pb69

Igen, de ő már közvetlenül nem kötődik Anakinhoz, soha nem is találkoztak. Persze egyenesági leszármazottja, aki ráadásul példaképének tekinti Vadert, de a korábbi gondolatmenetbe egyáltalán nem illeszkedik.

Az elmúlt napokban pörgettem kicsit az agyam Anakin és az ő sorsa kapcsán, átgondoltam honnan indult, hova jutott, milyen utat is járt be a Saga során. Ennek eredményeképp tudatosult bennem igazán a sötét oldal ereje, illetve Palpatine hátborzongató zsenialitása még inkább. Nem tudom melyik inkább, vélhetően a kettő együtt kellett az ismert eseményekhez. Egészen durva belegondolni, hogy Anakin mi mindent vesztett azzal, hogy a Klónháború végén átállt. Lényegében mindent, amit csak lehetett. Amit nem ezen döntése nyomán bukott el, az már korábban tőle függetlenül megtörtént, lásd Qui-Gon vagy Shmi. De az árulásával eldobta magától a mesterét, a tanítványát, a feleségét és a gyermekeit. Megfogadta az édesanyjának és saját magának, hogy soha többet nem fogja hagyni, hogy bárki számára fontosat elveszítsen, az Ep.3 végén pedig önként dobott el magától mindenkit. Azért mennyire abszurd már az, hogy ez mennyire egybecseng Yoda intelmével, amivel segíteni akarta a fiút. Nyilván amúgy köszönőviszonyban sincsenek ezek a tettek az egykori mentor tanácsának szellemiségével, de ha lecsupaszítjuk a dolgot, akkor mégis az történt. Szóval a hatalmas áldozatok, valamint az anyja emlékének és önnönmagának szembeköpése a mérleg egyik serpenyőjében, de mi/ki van a másikban? A sötét oldal és Darth Sidious, semmi más. Sikerült elérniük azt, hogy egy ennyire érzelemközpontú és szenvedélyes ember képes legyen saját döntéséből felégetni mindent maga körül, ami valaha is fontos volt neki. Az is érdekes, hogy Anakin rengeteg jellemhibától és negatívumtól terhelt karaktere mégis mennyi totálisan pozitív figurát vonzott/épített maga köré. Shmi, Qui-Gon, Padmé, Obi-Wan, Ahsoka, Leia, Luke. A nagy kivétel itt is Palpi. Anakin felesége a lázadás egyik szellemi "atyja", kinevelt egy tanítványt, aki meg kvázi az egyik alapítótagja. A lányáról és fiáról már nem is beszélve, utóbbi végül őt magát is megtérítette. Ezzel pedig Anakin a helyére is került, olyan értelemben is, hogy ott van az a csokornyi hozzá szorosan köthető pozitív hős, akikhez végül csatlakozik.

Ezekkel a gondolatokkal részben egyet tudok érteni, értem a nézőpontod. Összességében tetszett a rész, noha kicsit csalódás volt, de ettől még nem tartom rossznak. Úgy érzem, hogy most a nosztalgiafaktor volt az egyetlen cél, gyakorlatilag a karaktereknek és a nézőknek is ez volt a lényeg, minden más ennek volt alárendelve. Én nem igazán szeretem, amikor ennyire kilóg a lóláb és csak azért történik meg valami a képernyőn, mert abból kisülhet egy jópofa dolog. Sokkal jobban fekszik, amikor a jelenetekből és a sztoriból csapódik le a hangulat és tanulság, mint amikor utóbbiakhoz generálnak jeleneteket. De ez már szubjektív.

Lehet akkor csak szerintem erőltetett, hogy ~20 évvel a háború lezárulta után, amikor már gyakorlatilag egyik fél se létezik, kitalálja valaki, hogy akkor fejezzék be azt a háborút, mintha a végsőkig harcoltak volna a felek. Mindezt úgy, hogy a Köztársaságot két "jedi" és egyetlen klón képviseli, a CIS-t pedig pár száz rohamdroid és néhány droideka. Olyan, mintha ma összefutna a 86-os VB döntőről néhány focista és kitalálnák, hogy mi lett volna, ha hosszabbításos a meccs és kb. 1 kapus vs 2 támadó szereposztásban nekiállnának kézilabdázni, hogy eldöntsék ki volt anno a jobb. Melyik része? Az, hogy a Birodalomtól talán túlzó egy ilyen jelzésre odaküldeni két kisebb és két nagyobb lépegetőt? Eleve nem tudom, hogy miért ezeket vetették be, amikor elvileg azt tudták, hogy van lent pár bajban lévő lázadó. Ledobtak négy lépegetőt, amik szép lassan odatotyogtak a bulihoz. De tegyük fel,hogy pont ilyen egységeik voltak a közelben vagy nem tudom. Vagy az nem igaz, hogy az ezekkel folytatott harc pár perc alatt le is zajlott? Ahogyan korábban azt írtam is, szerintem többet tudnak annál a szereplők, minthogy ilyen következtetésre jussanak. A másik meg az, hogy mi tudjuk mi a helyzet, ezt a karakterek nem tudhatják pontosan, de ettől még furán jön le, hogy végső konklúzióként levonnak valami olyat, aminek nincs túl sok veleje a valóságot ismerve. Pontosabban nem az a fura, hogy ez történik, hanem az, hogy ennek a "tudatlanságnak" nincs egyéb szerepe. Szóval az tök jól tud működni, ha a szereplők vakon vannak és ez a szitu mozgatja a sztorit, ez adja a lényeget. Ilyen egyébként többször van is a SW-ban és remekül szuperál. Ilyenkor mi tudjuk, hogy valójában nem stimmel a dolog, amire a történet rá is erősít. Jelen esetben viszont arról van szó, hogy el akarják hitetni velünk, hogy tényleg ez az igazság, tényleg ez lett volna a háború kulcsa és tényleg mekkora felfedezés született. Ez volt anno a Barriss-Ahsoka affér kapcsán is és már ott se értettünk egyet, pont ugyanezért. Én nehezményeztem, hogy Barriss az adott tette kapcsán teljesen nonszensz kifogásai úgy lettek beállítva, mintha azok jogosak lettek volna és az erre adott válasza bármilyen szempontból is érthető lett volna. Igen, ő nem tudta a szörnyű igazságot, de ettől még nem volt igaza abban, amit mondott. Jó esetben a nézők is a dolgok mögé gondolnak és nem fogadják el helyes és igaz tanulságként azt, amit az epizód sugall, rosszabb esetben meg igen. De ebben azért nem fogunk közös nevezőre jutni, mert már akkor is sokan azt mondták, hogy "tényleg, Barriss tök jókat mondott, sok dologban igaza volt és micsoda hasznos konklúzióval szolgált", ahogyan most Ezránál ugyanerről van szó, miközben én nem érzem ezt egyik esetben sem. Juthatott erre a felismerésre és ez tényleg logikus következtetés. Nem ezt érzem problémásnak, hanem azt a vállveregetést, amit erre kapott, hogy képes volt megoldani azt, amit a háború során éveken át a két félnek nem. Meg azt, hogy a rész is ezt sugallja kifelé, nekünk nézőknek. A Birodalom uralma alatt Ezra észrevette, hogy kár volt anno annyit harcolni, ha annak az lett a vége, hogy jött a Birodalom. Másrészt pedig azt, hogy most érdemes összefogni a régi ellenségek megmaradtjainak, mert van egy jóval hatalmasabb elnyomó erő. Ez tök szép, de az akkoriak tudásához mérten nem szolgál tanulsággal. Ha már nekem felrójátok, hogy külső szemszögből nézem, akkor in-universe Kananék is ezt teszik, amikor kimondva, kimondatlanul elvárták volna az egykori harcoló felektől, hogy lássák mi fog következni később. Nyilván, ha tudták volna, hogy mi fog kisülni abból a háborúból, akkor jogos felvetés lenne, hogy mégse tudtak értelmes megoldást találni, miközben Ezra megoldotta a rejtélyt. Csak hogy akkor még nagyon nem tűnt feleslegesnek a háború, ill. összefogni se nagyon volt miért, hiszen sehol nem volt egy Birodalomhoz hasonló kaliberű közös ellenség. A kereskedelmi szervezetek vagy az általános korrupció nem ilyen.

