Darth Sky

Az nem világos, hogy az illusztrációkban miért kék bőrűnek ábrázolják Te'Amit, amikor a könyvből kiderül, hogy zöld.

Mondjuk lehet, hogy pont azért nem volt már pénz klónokra, mert elment a két Halálcsillagra, az exegoli flottára, meg a többi nyalánkságra...

Csak egyetérteni tudok a többiekkel, Revan, szerintem sem kérdés, hogy mi a helyes döntés. Könnyen lehet, hogy ez életed egyik nagy lehetősége, szerintem ne szalaszd el. Nyilván változás lesz a mostani életedhez képest, de ez ezzel jár. Engem kimondottan vonz nem csak egy SW-vel kapcsolatos állás, de maga a home office nyugalma és kötetlensége is.

Akkor a legutóbbi fejlemények fényében nem rejtem spoiler mögé, de értelemszerűen csak azok olvassanak tovább, akik végeztek a regénnyel. Charles Soule: A Köztársaság fénykora - A Jedik fénye Igazság szerint, eddig egyáltalán nem kapott el a Köztársaság Fénykora-hype. Minimális infóim ugyan voltak róla, de nem ismertem a karaktereit (akikhez így kötődni sem tudtam), és valahogy olyan távolinak, megfoghatatlannak hatott az egész. Besöpörtem a "majd meglátjuk" szőnyeg alá, és különösebben nem foglalkoztam vele, mondván, majd a magyar megjelenéskor felveszem a fonalat. Érdekelni érdekelt alap szinten, de nem ültem tűkön. Kissé tartottam is tőle, hogy az előzetes, túlnyomórészt pozitív vélemények feltornázzák az elvárásaimat egy olyan szintre, amit reálisan nézve nem lesz képes megugrani a regény. Szerencsére nagyobbat nem is tévedhettem volna. Sejtettem/reméltem, hogy jó lesz, de nem számítottam rá, hogy ennyire tetszeni fog. Röviden és tömören: letettem a hajam az eddig látottaktól. Remek megalapozása egy felfedezésre váró új korszaknak. Üdítően újszerű, mégis nagybetűs SW élmény. Már maga az alapkoncepció baromi jó: egy fénykorában lévő Galaktikus Köztársaság, egy funkcióját ideálisan betöltő főkancellárral (Lina Soh) az élén, és Jedi Renddel maga mellett. A béke és felvirágzás korszaka, ami éles váltásként hat az eddig megismert galaktikus konfliktusok és korrupt rendszerek, elnyomó rezsimek után. Éppen ez benne az érdekes. Olyan aspektusból szemlélhetjük az SW-univerzumot, amire korábban még nem volt példa. Noha béke van, az nem egyenlő a tétlenséggel. Lina Soh ambíciózus Nagy Tervei egy eszményi Galaxist vetítenek előre, bár ez a jövő ismeretének fényében elszomorító is egyben. A Jedik is fénykorukat élik, későbbi önteltségüknek, arroganciájuknak, a Szenátusnak való alárendeltségüknek nyomát sem lelni. A Fény bajnokai, harmóniában az Erővel, akik ténylegesen a béke és igazság védelmezői. Persze esetükben is felmerült az az örökzöld ellentmondásosság, hogy békeőrök révén részt vegyenek-e a katonai konfliktusban, vagy sem (ami párhuzamba állítható a Klónháborúk Jedijeivel). A Hetzal-rendszerben zajló katasztrófa idején mutatott hősiességük bekerült a kedvenc jeleneteim közé, baromi hangulatos volt. Remek volt olvasni, ahogy valamennyi Jedi egyként oltalmazta a milliárdokat Avar Kriss vezénylete alatt. Az olyan "easter eggek" is bejöttek, mint Yoda, Oppo Rancisis vagy Yarael Poof felbukkanása. Ami meglepett, hogy milyen mértékben hullottak a nevesített szereplők, még a Jedik is. Így még inkább érződött, hogy tétje van az eseményeknek. És ezen a téren is brillírozott Soule: csupán néhány oldalas fejezetekkel képes volt elérni, hogy átérezzem pl. a Legacy Run fedélzetén lévők, vagy a hetzali megfigyelőállomás dolgozóinak (Merven Getter és Vel Carann) drámáját. Mint írtam, a Jedik szintúgy otthagyták a fogukat