Bomarr

Remek és meglepő ötlet volt S pont jól volt csomagolva. Nem hinném, hogy egy gyereket különösebben megrázna, ugyanakkor a felnőttebbeknek érdekes asszociációik lehetnek vele kapcsolatban.

Végre sikerült HD-ban is megnéznem. Ez is kiválóra sikeredett Ugyan a trilógia ivét én is úgy képzeltem el, mint SimonZ (a közepén feszültséggel vagy akár vereséggel végzödő epizóddal), de a maga módján igy is megvan a hangulata: láttuk mennyire megszenvednek a csapataik egy kisebb településen, s eztán ott a kérdőjel, hogy hogy birnak el a fővárossal. Hogy elbirnak az nem kérdés, de azért elég jól felvezeti a nagy csatát, ami remélhetöleg valóban méretes lesz. Az évad második felének egyébként az a legkellemesebb meglepetése, ahogy a Klón-háborút elkezdték kitágitani: az elején még csak a főmuftik cibálták egymás bajszát, de aztán egyre többet láttunk a szenvedő átlagpolgárokból és ebben a legnagyobb lépcsőt ez az epizód tette azzal a bizonyos twilek kislánnyal. Az Aliens nekem is eszembe jutott (de még a Grave of the Fireflies is), de nagyon szépen rakták bele. Ja és még egy: a magam részéről kifejezetten csipem a Star Warsban a szörnyeket (akárcsak az avataromban lévő "úriember"), s külön örültem, hogy a Ryloth nem csak megtört civilekből és megszálló robotokból, hanem nagydarab rémekből is áll, akik kifejezetten ötletesre sikerültek. Szóval le a kalappal ezelött az epizód elött. Reméljük a trilógia zárása is hozza ezt a szintet.

Ha ez a szint akkor tiltsuk be a demokráciát és a szabadságot is, hisz emiatt is százezrek haltak már meg és éljünk a Cosmopolitan életmód rovata szerint, mert azért meg még senki

Azért szerintem ne mossuk egybe a világirodalom egyik legszebb alkotását egy olyan B-kategóriás irónak a munkájával, mint Daniken, aki képes olyan süvegelnivalóan nagy butaságokat leirni, hogy például egy vizszintesen fekvő múmia bizonyiték arra hogy űrhajoztak az egyiptomiak. Az ő ügyetlen és meglehetősen szinvonaltalan fejtegetései ellenében a Biblia ha mást nem is tud, de legalább irodalmi értékeket feltud mutatni, s ezt a XIX századi első bibiliakritikusok, akik maguk se hittek egy deka Istenben se, például szintén eltudták fogadni, sőt hangsúlyosnak vélték. A Biblia kb. olyasmi, mintha fognánk a magyar irodalom első ötszáz évét és megjelentetnék egy könyvben... csak ez nem a magyaroké, hanem a zsidóké: számtalan szerző tollából, számtalan stilus és világkép: hinni nem kell benne, de hogy tartalmasabb egy Danikennél az aligha szorul bizonyitásra. S nemcsak az ember és az Isten kapcsolatáról beszélnek: a proféták néhol saját korukról keseregnek vagy jegyeznek meg érdekes dolgokat, s általuk megismerhetővé válik egy több évszázadokkal ezelött eltünt világ. A látomások leirásai pedig néhol egészen gyönyörüek. A világirodalom egyik legszebb sorai.

Ja és szerintem Daniken elég nagy kókler. Én még egy könyvét se tudtam nyerítő röhögés nélkül abszolválni.

