Nute Gunray

1. Vérvonal 2. Thrawn 3. A lázadás hajnala 4. Mester és tanítványa 5. Katalizátor

Az EP9 előtt egy héttel egyelőre Luke életíve, tragédiája és dicsőséges távozása jobban megérint. Aztán majd meglátjuk.

Nekem ez a félig epizodikus jellegű történetmesélés egyáltalán nem jelent csalódást, mert valami hasonlót vártam, és tudomásul kell venni, hogy baby Yoda a főszál, így fejvadászunk belátható időn belül nem fog megszabadulni a gyerektől. Ennek ellenére Tatooine ide, Tatooine oda, ez a rész valamiért most nem annyira tetszett. Míg a 4. rész is úgymond "filler" volt (ami így természetesen nem igaz, hiszen a főszál az, hogy Mandónk menekül a Céh bosszúszomjas tagjai elől), ott valahogy sokkal jobban el voltak találva az arányok, a békés falusi élettel, Mando dilemmájával a letelepedést illetően, illetve Cara Dune karaktere is jól működött. A rész eleji űrcsata egynek elment, de nem estem hanyatt tőle. Mikor a Mos Eisley űrkikötő-hatóság bejelentkezett, hatalmasat dobbant a szívem. Végre, annyi év után és azok az ismerős helyek... igazi fan service ez, de ezek engemet mindig levesznek a lábamról. Azért a város kicsit túl sterilnek tűnt nekem, alig lézengett a háttérben valaki. Lehet, hogy Jabba halála, illetve a pángalaktikus kormán összeomlása után akkora hatalmi vákuum keletkezett, hogy ez kihatott a Tatooine kereskedelmi, gazdasági életére is? Valahogy még reménytelenebb helynek látszott az egész, mint 9 évvel ezelőtt. Változások egyértelműen történtek, hiszen a jól ismert kantinban már EV-szériás droid szervíroz a droidgyűlölő Wuher helyett. Maga a kantin is jóval kihaltabbnak tűnt, mint Luke és Obi-Wan idejében, csak pár lény iszogatott (piros pont jár egy culisetto felbukkanásának). Aztán lehet, hogy csak én magyarázom bele az egészet, és pusztán egy sziesztával teli szabadnap volt Mos Eisley-ban, mikor hősünk a városban landolt. A karókra feltűzdelt rohamosztagos sisakok viszont nagyon adták, egyértelműen az epizód legerősebb mozzanata. A főhős mellé szegődő mellékszereplők most nem voltak olyan emlékezetesek és szimpatikusak, mint korábban IG-11, Kuiil vagy éppen Cara Dune. Még a szerelő Peli Motto volt a legjobb, a sivár élettől megviselt ábrázata és kissé furcsa természete beleillett a tatoone-i képbe. A pit droidok felbukkanásának nagyon örültem. A másik két szereplő, Toro és Fennec már korántsem lett számomra ennyire emlékezetes. Előbbinek a színészi játékával nem voltam kibékülve, utóbbi meg lehetett volna sokkal érdekesebb is. Az azért tetszett, hogy a várakozásokkal ellentétben a kis ficsúr hidegvérrel kivégezte a hirhedt bérgyilkost, és örülök, hogy Toro nem szegődött a hősünk állandó társául. Ahhoz túl irritáló volt. A buckalakók felbukkanásáért is jár a pont, érdekes módon Mandónk az első, aki nem rögtön a fegyveréért nyúl, ha meglát egy ilyet, és amúgy a bolygó látképe is meseszépen lett ábrázolva, a sivataggal és a szurdokkal együtt. Jó volt visszatérni a Tatooine-ra ennyi év után, bár jó lett volna egy-két utalás, hogy most mi is van ott 5 évvel Jabba halála után. Ennek ellenére a rész nekem nem sikeredett emlékezetesre, maga a sztori is csak ímmel-ámmal volt logikusan felépítve és az újonnan szerepelt, ám már ki is írt szereplők sem hagytak bennem semmilyen nyomot. Igazából ha nincs a Tatooine (ami azért a kihaltságával így is hagy bennem tüskét), őszintén szólva elég rossz epizódnak tartanám, de a jól ismert helyszín azért megmenti. Az elejtett utalásból látszik, hogy a Nevarrón történtek hatására az egész fejvadász-ipar felbolydult, pár hét alatt végigszáguldott az események híre a Peremvidéken. Kíváncsian várom folytatást.

Elhunyt René Auberjonois, Odo megformálója.

Tényleg, ezt már elfelejtettem. Annak idején nagyon tetszett.

