Nute Gunray

A Maul: Vesztegzár első helyét sem értem, nem volt rossz, de azért nem kiemelkedő (persze némiképp torzítja az eredményt, hogy a szavazók száma nem szerepel a listában).

Azért volt egy stílusa a vén salabakternek.

Ebből is látszik, Palpatine-nak csak saját maga számított, nem pedig a Sith és/vagy Birodalom, mint eszme. Kicsit ez Hitlerhez teszi hasonlatossá, aki szintén úgy volt vele, hogy ha már meg kell halni, pusztuljon az ország is. Egyébként amennyire utálja egymást Kylo és Hux, olyannyira hasonló habitusúak: mindkettő kompromisszumképtelen, erőszakos, a nyers hatalomban és a totális elnyomásban hisznek. Velük valóban nem lehet tárgyalni, és így nem hagynak más lehetőséget, mint a lázadás, hiszen az emberek a teljes bizonytalanságot és az elpusztítástól való konstans félelmet tűrik a legnehezebben. A Birodalom (=Első Rend) semmit sem tanult és semmit sem felejtett.

Az Új Köztársaság annyira béna kacsa volt, hogy gyakorlatilag már az EP7 előtt megszűnt és sok helyen csak névleg létezett, így amikor az Első Rend lecsapott, csak szentesítette a de facto állapotot. Ezzel szemben a Régi Köztársaság valódi entitás volt, minden hibája ellenére valódi jogérvényesítő hatalommal, így annak "lebontása" egy több évtizedes folyamat volt.

Az a kérdés, hogy a Ren-lovagok most hol vannak. Vagy lehet, hogy a vezetőjük kivételével azóta mindegyikük elhalálozott?

BÚÉK!

Jó párszor elolvastam, de most már egy ideje nem. Nem árt felfrissíteni az emlékeket.

Ma értem a végére. Ez egy fantasztikus regény. Bővebben a következő napokban írok róla.

Azt már én is régóta tervezem újraolvasni.

Annyi Sw könyv, képregény és novella van, amit el kéne olvasni, nem ilyenekre fogom pazarolni a kevéske időmet.

Gyerekkoromban nekem ő volt a legijesztőbb pofa az EP4-ben. Isten nyugosztalja. Ma van 1 éve, hogy Carrie Fisher itt hagyott minket. Csak úgy száguldanak az évek.

Nekem se tetszett, de szerintem rossz szemüvegen keresztül olvastad. A könyv a régi EU előtt tiszteleg, amikor mindennaposak voltak a világuralomra törő, semmiből jövő nagyurak és szuperfegyvereik, és ezt már az unalomig ismételve. Így a könyv egyfajta önirónia is. A végén kiderül, hogy az egész cselekmény egy holofilm része (innen a regény címe is), így teljesen bizonytalan, hogy mi az ami az in-universe készítők túlzása volt a dramaturgia és a propaganda érdekében, és mi az, ami valóban megtörtént. Nekem a holofilmek, mint politikai eszköz, egyáltalán nem volt szürreális. Az Új Köztársaságnak is szüksége van propagandára, mint új hatalmi berendezkedésnek. A saját hőseinek imidzsét is fel kell építeni.

Egyébként tényleg. Brutális

Én azért csalódott vagyok, és szerintem a Disney-nél is többet vártak. Nem is feltétlen a számokkal van baj, hanem azzal, hogy egy erős kezdés után a 2. hétre gyakorlatilag bezuhant a nézőszám, és ezzel "csak" egy lett a decemberi húzónevek között, nem pedig A húzónév. Remélem a fejesek nem azt fogják ezekből az adatokból leszűrni, hogy az újítások vagy a merész elrugaszkodások nem kifizetődőek, és a rajongók nagy része a régi SW-t akarja új köntösben, újra és újra...

A rajzfilmbetétek talán az egyetlen értékelhető elemei ennek a "produktum"-nak.

Nem feltétlen, de azért érdemes.

Örülnék, ha esetleg a Fekete Nap is szerephez jutna, legalább említés szintjén. Jabbát kihagyni bűn lenne, de akár végre Nar Shaddaa is debütálhatna (a hold ismét a canon része a képregények révén).

