Dzséjt

Királyság! Ezzel együtt eleddig 22 szavazat gyűlt össze 100%-os kitöltöttséggel. Érdekesség: két szavazat nem hazánkból, hanem Ausztriából jött.

Persze, hamarost küldöm.

És mégis van egy olyan opció, aminek semmi köze a CGI-hoz, pusztán ahhoz, hogy az illető nem akar semmilyen Luke Skywalker sorozatot. Ha ennek lenne ellentétpárja, máris nem kárognék. Én szavazok, amint beteszel olyan választ, ami legalább picit igaz rám. Mert ezek közül bármelyikre böknél, hazudnék, azt pedig elvből csak akkor teszem, ha nekem származik előnyöm belőle. A félkomolytalanságot félretéve, ma, 2021-ben már nem lennék elégedett egy Tarkin-szintű CGI-jal, még később meg nyilvánvalóan annyira sem. Sokat fejlődött ez is, szóval, ha a 2020-as években lenne ilyen széria, akkor ne 2016-os szintet üssenek meg, hanem a kornak megfelelőt. Az egy nagyszerű, zseniális trükk volt, és letettem tőle a hajamat. Engem egyáltalán nem zökkentett ki (ahogy Leia és Luke sem) és szerintem önmagában reprezentálta, hogy mire képes a CGI technológia ott és akkor (és szerintem a tévés vonalon most ugyanez igaz Luke-ra). De eltelt lassan öt év, és egyre öregebb lesz. Szóval, ismételten, ha lenne ilyen sorozat, az ne a 2016-os szintet üsse meg, mert azzal 2025-ben vagy 2030-ban nem lennék kicsit sem elégedett. Mondogatnám is, hogy "imádom a sztorit és tetszik, hogy így elmélyítették a fiatalabb Luke karakterét, de kár, hogy az összképbe belerondít a béna, elavult megvalósítás". Pedig más színész, egész pontosan Max Lloyd Jones (és Matt Rugetti) volt a maszk alatt, csak Mark Hamill maszkot viselt.

Este átküldöm PM-ben. Eddig 13 szavazat gyűlt össze. A kitöltöttség 100%-os, és több kategóriában is elég szoros még a verseny.

Szerintem csak arra kaptál választ, hogy a fórum 996 felhasználójából 9-nek nem tetszik most az ötlet. Ez nekem nem annyira fekete-fehér. Az én véleményemet, hogy örülnék-e neki, a szavazásból meg sem tudhatod, mert nem szavaztam, hiszen nincs olyan alternatíva, ami engem képviselne. Nincs se olyan lehetőség, hogy "önmagában a Luke Skywalker sorozat lehetősége annyira érdekel, hogy felőlem Tarkin szintű CGI-jal is megoldhatják" se olyan, hogy "a Tarkin szint még erre nem lenne alkalmas, hiszen egy ötéves, kísérleti jellegű trükkről van szó, de mint annyi minden más, ez is kiforrhatja magát, miközben használják, így a technológia fejlődésével nem tartom elképzelhetetlennek". Ezt én is így vélem. De szerintem ebben több dolog is benne van. Egyrészt, ez volt az első ilyen kísérlet, szóval nagyon oda akarták tenni magukat, hogy bizonyítsák a technológia létjogosultságát. Másrészt, annak a moziban kellett megállnia a helyét, ráadásul meglepően nagy szerepben, ami nagyobb kihívás, mint egy 30+ perces tévéepizódban egy rövid cameo. És ezért is gondolom úgy, ahogy Ody is írta: ha egy egész sorozatot kanyarítanának alá, akkor egyrészt annál is nagyon-nagyon odatennék magukat, másrészt, a Tarkinnál már jóval fejlettebb megoldásokat is hadba küldenének. Elvégre a Rogue One óta nem állt meg a trükktechnológia fejlődése. Az meg csak most jut eszembe, hogy az RO végén nekünk van egy CGI Leiánk is, amit én rosszabbnak tartok, mint Tarkint, de jobbnak, mint Luke.

De mivel ez egy rajongói fórum, és érzelmi alapú kérdést tett fel (örülnénk-e), szerintem igenis számít, hogy rajongók vagyunk. Ezek az érzelmek váltottak már ki belőlünk előre olyan szélsőséges reakciókat, amik aztán falsnak bizonyultak. Ezek miatt a rajongói érzelmek miatt volt nem kevés helyből elutasítás, amit aztán rajongói üdvrivalgás követett. Emlékezzünk csak vissza, hogy gyűlölte Frenkie minden porcikáját a Rogue One trailernek. Hogy fújt Ody a Rebels-re egészen a premierig. Mennyire feleslegesnek éreztük a Solót. Hogy utáltam Darth Maul feltámasztását és mennyire negatívan reagáltam a Lucasfilm felvásárlására. Hogy ágáltál Ahsoka ellen. Vagy éppen az, hogy most Ody elutasítja annak lehetőségét, hogy más alakítsa Luke-ot. Stb... Ilyen múlttal megszavaztatni, hogy örülnénk-e valaminek, amit jelenleg csak elképzelni tudunk, szerintem elfuserált elképzelés, mert fals eredményt hoz. Ráadásul, olyan válasz, amit én adnék, meg nincs is: nem érdekel, hogy oldják meg, csak csinálják meg. Szerintem egy ilyen válasz nem ártott volna a mellé, hogy "nem érdekel semmilyen Luke Skywalker sorozat", aminek aztán semmi köze a Tarkin CGI-hoz.

Nyilván a pálcikaemberes példa költői túlzás volt, mintha oda is írtam volna. De erőteljesen kétlem például a te esetedben is, hogy ha készülne egy minimum Tarkin-minőségű CGI Luke-kal sorozat, egyáltalán nem néznéd, és utálnád minden képkockáját, ha az a Luke csak 90%-os lenne, minden más meg RO-hoz hasonlóan "szinte tökéletes Star Wars". Még, ha most nem is akarunk ilyet, akkor is néznénk. Mert hát hányan voltak, akik szerint felesleges volt az ep7, mert az ep6 tökéletes lezárás volt? Hányan vélték a TCW befejezése után feleslegesnek a Rebels-t? Hányan vélték úgy, hogy a Star Wars csak mozivásznon ér valamit, oda való, felesleges a tévésorozat? Vagy, például volt olyan, aki szerint teljesen felesleges Ahsoka szerepeltetése a The Mandalorianben. Aztán, mi is volt a véleményed Ahsoka megjelenésének epizódjáról? Ezért nem érzem ezt a szavazást túl okos húzásnak. Lefestheti az aktuális véleményt és lehet benne igazolást vagy éppen nem igazolást keresni, de aki tíz vagy még annál is több éve ezen a fórumon van és alapvetően élvezi az SW minden szegmensét, annál úgyis az a valódi válasz, hogy "ha elkészül, akkor örülni fog neki". Amíg nem valami tényleges hulladékot tesznek le, addig örülni fogunk neki, még ha előtte látatlanban teljes határozottsággal is állítjuk, hogy márpedig nem.

Én meg nem szavazok, mert szerintem ez az egész szavazósdi hülyeség ebben a formában. Azt kérdezed egy, az egész Star Wars franchise-t viszonylag egységesen elfogadó közösségtől, hogy a lehető legmagasabb minőségben elfogadnának egy olyan sorozatot, ami a legtöbbünk gyerekkori hősére épül. Vajon milyen választ kaphatunk erre? Ennyi erőval azt is meg lehetne kérdezni itt, hogy szeretjük-e a Star Wars-t. Star Wars rajongó vagyok, gagyi CGI-ban is megnéznék egy Luka Skywalkerre épülő, ep6-7 között játszódó sorozatot, mert a téma önmagában olyan érdekes, hogy pálcikarajzokkal is imádnám - költői túlzással élve. Maximum túllépnék azon, hogy nem tetszik az animáció. Nagy nehézség lenne, ment a TCW-nél és a Rebels-nél is. A Resistance-nél sem a kivitelezés feküdte meg a gyomrorm. És szavazás nélkül is tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen ezen a véleményen. Nekem a mandis Luke-változat is nagyszerű volt. amihez szerintem sem az a Battlefront 2 szintet sem elérő amatőr ganyé, sem a dapefake nem ér fel. És tuti, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki maga alá spriccelt, amikor az a "gagyi CGI Luke" feltűnt, és nézte végig újra és újra és újra a jelenetet. Akkor meg minek erről szavazgatni? Nyilvánvalóan a legtöbbünk akkor is megnézne egy ilyen SW sorozatot, ha lennének fenntartásai a kivitelezéssel szemben. Mint ahogy az RO is "szinte tökéletes SW", annak ellenére, hogy vannak ellenérzésük a CGI Tarkinnal szemben. Hűha! Milyen válasz érkezhet a szavazásra a Star Wars Saga Fórumon? Tán az, hogy "nem, a lehető legjobb minőségben elérhető változatban nem akarok Luke Skywalkerről szóló SW-t látni"? Pöppet meglepődnék. Plusz korrektúráztam a szavazást, mert az CGI-jal, nem CGI-al.

