Mostanság kezdtem irni ezt a novellát. Ez az első fejezete.
A király lovagja
I. fejezet
Gellért
Az Úr 1046-dik éve?
Egy gyönyörű szeptemberi nap volt. Sárgás habfűszegek hajladoztak az őszi széltől, ezüstvirágok fürdőztek a tündöklő napsütésben, kankalinok árasztottak üde illatot szerte a réteken, s szétkaszabolt testek rohadtak egy tisztás közepén?
A természet szépsége egykedvűen ölelte körül egy csata utóképét. Hol most csupán a szellő és a madarak hangja hallatszott, nemrég férfiak ezreinek ordítása zengett, felverve a pilisi erdők nyugalmát.
Pogányok és keresztények vívták itt ádáz harcukat nemrég. Az ősi és az új vallás hívei és katonái mérték össze erejüket immáron sokadszor. S a sors, mint oly sokszor ezekben az időkben, úgy most is a pogányoknak kedvezett. A magyar király, Orseolo Péter hadai újra kudarcot vallották. De több volt ez egyszerű vereségnél: a bukás immáron visszafordíthatatlanná vált. A kincstár kifogyott, a készletek kimerültek, a hadba hívható emberek felmorzsolódtak. Ez a csata volt az utolsó remény. Reménye annak, hogy a Magyar Királyság csakugyan keresztény lesz. A néhai István király álma vérzett el ezen a napon a Pilisi hegyek lábánál.
A keresztény sereg maradéka a Duna folyó mentén vonult délre. Alig százan voltak azok, akik menekülőre tudták fogni, miután a csata végkimenetele eldőlni látszott. Kézművesek, kovácsok és ácsok voltak nagyrészt. Sokuk csak az elmúlt pár napban ért katonává. Ám egy valamiben egyeztek: mindannyiukat a hitük késztette arra, hogy kardot fogjanak. Ők voltak az utolsók, akik még hitték, hogy ezért az ügyért érdemes harcolni. Ám a vereség súlyát csak sejthették. Egy valaki volt csupán aki pontosan tudta mi veszett oda alig egy nappal ezelőtt: Sebő fia Bekény, Komárom vármegye ispánja, a sereg vezetője.
Bekény robosztus alkatú, megtermett férfi volt. A háború taktikájához nem sokat értett, de az ereje példátlan volt. Úgy hírlett, hogy egy egész szarvast el tudott vinni a hátán, mások úgy hallották, hogy akár kettőt is. S mivel az arc az idő múlásával a lélek tükörképévé válik, így Bekény ábrázatára a ráncok állandó komorságot rajzoltak. Mert ez volt ő: számtalan csata megjárója, aki már hosszú ideje nem bizakodik a végső győzelemben. Harcolt mert tudta, hogy ezt kell tennie.
Bekény úgy számolta, hogy legfeljebb két nap és elérnek Biharvárba. Egy földsánccal védett erődítmény állt ott, mely pár éve jelentőségét vesztette, s úgy tudta a pogányok egy ideje elkerülik. Ugyan tartott tőle, hogy megmaradt emberei nehezen fogják bírni a nagy utat, de egyenlőre szótlanul tűrtek.
Pedig, ahogy haladtak az út egyre nehezebbé vált. A Pilis-hegység egyre inkább a folyópartra húzódott, s mivel Bekény hallani sem akart róla, hogy valamelyik bejáratott úton menjenek, ahol rajtuk üthetnek, hol hegynek föl, hol hegynek le kellett menetelniük. S mindaddig némán vonultak, mígnem a Nyulak-szigetétől nem messze elértek ahhoz a földháthoz?
A menet egyszercsak megtorpant. A katonák morgolódni kezdtek. A lelkekben félelem gyúlt. Olyan félve pillantottak a magaslatra, mintha magával Luciferrel kellett volna farkasszemet nézniük. Mind hallottak már erről a hegyről.
A hegyről, melynek sziklafala a folyóra néz, s amiről az egyszerű népek közt úgy hírlett: barlangjait lidércek, mókárok és más túlvilági lények lakják, s aki egy éjszakát eltölt rajta az nem éri meg a másnapot.
Bekény, mint a főurak általában, nem hitt az efféle népi babonákban és inkább bosszantotta embereinek viselkedése. De ahogy elkezdtek felfele menetelni őt is megcsapta valami a hely hátborzongató hangulatából: a meredek kaptatót kőrakások és moha nőtte csonka falak szegélyezték. Egy letűnt kor mementói. Már nem élt senki, aki mesélni tudott volna e falak eredetéről. Bárkik is építették őket, nyomtalanul eltűntek, nemhagyva maguk után mást mint az elmúlás iszonyatát és számtalan megválaszolatlan kérdést.
Ahogy haladtak előre, úgy fordult Bekény kedve is egyre rosszabbra. Aggasztotta ez a hely. Talán mégis kerülniük kellett volna.