Allah persze, hogy nem hisz bármelyik vallásfilozofus megmondhatja, hogy a keresztény Istenképből származik, de a buddhizmus már ennél sokkal komplexebb, hisz vannak irányzatai melyek hemzsegnek az istenektől, köztük néhány egész kegyetlennel és van ahol Isten sincs, csupán a szellemi életnek van valamiféle felsőbb logikája/rendszere. Egyébként ha már a keresztény teológia került pellengérre, akkor vegyük elő ezt a jól bejáratott Istenképet: ezügyben ott van Jób története, akit folyamatosan szivat az Isten, pedig az egyik legjobb fej a Földön... imádkozik, sose nyom félre, termeli amit termelni kell stb. Isten meg mindenét elveszi és azt mondja: "Akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik". Ez alapján megkockáztatható, hogy Isten egy nagy badass... a kora középkor igy is gondolt rá. Akkori filozofusok határozottan kiemelték, hogy Isten mennyire irgalmatlanul kegyetlen. Ekkoriban van divatja a nagy mártirtörténeteknek, melyekben Isten legfőbb szolgái elképesztő fájdalmakat élnek át. Ezekben a sztorikban néha Isten csak azért támaszt fel valakit, hogy aztán még tovább kinozzák és még jobban átélhesse a kereszténység akkori legfőbb élményét: a szenvedést (nem gyanus, hogy pont a kereszt a vallás jelképes, amin megfeszitették a Megváltót és nem valami barátságosabb?). Aztán az évszázadok folyamán sokat szépült ez a kép (a szépülés a későbbi középkor tájékán indul be, valahol a Keresztes háborúk megindulása körül). Az emberek egyre nehezebben tudtak megbarátkozni ezzel a képpel, ugyhogy előjött a "jóságos nagyapó", aki örül, ha valami jó történik és táncot jár egy-egy gyermek születésekor, vagy egy béke megköttetésekor.

De látod ezek a kérdések csak a keresztény istenképnek tehetők fel és általuk máris olyasmiket feltételezel róla, amit a kereszténység tanit (megteremtette a világot, nyomon követi a földi élet minden rezdülését stb.).

Mondjuk ez a paródia még erőltetettebb, mint maga a reklám.

Ezek a piszok Lázadók igazán küzdhettek volna szebb módon: például küldhettek volna egy szép levelet a halálcsillag összes főmukijának cimezve, hogy ne terrorizálják a galaxist. De lehetőleg szép piha-puha papirra irva nehogy szegény Birodalmi elit rózsaszin lelke megsérüljön. Aztán ha nem müködik a dolog, akkor érdemes feladni az egész Lázadást.....

Nekem egyre inkább ugy tünik hogy adywan unatkozik. Belenyul egy jelenetbe ami ugy jo ahogy van és a belenyulás se nem ad hozzá se nem vesz el belőle. De legalább belenyult. Ez a fanmunka kezd egyre érdektelenebbé válni... a New Hope-os legalább tisztességesen feltudott idegesiteni

Szerintem attól, hogy valakit elsősorban a jelen és az anyagi világ érdekel, még koránt se kell kizárja, hogy ebből a nézőpontból azért néha kitud kukucskálni.

Donát: Érdekes, amit irsz és természetesen nem mondhatom biztosan hogy nem igy van, viszont ez alapján a gondolatmenet alapján csak olyasmi történhet meg ami valószinü, illetve amit én valószinünek gondolok és hogyha bekövetkezik valami, amiről én ugy gondolom hogy egészen pici volt az esélye akkor annak minden bizonnyal azért kellett megtörténnie, mert a sorsomban volt. De mi van ha nem jól mérem fel és valójában mindaz amit én lehetetlen közelinek vélek, az valójában nagyon is benne van a pakliban? Erről a sorskérdésről anno olvastam egy egészen érdekes könyvet, de sajnos oly rég hogy se cim se szerző nem rémlik, mindenesetre nagyon hasonlatos álláspontot képviselt, amit te is irsz. Arról volt benne szó, hogy a sors nem kitaposott út, hanem lehetőségek összessége. Igaz ott nem az volt, hogy az embernek meg kell élnie dolgokat, hanem hogy megadatik, hogy megélje őket. Példa: valaki irónak születik... meg van benne a tehetség s életútjában meg van a lehetőség hogy azzá váljon, ám ő lehet, hogy végül ugy dönt, hogy ezt nem éli meg s a szembejövő "potenciális mérföldköveket" elkerüli, csak minden bizonnyal igy üres élete lesz. Mindenkinek meg kell találnia a saját sorsának az útvonalát, s a szembe jövő lehetőségeket ki kell használnia... nagyjából erről volt szó benne. Szimpatikusan hangzik, bár nem vagyok biztos benne, hogy elfogadásához szükség van-e egyáltalán bármi természetfölöttire, mert ez szerintem olyan igazság, ami a tudományos világ keretei között is lehet teljesen igaz (ami nem negativum, csak épp maga a könyv mintha megprobált volna valamiféle sprituális tartalmat is adni ennek az igazságnak, amit én nem annyira éreztem fontosnak és igazoltnak).

