Nute Gunray

Utólag is boldog születésnapot, Revan!

Nem szeretem a TLJ új karaktereit, sem DJ, sem Rose vagy Holdo nem lett a szívem csücske. Grievous félelmetes karizmájából az EP3 majd a TCW sokat elvett, de így sem kérdés, hogy rá adom a szavazatom.

Saw Gerrera, mert álmomban se gondoltam volna korábban, hogy egy TCW-karakter egyszer élőszereplős filmvásznon debütálhat.

Christie Golden: Battlefront II. - Inferno osztag A játék ismeretében alapvetően egy akciódús, pörgős cselekményű könyvet vártam, ehhez képest a mintegy ötven oldalas felvezető után kapunk egy lassan építkező, beszivárgós történetvezetést, amely nagyon is a szereplők lelki világának kibontására építkezik. Terítékre kerül minden, apa-lánya kapcsolat, a Birodalomhoz való hűség, amely folyamatosan próbatétel alá kerül, ahogy a valóság kikezdi a birodalmi propagandagépezetet. Nem mondanám, hogy megkedveltem a főszereplőket, ahhoz túlságosan is birodalmiak voltak (kiváltképp Iden), kivéve talán Del-t. Mindenesetre Iden karakterfejlődése szép ívet jár végig, hitelesnek mondhatnám, hogy a kételkedésének kezdete az apjával való ellentmondásos viszonyban eredeztethető. Seyn Marana pálfordulása nekem túl hirtelen volt, sokáig ő tűnt a legintrovertáltabb személynek, aki képes higgadtan csak a feladatára koncentrálni, mégis ő az, akit érzelmei lebuktatnak. Del Meeko talán az egyetlen, aki két lábbal a földön jár, szakértelme és barátságos viselkedése szimpatikussá teszi. Gideon Hask a pökhendi s*ggfej birodalmi tiszt mintaképe. A beépülés Saw Gerrera egykori ellenállóinak maradékának soraiban szépen fel van vezetve. Az Álmodók nyomorúságos, reményvesztett, céltalan terrorista sejt; egytől-egyig szánni valóak, akiknek átmeneti veszélyességét egy titokzatos informátor pontos fülesei biztosítják. Máskülönben rég elenyésztek volna csöndben az isten háta mögötti bolygón, Jeosynon. A könyv lapjainak nagy részéből árad a reménytelenség és a kilátástalanság, az Álmodók már a birodalmi kémek nélkül is élő céltáblák. Staven nem több, mint egy megkeseredett részeges senki, aki még a Saw-nál látott állapotokat is tovább zülleszti. Nagyon sajnáltam a chadra-fan Piikow-t, aki a birodalmi terror miatt elveszti családját, maga halálos betegségben szenved és emiatt sodródik az eseményekbe. Meglepődtem a Mentor kilétén: Lux Bonteri élete során a szeparatistáktól a Halálőrségen át eljutott az Álmodókig. Ő volt az egyik kedvencem a TCW-ben, jó lenne látni, hogy a klónháború utáni két évtizedben mi történt vele. Sorsa most sem zárul le egyértelműen, így biztos vagyok, hogy még látni fogjuk. A történet vége elég simán zárul, sajnos nincs semmilyen csattanó és a Mentor, mint informátor is elég egyértelmű már a közepétől kezdve. Összességében nekem a regény tetszett, de nem mondanám, hogy valamikor is újra fogom olvasni, ahhoz túl lehangoló és nyomasztó. 4,5/5

Remélem, "A mandalóri"

Jönnek a vongok!

Tudom, hogy nincs sok esélye, de Plo mester iránt én mindig is elfogult leszek, bárki is legyen az ellenfél. Egyébként Poe talán a legnagyobb kedvenc az új trilógia főhősei közül, így bárki is jut tovább, annak csak örülök.

Igen, éles kontraszt van az Ep7-es és az EP8-as Hux között. A karakter elmozdulása az utóbbi felé nekem se tetszett, de egyelőre nem romlott le annyira, hogy ne rá tegyem a voksom. Jango számomra szürke és unalmas, van egy jó mozdulata, amikor lelövi a béna Jedi mestert, Coleman Trebort, máskülönben sótlan.

Egyértelműen K-2SO. Imádom a humorát, ennyi szarkazmussal betáplált droidot eddig keveset láttunk. BB-8 aranyos, de egyébként semmi extra, Thripio pedig sokszor idegesítő, az új trilógiában meg eljelentéktelenedett (legalábbis eddig). L3 számomra konkrétan néha gáz volt.

