Nute Gunray

Tarkin Thrawn Vérvonal

A napokban daráltam le az évadot, friss az élmény, így gyorsan írok is egy rögtönzött véleményt. Továbbra sem érzem úgy, hogy a Rebels egyenértékű lenne a TCW-vel, ahhoz túlságosan is sok a biztonsági játék, valamint a költségvetés is kordában van tartva elődjéhez képest, megfosztva ezzel az ahhoz hasonló fantasztikus látványvilágoktól, amelyek miatt a TCW utolsó évadait én szerettem. A 3. évad Thrawn-ról és az ő "tervéről" szólt. Annak ellenére, hogy valóban kiváló főgonosz (nagy gratula a hangjának), a folyamatosságot én nem éreztem a készítők részéről, hiszen színre lépése előtt a hierarchiában nála magasabb szinten lévő személyek szerepeltek le hőseinkkel szemben (Tarkin és Vader). Az évad nagy része (főleg az első fele) arról szólt, hogy Thrawn okosakat mondott, de aztán Birodalom egy-egy akció során csúnyán kikapott, amelyek végén főadmirálisunk azt hangoztatta, hogy betervezett veszteség, és a kirakós egy újabb darabja került a helyére. Szerencsére az évad végére kiderült, hogy ez valóban nem szemfényvesztés volt, a Főnix-lázadósejt bázisának potenciális helyszínét leszűkíteni egy-két tucat bolygóra egyáltalán nem kis feladat, amely türelmet igényel. Gyanítom, a Birodalom feltörekvő katonai vezérkarának nagy része nem is igazán tud szót érteni Thrawn-nal, hosszabb távú indítékait és motivációit nem képesek megérteni. Sokszor lehetett érezni az évad folyamán, hogy Thrawn túl intellektuális ahhoz a szervezethez, amelyet képvisel. Legtöbbször saját harcostársai bizonyultak a legnagyobb akadálynak ahhoz, hogy tervét kiteljesítse. Szerencsére az inkompetens Konstantine végre a levesbe került, de így is sikerült meggátolnia, hogy Thrawn pontot tegyen a szektor lázadásának végére. A fentiekből kiindulva, az évad első fele számomra sokszor egyhangú és unalmas volt. Ezra most a szokottnál is jobban idegesített, önfejű és makacs volt, újra és újra megszegte a parancsot, hogy aztán hazakullogva beismerje tévedését és elmondjon valami blablát a családról és a bajtársiasságról. Persze az évad első felében is voltak kiemelkedő mozzanatok (The Antilles Extraction), de azért a legtöbbjük időhúzás volt. Ha pl. egy olyan borzasztó rész, mint az Iron Squadron után egy hetet kellett volna várnom arra, hogy lássam a The Wynkahthu Job-t az egyre inkább egysíkú Hondóval (de hát én őt már a TCW-ben sem állhattam), lehet hagyom az egészet a fenébe. A The Last Battle is inkább csak nosztalgiának volt jó; de a B1-esek megjelenését jobban is ki lehetett volna aknázni. Ezra rész végi bölcsessége különösen kínos volt itt. Az An Inside Man-től kezdve aztán jócskán javult számomra a színvonal: Morad Sumar halála (és főleg annak módja) pl. igencsak merész és bátor húzás volt a készítők részéről, amelynek révén Thrawn és a Birodalom kegyetlensége is megmutatkozott direkt módon. Innentől fogva már az is végképp egyértelmű lett, hogy a sorozat legösszetettebb és legkiválóbb karaktere Kallus oldalt vált. Végre volt kiért izgulni, hiszen a mártírszerepre is komoly esélye volt a legutolsó pillanatokig. Én nagyon remélem, hogy Kallus egyszer kap majd egy saját regényt vagy képregényt. A sorozat innentől kezdve sokkal komolyabb hangvételt ütött meg: ilyen volt a Genonis- és a mandalori-szál. Előbbi esetében a Rogue One-nal összhangban megismerhettük a Lázadás árnyoldalait (Saw), illetve a Birodalom legkegyetlenebb arcát, amikor egy egész fajt ítélt kipusztulásra. Az elhagyatott, néma Geonosis szomorú látvány volt (itt megjegyezném a kiváló grafikát, a sokszor ismerős boltíves folyosókat...). Soha nem gondoltam volna, hogy sajnálni fogom ezt a szárnyas fajt, de ebből is látszik, még egy ilyen kollektív társadalmi berendezkedéssel bíró lényeknél sem szabad általánosítani, mert ahogy az embereknél is vannak jók és rosszak, úgy a geonosisiaknál is van "Klik-Klak" és van Kisebb Poggle nagyherceg. Ez a történetszál remekül kiegészítette a többi multimédiás projektet (Tarkin, Katalizátor és Rogue One). A mandalori-szálról: végre kiteljesedett Sabine élettörténete. A Kanan-nel való harc közbeni monológja olyan szívfájdító és szomorú volt (a hatásos zenével együtt), hogy az akár