12 év rabszolgaság
Megnéztem az idei Oscar felhozatal egyik legesélyesebb filmjét, Steve McQueen rabszolgapassióját. Előzetes elvárásaim igen magasan voltak. Egyrészt afelől, hogy az utóbbi évek legátütőbb, legbrutálisabb mozijának aposztrofálta több forrás is. Másrészt pedig mind a rendező eddigi munkássága, mind a szereplőgárda neveinek csengése, valami egészen minőségi produkciót sejtetett számomra!
Mindenekelőtt két dolog ugrik be elsőre a 12 év rabszolgasággal kapcsolatban. Az első, önmagában a rabszolgaságnak a kérdése, intézménye. Ez egy tipikusan emberi viselkedési forma, még a szociáldarwinista állati ösztönökkel sem lehet leírni azt, amit a felsőbbrendűségi érzet jelent a különböző csoportok viszonyrendszerében! Az egész emberiség igazi szégyenfoltja ez, ugyanis attól még, hogy az ókorban univerzálisan is elfogadottabb volt, mint a XIX. századi Amerikában, attól még ott is érvényben volt ez a végletekig embertelen és kegyetlen rendszer. A modernkori rabszolgaságról is szót lehetne ejteni, ugyanis gyakran szóba került bizonyos oldalakon, a film tematikájával kapcsolatban. Részben egyetértek az analógiával, de össze nem mosnám a kettőt. Ha valaki a létbizonytalanság küszöbén, teljesen ki van szolgáltatva a főnökének, aki ráadásul még ki is használja ahogy tudja, szintén egyfajta szolgaság (ami intézményesítve van és társadalmilag sem zavarja azon emberek többségét, akik nem szenvedik ezt a jelenséget) még, ha nem is vernek korbáccsal. Mégis, amikor valakinek a testi épségét veszélyeztetik, fizikailag is teljesen ki van szolgáltatva a feljebbvalójának az sokkal súlyosabb helyzetet jelent! Ettől persze az előző csoportba tartozóknak semmivel nem lesz jobb, de elmondhatják, hogy van ennél még rosszabb is. Az meg más kérdés, hogy a kettő közül az előbbiben lehet, hogy csak burkoltan tartják állatnak az alárendelteket, az utóbbinál viszont nyíltan ki is mondják ezt…
A második tényező, pedig a történelmi múlttal való szembenézés gondolatköre. Az egy nagyon nagy erény, ha egy nemzet képes úgy levetni a régi, mocskos ruháját, hogy közben nem próbálja meg lépten-nyomon tisztára mosni azt, amihez vér tapad! (Itthon is lehetne ezt gyakorolni!) A múltbéli sérelmeken csak úgy lehet túllépni, ha nem heroizálni és nem is elbagatellizálni akarjuk azokat, hanem mindent a helyiértékén kezelünk. Amerikában úgy a rabszolgaság erre a legjobb alapanyag, mint mondjuk Európában a holokauszt. Ez a téma Amerika számára azért is lehet különösen érzékeny pont, ugyanis a déliek, saját alkotmányukat – melyet egyébként oly nagy becsben tartottak – köpték szembe a gazdasági helyzet, a „fehér arany” kedvéért. Az elvek, eszmei értékek mindig háttérbe szorulnak az anyagi érdekekkel szemben – ez részben igaz a rabszolgaság felszámolására is, de jól illeszkedik az alapprobléma fogalomkörébe, az emberek közötti egyenlőség létét (illetve ebben a helyzetben nem létét) tekintve.