Timothy Zahn: Thrawn – Árulás A trilógia első része, a Thrawn szerintem Timothy Zahn talán legjobb SW regénye, ide értve az olyan Legends klasszikusokat is, mint az 1991-93-as Thrawn-trilógia. Talán csak A jövő látomása veszi fel a versenyt azzal a regénnyel. Ehhez képest a trilógia második darabja, a Szövetségek nekem csalódás volt, sok részét untam, az érdekesnek induló történet rejtélye és a nyomozási szakasz hamar beletorkollott egy unalmas és ötlettelen akciókavalkádba. A Thrawn és Vader közötti interakciók viszont érdekesek voltak. Szerencsére a harmadik rész újra azt a minőséget képviseli, mint az első kötet. A történet a Rebels 4. évadának 9. része után játszódik, miután a Birodalom vereséget mér a lothali lázadókra és elfogják Hera Syndullát. Ami nagyon tetszik az új kánonban, hogy sokkal nagyobb mélységekben mutatják be a birodalmi hadigépezetet és bürokráciát, mint annak előtte bármikor. A Halálcsillag építésének viszontagságait, mélyreható gazdasági következményeit már számos könyv témája körbejárta, ehhez tesz hozzá egy jókora adagot Zahn, aki szokásához híven élvezhető stílusban írja le a Birodalom hatalmi rivalizálásait és belharcait. Már rögtön az elején kapunk két nagykutyát Tarkin és Krennic képében. A politikában járatlan Thrawn kénytelen megvédeni ambiciózus TIE Defender programját a Csillagpor-projekttel szemben, amely minden, de tényleg minden költségvetési forrást elszipkáz (és ezzel megágyaz egyébként a Birodalom gyors katonai összeomlásának is, amely így vízfejű szervezetként már nem tudja a szükséges méretben bővíteni és modernizálni flottarendszereit). Thrawn kezdetben elég unalmasnak tűnő feladatot kap határidőre: a Halálcsillag projekt egyik szállítmányozási útvonalát kell kártevő-mentesítenie. A történet aztán csakhamar eszkalálódik, előbb az erőforrások szándékos megcsapolása derül ki, majd még tovább a gryskek fokozódó érdeklődése a Birodalom irányába. Ezzel párhuzamosan Thrawn egyre tágabban értelmezi a Birodalmi Flotta szigorú és doktriner direktíváit. A könyv szinte végig katonai űrhajókon játszódik, ennél fogva a történet hadi cselekmények láncolata, amelyek során a különböző taktikai megoldások egyfajta logikai fejtörőként jelennek meg. A feladványt mindig Thrawn szolgáltatja, majd Faro és/vagy Eli Vanto megfejti. A fizikus végzettségű Zahn rendkívül ötletesen és érdekfeszítően írta meg ezeket a harci manővereket, némi realitást adoptálva a Star Wars világába. Ám éppen ezért ezeket a sorokat körültekintően kell olvasni, hogy az olvasó ne veszítse el a fonalat már az elején, hogy a Chimaera vagy éppen a TIE vadászok mit miért tesznek. Thrawn tehát továbbra is az a kiismerhetetlen, az érzéseit és szándékait ritkán felfedő figura, akit már eddig is ismerhettünk. Kicsit több információt kapunk a chiss-ekről és az Erő-érzékeny navigátoraikról is, bár jobban örültem volna, ha a politikai berendezkedésük is terítékre kerül. Mindenesetre egy-két utalás történik arra, hogy a társadalmat oligarchikus berendezkedésű befolyásos arisztokrata famíliák uralják, akik egymással is rivalizálnak. Ar'alani admirális kezdetben unszimpatikus, de aztán egyre többször mutatja meg, hogy képes racionálisan gondolkodni, felmérni a helyzetet és félretenni az esetleges ellenérzületet a még chiss-ek között is különc és csodabogár Thrawn irányába. Eli Vanto nekem kicsit most sótlan volt, igazából a rész végi csatát leszámítva nem sok szerep jutott neki, az aloxor-i kitérő is inkább arra szolgált, hogy kezdjenek vele valamit, mert maga az akció nem lendítette előre a cselekményt. Faro hozta a formáját, teljes mértékben a főadmirális szellemi partnere tudott lenni a különböző válságos helyzetben. Érdekesebb karakter volt Ronan, a Csilagpor-projekt helyettese, akit nem is neveznék birodalminak, hiszen a Császárt megveti, a birodalmi célkitűzést nem különben, ő csak Krennic-et és projektjét bálványozza, neki egyedül az igazgató elismerése számít és vakbuzgó bürokrataként még az egyenruháját is leutánozza (köpenye nem egy helyen szolgál humorforrásként a könyv során). Aztán ott van még a kezdetben egész szimpatikus Savit, aki aztán a regény végére sokat veszít méltóságából. Ja és ott van még Pellaeon is, aki szép lassan visszaszivárog a kánonba (egy Rebels cameo után). Amit sajnáltam, hogy a grysk-ek társadalmáról, motivációról ismét nem tudtunk meg sokat, bár szolgafajaik révén gyanítható, hogy egy igen kegyetlen harci népségről van szó, akik sáskaként igáznak le bolygókat egymás után, kiszipolyozva minden értéket és ellenállást. Remélem lesz majd egy kép erről a fajról, mert egyelőre nem tudom elképzelni, hogy néznek ki. A trilógia méltó lezárást kapott, de az első részt azért erősebbnek éreztem, így 4,5/5. Ha minden igaz, ezután megkapjuk majd újabb trilógia formájában Thrawn elő-előéletét is (talán itt a grysk-ekről is kiderül több minden, a chiss-ek mellett természetesen), bár én már inkább arra lennék kíváncsi, mi is lett vele és Ezra Bridgerrel az eltűnésük után.

