Darth Sky

@Sinistra boldog születésnapot!

Szerintem bármennyire is tanult volt Jerry, őszintén hinni akart a csodában. Tragikusan elfogult ember. Az "istenkomplexus" találó kifejezés: elhitte, hogy joga van dönteni élet és halál felett egy olyan magasztos cél érdekében, ami technikailag reálisan nézve kivitelezhetetlen volt. Viszont szerintem a készítők szándékosan nem egy „gonosz tudóst” csináltak belőle, mert úgy a történet veszít a tragikumából. Pont ez a morális kettősség teszi erőssé a sztorit. Mert míg Joel számára Jerry egy lélektelen potenciális gyerekgyilkos, addig Abby szemében egy szerető apa, egy hős, aki állatokat ment, és a világot akarja jobbá tenni. Egyébként Jerry szemszögéből nem igazán volt jó döntés: ha nem öli meg Ellie-t, akkor a többiek szemében ő hagyta, hogy az emberiség maradéka is elpusztuljon, csak mert nem volt szíve feláldozni egy gyereket (mi beszéltük, hogy ez valószínűtlen, de a többiek számára ez a tét). Míg ha megöli Ellie-t, akkor gyerekgyilkos lesz a közjó érdekében. A játék zsenialitása a perspektívák hatalma: - Joel szemében: Jerry egy mészáros, aki el akarja venni a „lányát.” - Jerry szemében: Joel egy önző terrorista, aki lemészárolt egy kórházat és elvette a világ utolsó halvány reményét is. - Abby szemében: Joel egy szörnyeteg, aki megölte az imádott, jószívű apját. A Part II után nekem nem tetszene, ha Ellie visszatérne Jacksonba. Amikor a bosszúvágytól fűtve elhagyta Dinát és JJ-t, tudatos döntést hozott: a múlt démonait választotta a jövő helyett. Ez mindent felemésztett körülötte (fizikailag, érzelmileg és morálisan egyaránt). Az üres farmház a véglegesség szimbóluma. Ha Dina szimplán visszafogadná, az számomra pont a Part II legsúlyosabb következményeit és tanulságait bagatellizálná el. A The Last of Us trilógiává bővítését én is csak akkor látom indokoltnak, ha Ellie karakterfejlődése marad a fókuszban, és a történet organikus folytatása a Part I-II-nek. A lány célkeresése jó alap lehet. Én mindenképp az immunitása köré kreálnék valami pöpec sztorit, szép ívet adva az eddigieknek. Örülnék, ha Abby és Lev is visszatérne: sorsuk valamiképp ismét összefonódhatna Ellie-ével. Az „ellenségből barát” talán klisésnek hatna, de a Naughty Dog stílusában ez egy mélyebb, katartikus újrakezdést is jelenthetne. Izgalmas lenne látni, ahogy a karakterek képessé válnak az emberséget és a közös jövőképet a múltbéli sérelmek és a gyűlölet fölé emelni.

Összeszedett videó, ami logikusan végiggondolja a kérdést. Reálisan nézve Ellie halála nem hozta volna el a vakcina által remélt megoldást. Bár Joel ezt akkor és ott valószínűleg nem gondolta végig ennyire racionálisan és részletesen. Nem mérlegelt esélyeket és etikát. Ő csak érzelmi alapon meg akarta menteni azt a személyt, akivel komoly kötődést alakított ki és akiben egy új esélyt látott saját elhunyt lánya után az apaságra (és egyfajta jóvátételre, amiért Sarah-t nem tudta megmenteni). Szerintem Joel ott és akkor bármit megtett volna, hogy Ellie-t megóvja a haláltól – még akkor is, ha tényleg reális esély lett volna a gyógymódra. Nem a világot akarta megmenteni, hanem önmagát attól a fájdalomról, amit Sarah elvesztésekor érzett. Persze a szülő kötelessége megvédeni a gyermekét mindentől, akár a világgal szemben is – így én nem tudom elítélni Joelt. Ugyanakkor az, hogy Joelnek „igaza volt”, ugyanúgy nézőpont kérdése, mint Ellie vagy Abby motivációi a Part II-ben. A The Last of Us zsenialitása pont ebben rejlik: nincsenek abszolút igazságok, csak egymásnak feszülő perspektívák, amikkel különböző mértékben lehet azonosulni. De én ezt (is) szeretem ezekben a játékokban, hogy realisztikus karaktereket láthatunk valós döntésekkel, dilemmákkal és sorsfordító hibákkal. Joellel tudok azonosulni – ugyanakkor a tette egyszerre egy apa végtelen szeretete és egy önző ember pusztító döntése. Ebben a világban a „jó” vagy a „gonosz” fogalmai feloldódnak egy morális szürkezónában. Mert Jerry döntése Ellie feláldozását illetően etikailag védhetetlen, akkor is, ha közben a nagyobb jó fényében „a világot akarta megmenteni”. Viszont az túlzó leegyszerűsítés lenne, hogy Jerry csak egy potenciális gyerekgyilkos, Joel pedig kizárólag nemes életmentő. Mindketten a saját igazuk rabjai voltak egy olyan világban, ahol már nincsenek tiszta válaszok. Egyébként, ha már így felmerült: szerinted van létjogosultsága a Part III-nak? Ha igen, milyen irányvonalat látnál szívesen?

Igen, Palpatine ekkoriban inkább egy megfoghatatlan, háttérből irányító erő volt a Birodalomban, aki jobban adott az óvatosságra. Plusz, ha Maul miatt leugrik a Janixre párbajozni, azzal elismeri egykori tanítványa fontosságát és sérül a presztizse. Bár a TCW-ben riválisnak nevezi, szerintem akkor is csak azért ment személyesen intézkedni, mert Talzin volt a fő préda - olyan kiemelt célpont, akinek a hatalmától Sidious valóban tartott.