Boldog születésnapot, Frenkie!

Még egy adalék a fentiekhez, amit kihagytam: a Metro: Exodusnak iszonyú jó zenéje van.

Metro-trilógia: régóta ismerem ezt a sorozatot. Annak idején az első rész, a Metro 2033 első hírei miatt olvastam el a játék alapjául szolgáló könyvet. Dmitrij Gluhovszkij Metró 2033 című alkotása mély benyomást tett rám hangulatával és filozofikus hangvételével, mindezt úgy, hogy egy percig sem untam a könyvet. Ellentétben a folytatással, a Metró 2034-gyel, ami lehet, hogy rossz passzban kapott el, de annyira unalmasnak találtam, hogy nem bírtam végigolvasni. S mivel a második rész kimarad, a Metró 2035-nek már neki sem álltam. De talán most újra bepróbálkozok velük. Hogy miért is kezdtem el ezt a kis sztorizgatást? Nos, a karácsonyi PS Store leárazás során megvettem a játéktrilógia harmadik részét, a Metro: Exodust full kiadásban, illetve valamikor, már magam sem emlékszem mikor (pedig még nincs három éve PS4-esem) már megvettem konzolra a Metro Redux kiadást is, ami az első két rész felújított változatait, illetve a második epizód DLC-it is tartalmazta. Viszont egészen most januárig nem játszottam velük. Mármint PS-en, mert az első két rész PC-n is megvan, és réges-régen kijátszottam őket eredeti változatukban, illetve a Redux megjelenésekor az új változatban szintén. De már az is elég régen volt ahhoz, hogy ne nagyon emlékezzek a részletekre. Szóval, a Metro: Exodus megvétele remek apropót adott a teljes trilógia újra kijátszására, az emlékek felelevenítésére és végül az új játék megismerésére. Na, most erről írok kicsit. Metro 2033 A könyvvel azonos című játékot 2010-ben adta ki az azóta megboldogul (majd újjászületett) THQ, a fejlesztéséért pedig a S.T.A.L.K.E.R. eredeti alkotóiból létrejött, orosz 4A Games felelt. Bár már nagyon halványan él bennem az eredeti játék, mert a Redux elnyomja az emlékeket, de annyi még megvan, hogy piszok hangulatos és nehéz program volt a maga idejében, amit talán az első Half-Life-hoz lehetett hasonlítani. De, mint írtam, a 2014-ben kiadott Metro 2033 Redux elhomályosította az eredeti emlékeit - főleg, mert az első változattal egyszer, a másodikkal mostanra háromszor játszottam. A Redux ráadásul nyugodtan nevezhető remake-nek is, hiszen a 4A Games szó szerint az alapjaitól építette újra a programot a Metro: Last Light motorjával. Emellett az átvezető videók mind belső nézetesek lettek, ennek hála míg az eredeti változatban volt olyan pillanat, amikor láthattuk a főhőst, Artyomot kívülről, addig az új változatban az egész trilógia során mindössze kétszer pillanthatjuk meg (egyszer a Metro 2033 záró képsoraiban, egyszer a Metro Exodus pozitív befejezése végén - illetve a Last Light egyik DLC-jében is látni). Emellett sok, igen rövid pályát egy hosszúvá fabrikáltak (például a kétrészes Dead City egy nagy térképpé vált), illetve jó néhány dolgot áthoztak a Last Light-ból. Átkerült néhány fegyver, de a fontosabb, hogy lecserélték Artyom eredeti hangját (piszok béna, idegesítő és monoton volt az eredeti hangja), akárcsak a gyerekekét... Ez utóbbi mondjuk pont nem volt előrelépés, a gyerekek rettenetesen pocsékul játszanak mind a 2033-ban, mind a 2033 Reduxban. Mindezeken túl több karakter modelljét is átdolgozták, hogy jobban hasonlítsanak a Last Light-ban látott önmagukra. Szóval, az új változat koherensebbé tette a(z akkor még) két epizódot. A vezérlés teljesen ugyanolyan, a játékfunkciók, a hangok, a történetmesélés egységessé vált. A sztori szerint az atomháború után a moszkvai metróhálózatban túlélt emberek közösségét új veszély fenyegeti. A makrovilág szélén lévő VDNKh állomást folyamatos támadások érik egy új mutánsfaj, a Feketék részéről. Az őrség vesztésre áll, az állomás lakóit a pusztulás fenyegeti. Ekkor jár erre a Vadász, egy Ranger a Spárta Rendből - ez az elitalakulat a metró egyik legerősebb és legbefolyásosabb államának, a Polisznak a haderejét képezi. Vadász úgy dönt, utánajár a Feketék ügyének, de még ez előtt megbízza a VDNKh vezetőjének nevelt fiát, Artyomot azzal, hogy ha nem térne vissza, menjen el a Poliszba, ott pedig mondjon el mindent a Feketékről Miller ezredesnek, a Spárta Rend vezetőjének. Mit ad isten, Vadász nem tér vissza, Artyom pedig nekiindul, hogy átverekedje magát a moszkvai metró világán. Szembekerül a sztálini Szovjetuniót követő Vörös Vonal paranoid lakóival, a hitleri Harmadik Birodalom mintájára létrejött mutánsfóbiás Negyedik Birodalom embernek is alig nevezhető szörnyetegeivel, a lakott állomások között portyázó, gátlástalan banditákkal, a lakatlan állomásokat uraló mutánsokkal és a kihalt alagutak szellemeivel és paranormális jelenségeivel. Útja során olyan embereket ismer meg, mint a kétszínű Bourbon, a vallásos Khan, a veterán Ranger, Pavel és a társa, a folyton humorizáló Ulman. Végül eljut a Poliszba, ahol bár a helyi vezetők magasról tojnak a VDNKh-ra, Miller és a Sparta Rend a segítségére siet. A tervük, hogy megkeresik a hírhedt Metro-2-t, ami elvezet Oroszország vezetőinek titkos bunkeréhez, a D6-hoz. Itt a legendák szerint olyan fegyverarzenál van, amivel legyűrhetik a Feketéket. A sztori alapvetően jó, bár csak nagy vonalakban követi a könyvet. Mivel ez egy FPS, vagyis belső nézetes lövölde, nyilvánvalóan elvetette Gluhovszkij lassú mesélési módszerét és sokkal több hangsúlyt fektet az akcióra. Ennek ellenére nem maradt ki a filozófiai rész, amit főleg Khannak hála kapunk meg. A játék amúgy átfogóbb képet ad a moszkvai metró világáról, hiszen Artyom megjár olyan állomásokat, amiket a könyvben kihagyott (illetve vica versa, a könyvben is vannak olyan állomások, amik nem szerepelnek a játékban), illetve a vizuális megjelenítésnek hála láthatunk olyan dolgokat, amikkel a könyv érthető okokból nem foglalkozott. Így például míg az írott mű csak nagy vonalakban írja le a VDNKh-t, addig a a programban korlátozottan, de bejárhatjuk az állomást. Persze az, hogy a fejlesztők nagyobb teret kaptak a programban, sok dolgot megváltoztatott, és ez az, amiért azt mondom, hogy az első rész a leggyengébb epizód a játéksorozatban. A hangulata ugyanúgy pazar, mint a könyvvé és a többi játéké. Az orosz poszt-apokaliptikus világ rideg, kemény, mint maguk az oroszok. Ráadásul magyar szemmel is hangulatosabb Moszkva romjai között sétálni, hiszen hazánkban sem ismeretlenek az ottani panelházak. Az meg még jobban ráerősít a "szocialista hangulatra", hogy bár a háttértörténet szerint a harmadik világháború 2013-ban pusztította el a világot, a romok között inkább az 1980-as végét, 1990-es évek elejét idéző "díszletelemek" fedezhetőek fel. Így például feelinges rálelni egy olyan fadobozos tévére, amilyen szerintem az én generációm és az előttünk járó generáció háztartásából sem hiányzott. Konkrétan erre és ennek különböző "modifikációira" gondolok: Ami miatt mégis gyengébbnek gondolom ezt az epizódot, az amiatt van, hogy igencsak ló lépésekben meséli el a könyv sztoriját, és ez főleg azokon a szakaszokon érhető tetten, amiket a 4A Games megváltoztatott. Míg a könyvben a moszkvai metróhálózat térképen folyamatosan nyomonkövethető Artyom útja, és végig vele vagyunk, a játékban annak ellenére vannak ugrások, hogy "mi vagyunk" Artyom. Például a poliszi eseményeket egy rövid átvezetőben letudta a játék, ami már csak azért is gáz, mert a fél sztori arról szól, hogy oda eljussunk. Erre igazán körbe sem nézhetünk a moszkvai metró egyik legnagyobb és legerősebb hatalmának földalatti városában. Anyátok! Valamint ebben a részben (és az Exodusban) ütközik ki a legjobban az egész trilógia legnagyobb negatívuma, hogy Artyom nem szólal meg a játék alatt, csak a pályák közötti naplóbejegyzéseket olvassa fel (tehát nem néma, csak b*szik beszélni). Bár némaleventét játszik, minden szereplő úgy beszél hozzá, mintha rendes párbeszédeket nyomnának, sőt mintha egy rövid pillanatban, amikor nem figyeltünk oda, Artyom mindent elmondott nekik, amit tudniuk kellett a Feketék fenyegetéséről. Mindezek mellett a Metro 2033 piszok rövid játék. Magam sem emlékeztem rá, hogy ennyire gyorsan kijátszható. A pályái baromira rövidek, még akkor is, ha settenkedsz (ami amúgy közel lehetetlen ebben a játékban). Ha pedig a tűzharcot választod, akkor akár két perc alatt is átjuthatsz egy-egy rövidebb szakaszon. Még az említett, egy egésszé tett Dead City pálya is tíz perc alatt letudható. Délután hatkor kezdtem el, hajnali kettő tájékára már elimináltam a Feketék fenyegetést, és csak azért tartott ilyen sokáig, mert sok pályán sokat kutakodtam (mert amúgy az ember végig eléggé limitálva van lőszer, élet és gázmaszk-szűrő tekintetében, így az ágyak alá is be kell nézni, ha túl akarod élni - s szegény Artyomom még így is sokszor fuldokolt). Plusz szeretem a lopakodást előnyben részesíteni. Mindent összevetve, a Metro 2033 inkább egy hosszúra nyúlt prológusa a Last Light-nak, ami bevezet a Metró-univerzumba, de nem itt teljesedik ki. Ennek viszont nagyon jó. Lefekteti az alapokat: megismerjük a fontos szereplőket (Artyom, Miller, Khan), a moszkvai metróhálózatban túlélt emberek frakcióit (Polisz, Negyedik Birodalom, Vörös Vonal, Hanza - bár ez utóbbit ebben a részben csak emlegetik). Illetve a mutánsokat, és azon belül a Feketéket. De ez tényleg csak a kóstoló az előétel előtt. Zárásul még ide kívánkozik, hogy ezúttal direkt arra törekedtem, hogy az első két résznél a kánoni befejezést érjem el, amiből a folytatás következik. Metro: Last Light A Metro: Last Light olyan ebben a játékszériában, mint a The Empire Strikes Back, a Terminator 2: Judgement Day vagy az Aliens. Egy remek franchise jó nyitányának még jobb folytatása, ami kitágítja az univerzumot és elmélyíti a karaktereket. Ez az epizód 2013-ban látta meg a napvilágot. A 4A Games maradt, de mivel a THQ közben csődbe ment, a kiadást már a Deep Silver végezte. 