És ha már Jeremy Irons, akkor egy kis filmajánló
William Shakespeare: A velencei kalmár (most adják a mozik)
Baz Luhrmann Rómeo és Júliája óta a legjobb Shakespeare adaptációval van dolgunk! A történetet talán mindenki ismeri, de ha mégse, akkor röviden: Antonio a velencei kalmár, hogy kisegitse barátját kénytelen nagy összegü pénzt felvenni egy zsidó uzsorástól, akit mint vérbeli velencei persze tiszta szivből gyülöl (Velencében ekkoriban a zsidóknak gettókban kellett lakniuk és aki kimozdult onnan annak megkülönböztetésül vörös sapkát kellett hordania). Shylock azonban csak egy feltétellel ad kölcsön pénzt: amennyiben három hónapon belül nem adja vissza, kivághat a húsából egy fontnyi húst...
Manapság, ha valaki érinti a zsidó-kérdést kénytelen valamelyik oldal mellett elkötelezni magát: vagy sanyarú sorsukra mutat rá vagy anti-szemita lesz. Shakespeare azonban még megengedhette magának azt a luxust(?), hogy átmenetet képezzen. Föleg, hogy őt személyesen nem nagyon érintette a zsidó-kérdés semmilyen formában: Angliából még születése elött háromszáz évvel kiüzték az összes zsidót és betelepülésüket törvény tiltotta. Mivel soha életében eggyel se találkozhatott, igy mindent amit tudott róluk a kontinensről átszivárgó hirekből tudhatta meg, amik nyilván nem voltak túlzottan objektivak.
Talán ennek is köszönhető, hogy Shylock, a zsidó uzsorás az egész Shakespeare-életmű egyik legellentmondásosabb figurájává válhatott. Egyrészről egy megkeseredett, bosszú-szomjas, kapzsi alak, akit semmi és senki nem tántorithat el attól, hogy kivágja azt az egy fontnyi húst Antonioból... másrészt egy igazi tragikus figura, aki elvesztette mindenét: felesége halott, lánya elszökött tőle, ismeretlenek alázzák meg folyton, amiért zsidónak született... Shylock akkor a legemberibb és a legsajnálatraméltóbb, amikor az átlag-élethez való jogot követeli: "Nincsenek a zsidónak szemei?; Nincsenek a zsidónak kezei? [...]Ha megszúrtok nem vérzünk-e?; Ha csiklandoztok nem nevetünk-e?; Ha megmérgeztek, nem halunk-e meg?; S ha bántotok ne álljunk-e bosszút?" ? vonja kérdőre ellenfeleit, ám mint mindig itt is csak megvetést kap válaszul. S talán pont az a legmegrázóbb benne, hogy még maga az iró se könyörül rajta, s ahelyett, hogy megadná a végén a méltó bosszút, csak még jobban megalázza? megmaradt vagyonát is elveszik, s az utolsó dolgot is ami maradt neki: a vallását. Csak akkor maradhat életben, ha áttér a keresztény hitre.
Épp ezért hiába Antonio a cimszereplő, valójában már Shakespeare halála után nem sokkal rájöttek, hogy az igazi nagy szerep itt Shylock-é. Hozzá képest minden más csak mellékzönge. S az a nagyszerű, hogy ezt az adaptáció készitője Michael Radford is felismerte. Bár a filmje a lehető legpontosabb adaptáció -a párbeszédek egy az egyben megegyeznek, s egyetlen jelenet se marad ki az eredetiből, csupán pár mondatot szortak ki- mégis apró filmes megoldásaival ügyesen képes áthelyezni a hangsúlyokat. Mindebben remek partnerre talált Al Pacinoban... Bár nem tartozok azok közé, akik el vannak ájulva Pacino-tól (mostanság elég sok közepes produkcióban égette magát) de ezzel az alakitásával mindent jóvá tett. Mintha csak Shakespeare neki irta volna ezt a szerepet. Együtt él, együtt lélegzik vele, s ahogy feltünik a szinen egyből betölti a vásznat s minden tekintetet magához vonz. Úgy hirlik, hogy elég nagy marakodás is ment ezért a szerepért: elöszőr Dustin Hoffman akarta magának, de végül Pacinonak sikerült kikövetelnie. Látva a végeredményt azt mondom: hála az égnek (bár abban is biztos vagyok, hogy Hoffman is remek Shylock lett volna).
Radford ráadásul néha nagyon ügyesen hangsúlyozza ki a darab azon részeit, amire az iró csak utal: ilyen Antonio a velencei kalmár homoszexualitása is (nem ÚGY hangsúlyozza ki... nem kell megijedni ). Bár ő lenne a cimszereplő, valójában csak egy nagyon szürke életunt figura. Mivel ő a "királyi kalmár", s radásul hithű keresztény, igy arról természetesen szó se lehet, hogy ezt legalább maga elött felvállalja. Inkább unalmas magányába, s állandó életuntságába menekül, s egyetlen boldogságát zsidó ellenfele megalázása, s jóbarátja Bassanio ritka felbukkanása okozza. S igy már érthető miért hajlandó akár még egy fontnyi húsát is kockára tenni Bassanioért... még akkor is ha tudja, hogy Bassanionak egy hercegnő meghóditásához kell a pénz. Ez a velencei kalmár tragédiája, amit megintcsak remek érzékkel mutat be a rendező, ráadásul itt is egy szinész-óriás kelti életre a figurát: Jeremy Irons!
A film harmadik szálja teljesen elüt a komor egésztől, s egy kis népmesei könnyedséget visz bele. Bassanio és a meghóditani kívánt hercegnő Portia szerelméről van szó. Portia kérőinek választania kell egy ólom, egy arany és egy ezüst ládika közül. Csak az veheti el feleségül, aki a jó ládikát választja ki. Tényleg olyan mintha egy mesébe csöppentünk volna, amit tovább erősit Bassanio és Portia gyors egymásra találása, a próba kiálása, s végül a nagy happy end is (a film itt direkt nagyon élénk szineket használ hogy tovább erősitse ezt a hatást).
Shakespeare műveit három kategóriába szokták sorolni: királydrámák, drámák és vigjátékok. Mivel a Velencei kalmárban végül a két ifjú szerelmes egymásra talál, s mondjuk a Hamlettel ellentétben nem fulladunk össznépi vérontásba, hát jobb hiján vigjátéknak szokták minősiteni. S hogy ez mily messze jár az igazságtól arra maga az adaptáció keserűséggel teli befejezése világit rá. Az utolsó jelenetnél, ahogy látjuk az újra magára maradt Antoniot, amint már merül is el szokásos életkeserűségében, majd ahogy látjuk, amint Shylock-ot kilakoltatják saját házából, s elvesznek tőle mindent... egyben biztosak lehetünk: nem vigjátékot láttunk. Végül hadd emlitsem meg külön a gyönyörű kamera-munkát és a pompás diszleteket. Ezt az időtlen történetet szenzációs képi világgal támogatják meg... érdemes megnézni!