Azt hiszem, ütős Star Wars Napi ajándékot kaptunk a Lucasfilmtől. Ezzel a résszel méltón sikerült megkoronázni a sorozatot! Eseménydús és érzelmileg is intenzív finálé volt. Az események nagyrészt a várt mederben folytak, nekem ennek ellenére (vagy éppen ezért) tetszett. Nem bánom, ha nem akarnak erőltetett fordulatokkal előállni a sokkhatás kedvéért, karakteridegen pillanatokat szülve. Mindaz, ami itt történt, szép kicsúcsosodása az előző részek építkezéseinek. Devon behálózása meghozta Maul mukájának gyümölcsét. A fiatal twi’lekben már a korábbi epizódokban is érezhetően ott volt a Sötét Oldal csírája, de mestere iránti lojalitásból elfojtotta azt. Tetszett, amikor Daki és Maul párhuzamosan próbáltak hatást gyakorolni a lányra, mintegy a saját belső vívódását ábrázolva a Jedi-eszmék iránti hűség és a Sötét Oldal módszerei közti csábítás között. Maul hatása mégis apránként egyre erősebb kétségeket ültetett el benne a Jediség kapcsán: mi értelme a Fényt szolgálni, és makacsul ragaszkodni a Jedi-elvekhez, ha a Sötét Oldal ellen hatástalan a fellépésük ebben a kontextusban? Ez a Vader vs. Daki harcnál volt leginkább vizualizálva: a Sith már-már játszadozva, brutális dominanciával söpörte el a Jedi szinte jelentéktelennek ható ellenállását. Ez Devon előtt is egyértelművé tette, hogy mestere módszerei nem elégségesek ilyen léptékű fenyegetés ellen. Míg Maul sötét oldali, agresszióra épülő harctechnikája jóval hatékonyabbnak bizonyult – Devon gyakorlatilag megfutamította az Inkvizítort. Daki halálával a padawanja világos oldali kapaszkodója is elhalt, jövőképét immár a harag és a bosszú ígérete festi sötétre... Noha jócskán árnyalódott a Maulról kialakított kép, azért emlékeztetett minket, hogy ő továbbra sem jófiú (ahogy soha nem is lesz az): kíméletlen számítással áldozta be Daki mestert Devon átbillentésének oltárán. Vagyis ahogy ígérte, addig szövetkezett a Jedivel, amíg hasznát látta. Ez a fajta manipulatív kegyetlenség ugyanaz, amit a Rebelsben is láthattunk tőle, amikor Kanan ellen fordult és megvakította a Jedit, abban a pillanatban, ahogy az érdeke úgy kívánta. Vaderrel való küzdelme kiemelkedett a sorozat párbajainak amúgy sem szegényes vagy gyengén koreografált repertoárjából. Tetszett, hogy hitelesen ábrázolták a Sith-et: bár nem csináltak belőle egy sebezhetetlen félistent, a renoméját sem csorbították azzal, hogy túl gyengévé tették a többi karakter életben maradásának érdekében. Pontosan az volt, akinek lennie kellett „Prime” Jedi-vadász korszakában: a néma terror, a megállíthatatlan erő és nyers dominancia. Nem érvelt, nem kért, nem magyarázkodott – a horrorfilmek szótlan gyilkosainak auráját sugározta. Bármennyire is vártam a köztük lévő harcot, az egyértelmű volt, hogy Vader magasabb ligában játszik: képességei minden téren felülmúlják Mault – ami remek előreutalás a zabrak Rebels-beli félelmeire a Sith feltűnését illetően. Egyébként Maul végül csak elárulta, hogy egykori mestere, Darth Sidious nem más, mint Palpatine császár. Lawsonék menekülését is jól megoldották – nem szimplán a plot armor védte őket Vadertől, hanem történetileg is hiteles volt az, ahogy megúszták a Sötét Nagyúr pusztítását. Bár a férfi később meghozta a legkeményebb áldozatot, amit egy apa tehet a fiáért – ugyanakkor nem vagyok teljesen biztos abban, hogy most láttuk utoljára az egykori századost. Szó szerint és átvitt értelemben is ködbe burkolózott a sorsa. Ez a kétértelműség pedig ritkán utal másra a Star Warsban, mint hogy az illető túlélte. Talán a robbanást átvészelő Rheena talált rá, és mentette ki valahogy az utolsó pillanatban. Több szempontból is várós a 2. évad, de leginkább Maul és Devon kapcsolata lesz az érdekes. Hogyan fog működni ez a mester-tanítvány viszony? A twi’lek végleg elköteleződik a Sötét Oldal iránt, vagy van még esélye a visszatérésre? Már nem emlékszem, hol olvastam, hogy az alkotók igyekeztek beemelni valamennyit a Kánonba Lucas eredeti elképzeléseiből az ő folytatás-trilógiája kapcsán. Abban egy időben a szintén visszatérő és alvilági hatalommal bíró Maul lett volna a főgonosz, míg a Legendákból ismert twi’lek nő, Darth Talon a tanítványa. Ezzel számos ponton egybevág (de legalábbis tart felé) a mostani felállás, ami izgalmas jövőt tartogat. Filoni így ebben a formában is továbbviheti Lucas hagyatékát.

Hétről hétre lenyűgöz az a konzisztens minőség, amit a sorozat képes a szűk játékidőbe sűríteni. Itt nincs lehetőség narratív elkalandozásokra, de a feszes tempó és a fókuszált történetvezetés kifejezetten jól áll ennek a formátumnak. Bár a Rebels már kacsintgatott ebbe az irányba, Maul és a Jedik szövetsége elképzelhetetlen volt számomra az Ep1 vagy a TCW idején, ahol egy erősen Jedi-gyűlölő, bosszúszomjas fenevad testesült meg a személyében. De ettől is kap szép ívet a karaktere, hogy bár vannak stagnáló toposzok a jellemében (bosszúszomj, gyűlölet), közben mégis formálódik, és eljut A-ból B-be ezen változások által. Ennek eredménye, hogy Maul ebben a sorozatban már egyértelműen antihős státuszt kapott, akinek múltjától függetlenül szorítunk a sikeréért. Drayden Vos politikai sakkjátszmája szépen előrevetíti a Solo filmben látott felállást: nem pusztán azért akar segíteni Maulnak, hogy megelőzze a Vörös Hajnal árulása miatti bosszúját. Egyúttal a ranglétrán is a csúcsra akar kerülni, még ha az a pyke Kalthoz hasonlóan, valószínűleg csak egy Maul befolyása alatti pozíció lesz. Az akció szekvencia szokás szerint bravúros lett. Ahogy az Inkvizítorok űzött vadként terelték a prédát a Nagyúr felé, annak minden pillanata tömör gyönyör. Filoni sok rajongóhoz hasonlóan láthatóan kedveli a fénykardpárbajokat. Ennek ellenére nem érzem azokat öncélúnak vagy elcsépeltnek. Amíg a történet megkívánja, és univerzumon belül is van értelme, ráadásul ilyen látványos és feszültségteli, addig nincs gond. Maul körül szép lassan mindenkit elemészt a halál és pusztítás… Savage, Talzin, az őt követő mandalóriak java (TCW/Son of Dathomir), Rook Kast és társai, Scorn, Icarus és még Spybot is. Nem hittem volna, hogy ilyen mértékben kigyomlálják a közvetlen szövetségeseit a birodalmi erők. Bármilyen „nagy terve” is van Maulnak, hatalma itt még mindig gyerekcipőben jár Palpatine Birodalmához képest. Ezzel az öreg Sith is tisztában lehet: mert bármennyire is szívesen látná őt holtan, mégis „csak” első számú végrehajtóját küldte érte, nem személyesen ment el kiiktatni, mint a TCW-ben. Persze narratív okokból is érthető a dolog – Maul nem halhat meg, így ügyesen kell lavírozni a történetmesélésel, hogy az hiteles maradjon. Részről-részre egyre erősödik az az érzésem, hogy Daki mester napjai, vagy talán órái meg vannak számlálva. Ebben a részben Devon álma gondolkodtatott el, aki talán látta mestere halálát, mint lehetséges jövőt – ezért riadt fel úgy, mint aki rémálomból ébred. Illetve később, Maul is hátrahagyhatta volna Dakit, ha előtte ugrik át, a Jedit pedig a két Inkvizítorra hagyja. De azzal a zabrak maga ellen hangolta volna a lányt, nem az oldalára. Maul célja életben tartani a Jedi-mestert addig, amíg „hasznos”… ez a haszon pedig a Devon pálfordulását kiváltó elhalálozása lehet, valószínűleg a Sötét Nagyúr által. A másik in-universe szempont, hogy minél kevesebb túlélő Jedinek kell maradni az OT idejére – ha Daki meghal, Devont pedig elemészti a sötétség, ez megoldásra kerülhet. A sorozat alkotói remekül ragadják meg a hatásos belépőket, és auraépítő jeleneteket. Maul és az Inkvizítorok után Darth Vader színre lépése is baromi hatásos lett! Szerintem simán vetekszik a Rogue One-os folyosójelenettel. Ahogy az eleinte még csak hangok által érzékelhető, rejtelmes, ismeretlen gonosz elragadja az áldozatait, majd sötét fenyegetése baljósan előtűnik a ködből, az megint egy kiváló művészi érzékkel elkapott ábrázolás. A horrorfilmes jegyek már az Inkvizítoroknál is felsejlettek, de most még egyértelműbbek. Vader maga a megtestesült horror és terror. A Sith fenyegető aurája mellett eltörpül mind az Első és Tizenegyedik Fivér, mind Maul… Sidious egykori és jelenlegi Sith-tanítványa közti találkozás egy régóta dédelgetett rajongói álom volt, amelyre a Kánonban eddig nem került sor (de a Legendákban is non-canon volt annak idején), így minden adott volt hozzá, hogy ebben a sorozatban ezt meglépjék. Nem is húzom tovább az időt, jöhet a finálé!

