Tolkien nem titkolta, hogy írása alapja a középkori legendák és bár ő a világháborús élményei miatt pontosan tudta milyen egy valódi csata (és milyen elvesziteni a barátokat: gyakorlatilag az összes pályatársa odaveszett a fronton) nem volt célja ezt visszaadni, hanem maga is legendát írt. Azok pedig ilyenek. A hős felér minimum több száz ellenlábassal, ahogy a jedik is lekaszálnak bárhol és bármikor ennyi droidot, pont ahogy a Kerekasztal Lovagjainak vagy Roland lovagnak se kottyantak meg a jókora túlerőben lévők. És nincs értelme a kiirtottak felett keseregni: a sztori logikája szerint a gonoszok tényleg gonoszok a kiirtásuk pedig jó tett és csak jobb lesz tőle a világ. Ilyen a mese és a legendák logikája. Ez maximum akkor szomorú ha valami realista szemüveget rakunk föl, ami mindenhol árnyalatokat akar keresni, pedig ilyet tenni nincs sok értelme, mert akkor ez olyan mintha egy vigjátékban az akciójelenetek után kutatnánk. Igen tudom, a Tolkient követő fantasy irók pont ezt a realizmust vitték a fantasy írásaikba, de nem látom sok értelmét annak, hogy ezt Tolkien-en kérjük számon.
Egyébként a kardtengerbe ugrás szerintem pont hogy a második részre jellemző (Helm szurdoki csata). Az első részben ennél jóval kevesebb ellenfélel szemben nem hogy megkarcolodnak de egyikük meg is hal.