egy-egy helyzetben, ezzel is elkerülve azt a tévképzetet, hogy ők "sérthetetlen szuperhősök" lennének, csak mert az Erő felfokozza képességeiket. Így meglepetésként ért Te'Ami, majd Jora Malli halála. A Jedik közül Avar Kriss tetszett leginkább. Megfontolt, higgadt és békét sugárzó személy, aki kriktikus helyzetekben is képes hideg fejjel cselekedni, és olyan Jedi-mércével is hatalmas tetteket végrehajtani, mint több száz Jedi összehangolása (Hetzal-rendszer), vagy az időjárás manipulálása (Gyümölcshold). És hát, na... Elzar Mannal való viszonya nem teljesen világos. Padawan koruk óta közel állnak egymáshoz (nem csak személyesen, de az Erőben is), viszont az utolsó fejezet fényében nekem nem egyértelmű, hogy ez csak barátság, vagy kimondatlan szerelem? Lehet, hogy nem figyeltem eléggé a jeleket, de végig azt gondoltam, hogy csak nagyon közeli barátok... viszont a végén szerintem erőteljesen sugallta az író, hogy szerelem van a levegőben, csak hithű Jedikként nem engednek ennek az érzésnek. Többek között ez a szál is érdekes lehet még. Szerintem nagy jövő állhat Avar előtt, kíváncsi vagyok, mi lesz vele a Csillagfény Jelzőállomás vezetőjeként. Loden Greatstorm és Bell Zettifar csakugyan kerültek közel hozzám, szimpatikus mester-tanítvány párost alkottak. Bell vesszőfutása a zuhanás elkerülésének gyakorlatával jó visszatérő elem volt, és azonnal Anakin-Ahsoka párosa villant be a TCW geonosisi szálából. De a többiek is kellően egyediek, kedvelhetők és emlékezetesek maradtak. Tartottam tőle, hogy nehéz lesz megjegyezni ennyi új karaktert, de a képes illusztrációk segítségével nem egy eget rengető feladat. Tetszett, hogy bemutatták: a Jedik más és más módon érzékelik az Erőt. Avar Kriss előtt pl. dalként jelenik meg, más számára az óceán vagy szél metaforájaként. Vadászgépeik, a Jedi Vektorok szintén kellően egyedire sikerültek az Erő-érzékenyek számára kialakított mechanikával és távvezérlési lehetőségekkel. Ezekhez képest már-már visszalépésnek hatnak a Klónháborúk Delta-vadászai. A járművek kapcsán nagy piros pont, hogy úgy sikerült megőrizni az SW-hangulatot velük, hogy közben eltértek a korábban (in-universe később) megismert típusoktól. Nem estek a Legendák-beli The Old Republic hibájába, ahol több ezer évvel a filmek előtt klónkatonákra és droidekákra kísértetiesen hajazó egységek üzemeltek. A Nihilek kapcsán is számos dolog tetszett. Eleve kedvelem a viking mitológiát, így az "űr-vikingek" csoportjával alapból nem lőttek mellé nálam. Bejött, hogy nem egy Sith-eknél is hatalmasabb, vagy velük egy kaliberű ellenséges bandát mutattak be. Gyakorlatilag egyszerű kalózokként funkcionáltak, de ez mégsem degradálta a fenyegetésük mértékét. Marchion Róról kiderül, hogy jóval veszélyesebb, mint azt a regény java részében gondolnánk róla. Rendkívül manipulatív és számító. Másrészt, a Nihilt a rejtélyes hiperűr-ösvények birtoklása és használata teszi kiemelten veszélyessé. Szerencsére, a regény több pontján is kiderült, hogy a Nihil nem követi el azt a blamát, hogy nagy mellénnyel lebecsülik a Jediket. Sőt, komoly fenyegetésnek tartják őket, akikkel számolni kell, és csak a legszükségesebb esetben veszik fel a harcot velük. Magát a Nihilt a kiszámíthatatlanságuk (Marchion Ro mesterkedései) és a hiperűrhöz való kapcsolatuk (titkos ösvények használata, melyek révén akár a Coruscantra is betörhetnek) teszik igazán veszélyessé. Marchion Ro kulcsfigura, hiszen érzésem szerint a pusztulás széléről rántotta vissza a Nihilt. Nekem