Nálam ritka az olyan impulzusvásárlás, ami a megjelenés után ennyire igazolja magát, de a Pragmata esetében ez történt. Ezzel a friss IP-vel kapcsolatban volt egy erős intuícióm, és igen: szerintem a fejlesztők ismét megcsinálták. Kellően újszerű, nincs semmilyen utánérzésem, mégis magán hordozza a Capcom jegyeit. Tudnék hosszas szuperlatívuszokat írni, de igyekszem viszonylag rövid és tárgyilagos maradni. A játékmechanika nem találja fel a spanyol viaszt, mégis egyedi: nem csak egy „szimpla lövöldözős játék” van terítéken – az androidnak tűnő kislány, Diana révén a hackelés legalább annyira fontos komponens. A harcrendszer alapja a két főhős közti szimbiózis. Lényegében: a hackelés hámozza le a robotok pajzsát, és csak ezt követően lehet érdemi sebzést bevinni a másik főhős, Hugh által. Egyszerűnek hangzik, de időnként kellően megterhelő (vagy inkább érdekes és izgalmas) a multitasking - egyszerre 5 robotra és a hackelésre valós időben koncentrálni. A boss fightok reális mértékben nehezek, de távol állnak a soulslike játékok öncélú kínzásaitól. A pályatervezés a klasszikus Capcom-iskolát követi: alapvetően lineáris felépítésű „csőjáték”, finom „open world” hatású elemekkel fűszerezve. A látványvilág lenyűgöző. Noha a cselekmény végig egy holdbázison játszódik, a készítők a lunafilament nevű anyaggal zseniális kiskaput nyitottak a változatosságnak. Ez az anyag bármit képes reprodukálni, így a futurisztikus űrállomás folyosói után gond nélkül sétálhatunk be egy sűrű erdőbe, a tengerpartra, vagy akár New York utcáira. A töténet egyszerű, de nem pejoratív értelemben: semmi sincs feleslegesen túlgondolva. Spoiler nélkül, egy remek kis szívvel teli sci-fi kaland, amit a karakterek és a világ hangulata tesz igazán emlékezetessé. Tetszik, hogy a PS-trófeákhoz kötött 100% felfedezés itt nem monoton „kötelezettség”, hanem a játék szerves része, és élvezetes – amit nem csak a trófeáért csinál meg az ember, hanem mert valóban szórakoztatja. A végére hagytam a bombát: Diana a videójátékos pályafutásom legcukibb karaktere, aki méltán emelkedik a legemlékezetesebb hősök páholyába. Bár technikailag „gép”, mégis jobban telve van emberséggel, érzelemmel és empátiával, mint némely hús-vér ember. Ami visszatér az örök, többek közt a Detroit: Became Human által is felvetett kérdéskörhöz: mitől lesz valaki ember? A fizikai „porhüvely” vagy a „lélek” számít jobban? Az alapkoncepció nálam betalált. Ez a védelmező, apa-lánya archetípus – amit a The Last of Us vagy a Telltale's The Walking Dead első évada is tökélyre fejlesztett – itt is remekül működik. Hugh és Diana kapcsolata talán nem ér fel Joel és Ellie drámai mélységeihez, de a kötődésük így is megkérdőjelezhetetlen és hiteles. Aki szereti a sci-fiket, a jó történetet, a még jobb karaktereket, és a kiváló játékmechanikát, annak a Pragmata nem fog csalódást okozni.

Az előttem is rejtély, miért szitokszó a "filler" kifejezés. Bár egy gyengébb töltelékrész valóban képes megtörni a lendületet és időhúzásnak tűnhet, a jól megírt mellékszálaknak kulcsfontosságú szerepük van: tágítják a világot, árnyalják a karaktereket, és szükséges érzelmi lélegzetvételhez juttatják a nézőt. Én kimondottan szeretem a jó fillereket. Szerintem a Rebels és a The Bad Batch is mesterien egyensúlyozott a fő- és mellékszálak adagolásával. Míg a Shadow Lord pont a lényegre törő, sötét tónusával bizonyítja profizmusát. A Star Wars egyre bővülő univerzumában szerintem pont ez a diverzitás a legizgalmasabb: a változatos stílusok ellenére a történetmesélés színvonala javarészt konzisztensen magas marad.

Még épp időben, a Star Wars napi finálé előtt sikerült megnéznem ezt a részt is. Bár a TCW és a Rebels már megkezdte Maul karakterének dekonstrukcióját – az Ep1 menőn kinéző és fénykardozó, de amúgy papírvékony gonosztevőjéből egy komplex, bosszúszomjas antihőst faragva –, a Shadow Lord még ennél is tovább megy. Tetszik, hogy a sorozat nem elégszik meg a felszínnel és olyan érzelmi mélységekbe taszítja a zabrakot, ahol a puszta gyűlölet mögött felsejlik a teljes egzisztenciális összeomlás. Noha szándékosan ábrázolják sebezhetőnek (fizikailag és lelkileg egyaránt) az egykori Sith-et, azt a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha sírni látom őt. Látni őt megtörten olyan érzelmi sokk, ami képes volt valódi empátiát kiváltani belőlem egy olyan karakter iránt, aki egyébként galaktikus szintű bűnöket követett el. Akárhonnan nézzük, végső soron ő is Sidious áldozata, akit az öreg Sith fosztott meg a normál élettől. Maul tragédiája a teljes megfosztottság. Mert nem ő választotta a Sötét Oldalt: akarata ellenére nevelték bele ebbe. Sidious nem pusztán a tanítványként kezelte, hanem egy eldobható eszközként, akitől módszeresen vett el minden esélyt a normális életre. A flashbackek kíméletlen pontossággal mutatják be ezt: a Savage-tól való elszakítás és a gyermekkori bántalmazást kimerítő edzések rávilágítanak arra, hogy Maul dühe valójában egy védekezési mechanizmus. A karakter legizgalmasabb rétege az öngyűlölet. Nemcsak az ellenségeit veti meg, hanem azt a gyermeki énjét is, aki valaha Sidiousszal tartott. Ez a belső feszültség adja azt a hihetetlen mentális szívósságot, ami életben tartotta a Lotho Minor roncstelepén, és ami most is hajtja előre. Talzin „tisztító mágiája” ellenére, a mentális és lelki kín, amit a Sith-örökség hagyott benne, minden fénykardvágásnál mélyebb sebet ejt. Ez persze nem teszi semmissé, vagy bocsánatossá Eldra Kaitis, Qui-Gon vagy a raydoniai ártatlanok (köztük gyerekek) meggyilkolását, de kontextusba helyezi a szörnyeteget: Maul nem egy Galaxist uralni akaró őrült megalomán, hanem egy szociopata által precízen megalkotott sorozatgyilkos, aki maga is foglya a saját személyiségének. Lawson és a Jedik szála hozta a kötelező dinamikát. Two-Boots pálfordulása és Rylee szökése gördülékeny volt, amit az események sűrűsége ellenére sem éreztem sietősnek. Klyce halálának véglegesítése súlyt adott a téteknek, az üldözési jelenet pedig ismét egy látványos, kreatív akcióorgia volt. Bár a The Bad Batch-ben is így volt, nekem még mindig szokatlan a Klónháborúban a remény szimbólumainak beillő köztársasági LAAT/i-ket a birodalmi terror eszközeiként látni. Rheena hűsége Lawson iránt továbbra is kettejük komoly kapcsolatára utal (nem feltétlen szerelmi szálra gondolok) – a férfi figyelmeztetése a Jedik megérzéseivel párosulva pont a meneküléshez szükséges kiskaput teremtette meg. Kíváncsi vagyok, hogy a nő akciója kiket ölt meg: mert Blake közvetlen találatot kapott a hajtómű robbanásából, ami ellen nem hiszem, hogy komoly védelmet nyújt a birodalmi uniformis... A Vörös Hajnal belebegtetése előrevetíti a Solóban látott felállást. Látva a Mault eláruló többi, rivális szindikátus sorsát, Dryden Vos valószínűleg a dolgok elébe akar menni – és a vérengzést megelőzve ajánlja fel szolgálatait a zabraknak. Kíváncsi vagyok a fináléra, és a janixi fejezet lezárására – a 2. évad szerintem már nem ezen a helyszínen fog játszódni.

