Az erdőben sétálva Radnóti Nem tudhatom című verse jár a fejemben?.
Nem tudhatom, hogy ti hogy vagytok vele, de én imádom a természetet. Legyen szó erdőről, mezőről, esetleg tópartról. Számomra teljesen mindegy, csak érezhessem a szellőt, hallgathassam a madarakat vagy a csendet. Talán nem ide tartozik, de imádom a Kárpát-medence tájait, számomra ezek a legkedvesebbek a világon. Szeretem az Őrséget, érintetlen szinte Honfoglalás-kori táj, a Balaton-felvidék szőlőit és apró faluit, melyeket törvény véd, már csak helyei jellegű házat lehet oda építeni. A Hanság és Hanyistók legendája, mellyel gyerekként ijesztgettek a rokonok vagy a Hortobágy. Elszorul a szívem mikor a vágtató ménest mutatják, mit nem adnék ha egyszer velük futhatnék. Ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy mégis jó helyre születtem és büszke vagyok. Lehet, hogy tényleg itt van Európa szíve?! Mintha Dobogókőről mondanának hasonlókat. Sokat tanakodok azon, hogy ha a hely is ilyen jó és az emberek nagy része szorgalmas és élelmes, akkor lehet, hogy van még remény. Talán nem kell bedőlni a negatív kritikáknak, ha ezer évig vagy még több ideje itt tanyázunk, akkor még legalább kétszer ennyi ideig itt is maradunk. Rettegéssel tölt el, mikor valaki a saját nemzetét szidja, nem értem miért, hiszen ő is tagja ennek a közösségnek. Ha már tag, akkor el kell fogadnia a nemzetet minden negatív és pozitív tulajdonságaival együtt. Igen tudom, mi magyarok a pesszimizmus egy derűs formájában élünk, talán ez inspirál minket?! De nem is tartom magaménak a keep smileing világnézetet, bár én sokszor vigyorgok, okkal vagy ok nélkül. Nem kell mindenkit szeretni, sőt! Borzalmas lenne, inkább azt mondanám, hogy elég elviselni a másikat.
Miközben Kamara erdőn sétálgattam barátaimmal, dobbal a kezemben, gondolkoztam a fönt leírt dolgokon.
Szeretem az erdőt, még akkor is, ha Buda közepén van és körülötte minden füst és mocsok, még akkor is ha teli van szarva, még akkor is ha nincs benne őz és paradicsoma a kullancsoknak. Miért? Mert a szabadságot és a nyugalmat jelenti számomra. Ez a vonzalom, mely szerintem a szabadság utáni vágy minden emberben benne van. Én egészen apróka koromtól kezdve rajongok minden állatért, természetért és tájért. Legyen szó szarvas bogárról, lóról vagy tarajos gőtéről. Dobom tompán szól, az egész erdő hallja. Talán más kirándulóknak az agyukra megy, de én élvezem. Eljátszom a lovasíjászaton tanult harci indulót, néhány népdalt és más ütemeket is, míg nem kiérünk egy rétre. A kék eget néhány felhő árnyékolja, senkit nem érdekelnek. Lassan egyre jobban sötétednek és az első dörgéseket is meghalljuk. Már a kocsiban ülünk, mikor szakadni kezd. Állítólag a régi sámánok és táltosok dobolással tudták befolyásolni a vihart, az esőt és más elemeket. Érdekes, vajon a hittől függ vagy a frekvenciától, esetleg szerencse kérdése az egész?! Ki tudja, de mikor dobolni kezdek, akkor jönnek a felhők és vihar lesz. Viszont ha esőben kezdek dobolni, akkor ki süt a Nap??.Ki érti ezt?????..Én nem!