Ezzel a filmmel McQueen létrehozott egy olyan tükröt, amibe bárki (tartozzon bármilyen rasszhoz) nyugodtan belenézhet, ugyanis a naturalista igazságot kapja. Fontos leszögezni ezt az elején, ugyanis a film nem vállal többet, mint azt, hogy testközelből bemutatja ezt a világot. Mégis miért mondom azt, hogy a déliek is belenézhetnek ebbe a tükörbe? Mert nem éreztem úgy, hogy rá akarná húzni az egészet a fehérekre. Ugyan nem moralizál a film (ez nálam kisebb hibapont volt), de nem éreztem rajta azt, hogy általánosítana. Persze ott volt az elkerülhetetlen hős, a maga erkölcsi szilárdságával, Brad Pitt alakításában. Adaptációról lévén szó (bár nem olvastam az eredetit) elfogadom a szereplését, a megvalósítással azonban már volt némi problémám a szájbarágós alapigazság okán. Természetesen nem ő, de nem is az északi ismerősök, akikre az előző gondolatmenetemben utaltam, hanem inkább Benedict Cumberbatch karaktere az, ami miatt nem éreztem teljesen fekete-fehérnek (hogy nagyon frappáns legyen a hasonlat) az ábrázolásmódot. Megjegyzem azért külön piros pont, hogy ebben az esetben is ügyeltek a karakteralkotásnál arra, hogy érezzük azért az események súlyát, ugyanis Benedictet összességében nem mondanám pozitív szereplőnek!
Elkerülhetetlen az összekötés Tarantino tavalyi rabszolga westernjével. Azt hiszem Spike Lee nyilatkozta arról a filmről, hogy viccet csinál a rabszolgaságból. Ezzel nem értek egyet, de tény, hogy Tarantino nem is próbálta meg úgy bemutatni ezt a témát, ahogyan itt láthattuk. Tipikus Tarantino féle elemekkel, gyakorlatilag egy kvázi bosszúfilmet kreált, amihez csak díszletként szolgált ez a korszak. McQueen ellenben kifejezetten a korszakra koncentrált és ezt mutatta be kényelmetlenül személyes részletességgel. Gyakorlatilag egy szerzői filmesként indult, ezzel az alkotásával viszont úgy gondolom betört a mainstreambe, más kérdés, hogy ez ahhoz talán még mindig nem jó alapanyag. A Django-val ellentétben itt nem próbál meg a film igazságot szolgáltatni ebben a kényes kérdésben. Vagy legalábbis itt az igazság nem az elnyomók felelősségre vonásában rejlik (a Django-ban végül is ez történt, csak erőszakos eszközökkel), hanem a személyes igazságban, kifejezetten a főszereplő helyzetére vonatkoztatva. A nagy igazság, vagyis inkább elégtétel viszont elmarad. Azonban nem is ez volt a célja a filmnek! A jelenség rokonítható a Mel Gibson féle Passióval, ahol sokan a megváltást, a feltámadást remélték és azt mondták, hogy Krisztus nem erről szól. Ezzel csak az a baj, hogy a film sem arról szólt. Ahogy abban abban esetben, így itt is kifejezetten a szenvedéstörténeten van a hangsúly, csak és kizárólag azt akarják bemutatni!
Visszatérve a két rabszolgafilm közötti relációra, úgy gondolom, ha valaki tényleg az újkori rabszolgaságról akar egy szeplőtlen képet kapni, akkor ezt a filmet nézze meg, ne a Django-t!
Amellett, hogy egyetértek azon véleményekkel, miszerint az utóbbi időszak egyik legmegrázóbb filmélményét jelenti a 12 év rabszolgaság, azért annyira brutálisnak nem mondanám, mint amiket hallottam róla. A vegytiszta erőszak szempontjából nem esik túlzásba, nem is lehetne öncélúnak mondani egyik snittet sem. Itt visszakanyarodnék a Passióhoz, ami viszont számomra kifejezetten hatásvadásznak tűnt több szempontból is. Itt nincsenek olyan kitartott jelenetek, melyeket a brutális figyelemfelkeltés oltárán áldoztak volna fel. Amit látunk, az mind a helyén van, ezzel együtt borzasztóan letaglózó. Szépen lassan visz le a film, mind a testi, mind a lelki pokol legmélyebb bugyraiba, ilyen szempontból tehát lineárisan van ritmizálva a hangulat. Lehet, hogy a fizikai erőszak ábrázolása sokkal szembetűnőbb, de a mentális leépülést és elkeseredettséget is kifejezetten hangsúlyosan, ezzel együtt igazán művészien illusztrálja a film.