2014-ben ennek is elkészült a Redux változata, de mivel ez egy fiatal játék volt, csupán egy hangyányi remasterelés érte. Az effektek valamivel szebbek, illetve Artyom megnézheti az óráját, mint a Metro 2033-ban (ez a szabadban töltött szakaszokon baromi hasznos, hogy tudd időzíteni a szűrő cseréjét), illetve bekerült a Survival Mode, ami nehezebbé teszi a játékot. (Apropó, a Survival és a Spartan játékmódok mindkét Reduxban helyet kaptak, az előbbi az eredeti 2033, az utóbbi az eredeti Last Light default nehézségi fokozata). A Metro: Last Light-ban Artyom már a Spárta Rend tagja. Miller ezredes az első részben véghezvitt tettei miatt vette be a metróhálózat önjelölt védelmezőinek egységébe, akik amúgy a Poliszból áttelepültek a D6-ba. Bár a legtöbb Ranger elismeri Artyom helyét a Spárták között, azért akadnak, akiknek nem tetszik, hogy az ifjú harcos hátszéllel került be. Ilyen Miller lánya, Anna is, akit az ezredes oszt be Artyom mellé, miután Khan híreket hozott a Feketékről: még életben vannak. Miller Artyomot és Annát jelöli ki arra, hogy pusztítsák el az utolsó túlélőket. A küldetés egyszerűnek igérkezik, de hamarosan kiderül, hogy ne az. A Fekete gyermek kicsúszik Artyom kezei közül, és, hogy újra elkapja, megint be kell járnia a metró világát. Ezúttal azonban nem csak, mint hírnök szeli át az alagutakat. Éppen ellenkezőleg, Artyom olyan titkokra lel útja során, amit, ha nem juttat el időben Millerhez, az egész metróra a pusztulás válhat. Mert ebben a világban nem az emberevő mutánsok, hanem maguk az emberek a legnagyobb szörnyetegek. A Metro: Last Light játékmenetében teljesen megegyezik a Metro 2033 Redux-szal, így aki azzal kezdik, abszolúte ismerősnek fogja magát érezni. A gombkiosztástól a funkciókig minden teljesen ugyanaz, hiszen az előző rész felújított változatához a folytatás felhasználói felületét vették alapul (eredetileg természetesen nem így volt, a Redux előtt eléggé eltért egymástól a két program, jobban, mint amennyire az Exodus eltér a Reduxoktól). Ami viszont szembetűnő változás, hogy a Last Light esetében a 4A Games sokkal jobban tudta elmesélni a sztorit, mint a 2033-nál. Itt már ugyanis nem kellett még nagy vonalakban sem igazodniuk egy könyvhöz. A második részhez a fejlesztők Gluhovszkij közreműködésével (aki aktívan kiveszi a részét a Metro-játékok fejlesztéséből) új történetet írtak, ami elvileg párhuzamban játszódik a második könyvvel, a Metro 2034-gyel. (Azért csak elvileg, mert a Metró-könyvek és a Metro-játékok más-más irányt vettek. A könyvekben a Feketéket kiirtották, míg a játékban maradtak túlélők, illetve előbbi esetben Khan csak az első könyvben szerepel, míg a játékok világában mindhárom programban megjelenik, sőt az egyik DLC-ben ő a főszereplő. Ugyanakkor a Metro 2035-ben vannak utalások a Last Light eseményeire, persze alternatív formában, a könyvben történtekhez igazítva.) Az új történetnek és irányvonalnak hála a 4A Games sokkal szabadabban közelíthették meg a témát, így több állomást járhatunk be, és szabadabban mozoghatunk, mint a Metro 2033, és a sztori is sokkal folyamatosabb. Ugyan Artyom még mindig szótlanul figyeli az eseményeket, itt ez már a világ része. Vagyis a karakterek nem úgy beszélnek hősünkkel, mintha az maga is beszélne, csak a játékos nem hallja. Mondjuk ez a "néma főhős" elképzelés szerintem itt is gáz, de legalább jobban integrálták, mint korábban. Viszont nagy érdeme a történetnek, hogy Artyom már nem csak egy futár, hanem aktívabban is kiveszi a részét az események alakulásából, ráadásul végig kínozza a Feketék ellen elkövetett népirtó bűne. A Last Light cím lényegében az ő megváltására utal. Tetteinknek természetesen itt is hatása van a végkifejlettre, ami igencsak eltérő. (Érdekesség: a negatív befejezésben Anna megszüli Artyom gyermekét, ami azt jelenti, hogy a Last Light-ban teherbe ejtette a nőt a karanténban. Viszont az Exodusban nincs gyerekük, pedig a Last Light-nak csak a negatív befejezése nem kánon, minden más, ami történt, megtörtént. Vagyis Artyomnak elviekben befejezéstől függetlenül teherbe kellett volna ejtenie Annát, amikor lefeküdt vele. Persze lehet, hogy mivel Artyom nem halt meg, így történt valami olyan esemény a Last Light és az Exodus között, ami miatt Anna elvetélt - bár kétlem, ugyanis a harmadik rész egyik fontos eleme, hogy Anna gyereket akar. Elég sokszor előjön a téma, és tuti valaki megemlítette volna, ha Anna már volt terhes.) Az új karakterek nagyon jól működnek, különösen Anna és Pavel, akik fontos szereplői lesznek Artyom életének, és mindkettejükkel kapcsolatban van olyan döntés, ami befolyásolja a befejezést. A legjobb a történetben mégis az, hogy nem misztikus mutáns lények, hanem maga az ember lett a főgonosz, így még kontrasztosabbá váltak az előző részben történtek. De hiába a csavarokkal és árulással teli sztori, hiába a jobb lopakodási lehetőség, így is azt élveztem a legjobban a Last Light-ban, hogy megannyi állomás mindennapjaiba bele lehetett pillantani. Persze nyilván az is fontos, hogy mindeközben a történet viszi az embert, és elkezdünk törődni (vagy éppen megutálni) azokkal, akik Artyom közelében vannak. Ez pedig különösen fontossá vált a folytatásban, a Metro: Exodusban. Apró kiegészítések De mielőtt rátérnék az Exodusra, hadd emlékezzek meg pár szóban a Last Light DLC-iről, amik bár semmi jelentőssel, de valamennyire azért mégis bővítik a Metro világát, plusz kitolják azt az időt, amit ebben az univerzumban eltölthetünk. Az első csomag a Faction Pack volt, amiben három DLC lapult. A Heavy Squadban egy reich katonát, bizonyos Hanst irányíthatunk, aki a Negyedik Birodalom és a Vörös Vonal közötti, a Metro: 2033-ban látott háború egyik frontvonalbeli résztvevője – vagyis a DLC azzal párhuzamosan, vagy valamikor a 2033 és a Last Light között játszódik, mert utóbbiban kerül terítékre a békeegyezmény megkötése. Ennél fogva egy nagyobb csatában vehetünk részt, ahol a Vörös Hadsereg katonái hullámokban érkeznek, nekünk meg szépen le kell tarolnunk őket. Pár perces lövöldözős móka, egyértelműen a Metro-játékok akció oldalára kihegyezve. De legalább képet festhetünk arról, milyen is egy háború a moszkvai metróalagutak mélyén. A Sniper Team az előbbi DLC-vel szemben a széria lopakodós oldaláról szól. Ebben egy névtelen, a Vörös Vonalról származó mesterlövész bőrébe bújva kell átosonnunk a reich egyik felszíni előőrsén. Rengeteg mesterlövészkedés, sötétben kuksolás és hátba szúrás van a DLC-ben, ráadásul az idővel is versenyt futunk, ugyanis a szűrők száma meglehetősen limitálva van a pályán. Úgyhogy több kihívást nyújt, mint a Heacy Squad. Tovább érdekesség a Sniper Teamben, hogy a pálya, amin át kell osonnunk, nem a Last Lightból, hanem a 2033-ból van, egész pontosan az Outpust című fejezetről van szó, amiben Artyomnak a felszínen ugyanezen a nácik által megszállt épületen kellett átvergődnie. Ám több változás is történt, mióta Artyom arra járt. Egyrészt, a Metro: 2033 télen játszódik, így még minden be van fagyva, míg a Siper Teamben már tavaszodik, így megindult az olvadás. Ennek hála a régen bejárható utak a DLC-re már víz alatt vannak. Másrészt, valószínűleg Artyom hatására, és mert a Negyedik Birodalom a Last Light-ban fellelhető térkép alapján kiterjesztette a hatalmát a terep alatt lévő Hole állomásra is, jóval több katona, őrtorony és megfigyelőállás van a területen. A harmadik DLC a Kshatriya a legérdekesebb, ez ugyanis a Metro-játékok lootolós oldalát közelítette meg. Ebben egy fiatal, kezdő Ranger szerepét kapjuk meg, aki a szintén a 2033-ban bejárt Nagy Könyvtár mellett felállított helyőrségen kapott megbízást. Mint Stalker, be kell járnia a könyvtárat és begyűjtenie 30 különböző tárgyat. Az Orosz Állami Könyvtár viszont alaposan kibővült erre a DLC-re, sokkal több részét bejárhatjuk, mint a Metro: 2033-ban. Természetesen a tárgyak megszerzése nem egyszerű. Egyrészt, nem tudni hol vannak, ráadásul minden egyes betöltéssel máshol jelennek meg. Másodszor, menteni csak a bázisunkon lehet. Harmadszor, egyszerre csak 4 tárgy lehet nálunk, így ahhoz, hogy mind a 30-at megszerezzük, jó pár kört kell futnunk. Negyedszer, a szűrők itt is eléggé limitálják a terepen töltött időnket. Szűrőt, lőszert és jobb ruhát viszont csak a bázison vehetünk a megtalált cuccok eladásából származó lőszerből. És, ha mindez még nem lenne elég, a bázison seftelő árus minden egyes eladott darab után növeli a szűrűk árát. Azt meg talán mondanom sem kell, hogy a könyvtár és környéke szintén hemzseg a mutánsoktól, köztük a Metro: 2033 legnehezebben kinyírható jószágától, a Könyvtárostól (de a hecc kedvéért még egy démonfészek is van a környéken, ami meg csak a játékszéria legg*cibb lénye). Mindennek hála ez a Kshatriya egy érdekes, kihívásban bővelkedő DLC lett, a legjobb a Faction Packből. A második DLC-csomag, a Tower Pack távolról sem lett a kedvencem. Ez korábban játszódik, mint bármelyik DLC vagy játék, ugyanis 7 évvel járunk a harmadik világháború után, és még létezik a Központi Metró Parancsnokság, a rövid életű kormány, ami az első években próbált valamiféle rendet rakni a moszkvai metróban. A KMP egyik sérült katonáját alakíthatjuk, aki lábadozása közben segít a D6-ban két tudósnak, Chooknak és Geeknek egy VR szimulációs program tesztelésében. A százados bőrében lényegében a maximális pontot elérve végig kell lőnünk többféle szkennáriót, aztán ennyi. Amiért megutáltam az az, hogy baromi nehéz, és őszintén szólva, a puszta lövöldözés ennek ellenére nem túl szórakoztató. A harmadik DLC-csomag a Developer Pack volt, ami két kiegészítőt tartalmazott. A pakkal azonos című DLC egy három területre felosztott játszótér. Van itt egy múzeum, ahol megnézhetjük a Last Light-ban megjelenő karakterek és szörnyek 3D-s modelljét. Emellett vagy egy lőtér, ahol programban fellelhető fegyvereket próbálhatjuk ki. Illetve egy MI Aréna is található a szinten, ahol a fegyverarzenálunkat a játék összes szörnye és ellenséges katonája ellen letesztelhetjük egy gyakorlópályán (lényegében olyan, mint a Tower Parck, csak ez nem szimuláció és valamivel könnyebb). A lőtér és az aréna is kínál néhány kihívást, de összességében inkább csak érdekesség. Természetesen ez a DLC nem számít bele a Metro-kánonba. A Spider Lair viszont már igen, és ez érdekesebb is. A Kshatriya-hoz hasonlóan ennél sem lehet megállapítani, mikor játszódik, bár esélyes, hogy ez is valamikor az első két játék között, mivel a D6-ot már említik, azt meg a 2033-ban fedezik fel. Szóval, ezúttal egy önjelölt Stalker bőrébe bújhatunk bele, aki két haverjával, Simonnal és Petroviccsal a Velence állomás kocsmájában (a Last Light-ban ezt is megjárja Artyom, sőt, ha bepiál, szét is veri a bárt) megbeszélik, hogy elindulnak megkeresni a legendabeli másik titkos bázist, ami hasonló a D6-hoz. A kaland azonban kétes sikerrel zárul. Tényleg találnak egy titkos katonai bunkert, ám azt már belakták a pókbogarak, és a trió szó szerint belekeveredik a pók hálójában. A mi feladatunk a kiszabadulásunk után a haverok és a kijárat felkutatása. A Spider Lair a Metro-játékok horrorisztikus vonalát célozta meg, így végig a mutáns pókok lakta, sötét bunkerben kell kóvályognunk, egy ideig ráadásul fegyver nélkül. Ahogy azt a fő játékokból megtudhattuk, ezek a rémek kifejezetten allergiásak a fényre, még a lámpa is képes megsütni őket, szóval ez lesz a leghathatósabb eszközünk ellenük. Úgyhogy DLC új megvilágításba helyezi a villanykapcsolók fontosságát. A Last Light DLC-k sorát a Chronicles Pack zárja, ami három kiegészítőt tartalmaz, már a címük eléggé beszédes: Khan, Pavel és Anna. Bezony, a Last Light három prominens szereplőjével ismerkedhetünk meg közelebbről. Ráadásul mindhárom DLC a Last Light bizonyos eseményeivel párhuzamosan futnak, olyannyira, hogy az Annában még Artyomot is megpillanthatjuk, amint éppen akciózik. De kezdjük a Khannal, amiben a Metro-világ legtitokzatosabb és legspirituálisabb karakterével találkozhatunk újra. Ám nem ő, hanem Ulman bőrébe bújhatunk bele. A már korábban említett Ranger a Metro: 2033-ban lett Artyom haverja, és a Last Light-ban is feltűnik párszor. A DLC az ő és Khan közös kalandját meséli el, egyben kiderül, hová lett Khan, miután Artyom felugrott a Hanza vörösök által eltérített vonatára – ami mellesleg a Last Light-ban megmagyarázhatatlan okokból kisiklott. Nos, Khan nem csak a címszereplő tragikus előéletéről rántja le a leplet, hanem az is kiderül, hogy az a vonat miért döccent az oldalára, és ki miatt is kellett Artyomnak a felszínen átvágnia a Polisz felé menet a Fekete gyermekkel. A Pavelben a kétszínű Pavel Morozov bőrébe bújhatunk bele, aki miután megszökött a Velence állomáson Artyom elől, szövetségesei fogságába esett. Ez a DLC a Sniper Teamhez hasonlóan a lopakodásról szól, de még annál is komolyabban, itt ugyanis lőszerünk sincs túl sok, ráadásul Pavel sincs túlságosan felszerelkezve. Amúgy maga a DLC nem túl érdekes, ha csak az a rész nem, ami Pavel bizonytalan jövőjére utal (a sorsát ugye mi játékosok dönthetjük el a Last Light-ban). Még ennyire sem érdekes az Anna, amiben Artyom jövendőbeliének bőrébe bújhatunk bele. Ez is egy mesterlövészkedős-lopakodós szakasz, és lényegében azt