Igen, de ez szerintem eleve nem volt lehetséges, mert (ha eltekintünk a sithek manipulációjától) a két háborús fél alapvetően máshogy képzelte el a Köztársaságot. Szóval különböztek a céljaik és az elképzeléseik, amik háborúba torkollottak. Nyilván lehetett volna tárgyalni és diplomatikusan keresni az egyezséget, de ez azért nem ilyen egyszerű. Kicsit olyan ez, mint amikor két vallás hívei háborúznak. Alapvetően mindketten istenhívők, de teljesen más a filozófiájuk és más istenekben hisznek. Bizonyos értelemben ilyenek voltak a szeparatisták és a klasszikus Köztársaság hívei is. Aztán jött a Birodalom, ami teljesen más rendszert hozott, mintha az előző példánál ateizmust erőltették volna a többiekre. Ha a háború alatt rájönnek, hogy az egészből az sülhet ki, hogy még azt is elveszítik, amiben amúgy egyetértenek és együtt hisznek, akkor logikus lehetett volna ezt elkerülve összefogni, de nem ez volt a helyzet. Én valamiért úgy éreztem, mintha ennek a résznek az akart volna lenni a konklúziója, hogy milyen beszűkültek is voltak akkor a felek, nem láttak át a saját szemellenzőjükön és nem vették észre a megoldást, amit most Ezra meglelt. Vagy éppen, hogy Ezraék mekkora zsenik ilyen téren. Persze sarkítva kicsit a dolgot. Miközben ez a fajta együttműködés és a háború "közös megnyerése" akkor egy totálisan irreális dolog volt, amire semmi esélyük nem volt. Hát ott volt Dooku, akivel az Ep.2 végén már meg kellett küzdeni a jediknek. Később jött a tanítványaként Ventress és Savage, az Ep.3-ban pedig már nyíltan sithként kezelték. Az pedig mindig is egyértelmű volt, hogy ő a CIS feje. Szerintem alapvetően a jedik tisztában voltak azzal, hogy a CIS-t a sithek vezetik, elsősorban ezért is támogatták olyan nyíltan a Köztársaságot. Ők csak azt nem tudták (legalábbis biztosra csak későn), hogy Dooku fölött még van egy sith, aki a CIS mellett a Köztársaságot is vezeti.

Nem várok el ilyen konklúziót, de az se túl szerencsés, hogy mi nézők ezt tudjuk, a szereplők pedig teljesen más jellegű végkövetkeztetésre jutnak, amit az epizód tényleges tanulságként tálal. Alapvetően lehet jó húzás, hogy a szereplők vakon vannak, pont a SW-ban is sok ilyen motívum van, de akkor a tévedésük kellően hangsúlyos és egyértelműsítve van, mondhatni az mozgatja a sztorit. Itt nem erről van szó, hanem elsütnek pár jól hangzó lózungot és ez a konklúzió. Főleg úgy, hogy ennek önmagában nincs is túl sok veleje. Szóval ~20 évvel a háború után egy ilyen kalandra elsütni, hogy most sikerült lezárni az egészet és olyan megoldást találni, ami akkor senkinek nem jutott eszébe...nekem még szimbolikus értelemben is barokkos túlzás. A szeparatisták és a köztársaságiak más célokért küzdöttek, semmi közük nem volt ideológiai szempontból a majdani Birodalomhoz, akkor az ők tudásukkal semmi értelme nem lett volna együttműködni vagy közös utakat és ellenségeket keresniük. Most már nincs CIS és nincs Köztársaság se, csak Birodalom és lázadás. Az előző rendszerek igaz hívei szembefordulnak a Birodalommal, így adott esetben összefognak a lázadókkal, de ez egy új helyzet és nem sok meglepő van benne. Ha már anno is tudta volna a két fél, hogy a civakodásból egy ilyen rendszer fog kinőni, akkor jó eséllyel már akkor megkísérlik ezt közös erővel meggátolni, de ez értelemszerűen nem volt opció. Nekem úgy tűnt, hogy ennél többet tudnak, de lehet félreértettem a dolgot. Ezra beszél arról, hogy ki is profitált igazán a Klónháborúból, ha igazából se a Köztársaság, se a CIS nem nyerte meg. Márpedig Palpi úgy állította be a dolgot, hogy a Köztársaság győzött, leszámolt a szeparatistákkal és új alapokra helyezik a rendszert, így lesz a Birodalom. Azaz, ha azt tudják a szereplők, hogy a Köztársaság nem nyert, akkor többet kell lássanak, mint amennyit Palpi akart. Emellett azt nyilván tudják Kananék is, hogy a Birodalmat a sithek irányítják. Viszont Palpatine már torz ábrázattal, publikusan kiáltotta ki az új rendszert, egy pillanatig se titkolta (sőt, fennen hirdette), hogy a Köztársaságból származtatja a Birodalmat, ő pedig ahogyan az előző rendszert vezette, úgy fogja a következőt is. Magyarán azt mindenki tudja, hogy Palpi az uralkodó, Kananéknak meg tudniuk kell, hogy a sithek a Birodalom vezetői, amiből azért összeáll a kép. Rosszabb esetben azt is hihetik, hogy az öreg csak egy báb a sithek kezében, de ez ilyen szempontból már mindegy. Elvégre a sithekről úgy tudták, hogy a szepiket szolgálják/vezetik, majd később kiderült, hogy valójában a Köztársaság, ill. az újonnan létrejött Birodalom is az ő kezükben van. Ebből pedig logikusan következik, hogy az akkori háború mindkét résztvevőjét a sitheknek kellett kontrollálniuk, azaz a háború csak egy színjáték volt. Most hogy ebben az uralkodó csak egy báb vagy tényleges vezér, az irreleváns.