tetszett a viharral szimbolikus hierarchia logikusan átgondolt mivolta (villám --> felhő --> vihar --> fergeteghajtó; és a Szem), de a vezetők, vagyis a Fergeteghajtók nagy valószínűséggel idővel egymás ellen fordultak volna, hogy aztán szétmarcangolják egymást, meggyengítve a szervezet egységét. Marchion Ro ezzel szemben kigyomlálta a gyenge és bomlasztó láncszemet Kassav Milliko személyében (egyúttal meg is büntette), majd megerősítette saját pozícióját az egy Nihil megteremtésével. Szerintem remekül hozta ki a helyzetéből a legtöbbet, és vált olyan galaktikus hatalommá, amivel érdemes számolni. Vele kapcsolatban nagy kérdés még a kiléte (ezt elég látványosan kendőzte az író), és a tervei Lodennel. A logikus következtetésnek az tűnik, hogy a Sötét Oldalra akarja téríteni a Jedit (a rabok folyamatos félelem és szenvedés hullámaival bombázva), hogy a saját oldalán kamatoztassa tehetségét. Így még egy dráma is kialakulhat Loden és egykori tanítványa között. Nem tudom, mennyire van benne a twi'lek karakterében a Sötét Oldal csírája. De úgy érzem, ennél többről lesz szó. Az akciójelenetek is remekek voltak, az író könnyedén érzékeltette a "látványt" számos esetben, így nem volt nehéz filmszerű hatást elérnie az adott fejezetekben. Persze, nyilván a számos illusztráció is segített, amit az olvasással párhuzamosan nézegettem (karakterekről és hajókról egyaránt). Soule stílusában az tetszett leginkább, hogy lényegretörő, ugyanakkor kellően részletes és érdekes is. Minden fontos infót leír, és sok esetben olyanokra ad választ, amik bennem is felmerültek kérdésként. Nem egyszer volt olyan, hogy feltettem magamban egy kérdést olvasás közben, majd pár mondattal később az író meg is választolta azt. Látszik, hogy sok munkája van a regényben. A karakterek megelevenítése szerintem az egyik erőssége. Tartottam tőle, hogy el fogok veszni a rengeteg karakter között, de valamennyien maradandóvá váltak a jellegzetességeik, és emberi mivoltuknak köszönhetően. Nálam legalábbis így volt. Bright, Te'Ami, vagy Jora halálának súlya ugyanúgy átjött, holott egyikük sem volt olyan főszereplő, mint Avar vagy Loden. Soule erőssége még a karakterek közti dinamika is. Pl.: Avar Kriss és Elzar Mann vagy Loden Greatstorm és Bell Zettifar esetében. Az olyan apróságok külön tetszettek, hogy pl. Coruscant egy részén még hatalmas építkezések zajlanak, vagy, hogy a bakta ekkor még nem egy közismert gyógyszer, hanem ritkaságnak számító kísérleti anyag, luxuscikk. A javarészt felfedezetlen és az ismeretlenség homályába burkolózó Külső Gyűrűről nem is beszélve. A Csillagfény Jelzőállomás érdekes koncepció, ami tökéletesen megtestesíti Lina Soh ambíciózus elképzeléseit. Miszerint: a Külső Gyűrű vidékeivel is éreztetni kell, hogy ugyanúgy a Köztársaság tagjai, mint a Magvilágok, vagy maga a Coruscant. Multifunkciós létesítmény a maga számtalan előnyével. Noha óhatatlanul felmerült bennem, hogy miért nem láthatjuk az állomást, vagy hallunk róla később, a filmek idején. Gyaníthatóan megsemmisül, Lina Soh szimpatikus víziója ellenére. Ez egyébként plusz töltetet és drámát adna Palpatine majdani hatalomátvételének, noha eddig sem volt örömteli a 66-os parancs, vagy a Birodalom kikiáltása. Nekem baromira felkeltette az érdeklődésemet az éra, és a benne lévő kiaknázatlan lehetőségek iránt ez a regény. Alig várom a következő könyvet, remélem, megőrzik ezt a színvonalat. A második regény írónője (Claudia Gray) kapcsán kevés kétségem van az eddigi munkái alapján. 5/5