Jó kis topic! Érdekes olvasni az irásokat. Itt az én véleményem. Magáról a sorsról: ebben speciel nem igazán hiszek, legalábbis abban a formájában nem, ahogy fel lett dobva. Sorsszerű egy találkozás/megismerkedés egy szép lánnyal? Csak akkor ha feltételezzük, hogy az a normális, ha járunk kelünk a világban és nem találkozunk/ismerkedünk meg szép és kedves lánnyal, s még a nagy számok törvénye se kísért minket, s hiába járunk kelünk sokat akkor se történik semmi "különös". Ha mégis akkor az "nem normális", ergo a "sors keze" vagy valami "kis csoda". Egy sűrű nap végén bármi tűnhet ilyen csodának. Tételezzük fel, hogy például egy galamb letoj minket az utcán sétálva (ez egy meglehetősen undorító feltételezés tudom, de például jelen sorok írójával megtörtént már). Ebben a pechben is óriási dolgokat meg lehet látni, hisz mekkora volt az esélye? Ha előtte öt perccel kicsit elbotlok, ha valahol piros lámpát kapok, vagy azt megelőző délelőtt lekések egy buszt... mennyi apróság kellett történjen hogy pont abban a pillanatban pont ott legyek? Az élet azonban már csak ilyen: folyamatosan történnek a dolgok az azt megelőzö pillanatok sorozatának valamiféle folytatásaként, s mivel nem vagyunk egyedül a világban számos dolog keresztezheti az utunk... akár egy galamb-szar, akár egy szép lány is... kinek mi jut Ugyanakkor mivel a topic maga, ha jól értem általában véve a tőlünk kívül eső "hatalmakat" és azok esetleges ránk (kvázi sorsunkra) gyakorolt hatását is felhozta, így tovább finomítanám a véleményem. De előtte megjegyezve, hogy én amolyan ateista neveltetést kaptam. Ám ez nem volt valamiféle kényszer: a tudományok (főleg az "Ég és Föld", a "Rejtelmes világ", a "Minden napra egy kérdés" című gyerekeknek készült tudományos könyvek, vagy a "Természet csodái" füzetek) teljesen lefoglalták az érdeklődésemet. S ami másoknak a sárkányok voltak, azok nekem a dinoszauruszok, amik már csak azért is sokkal izgalmasabbak voltak, mert tényleg éltek. S mind e mellé szinte magától adódott egy olyan világnézet, amibe semmi nem fér bele, amit nem lehet mikroszkóp alá tenni. (S akkor most engedtessék meg egy intermezzo, ami azért szervesen hozzátartozik a témához. Szerintem egy nagy kérdés van, ami megkülönbözteti a tántoríthatatlan "realistát" és azt aki úgy hiszi van valami más is az anyagi világon túl. Vegyük a gondolatok születését. Hogyan születik egy gondolat? Létrejön egy biokémiai reakció az agyamban és ezért gondolok valamit vagy forditva: gondolok valamit és ez elindit egy biokémiai reakciót az agyamban. A válaszok szimplák, de a két választ (hogy kissé dramatizáljam a helyzetet) majdnem egy világ választja el egymástól. Ha azt állitjuk, hogy nem az agyunkban létrejövő reakciók és sejtmozgások miatt gondoljuk azt amit, hanem azok azért mozognak, mert gondolkodunk, akkor az azt jelenti, hogy máris valami olyasmiben hiszünk, ami nem kézzel fogható/mérhető. Ami túl van a fizikai, tudományosan is érzékelhető valóságon. Annak a létezését feltételezzük, amit a köznyelv léleknek hív. Intermezzo vége.) S visszatérve gyermekkori világképemhez: idővel valami lassan megváltozott. A változás okait nem teregetném ki, mert az túlságosan is személyes ahhoz, hogy egy nyilt fórumon leirjam, de ha valamihez hasonlítanom