Kicsit többet vártam ettől a résztől, de jó kis múltidéző volt. Remekül megragadták a TCW hangulatát, a lehető legtöbb módon (lásd nyitány és zárás) meg is próbálták ezt közvetíteni, ami tök jól működött. Szórakoztató volt újra rohamdroidokat látni, voltak droidekak is, jöhetett volna még pár szürke szuperkonzerv is. Szóval a hangulat rendben volt, a sztori viszont nekem eléggé sántított. Nagyon látszott, hogy a nosztalgiára épül ez az epizód, mindent ennek is rendeltek alá. Izzadságszagúnak éreztem ezt a "játsszuk le a háború végét kicsiben" dolgot, értelmetlen volt az egész, egy ürügy Rexéknek a harcra. Aztán jött a Birodalom, számomra jelen esetben túlzó haderővel, főképp, hogy végül lényegében hamarabb véget ért a csatájuk, mint hogy elkezdődött volna. Ezra nagy "felismerése" és a tanulság is kissé bugyutára és nyálasra sikeredett. A Klónháborúnak szerintem nem az volt a nagy csavarja és drámája, hogy úgy lett vége, hogy senki se nyert és megszülethetett a Birodalom. Sokkal inkább az, hogy egy hatalmas színjáték volt az egész, ahol pusztán csak harci eszközöknek titulált droidok és klónok (ill. jó pár mindenféle élőlény) ezrei szenvedtek és lelték halálukat, mindkét oldalon hősiesen küzdöttek, miközben egyetlen pillanatra se arról szólt az egész, amit ők gondoltak, egy átverés volt csupán. Ezt persze részben érintette az epizód, de inkább erre kellett volna kihegyezni a témát, mintsem arra, hogy akkor szimbolikusan most lett vége a háborúnak, Ezra feloldotta a gordiuszi csomót, mindenki nyert stb.. Az nagy ötlet, hogy egy volt szeparatista hajóból lesz az új Phantom, kíváncsi leszek rá, Sabine mit hoz ki belőle. Ez kicsit jelképezi az egész animációs viszonylatot, ahogyan a Rebels visszanyúl a TCW-hoz és átemel belőle dolgokat, átalakítva és saját magába olvasztva azt. Ja meg Kallus nézése is megérte azt a röpke birodalmi jelenetet.

Nekem az első Rozsi-film összességében bejött. Mint akciófilm egész jó volt, X-Men filmként már kevésbé, de elment egynek. A második felvonás viszont szerintem már-már vállalhatatlanul gagyi lett. Ugye eleve ott az alapkoncepció, hogy a főhőssel kibabrálnak, a csökkent képességek miatt pedig magához képest kb. végig csak vergődik és szerencsétlenkedik. Ezzel kvázi ki is herélték Rozsomákot, fontos volt akkor róla csinálni ezt a filmet. Persze értem én, ha csak egy semmiből jött akciófilm lett volna, akkor Hugh Jackman neve se lett volna képes eladni ezt a fércmunkát. Aztán ott vannak az eléggé ömlengős szerelmes látomásai, közben azért van ideje belekóstolni a japán üdvöskébe is. A sztori meg még egy akciófilmhez képest is irritálóan csapongó és értelmetlen. Néztem a filmet és olyan érzésem volt, mintha valami régi verekedős játékba csöppentem volna, ahol mindenki harcol mindenkivel, mert csak. A motivációk érthetetlenek (már ha vannak egyáltalán), a karakterek gyengék és/vagy feleslegesek. A végjáték meg aztán megfejeli az egészet.

Na igen, ez nem lenne rossz. Ez igen valószínű, tekintve, hogy elég sok dolog másképp történt, ha megtörtént egyáltalán. Ez konkrétan nem olyan vészes, hiszen elég erősen utaltak rá a 3-ban, hogy ez a más testben történő "újjászületés" még fontos lehet. De ha már a profnál tartunk, akkor nekem a bénulása körüli mizéria a legfájóbb pont, mert azt gyakorlatilag minden részben sikerül elkúrniuk, vagy legalább tekerni még rajta egyet, szerintem tök feleslegesen. ------------------------------------------ Amúgy szokásomhoz híven igyekszem nem túl sok infót megtudni a film előtt, szóval nem tudom pontosan hány évvel járunk az Eljövendő utolsó jelenete után, de nekem mintha kicsit túl öregre vették volna Rozsi figuráját. A profból ítélve azért jó pár év eltelt, de 20-nál nem saccolnék többet. Logan pedig igencsak visszafogott mértékben öregszik, szóval nem kéne neki ennyire lepukkantnak lennie. Mondjuk ez nyilván nem csak a kortól függ, biztos kemény dolgok történtek vele, de ez ugye az eredeti idővonalra is igaz. Az Eljövendőben pl. 40+ évre küldik vissza és nem sokat változik a fizimiskája.

A 2013-as Rozsi-film még az eredeti idővonalhoz tartozik. Ennek a végén elveszti az adamantiumkarmokat, viszont az Eljövendőben már újra megvannak neki (a jelenben), mert feltehetően Magneto segítségével újra felszerelkezett. Amikorra viszont visszaküldik, ott még nincs neki, hiszen az az eredeti beavatkozás előtt van. Megváltozik a múlt, Rozsi viszont az új idővonal szerint is be lesz szervezve, Stryker pedig itt is beülteti neki az adamantiumot. Legalábbis én így tudom.

