Kész az élménybeszámoló. Elküldtem Atlasnak, de azért biztos ami biztos alapon ide is felrakom....
?De hát hogyha oly szépen szól orgonán,
akkor miért ne játszhatnám orgonán??
Valamikor szeptember közepén történt, hogy egy buszmegállóban érdekes koncertplakátot vettem észre: Bach-tól a Harry Potterig. Varnus Xavér zenél a Zsinagóga orgonáján. Nosza, gondoltam, ez jónak ígérkezik, megnéztem jobban a műsort: lehet-e, hogy John Williams életművéből Pottert eljátssza, szeretett űrfantasynk zenéjét meg nem? Hát persze, hogy nem lehet! Rohantam is jegyet venni, 3990 Ft volt, helyfoglalás az érkezés sorrendjében. Az eladó hölgy kedvesen figyelmeztet, hogy legalább egy órával előtte legyek ott, mert biztonsági okokból lassan lehet csak bejutni.
2007. október 28-án este tehát egy jóleső ?Mi lesz ebből?? ?hangulattal léptem át a fémdetektoros kapuk egyikén. Azt sejtettem, hogy a jegyvételt megbánni nem fogom, de azt nem, hogy ilyen remek hangverseny lesz.
Este hétkor, azaz egy órával előtte már csak a karzaton volt hely, kint meg kígyózott a belépésre váró tömeg. Hála az Erőnek, én ekkor már bent ültem a legjobb helyek egyikén!
A padokon A/5-ös papíron várt a műsor, rajta egy kedves kérés, hogy az Equinox végéig ne tapsoljunk. Merthogy addig egységes volt a zene, áradt az orgonából és a zenekarból, egészen attól a pillanattól kezdve, hogy Xavér az első akkordot megszólaltatva a hangszerén jelképes két másodperc alatt elcsendesítette a gyanútlanul várakozó közönséget. Jártam már néhány komolyzenei koncerten, de ilyen fegyelmezett közönséget még sehol nem hallottam! Na persze, hol az a mobiltelefon, ami szóhoz juthat egy ilyen impozáns hangszer mellett?
Jean-Michel Jarre Oxygene című, eredetileg szintetizátorra és más elektronikai ketyerére írt darabja adta meg az alaphangulatot, aztán következett Fekete László főkántor előadásában a Kaddish, két részletben, a kettő között Xavér improvizációival. Bevallom őszintén: nem vallási okokból mentem pont a Zsinagógába. Épp ezért éreztem át nagyon az orgonaművész ars poeticáját: ?Jó zene van, és rossz zene.? A Kaddish egyértelműen az első kategóriába tartozik, mint gyakorlatilag minden, amit Varnus Xavér orgonál. Közvetlenül utána jött az Equinox, szintén Jarrétól. Aztán meg a jól megérdemelt, őszinte, hálás taps.
Varnus Xavér az a fajta művész, aki szívesen beszél a közönséghez, és ezt a tapsvihar elültével meg is tette. Beszélt a komoly-és könnyűzene közti mesterséges különbségről, arról, hogy sok ?klasszikus? zeneszerző szívesen írt és játszott a maga korában szórakoztató zenének számító darabokat (igaz, hogy ezeket a hálátlan utókor a komolyzene kategóriába száműzte). Aztán mégis, mintha elszakadt volna egymástól a kettő?Leonard Bernsteint annak idején kis híján eltanácsolták a Metropolitan éléről, amiért musical-kottát merészelt a zenészei elé tenni. Pedig hát nem mindegy, hova soroljuk, ha egyszer jó?! ?A művészet egy nagy védőbeszéd a szépség oldalán? állította az orgonista, és egy zsinagógányi ?esküdt? előtt folytatta minden idők alighanem legnagyszerűbb ügyvédi szónoklatát. Meg is győzött valamennyiünket.
Gustav Mahler Adagietto-ja a Halál Velencében című filmből ismert, Xavér egy másik Thomas Mann ?írást, A Buddenbrock- házat is említette, mint témában, hangulatban ide illő alkotást. Végül, a szünet előtt utolsónak, eljátszotta az 1492- A Paradicsom meghódítása zenéjét Vangelistől. Az orgonán és művészén kívül meg kell említenem a Sir Solti Rézfúvós Együttest és a Talamba Ütőegyüttest, valamint az őket vezénylő és a zenéket orgonára átültető karmestert Szentpáli Rolandot.