A setting is nagyban hozzájárul ahhoz az atmoszférához, ami ilyenné varázsolja ezt az egész produkciót. A lousianai tájkép, az autentikus külsőségek, a rabszolgadalok teszik ennyire megfoghatóvá, átélhetővé ezt a közeget. Ehhez még hozzájárul Hans Zimmer zsenialitása, a megfelelő helyeken felcsendülő pátoszos szólamokkal (mondjuk, ami a nagy korbácsolós jelenet alatt szólt, az nagyon hajazott az Eredetből ismerhető Time-ra, csak nem volt olyan hangsúlyos benne a zongora). Az operatőri munka szintén kiváló. Sok szuperközelivel dolgoztak, ami a hangulatteremtésben és az erősebb érzelmek bemutatásában is nagyon jól nézett ki. Az elején volt egy figyelemre méltó, egyedi beállítás, amikor a gőzhajón forgó keréken keresztül vették fel, ahogy haladnak lefelé a Mississippin. Tetszettek az asszociációs képsorok, mikor a film közepénél, az akasztásos jelenetnél a kompozíció közepébe helyezi a főhőst, de egyúttal kívül is helyezkedik a szcénából, ezzel érzékeltetve a külvilág érdektelenségét a rabszolgák sorsa iránt. A természetfotók is nagyon jól néztek ki, nagyon kompakt volt az összes felvétel!
Remek szereplőgárdával színesítette McQueen a filmjét. Egytől egyik remek alakításokat láthattunk. Szerepük csekélyebb játékideje miatt kevesebb figyelem hárulhat Benedict Cumberbatchre és az American Horror Story-ból is ismerhető Sarah Paulsonra. Előbbi nem volt igazán átütő ebben a szerepben, de azért hozta a formáját, Paulson pedig kifejezetten kimért volt. Persze szerepeltek a filmben még olyanok is, mint Brad Pitt, vagy Paul Giamatti, de a reflektorfény természetesen a nagy hármasra kell, hogy vetüljön, akik saját kategóriájukban abszolút Oscar esélyesek.
Lupita Nyong’o volt talán a legcsillogóbb fénypontja az egész filmnek. Olyan finom eszközökkel hozta ezt végtelenül nyomasztó karaktert, hogy az valami egészen figyelemreméltó volt. Nem kellett hozzá túljátszania semmit, nem is a verbális elemek érvényesültek a játékában, hanem a non-verbális motívumok, a testbeszéde, arcának mimikája, egyetlen pillantás egy egész karaktert tárt fel! Minden érzésével, vágyával elkeseredettségével együtt ott volt a komplett karakter Nyong’o szemében!
Mégis úgy gondolom, hogy a legzseniálisabb alakítást McQueen kedvenc színésze, Michael Fassbender prezentálta. Végig nagyon élethű volt, gyakorlatilag el tudta hitetni velem, hogy ő ez az ember. Vannak filmek, alakítások, ahol néha ki kell nézni kicsit oldalra, hogy ez csak egy film. Na, Fassbender ilyen volt a 12 év rabszolgaságban. Egyszerűen olyan elemi erővel, ösztönszerűen hozta ki az agressziót, hogy részben miatta volt olyan letaglózó a film. A rabszolgaság rendszerét, a szadizmust, az embertelenséget, mind magában hordozta ez a szerep, nagyformátumú filmes gonosznak ezzel együtt nem mondanám, mivel nagyon korlátolt személyiségről beszélünk esetében. Ezt a kettősséget pedig tanári módon játszotta el Fassbender, ott volt végig a tűz a szemében!