Egyértelművé vált, hogy Devon Izara pálfordulása nem érhető el racionális érvekkel. Daki iránti lojalitása és a Jedi-dogmákba vetett hite olyan morális horgonyt jelentenek, amely ellenáll Maul minden manipulatív kísérletének. A zabrak jelenleg a közös ellenség képén kívül nem tud érdemi ideológiát felkínálni a lánynak, ez pedig kevés az identitásváltáshoz. Devon esetleges bukását valószínűleg nem a meggyőzés, hanem egy brutális emocionális trauma fogja katalizálni: Daki mester vagy az oltalmazott Rylee elvesztése lehet az a töréspont, ahol a racionalitás átadja helyét a nyers, pusztító haragnak... Érdekes kérdés, hogy Maul miért őrzi még mindig Sidious inkognitóját. Lehet szó kondicionálás okozta „mentális gátról”. Sidious gyerekkorától kezdve sulykolta Maulba a Kettő Szabályát. Ebben a rendszerben a Sith létezésének alapköve a láthatatlanság. Maul agyába nem csak parancsként, hanem ösztönként éghetett bele, hogy a Mester kiléte a legszentebb titok. Még azután is, hogy Sidious elárulta és lecserélte őt, Maul „belső szoftvere” továbbra is a Sith-protokoll szerint futott. A másik megközelítés, hogy számára a titok felfedése a gyengeség jele lett volna, egy beismerés, hogy képtelen egyedül beteljesíteni a bosszúját. A zabrak maga akarta Sidious bukását, a saját feltételei szerint. Sam Witwer is felhozta ezt egy interjúban, és nem árulhatott el semmi konkrétat, így szinte biztosra veszem, hogy foglalkozni fognak ezzel a kérdéssel. Az Inkvizítorok számára komoly szintlépés ez a sorozat. Továbbra is tetszik, hogy rehabilitálják az Inkvizíció fenyegetését. Míg Ahsoka ellen (egyéni párharcban) az Első és a Tizenegyedik Fivér egyaránt alulmaradnak, itt a sérült Maullal szembeni számbeli fölényük hiteles feszültséget teremt. Bár a kronológiai kötöttségek miatt a párbajozók sorsa borítékolható, Scorn halála mégis súlyt adott a konfrontációnak. Amikor Marrok megjegyzi Maulnak, hogy az „Uralkodó holtan akar”, az vajon arra utal, hogy vele beszélt hologramon az előző rész végén? Bár ez még nem bizonyíték, mert Vaderen keresztül is leszűrődhet Palpatine akarata. A Maul csapatában történő szakadásra már voltak előjelek, így nem okozott nagy meglepetést Kebris manővere. Míg Kasték egyértelműen az elveket helyezik a pénz elé, és Mandalore jogos uralkodójának tekintik Mault, addig Kebris és haverjai „hűsége” megvásárolható, és átmenetileg félelemmel, hosszú távon csak anyagi javakkal tartható meg. Az áruló dezertőrök sorsa irónikusan gyorsan pecsételődött meg – Vario pedig hálát adhat az Erőnek, hogy az utolsó pillanatban a rámpa jó oldalán pottyant le. Maul kitartása figyelemre méltó, noha sormintája ismétlődik. Invazív módszerekkel akar tartós szövetséget vagy tanítványi viszonyt kialakítani (Ahsoka, Devon, Ezra). Kiépített birodalmaiban nem tud hosszú távú rendet tartani, és idővel mindig felüti a fejét az árulás és szakadás (Mandalore, Árnyékkollektíva). Bűnszervezetei azért hullanak szét, mert hiányzik belőlük a Sidious-féle „Nagy Terv” kohéziója. Bár Maul briliáns túlélő és taktikus, a tervei csak a következő csapásig tartanak. Bukása nem az ambíció hiányából, hanem a strukturális vízió és a valódi bizalom teljes hiányából fakad. A Lawson és Daki közti szövetség bár megingott Rylee őrizetbe vételével, paradox módon erősödött is: Brander a saját bőrén tapasztalja meg, hogy bár a Jedik vonzzák a bajt, alapvetően a jó szándék és a segíteni akarás vezérli őket. Lawson saját tapasztalatai kezdik felülírni a birodalmi propagandát. A Jedik puszta jelenléte és önzetlensége képes lebontani a Palpatine által épített hazugságfalat. Érdemes még szót ejteni Two-Bootsról, akinél küszöbön lehet a megváltástörténet. A birodalmi terror és Blake morális eróziója lassan felülírja a droid protokolljait. Lawson hívásának elhallgatása tudatos lázadás: a szoftver helyét kezdi átvenni a „lelkiismeret”.

@Wilde boldog születésnapot!