Meglepően sok dolgot helyre tett ez a minisorozat, legalábbis nálam. Eddig úgy képzeltem el Ben távozását, hogy szándékosan gyújtotta fel a templomot, majd magával vitt egy maréknyi növendéket (akik osztották az álláspontját), aztán belőlük lettek a Ren lovagjai. De nagyon nem így történt. Eleve hiányos ismereteim voltak erről az időszakról, és a filmek is minimálisan érintik, így jó, hogy megjelent ez a képregény. A templom felgyújtásánál először nem volt egyértelmű, hogy Ben tette-e, de aztán többször is úgy hivatkozott rá, hogy ő volt. Bár nem szándékosan, de ezzel is jelezték, mekkora zabolátlan Erő lakozik benne. Tetszett, hogy nem egyik pillanatról a másikra vált szörnyeteggé (bár nála is volt egy "kapcsoló"-jellegű pillanat, ami átlökte őt azon a bizonyos határon), hanem végig benne volt ugyanaz a kettősség, ami a filmekben is. Mindkét oldal magáénak követeli, amitől nem csoda, ha kikészül. Ahogy Han Solónak is mondja az Ep7-ben, "szétszakad". Képtelen teljes mértékben elkötelezni magát a Világos- vagy a Sötét Oldal mellett. Ezért járja át a sötétség Jediként, és ezért szólítja a fény a Sötét Oldalon. Jó, hogy foglalkoztak a terhével, amit a legendás elődei miatt támasztott elvárások róttak rá. Már maga a Ben Solo is egy olyan név, amivel nem tud azonosulni. A fokozatos átmenetet, a Sötét Oldalra vezető lépcső fokait szépen ábrázolta, hogy miután Luke-kal "végzett", még többször is esélyt adott a tanítványoknak a távozásra, nem akarta megölni őket. Ahogy később, az Elphronán (piros pont A Köztársaság fénykora-utalásért) sem szándékosan végzett Hennix-szel és Tait sem akarta megölni a Mimban holdján. Pont azért volt sorsfordító, amikor Ren megölte Tait, mert Ben továbbra is a barátjának tartotta - ezért érezhette szükségesnek a bosszút. Amivel viszont már elindult a lejtőn, és Voe-t különösebb dilemma nélkül végezte ki. Jók voltak a bevágások, amikor Ben átbillent a Sötét Oldalra, láthattuk Leiát, Palpatine-t, vagy Rey-t (aki gondolom, a diád révén érezte meg). A jellegzetes Kylo-fénykard létrejötte is tetszett: kiderült, hogy a kivéreztetés során repedt meg a kristály, és hogy technikai gondok miatt építette be a keresztvasat. Maga a Kylo név eredetére viszont nem kaptunk választ. Snoke kapcsán érdekes volt, hogy Ben fejében beszélve táplálta benne folyamatosan az "árnyékot", uszította Luke ellen, elősegítve későbbi döntését, hogy elhagyja a Jediket és más ösvényre lépjen. Arra még kíváncsi lettem volna, hogy Snoke pontosan hogy került képbe. Mert személyesen is ismerték egymást Bennel (ahogy elvileg Leia és Han is), nem csak a hangokon keresztül. Összességében nekem tetszett, bár lehetett volna kicsit hosszabb.