-Uram, nézze! ? kiáltott fel váratlanul az egyik katona. Ahogy Bekény a távolba meredt ő is észrevette, s egész testében megborzongott? egy holttest az egyik kőrakáson! Először azt hitte csak az elméje játszik vele, s szeme dörzsölésével eltüntetheti a rémes látványt, de a valóságot látta: egy középkorú férfi szétvert arccal feküdt szétterülve az egyik sziklahalmon.
-Az ördög műve! ? ordított fel az egyikük. Bekény igyekezett palástolni önnön zavarodottságát és rendre utasította embereit. Hogy példát mutasson előre ment, bár ha tudta volna mi fogadja odafent, talán azonnal sarkon fordult volna. A kőrakástól felfelé hullák egész sora hevert szétterülve, egész a hegy közeli csúcsáig. Bekény szíve egyre gyorsabban zakatolt. A félelem, ami eddig csupán pislákoló fény volt a szívében, most úgy tombolt benne, akár egy erdőtűz. De mostmár tudni akarta? látni akarta mi van odafent.
A hegytetőn rakásokban álltak a holttestek. 30-40 embert végezhettek itt ki. Bekény már sok vérengzést látott, de ilyet még nem igen: az ittlévőket nem csak egyszerűen megölték, de tetemeiket brutálisan meggyalázták. Minden egyes testből számtalan seben át szivárgott az édeskés illatú vér.
A rakások mellett egy kis kőépület állt, legalábbis az ami megmaradt belőle. Pár napja még templom lehetett. Annak idején a barbár hiedelmekre akart ezzel választ adni a helyi egyházközösség: megmutatva, hogy a hegyen nincs mitől félni. Lám, még az Úr háza is nyugodtan állhat a tetején? s most a sors kegyetlen fintoraként ez a templom a földig volt rombolva, s csupán csonka falai lógtak ki a földből.
Bekény kétségbeesetten járkálta körül a helyet, abban bízva, hogy meglát valamit, ami megmagyarázza ezt a borzalmat. De képtelen volt koncentrálni. Szíve egyre vadabbul vert a mellkasában.
Hamarosan a katonái is megérkeztek. Az isztonytató látvánnyal szembesülve néhányan a földre borultak és fohászkodni kezdtek, mások kereszteket kezdtek vetni, de a legtöbben csak némán álltak földbegyökerezett lábbal.
Bekény próbálta megemberelni magát. Tudta, hogy a katonái előtt nem lehet gyenge. Mélyeket lélegzett, majd igyekezett rendbe szedni a gondolatait. Mi történhetett? Abban biztos volt, hogy nem démonok vagy mumusok végeztek a falusiakkal. Lészen bármilyen kegyetlen is mindez, egyszerű halandók követték el. Minden bizonnyal maguk a pogányok. De a leölt környékbeliek miért jöttek ekkora számban ide? A templom túl pici volt, hogy ennyi embert kiszolgáljon. Ugyanakkor a támadók közül egy sem esett el. A falusiak fegyvertelenek voltak, így biztosan nem harcolni jöttek.
Ahogy tovább kutakodott Bekény, észrevette, hogy meglepően sok a halottak közt a drága holmiba öltözött pap. Egyházi előkelőségek lehettek, akikhez hasonlókat Bekény csak Esztergomban látott.
A katonák közül páran, nem birva tovább a szótlan tétlenséget, elfoglaltság után néztek. Néhányuk sírokat kezdett ásni, míg mások a templomromot kezdték átvizsgálni, megmenthető tárgyak után kutatva. Végül Mikós, Bekény egyik szolgája volt az, aki a felborított oltár mögött egy fagerenda alatt rálelt arra a különös alakra. Ugyan több holttesten is díszes ruha tündökölt, de ehhez hasonlatosat egyikük se viselt. Még az olyan egyszerű szemeknek, mint amilyen Mikósé is, azonnal feltűnt a különbség.
-Jó uram! Ezt nézze! ? hívta oda Bekényt, aki egész elfehéredett a látványtól. Mert ő nem csak a pompás ruhát látta. Ő azt is pontosan tudta, kit rejt az magában.
-Gellért püspök ? dünnyögte maga elé, majd engedve megremegő lábainak térdre rogyott, s már csak igazán halkan tette hozzá: - Minden oda veszett.
Bekény lehunyta szemeit, s azt kivánta, bár csak egy rossz álom lenne mindez. Mindaz a szörnyűség, ami az elmúlt esztendőkben történt. Amikor hét aratással ezelőtt István, az első keresztény király elhunyt még senki sem gondolta, hogy ez megtörténhet. Utódjáról Orseolo Péterről ugyan köztudomású volt, hogy mily határozatlan és gyenge, de azt senki sem sejthette, hogy uralkodása alatt összeomlik mindaz, amit előtte generációkon át építettek. Bekény ugyan, mint a király hűbérese tisztelte Orseolo Pétert, hisz harcát az ő nevében vívta, mégsem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy a király cselekvésképtelensége is okolható a kialakult helyzetért. Még akkoris ha az uralkodó az elmúlt hét évből hármat száműzetésben töltött: történt ugyanis pár éve, hogy néhány földesúr megpróbálta megfosztani hatalmától, s a nála is tehetetlenebb Aba Sámuelt ültették a trónra. S bár Sámuel végül mindössze három évig viselhette a Szent Koronát, de ez idő alatt kifosztotta a kincstárat és vesztes háborúinak köszönhetően az ország majdnem felét a németek kezére játszotta. Végül egy elbukott csata után, saját szolgái végeztek vele a Tisza partján. Az uralkodás joga így újra Orseolo Péterre szállt, aki azonban bizalmatlanná vált mindenkivel szemben. Félt lehajtani a fejét az ágyára, félt enni az elé kínált ételekből, félt egyedül maradni a szolgáival... mindenhol árulást, s mindenkiben trónbitorlót sejtett. Félt mindentől és mindenkitől, de leginkább a pogányoktól.