Végül, de nem utolsó sorban itt van nekünk Chiwetel Ejiofor, aki miatt azt mondom, hogy nem örülnék neki, ha DiCaprio Oscart kapna idén! Hiába nagyon kedvelem és generációnk legsokoldalúbb, legtehetségesebb színészének tartom, se a szerepe, se a film, amiben játszott nem volt olyan kiemelkedő (akár az ő, akár Scorsese) életművében, hogy egy lapon lehetne említeni ezzel. Itt gyakorlatilag Ejiofor élete alakítását nyújtotta, egy olyan szerepben és egy olyan történetben, ami messze túlszárnyalja a WSF korlátait. Rezignált, egyben erős, de mégis kétségbeesett volt a játéka, melyet inkább szubliminálisan ábrázolt, olyan apró jegyekkel, mint mikor összetöri a hegedűt, vagy az arcjátéka a végén. Még sok filmet és színészt nem láttam a felhozatalból, de egyelőre neki adnám oda a második legértékesebb aranyszobrocskát!
McQueenről még annyit, hogy ugyan nem mondanám, hogy szintet lépett ezzel a filmmel, de tény, hogy változtathat a megítélésén. Nekem nem ez a kedvenc filmem a repertoárjából, de az elvitathatatlan tőle, hogy egy igen fajsúlyos témát mutatott be hihetetlenül profi módon, úgy hogy közben nem esett át a ló túlsó oldalára! Más kérdés, hogy erről a névről nekem még mindig a The King of Cool ugrik be, hogy ez változzon, ahhoz még sokat kell tennie a rendezőnek…
Így a végén még kitérnék a film, illetve az ehhez hasonló alkotások szociológiai hátterére. Érdekes az a jelenség, hogy itt van pl. a 12 év rabszolgaság, de mondhatnék még más hasonlóan nagy címeket, mint a Schindler listája, vagy a Nem vénnek való vidék, melyek szintén elég durvák mégis nagy népszerűségnek örvendenek. Ha megkérdezik, hogy élvezted-e a filmet, a többség azt mondja, hogy nem. Viszont, ha megkérdezik azt is, hogy fontosnak tartottad-e azt, hogy láttad, akkor már a legtöbben igennel válaszolnának. Ugyanis egy nagyon komoly diszkomfort érzetet ad az, hogyha azt látjuk, hogy valakiket brutálisan bántalmaznak, megaláznak. Mégis miért kínozzuk akkor magunkat ilyenekkel? Azt nem venném be a képbe, hogy vannak, akik ezt direkt élvezik, az már a junkieság fogalomköre, akik mindenféle exploitation filmet megnéznek, direkt a durvább fajtából, hogy minél jobban üssön. Emellett akadnak olyan szexuálpszichológiai felmérések, miszerint sok nő titokban arról fantáziál, hogy a párja „megerőszakolja”. (Ez persze meglehetősen szexista és pesszimista képet fest a nőkről.) Viszont, ha megnézzük azt, hogy az ilyen drámáknál, legyen az akár történelmi, mint itt, az helyzet, hogy egy nem hétköznapi szituációt lehet „megtapasztalni”, kellemes biztonságból! Belehelyezkedni ebbe a helyzetbe, úgy hogy közben nem kell aggódnod a következményektől egy egészen egyedi befogadói élmény reprezentál. Felteheted magadnak a felmerülő lényegi kérdéseket az adott szituációkban, miközben nem kell félned, mégis átérzed a helyzetet. Dramaturgiai szempontból az meg persze evidens, hogy látni egy karaktert sokat szenvedni és utána célt érni sokkal felemelőbb, minthogyha kivesszük az egyenletből a szenvedést. Az ilyen lépések indokolhatják a brutalitás is, hogy még átélhetőbb legyen akár egy ilyen szenvedéstörténet!
Összességében azt gondolom, hogy jól fogták meg tehát a témakört, volt benne egy-két kihagyott lehetőség, de egyik sem ziccer. Újat nem mond a rabszolgaságról, az elnyomásról, de nem is ez volt a vállalása. Az alakítások és a rendezés teszi önmagában ilyen magas színvonalúvá az egyébként igaz történeten alapuló forgatókönyvet. Azoknak ajánlom, akiknek erős az idegzete (azért mégis durva film) és nyitottak az ilyen társadalmilag is fontos témák irányába...
