Alexander Freed: Rogue One
Lassan haladtam a regény elolvasásával, de ennek a sok meló az oka. Már az első oldalak megmutatták, hogy itt bizony nem egy Foster-féle alibi könyvadaptációval lesz dolgunk. Freed foglalkozott a szereplők lelki világával, és olyan, a filmben talán kissé jelentéktelen(ebb)/szürkébb karakterekbe is életet lehelt, mint Bodhi vagy Baze, illetve a mellékszereplők gondolataiba és motivációiba is bepillantást nyerhettünk (Mothma, Draven vagy Raddus). A másik nagy pozitívum a fejezeteket időnként megszakító hírszerzési jelentések, amelyek egy-egy esemény hátteréül szolgáltak, beleértve pl. a Lázadás politikai megosztottságát, vagy főleg a kedvencemet, hogy Galennek milyen bürokratikus eszközökhöz kellett nyúlnia, kihasználva az agyonszabályozottságot, a sürgető határidőket, a félelmen alapuló hierarchikus rendszert, a hivatalnokok nemtörődőmségét, hogy elfogadtassa a Halálcsillag tervének egy igen apró, akkor jelentéktelennek tűnő módosítását (és itt jegyzem meg, hogy zseniális húzás volt az író részéről, hogy a könyv végén a haldokló Orson egyszer csak hirtelen rájött mesterműjének gyenge pontjára... az emberi agy időnként egészen döbbenetes dolgokra képes, rég elfeledett információk kapcsolódnak össze egy pillanat alatt).
Az akciójelenetek persze oly mértékben nem működtek, mint a filmnél (ezt talán nem is lehet elvárni), de azért Freed megoldotta a feladatot. Aki viszont kissé erőtlenné sikerült, az K-2SO, akinek a poénjai így leírva nem működtek, lévén, hogy azoknál a droid beszédmoduljának hangsúlyai is nagy szerepet kapnak. Kissé hiányoltam az extra jeleneteket is, ezekből nem kaptunk sokat (Terry Brooks vagy Matthew Stover adaptációi ebben a tekintetben jobban sikerültek). De mindezen hiányosságok nem vonnak le semmit a könyv értékéből. 4,5/5