Ez igaz, és a magam részéről nem látom akadályát a 2 vagy akár több hetes spoiler-kapcsolós időszaknak az adott topikokban. Engem nem zavar. Csak azért hoztam fel, mert a szabályzatban eddig így volt:

Szóval a hivatalos forrásból származó infó nem számít kánonnak?

Én is úgy vagyok vele, hogy amit a guide-okban írnak az hivatalos, vagyis kánon.

Úgy emlékszem, hogy a sorozatok epizódkibeszélőinek szellemében nyíltak külön topikok a regényeknek is. Előtte ugye egy kalap alatt voltak az "SW könyvek", ahol mindig használni kellett a kapcsolót. Vagyis vannak az általános kibeszélőtopikok (pl. "A The Mandalorian sorozat", "A The Bad Batch animációs sorozat", "Könyvek", stb.), amik spoilermentesek, és a spoileres kibeszélőktopikok, amik a konkrét epizóddal/könyvvel foglalkoznak.

A regény kibeszélő topikja révén itt nem kell a spoiler gombot használni, vagy igen?

Szerintem Poe több évig volt a Fűszerfutárok között. Igaz, hogy a regény elejétől csaknem a legvégéig durván egy év telik el (YU 18-19), viszont a Kijimi Csúcstalálkozó elvileg már évekkel később zajlik. Ha jól emlékszem, van is egy olyan megjegyzés, hogy az elmúlt évek során Zeva Bliss tovább bővítette a Fűszerfutárok kapcsolathálózatát, hogy valamennyi vezetőt meghívhassa. Illetve, hogy a Csúcstalálkozót évek tervezése előzte meg. Egyébként Sela Trune halálának is a YU 23-as év van feltüntetve.

Akinek nem tetszett az előző "Bizonyos szemszögből" kötet, annak szerintem ez se fog, és fordítva. Összességében nagyon hasonló felépítéssel és megközelítéssel bír. Akadnak érdekesebb szegmensei, de sajnos jó pár érdektelen is helyet kap, az arányok pedig inkább ez utóbbi számára kedveznek (legalábbis számomra). Nem megyek végig egyesével mind a 40 novellán, inkább megemlítem azokat, amik tetszettek: - A Hoth-os fejezetek közül azt tudnám kiemelni, amiben egy "mezei" lázadó kap szerepet, és általa nyerhetünk bepillantást a Szövetség életének hétköznapibb részébe. Hogy egy szimpla futár ugyanúgy nélkülözhetetlen tagja a mozgalmuknak, mint a rangosabb személyek, a vadászgép pilóták, vagy a vérbeli hősök. - Rae Sloane felbukkanásának örültem, mert remek kapcsolódási pont úgy az Új hajnalhoz, mint az Utóhatás-trilógiához, vagy akár a Squadrons játékhoz. Jó volt megismerni, hogy mivel foglalatoskodott az aszteroida-rendszerben zajló üldözés idején, vagy, hogy miért nem kapott szerepet a hoth-i csatában. - Boba és Bossk együttműködése kapcsán tetszik, hogy sokat reflektálnak a TCW-re (ahol Aurra után Bossk egyfajta mentorrá vált Boba számára), de a 2015-ös Star Wars képregénysorozatra is. Bár a Legendák után (ahol Boba és Bossk halálos riválisok) furcsának hatott ez a merőben eltérő viszonyrendszer kettejük között. A TCW sorozat után viszont logikusabb a Kánonban tapasztalt változat. - Kiderült, hogy Palpatine mindvégig pontosan tisztában volt Vader szándékaival Luke kapcsán (a Sith tanítvány konkrétan álmodozott a Galaxis feletti apa-fia egyeduralomról, amibe Sidious is bepillantást nyert), mégis belement a játszmába, hogy Vader hajszolja a fiát. - A Dabobah-s szálon kissé furcsa volt, hogy saját tudattal ruházták fel a Barlangot, ami az őt meglátogatók negatív érzelmeiből táplálkozik, mégis működött. Tetszett, hogy Yoda szánt szándékkal élte át újra és újra legmélyebb félelmeit, hogy emlékeztesse magát. - L3-37 fejezete is tetszett, amelyből kiderült, hogy két másik droiddal együtt hárman alkotják a "Millenium Csapat"-ot, vagyis a Falcon központi számítógépét. Noha egy egészet alkotnak, mindhárman külön tudattal és emlékekkel bírnak. L3 és Lando "találkozása" is tetszett, még ha ez utóbbi nem volt teljesen tisztában, hogy egykori barátjához van szerencséje. Persze voltak még érdekes adalékok, de bennem ezek maradtak meg leginkább. Az utolsó fejezet már-már paródiának beillő mivoltán jót szórakoztam. Nem sejtettem, hogy ekkora arcok ezek a whillek.