tudhatjuk meg, mit csinált Anna a játék elején, miután elvált Artyomtól, és a fiú nekiindult a Fekete gyermeket kergetni, majd végül a reich fogságába esett. Metro: Exodus: Sokáig halogattam a Metro: Exodusszal való megismerkedést, mert bár 2019-ben jelent meg, egy évig Epic Store Exlusive volt. Egyrészt, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy míg a Metro 2033 és a Metro: Last Light Steamen van meg, ez az Epic felesleges, de legalább hasznavehetetlen boltjából származzon. Plusz ez volt a The Division 2 után a második Epic-exkluzív program, és mint sokan mások, én is szidtam a Deep Silvernél dolgozókat a döntésükért, hogy befeküdtek az Epic ágyába. Szóval gondoltam, kivárom az egy évet. Plusz akkor még voltak olyan perverz elképzeléseim, hogy PS4-re nem veszek FPS-t, se olyan játéksorozat újabb részét, aminek korábbi részei PC-n vannak meg. Ezek az elvek aztán megszűntek, de a Metro: Exodus is kikerült a figyelmem középpontjából. Még azután sem foglalkoztam vele, hogy megvettem PS4-re az előző két részt (akármikor történt az, valószínűleg ez a game akkor éppen nem volt leárazva, ezért sem vettem meg a másik kettővel együtt). Aztán most karácsonykor apám a Steam leárazás közben megvette, egyúttal én is lecsaptam rá PS4-re a PS Store ünnepi leárazásának keretében, és vágtam neki a trilógiás végigjátszásnak, ami eme iromány apropója lett. És hát na, azt kell mondjam, a Metro: Exodus úgy lett a Metro-széria legjobb epizódja, hogy lényegében mindennel szakított, ami az előző részben adott volt. Bár a játék címe Metro, a történetnek csak az eleje és a vége játszódik ténylegesen a metróvonalak sötét alagútjaiban. Sőt Moszkvát is magunk mögött hagyjuk és Artyommal vasúti túrára indulunk az egykori Szovjetunióban az Aurora nevű gőzössel, s megjárjuk a Volga-folyó partját, az Ural hegységet, Kazahsztánt és Szibériát is. Ezzel pedig a Metro-széria makrovilága valódi világgá terebélyesedik, hiszen már nem csak a moszkvai metróhálózatot ismerhetjük meg, hanem mindenféle más túlélők által alkotott frakciót, különféle embereket, jókat és rosszakat egyaránt. Ezzel együtt a játékmenet is alaposan átalakult, hiszen a Metro: Exodus afféle fél-nyíltvilágú játék. Korábban magam sem értettem, hogy kell ezt értelmezni, de a lényeg az, hogy a program fejezetekre van osztva, ezeken találhatóak a bejárható pályák. Eme pályák némelyike ugyanolyan lineáris, mint amilyenek a 2033-ban és a Last Light-ban voltak, főleg azért, mert hasonló környezetben játszódnak. Azonban van három olyan szakasza a játéknak, ahol hatalmas terepen van lehetőségünk bóklászni (bár inkább csak kettő, mert a harmadik bár nagy térkép, a másik kettővel ellentétben eléggé lineáris, sokkal-sokkal kevesebb a felfedezni való és több olyan területe is van, amihez nem lehet visszatérni). Ezeken mindenféle érdekes dolgot fedezhetünk fel, illetve a főküldetések mellett kisebb mellékküldetéseket is végrehajthatunk, amik általában a jó befejezés eléréséhez szükséges morális pontok forrása. Bár a 2033-ban és a Last Light-ban is fontos volt az ellenségek és a pályák áttúrása, hiszen így szerezhettünk lőszert, életet és szűrőt a maszkunkhoz, illetve a fizetőeszközként használt lőszert, az Exodusban ez új szintre emelkedett. Moszkva elhagyásával a lőszer elvesztette fizetőeszköz értékét, és mivel nincs egységes világ odakint, így vásárolni a hagyományos értelemben semmit sem tudunk. Helyette nekünk kell elkészíteni lőszert, életet, szűrőket, illetve Tokarev és a pályákon fellelhető műhelyekben fejleszthetjük felszereléseinket a felkutatható limlomokból kinyert nyersanyagok segítségével. És mivel a Metro: Exodus sem könnyebb, mint elődei, nagyon-nagyon rá vagyunk szorulva arra, hogy mindent romot, alagutat és roncsot áttúrjunk, mert ahogy eddig, úgy most is ezernyi veszély les ránk. Emberek, mutánsok, anomáliák és persze a sugárzó pontok. Az egészet pedig még meg is csavarták három dologgal. Az egyik, hogy a mutánsok mindig jelen vannak a pályán. Ha egy pályaszakaszról ki is irtjuk őket, előbb-utóbb visszatérnek. Ehhez persze azért el kell telnie néhány játékbeli napnak. És ezzel el is jutottunk a második tényezőhöz, a napszakokhoz. Ennek is jelentősége van, ugyanis az éjszaka során a mutánsok aktívabbak, az emberek pedig kevésbé éberek – sőt sok helyen az őrség egy része durmol. Ráadásul, a sötétben könnyebb is osonni. Márpedig, ha a pozitív befejezést akarjuk elérni, akkor az osonás igen fontos. Ugyanis eme három nagy térkép mindegyikén két-három különböző frakció van, amik közül egyet nem szabad ritkítani. Mert, ha túl sokat ölünk meg abból az adott bandából, akkor veszteség éri az Auróra csapatát, ami fejezetről fejezetre növeli annak esélyét, hogy a negatív befejezést kapjuk meg. (Bár megpróbálhatjuk ellensúlyozni a dolgot azzal, hogy teljesítjük a kisebb megbízásokat, de én úgy vettem észre, hogy a program nagyon nem megbocsátó, így hiába csináljuk meg a moralitást boostoló mellékküldiket mindegyikét, ha túl sokat ölünk meg a „tabu-frakció” tagjai közül, ugyanúgy bukjuk a pozitív endinget). A kisebb térképeken viszont szabadon garázdálkodhatunk, bár ahogy korábban is, úgy most sem kötelező Rambo-üzemmódban közlekedni, mint ahogy az osonás sincs erőltetve. Mi döntünk, bár megjegyzem, én már médium fokozaton is inkább osontam, mert azzal is spóroltam. Ráadásul, ahogy a korábbi játékokban, úgy itt is elég gyorsan ki tudják nyírni Artyomot, szóval a tűzharcok kerülése sok szempontból előnyös. A fejezetek között vannak afféle „évszakos” szakaszok, ezek rövid, de a játék talán leghangulatosabb részeit. Ezekben ugyanis nincs más dolgunk, mint bejárni az Aurórát. Artyom jegyzeteit átnyálazva ismerkedhetünk a világgal (a szörnyekkel, a fegyverekkel, a frakciókkal és persze társainkkal), na meg dumcsizhatunk a legénységgel. Artyom ugyanis nem egyedül vágott neki ennek a kalandnak. Vele tartott a felesége, a Last Light-ban megismert Anna, és a 2033 óta velünk lévő apósunk is, Miller ezredes (aki amúgy az egyetlen olyan karakter, aki mindegyik könyvben feltűnik). Na meg egy csapatnyi Spárta ranger, sőt útközben is hozzánk csapódik még néhány ember. És ez az, ami a Metro: Exodus sava-borsát adja, amiért nálam nagyon gyorsan az egyik legjobb FPS-sé nőtte ki magát, és utasította maga mögé az előző két részt. Az Aurora legénységét az ember gyorsan megszereti, és átérzi azt a családiasságot, ami belengi ezt a kicsi kis vonatot, mit amúgy igencsak lakályossá tesznek idővel. Nagyon sokat segít a karakterek megszeretésében, hogy végig ott vannak Artyom körül. Ha nem is mindegyikük kíséri el mindenhová, sokan tűnnek fel itt-ott, és nincs az embernek az az érzése, hogy egyedül kell átvágnia mindenen. Ráadásul többeknek van saját célja is, amit megpróbálnak elérni, miközben Artyomnak segítenek. Ennek hála még élőbbnek tűnnek, ráadásul az ember óhatatlanul is törődik velük. Ilyen téren hatalmas lett ez a játék. Anna már a Last Light-ban is szimpatikus volt (legalábbis azután, hogy kedvesebbé vált Artyommal), de itt olyan szereplőkhöz nőtt fel, mint Alyx Vance (Half-Life 2), Elizabeth (Bioshock Infinite), Ellie (The Last of Us) vagy Elena Fisher (Uncharted). Egy nő, akit szoros szálak fűznek a főhőshöz, és méltó párja a bajban, olyannyira, hogy szerintem Artyom és Anna versenyezhetne azon, ki menti meg a másikat többször. Mindez pedig a játéktörténelem egyik legheroikusabb befejezéséhez vezet. Eddig a leghősiesebb befejezésnek azt tartottam, amikor Shepard parancsnok és csapata dolga végeztével elhagyja a Begyűjtők bázisát a Mass Effect 2-ben. Az „end run” egy iszonyú epikus hero momentum. Nos, a Metro: Exodus vége bár nem epikus, személyes mivolta miatt sokkal szívhez szólóbb. Ráadásul, mivel az utolsó fejezet visszatér a gyökerekhez, így a programot újra belengi a Metro-játékokra jellemző sötét, klausztrofóbikus, rideg hangulat. Valódi kiegészítések De a Metro: Exodus története nem itt ér véget, merthogy ez is kapott két DLC-t, amik közül az egyik nem csak még több érzelmi töltettel töltik fel az alapjáték végét, hanem kibővítik a Metro-univerzumot is. Szóval egyáltalán nem olyanok, mint a Last Light DLC-k, amikért egy petákot sem fizettem volna, ha nem lettek volna a Metro Redux részei. A Two Colonelst és a Sam’s Story viszont simán megéri a pénzét, így, ha valaki meg akarja venni az Exodust, javallom a Gold Edition megvásárlását (ami amúgy február 4-ig még le van árazva a PS Store-ban). Én is ezt zsákoltam be karácsony előtt. Szóval, kezdjük a The Two Colonels-szel, amit mindenképpen az Exodus befejezése után kell elkezdeni. A rendezése ennek a DLC-nek valami zseniális, nemcsak filmszerű, de baromira stílusos is. A címszereplők Miller és egy bizonyos Khlebnikov, mi az utóbbi irányíthatjuk. A sztori párhuzamosan játszódik az Exodus eseményeivel, ugyanúgy egy évet ölel fel, és a Novoszibirszkben történt eseményeket meséli el. Hogy mik azok és miért fontos Klebnyikov karaktere, azt nem árulnám el, mert nem csak a DLC-re, de az alapjátékra nézve is spoileres. Annyit azért elmondhatok, hogy egyrészt, tényleg hatalmas többletet ad az alapjátékhoz (ez különösen azután ütközik ki, ha a DLC kijátszása után újra nekiállsz az Exodusnak), másrészt ez a kiegészítő az első két Metro-játékra épül, vagyis végig a föld alatt játszódik, lineáris játékmenettel. A másik DLC, azaz a Sam’s Story ezzel szemben az Exodus nyíltvilágú szakaszaira lett felhúzva. Sam is az Aurora legénységének a tagja, szintén Ranger, ám a Metro világának szereplőivel ellentétben ő nem orosz vagy az egykori Szovjetunió egyik tagállamának szülötte, hanem egy amerikai tengerészgyalogos, aki a moszkvai követség őrségébe tartozott, amikor potyogni kezdtek az atombombák az égből. (Ez amúgy jó érv amellett a teória mellett, hogy nem az USA támadta meg Oroszországot, ugyanis akkor már a támadás előtt evakuálták volna a követséget.) Az azt követő húsz évet a moszkvai metróban töltötte el Rangerként és Miller személyes testőreként. Azonban, miután elhagyták Moszkvát az Aurorával, felébredt benne a remény, hogy visszatérhet San Diegóba, ahol talán még az apját is megtalálja élve. Nos, miután az Aurorával letudták az utazást, Sam neki is vág a hazaútnak, ami Vlagyivosztok vezeti el. Ezt a várost nem érte közvetlen atomtámadás, de a lezúduló bombák cunamit okoztak, és az elmosta a települést. A Sam’s Story nem olyan erőteljes, mint a The Two Colonels, és mivel ez már az Exodus után játszódik, ahhoz sem tesz többet hozzá, ugyanakkor szépen bővíti az univerzumot. Vlagyivosztok egy teljesen más jellegű és hangulatú város, mint Moszkva vagy Novoszibirszk. Sam ráadásul ugyanúgy nem néma, mint Klebnyikov, ami nagyon sokat hozzátesz a játékhoz (komolyan, nem is értem, hogy a 4A Games miért ragaszkodik még mindig ahhoz, hogy Artyom csak a töltőképernyőkön beszéljen – jó lenne, ha a Metro 4-re ezt a felfogást elhagynák). Amiért érdemes ezt a DLC-t kijátszani, az egyrészt az érdekes karakterek, amiket felvonultat, illetve a történet velejét adó morális kérdés, aminek középpontjában egy Tájfun-osztályú atom-tengeralattjáró áll (ilyen volt a Vörös Október). Na, hosszúra nyúlt élménybeszámolómat végül azzal zárnám, hogy a Metro: Exodus nálam nem csak a Metro-játékok legjobbika lett, de helyet kapott a top5 FPS-ek között is. Eme lista így alakul most: 1. Metro: Exodus (+ The Two Colonels és Sam’s Story) 2. BioShock: Infinite (+ Bureal at Sea Part 1-2) 3. Half-Life 2 (+ Episode 1-2) 4. Bulletstorm 5. Aliens vs. Predator 2 (+ Primal Hunt)