Szünet után megint nem kellett az emberi hangnak szót kérnie, az orgona megtette. Henry Purcell: A dán régens indulója épp elég drasztikusan hallgattatta el pár pillanat alatt a közönséget és kényszerítette némaságba a maroktelefonokat. Utána megint Xavér mesélt, Johann Sebastian Bach-ról: kilenc kötetnyi zenét írt csak orgonára, köztük különböző hangnemekben fúgákat, prelúdiumokat, amiket aztán a tizenkilencedik században vált szokássá összetartozó darabokként játszani. Úgyhogy megszólalt a h-moll prelúdium, air és fúga, az orgona elkápráztatott, az akusztika lenyűgözött. Hidas Frigyestől következett az Andante és Toccata, amit a szerző a Művészetek Palotájának a megnyitójára írt, direkt Varnus Xavér számára. És milyen jól tette!
Ha már megnyitók, a következő műsorszám Camille Saint-Saens-tól egy Prelűd volt. A francia zeneszerző a Dohány utcai zsinagóga megnyitóján, elsőként játszott ezen a Budapest szíveként lüktető impozáns hangszeren. Kellően meghatódunk, Xavér pedig mesélni kezd a készülőfélben levő albumáról, aminek a címe eredetileg ?Bach-tól a Csillagok háborújáig? lett volna, ha a Harry Potter és a Titkok Kamrája filmben szereplő kisfia bele nem kérdez, hogy ?Akkor már miért nem Harry Potterig?? Tekintve, hogy mind a kettőt John Williams írta, igazán semmi okunk elszontyolodni. Ráadásul a ?Két zenekari közjáték a Harry Potter című film kísérőzenéjéből? olyan jól szólt, hogy attól féltem, ezt már nem lehet fokozni. Később persze kiderült, hogy Varnus Xavér még erre is képes.
A Sir Solti Rézfúvós Együttes és a Talamba Ütőegyüttes, valamint a karmester Szentpáli Roland kis pihenőhöz jutott: Marcel Dupré H-dúr prelúdium és fúgája alatt lélegzetvételnyit szusszanhattak a hangverseny csúcspontja előtt.
A fúga végén Varnus Xavér kedvesen lenézett a közönségre, és ennyit mondott: ?A Csillagok háborúja zenéjéhez meg nem kell semmit hozzátenni!?
Nos, én már hallottam ezt a zenét számtalanszor otthon, rengetegszer moziban a legjobb hangrendszerekkel, és kétszer élőben. De így még soha. Az Episode IV nyitózenéjénél komolyan úgy éreztem magam, mint aki eddig csak fél füllel hallotta ezt a jól ismert, ragyogó zenét, mint aki most hallja először igazán. Impozáns, magával ragadó, elképesztő, letaglózó hatás.
Luke és Leia témája következett, őszintén bevallom, nem tudtam azonosítani, hogy a filmeposz melyik jelenetéből, mindenesetre nem értem, a Maestro miért nem írt bele eredetileg is orgonát. Talán, hogy ezt a megtiszteltetést a magyaroknak hagyhassa? Mindenesetre úgy szólt, mint egy álom. Mint egy összhangzattanilag megkomponált, tökéletes álom, amilyet csakis egy SW-rajongó képes álmodni.
És akkor jött a Birodalmi induló. Impozáns, fenséges, tiszteletet parancsoló. Egy valódi csillagromboló sem adta volna jobban át a hangulatot. Drasztikus, földbe döngölő erejű. Azelőtt azt hittem, hallottam már a Birodalmat teljes pompájában. Hát bevallom, csúnyán tévedtem.
Újabb csodálatos dallam következett: a Skywalkerek, az Erő témája, az Új remény ünnepi ceremóniája és a finálé. Lenyűgözött, magával ragadott, szinte azt vártam, hogy elsétáljon a padsorok között Luke, Han és Csubakka. Ezért az érzésért éri meg rajongónak lenni, és bár úgy láttam, a közönség nagy része nem ment el negyedszer is megnézni a filmeket moziban, mégis teljesen magával ragadta őket a koncert. Talán akad közöttük, aki azóta (vagy akkor) szeretett bele a Csillagok háborújába. Vagy legalább a zenéjébe.
Hivatalosan levezetésként Aram Hacsaturján Kardtánca következett, szép volt, jó volt, de hadd legyek telhetetlen: a Duel of the Fates-nek jobban örültem volna. Utána Xavér elénekeltette velünk a Tavaszi szelet, végül ráadásként eljátszottak egy ismert dallamot Charpantier-től.
Hódolatom az orgonának. Hódolatom az orgonistának.
Utána sikerült pár szót váltanom a karmesterrel, megmondanom neki, hogy tapasztalt SW-rajongó létemre ilyen jót még nem hallottam, mire ő azt válaszolta, hogy decemberben veszik föl a következő CD hanganyagát, onnantól már csak a Sony ?n múlik, hogy mikorra kerül a boltokba. Úgyhogy, figyelem, új Star Wars CD a láthatáron!