Nem is azért hoztam fel, mert bármi köze lenne ezekhez, hanem mert majdnem olyan triviális, mint amiről itt Thrawn megbizonyosodhatott. Az igaz, hogy Heraék ügyessége, elszántsága, csapategysége, fanatizmusa és szentimentalizmusa fontos lehet egy ellenük kialakított stratégia kapcsán, de ezt a Birodalom már többször megtapasztalhatta. Thrawn pedig vélhetően minden egyes apró infónak utánanézett, ami a Ghost legénységét illeti, szóval nem arról van szó, hogy bármi újat tanult volna, sokkal inkább arról, hogy személyesen is megbizonyosodott arról, amit már lényegében tudott. Ez sem utolsó dolog persze, csak ne tegyünk úgy, mintha valami óriási titokra sikerült volna fényt deríteniük. Attól, hogy konkrétan a polgárháború még nem tört ki, a háborús helyzet adott. Szerintem ez nem sokat változtat a dolog azon aspektusain, amiről itt beszélünk. Nem véletlenül szerepelt a mondatomban az "egyelőre" szó. Nem írtam ilyet. Egész egyszerűen arról van szó, hogy ha lehetőségem van megállítani valakit, de futni hagyom, akkor minden további tettéért (amit amúgy nem hajthatott volna végre) bizony én magam is felelős vagyok. Ha történetesen engem lelő, akkor azért is. Ha megbotlok a lépcsőn és kitöröm a nyakam, annak semmi köze nincs ahhoz, hogy korábban elengedtem-e bárkit. Ellenben, ha pont ő lök le a lépcsőn, azt nehéz totálisan függetlennek venni az előzményektől. Ez egy egyszerű dolog, nem kell túlbonyolítani. Na igen, a számított kockázat. Jól hangzik, de inkább ne gondoljunk bele abba, hogy a Birodalom lényegében pont az ilyen könnyelműen vett kalkulált áldozatok miatt bukott meg. Egy újabb ember, sőt lehet még van 2-3 másik, aki tud róla a Birodalomban. Lehet megvan az 6 is összesen, egy galaxisban ennél több nem is kell.

Ez jogos, Thrawn egyénileg valóban sokat tanulhatott most a lázadókról. Pontosabban fogalmazva, személyesen is megtapasztalhatta, amit korábban hallott és tudott. Az már más kérdés, hogy ennek a fajta tudásgyűjtésnek bizony ára van. És itt azért elég látványos a Birodalom hiányossága, ami az egymás előtti titkolózást és bizalmatlanságot illeti. Tök jó, hogy Thrawn személyesen győződik meg mindenről és inkább elengedi a lázadókat és embereket, ill. egyéb erőforrásokat áldoz be, hogy tanulhasson, csak azért ez elég visszás. Ideális esetben a Birodalomnak már réges-rég kész profilja lenne Hera csapatára vagy épp a Főnix-sejtre, amiről minden érintett felsőbb beosztású tiszt tudna és bízna is ebben. Akkor nem kéne kis túlzással annak is külön utánajárni egy-egy érdeklődőbb új górénak, hogy Hera tényleg zöld-e vagy Kanan fénykardja kék-e. Ez igaz, viszont ez csupán Thrawn egyéni zsenialitását mutatja, de önmagában semmit nem ér. Persze, ha majd ebből tudnak építkezni és nagyot robbantani, akkor majd igen, de ez más lapra tartozik, majd meglátjuk. Alapvetően itt nem egy gyakorlatról beszélünk, háború van. Ha edzéskörülmények közt lefegyverezem az ellenfelet, akkor nyertem, bizonyítottam a rátermettségem. Ez utóbbi éles helyzetben is így van, viszont ott akkor mozdítom ténylegesen előre a dolgokat, ha be is fejezem a munkát, meghúzom a ravaszt stb.. Tetszik Thrawn egyedisége és a képességeit is maximálisan elismerem, de szerintem már abban a fázisban van a lázadás, amikor tényleges eredmények kellenének, nem pedig az egoépítés, hogy akár meg is ölhették volna XY-t, ha akarták volna. Az adott illető képességeit tekintve nagy különbség, hogy direkt engedi-e futni az ellenfelét, de a háború tekintetében tök mindegy. Leegyszerűsítve, ha egy hónap múlva lelőnek, akkor nem sokat számít, hogy a gyilkosom anno szándékosan hagytam-e menekülni vagy sem. Szóval Thrawn egyénileg sikeres volt, eredményes viszont nem, ahogyan egyelőre a Birodalom is többet vesztett ezzel, mint amit nyert. Ez a felfogás annyira jellemző a Birodalomra, ez a hiúság és arrogancia, komoly szögek a koporsójukba. Ahogyan írtam is, nyilván nem arra gondolok, hogy az utolsó közkatona vagy raktáros is hozzáférjen minden infóhoz és A-tól Z-ig ismerje a tervet. Ahogyan írod is, a vezetőknek tudniuk kell a dolgokat. Na most szerintem az régen rossz, ha ez csak a teljes Birodalom legszűkebb vezetőire igaz, tehát a konkrét esetben mondjuk Sidious, Tarkin és Thrawn látják csak át miről is szól a dolog. Minden konkrét műveletnek vagy szektornak megvannak a maga vezetői, akiknek hasznos tudni a részletekről, ha nem is mindenről, de legalább, ami őket érinti. Ugye nem is azt látjuk, hogy egy rohamosztagos, random pilóta vagy épp arra sertepertélő takarító néz tanácstalanul vagy kétségbeesetten maga elé egy-egy ilyen váratlan (és nyilván nagyon taktikus, tudatos) vezetői döntésnél, hanem az adott misszióban elég fontos tisztek.Az pedig nekem csúsztatásnak tűnik, hogy márpedig a háború így működik és ezt így kell csinálni. A TCW-ban pl. elég mély betekintést nyerhettünk a NKH működésébe és teljesen másképp mentek a dolgok. Ott se tudott mindenki mindenről, de azért egy átlagos küldetésen a fejesek mellett egy Ahsoka vagy Rex is abszolút be voltak avatva, elvégre abban a szituációban ők is "vezetőknek" minősültek. Maximálisan osztom a véleményt.