Szerintem nem is azért készült. Remélem Godzilla ketté sugárhányja Kongot.

A régi EU-ban volt egy Sith, aki kimaxolta a lélekvándorlás skilljét, és így képes volt testből testbe költözve jó pár száz vagy ezer évet leélni, de ő kikerült a kánonból. Konkrétan arról nincs infó, hogy a Sith képes extrém hosszú ideig élni, de alapvetően nem tartom lehetetlennek. Mivel betegesen rettegnek a haláltól és folyamatosan keresik annak elkerülésének minden módját, nem csoda, ha kifejlesztetettek olyan képességeket, amikkel természetellenes módon megnövelhetik az élettartalmukat. Ez alapvetően nem is lehet nehéz. Azt több ízben is láttuk, hogy az Erőhasználók között a kor nemigen számít. A közel 900 éves Yoda, aki máskor bottal jár, párbajban ide-oda ugrált. A halálakor 83 éves Dooku simán nyomta a helyből szaltót. És az akkor cirka 65 éves Sidious is jól nyomta négy Jedi, majd később Yoda ellen. Szóval a test öregedésével járó, egyre szűkülő fizikai határokat mind a Jedi, mind a Sith legyűri az Erő által. Ehhez még vegyük hozzá, hogy a Sith extrém, mások számára halálos sérüléseket - mint a test 100%-ára kiterjedő harmad- és negyedfokú égési sérülés vagy éppen a ketté vágás - képes túlélni. Ennyi után szerintem az, hogy képesek az öregedést is természetellenesen lassítani, nem nagy cucc. Pláne, ha ehhez még hozzátesszük azt is, hogy a Star Wars-ban a kibernetika is piszok fejlett, ami újabb előnyöket adhat ezen a téren.