kéne, akkor leginkább egy ráeszméléshez tudnám hasonlítani. Hasonló lehetett az, amikor Eratoszthenész rájött, hogy a Föld gömbölyű. Egyszercsak egyértelmüvé vált, hogy "valami" van a kézzel fogható valóságon túl is. Azért ehhez hasonlítom, mert ez nálam például nem hit kérdése. Ha Eratoszhenészt megkérdezték volna, hogy hisz-e a Föld gömbölyüségében minden bizonnyal ő is ezt mondta volna: ez nem hit. Ez szerinte így van és kész. Viszont ha valaki azt kérdezi tőlem, hogy mi ez a valami és pontosan milyen hatással van ránk, nem tudnék olyan választ kanyarítani, amiben valóban biztos lennék, s megérzésekről/sejtésekről beszélnék, de úgy hogy közben folyamatosan jelezném, hogy tessék nagy kérdőjelekkel hallgatni engem. Csak az a biztos számomra hogy van. Semmi több. Fura terület ez, mert ott a tudomány, ami azt mondja hogy nem tudja lombikba tenni és hümmögve nézegetni, tehát nincs és ezzel akarva-akaratlan ki lesz téve a téma az emberi képzelőerőnek, ami feldisziti, kitalál neki mindenfélét, s teheti mindezt nyugodtan hisz semmit nem kell leellenőrizni és bizonyitani. Mivel nem látható/tapintható, bármit szabad rá mondani. A vallások noha kétségkivül érdekesek, sőt kúltúrtörténeti jelentőségük megkerülhetetlen és én még azt is megkockáztatom, hogy fontosak, magában a nagy kérdésben, hogy mi is van a fizikai valóságon túl, nem sok értékelhetőt tudnak mondani. Legtöbbjük az emberi képzelőerő gyönyörü letéteményese: az egyik azt mondja egy nagy elefánt ül kint, magán egyensúlyozva a Földet, a másik sakálfejü félembert látott, a harmadik egy nagyapó kinézetü fószert, aki a felhők között ül és ha meglátja hogy valaki egy régi kőépületbe megy, aminek kereszt van a tetején és összekulcsolt kézzel kér valamit, akkor máris ott terem és igyekszik segiteni... kivéve ha nem mert akkor az útjai kifürkészhetetlenek. Ilyen szempontból nagyon tetszik az, amit Márai mond. Ő a kutyát és az embert hozza példának. Mint mondja: egy kutya soha se fogja megérteni az embert és az emberi dolgokat teljesen. Nem azért, mert hülyék, hanem mert kutyák. És mert a kutyák és az emberek között van egy intellektuális szakadék. Ha feltételezzük, hogy van valami rajtuk túl, akkor nyugodtan feltételezhetjük azt is, hogy közte és köztünk szintén van egy intellektuális szakadék... akár akkora mint az ember és a kutya közötti, akár nagyobb is. S épp ezért örökre érthetetlen marad. Nem azért mert hülyék vagyunk, hanem mert emberek vagyunk ebben a fizikai világban. Felaggathatjuk rá a saját világképünket: kitalálhatjuk, hogy ő is a mi erkölcsi rendünk szerint gondolkodik és zsebkendőért nyúl, ha két szerelmes mondjuk szakit, de ez minden bizonnyal egy tévút. S igazából itt jön a szomorú konkluzió: kifejezetten jó dolog ezeken agyalni, ahogy érdekes azon is gondolkodni mi lesz a halál után. DE mivel itt és most élünk nagyrészt a fizikai valóság keretei között, ezért egyrészt ezekre igazi válasz sose születhet, másrészt pont azért mert itt és most élünk az élet kérdései kell a legfontosabbak legyenek. Nekem nem szimpatikusok azok a tibeti szerzetesek, akik felvonulnak egy hegy tetejére és a nagy tutin gondolkodnak amig meg nem halnak. Szerintem ezek elcseszik az életüket. Ami mégiscsak arra való, hogy a legtöbbet kihozzuk belőle.