Leia összes jelenetét körbelengi valami végtelen szomorúság és magány. Az EP7-tel ellentétben Carrie Fisher most valóban élvezte a szerepét, de ehhez az is kellett, hogy Rian Johnson jobban megfogta a karakter lényegét, mint elődje, Abrams. Most minden jelenetét erősnek éreztem, nekem a "feltámadásával" sem volt gondom (ahogy a készítők itt játszanak a fényviszonyokkal, az zseniális), bár persze először nagyokat néztem én is. Az élete fiatal korától kezdve tragédiák sorozata, ahol a boldogságot csak rövid időszakokra engedhette meg magának. A Vérvonal (amelynek sztorijába állítólag Johnson is részt vállalt valamilyen mértékben) már felfűzte azt a láncolatot, amely elvezetett az EP8-hoz: a lázadás valódi szabadságeszményét már kevesebben képviselik, mint a Birodalom fénykorában. A tehetetlen és kiforratlan Új Köztársaság Leia személyes kudarca lett, miközben magánélete összeomlott: fiát elveszítette (sokkal nagyobb tragédia számára, hogy Ben nem meghalt, hanem átállt a Sötét Oldalra), utolsó támaszaitól, Luke-tól és Hantól végleg eltávolodott. Az EP8-ban aztán elveszíti utolsó harcostársait is. És miközben Poe és a többiek tettre készek, ötletelnek, buzog bennük a visszavágás vágya, addig Leia már csak sodródik az eseményekkel. Óhatatlanul a színésznő tragédiája (holnap lesz 1 éve, hogy elment!) is végig ott volt a háttérben, amikor láthatjuk a magányosan álló Leiát, amikor fekszik a kórházi ágyon, vagy amikor jelképesen, keserű mosoly közepette átadja a stafétabotot a "fiataloknak". Carrie Fisher most játszotta a legnagyobbat pályája során, és méltósággal és emelt fővel búcsúzott a rajongóktól és attól a szereptől, ami egész élete során egyszerre volt számára áldás és átok.

Minden fórumtársamnak boldog karácsonyt kívánok!

Az elején a poén szerintem nem volt odaillő, még a zene is alábbhagyott, mintha egy Family Guy vagy Űrgolyhók epizódot néznék. Hux kissé csalódás volt a számomra, nem gondoltam volna hogy ennyire inkompetens, az EP7-hez képest alaposan sikerült dehonesztálni a karakterét. Viszont két jelenete zseniális volt; amikor egy pillanatra felmerül benne, hogy agyonlövi az ájult Kylo-t, illetve amikor a Luke elleni teljes fegyverzet bevetése után felveti, hogy valószínűleg most már meghalt.

A film elején szerepelt az Első Rend egy kapitánya (Canady? ha jól emlékszem...), nekem ő tök szimpatikus volt. Látszott, hogy érti a dolgát, nem becsüli le az ellenséget, mégis sajnos ő és a hajója lett Hux ostoba nagyképűségének áldozata.