Gyönyörű képek!

Ez részben technikai okokból van így. A PS2, PS3 és PS4 architektúrája jobban eltér egymástól, mint az Xbox, az Xbox 360 és az Xbox One felépítése. Főleg a PS4 volt egy nagyon nagy változás a testvéreihez képest, így sok régi játékot szó szerint újra el kéne készíteni, hogy fusson az előző vagy a jelenlegi PlayStation-generáción. A Sony meg nem szán erre időt. Valahol kész mázli, hogy a PS5 már nem változott nagyot a PS4-hez képest, így a mostani generáción legalább a leköszönt nemzedék játékai futnak, akár next-gen patch nélkül is.

Ha az eddig bejelentett sorozatok közül lesz helye valahol az új köztársasági politikának, akkor az a Rangers of the New Republic. Máshová momentán nem tudnám elképzelni. A Book of Boba Fett legfeljebb az alvilági politikával foglalkozhat így láthatatlanban, a The Mandalorian szerintem a harmadik évadban Mandalore visszafoglalásáról fog szólni, az Ahsoka meg Thrawn hajkurászásáról - esetleg ide be lehetne vonni egy kevés politikát, de ez is inkább olyan katonai ügy, amiben több szerep juthatna egy Ackbarnak vagy más katonai vezetőnek, semmint szenátoroknak.

Látszik, hogy a mostani generáció nem Rick McCallum nyilatkozatain nőtt fel. Nekik még új ez a sok süketelés. Pedig na, Kennedy amatőr hantázó az öreg Rickhez képest.

Én tippre azt mondanám, hogy Palpatine galaktikus hangüzenete másította meg a véleményét. Eleve valami olyasmit mondott Poe-nak, hogy azért nem csatlakozik, mert rá máshol van szükség, máshogy szolgálja akkor és ott az Ellenállást (hírt adott a listáról és megszerezte a jegyeket az aukcióra). Szerintem főleg az Erő sugallatára tette akkor azt, amit. De aztán Sidious hírt adott magáról, és az Erő az Ellenállás bázisára vezette Mazt. Én legalábbis így képzelem most.