Mondhatni, szokás szerint remek rész volt. Ezúttal inkább az akció dominált és egy mozgalmasabb részt kaptunk, de nem bántam. A narratív építkezés mellett a dinamikusabb tempójú részek is jól állnak a sorozatnak. Marrok profizmusa nem váratott sokat magára: gyorsan rátalált a prédáinak nyomára. Tetszett a hatékonysága, ahogy űzött vadakként hajszolta a Jediket, azt szimbolizálva, hogyan próbálja a Sötét Oldal a fény utolsó foszlányait is kioltani ezekben az időkben. Megmutatkozott Vader agresszív kiképzésének az eredménye. Pozitívum, ahogy a készítők csiszolnak az Inkvizítorok renoméján, és kihangsúlyozzák, hogy bár nincsenek a Sith-ek, vagy a „Jedi-nagyágyúk” szintjén, azért jelentős fenyegetést képviselnek, és okkal találták őket alkalmasnak arra a feladatra, hogy felkutassák és kivégezzék a Világos Oldal megmaradt képviselőit. Maul komoly tüske lehet a Birodalom szemében, hiszen Marrok nem akarta azonnal megölni Devont, információ kellett neki a zabrak hollétét illetően, ami jól mutatja az Inkvizíció prioritását. Az Első Fivér és a Jedik közti küzdelem látványos és jók koreografált volt (még mindig döbbenetes a kontraszt a TCW korai animációival), ugyanakkor meglehetősen egyoldalú. A padawan kapcsán biztos voltam benne, hogy nem esehet baja, mert az hazavágná az eddigi történetvezetést és karakterépítést. Daki kapcsán viszont nincsenek ilyen illúzióim: ahogy korábban Maulnál, úgy most Marroknál sem tudott harctéri győzelmet aratni – a menekülésnek köszönheti az életét (a tanítványával együtt). De tetszik, hogy nem akarnak minden Jedit Anakin, Obi-Wan, Windu, Yoda vagy Ahsoka-kaliberű vívóként ábrázolni. Megismerhetjük a Rend átlagosabb rétegét, akik a legtöbben voltak a Tisztogatás előtt. Daki és Devon legalábbis szerintem ezt a vonalat képviselik. Maulnak gyakorlatilag megint minden jelenete aranyat ért. Ismét. Kezdve a nyitányban látott gyakorlatozásától, ahol az „aura farming” mellett azért kaptunk egy emlékeztetőt abból, hogy egykor mégis csak a Sith Rend tagja volt, és a Galaxis egyik legerősebb lényének a tanítványa. Láthattuk, mivel ütötte el a várakozás tétlenségét úgy a Sith múltjában, mint jelenleg, hogy szinten tartsa harci képességeit. A Marrokkal való párbaj kellően hangulatos volt, noha a végkimenetelt illetően borítékolható volt, hogy itt nem lesz halálos áldozat. Az Inkvizítor Jedikkel szembeni fölényeskedése gyorsan pólust cserélt, amikor Mault találta a pengéje másik oldalán. Tetszett, hogy eleinte csak egy-egy pengével vívtak, aztán mind a ketten aktiválták a másikat is, mintegy jelképezve, a tét növelését. Annak ellenére, hogy a TCW-ben már felajánlotta a társulást Ahsokának, és a Rebelsben is összedolgozott rövid ideig Lady Tanóval és Jedi-társaival, mégis kissé szürreális volt azt látni, hogy Sith múltja ellenére konkrétan védelmez egy Jedit – egy olyan személyt, akiknek a megkérdőjelezhetetlen gyűlöletére nevelték gyerekkorától fogva. Devon egy újabb esély lehet Maulnak Eldra Kaitis után, akiben bár szintén látta a tanítványi potenciált, Sidious iránti hűsége/félelme akkor még túl szoros pórázon tartották valódi ambícióit. Ironikus, hogy a Jedik célja a civilek védelme, most mégis ők hozták a Lawson család otthonának küszöbére a bajt, méghozzá nem elhanyagolható mértékben. Az egykori százados (mert szerintem kijelenthető, hogy a körözési parancs mellett a kirúgását is megköszönheti a Birodalomnak) a saját bőrén is megtapasztalhatta, hogy mivel jár a Jedikkel való szövetkezés ezekben az időkben, és mi az ára szembeszállni egy legyőzhetetlennek tűnő elnyomó rezsimmel. És bár nyilván rosszallt Dakiékra, a probléma fő forrása mégiscsak a Birodalom, amely janixi jelenlétét végső soron mégis csak Two-Bootsnak kell meghálálnia. Lawson célja immár teljesen egybevág a Jedikével: mielőbb elhagyni a bolygót. Érdekes volt az utalás, miszerint a férfi tisztában van azzal, hogy a Birodalom nem az, aminek mutatja magát. Kíváncsi vagyok, mi történhetett abban a nem hosszú időben, ami a Birodalom fennállása óta eltelt, és erre az álláspontra juttatta a férfit. Rheenával való kapcsolatában éreztem némi romantikus töltetet, aminek a fejvadász múltjukhoz és halálközeli élményekhez lehet köze – de aztán az is lehet, hogy csak egy nagyon szoros barátságról van szó. Two-Boots továbbra is a Birodalom hatékonyságáról áradozott, de talán most első ízben ébredt rá arra, hogy ők nem a feltétel nélküli béke, rend és igazságosság képviselői. Amikor Blake meg akarta fosztani saját identitása utolsó darabjaitól, a „csizmáitól”, akkor a droid mintha elgondolkodott volna az, hogy „talán Lawsonnak mégis igaza volt”. Itt még számítok egy megváltás történetre a droid kapcsán, aki szembesülve a tetteivel rálát a valóságra, és hamarosan ismét Lawsonék oldalán találja magát. Vagy megválik személyisége maradékától, és szó szerint a birodalmi gépezet tagja lesz. Érdekes kérdés, hogy Marrok a végén kinek jelentett? A három észszerű és valószínű opció: Vader, Sidious és a Főinkvizítor. Bár nem hallottuk a jellegzetes légzést (ez talán csak a tudatos alkotói titkolózás miatt van – mint a Rebelsben Ahsoka Fulcrum hologramjánál a lekkuk és montralok hiánya), szerintem minden szempontból Vadernek lenne a legtöbb értelme. Sidiousnak nem hiszem, hogy az Inkvizíció bármely tagja közvetlenül jelentene, még Maul-szintű fenyegetésnél sem. Arra van Vader, aki az egész Inkvizíciót menedzseli, és eleve ő Sidious első embere, aki az ilyen jellegű fenyegetésekkel foglalkozik. A Főinkizítor még reális lehet, de dramaturgiai szempontból a szuszogó tömegmészárosnak lenne több értelme, és egy igazán izgalmas harcot is inkább ő produkála Maul ellen. Vader vs. Maul harcot a népnek!

Mivel Marrok Elsbeth-et szolgálta zsoldosként az Ahsoka sorozatban, így valószínűleg ő ruházta fel az Éjnővér-mágiával, hogy hatékony eszközként segítse Thrawn visszatérését. Bár belemerülve az idővonalba, ebben a sorozatban ez az irány még nem reális: ha a nő a Birodalomban figyelt fel Marrokra, akkor annak hozadékát a Shadow Lordban még nem láthatjuk – mert Thrawn csak 9 évvel az Ep3 után (YE 10-ben) csatlakozik a Birodalomhoz, Elsbeth pedig még később került az admirális szárnyai alá. Így itt (YE 18) még nem valószínű, hogy képbe jön Elsbeth és az Éjnővér mágia az Első Fivér kapcsán. Jobban belegondolva, Marrok esetében szerintem inkább csak telturóbzásról van szó, mint feltámasztásról. Az Ahsokában látott harcos önálló, tudatos entitásnak tűnik, nem egy mágiával mozgatott, "agyatlan" elvadult zombinak. A halálakor távozó zöld szmötyi prózai oka talán csak az, hogy Elsbeth mágikus úton akarta feljavítani az alapanyagot – hasonlóan ahhoz, ahogy korábban Talzin tette Savage-nál.

Sidious nem tradicionális Sith volt, ez szerintem kijelenthető. Erős megalomániája okán önmagát a Sith-lét kiteljesedéseként definiálta. Számára a Rend fennmaradása egyet jelentett a saját örökkévalóságával. Ha a Sith-ek célja (a Nagy Terv) a Galaxis totális uralma és a halál legyőzése volt, Sidious karnyújtásnyira került mindkettőhöz, így joggal hihette, hogy ő a „Beteljesült Sith”. Viszont az Exegolon látott rizikóvállalás (ahol a Rend sorsa egyetlen hajszálon, az ő fizikai túlélésén függött) ideológiai szempontból a Rend elárulása. Technikailag birtokolta a címet, de a láncolat folytonossága már nem érdekelte. A Galaxis kvázi „Sötét Istene” akart lenni, amihez a Sith Rend csak egy eszköz volt. Érdemes különválasztani a dogmakövetést és a tényleges tagságot, mert ebből ered az ellentmondás. Szerintem a Sith nem egy stílusirányzat, hanem egy jogfolytonos láncolat. Legalábbis Darth Bane reformját követően, ez egy zárt közösség. Csak az legitim tag, aki a Kettő Szabályát betartva ennek a láncolatnak a része. A több, mint ezer év során biztos volt egy rakás akolitus, bitorló, orgyilkos, stb., de igaz Sith mindig csak az aktuális mester és tanítványa. Hivatalosan Sidious egyértelműen kizárta Mault, aki így megszűnt a Rend tagja lenni. Lehet, hogy a zabrak még később is Sith utat követ, amire a külsőségek is rájátszanak. De nincsenek más eszközei. Ebben nőtt fel, ezt tanulta. Viszont a remek képi párhuzam ellenére, az Ep1-hez képest nagyban megváltozott a célja: bár ugyanúgy a bosszú eszközével él, már nem a Sith Rend diadalát akarja, hanem annak bukását. Így ő a Sith-ek ellensége, nem a rendjük tagja. Ahsoka és Maul sorsa valóban mutat párhuzamokat. Viszont míg Ahsoka a Jedi-eszme örzője maradt, addig Maul elárulta a Sith-eszméket. Ahsoka felismerte, hogy a Jedi Rend (mint szervezet) és a Jedi Út (mint eszme) eltávolodtak egymástól. A Sötét Oldal korrupt hálójába gabalyodott Renden kívül, a saját útját járva hirdeti az ősi Jedi-eszméket: az elnyomottak védelmét, a könyörületet és az egyensúlyt. Maul viszont elárulta a Sith-eszméket azzal, hogy a Sötét Oldalt nem a Rend győzelmére, hanem személyes traumájának kezelésére használta. A TCW-ben még valóban voltak ambíciói egy rivális birodalom kiépítésére. Viszont ez a Rebelsre elpárolgott: nem azért akarta aktiválni a szuperfegyvert a Malachoron, hogy uralja a Galaxist, hanem hogy az ellenségeit elpusztítsa.

