami álcázott alak rejtőzködik ott. A feszültségben lélegzetüket is visszafojtották, így azt sem lehetett hallani a csendben. Váratlanul hatott az egyik lámpa felrobbanása, amit egy rámért ütés okozott. A hirtelen zajra összerándultak zaj felé fordultak. Egy óriási árny torkon vágta a három bátor önkéntes közül a legszélsőt. A másik tenyerével alulról állba vágta. Hallható reccsenéssel tört ki a nyaka. Még élettelen testének tompa puffanását sem várta meg az árny. Pördült egyet és fejbe rúgta a másodikat. Amint két lábbal állt a talajon, szembe fordult vele és egy fényesen csillogó fém pengét tolt át a fején. Ekkor tértek magukhoz a távolban állók és ordítva tüzet nyitottak az árnyalakra. A színes plazmasugarak megtöltötték a termet, halálos hálóval beterítve a támadót. Az árnyékot nem érte váratlanul a lövéssorozat. Sőt, talán várta is! Mozdulataiban egyetlen egy felesleges elem sem volt. Kezdve azzal, hogy lecsapott a lámpára, a torkon és állon vágásig, a rúgásig és döfésig? Minden lépés az előzőből következett. Ezt így találták ki előre. Egy gyilkosan tökéletes mozdulatsor volt. Mire a többiek észbe kaptak és tüzet nyitottak, addigra az árny maga elé rántotta a harmadik bátor önkéntest, így az ő testébe csapódtak a gyilkos lövedékek. Halottá váló fedezéke mögül még egy lövést is megeresztett. Pontos fejlövést adott egy újabb áldozatának. Mindannyian az összecsukló társukra figyeltek, egy pillanatra befejezve az árny lövését. Mikor újra rá figyeltek, már nyoma sem volt. - Tűnjünk innen! - sziszegte a trandoshan és megindult a folyosó felé, ahonnan jöttek. - Mi a fene volt ez? - kérdezte valaki és rohant ő is a kijárat és a biztonságot jelentő hajó felé. Az életben maradtak egy emberként követték őket. Az erdőben is igyekeztek rohanni, amennyire ezt a növényzet lehetővé tette. Szerencséjükre az idevezető úton egész takaros ösvényt tapostak megkönnyítve a menekülésüket. Egymást taszigálva igyekeztek minél gyorsabban visszaérni a hajójukhoz. - Mozgás!? Siessetek!? Gyorsabban!? Rohanjatok!? - sürgették a hátrébb lévők az elől haladókat. Alig néhány száz méter után befejezték a kiabálást. A zabrak hátranézett, ahonnan az előbb még a fülébe ordítoztak. Már senki sem volt ott. Pedig legalább ketten jöttek utána! Hová tűnhettek? Nem akarta megvárni, hogy megtudja. Halálfélelme meggyorsította a lépteit és rohant a többiek után. A visszafelé út sokkal gyorsabb volt. Percek alatt elérték a hajót és felrohantak a nyitott rámpán. A irányítókabinig meg sem álltak. A twi?lek és a trandoshan bevetette magát a pilótaszékekbe. És vadul csapkodva a gombokat életre keltették a hajót. A hajtóművek bekapcsoltak és felemelték a földről a járművet. Amint lehetett átváltottak ionhajtóművekre és kilőttek az űr felé. A navigációs komputer első helyesnek tűnő koordinátáit táplálták be iránynak és másodpercek alatt eltűntek a hipertérben. A pilóta fülke transzparacél ablakai előtt megnyúltak a csillagok és a kevés túlélő megnyugodva dőlt hátra a székében. Nem tűnt fel nekik, hogy a hajón hagyott társaik nem várták őket a rámpánál és a riadóstartra sem jöttek elő. Csak két súlyos csizma dobbanását hallották közvetlenül mögöttük.
  19. Tarkacsu

    Egyéb fontos

    A pálinka nem az erősségem! Eddig 2:0-ra ő nyer így inkább nem kötekszem vele... Különben is! Egy olyan este után nem is csoda, hogy inkább tejet ittam. Te is szoktad emlegetni azt a bulit! Ja és ital töriből tanultuk, hogy minőségi italt kell inni és akkor nem lehet másnapos az ember. Például a magyar pálinkától sem lenne szabad másnap macskajajjosnak lenni.
  20. Általában minden nap este kilenc után elérhető, kivéve mikor a net bevágja a durcit és nem működik, mint most. Később talán már elérhető lesz, de holnap este már biztosan.
  21. Igen azok és rengeteg, a 2-es korsóhoz hasonló tányér, kancsó, fazék, pohár stb van állatviadalos ábrázolással. A turániakhoz továbbra is csak annyi ötletem van, hogy talán egy harcosról szeretnék írni, de sajnos még semmi komolyabb ihletem sincs. Esetleg Zolta egyik kiképzőjét megalkothatnám... Majd ha lesz ihletem, még pontosítom...
  22. Üdv, én volnék az... BTK-s, régész, de ellentétben a hiedelemmel nem vagyunk alkeszek és még olyan rengeteg sok szabadidőnk sincs, csak éppen akad egy kevés. (46°15.88' 20°07.65 nagyjából ezek a pontos koordináták, csak még egy kicsivel arrébb) Annyira profin nem tudok írni, de igyekszem igényes és változatos lenni. Na meg persze érdekes is. Van néhány kősza ötletem az sw univerzumában. A turániakban egész jól képben vagyok folyamatosan olvasgatom azt a szálat, a többiről viszont nem sokat tudok. Így korán reggel én csak ennyit tudtam elmondani.
×
×
  • Új tartalom hozzáadása az alábbi témákban...

Fontos információ
A webhely használatával elfogadod és egyetértesz a fórumszabályzattal.