Utálom mindkét Fett-et, az idegbeteg Hux viszont az egyik kedvencem az új trilógiából.

Most épp döntetlen.

Igen, az Thrawn volt. Itt még teljesen ismeretlen figura az Új Köztársaság előtt, majd egy év múlva fog színre lépni A Birodalom örököseiben.

Szegény Kazuda, itt labdába sem rúghatott. Resistance-karaktereknek egyébként se lesz sok esélye, szerintem.

Eddig ez volt a legnehezebb. Mindannyian nagyszerű szereplők. Ezrát sose kedveltem különösebben, így ő nálam kiesett, annak ellenére, hogy ő is végigjárta a maga útját. Yeager egyelőre még nem bontakozott ki, de megjegyzem, csak az első évadot láttam eddig. Maradt Kallus, Kanan és Ventress. Kallus volt az egyik kedvencem a Rebels-ben: továbbra is az egyik legerősebb momentumnak tartom, amikor a Zebbel való kényszerű remeteség után visszatér a csillagrombolóra és elkezd kételkedni addigi életén, tevékenységén. Sajnos az átállása után a készítők rendesen a háttérbe szorították, így ez az új Kallus már nem tudott kibontakozni. Végül, ezért nem rá szavaztam. Ventress amennyire utálatos és egysíkú karakter volt számomra a képregényekben ill. a Tartakowsky-féle sorozatban, annyira sikerült velem megkedveltetnie a TCW-nek, amely egy igazi, többrétegű, tragikus sorsú SW karaktert faragott belőle. A Sötét Tanítványban zseniális, ahogy az ő története zárul. De, mégis, Kanan még hozzá képest is hatalmas fejlődésen ment keresztül, a kezdetben nemtörődöm, kalandor hevületű ex-Jedi-ből a legnagyobb tanítók egyikévé változott és ilyen szép nemes önfeláldozó halált azóta sem láttam animációs sorozatban. Így, végül, rá szavaztam. Ez egy igazi halálcsoport, nagyon jó válogatás.

Nálam ez nem volt kérdés, R2. Rose karakterét továbbra sem tudtam megkedvelni.

Lesznek nagyon nehéz döntések, nekem már a holnapiak sem ígérkeznek könnyűnek.

A Független Rendszerek Konföderációja egy önelnevezés, szlogen, amely a Köztársaságtól való elkülönülést is jelenti, így nem bizonyíték arra, hogy az eredeti tagjai nem voltak eredetileg Köztársaság-bolygók. Geonosis esete persze ez. de az annyiban nem egy mezei tipikus példa, hogy Kisebb Poggle főherceg rendesen benne volt az események sűrűjében és némileg több fogalma volt Dooku valós céljáról, mint egy mezei szakadár szenátornak. A Propaganda c. magyarul is megjelent kézikönyv egyértelműen közli, hogy eredetileg a Raxus is a Köztársasághoz tartozott (24. old.), olyan más bolygók mellett, mint a Sullust, Onderon vagy Ando. Ha van egy galaktikus kormányzat, amely úgy-ahogy, de lefedi a civilizált világok túlnyomó részét, majd ebből a pángalaktikus kormányzatból gazdasági és más megfontolások miatt egyes elégedetlenkedők kiválnak, akik aztán háborút indítanak a szupremáciáért, az nem más, mint polgárháború. Lehet persze idézni a magyar wikipédiát, hogy az amerikai polgárháború elnevezés is vitatható, de pár történészen kívül a szakma 95%-a ezt a terminust használja. A klónháborúk a legtipikusabb polgárháború az egész saga-ban, sokkal inkább polgárháború, mint az Ellenállás és az ismeretlenből előbukkanó Első Rend konfliktusa.

Egyértelműen polgárháború volt, ahogy az annak in-universe analógiájaként megfeleltethető amerikai polgárháború is az, amely során az Unió (=USA) harcolt a Konföderációval szemben. Utóbbi tagjai önként hagyták ott az USA-t, így itt is de facto két szövetségi állam háborújáról beszélhetünk, mégis, a polgárháború voltát senki nem kérdőjelezi meg. A klónháborúkat is a Köztársaság belső válsága eredményezte, nem egy külső hatalom támadásáról van szó.