És mivel gazdagodott a Birodalom, mit tudtak meg, ami új lehetett a számukra? Tudom, hogy otthonosan mozogsz a katonai témákban, nem lehetett triviális Heranak, hogy Thrawn egy nagyobb játékos? Csak mert alighanem a rangjelzésében is megjelenik, hogy elég magasra jutott a Birodalomban, a korábbi feltűnésekor említenek is valami előléptetést. Admirálisként tisztában lehetnek azzal, hogy nem véletlenül van ott és köze lehet a dolgokhoz, ahogyan a dolguk megnehezítésében is. Mindenesetre ha nem is sokkal vannak beljebb a lázadók, valamivel azért igen, a másik oldalnál nem látok ennyi hasznot se. Cham legalábbis nem tulajdonít nagy jelentőséget neki. Hera már gyanakvóbb és óvatosabb, ami már önmagában nem túl szerencsés a Birodalomra nézve. Alaposan kijátszotta őket? Thrawn nagy figura, de tegyük a szívünkre a kezünket, ha nem róla lenne szó és nem sütné el (lényegében már másodszor) ezt a "most megérdemlik, hogy menekülhessenek, mi meg sokat tanultunk" dumát, akkor mennyire kezelnénk sikereknek ezeket a manővereket? Igen, az elején nehéz helyzetbe hozta őket, de újfent megoldották a szitut, felrobbantották a már birodalmi "bázist" és mindannyian leléptek. Thrawn meg megtanulhatta, hogy a bajtársiasság mellett képesek félretenni a személyes érzelmeiket is, max. ez lehetett új. Ezzel szemben Hera is levonta a konzekvenciákat és az eddiginél is egységesebb lett a csapata. Nem tudom ez megérte-e a birodalmi veszteségeket. Hát ez a fajta hitbe ringatás nagyon megy a Birodalomnak, már jó ideje gyakorolják. A gond az, hogy ez nem illúzió, hanem tényleg így is van. Legalábbis az esetek döntő többségében. Igen, de ahogy említettem is, a sakk egy egyéni játék, a háború meg sokak hiedelmével ellentétben nem az. Valahogy úgy érzem, hogy sok böjtje lesz még annak, hogy Thrawn kétszer is lazán futni hagyta az ellenfelet. Most nem is arra a hatásvadász dologra gondolok, hogy a múltkor ellopott Y-szárnyúak hol fognak majd újra előkerülni, de sok vesztesége lesz még a Birodalomnak a Főnix sejt miatt. Hogy mennyi nyeresége? Nos, az majd kiderül, én kíváncsian, ám szkeptikusan várom. Nem az, hogy senkinek, sőt írtam is, hogy vannak beavatottak, praktikusan Tarkint és akár Pryce-ot is ezek közé értem. Igen, ez így szépen hangzik. Csak szerintem általában nagyobb eséllyel tud sikerre jutni egy csapat, ha annak tagjai azt is tudják, hogy mi a cél és miért kell ezt vagy azt tenniük, azon kívül, hogy mert az a parancs. Nyilván nem kell az utolsó rohamosztagosig mindenkit részletesen beavatni, de az látványosan egészségtelen, hogy az említett trió tagjain kívül minden tiszt is csak értetlenül bámul maga elé Thrawn húzásai nyomán. Ők hárman persze közben képzeletben összemosolyognak és veregetik egymás vállát, hogy mekkora zsenik, a többiek meg gyanútlan hülyék, azt se tudják mi történik. Csak ugye akkor ott tartunk, amit korábban is írtam, hogy a saját embereiket vezetik meg és játsszák ki. Igen, ez már egy nagyon is életszerű szitu lenne, ezért is vetettem fel. Aztán majd látjuk, hogy erről van-e szó vagy más áll a háttérben.

Nincs is kétségem afelől, hogy Thrawn valami nagyban gondolkodik. Alighanem ez a teljes lázadás leleplezése és annak vezetőinek likvidálása. Csak ugye megint felmerül bennem, hogy az OT idején Thrawn már messze kerül a fősodortól, a Szövetség pedig köszöni szépen, jól van. Szóval a teljes lázadásra vonatkozóan olyan nagyot nemigen tud robbantani. Az is szóba jött korábban, hogy a Főnix sejtet viszont szétrobbanthatja, csak egyértelműen látszik, hogy ennél jóval komolyabb céljai vannak, nem ez érdekli. Amiben lehet fantázia, az a nagyszabású lázadás lebuktatása. Azt látjuk, hogy a Birodalom ekkortájt inkább még csak sejti, hogy komolyabb mozgalomról van szó a háttérben. Néhány kiváltságos figurán kívül még a tisztek döntő többsége se érezheti reálisnak ezt a fenyegetést. Márpedig addig, amíg nem válik egyértelművé, hogy egy teljes galaxist átfogó szerveződéssel van dolguk, addig nem sok mindent tudnak csinálni. Ebben a felismerésben pedig nagy szerepe lehet Thrawnnak, kérdés, hogy ez ütne-e akkorát. Noha látszik, hogy Thrawn hatalmas koponya, már az is világosan körvonalazódik, hogy mi vele a gond. Ami persze egy rendszerszintű probléma is. Tuti van valami nagyszabású és alaposan átgondolt terve, csak épp szinte senkivel se hajlandó megosztani. Ez baromi jő miliőt teremt körülötte, segíti a karrierjét, nagyon okosnak és titokzatosnak mutatkozik, csak épp a teljes rendszert nézve inkább káros. Egy sakkjátszmában kifizetődő lehet egy egyéni zseniális taktika, be lehet áldozni pár tisztet, ha ez a parti megnyeréséhez vezet. Ugyanez áll a pókerre is, be lehet dobni a többiek elé látványosan a drillt vagy a sort is, ha az ember kavarni akar. Csakhogy ezek nem csapatjátékok, az ilyen furcsa és teátrális megoldások mind-mind az ellenfeleknek szólnak, az ő összezavarásukat és elbizonytalanításukat szolgálja. Thrawn viszont a saját embereivel játssza ezt a játékot, előttük titkolózik, ami elég kétesen vezet bárhova is. Az egy dolog, hogy már kétszer jó helyzetből futni hagyta az ellenfelet, biztos jó oka volt rá, a saját szemszögéből nézve. Ami viszont nekem még inkább megkérdőjelezhető, hogy a saját arroganciáján és fölényeskedésén kívül miért nem világosítja fel a társait a taktikáról? Vagy netán tisztában vannak vele a fejesek, hogy árulók ütötték fel a fejüket a Birodalom tisztikarában és őket akarja lebuktatni, a titkolózás pedig a bizalmatlanság miatt van? Mást egyelőre nem tudok elképzelni, legalábbis értelmes húzásként nem.

