Back in business...
Paul S. Kemp: Áramlatok
Néhány nyári hónap kihagyás után (mert a nyár nem olvasásra való) kiéhezve vetettem bele magamat kedvenc univerzumomba, és gyakorlatilag találomra választottam az elmúlt hónapok 4 új megjelenése közül. A választás csupán annyiban volt tudatos, hogy tudtam, van az Áramlatoknak folytatása is, s tudtam, hogy ha elmerülök Jaden Korr történetében, nem kell egy könyv után búcsúznom tőle… Másrészt meg – motivációnak sem utolsó – ez az első könyv (általam olvasottak közül biztosan) a SW univerzumon belül, amiben időutazás szerepel. Sokáig elképzelhetetlen és erőltetett dolognak tartottam már magát az ötletet is, de ahogy olvastam, minden ellenérzésem elmúlt. A két idősík eseményeinek nagy része, karakterei külön-külön, majd azok egy térbe hozása mind nagyon jó lett, a két Jedi találkozása pedig „sporttörténelmi esemény”.
Az időutazás ezzel a sérült hipertér-alagúttal zseniális, Relin és Jaden találkozása viszont totál kiaknázatlan. Annyira vártam, hogy valami komoly kis beszélgetés legyen kettejük között a jediség mibenlétéről, az erőről – ehelyett láttam két makacs, a saját feje után menő jedit, akik mindketten a világos és sötét oldal közötti vékony határon táncolnak, de minderről mondanivalójuk nincs egymásnak. Az új figurák viszont bejöttek, a Solora erősen hajazó Khedyrin és az erőérzékeny Marr a Falconra erősen hajazó Junkeren jó páros, a sith hajó, annak legénysége és őrsége szintén tetszett. A finálé két helyszínénél ugyanakkor fordult a kocka: Relin tettei, az egész lignanos harc nagyon nem jött be, míg Jaden felfedezése az erőérzékeny klónokról annál jobban tetszett.
Mert valaki néhány hajdani jedi és Palpatine génállományából lényeket klónozott. Félig jedik, félik sithek ők, önmagukban borzasztó veszélyesek a Galaxisra – no, hogy ez most kellett-e nekünk mint új fenyegetés és ennek lesz-e létjogosultsága az új kánonban, mindenki döntse el maga. Én mindenestre elolvasom a folytatást, talán már némileg kevesebb lelkesedéssel.