Hát nem tudom. Szerintem ebben a történetben nem volt két kötetnyi anyag. Nem az volt a könyvvel a baj, hogy összecsapott, hanem az, hogy unalmas, sótlan és érdektelen.

Most olvasom. Hála égnek, visszaköszön az első rész minősége. A második rész nálam eléggé alacsonyra tette a lécet, de szerencsére pozitívan csalódhattam.

Én nem éreztem túltoltnak ezt a cukiság adagot, sőt, szerintem egész jól keverik az arányokat a készítők eddig. Biztos, hogy baby Yoda marad a központi szál, hiszen Mandónknak miatta kell menekülnie. Nagyon izgalmas, hogy vajon mi lesz a következő úticél, örülök, hogy nem ragadtak le ezen a bolygón.

Ez nagyon jó

Szerintem is eddig ez volt a leggyengébb rész, de ezt is szigorúan a sorozat színvonalának skáláján érdemes értelmezni. Bőven jó epizód volt, még ha a történet itt-ott már ellőtték különböző sorozatokban (a TCW mellett még néhány Star Trek-epizód is eszembe jutott). Az AT-ST lehengerlő volt, valahogy most sokkal félelmetesebbnek hatott, mint mondjuk az EP6-ban. Persze a csapdába csalásának módja újfent megmutatta, miért is nem gyártanának ilyen lépegetőket a valóságban. Pozitívan csalódtam Cara Dune-ban, első látásra nem tűnt túl szimpatikusnak (a hozzá hasonló harcos női karaktereket nem kedvelem), de két mondat után megkedveltem és karaktere jól működött Mando mellett. Nem gondoltam volna, de baby Yoda részről-részre emelni tudja a cukiság faktort. Ahogy szürcsölte a levest, az fenomális volt. Nagy piros pont a klatuiniak felbukkanásának: a régi fajok szépen lassan visszaszivárognak a képernyőre. A halászó átalakított asztromech egységek nekem nagyon tetszettek. Összességében jó rész volt, de az első három színvonalát nem éri el, sem történetben, sem zenében, sem képi világban (az új bolygót, Sorgant kicsit unalmasnak találtam). Filler volt, de annak a jobb fajtájából.

Az EP8 miatt Luke.

Köszi szépen

Jövőre itt fognak játszani a portugálok és a franciák is. Nagyon jó csoport lett a Budapest-München.

Köszi!

Szerintem ilyeneket még csak utalás szintjén se írjunk. Már a spoilermentes topikban is idegesítő volt, hogy olyan hozzászólásokba futottam, "hogy jaj, ha tényleg az lesz, amit a spoiler ír, akkor az St-től elfordulok" és társai. Én nem csak a spoilerekre, de a sejtetésekre sem vagyok kíváncsi.

Ebben egyetértek. Talán még Beth Revis volt nagyon jó, de ő eddig csak egyet írt. De azért még ott van Zahn és Golden is.

Karpyshyn valószínűleg már nem is fog, ő a Bioware forgatókönyvírójaként került SW-közelbe annak idején. Kemp és Miller tényleg nagyon eltűnt, pedig ők még jegyezték a legelső canon könyveket, Luceno mellett. Azért persze az új éra is kitermelt remek írókat, közülük is magasan kiemelkedik Claudia Gray.

Köszönöm szépen Mindenkinek!

Azt hittem, Rex egy szavazatot sem fog kapni.

Na igen, rájuk gondoltam elsősorban.

Felesleges bonyolítás lenne, ráadásul minden diskurzust megölne itt. És akkor bárki kénye-kedve szerint azt az univerzumot bővítené, amit éppen szeretne. Bőven elég, hogy lehet a régi, 2014 előtti történeteket is olvasni, és ahhoz hozzászólni, elvégre itt a fórumon sem szűnt meg a Legends szekció.

+ A Vérvonal. Eddig az új kánon legambiciózusabb könyve. Én is remélem, bár ez a kezdetekben Timothy Zahn-tól biztosan nem lesz elvárható, új kreatív fajok, bolygók kitalálásában ő soha nem jeleskedett.

7 évesen, mikor először láttam Yoda halálát, olyan mély szomorúságot éreztem, mint soha egy filmnél azelőtt (emlékeim szerint). Amit ott John Williams komponált, az annyira megindító, hogy még most is libabőrös leszek, ha meghallom. Maul nálam a sith-ek közül is leghátul szerepel, így a Yodának adott szavazatom nem kérdéses.

Mondjuk én imádom, hogy már olvashatunk arról, hogyan is kezdte Padmé szenátori pályafutását, vagy Leia első szárnypróbálgatásairól is van már fogalmunk. Ezeket az életrajzi regényeket, kevés kivételtől eltekintve, a Legends pl. hanyagolta. Szóval vannak itt potenciálok rendesen és nem kell hogy minden könyv arról szóljon, hőseink hogyan mentik meg újfent a Galaxist. Sőt.