Én mondtam, mert így gondolom. Leia a Vérvonal alapján lezárta a harcos életét a jakkui csata után, és csak abban a könyvben nyitotta fel újra. Addig inkább csak családanya és szenátor volt, élete jórészt a Chandrillához és a Hosnian Prime-hoz kötődött, ráadásul a jakkui csata után maga az új Köztársaság is azért 24 évig nyugiban volt, nem voltak viták, sem komoly konfliktusok. Egyszerűen jelenlegi tudásunk szerint semmilyen olyan izgalmas esemény nem történt, ami Leia jelenlétét szükségessé teszi. Luke más helyzetben volt, hiszen róla az ep7 óta tudjuk, hogy a két film között volt egy "kalandozós" korszaka, vagyis évek óta tudjuk, hogy lényegében a Galaxis bármelyik pontján feltűnhet. Sőt Han is ilyen figura, akiről szintén régóta tudjuk (az említett Vérvonal óta), hogy nem tudott megülni a valagán. Ráadásul Leia az, akinél nemigen vannak kérdések azzal kapcsolatban, hogy mit csinált az ep6 és 7 között, hiszen a trióból ő szerepelt eddig a legtöbbet a két rész között játszódó művekben. Fontos szerepet játszott az Utóhatás-trilógiában, benne volt a Battlefront 2-ben, főszerepet kapott a Vérvonalban. És még az ST-ben is ő az a karakter az öreg trióból, aki nem csak rövid ideig szerepel mindegyik részben, az ep7-ben, 8-ban és 9-ben is fontos pozíciót tölt be. És persze az Ellenállás újjászületésében is meghatározó. Meglehetősen kimaxolt karakter. Szóval kifejezetten nem érzem azt, hogy őt kéne beleszuszakolni egy új sztoriba. Persze, ha úgy írják meg, ám legyen, de akkor tényleg ő kelljen, ne csak a fan service miatt hozzák be, miközben azt a feladatot hatvan másik politikus karakter is elláthatná. Ami szerintem pocsék példa. Ez csak egy gyatra montírozás, a színésznő maga... Nos, ahogy pb is írta, a tehetség számítson, ne a hasonlóság. Aident láttam Hant játszani, ezért írtam, hogy el lehet fogadni, ha feltűnik ep6 utáni, vagy ep4-6 közbeni időszakban. Ugyanez igaz Donald Gloverre is. De ezt a színésznőt még nem láttam Leiát játszani, és a deep fake videó számomra nem jó példa, és pláne nem meggyőző példa. Ha egy hozzáértő szereposztó emberke becastingolja, akkor majd más szemmel nézek a dologra, de amíg ilyen videókkal promotálja Noname Jani, addig belőlem inkább ellenérzést vált ki (nem a színésznő, hanem az, hogy egyes rajongók még mindig nem képesek túllépni a külsőségeken, és a kinézet fontosabb a tehetségnél).

Ha nincs szükség Leiára, akkor ne szerepeljen benne, akárki játssza. Mondjuk nekem ez a Deep Fake módszer baromira nem tetszik, inkább csinálják meg úgy, mint Luke-ot a Mandóban vagy Tarkint az RO-ban, de ne ezzel a módszerrel. Akárhányszor látok ilyet, én az eredeti színészt látom, nem azt, akit helyettesítenie kéne és engem ez roppant zavar. De mondjuk szerintem pont Leia az, akire baromira nincs szükség az ep6-7 között. Van félmillió elvarratlan szál, ne azokat erőltessük vissza, akiknek le van tudva a sorsa.

Így van, de pb arra célzott, hogy róla állítják, hogy utálja. Nem ő mondja. Én is hallottam/olvastam már olyat kommentelőktől, hogy Neeson is utálta a filmet.

Szerintem nagyon is ott vannak mindennek a gyökerei, egyszerűen még nem virágzott ki, mert - ismételten - még más dolga volt. Kár azon lovagolni, hogy Bo-Katan kezébe akarta nyomni a kardot. Persze, hogy ezt akarta, mert abban a percben még sokkal-sokkal-sokkal fontosabb dolga volt, ami mindennel, ahogy láthattuk, még a saját életével szemben is prioritást élvezett. Grogu mindennél és mindenkinél fontosabb volt a számára, célt és értelmet adott az életének, és amíg a hozzá kötődő feladatot nem tudta le, addig semmi és senki sem tántoríthatta el ettől és semmi máson nem járt az agya. Grogu volt az egéész világa, és ami nem kötődött ehhez, azt eldobta. Feláldozta érte a karrierjét, a magányát, a bajtársai biztonságát és a hitvallását. Lényegében az egész lényét a csöppségre áldozta. Egy ilyen mély elkötelezettség mellett nem csoda, hogy azonnal lemond egy fegyverről, aminek birtoklása Grogutól való eltávolodást jelent. Nem mondhatja, hogy oké, megtartja a kardot és vállalja, ami azzal jár, de majd csak akkor, ha elvégezte a Groguhoz kötődő feladatát. Nem, azonnal lemond róla, mert az a kard akkor és ott nem fér bele a világába, elvezeti a cél felől. Éppen ezért lesz érdekes, miképpen vélekedik majd erről azután, hogy egyrészt feldolgozta a Grogutól való elválást, másrészt ideje lesz átgondolni, hogyan tovább. A feladata elvégezve, a Grogu alkotta világ megszűnt, de amíg abban élt, megszűnt az a világ is, amiben az előtt élt. Nevarro immár nem egy fejvadásztanya és mandalore-i rejtek, hanem egy virágzó városka. A fejvadász céh helyi vezetője a bolygó magisztrátusa, a helyi kocsma iskola lett. Emellett ő maga is átalakult. A Razor Crest és rajta minden fejvadász felszerelésének megsemmisülésével végleg elhagyta a fejvadászat útját, a páncélja kiteljesedésével (az ezüst páncél megalkotásától a jettpack és a klánszimbólum kiérdemlésén át a beskar lándzsa megszerzéséig) pedig teljes értékű mandalore-i lett. Djarin küllemében immár olyan mandalore-i, mint a többiek, akiket eddig ismertünk. Már nem pusztán az Őrzők Gyermeke és egy Talált, hanem mandalore-i harcos, a kislábujja körme hegyétől a feje búbjáig. Ez a külső, de megvolt a belső átrendeződés is. A téves ismereteit a bolygóról és a népről kiigazították és megismert olyan mandalore-iakat is, aki az ő fanatikus szektáján kívül léteznek. Lassan, de biztosan igazodott is hozzájuk. Szóval a jellembeli fejlődés is megkezdődött. Mi van még hátra? Elkötelezettsége a mandalore kultúra felé. Ez pipa, az első részben eléggé jól tisztázták. Mind a pénzt, mind a beskart a szektának szállította le, vagyis megvan benne a hajlam arra, hogy elsősorban a népet szolgálja. Elég jó vezetői erény. S bár a szekta szigorú szabályait áthágta, magát a mandalore-i kultúrát továbbra is magáénak vallja. Aztán, vezetői képesség. Elég egyértelműen van. Bár magányos farkasként ismertük meg, már az első évad végén kiderült, hogy bizony Djarin nem csak jól dolgozik csapatban, de képes is vezetni őket, mérettől függetlenül. Mindegy, hogy egy kis mentőegységet vagy egy falu védelmét kell megszervezni, megcsinálja, és véghezviszi, amit eltervezett. Fontos elem ezen a téren az is, hogy még akkor, amikor elvileg alárendelt státuszban van egy csapaton belül (akár Mayfeld, akár Bo-Katan bandájáról van szó), akkor is átveszi a kezdeményezést. Főleg Bo-Katan jelenlétében fontos ez, aki papíron Mandalore vezetője, de, amint a helyzet úgy kívánta, Djarin kérdés és gondolkodás nélkül kiragadta a kezéből a kormányt már az első közös kalandjuk során. Elég csak megnézni, hogy amikor a Gozanti pilótafülkéje felé nyomulnak, de egy csapat rohamosztagos sarokba szorítja őket, míg Bo-Katan tehetetlen, Djarin kezébe ragadja a kezdeményezést és kihúzza őket a csávából. A legközelebbi találkozásukkor meg már a Talált és Mandalore kultúráját tévesen ismerő Djarin vezeti azt a csapatot, amiben a mandi nép feje csak beosztott. Bo-Katan Kryze ekkor már Din Djarin "alattvalója", ezt a kard csak szimbólikusan is kifejezi. És Bo-Katannak valószínűleg nagyon fájdalmas hősünk kezében látni azt a fegyvert, mert ő csak megkapta a sötétkardot, de elvesztette, Djarin viszont harcban kiérdemelte, egy olyan akció során, amiben Mandalore állítólagos úrnője nem csak alárendelt volt, de utasításait sem tudta érvényesíteni, és céljait sem érte el. Szóval, Djarinban minden megvan arra, hogy uralkodó legyen, már régóta. Született vezető, mélyen elkötelezett a Mandalore kultúra felé, és hajlamos magát a népének alárendelni, azok érdekeit nézni és szolgálni. Emellett, ha elkötelezi magát valami mellett, rendíthetetlenül, mégis tisztességesen hajtja végre a feladatot. Összességében Djarin minden olyan tulajdonsággal bír, ami jó uralkodóvá tenné. És ez benne van az első két évadban. Amit még nem láttunk, hogy akarna-e uralkodni. Véleményem szerint a mesékben a legjobb vezetők nem akarnak vezetők lenni, de, amikor a sors a kezükbe adja a lehetőséget, akkor már nem utasítják vissza és becsülettel, legjobb tudásuk szerint vezetnek. Ez alapvetően jellemző a Star Wars-ra is. Főleg az újabbakra, ahol Rey, Finn vagy éppen az ifjú Han Solo és Jyn nem akartak vezetőkké válni, mégis azzá lettek, mert megvolt hozzá a tudásuk, a jellemük és a sors a kezükbe adta a gyeplőt. Djarin ugyanilyen, csak nála nem csak szimbólikusan történt ez meg, hanem a sötétkarddal szó szerint a kezébe nyomták a vezetés lehetőségét. Viszont, Djarin egész eddig nem volt tisztában azzal, hogy ilyen opciói lehetnek. Nála nagyon fontos elem, hogy a kultúrát, amibe tartozónak tartja magát, rosszul ismerte meg. Szűklátókörű, begyepesedett vallási fanatikusok nevelték, akik tévesen abban hittek, hogy Mandalore-t elintézte a Birodalom, a népet pedig majdnem teljesen kiirtotta. Szóval Djarinnak még az álmaiban sem jelenhetett meg, hogy egyszer talán ő lehetne a nagy Mand'alor. Így nem csoda, hogy a sorozatban az ilyen irányú ambíciói nem jelennek meg, hiszen ezek az ambíciók nem is léteznek. Ehhez képbe kellett kerülnie Bo-Katannak és a felvilágosításnak, ahogy a sötétkardról is ismereteket kellett szereznie. Tulajdonképpen Djarinnak még ezt kell teljesítenie: elhinnie, hogy egy hozzá hasonló senki lehet mand'alor. Szerintem ez fog a fejlődésének következő szakasza lenni az új évadban. Az első részben vagy részekben még nem fog tetszeni neki a dolog, mert egyrészt, még ott lesz a Grogutól történt elválás okozta gyász és üresség, amit nem feltétlen az uralkodással akar majd betölteni. Szerintem még az sem lehetetlen, hogy megpróbál visszatérni valahogy a fejvadászkodáshoz, a biztonságos ismerős élethez, de mivel ez a világ már megszűnt, és az új, formálódó világ (a mandalore-i világ) nem is fogja engedni, ez az elhatározás 1-2 részen belül megszűnik. Másrészt, még fel kell ismerni a saját uralkodói potenciálját. Ez lesz a hosszabb folyamat, és valószínűleg ennek egyik eleme lesz a konfrontálódás Bo-Katannal. Mert valahogy kétlem, hogy az az ex-terrorista lemondana a kardról, pedig abszolúte nem méltó rá és nem való vezetőnek. És ez már nagyon régen bebizonyosodott. Eleve, terrorista volt, másrészt, mindig valakinek az árnyékában ténykedett. Ne feledjük, őt Pre Vizsla csatlósaként ismertük meg. Aztán képtelen volt kimenekíteni Satine-t Maul fogságából, sőt Maullal sem boldogult a Jedik és a Köztársaság segítsége nélkül. Az utolsó TCW részekben sem ő a vezető, Ahsoka irányítja a kócerájt. A Rebels-ben meg Sabine árnyékában él, még ha Sabine igyekszik úgy viselkedni, mintha Bo-Katan lenne a főnök. Mindezek ellenére nagyon meglepődnék, ha a harmadik évadban Bo-Katan Kryze úrnő, a Kryze ház feje és Mandalore utolsó mand'alorja harc nélkül fejet hajtana a Talált vallási fanatikus, Din Djarin előtt.