Boldog szülinapot, @Donát és @tomcsi80!

Igen, idén jelent meg az Oddwolrd: Soulstorm, ami az eredeti 2. rész (a '98-as Oddworld: Abe's Exoddus) újragondolt, modernizált változata. Az Oddworld: Abe's Oddysee-hez is készült remake, még 2014-ben Oddworld: New 'n' Tasty! címmel. Nekem tetszenek a modern verziók is (ezekben nyilván szebb a grafika, gördülékenyebb a játékmechanika), de szerintem ugyanúgy érdemes kipörgetni a klasszik változatokat. Nem tudom, erre gondolosz-e, de nekem az NFS II-ből a kanadai pályán rémlik hasonló. (1:18-nál kezdődik) Úgy emlékszem, én is pont annál a résznél akadtam el. Akárhogy futottam, meg ugráltam, mindig elgázolt a csorda.

Nekem '97 környékén volt az első PC-m, igaz, az még a bátyámmal közösen. A legtöbb játékot úgy ismertem meg, hogy láttam őt játszani velük. Aztán, valamivel később sikerült szert tenni egy sajátra. Minimálisan pár "tévéjátékba" is belekóstoltam (a pontos márkájára és játék címeire már nem emlékszem), de viszonylag felületesen. A következő PC játékok élnek leginkább az emlékeimben, ha nosztalgiáról van szó. Prince of Persia (1989) Ez volt az első olyan játék, amiről komolyabb emlékeim vannak. A játék időlimites, azaz 1 óránk van teljesíteni a feladatot (megmenteni a hercegnőt), így az ember azt gondolná, hogy nincs benne sok játékidő. De nekem csak sokadszori nekifutásra sikerült becsületesen, vagyis pályaugró- és életkód nélkül végigvinnem. Aztán később persze, amikor már ismertem a pályák menetét, újra és újra végig vittem a szórakozás kedvéért. Ahol sokáig képtelen voltam tovább jutni, az az utolsó előtti, 11. pálya (lásd a képen): itt a főhős "tükörképével" kell harcolni, illetve, azt hittem, hogy harcolni... ugyanis, ha megöltem az illetőt, én is meghaltam, mivel a saját tükörképem. Aztán egy szerencsés véletlen során jöttem rá a megoldásra. Ekkor még nem lehetett felmenni a YouTube-ra gameplay videóért, ha elakadtam, de nem egyébként is jobb szeretek magam rájönni a rejtélyek nyitjára. Oddworld: Abe's Oddysee (1997) Egy baromi hangulatos, és szerintem még mai szemmel is bőven "vállalható", oldalnézetes játék. Mai napig a kedvenceim között van. A világa és lényei roppant kreatívak, minden egyes képkockát gondosan megterveztek benne. Az atmoszférája nagyon jó. Egy Abe nevű lényt kell irányítani, akivel ki kell szabadítani 99 társunkat az elnyomóinktól, természetesen csapdák és ellenségek sorain keresztül. Nemrég nosztalgiáztam (sokadjára) vele, ezúttal a Steamen. Ez volt az első játék, amit fizikailag is birtokoltam. Igaz, másoltan és fekete-fehéren nyomtatott borítóval, de az egyik legjobb szülinapi ajándék volt akkoriban. Need For Speed 2 (1997) Az első NFS játékom, amivel szintén elég sokat játszottam. Jó volt az irányítás, tetszettek a pályák és az autók. Később egy bónusz pályához (Hollywood) is sikerült hozzáférnem egy kód beírásával. Ezt már lehetett ketten is tolni, így mondhatjuk, hogy ez volt az első multiplayer játékom. Bátyámmal, majd később öcsémmel sokat róttuk a köröket. Mortal Kombat 4 (1997) Nekem is ezzel a résszel kezdődött az MK-s pályafutásom, és rajongásom, ami a mai napig tart. Már akkor megtetszettek a különféle képességekkel bíró karakterek, és maga a lore, noha a sztori ekkoriban még nem volt túlgondolva, vagy bő lére eresztve. Emlékszem, hogy a legelső harcom a szüleim barátainál zajlott, ahol a kezdő torony első ellenfele, Scorpion ellen indultam Liu Kanggel. Akkor még nem tudtam, mik azok a kombók, taktikák, stb., lényegében csak nyomkodtam a gombokat össze-vissza. Miután Scorpion legyőzött, volt olyan kedves, és egyből megajándékozott egy kivégzéssel (aki a képen is látható). A kivégzésekről sokáig nem tudtam, hogy lehet beadni őket (az ismerőseim is így voltak vele), ezért volt nagy szám, ha a gép nagy ritkán elsütött egyet-egyet ellenem. Carmageddon (1997) Egy újabb '97-es játék, ami nem kevésbé barátságos az MK-nál. Bátyám és a haverja ismertették meg velem, amikor meglátták, hogy a Need For Speed 2-ben ütközéssel próbáltam kiiktatni a versenytásakat. Itt pont az a cél, hogy az ellenfelek autóját szétcsapva egyedüliként maradjunk versenyben. Az ütközések mellett, az emberek vagy tehenek elgázolásával is plusz időre lehet szert tenni. Végig lehet vinni az adott versenyeket "tisztán" is, azaz, teljesítve a köröket, de lássuk be, ez a játék nem azért született meg. Kissé bizarr, de szórakoztató játék volt. Doom 2 (1994) Az első FPS, amihez szerencsém volt a Wolfenstein 3D mellett. A műfaj egyik közismert címe, ami méltán lett népszerű. Bár a Doom 2-t a mai napig nem sikerült végigvinnem, mert az egyik pályán folyton elakadtam... de már PS-re is beszereztem, így, ha nosztalgiázni támadna kedvem, újra nekiveselkedek majd. Aztán voltak még olyan kis szösszenetek, mint a Disney platformerei (Aladdin, The Lion King), amikkel szintén jó volt játszani. Bár ezeket megint csak nem sikerült befejeznem, mert ott volt az a tulajdonságuk, hogy az életek elhasználása után az elejéről kellett kezdeni az egész játékot. Elég frusztáló tudott lenni, ha komolyabb előrehaladást értem el, majd, mivel nem volt több életem, a játék elejétől kellett kezdenem az újabb halált követően. Jó néhány pályát csak pályaugró kódokkal tapasztaltam meg.