Valorum durván túllépte a hatáskörét, ha ez kitudódik, már önmagában ezért leváltják. Igazából sajnálatos, hogy Padmé haragja pont rá zúdult, aki a legtöbbet próbált tenni a helyzet rendezéséért, így a kancellár két szék közül a pad alá esett. Joggal érezhette magát becsapva, elárulva, ráadásul el lett könyvelve mindenféle balféknek, pedig amit az ésszerűség határán belül el lehetett követni, azt elkövette. Egy hibája volt, nem tudta, hogy a tanácsadója a Köztársaság legnagyobb ellensége. A királynő árnyéka amúgy remekül megmutatja, hogy Padmé mennyire nem értette ekkor még a köztársasági diplomáciai nyelvezetet, szokásjogot, s hozta magával a szülőbolygója feudális, abszolutista előjogait, miközben a Szenátus a kompromisszumok, az érdekérvényesítési eszköztárak színháza.

Tíz-tiznhárom év alatt azért elég nagy volt a cserélődés, hova tovább Yarael Poof is eltűnt. Even Piell, Adi Gallia és Shaak Tii (TCW), illetve Depa Billaba (Rebels) után most már Eeth Koth sorsa is ismert.

A történet alakulásával nekem nem volt bajom, azt kellő mennyiségben dicsértem itt a fórumon is, a megvalósítás minőségével már annál inkább (ez már a 7. évadban elkezdődött). Igazából ha az utóbbi hónapokban rágondoltam GoT-ra, alapvetően rossz érzés fogott el. Egyszer biztos újra fogom nézni az egész sorozatot, de az nem mostanában lesz.

Ezeket én is sajnálom, mert azért a Legends-nek ezen része konzisztens és logikus volt, tehát mindenképp különválasztanám az EP6 utáni zavaros eseményektől. De biztos vagyok benne, hogy a következő években hasonló minőségű alkotások születnek a canon-ban is, ide értve a képregényeket is. Egy Darth Plagueis-újraolvasás nekem is érik már.

Nyilván a trilógia befejeztéig meg volt kötve az írók keze, tiltott terület volt. Szerintem az EP9 után beindul a henger. Még több olyan könyvet szeretnék, mint a Vérvonal, és az EP6 utáni közvetlen éveket is jobban meg szeretném ismerni, a Birodalom összeomlásának részletesebb menetét, mert az Utóhatás-trilógia csak szemelvényeket mutatott e téren és nem is éppen a legjobb minőségben.

Lángoló tengerek (#13-18) Egyik kedvenc bolygóm a Mon Calamari (vagy ahogy az új kánonban elterjedtebb, a Mon Cala), rendkívül szimpatikusnak találom a mon calamariak kultúráját, egyenes jellemét, technológiai szakértelmüket a hajógyártás terén (a másik őshonos fajt, a quarreneket már kevésbé csipázom, főleg a klónháborús szerepük miatt, lásd Tikkes szenátor stb.) A történetben kapunk régi ismerősöket, mint a trónját oly nehezen megszerző Lee-Char (ez volt az egyik kedvenc történetszálam a TCW-ben) vagy a királyi testőrség parancsnoka, Ackbar, illetve a már akkor is markáns véleményt képviselő Raddus. A történet a maga nyerseségével mutatja be, hogy a Birodalom ragadozó és kizsákmányoló természete miatt csak ideig-óráig lehet megőrizni a függetlenséget és a viszonylagos kereskedelmi szabadságot, előbb-utóbb a totális elnyomás vagy a harcos szembenállás marad alternatívaként. Tarkin és Vader remek együttműködése már itt megmutatkozik, miközben térdre kényszerítenek egy, a Galaxisban jelentősnek számító bolygót, s közben egy Jedi is jelen van a háttérben, aki legalább annyira mocsoknak minősül, mint az Inkvizítorok, önzőségében milliókat küld a halálba, kiprovokálva egy háborút, csakhogy majdan beteljesüljön egy jóslat. A képregény azt is megmutatja, hogy valóban igaz, amit Leia mond cirka 20 évvel később, miszerint a Birodalom minél erősebben szorítja össze a markát, annál többen csusszannak ki belőle. Még egy ilyen egyértelmű birodalmi győzelem is azt eredményezi, hogy Raddus elmenekül a kereskedelmi flottával, megalapozva ezzel a majdani lázadó hajóhad oszlopos tagjának. A Mon Cala-szál mellé kapunk egy rövid részt Tarkin vadászatáról, amely érdekes adalék a Tarkin regényhez, illetve tovább mélyíti Vader és a birodalmi moff munkakapcsolatának természetét. A kötet végén található különszám egynek elment, de a világot nem váltja meg. 4/5

Lassan hozzám is eljutnak a hírek. A GoT 8. évad fényében annyira nem sajnálom a döntést, rendezőknek kiválóak, forgatókönyvíróknak - mint sajnos kiderült - pocsék mindkettő. Most egyébként is a készülő sorozatok jobban lázba hoznak.