Ehhez nem is igazán tudok mit hozzátenni, tökéletesen egyetértek. Thrawn tényleg egy tekintélyt parancsoló és vérdermesztő figura, igazi egyéniség. Nekem amiatt tetszik leginkább, hogy ő nem csupán a képességeivel és a tehetségével emelkedik ki a Birodalomból, hanem tényleg egy teljesen más stílus. Azért összességében sokan kitűntek már a negatív szereplők közül, de szinte minden esetben kimerült abban a dolog, hogy az illető vagy nagy taktikus vagy nagy harcos volt. Thrawn viszont minden tekintetben más, nem olyan elvakult, nem nézi le az ellenfeleit, sőt kifejezetten tiszteli őket. Eleve, mintha ő ellenfelekben gondolkodna, nem pedig ellenségekben. Róla abszolút eszembe jutnak az Ep.3 nyitósorai, miszerint mindkét oldalon küzdenek hősök. Az eddigi rossz arcok közül Dooku volt ilyesmi a filmekben, de sajnos a TCW-ban visszaesett a sablongonoszok közé. Be lehet csokizni egy vagdalkozó, ordibáló és szitkozódó vadállattól, mégis az olyan kimért, arisztokratikus és rideg figuráktól borsódzik csak igazán az ember háta, mint amilyen Thrawn is. És itt a stílus nem csak egy olyan megjátszott eszköz, mint a főinkvizítornál volt, aki a hatás kedvéért magára erőltette ezt a szerepet és sokszor ki is zökkent belőle. Thrawn esetében látszik a belső indíttatás és hogy ez tényleg a személyiségéből fakad. Tökéletes kontraszt volt mellette a szokásos birodalmi tiszt, aki az együgyűségével kék barátunk agyára ment. Az viszont nagyon tetszett, ahogyan kifakadt és nem is az ostobasága miatt torkolta le a tagot, hanem a szellemi sekélyessége miatt. Elvégre lehet ész nélkül imádni a Birodalmat, lehet valaki híján a stratégiai érzéknek, lehet nehéz a felfogása, ez mind belefér, de az a fajta érzelmi és szellemi primitívség, hogy egy adott fajhoz tartozó szent ereklyében és művészeti alkotásban csak egy elpusztítandó fadarabot lát, na ez már Thrawnnak is sok. Én soha nem nézek előzeteseket, ezek szerint megéri. Igen, szép jelenet és kikacsintás volt. Nagy volt, ahogy azzal a rakétás manőverrel megidézte kicsit Kyle Katarnt a Legends-ből. --------------------------------------------------------------- Nagyon tetszett a rész, csak egy dolog volt megint furcsa. Persze ha eltekintek a már örökzöld slágernek számító páncéllopástól. Thrawn megint futni hagyta a lázadókat. Nagyon kíváncsi leszek hova fog kifutni ez az egész, de nem értem a koncepciót. Oké, nagy dobásra készül a figura, de vajon hol lehet ebben a szerepe a folyton szökni hagyott lázadóknak? Hogyan lehet többre menni azzal, hogy mindig elengedi őket annál, mintha legalább elfogná őket vagy megölne párat közülük. Értem, hogy megint sokat tanultak az ellenfeleikről, csak éppen ez ugyanúgy igaz lett volna akkor is, ha a végén megpróbálnak lépni. Ráadásul azt se felejtsük el, hogy közben a lázadók is legalább ennyi hasznos tapasztalattal gazdagodnak, szóval egyáltalán nem tűnik jó ötletnek futni hagyni őket ezen extra tudás birtokában.

Csak annyit vártam, hogy legyen legalább egy ember, aki elbizonytalanodik vagy kicsit belegondol a szituba. Lehettek volna akár olyan alternatívák is, hogy valaki nem akar belemenni, konfliktushelyzet adódik vagy éppen csak elkél neki némi biztatás. De ha nincs is ebből feszkó és mindenki egyetért a dologban, akkor is átjöhetett volna (nekem, nézőnek) a dolog súlya és ne olyan legyen, mintha a heti takarítást osztanák épp be. Nem vártam 10 perces merengő hezitálást vagy óriási lelkizést és drámázást. De ugyanez igaz lehet a többi szereplő reakcióira, nem csak a legénységére. Amúgy meg nem konkrétan ezen a jeleneten akadtam így fenn, csak pont ez lett kiemelve. Az alapvető problémám az, hogy ezen kívül sincs kb. egyetlen olyan motívum se a filmben, ahol bármiféle dráma vagy feszültség (ha már ennyire ezek a kifejezések lettek kiragadva) érződne. Legalábbis az események súlyához mérten. Nem arra gondolok, hogy legyen tele ilyenekkel, csak hogy kevésbé legyen sótlan és életlen az egész. Főleg, hogy a sztori önmagában elég egyszerű, a karakterek is átlagosnak mondhatók. A főhősön kívül nincsenek is igazán kibontva, illetve több helyen furcsán sikerült megvalósítani őket, vagy csak a casting fura, nem tudom. Szóval van egy alapvetően jó sztori egy remek alaphangulattal, de nálam itt meg is rekedt a dolog. Nincs extra fordulat, kiemelkedő sztorielemek vagy karakterek, ahogyan igazán izgalom, feszültség és dráma se. Mondhatnám úgy is, hogy végig komfortzónában mozog a film, ami nálam egy idő után egysíkúvá és kicsit unalmassá is vált. Ilyen szempontból abszolút megértem a rendezőt, hogy a végére próbált kicsit mozgalmasabb irányba lépni, az már más kérdés, hogy ezt mennyire sikerült jól megvalósítania. Félreértés ne essék, abszolút nem tartom rossz filmnek, sőt tetszett is. Csak az előzetes hype alapján valamivel többet vártam, mint egy sci-fi a jobbak közül. Aztán lehet, hogy tényleg velem van valami nagy baj, mert megnéztem DiCaprio visszatérését is, és hát azzal is hasonlóképp jártam.

Persze, érthető a konszenzus, ezt nem is vitatom. Inkább a körülményeket érzem kissé túl gördülékenynek és sótlannak. Adódik az új alternatívával egy durva dilemma, a Földön öt másodperc alatt dönt a góré, hogy nem, az űrben meg 15 másodperc alatt dönt a legénység, hogy de. Aztán a demokrácia oltárán áldozva feldobják vétójogos szavazásra a témát, hogy újabb egy másodperc keretében rávágja mindenki az igent. Persze lehet, hogy csak nekem volt ez túlzó és furcsa, meg nem is akarok ennél az egynél így leragadni, így is túl van már tárgyalva a dolog.