Timothy Zahn: Thrawn Timothy Zahn a legjelentősebb EU-író, gyakorlatilag az ő regényeitől kezdve számolhattunk a kiterjesztett univerzummal. Olyan emlékezetes karaktereket alkotott, mint Talon Karrde, Mara Jade vagy éppen jelen könyv címszereplője, akiket még azok is ismertek, akik ki nem állhatták az EU-t (immár Legends). A Coruscant elnevezése szintén Zahn érdeme, akinek hozzájárulása a SW-univerzumhoz jelentős, így gyakorlatilag irigylésre méltó pozícióban találta magát. Egészen az új kánon megszületéséig, amikor az író hosszú évekre parkolópályára került. Szerencsére a Disney (vagy konkrétan a Story Group) mindig is hangsúlyozta, hogy az "arra érdemes", a koncepcióba beleférő történetekből igyekszik minél többet meríteni. Ezek után idők kérdése volt, hogy a talán legnépszerűbb mozgóképen kívüli karakter, Thrawn is átkerül a canon-ba. Zahn dönthetett volna úgy, hogy eddigi történeteinek szanálása után ebben ő már nem vesz részt, de szerencsére ezen felül tudott emelkedni, és így magára a kreátorra tudták bízni Thrawn élettörténetének megírását. Talán vannak jogos kritikák Zahn-t illetően: önismétlődő történetek, saját univerzum alkotása az univerzumon belül, túlzott Star Trek-hangulat a könyveiben. Ám mostani regényében is azt éreztem, mint az előzőkben: Zahn hihetetlenül érdekesen és lendületesen tud írni, a remek párbeszédek viszik előre a cselekményt (a könyv végén Thrawn és nemezise Nightswan érvrendszereinek szembeállítása egyszerűen pazar), amellett, hogy a birodalmi bürokrácia és politika útvesztőiben is eligazítja az olvasót. Luceno legutóbbi könyveiben (Tarkin és Katalizátor) a politikai szálat néha száraznak és unalmasnak találtam, pedig én ezekre mindig fogékony vagyok. Itt viszont nagyon is működött, Zahn érdekesen írt egy eddig igencsak elhanyagolt témáról. Ez az a korszak, amikor a Birodalom elnyomó, de még nincsen totális diktatúra. Kimondottan tetszett az, hogy a propagandában Palpatine egyáltalán nem az a rusnya, kámzsás alakként jelenik meg, mint ahogy mi ismerjük. A könyv Thrawn felemelkedését mutatja be. Zahn több elemet is átvett korábbi könyveiből, pl. megtalálásának körülményeit. Miután a Birodalmi Akadémiára kerül, kap mellé egy társat Eli Vanto zászlós személyében, aki először ezt kényszerű kitérőnek tekinti pályafutásának elején. Az ő szerepe arra szolgál, hogy az olvasó is feltehesse magában azokat a kérdéseket, amelyek révén kibontakozik Thrawn taktikai nagysága és gondolkodásának mozgatórugói. Nagyon tetszettek azok a részek, amikor az eseményeket Thrawn szemén keresztül nézzük, aki hihetetlen éleslátással elemzi tárgyalópartnereinek testbeszédét. Emellett Thrawn katonai zsenialitása mellett megismerhetjük gyengeségeit is: a politikában hihetetlenül járatlan és naiv, itt egyengetésre szorul. Talán majd a későbbiekben kiderül, hogy ez azért van, mert a chiss-ek társadalma olyannyira eltérő szerkezetű, hogy ott az ehhez hasonló machinációk nem érvényesülnek, vagy ez Thrawn személyes velejárója. Mindenesetre, ahogy láthattunk a Rebels-ben is, ezen a téren is tanulóképes, és egyre inkább integrálódik a birodalmi katonai és civil hierarchiába, szövetségeseket gyűjtve maga köré. Az azért mindent elmond a Birodalomról, hogy Thrawn (és ezzel Vanto) karrierje is akkor lódul meg, amikor politikai hátszelet kap Tarkin személyében. A katonai győzelmek és a folyamatos eredményesség önmagában nem jelent automatikus húzóerőt, van egy plafon, amit a politika nélkül még Thrawn sem tud átütni. Thrawn mellett a másik főszereplő Arihnda Pryce, aki egy normális, ambíciókkal fűtött, a peremvidékről menekülni kívánó tehetséges bürokratából ebben a könyvben válik azzá a hideg, számító és kegyetlen hatalomtechnikussá, akit a Rebels-ben megismerhetünk. Az ő fejezetein keresztül pillanthatunk bele a Birodalom (vagy inkább Coruscant) politikai életébe, a fényűzéses partiktól kezdve a küzdőtermekig, a csekély befolyást kifejteni tudó NGO-k működésén át a politikai zsarolások és megtévesztések útvesztőjéig. Ezen út során Pryce és Thrawn számos pontban keresztezik egymást. Mindketten nehéz helyzetből emelkednek fel. Az egyikük az Ismeretlen Régióból jött, a másikuk a Peremvidékről. A katonai zseni és a politikai machinátor. Végül Tarkin egyengetése alatt szövetségesek lesznek, mintegy kiegészítve egymás hiányosságait. A batonni incidensben aztán személyük különbözősége is előtérbe kerül. Míg Pryce tömegmészárlást hajt végre, hogy saját karrierjét megmentse (mégis összetett karakterét mutatja, hogy szüleit annak ellenére védelmezi, hogy azok gyaníthatóan lázadó-szimpatizánsok), addig Thrawn mindig úgy alakítja stratégiáját, hogy az a leehető legkevesebb áldozattal járjon. Még saját ellenségének, az évek óta üldözött Nightswan-nek is felajánl egy pozíciót a Chiss Birodalmon belül. Batonn egyébként is egy remek példa arra, hogy az elégedetlenség magvai először azokon a helyeken szóródtak el, ahol a helyi klientúra