Nem sokkal István halála után kezdtek sokasodni a kisebb helyi pogány-felkelések, de az udvarban ekkor még csak legyintettek rá. ?Csupán néhány helyi kisemmizett elégedetlenkedik? ? mondták és eleinte úgy tűnt igazuk van. A lázongások leverése eleinte még könnyen ment, ám az idő múlásával egyre többen és többen lettek, s egyre szervezettebbé váltak. Hamarosan néhány, az ország keleti részén élő földesúr is az oldalukra állt, mígnem végül, a lázadás élére állva, feltűntek Vazul leszármazottai is a trónt követelve és innentől már nem volt megállás: ez már nem felkelés volt többé, hanem polgárháború.
S ez volt az a pont, amikor felbukkant Vata, a pogány seregek vezére. Hogy honnan jött, azt senki sem tudta. Talán maga a Pokol öklendezte ki magából. Feltűnésével nem csak a háború menete, de az arca is megváltozott: parancsára felgyújtották a templomokat, megcsonkították és kivégezték a papokat? csillapíthatatlan gyűlölete hajtotta seregeit és hergelte elképesztő rémtettekre. Innentől fogva ez már több volt, mint egy egyszerű háború. A nyugatról jött civilizált eszmeiség vívta elkeseredett harcát a barbári kegyetlenséggel. S most úgy tűnt: végleg elbukott.
Bekény úgy érezte, minden értelmét vesztette. Mindaz amiért egész élete során harcolt, eltűnt. Ez már nem csak egy újabb vereség volt: Gellért püspök megölésével a kereszténység írmagját is kivájták. Minek eztán még kardot rántani? Van-e egyáltalán hely ahová még érdemes menniük? Nem lenne-e jobb egyszerűen csak itt meghalni? Bekény azt kívánta bárcsak igaz lenne a hegy legendája s valóban halált hozna az itt alvóra. Mily könnyű lenne akkor Szent Péter kapujához lépni.
Irigyelte katonáit, akik mindezt még nem értik. Ők még nem látják: az Úr leemelte róluk a kezét. Ha hagyta, hogy a Királyság legfőbb papjával ezt tegyék, ők ugyan mire számíthatnak?
S miközben ő a halál gondolatával játszott, a távolban harci kiáltás rázta fel a táj csendjét. A pogányok! Bekény már korábban is meglepődött azon, mily frissek a tetemek. De csak most értette meg: a sereg, mely ezt tette még a közelben van, s ha most felfedezték a nyomaikat akkor minden bizonnyal ide tartanak.
Bekény mélyet szippantott az erdei levegőből, melynek illataiba most a bomló tetemek bűze vegyült. Kezét kardja markolatára helyezte. De nem tudta rávenni magát, hogy kihúzza a hüvelyéből. Talán így kell történnie. Itt és most kell meghalniuk.
Szánakozva nézte, ahogy emberei készítik magukat a harcra. Néhányan a templomrom mögé bújtak, abban bízva, hogy az valamiféle védelmet nyújt majd nekik. Mások harci alakzatba rendeződtek.
Bekény megindult abba az irányba, ahonnan a támadást sejteni vélte, majd kardját a földbe szúrta, s várt. Úgy döntött, ha meg kell halni, úgy fog eltávozni, mint a nagy szentek. Nem érdekelte katonái mit gondolnak róla.
Az ordítások pedig egyre tisztábban hallatszódtak, mígnem a fenyegetés képi formát nem öltött: a fák árnyai között egyre másra bukkantak fel a felfegyverzett pogány harcosok. Számuk meglepően elenyésző volt. Alig lehettek többen, mint a megmaradt keresztény katonák?
Bekény azonban már döntött. Kardját a földbe szúrva hagyta, s várta hogy elérje őt a pogányok első sora, s éles kardjaik átszántsák a testét. A támadók hamarosan alig pár lépésnyi távolságba kerültek. Bekény lehunyta a szemét, s fogait összeszorítva várta az első vágást. Ám várakozásaival ellentétben csak egy tompa ütés érte a fején, amitől eszméletlenül terült el a sáros talajban? ő még nem tudhatta: támadóinak fogolyra, s nem újabb tetemekre van szükségük.
I. fejezet vége