A Birodalom félelmetesen gyorsan és hatékonyan megvetette a lábát a Janixen. Máris megkezdődött a klasszikus birodami fellépés: a rend és béke ígérete mögött azonnal felsejlik a nyers terror. A civilek zaklatása és a rendszerszintű erőszak hatékonyan alapozza meg azt a fojtogató légkört, amiben a sorozat karakterei mozogni kényszerülnek. Marrok színre lépése az epizód egyik vizuális csúcspontja. Képi kifejezésekben (is) nagyon erősnek érzem ezt a sorozatot. Ahogy a sötétségből Lawson fölé tornyosul, az alkotók végre megadják Marroknak azt a baljós tekintélyt, ami az Ahsoka sorozatban némileg elveszett. Ott csupán egy „névtelen penge”, egy legyőzendő akadály volt, itt viszont fenyegető entitás. Tetszett, hogy a nyomozása során ő is használta a pszichometria Erő-képességet, amivel a tárgyak múltbeli visszhangjait érzékelte. Viszont lehet, hogy itt még csak egy „szimpla” Inkvizítor, akivel történik valami (akár halálosnak tűnő sérülés), ami miatt Éjnővér mágiában részesül. Hiszen az Ahsokában elég szépen szivárgott belőle a jellegzetes zöld cucc. Ez remek kontinuitási pont lehet. Remélhetőleg, a Maullal való összecsapása nem ér véget néhány gyors kardcsapással, hanem valódi súlya lesz a párharcnak. A Blake és Drea közti kontraszt szépen árnyalja a Birodalom elsőre egysíkúnak tűnő arcát. A férfi a klasszikus birodalmi féreg tiszt megtestesítője: gőgös, empátiától mentes és végletekig lojális a hierarchiához. Ugyanakkor ő a rendszer tipikus áldozata is: amint hasznavehetetlenné válik, a Birodalom ugyanazzal a kegyetlenséggel darálja majd be, amivel ő kezeli az alatta lévőket. Drea a spektrum másik vége. Az ő alakja tragikus, hiszen úgy tűnik, hogy őszintén hisz a birodalmi propagandában. A nőhöz hasonló karakterek útja általában kétfelé ágazik: vagy a Lázadás tagjaivá válnak a felismerés után, vagy eggyé válnak az Erővel. Úgy tűnt, a válás ellenére őszintén aggódik Lawson miatt, és talán a szabadon engedéséhez is volt némi köze. Lehet, hogy a birodalmi incidens végül újra egyesítheti a családot? A kérdés, hogy a családi kötelék képes-e túlélni a politikai ideológiát. Kíváncsi vagyok, Klyce rendőrfőnökkel mi törént… nyilván nem tudott sok konkrétumot, így Marrok nem volt hozzá kíméletes az asztalon látott nyomok alapján. Viszont a „végleges áthelyezés” nem jelent sok jót. Two-Boots pragmatikus viselkedésének nyilván a programozásához van köze, de ettől még frusztráló, hogy mennyire nem látja a nagyobb képet és az összefüggéseket. Mert a Birodalom értesítésével lehet, hogy elkapják Maulékat (nem), de egyúttal a féktelen terrort is rászabadította a lakosságra, a „rend” jegyében… A droid jól példázza a vak engedelmesség veszélyeit. Devon érezhetően továbbra is őrlődik az életben maradás, menekülés és Dakihoz való hűsége illetve a Maul által felkínált cselekvés, és ellenségeikkel való fellépés között. Beszédes, hogy Maul szavait visszahangozta, akinek a manipulációja a lassú víz partot mos elvét követi. Bár Devon próbálja tartani magát mestere tervéhez, érezhetően többre vágyik a folytonos menekülésnél és a rejtőzködésnél. Fiatalon még ég benne a tenni akarás, az események formálásának vágya. Ugyanakkor Daki megfontoltabb álláspontja is teljese valid: a zsarnokok végül mindig elbuknak, idő kérdése. Bizonyos helyzetekben a túlélés az egyetlen, amit tehetnek a jövő érdekében. Kíváncsi vagyok, hová vezet ennek a két nézőpontnak az ütközése, de érezhető a növekvő ellentét mester és tanítványa között. Az elmetrükkös jelenet szép kikacsintás volt az Ep4-re, de megmutatta annak hátulütőjét is – azért ez nem egy jolly joker, amivel a Jedik instant megúszhatnak bármit. Bár a Birodalom még nem tudja, hogy Jedik, a képük felkerült a radarra – és egyúttal Maulék is felfigyeltek rájuk. Bár felforrósodott a talaj, Maul továbbra is ragaszkodik tervéhez: kellő türelemmel Devon beérhet a tanítvány szerepre, amit a látomásai is visszaigazolnak. A zabrak stratégiai türelme figyelemreméltó. Viszont a háttérben repedezni látszik a mandalori egység. Bár Rook Kast hűsége egyelőre stabilnak tűnik, a Mault körülvevő szervezetek történetében mintha kódolva lenne a belső árulás. A kérdés már csak az, hogy a külső birodalmi nyomás vagy a belső széthúzás roppantja-e össze előbb az Árnyékkollektíva maradékát.

Igen, ezért kérdés, hogy Devon mennyire képes hű maradni a Jedi-eszmékhez a jövőben. Maul kitartóan befolyásolja. A lány még jóval formálhatóbbnak tűnik, mint Daki, akinek a hite már bebetonozott. Eredetileg Anakin is azért nyúlt a Sötét Oldalhoz, hogy "jót" tegyen, Padmé megmentésével (ami persze a saját önzéséből fakadt). Lehet, hogy Devon is a "nagyobb jó" érdekében nyúl rossz eszközhöz, ami megállíthatatlanul sodorja egy negatív jövőkép felé.

Na igen: Maul prioritásait illetően beszédes tény, hogy az utolsó szavaival nem a Sith Rend restaurációját, hanem ellenkezőjét - a Sith-ek kipusztítását megjövendölt Kiválasztott (legalábbis ő annak gondolta) általi bosszút sürgette Sidious és Vader megölésének képében. Ez a mozzanat szerintem bizonyítja, hogy számára a Rend túlélése másodlagos volt a személyes elégtétel mögött. Azt tévhitnek tartom, hogy a sötét ruházat, a vörös fénykard vagy a harag önmagában Sith-té tenne valakit. Ha ez így lenne, az Inkvizítorok vagy Kylo Ren is azok lennének. A bosszú és egyéb sötét érzelmek a Sith-ség velejárói (vagy inkább követelményei), de nem a privilégiumai. Maulnál ezt érzem: Sith köntösbe (dogmák, fénykard, öltözék) csomagolja a személyes bosszúját, de nincsenek a Rend fennmaradásához fűződő ambíciói. A Sith Rend több, mint ezer éven át az önfeláldozó fegyelemnek (ami ironikus az önzőségüket figyelembe véve) és a Rend eszméjének köszönhetően maradt fenn, ahol az egyén csak egy láncszem volt a túlélés érdekében. Maulnál ez az ambíció teljesen hiányzik. A Darth név elhagyása nem csak gesztus, hanem identitásváltás: levetette a rituális kereteket és a Sidioushoz kötődő hűséget, hogy maradjon, ami mindig is volt: a nyers harag és bosszúvágy.