Nagyon tetszik a témafelvetés. Sajnos per pillanat nincs időm reagálni rá, de holnap irok egy hosszabbat ide. Mindenesetre az én álláspontom kissé 'elszálltabb' (esetleg annyit, hogy szerintem az ember nyugodtan koncentrálhat egy csajra ÉS gondolkozhat akár a sorson is... a kettő nem kell kizárja egymást )

Örülök, hogy felkeltette az érdeklődést Viszont a tizenéveseknek talán kissé erős lenne a nyelvezete. Amikor csatára kerül a sor, meglehetősen naturálissá válik a nyelvezete. Itt van példának a mohácsi csata utóképének leirása: "Felázott a föld, s a mélység most böfögi fel a megemésztetlen, sok vért, amit ma elnyelt. Fortyog, bugyborékol a láp, s mocorgatja, öklendezi a fekete termést, ami ott rohad a gomolygó ingoványon. A halál gyümölcsei oszlanak sűrű fürtökben, bűzlőn, majd harmincezer emberi tetem, egymás hegyén, hátán, sárba süppedve, eltaposva, kibelezve, csonkolva, összevagdalva, bezúzott koponyával, még mindig vasba öltöztetve, üveges szemmel meredve a Holdra, görcsbe rándult ököllel szorongatva kardot, jatagánt. Hófehér szemgolyók dülledt gömbjére cseppen az eső, hogy örökre elmossa a szemekbe fagyott iszonyatot."

Hamarosan kikerül az aeonflux blogra is, de ide is kirakom: Bán Mór: Hunyadi - A hajnalcsillag fénye Még évekkel ezelőtt került a kezembe Bán Mór egyik fantasy írása, s bár igen kellemes kis iromány volt, egy jó darabig csak távolról követtem nyomon a munkásságát. Érdeklődve hallgattam, hogy a magyar mondák alapján saját fantasy világot kreált, s hogy a sci-fi terén is egészen sikeres lett. De amikor bejelentette, hogy egy tíz részes regényciklust kíván szentelni a Hunyadiak korának, melyben Hunyadi János és Mátyás király négy-négy, míg Corvin János két vaskos regényt kapna, úgy gondoltam ezzel már érdemes lenne közelebbről is megismerkedni. A ciklus első darabja pár hónapja landolt a könyvesboltok polcain és úgy tűnik egy régóta betöltetlen űrt sikerült befoldoznia, legalábbis az Alexandra kiadó eladási listái ezt igazolják. Passuth László óta nem igen akadt író, akit az ihlet a magyar középkor dicső napjainak regénybe foglalására sarkalt volna. Bán Mór is alaposan rákészült: az előszava szerint csak az előkészület tíz évet vett igénybe. S ahogy számítani lehetett rá, az első regény még csak amolyan alapozó. Bán felállítja a sakk figurákat, s felvázolja a hőseit. A nyitás még így is bombasztikus, mely rögtön a történet legvégére, a mohácsi csatához repít minket. Itt ismerkedhetünk meg a történet egyik legfontosabb szereplőjével: a mesélővel. Egy idős lovaggal, akit -miután súlyosan megsérül- egy közeli kolostorba visznek. Itt kezd el mesélni egy kispapnak a Hunyadiakról, akikről állítólag ő tud a legtöbbet. Azzal, hogy Bán a mesélő szerepét is kiosztja, egyben megteremti a lehetőségét, hogy a korabeli hiedelmek büntetlenül megjelenhessenek a történetben. Ugyan ritkán él ezzel, de mégis jól tudja érzékeltetni, hogy a kor emberének a hegyeken túl élő sárkányok vagy a falvakat tűzbe borító ?fekete ember? nagyon is valóságnak tűnt. A lovag ?meséje? persze egészen a gyökerektől indul, még akkorról amikor Csorba és fia Vajk (Hunyadi János leendő apja) menekülni kényszerülnek Havasalföldről, mígnem a Magyar Királyságra érve földet kaptak Hunyadon. Bán igazán olvasmányos, archaizáló nyelvezete olvasatja magát. Ennek köszönhető, hogy bár hőseink számtalan esetben térdig gázolnak a vérben, nem érezzük hatásvadásznak. S ahogy elkezd cseperedni a kis Hunyadi (a regény legtöbb szereplőjének csak Jankó) úgy tűnik, hogy a híres törökverőt az ég is arra teremtette, hogy egy ehhez hasonló hősi eposz címszereplője legyen. A Galambóc ostromát felelevenítő részek egyszerűen lenyügözőek. Egészen a történet ezen pontjáig minden prímán működik. Kár, hogy a regény második fele olyannyira leül. Hunyadi elkerül az Újlaki családhoz, hogy ott lovagot faragjanak belőle, ami akár érdekes is lehetne, de sajnos nem az. Bán ízes mondatai is elszürkülnek ennél a résznél, mintha ő maga se lelte volna túl sok örömét ebben a részben. S becsúszik egy-két olyan dramaturgiai huppanó is, ami igazán nem méltó a remek felütéshez. Bán Mór attól ugyan ódzkodik, hogy bármely erotikus jelenetet elrészletezze, de ennek ellenére is olyan az Újlaki udvar, mintha egy nagyköltségvetésű pornófilm díszlete lenne: legalábbis ha hihetünk a regénynek, a középkori Magyarországon minden nő gyönyörű volt. És kapós is. Nincs kivétel. A királynőtől kezdve az utolsó parasztlányig mindenki csábítóan néz ki és hamar el is csábulnak. A zárás az apróbb hibák ellenére is reményt keltő: Hunyadi végre megállapodik, s rájön, hogy elképesztő erejét és kardforgató képességét nemes célokra kéne fordítsa. A hős tehát nemcsak megszületett, de végre rájött, hogy ő a hős. Mostmár csak a hőstettek megírása van hátra. Kíváncsian várom a folytatást.