Nem kell évezredekig lelkizni rajta, de ne úgy jöjjön már le az egész, mintha mondjuk arról lenne szó, hogy csípős pizzát rendeljenek-e vacsorára. Nem igazán értem az elhivatottság és a bajtársiasság kapcsolatát a kérdéskörben. Most akkor a kollégáknak élnek vagy a hivatásuknak? Csak mert a munka szempontjából nem hinném, hogy az a fontos, hogy szétlőtt katonák vagy már a missziójukat befejező és hazatérőben lévő űrhajósok még extra kockázatot vállaljanak a társuk megmentéséért. A felettesek meghoztak egy nehéz döntést, ami szakmailag alátámasztható és indokolható, ennek megszegése kevéssé korrelál az elhivatottsággal és a hivatással. A bajtársiasság már nyilván idevág, hatalmas emberi tett az ilyen áldozatvállalás. Biztos volt már rá példa a történelem során, bár a "számtalan" talán túlzás. Oké, vannak akiknek a kollégájuk élete mindennél fontosabb, pont öt ilyen figura került össze és zokszó nélkül vállalják az egészet, annak minden velejárójával együtt. Mert azért itt egyrészt kockáztatják a saját és társaik életét, másrészt megszegnek egy teljesen egyértelmű parancsot, harmadrészt valahol cserben hagyják a családjukat, negyedrészt pedig kockáztatják az eredeti küldetésük sikerét. De legyen. Ellenben a kapcsolódó három család is tök lazán viseli a dolgot, egyikőjüknél villantanak némi feszkót, de letudják annyival, hogy "hát ő is megtenné értünk" és kész. Még jó, hogy nem használnak sablonos filmes motívumokat vagy hatásvadász elemeket. A többiek már leírták a lényeget. Egy filmben sokféle eszközzel lehet közvetíteni a drámát és feszültséget, ezek közül írtál párat. Ezek valóban nincsenek meg a való életben, ettől még az alapjuk (amiről szólnak, amit kifejeznek) az igen. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy egy filmben úgy kell átadni érzéseket, hogy azt a néző valójában nem éli meg, így sokkal nehezebb helyzetben van, ha át akarja érezni. Egy jól megírt zenei aláfestés vagy jó szögből felvett képanyag pontosan arra szolgál, hogy képes legyen hasonló érzéseket kiváltani belőlünk anélkül, hogy ténylegesen mi lennénk a fiktív főhős a fiktív világban bekövetkező fiktív szituációban. Persze ezzel túlzásba is lehet esni, amit én is utálok. Leginkább ezért nem tudott soha megfogni a színház világa, mert ott szinte minden durván túl van tolva, erőltetett és mesterkélt az egész. Az ilyen stílusú filmeket is nehezen viselem. Ettől függetlenül a másik véglet se jó, amikor mindent a nézőre bíznak és semmi érzelmet vagy hangulatot nem akarnak közölni. Végül is képzeld bele magad az adott ember helyébe és rájössz a drámájára, mégis hatásosabb és könnyebb a dolog, ha a készítők az ember keze alá dolgoznak. Amúgy is rengeteg dolog van a filmekben, ami nem valós, gyakorlatilag szinte minden. Ennyi erővel azon is fenn lehetne akadni, hogy miért nem "FPS" nézetben megy az egész, miért nem csak egyetlen szereplő szemszögéből látjuk az eseményeket, miért kapunk extra információkat bizonyos korábbi történésekről stb.. Szerintem az ilyen eszközök használata egyáltalán nem róható fel, ha túlhasználják vagy rosszul használják őket, na az már igen. Ez viszont mindenről elmondható.

Na igen, és nem is véletlenül aggódnak úgy Luke, ill. a Jedi Rend esetleges feltámasztása miatt. A 66-os paranccsal és az azt követő tisztogatással Sidious alighanem megtette, amit csak lehetett az ügyben, ehhez képest láttuk mi történt. Obi és Yoda életben maradtak, segítették az ikrek világra jöttét és biztonságba helyezését, akik később tevékenyen részt vettek a Birodalom megbuktatásában. Luke-ot később szintén az előbbi két jedi indította útjára és mentorálta, Leia pedig az Ep.4-ben Obi-tól kért segítséget nagy elkeseredettségében. De ott van Ahsoka is, aki szintén életben maradt és komoly szerepet vállalt a lázadás szervezésében és a Szövetség létrejöttében. Kanan és Ezra is tettek ezt-azt, az igazán komoly jelentőségük egyelőre még kérdéses, ill. képlékeny, de ki tudja miben vesznek majd részt. Luke még arra is képes volt, hogy megtérítsen egy sithet. Az Ep.7-ben is épphogy sikerül a sztoriba rángatniuk Reyt, rögtön mentálisan és fizikálisan is "ledózerolja" Kylot és megtalálja az elveszett Luke-ot.

Huxnak, ill. az Első Rendnek. Továbbra is azt érzem, hogy itt az ER és Snoke (+Renek) közt teljesen más együttműködés van, mint anno Sidious és a Birodalom esetében. Sidious esszenciálisnak tartotta a Birodalom létrejöttét és fenntartását, ez volt a nagy cél, amit meg akart valósítani. A Jedi Rend kiirtása egy nagyon fontos lépcsője volt ennek, ahogyan később a túlélők levadászása is, de a végcél egy sithek által uralt Birodalom volt. Ezzel szemben Snoke-ot mintha sokkal kevésbé érdekelné a Köztársaság és az Első Rend, neki más kell. Ahogyan a hozzá csatlakozó Reneknek is. Pontosan még nem tudni mi lehet az, minden bizonnyal az Erővel van összefüggésben. Nekik inkább az ER egyféle eszköz a céljaik elérésére, ill. a Köztársaság hátráltatja ezt, ezért együttműködnek az elpusztításában, de ennyiről van szó. Én nagyon szívesen vennék egy olyan irányvonalat a 8-9-re, melyben Snoke és Kylo sokkal inkább Luke-ra, ill. az Erővel közvetlen kapcsolatos dolgokra koncentrálnak, ami akár az Első Renddel való viszonyuk megromlását, konfliktushelyzetet is eredményezhet. A Köztársaság maradéka küzdene az Első Renddel, miközben Luke, Rey, Snoke és Kylo egy másik hadszíntéren vívnák a saját csatájukat. Hasonlóan ahhoz, ami az Ep.1-ben történt a Kereskedelmi Szövetség és a Naboo, valamint a Qui-Gon, Obi-Wan, Maul trióval. Vagy az Ep.6-ban a Birodalom vs Szövetség, ill. a tróntermi balhé.

Nem, felsorolás volt. Kinek mi a sok. Én abszolút nem vagyok az az "érzelgős" típus, nem szeretem, ha túllövik az érzelmeket és drámát, a filmekben sem. Pláne ha az mesterkélt és indokolatlan. Ebben a filmben sokszor viszont pont azt éreztem, hogy itt bizony helye lenne némi negatív érzelemnek, drámának vagy épp keményebb konfliktusokba is bele lehetne állni, de ez nem történik meg, inkább elkenik a dolgot. Volt benne érzelem és konfliktus, kb. annyi, mint egy hétköznapi teadélutánon vagy egy átlagos munkanapon. Az nekem is tetszik. Csak amíg Te azt mondod, hogy a film olyan téren tök reális, hogy nincs benne eltúlzott dráma és feszültség, addig én azt, hogy már átestek a ló túloldalára. A pozitív hozzáállás és optimizmus tekintetében van annyira túlzó a film, mint sok másik a dráma vagy feszültségkeltés esetében.