Ezúttal sem kellett csalódnom. A hangulat és a történetépítés továbbra is briliáns. Az epizód megerősített abban, hogy ez nem csak egy újabb animációs próbálkozás, hanem egy céltudatosan felépített, súlyos atmoszférájú széria. A sorozat identitása a „Sötét Idők” kilátástalanságára épít, és a Janix vizuális világa tökéletes díszlet ehhez a fojtogató miliőhöz. Marg Krim pályafutása félelmetesen gyorsan ért véget, még ha várható is volt, hogy Maul bosszújának pörölye (vagy fénykardja) gyorsan lesújt rá. Tehát, a mandalore-i eseményeket követően, a Pyke Szindikátus nem csak kivált Maul Árnyékkollektívájából, de meg is akarták ölni a zabrakot – nem csoda, hogy az így magára vette a dolgot. Vario „kamu árulása” nem okozott meglepetést. Bár az elején azt hittem, hogy ténylegesen Mault akarja „trójai falóként” becsempészni Marg Krimhez, a dublőrnek több értelme volt. Tetszik, hogy a zabrak minden részben kap egy grandiózus belépőt, mégsem érzem azt, hogy ettől ellaposodna. Frissen tartják a karakter fenyegető auráját. A rész legizgalmasabb rétege a Daki-Devon-Maul hármas ideológiai feszültsége. Hármójuk párbaja látványos volt, és megint kiütközött az, hogy Maul valid érvekkel próbálja elbizonytalanítani a padawant. Daki mester defenzív hozzáállása (bár racionális) kísértetiesen emlékeztet a száműzetésbe vonult Obi-Wan fásultságára. Elvesztette a hitét abban, hogy a Jediknek (a kedvezőtlen esélyek tükrében is) elsősorban az ártatlanok megsegítése és az elnyomókkal való harc a feladata. Devon esetében ismét képbe jön Maul zsenialitása: nem puszta erővel, hanem érvrendszerrel támadja a padawant. Devon számára a csatornákban bujkálás nem életcél, és Maul pont azt kínálja neki, amit a mestere megtagad tőle: a cselekvést. Daki tehetetlensége és Maul látványos harctudása könnyen elültethette Devonban azt a gondolatot, hogy a két rossz közül (Birodalom, Maul) a zabrak a kisebbik gond – és vele szövetségre lépve tényleg tehet valamit a Janix polgáraiért. A kérdés, hogy egy ilyen esetleges szövetség során mennyire sikerülne Jedinek maradnia, és Maul mennyire tudná felőrölni a morális védvonalait. Lawson ismét bebizonyította, hogy helyén van a szíve, a félelem helyett a tenni akarás vezérli. Daki fénykardjának visszaadása a Jedikkel való kimondatlan szövetségét sugallja. Furcsállottam, hogy Lawsonban csak itt tudatosult Dakiék Jedisége, hiszen korábban végignézte, hogy a Jedi-mester az Erővel tart meg egy hidat. Arra is fény derült, hogy Maul okkal nem ölte meg korábban Lawsont – hasznos eszköznek gondolta, aki segíthet távol tartani a Birodalmat. Two-Boots droidhoz méltón hű maradt a protokolljához, és értesítette a Birodalmat. Bár Lawson sejthette volna, hogy ha fémtársa ilyen hajthatatlan, akkor a kikapcsolásával csak elodázza a problémát. Tetszett, amikor a csillagromboló fenyegetően beúszott a város fölé, és a Birodalom árnya szó szerint és átvitt értelemben is a Janixra vetült. Kíváncsi vagyok a birodalmi beavatkozásra, mert Maul és két Jedi is a bolygón van, ami ritka jó fogás lehet az Inkvizítoroknak. Bár mivel Maul a Rebelsben is könnyedén aprította a sötét oldali harcosokat, könnyen lehet, hogy Vaderre sem kell sokat várnunk...

Maul TCW-s visszatérése idején a helyzet valóban kettős: bár Sidious szemében a Naboo-n elszenvedett vereséggel Maul Sith státusza megszűnt (hiszen Tyranus vette át a helyét), a zabrak ezt nem fogadta el. Számára Dooku csak egy bitorló volt, ő maga pedig a legitim tanítvány. Ebben a rövid intervallumban tényleg két, egymást kölcsönösen eretneknek tartó Sith-ágazat létezett. Eddig a Shadow Lordban és főleg a későbbi Rebelsben egyáltalán nem érzem Maul Sith ambícióit, még ha használja is a tanaikat. Szerintem ekkor Maul nem a Sith-ideológiát akarja terjeszteni, hanem egy személyes bosszúhadjáratot öltöztet Sith köntösbe, mert ebben nőtt fel. De ez nem a Rend továbbvitele, hanem annak kiforgatása. Maul megfelel Sith-ség kritériumainak, de már kiábrándult a rendjükből. Ha tegyük fel: megöli Sidioust és Vadert, utána miért akarna egy olyan rend nevével azonosulni, amely eldobta, megkínozta és megölte a családját (Savage-t és Talzint)? A bosszúja nem arról szól, hogy jobb Sith akar lenni Sidiousnál, hanem arról, hogy el akarja törölni azt a rendszert, ami tönkretette az életét. Ha Maul a végén egyszerűen visszavette volna a "Darth" címet, azzal bizonyos szempontból visszalépett volna az Ep1 szintjére. A Rebels-beli karakterének egyik lényege pont az, hogy már nem tud és nem is akar hova tartozni.

Maul Sith-ségén már én is sokat gondolkoztam, és szerintem nem egyértelmű a helyzet - mint ahogy már a TCW idején sem volt az. A Sith egy vallási intézmény, vagy egy elmeállapot? Míg a Jedi-lét inkább egy belső morális iránytű (amit Ahsoka a Rend elhagyása után is követett), addig a Sith-ség Darth Bane óta egy exkluzív hatalmi struktúra. Amikor Obi-Wan kettévágta Mault a Naboo-n, a zabrak nemcsak a lábait, hanem a helyét is elveszítette az öröklési rendben, amit egykori mestere a TCW-ben is megerősített („Nem vagy többé a tanítványom.”). Sidious szemében Maul létezése innentől a Kettő Szabályának meggyalázása volt: egy sötét oldali anomália, aki éppúgy nem Sith, ahogy egy Inkvizítor vagy Kylo Ren sem az - csupán egy eszköz, vagy jelen esetben egy rivális „vadhajtás”. Mégis: amennyire Ahsoka spirituálisan Jedi maradt, annyira Maul is tekinthető „lélekszakadt” Sith-nek. Bár mindketten tagadják régi rendjüket, kódexeik rabjai maradtak. Maul minden tette (a gyűlöletből nyert erő, a fájdalom fegyverré kovácsolása) a Sith-tanok esszenciája. Viszont, Maul már nem a Sith Rend dicsőségéért vagy a Galaxis uralmáért harcol. Az ő hajtóereje a személyes bosszú. Nem Sidious örökségét akarja folytatni, hanem elpusztítani azt, ami elárulta őt. A Rebels idejére Maul identitása végleg szétforgácsolódik. A kijelentése, hogy „Valaha Darth Maul voltam, most már csak Maul”, nemcsak a rangjáról való lemondás, hanem a teljes kiábrándultság jele. Ugyanolyan mély gyűlöletet érez az őt elhajító Sith Rend, mint a Jedik iránt. Amikor tanítványt keres (legyen az Savage, Ezra vagy Devon), már nem egy sötét vallást akar továbbörökíteni, hanem egy eszközt keres a bosszújához. És talán, tudat alatt, a magányát próbálja enyhíteni egy olyan galaxisban, ahol senkihez sem tartozik.

Itt is látványosan megmutatkozik Maulnál, hogy Sidious tanításai nemcsak a harcművészetre terjedtek ki. Míg Dooku a politikai eleganciát, Vader pedig a megállíthatatlan fizikai terrort képviselte, Maul örökölte meg leginkább Palpatine túlélési ösztönét, sötét manipulációit és azt a képességét, hogy a semmiből építsen fel birodalmakat. Bár ezen a ponton még nem 100%, hogy sikerrel jár-e Devonnal (a 4. részt még nem láttam), én úgy érzem abba az irányba haladunk. Olykor látni a Jedi vívódását - nem csak harcol Maul ellen, hanem elkezdi meghallgatni őt...