Oké, a következőnél majd bővebb leszek

Rövid leszek: kiváló epizód volt. Egy trilógia remek felvezetése. S láthattuk az évad legszebb űrcsatás jeleneteit is. Kiváncsian várom az epizód-hármas további kibontakozását.

Ha szeretnéd, átküldhetem nagyobb felbontásban is Egyébként köszi mindenkinek a dicséretet

Egy kis önreklám. Pár nappal ezelötti városi fotozgatás eredménye ITT

Ha egy nappal lemaradva is, de boldog névnapot

Szerintem nem attól lesz nagy a feszültség vagy az érzelmi töltet, hogy nagy a tét, hanem hogy hihetővé teszik a bekövetkeztét. A Rising Malevolence-ban például hiába tudtam, hogy Plo Koon nem itt és nem most fog meghalni, sikerült elérniük, hogy elhigyjem: bármi megtörténhet vele. A mostani epizódban is tudtam, hogy Naboo nem fog megfertözödni, és sajnos a készitőknek nem is sikerült megtenni a következő lépést, vagyishogy ennek ellenére féltsem. A virusos-szál számomra súlytalan volt. Azzal rá is tettek egy lapáttal erre az érzésre, hogy a végén a virusfertözött Padméval és Ahsokával még elkezd bájcsevegni Anakin, holott elvileg minden perc számit... elvileg.

Ez, ellentétben az elöző résszel egy nagyon jó epizód is lehetett volna. Az Iego pazar ötletek tárháza: az ep.1-ben emlitett angyaltól a húsevő növényig (én ezt is csiptem). Kár, hogy az epizódnak jó ha fele ott játszodik. A többire jut az a bizonyos virusos szál, ami elvileg a feszültséget szolgáltatná, épp csak nem sikerül neki. És nem gondolom, hogy pusztán azért nem mert a virus mint olyan távol áll a Star Warstól. Az itt is felemlegetett Republic képregényt például én annak idején kifejezetten élveztem és akkor simán eltudtam volna képzelni egy mozgóképes feldolgozást. Ott sikerült az, ami itt nem. Itt ez csak elveszi a helyet egy kibontakozni vágyó jó epizódtól, ami igy jobb hiján megmarad egy erős közepesnek. De legalább Jar Jar nem viszi magát túlzásba.

Ez sajnos önmagában még nem jelentene bukást. A nagyobb baj, hogy ilyen kevés moziban is rendkivül alacsony moziátlagot produkált. Számos filmmel előfordul, hogy elöszőr limitáltan, csak pár moziban mutatják be és ha mennek rá az emberek, akkor szélesebb körben is bemutatják. De a Fanboysra még abban a 44 moziban se nagyon voltak kiváncsiak. Ez a durva.

Na végre egy jó Grievous hang. Az eredeti jobb ugyan, de az ep.3-as szinkront simán alázza.