nagyfilmvásznon is megállta volna a helyét. Talán az egész sorozat legmeghatóbb pillanata volt. Ehhez képest a következő rész (Legacy of Mandalore) már "csak" tisztes iparos munka volt. Ezek mellett az évad második felében is belefértek olyan könnyedebb részek, mint a Warhead (ami azonban jócskán előre vitte a sztorit és a robbanás igencsak látványos volt) és a Double Agent Droid (bizarr, de a végén az éneklő AP-5 nekem bejött ), de ezek talán kellettek is a komoly részek mellett felvezetőként (azt azért sajnálom, hogy Zeb karakterét továbbra is ilyen ökörködések során veszik elő főszereplőnek, pedig benne hatalmas potenciál lenne... ha valaki, akkor a geonosisiak tragikus sorsát ő érthette volna meg a leginkább...) Számomra az egyik leghangulatosabb epizód a Through Imperial Eyes volt. Amikor Kallus és Lyste a főadmirális szállására tartott, szinte tapintani lehetett a feszültséget. Ismét bemutatkozott egy régi TCW-karakter, Yularen, aki nekem mindig is nagy kedvencem volt és már jóval a TCW előtt felfigyeltem rá. Ez a rész Kallus és Thrawn mesterkedését is tökéletesen bemutatta, a Birodalomban az efféle hatalmi játszmák mindennaposak. Talán épp ezért is olyan nagy horderejű esemény volt, hogy Mon Mothma nyíltan, pontról-pontra a Császár fejéhez vágta jogos vádjait beszédében. Ennek megjelenése is csak megerősítette azt bennem, hogy Lucas nagy hibát követett el, amikor az EP3-ban törölte a teljes politikai szálat. Érdekes, hogy míg korábban (a demokrácia utolsó napjaiban) Bail tűnt a harciasabbnak, addig az évek alatt fokozatosan Mothma vált a lázadás informális (szellemi) vezetőjévé (persze, tudhatjuk, hogy Bail miért is húzta meg magát a Birodalom kikiáltása után, ő még annyi figyelmet sem kockáztathatott meg magának, mint párttársai). A Secret Cargo-ban végre láthattuk, ahogy a különböző sejtek fokozatosan egyesülnek, hogy összehangolják akcióikat (ez nyilván egy hosszabb folyamat, így nem jelenthető ki, hogy ezzel meg is alakult volna az Egységes Lázadás). Sajnos a Rebels arra alkalmatlan, hogy az ebből adódó konfliktusokat és nehézségeket hitelesen is bemutassa, de erre ott lesz a többi projekt (ezt a Rogue One már hatásosan elkezdte, de részben ide sorolható az Alkony század is). A Twin Suns ismét remek bizonyíték arra, hogy Filoni, aki ízig-vérig érti a Star Wars esszenciáját, megérdemelne már egy egész estés filmet (vagy legalábbis egy forgatókönyvet). Persze, mindenki nagy összecsapásra várt... én is... Mégis, a rész végén teljesen elégedett voltam, sőt ez így sokkal, de sokkal jobb lett. A Star Wars nem Dragon Ball, annál sokkal több. És nagy bátorság kellett ahhoz, hogy Maul történet szálát mintegy három kardcsapással lezárja. Abban, hogy Kenobi és Maul sorsa ennyi évtized után ismét összefonódott, volt valami szomorú és megkapó. Mindketten rengeteget veszítettek, míg eljutottak a Tatooine homokos sivatagába (megjegyzem a bolygó hangulatát a Rebels sokkal-sokkal jobban adta vissza, mint a TCW bármikor is). Maul, akinek soha nem volt választási lehetősége és esélye, hogy más élete legyen, végre megnyugvásra talált... korábbi ellensége és megcsonkítója karjaiban. Obi-Wan pedig ismét bebizonyította, hogy miért ő, és csakis ő a legtökéletesebb Jedi. Fantasztikus epizód volt (talán csak Ezra nem kellett volna bele, az ő jelenlétét feleslegesnek éreztem), bár akár egy duplarészt is elbírt volna, de így sem lehet panasz.. És emellett Filoni tovább mélyítette a Lucas által megkezdett bizonytalanságot a prófécia helyes értelmezésével kapcsolatban. Hogy jó ötlet volt-e vagy sem visszahozni Mault, azt továbbra sem tudom eldönteni, de ha már megtették, most tisztes és kerek lezárást kapott. Az évadzáró (Zero Hour) grandiózusra sikerült, elbúcsúztunk az évadban egyébként is jobbára passzívan szemlélődő Satótól, miközben a Főnix-sejt megsemmisült. Mothma mellett bemutatkozott Dodonna is. Alig várom már Raddus-t (és Ackbart?), Rieekant vagy éppen Madine-t. Összegezve kissé felemás évad volt, amelynek második fele viszont olyan kiemelkedő epizódokat hozott, hogy nagyon várom a folytatást. Vezéráldozatra továbbra sem került sor, de úgy érzem, a következő évadban ez már megkerülhetetlen lesz.

