Ismételt megtekintésnél (ebédfőzés helyett) pár gondolat jobban gyökeret vert a fejemben:
Mon és Perrin beszélgetése a járműben: ahogy a végén a nő szeme elhomályosult (mintha szégyellné magát, hogy idáig süllyedt), számomra valahogy egyértelművé tette, hogy szándékosan sározta be a férjét. hogy erre fogja a hiányzó pénzeket, és időt nyerjen magának. Ami viszont egyből azt is jelenti, hogy pontosan tudja, a sofőr minden szavukat hallja és kémkedik utána. Az elején még valahogy az is belefért volna a beszélgetésbe, hogy Perrin is be van avatva, de mivel biztosan tudjuk, hogy nem ismeri Mon tranzakcióit (eddigi beszélgetéseik, amiket viszont rajtuk kívül más nem hallhatott, ezért nem lett volna értelme trükközni, mind arra utalnak, hogy nincsenek jóban és a lázadás támogatása egyedül Mon szívügye, amit titokban űz még otthon is), így annak nem lenne értelme, hogy épp most avassa be Perrint, sőt. Szóval amennyire szégyenletes, annyira mégis megtörténik, hogy álcának használja a férje szenvedélyét, ráadásul igazságtalanul (én hittem most Perrinnek) pont úgy, ahogy a lánya felajánlását. Azért nem nevezem kiárusításnak, mert egyelőre csak a fiatalok egymásnak bemutatásáról van szó, és ha Leida ellenkezne, biztos nem kényszerítenék. Viszont Leidának tetszik a gondolat szemmel láthatóan, legalábbis izgalmasnak tartja a dolgot, és mivel a srác (és egyébként a családja egésze) nem tűnik borzasztónak, könnyen lehet ebből még vonzalom is. Amúgy Leida szerintem pont olyan eltökélt és határozott nővé fog válni, mint az anyja, és idővel biztosan rájön, hogy mennyire hasonlítanak egymásra sok dologban.
A temetés valami elképesztően hatásos dolognak bizonyult, nekünk nézőknek is, de a lázadás szempontjából is. Ahogy sokkal hamarabb és sokkal több résztvevővel, mint ahogy a Birodalom megengedte, megindult a menet és megszólalt a temetési zene, a feszültség percről percre fokozódott, nekem meg az jutott eszembe, hogy míg a szabadság tapsvihar és ünneplés közepette halt meg (ahogy Padmé mondja Bailnek Sidious beszéde után a szenátusban az Ep3-ban), és születik meg a Birodalom, úgy a lázadás egy szomorú temetői zene kíséretében születik meg. Itt a Ferrixen annak vagyunk tanúi, hogy indul el a lázadás a szélesebb tömegek számára. Itt most Maarva munkájának gyümölcse épp úgy beérik, mint Luthené. Maarva pontosan tudta, milyen hatást fog kiváltani az utolsó üzenete, és amit nem tudott elvégezni életében (mert elaludt, ahogy maga fogalmaz, a könnyebb utat választotta, elhitte, hogy megúszhatják, mert távol vannak a központtól), azt most halálában megteszi. Tudta, hogy megszállták a várost a birodalmiak és elég lesz egy szikra, hogy harc robbanjon kis, és ez a szikra ő akart lenni. Kell ennél szebb örökség? Az már csak mindennek a betetőzése, hogy amiben hitt és bízott, hogy Cassian csatlakozik a harchoz a helyi közösségben és majd azon túl is, ahhoz az üzenete és annak következményei is erősen hozzájárultak.