Persze, hogy nincsenek, ahogyan konfliktusok vagy érzelmek se. Egyszerűen csak élünk egyik napról a másikra, mindenki menetrendszerűen csinálja, ami a dolga, rezzenéstelen arccal és kitörő optimizmussal. Nincs feszültség, nincsenek viták, nincsenek lelki válságok és stressz se. Szerintem értem mire gondolsz és mit akarsz mondani, de amit leírtál az úgy irreális. Igenis van dráma, vannak feszült pillanatok, csak éppen az írók vagy filmesek ezeket másképp adják át, legtöbbször fokozzák ezeket a hatásokat. Ennek különféle eszközei vannak, a legfontosabb talán a zene. A való életben nyilván nem csendül fel valami drámai taktus, amikor meghal valaki vagy megroppan az életünk, ettől még van dráma. Ugyanígy nem kezdődik ütemes muzsika, amikor rohanunk a villamoshoz vagy belénk kötnek az utcán, szakmai vita van a munkahelyen, de attól még ott a feszültség. És ez nyilván mindennemű drámai vagy feszült pillanatoktól mentesen történt volna, pláne a főszereplő szemszögéből. Az oké, hogy ha gond van, azt megpróbáljuk megoldani, de nem vagyunk robotok. Még a legmagasabb szinten kiképzett emberek se. Most megint néhány párhuzam a sportból, de meg lehet nézni mi történik, amikor egy fontos meccsen valaki kulcspillanatban ront. Vagy nekem az egyik legdurvább sportélményem egy néhány évvel ezelőtti wimbledoni női döntő (amit aligha látott innen bárki más), ahol is Sabine Lisicki élete lehetőségének kapujában olyan szinten összeomlott, hogy egy szervát képtelen volt beütni és már a meccs közben zokogott. Ez nyilván szélsőséges példa, de előfordult, ahogyan sok más hasonló eset is. Mindig van dráma, lelkizés, konfliktus és hasonlók. Nem a NASA-nál melózok, nem emberéletekről és dollármilliárdokról kell döntenünk, de még így is heti szinten adódik pár megterhelőbb pillanat, amikre rásüthető az előbbi bélyegek valamelyike. Nyilván nem is vagyunk úgy kiképezve, de aki meg igen, az olyan szituációkban dolgozik, amikben már az se segít abban, hogy kvázi gépként teljesítsen. A Földön talán a katonák vannak a legcéltudatosabban és leghatékonyabban kiképezve az embertelen körülményekre, mégse mindegyik úgy éli meg a háborút, mint egy jópofa kalandot, ahol gépiesen lépked egyik feladatról a másikra, majd a küldetés sikerével nyugodtan hazatér és megy minden tovább a maga útján.

Nem gondolnám, hogy a felesleges és erőltetett feszültségkeltés rontott volna a befejezésen. Egyszerűen elsütöttek pár olyan megoldást, ami elég hülyén vette ki magát, lásd "vasemberezés". Nem az volt a gond, hogy drámaian van-e tálalva vagy sem, hanem, hogy ökörség, ráadásul a film addigi sodrába se illett. Ha ezt is teljesen optimistán és feszkómentesen adják elő, akkor se ült volna jobban szerintem. De ki beszélt itt erőltetett drámáról vagy mesterkélt feszültségkeltésről? Én egyáltalán nem ezeket hiányolom, hanem a természetes fajtájukat, amitől életszagú és hiteles lesz az alkotás. Pozitív filmet úgy is lehet csinálni, hogy azért jóval reálisabban és sokkal kevésbé egyoldalúan közöljük a dolgokat. Itt pont, hogy nem a fenti dolgokat erőltették zavaróan, hanem a pozitívakat és az se jobb. Ha a Gravitáció pont az ellentéte ennek a filmnek, azaz ott meg csak és csupán a negatívumok vannak kiemelve és teljesen elsikkad minden pozitívabb fejlemény vagy gondolat, akkor az se tetszene. Nem katasztrófafilmet vagy érfelvágós drámát várnék el, hanem egy egészséges egyensúlyt. Szóval nekem ez így pont olyan volt, mint amikor csinálnak egy filmet a háborúról, ahol a csatatér pusztán hősiességről, bajtársiasságról, hazaszeretetről, tök jó fegyverek és eszközök használatáról szól, ahol minden csupa öröm és felszabadult boldogság, ahol meghalni csak az ellenségek tudnak, de nekik is jobb úgy stb.. Az élet ennél sokkal árnyaltabb és színesebb. Számomra ez a marsi kalandozás is olyan volt, mint egy háborús propaganda, csak nyilván más témában. Egyetértek. Nem tudom, lehet, hogy a könyvben jobban működik ez a túltolt optimizmus és pozitivitás (bár azért vannak fenntartásaim), de filmben ez egy eléggé egyhangú végeredményhez vezetett.

Nem tudom, nekem így túl egysíkú és felszínes volt az egész. Először tök érdekes, ahogy egy durva szitut kreatívan megold a főhős, másodszor is jó és inspiráló, harmadszor is elmegy, utána viszont már veszít az értékéből. A filmnek van egy erős hangulata, de olyan szinten ebben mozog az elejétől a végéig, ami nekem már monoton volt. Nem feltétlenül baj, ha a sztori eléggé sablonos és fordulatmentes, az se, ha a karakterek körül is nyugodt a víztükör, de ha a hangulat is ennyire változatlan, akkor abból nehezen születik maradandó mű. Annyira mély gondolatisága vagy tanulságtartalmas meg szintén nem volt. Persze mindez nem probléma, csak ez egy elég középszerű végeredményhez elég.

Végre megnéztem Matt Damon marsi kalandjait is. Alapvetően tetszett a film, mégis kicsit csalódás volt, többet vártam valamivel. Van egy átlagosan jó sztori, átlagosan jó karakterekkel és szereplőgárdával. A történet kalandos, az üzenet világos és eléggé a szánkba is rágják: nincs reménytelen helyzet, kellő elszántásággal, ügyességgel és helyes hozzáállással minden megoldható, csak sose szabad feladni. Tény, hogy a főszereplő nagyon kreatív, a társai hősiesek és megy minden a maga útján, de valahogy olyan színtelen-szagtalan az egész. Nem éreztem a kellő súlyát a drámáknak, olyan életlenre sikeredett minden. Nehéz és komoly problémák sora adódott, csomószor beütött a krach, mégse jött át az a kilátástalanság és feszültség, aminek kellett volna. Mire tényleg eluralta volna az embert a kétség, már elő is állt valaki a nagy ötlettel és a fénnyel az alagút végén. Egyszerűen mire realizálódott volna bennem a dráma, már meg is jött a feloldás. Sok motívum lett volna, amin el lehetett volna időzni, amiből sok érzelmet és gondolatot ki lehetett volna hozni, helyette inkább rögtön továbbléptek. Szóval legyen is akármennyi nehézség és kudarc, ha erre mindig menetrendszerűen jön a szikra és megoldás, akkor nem fog átütni a tét, a dráma, a komorság. Ezen kívül a pol. korrektség teljes tárházát sikerült felvonultatni, ami önmagában a feltűnősége ellenére se lenne zavaró, ha hitelesek lennének a szereplők. De valahogy nekem ilyenből vajmi kevés volt, a NASA góré, a projektvezető (Kapoor), a kommunikációs főnökasszony, a Purnell-manőver névadója vagy a legtöbbször gép előtt ülő tündibündi számomra egyáltalán nem keltették a kívánt hatást. Még az űrbéli legénység nagyjából rendben volt, nagyjából.