Úgy teljes a történet, ha ehhez hozzátesszük, hogy a későbbiek folyamán az ENT (4. évad valamelyik történetszála) adott egy magyarázatot arra, hogy a 23. század klingonjai miért csupasz bőrűek és teljesen hasonlatosak az emberekhez. Na most ezt a magyarázatot, úgy látszik, a DIS teljesen negligálta. Persze lehet azzal érvelni, hogy nem minden klingon fertőződött meg a vírussal (ez így is van, ha jól emlékszem), de azért az vicces lenne, ha a DIS-ben csak "basic", a TOS-ban pedig csak génmódosított klingonok jelennének meg.

Star Wars-történeti mérföldkő: először láthattunk WC-t az univerzumban.

Azoknak, akik nem ismerik a Legends-t: Most már Pellaeon felbukkanásának tudnék csak igazán örülni.

És ezzel a résszel Rukh is a kánon része lett.

Az én előzetes várakozásaimat jelentősen felülmúlta, nagyon tetszett. Szimpatikus szereplők még nincsenek (sőt, Michael - jut eszembe,ez női név is? - inkább idegesítő), de a látvány nagyon bejövős. Még mindig azt mondom, jobb lett volna az egészet egy teljesen más korba helyezni, de így sem rossz. Végre ismét Star Trek a tv-ben, ahova való.

Alan Dean Foster: A közelgő vihar Hosszú idő után ez volt az első Legends-történet, amit olvastam. Maga a sztori nem nagy eresztés, gyakorlatilag össze lehet foglalni néhány mondatban, de a könyv egyediségét az adja, hogy egy olyan korszakban játszódik, amely soha nem lett igazán kibontva, másrészt a történésekre felületesen utalás történik az EP2-ben Mace Windu részéről, amikor az "ansioni határvitát" említi Obi-Wanék visszaérkezése kapcsán. Magának a könyvnek kissé bizalmatlanul álltam neki, mert Alan Dean Foster számomra nem alkotott maradandót a Star Wars-univerzumban: az EP4 könyvváltozata tisztes iparos munka, de semmi egyéb; a legelső EU-alkotást, az elég fantáziátlan magyar címfordítással megáldott Splinter of the Mind's Eye-t pedig alaposan elkoptatta az idő vasfoga (hiszen már 1980-ban negligálva lett!), ma már inkább csak Star Wars-történeti kuriózum; az EP7 könyvváltozata pedig egyenesen borzalom, bár erről csak kis részben tehetett az író. Ilyen előzményekhez képest A közelgő vihar kellemes csalódás. A közelgő vihar tehát egy egyszer olvasható kalandregény, jó és kevésbé jó megoldásokkal, sablonos történettel, amelynek egyediségét a történések időpontja, a puskaporos levegő hangulata adja. 4/5

Én imádtam, az egyik legjobban kidolgozott sci-fi sorozat.

Én most olvasom. Annyiban azért elfogult vagyok a regénnyel, hogy az EP1 és EP2 közötti történetek mennyisége ritka, mint a fehér holló (sőt, ezen kívül talán csak a Jedi Quest-sorozat van, amit nem olvastam sajnos), így hajlamos vagyok megengedőbb lenni. A felénél tartok, eddig kimondottan tetszik.