Maul manipulációja a sarokba szorult Devonnal szemben remek tálalást kapott. A zabrak sebészi pontossággal tapint rá a lány frusztrációira és a világképének összeomlásából fakadó űrre. A Jedi még ösztönösen ágál a sötétség ellen, ami dramaturgiailag hiteles – egy azonnali pálfordulás súlytalanná tenné a karaktert. Maul módszere azonban profi: nem erővel, hanem érzelmi adagolással taszítja a lányt a Sötét Oldal felé. A félelem és a tehetetlenség lassan, de kérlelhetetlenül építi le a twi'lek védvonalait. Maul olyan jövőképet fest elé, amelyben a Jedi csak akkor élhet túl és cselekedhet érdemben, ha alkalmazkodik a Galaxist eluraló sötétséghez. Ha olyan úton folytatja tanulmányait, amely túlmutat a Rend dogmatikus, beszűkült látásmódján. Első lépésként rávilágított a lány hatalmának jelentéktelenségére és Daki mester rejtőzködő stratégiájának meddőségére. Második lépésként felszínre hozta a tehetetlenségből fakadó dühöt, amit a Rend bukása és az árnyak közti rejtőzködés okozott. A képi világ ismét tele van elsőrangú vizuális metaforákkal: a sötétségből suttogó, démoni/ördögi alak csábítja Devont, aki utolsó mentsvárként kapaszkodik a fényt jelképező fénykardba, miközben a vörös köd (a Sötét Oldal fizikai és lelki manifesztációja) lassan körülöleli. De hasonlóan jó, amikor Maul egyre növekvő árnyéka rávetül a fény/kiút felé igyekvő Jedire. Ahogy a szökés, úgy a teázás is egy teszt volt Maul részéről: szándékosan hagyta szem előtt fénykardjának egyik felét, hogy Devon kezébe adja a lehetőséget a támadásra, majd a párbajra. Ez a jelenet hajazott az Ep6 tróntermi felállására, ahol Palpatine hasonló módon provokálta támadásra Luke-ot. A küzdelem egyoldalúsága nem kérdéses: Maul számtalanszor megölhette volna a Jedit, akinek kiképzése még padawan-mércével sem kiemelkedő. Emlékezetes kontraszt, hogy két évtizede a szintén padawan Eldra Kaitis sokkal komolyabb kihívást jelentett számára. Bár Maul motivációinak egy része érthető, szerencsére messze vagyunk attól, hogy antihőst faragjanak belőle. A „mindent a túlélésért tettem” csupán manipuláció: egy kísérlet arra, hogy szimpátiát keltsen Devonban és tompítsa az előítéleteit. Elég csak felidézni, hogy Maul és Savage nem a túlélésért mészároltak le ártatlanokat (köztük gyerekeket) a Raydonián. A szimpátia mellett a másik klasszikus eszköz az „ellenségem ellensége a barátom” elv. Ahsokát is csaknem sikerült maga mellé állítania a közös ellenség ígéretével, pedig ő mentálisan és fizikailag is jóval edzettebb volt Devonnál. A következő lépés valószínűleg Daki gyengeségeinek feltárása lesz (mind fizikai, mind eszmei értelemben), ami tovább lökheti Devont a Jedi-út elhagyása felé. Az továbbra is kérdés, milyen többletet remél Maul Devon megszerzésétől. A szindikátusok és az Inkvizítorok ellen talán elég lehet, de Vader és Sidious ellen semmiképp. Lawson továbbra is próbál egyensúlyt találni a fiával töltött idő és a munkája között, de a mérleg egyre inkább Rylee kárára billen. Érdekes adalék, hogy volt felesége a Birodalom oldalán áll. Kíváncsi vagyok, ennek mennyi köze van ahhoz, hogy Lawson távol akarja tartani a Birodalmat a bolygótól. Számítok még családi drámára a folytatásban. Two-Boots viselkedése érdekes volt. Bár Lawsonnal társaknak tűnnek, a férfi mégis parancsot adott neki, ami hierarchiára utal kettejük közt. Azzal, hogy a droid az ígérete ellenére megszegte ezt a parancsot, önkényesen saját kezébe vette az ügyet. Azaz nem Lawson alárendeltje, ami gondot okozhat még a férfinak. A jelek szerint a programozása a Taktikai Védelmi Erők protokollját követik. Ennek ellenére, amennyire lehet mégis emberien és empatikusan viselkedik – tehát nem szimplán egy a feladatra beprogramozott, érzelemmentes gép. Marg Krim felbukkanása nem sok jót ígér a pyke vezető számára. Úgy tűnik, könnyedén belesétál az Árnyékkollektíva csapdájába, amivel Maul újabb lépéssel kerülhet közelebb bosszúja beteljesítéséhez. Kíváncsian várom, hogyan zajlik majd a Vörös Hajnal behálózása.

Arra megtanítottak az utóbbi évek, hogy a legbizarrabb ötletekből is könnyen elsőosztályú végeredmény születhet, így nem érdemes túl korán ítélkezni. 15 év távlatából megmosolyogtató visszaolvasni az akkori véleményeket Maul esetleges feltámadása kapcsán. Én is finoman szólva szkeptikus voltam. Akkor sokunk számára mennyire elképzelhetetlen baromságnak hatott az ötlet, ma meg a Star Wars egyik legérdekesebb szeletévé bővült (és bővül tovább) Maul életújta.

Továbbra is pofásak ezek a kártyák és könyvjelzők, amiket a Maxim ad a termékeik mellé.

A második epizód magabiztosan viszi tovább az elődje által lefektetett alapokat. A vizualitás és a stílus továbbra is telitalálat. Különösen értékelendő, hogy a sorozat nem elégszik meg egy szimpla The Clone Wars folytatással, hanem saját identitást épít az alvilági fókusz és a sötét tónus köré. A hétköznapi realizmus és a karakterközpontúság helyenként a legszebb Andor-pillanatokat idézi. A rendőrségről való szökés látványos akciószekvencia volt, még ha a végkimenetelét borítékolni is lehetett. Daki mester bebizonyította, hogy nem a kispályás Jedik közül való – ha kell, leszakadó hidakat tart meg, vagy másodpercek alatt kámforrá válik, amik komoly rutint tükröznek. Jediként az élet védelme fontosabb számára az álcája megtartásánál, hiába ragaszkodott hozzá korábban. A civilek megmentése felülírta a rejtőzködési kényszerét, ami erős párhuzam Cal Kestis felemelkedésével. Ha Dakinak szerencséje van, csak Lawson látta, mi történt valójában, neki pedig nem érdeke visszaélni ezzel az infóval – hiszen egy bejelentett Jedi esetén ugyanúgy betenné a lábát a Birodalom a Janixre. Gyanítom, hogy a közös érdekek (a Birodalom távol tartása és Maul semlegesítése) idővel egy oldalra sodorják Lawsont és Dakit. Lawson magánéletébe is bepillantást nyerhettünk. Bár a munkamániás, családját elhanyagoló zsaru archetípusa klasszikus klisé, a Star Wars univerzumában ebben a formában még frissnek hat. Remek irány, hogy nem egy kétdimenziós antagonista, aki csak lohol Maul után, hanem egy mélyebb, esendőbb figura. Nem bánom, ha a fickó karakterét jobban kibontják a jövőben. A Birodalmat annyira ki akarja hagyni az ügyből, hogy alvilági kapcsolatához fordul segítség reményében. Ahogy korábban utalt rá, a Janixen olykor kétes eszközökhöz kell nyúlni a cél érdekében. A titokzatos női informátor jó eséllyel a fejvadász korszakából maradt az ismeretségi körében. Az epizód tisztázta az Árnyékkollektíva státuszát is: a háború végével a szervezet széthullott, Maul mellett pedig csak a leghűségesebb mandalóri és zabrak mag maradt. A nulláról való építkezés még kilátástalanabbnak tűnik, főleg, hogy a célkeresztben már Sidious áll. Bármennyire is próbálja Maul kisajátítani a szindikátusokat vagy eszközként használni Devont, a hatalmi egyensúly fényévekre van az Uralkodótól. Persze épp ez teszi izgalmassá a történetet: látni Maul tervének megszületését, annak ellenére, hogy mi már tudjuk a bukásra ítélt végkimenetelt. Devon karaktere egyelőre a legizgalmasabb változó. Míg Daki sziklaszilárd az elveiben, Devon jóval képlékenyebbnek és befolyásolhatóbbnak tűnik. A Jedik számára reménytelen, sötét korszak és Maul manipulatív közelsége tökéletes táptalaj egy elkerülhetetlennek tűnő morális bukáshoz. Eddig elégedett vagyok a sorozattal, várom a folytatást!