Amit Donát írt, ahhoz nem kell túl sokat hozzátenni. Talán csak annyit, hogy a narráláshoz használhatod a jelzőkön (pl.: mondta dühösen) kívül a szereplő cselekedeteit (pl.: mondta, és az asztalra csapott) vagy gondolatait (mondta, miközben arra gondolt, hogy jól felpofozza ezt a hülyét). Illetve a karakterek motivációit akár a párbeszéd közben is felfedheted, nem kell azt a beszélgetés elé betűzni. Szerintem elegánsabb is, ha a beszélgetés folyamán derül ki, hogy a felek közül melyiket mi motiválja. Donát példájánál maradva: - Apu, el szeretnék menni este Ödön bulijára - mondta Peti, és közben a folyosón látott lányra, Lindára gondolt. Fél füllel hallotta, hogy ő is ott lesz Ödön bulijában, szóval a világért sem hagyná ki. Már csak meg kell szereznie az apja engedélyét. - Már megint? A múlt héten is buliztál. Az előtt is. - De ez lesz az év bulija. Ha Peti elmondta volna, hogy egy lány miatt szeretne ebbe a bizonyos buliba eljutni, az apja megfontolta volna a dolgot, de az agyonhasznált "év bulija" nem csengett hathatós érvként a fülében. - Szó sem lehet róla. - De... - Fiam, a jegyeid rohamosan romlanak, amióta együtt lógsz azzal az Ödönnel, és lassan többet jársz buliba, mint iskolába. Úgyhogy, amíg az ellenőrződben nem látok újra négyeseket és ötösöket, addig nincs több házibuli. Peti apja azt már nem tette hozzá, hogy Ödönnel sem találkozhat. Tudta, hogy nem tilthatja el attól a rossz hírű fiútól. Ha megpróbálná, csak még közelebb hozná őket egymáshoz. De azt legalább elérheti, hogy az iskolára korlátozza a találkozásaikat. Mint látható, bár nem írtam ki, csak egy helyre, hogy éppen ki beszél, az "apa" és "fiam" megnevezéseknek hála követhető, hogy éppen ki beszél. Plusz Peti motivációit a gondolataival, az apa motivációit a szavaival és a gondolataival adtam át, a párbeszéd közben, A konfliktus tiszta és világos, ráadásul mindkét karakter jelleme és a koncliktus oka a szavaikból és a gondolataikból jön át, nem pedig én, a mesélő mondom el. Emellett, akad itt pár központozási probléma. Először is, ne kötőjellel kezd a párbeszédet. Ez a kötőjel: -. Ez a gondolatjel: –. A szövegben mindkettőt használod, de csak az egyiket kell. Másrészt, ez így nem helyes: "Talán mégis van egy kis esélyünk. – mondta izgatottan a szikár harcos." - ahogy a kérdőjeleknél, úgy itt sem kell az "esélyünk" után a pont. A mondatot a "harcos" szóval zárod.

Boldog születésnapot!

Grogu előtt meg az nem érdekelte, hogy kit és kinek szállít le, ahogy a gyereknevelés sem foglalkoztatta különösebben a látottak alapján. Mégis elég jól megírták ezt a szakaszt is. Eddig nem érdekelte a trón, mert nem is volt rá oka ezen elgondolkodni, plusz éppen más dolga is volt. Elvégre, amikor a sötétkard a mancsába került, még nem gondolta, hogy 30 perc múlva becsoszog egy Jedi lovag egy spádéval és némi humbuggal, aztán magával viszi Grogut. Szerintem legoptimistább gondolataiban sem szerepelt, hogy a kölyökkel kapcsolatos küldetés még aznap letudja. De ez bekövetkezett, és innentől kezdve már gondolkodhat más dolgokon is. Ráadásul, sok minden változott azért nála. Eddig nem volt se oka, se lehetősége vezetni, most már lehetősége van, az okot meg talán megtalálja abban, hogy mandalore-ibb a legtöbb mandalore-inál. Eddig csak a saját fajtáját ismerte, akik láthatóan máshogy gondolkodtak a mandalore-i népről, mint az átlag mandi, és magáról a bolygóról is úgy tűnik, az az elképzelésük volt, hogy élhetetlen, a nép meg jószerivel kihalt. Most már tudja, hogy ez nem igaz, a bolygó visszaszerezhető, és megismert másfajta manikat is. Eddig nem voltak szövetségesei, most már azok is vannak. Igazából, a karakternek is ez az egy logikus útja van. Felhagyott a fejvadászkodással, levette a sisakot, odaveszett a Razor Crest, kezében a sötétkard, látszólag harc nélkül feloldhatatlanul szembekerült Bo-Katannal, akinek amúgy megígérte, hogy átgondolja az ügyükhöz való csatlakozást, ha Groguval kapcsolatos feladatát letudta, amit véghez vitt. Ezután elég durva visszalépés lenne nem ebbe az irányba elindulni, hanem visszatérni a kiindulópontra és újra fejvadásszá tenni Djarint. Amúgy már a Bo-Katannak tett ígérete jelzi, hogy nem hagyja hidegen Mandalore és a népe sorsa.