Érdekes, engem ez valamiért nem zavar ennyire. Amikor pl. megtudtam, hogy az új Batwoman is ugyanolyan nemi irányultságú lesz, mint az előző, ráadásul a bőrszíne is olyan, amilyen, csak megvontam a vállam. Hiába tudom, hogy ez egyértelműen egy PC megmozdulás. A sztori leköt, a karakterek kellően jók, így a baromságokkal szemben is elnézőbb vagyok. Persze megértem, ha valakinek ez nem tetszik. Engem pl. sokkal jobban frusztál a The Flash, ami egy remek kis sorinak indult, de szerintem önmaga paródiája lett. Ma már sehol egy épkézláb ötlet, a karakterek is egyre irritálóbbak, pedig lehetőség van/lenne benne... a Supergirlel is hasonlóan vagyok. A Legends of Tomorrow pedig akkora baromság, hogy még haragudni se tudok rá. Láthatóan még a készítők se veszik komolyan magukat, és az a fajta burleszk humor, amit sokszor tolnak, vicces tud lenni a kellő hangulatban. Amikor azt gondolnám, hogy már a legnagyobb marhaságot is láttam, csak berakok egy LoT részt, és az esetek többségében rám cáfolnak. Igen, főleg, hogy a Doom Patrol csapata egy az egyben ugyanaz a saját sorozatában, mint a Titansben. Örülnék neki. Ha már egy univerzumban játszódnak ezek a sorozatok, néha érződjön is. Bár szerintem ez túlnyomórészt csak marketing. A crossovereket leszámítva viszonylag kevés átfedés van a sorozatok között. És a saját példámból kiindulva bejön nekik: mert én mára biztosan elkaszáltam volna a The Flash-t, a Supergirlt, de talán még a LoT-ot is, ha nem érezném azt, hogy utána nem látom át az Arrowverse nagy egészét. Ugyanezen indok miatt gondolkozom erősen, hogy elkezdjem-e a Black Lightningot...