Alexander Freed: Alkony század Egy Star Wars-történethez képest szokatlanul kemény háborús regényt kapunk, sok szenvedéssel, nélkülözéssel és halálozással. A sztori úgymond lényegtelen is, a könyv egy század mindennapos küzdelmeit mutatja be a Halálcsillag felrobbantása utáni időszaktól kezdve, amikor a Birodalom minden mázt hátrahagyva nyílt diktatúrát és megtorlást vezetett be. A könyv erősségének azt tartom, hogy ezúttal nincsenek hősök és kiemelkedő harcosok, a szereplők hétköznapi katonák, technikusok stb. akik bármelyik pillanatban feldobhatják a talpukat, és ezt a regény is megfelelően érzékelteti. Nem egy karakter teljesen váratlan, hirtelen (mi több, sok esetben "off-screen") halált hal, amely még inkább erősíti az olvasóban azt az érzést, hogy mindenki túlélése csak egy hajszálon, a véletlenek összjátékán függ (hiszen még Veszett is oly halált hal, ami egy filmvásznon elképzelhetetlen lenne, egy olyan magas beosztású szereplőt illetően, mint amilyen ő volt). A flashbackek, de főleg a rohamosztagos csaj fejezetei számomra is kissé megakasztóak voltak, bár előbbiek szerepeltetését indokolta a főszereplő Namir karakterének mélyítése, aki soha egész életében nem élt békés körülmények között, és el sem tudja képzelni, hogy mi lesz, ha egyszer vége a háborúskodásnak (és amikor a lázadók esetleges győzelmének esélye még továbbra is csekély, de már nem oly valószínűtlen, mint Yavin előtt, ő a többiekkel ellentétben nem tud ennek örülni, hiszen a háború a lételeme). Namir mellett csak Chalis volt hasonlóan összetett karakter, bár a kettejük közti dialógusok dinamikáját nem mindig találta el a szerző. Valahogy hiányzott számomra az a folyamat, ami jól bemutatta volna az igencsak nagy szinuszgörbével jellemezhető viszonyrendszerüket. Talán jobb választás lett volna az író részéről, ha a kormányzó nem éli túl a harcokat a végén. Az ellenoldalról: Verge és Tabor Seitaron a birodalmi tisztek két arcehtípusát jelenítette meg. Bár azt a törekvést a regényírók részéről soha nem értettem, hogy miért kell mindig előhúzni egy fiatal, erőszakos, feltörekvő birodalmit, aki a semmiből előkerülve valahogy mindig kívül esik a hierarchián, megkerülve a többieket és hangzatos címeket használva (ez esetben prelátus). Verge is inkább azokra a régi Legends-főgonoszokra emlékeztetett (Trioculus, Brakiss, Kueller), akik miatt sokat kritizálták a filmeken túli kiadványokat. Túl sok már a Császár "kedvenc fiacskájából"... Seitaron ezzel szemben a (katonai szinten) kontinuitást képviseli a Köztársaság utolsó időszaka és a Birodalom között, akinek példája remekül mutatja, hogy az "átállás" sokak szemében zökkenőmentesen zajlott a klónháború végével, és a Birodalom megalakulása a Galaxis életében egyáltalán nem volt sokkélmény. Ami kimondottan tetszett, az a sullusti események részletes bemutatása, itt feltétlenül meg kell említeni Nien Nunb felbukkanását és szerepeltetését mint a sullusti ellenálló sejt vezetőjét. Számomra ez egy élvezetes olvasmány volt, bár kiemelkedőnek én sem mondanám. 4,5/5

A Chrome továbbra is jelez.

Boldog születésnapot, zilllosarkany!

Utólag is boldog születésnapot Dzséjt és Yoda József!

Az EP7 számtalan jelenete (személyes drámák, karakterábrázolások) bizonyította, hogy Abrams jó választás. Kevesebb fan service és egy ütősebb történet kell, és akkor nem fogok csalódni.

Fargo (De amúgy én ennek az epizódnak az értelmét nem igazán vágtam...)

Ja igen, tényleg. Köszi.

Bár az ehhez hasonló hírek egy projekt esetében sem jó fejlemények, de az igazat megvallva én egyáltalán nem sajnálom Trevorrow távozását. A Jurassic World számomra hatalmas csalódás volt, egy önmaga paródiájába fúló szirupos giccshalmaz. Akkor már inkább Johnson kapja meg a 9-es részt is.

Innentől fogva örömjáték kell, hogy legyen, a cél teljesült.

A Rebel Rising-et nagyon várom.

Ha jól emlékszem, ő Jabba testvére volt az EU-ban, ugye?

Mark Hamill világhírűvé tett egy magyar mozimagazint. De hogyan? Azért ilyen se történik mindennap... (ha volt már linkelve a kép/sztori, bocsánat)

Csak ma éjjel néztem meg. Imádtam minden percét, a megírt párbeszédek végre a sorozat korai évadait idézték, és egyáltalán nem hiányoltam az akciókat (bár a legvégén abból is kaptunk egy irdatlanul látványosat)

Ezek a sorozatok összefüggnek, az NJO nélkül értelmetlen kiadni a LOTF-szériát.

Na erről ennyit, talán majd jövőre...