még az átlaghoz képest is kizsákmányolóbb és korruptabb volt. Utalás is történik arra, hogy maga Pryce is túl szorosan tartja a gyeplőt, így a Lothal is egyike azoknak a helyeknek, ahol a rendszerellenes lázadók feltűnnek. Pryce túl gyorsan emelkedik fel, ennélfogva agresszív és törtető, a hatékony uralom eszközeit a nyers erőszakon kívül nem ismeri fel. Rajtuk kívül még jelentősebb szerephez jut Yularen, a kedvenc birodalmim. Az ő karaktere mindig érdekes volt. A sokáig az egykori EU-ban is mellőzött, csak egy kártyajátékban elnevezett karaktert végül a TCW emelte ki az ismeretlenségből. Ő a tökéletes katona archetípusa, aki nem kérdez, hanem parancsot teljesít. Az alapvetően szimpatikus admirális megtalálja a helyét az új rendszerben is, és ha vannak is morális dilemmái, azt nem mutatja. Úgy hiszem, ő valóban hisz a Birodalomban, amely a rendet biztosítja a demokrácia zűrzavarával és káoszával szemben. Yularen egyedül azt rosszallja, hogy a politika beszivárog minden szférába, még ha csekélyebb mértékben is, mint a Köztársaság idején. Az azért számomra érdekes, hogy egyébként egy admirálisból hogy lehet később a belső elhárítás (BBH) ezredese. Akárhogy is nézem, ez lefokozás. És bár de facto a BBH tisztjei befolyásosabbak és elvileg kívül állnak a katonai hiarchián, Thrawn és majd Pryce is felette áll rangsorban. Az egész könyvet belengi a titokzatos objektum, a Halálcsillag építése és annak hatásai. A Katalizátor megmutatta az építési fázisokat, a különböző kutatási eredményeket és az egyes tudományos osztályok egymáshoz való viszonyát, miközben a Birodalom egyre több törvényt szeg meg, hogy biztosítsa az építést (bolygók ökonómiai katasztrófája stb.). A Tarkinban a címszereplő szemszögén keresztül láthatunk bele a munkálatokba, a logisztikától kezdve az objektum megvédésén át mindent. A Thrawn végre bemutatja a Halálcsillag építésének gazdasági következményeit. Látszólag egymással nem összefüggő adatok, amelyekből csak két olyan nagy koponya, mint Thrawn és Nighstwan olvashatja ki, hogy valami épül. Galaxis-szerte rekvirálások, gyorsított kitermelések, bérrabszolgaság, magánvállalatok államosítása. A könyv hangsúlyozza, hogy a szuperfegyver építése mekkora gazdasági erőforrás elvonásával jár együtt, miközben felborítja az egész nemesfém-tőzsdét. A Halálcsillag építése tudtukon kívül mindenkire hatással van. Pryce családja a politikának esik áldozatául (piros pont Azadi lothali ex-kormányzó karakterének árnyalása miatt!), miután bányájukban értékes dooniumot találnak, Arihnda gyakorlatilag - elvesztve örökségét - evégett indul el azon az úton, ami végül a kormányzóságig vezet, miközben bosszút áll az őt ért sérelmeken. Nightswan, aki meglátja az események rendszerét, emiatt lesz kalózból és csempészből tudatos lázadó. A Halálcsillag teljesen szembemegy Thrawn katonai doktrínájával, aki a gyors csapások híve, minél kevesebb halálos áldozattal. Őszintén rá is mutat a tényre Palpatine-nál, hogy hiába nagy és félelmetes a Halálcsillag, egyszerre csak egy helyen tud ott lenni, és az építkezés a Birodalmi Flottától von el értékes erőforrásokat és költségvetési összegeket. De Palpatine - aki eddigre, mikor már a csúcsra ért, sokat veszt taktikai érzékéből - szinte meg sem hallja. A könyv katartikus pillanata, hogy a két szembeálló fél Thrawn és Cygni (Nighstwan) is arra jut, hogy a Halálcsillaggal (ekkor még a név illetve pontos rendeltetése nem ismert) rosszabb hely lesz a Galaxis. Mindkettejük célja egy, de másképp látják az odavezető utat: Nightswan szerint a békéhez a szabadságon keresztül vezet az út, míg Thrawn a rend és béke viszonyát hangsúlyozza. A könyvnek lesz folytatása, így remélem, arról az ismeretlen fenyegetésről is tudomást szerezhetünk, amelyet Thrawn emlegetett (és végső soron a népe emiatt küldte őt a Birodalom területére). Biztos vagyok benne, hogy nem a yuuzhan vongokat kívánják visszahozni. Vanto összekötő tiszt lett a két entitás között, remélem ő is visszatér. Nagyon kíváncsi leszek, hogy Vader és Thrawn hogyan működik majd együtt, és legelső találkozásuk körülményeinek kifejtését (még Anakinként a klónháború alatt) is nagyon remélem. Nekem a Thrawn egyértelműen ötös, üdvözlöm Zahn-t az új EU fedélzetén.

Ő csak a saját véleményét írta le, szerinte nem illik bele, és kész (bár az érveire én is kíváncsi vagyok).

A magyar felirat néha elég következetlen volt a rendfokozatát illetően. Nekem ő se lett a kedvencem, a lila haj és összességében a kinézete nem igazán jött be. Viszont nagyon tetszett a csavar, hogy végül Poe tévedése bizonyosodott be, ez egy kreatív megoldás volt. Holdo önfeláldozása nagyon szép jelenet volt (bár azt sajnáltam, hogy a moziban az egyébként síri csöndben egy sorral mögöttem valaki belekiáltott, hogy "neee", aztán jött a röhögés).

Nekem ő olyan semmilyen volt. Egy erős jelenete volt, amikor Canto Bight ürügyén a galaxis társadalmi igazságtalanságait fejtette ki.