Én a korai éveimben ismertem meg az alábbi '93-as Star Wars sakkot, és nagyon bejött az SW köntösbe bújtatott megoldás. Az külön tetszett, hogy a figurák nem szimplán "levették" egymást, hanem különféle animációk keretében végeztek a másikkal. Nekem is az Ep1 játékváltozata volt az első "komolyabb" SW játékom, és emlékeim szerint az első olyan game, amit eredetiben is birtokoltam. Öcsémmel jó párszor játszottunk vele, viszont teljes egészében csak egyszer vittem végig. Emlékszem, hogy sokáig nem tudtam tovább jutni a Tatooine-ról (asszem Qui-Gonnal kellett alkatrészeket gyűjteni), ezért csodaszámba ment, amikor végre sikerült előbbre jutni. A maga idejében, a Baljós árnyak láz idején jó volt, de sosem rajongtam érte igazán. Ellenben, a Jedi Knight II: Jedi Academy gyorsan beszippantott, rengeteget toltam vele. Többször is végig vittem. Az első végigjátszásom fő blamájára tisztán emlékszem: figyelmetlen voltam, amikor a Rosh-sal való harc után nem olvastam el a kiírást, és nem tudtam, hogy egy útválasztónál járok, miszerint a döntésem alapján fog folytatódni a sztori a Világos vagy a Sötét oldalon. Megörültem, hogy Rosh csak úgy felkínálta magát, majd gyorsan levágtam, mondván megérdemelte. Aztán csodálkoztam, hogy a Korribanon miért támadnak rám a Jedi cimbik, amikor nem ártottam nekik semmit. Egyébként ezt a két játék a mai napig tagja a gyűjteményemnek:

Nekem tegnap azt írták, hogy "A csomag a mai naptól számított 6 munkanap elteltével érkezik meg az Ön által megjelölt pontra". A Sötét templommal és Kylo Ren felemelkedésével együtt rendeltem.

Szerintem ebbe a közel 2 és fél percbe több Resident Evil hangulatot sikerült pakolni, mint az összes "Kaptár" filmbe együttvéve.

Eddig nekem is kellemes meglepetés, bár a Batwoman 2. évada (így 13 rész után) jobban tetszik. A bejelentéskor nem értettem, mi szükség van egy Supermanről szóló sorozatra, amikor már van van egy Supergirl az Arrowverse-ben, akinek majdhogynem ugyanazok a képességei. Plusz a DC tele van érdekesebbnél érdekesebb karakterrel, akiket eddig nem bontottak ki komolyabban mozgóképen. Viszont itt, az eddigiek alapján inkább Superman emberi oldalán és a családjával való kapcsolatán van a hangsúly, valamint a két oldal (kötelesség, család) közti kényes lavírozáson, így pedig máris látom az értelmét. A képességei durrogtatása inkább másodlagos. Arra nem is figyeltem, hogy utalnak-e az Arrowverse többi tagjára, bár párszor felmerült bennem, hogy felbukkanhatna Supergirl (de ha jól tudom, a színésznő épp várandós volt a S&L forgatásának idején). Szerintem mégis jobb lett volna, ha ez a sorozat egy másik Földön kap helyet, de ugyanúgy az Arrowverse multiverzumában, mint pl. a Titans, Stargirl, Doom Patrol, Swamp Thing. Így kevésbé lenne zavaró a sorozat függetlensége, de ugyanúgy nyitva lenne annak lehetősége, hogy a komolyabb crossover eseményeknél "átjárkáljanak" egymáshoz.

Szerintem érdemes.

Ma végre én is megkaptam az első adag Pfizert. Június 22-én kell mennem a másodikra. Kissé aggódtam, hogy lesz valami kellemetlenebb mellékhatás, de enyhe álmosságot/fáradtságot leszámítva semmi nem volt. A helyét is minimálisan érzem, úgyhogy eddig nincs okom panaszra.

Omega is megkapta a realisztikus fanartját.