Egyébként bámulatos volt látni, hogy amit az első három részben még csak egy szegény és kemény munkával fenntartott helynek láttunk, a Ferrixet, az mennyire gazdag hagyományokkal rendelkezik, és lakói milyen összetartóak. Persze ennek voltak jelei korábban is, de itt vált nagyon szemléletessé: a temetési szokás, hogy kőbe zárnak minden neves halottat és beépítik egy falba, hogy a temetésen sokaknak volt egyenruhája, a Ferrix lányainak is és Brassonak is, ami megint az összetartozás jele. És ahogy a hajókat őrző ember a csetepaté közepén még a droidot is kimentette (ezzel is tisztelegve a halott előtt, akinek a droid fontos volt, mint egy családtag), az megint ezt hangsúlyozta. Ezek az emberek igazi közösséget alkottak, ami az egyik legértékesebb dolog az életben, hogy mindenki érezhesse, tartozik valahová, ahol számíthat a többiekre jóban-rosszban.
És hiába van olyan sok hasonlóság Cassian és Syrill között a lázadó beállítottságukat tekintve, micsoda különbséget jelent a közeg, ahol felnőttek, ahonnan jöttek! Cassian közege ez a közösség, ahonnan mindig elment, kalandozott, meghúzkodta a Birodalom bajszát, de ahová mindig vissza is tért és mindig ott volt, amikor szükség volt rá. Ezt jegyzi meg egy fáradt félmosollyal az elgyötört Bix a hajón felszállás előtt, a teljes bizonyosság ismeretében, hogy Cassian nem hagyja el őket és mindig meg fgoja találni.
Ezzel szemben Syrill teljesen gyökértelen, a régi munkahelyéről kirúgták, az anyja elviselhetetlen, és egy ilyen helyen, mint Maarva temetése, ahol Cassianra vadászik a Birodalom, ő csak álruhában és illegálisan lehet jelen, mert nem tartanak a segítségére igényt, ott az egyetlen fénypont Dedra Meero. Syrill mögött nincs közösség, nincs szeretet, csak egy kudarcba jutott élet.
Míg Cassian épp megtalálja az életének értelmét, a küldetését a közösség szolgálatára, míg korábban csak elsősorban magára meg a közvetlen szűkebb környezetére gondolt (és az anyja még ebben is támogatta, hiszen azt üzente neki, bármit tesz is, őt szereti a legjobban a világon), addig Syrillnél pont fordítva van: eddig a közösséget szolgálta tudása legjavával, igyekezetével, ami nem sikerült jól, erre kivetették magukból, leszólták, az anyja is kigúnyolta, s ő szép lassan, azzal hogy mindennel szemben azt teszi, amit fontosnak tart, pont belesodródik egy furcsa vonzalomba, ami teljes mértékben személyes, és amint a szeretett nő kerül veszélybe, minden más értelmét veszti, nem fontos sem Cassian, sem a nyomozása. Neki igazi háttere, amibe kapaszkodhatna, így abba kapaszkodik, ami van: egy furcsa érzésbe, amit egy nagyon kemény nő iránt érez, s aki kérdéses, hogy viszonozni tudja-e ezt valamiképpen. Erre is nagyon kíváncsi leszek.
S végül Luthen szerepe az egészben: ő, aki annyi mindent feláldozott, erkölcsileg is, a lázadás életre hívása érdekében, most láthatta, és meg is döbbent rajta, mennyire sikeres volt a munkája. Az Aldaani akció eredménye beérett, biztos máshol is, nemcsak a Ferrixen, de ennek most tanúja lehetett, és valahol meg is hatotta. Ahogy a rész végén valahol a város egy magasabb pontján lenézett a városra, az arcán én ezt láttam: beindult a gépezet és ebben az én munkám is benne van, végre látom, hogy megérte a fáradozás, az áldozatom. Aztán ahogy a hajóján előre lép Cassian, már nyilvánvaló, hogy nem fogja megölni, hiszen a srác nyilván nem azért jött, hogy megölesse magát. Be akar állni hozzá, s ez Luthen fáradozásainak legnagyobb jutalma, nem csoda, hogy a végén egy picit el is mosolyodik - ilyet ritkán láttunk tőle őszintén, amióta ismerjük, de ez most egy őszinte pillanat, egy őszinte félmosoly.
Nagyon nagy hatással volt rám ez a záróepizód, tökéletes befejezése volt az évadnak, és úgy általában az évadzárók között az egyik legjobb, amit valaha láttam bármely sorozatban.
