No, tegnap előtt befejeztem az Uncharted tetralógiát, ami afféle történelmi utazásnak is betudható, hiszen az első három rész jószerivel a PlayStation 3 mérföldkövei voltak. És nekem már csak azért is érdekes volt végigjátszani ezeket, mert anno írtam egy kétrészes cikket a sorozatot jegyző Naughty Dogról, így eléggé behatóan ismerem az első három rész fejlesztésének a körülményeit, különösen az első részét, amibe a stúdió majdnem belerokkant.
Általánosságban annyit elmondhatok, hogy kevés ilyen remekül összefüggő játéksorozatot ismerek, ahol a három főszereplő, Nathan "Nate" Drake, Elena Fisher és Victor "Sully" Sullivan ilyen fejlődésen megy keresztül, miközben végig megőrzik családiasságukat, humorukat és azt, amiért feel good ezekkel a játékokkal játszani. Merthogy a három szereplő viszi a hátán a játékokat, én legalábbis főleg miattuk ültem le a sorozat elé és daráltam be. Komolyan, akár négy mozifilmről is szó lehetne, már csak azért is, hiszen a mo-cap eljárásnak hála már az első résztől kezdve színészek alakítják a szereplőket (az első Uncharted egyike volt az első játékoknak, amiben alkalmazták a motion capture-t).
Persze a játékmenet is remek. Indiana Jones adja az alapot, hiszen Drake maga is kincsvadász, bár nem professzor, ugyanakkor igen járatos a törétnelemben, magát Sir Francis Drake leszármazottjának tartja. A játékmenet viszont a Tomb Raider sorozat nyomán született, ugyanakkor sokkal-sokkal folyékonyabb az irányítás (főleg az ugra-bugra) és a fejtörők megoldása, mint a korai Lara-kalandokban. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a 2009-ben elindult új Tomb Raider trilógia játékmenete már az Unchartedből merített. Így egyben végigjátszva a négy alapjátékot már csak azért is volt érdekes, mert nem csak a grafikai és mimikai megoldások fejlődését tudtam nyomon követni, de azt is, hogyan lesz egyre finomabb és zökkenőmentesebb az irányítás.
Érdekesség ezzel kapcsolatban, hogy egy barátom szerint az első rész irányítása már zavaróan elavult. Én egyáltalán nem éreztem így, szerintem teljesen jó volt az irányítás, mondom ezt úgy, hogy az Unchartedet megelőzően olyan játékokkal játszottam, mint a fent előadott The Last of Us, a God of War és az Until Dawn, szóval modernebb játékokon edződtem. Mégsem okozott gondot a Drake's Fortune irányítása, azonnal ráéreztem és bár valóban mai viszonyokhoz képest szegényes Drake repertoárja mozgáskultúra terén, nem volt zavaró.
És akkor most jöjjenek a részek egyenként.
Uncharted: Drake's Fortune (2007)
Az első rész anno a PlayStation 3 első játékai között jelent meg, és bár sikert sikerre halmozott, a Naughty Dog komolyan megszenvedte a fejlesztést. A PS3-at nem ismerték, se a motion capture eljárást, ráadásul csak egyetlen program volt, ami képes volt a mo-cap felvételeket videojátékok nyelvére lefordítani, amihez szintén nem értett senki. Az ambíciózus terveket így nehéz volt megvalósítani, rengetegen otthagyták a stúdiót, de végül megszületett a Drake's Fortune, ami tulajdonképpen nem sokkal több, mint a Tomb Raider volt, hiszen az alap ugyanaz: ide-oda szaladgálsz és ugrálsz ősi romok között, kincseket hajkurászva, miközben egy hadseregnyi ellenséget kiirtasz és fejtörőket oldasz meg.
Azonban míg Lara Croft akkor még nem sokkal volt több, mint egy pár didi, ami beszélni is tud (ráadásul ekkor már a széria meredeken zuhant játékminőségi oldalról is), addig az Unchartedben élénk karakterekkel hozott össze minket a sors. Már az első képsorok meggyőzik az embert arról, hogy a moziszerű élmény nem ámítás, ez tényleg olyan, mint valami kalandfilm, csak az átvezetők között mi magunk irányítjuk a hőst.
A nagyszájú Drake, az apjaként funkcionáló jóbarát, Sully és a kalandműsort készítő Elena hamar belopja magát az ember szívébe, miközben hőseink egzotikus helyszíneken próbálják előtúrni El Doradót. Mindehhez remek akciószekvenciák és többé-kevésbé eszes, logikus fejtörők társulnak. Persze hozzá kell tenni, hogy érdemes figyelembe venni a játék korát, még ha a remasterelésnek hála le is tagadhat pár évet.
Uncharted 2: Among Thieves (2009)
Ahogy megjelent az első Uncharted, a Naughty Dog máris nekiállt a folytatásnak. Ennek egyik oka nyilván a pénz, de náluk az is sokat számított, hogy az első játékkal rengeteg dolgot tanultak, amit kamatoztathattak. És bizony az Uncharted 2-n ez látszik is. Minden pillanatában érezni, hogy megtérült mindaz a szenvedés, ami a stúdiót majdnem kicsinálta az első rész alatt. Az irányítás mai szemmel is remek, a játékmenet brilliáns és remaster ide vagy oda, lassan tízéves játékhoz képest is szép (mit szép, amikor kilövik alólunk a hotelt, ott olyan effektek vannak, hogy ihaj-csuhaj, és azok nem a remasterrel kerültek oda!). És ezúttal a sztorira és a karakterekre is jobban ráfeküdtek.
Természetesen a főhős ezúttal is Drake, Elena és Sully, de most betársul melléjük egy negyedik személy is, Drake női változata, Chloe Frazer, aki egy ideig Elenát helyettesíti a játékban.
Hőseink ezúttal Shambhalát keresik, de ez szinte mellékes, hiszen a történet ezúttal nem lineárisan van felépítve, így már a nyitszekvencia belecsap a dolgok sűrűjébe - szó szerint, mert a nyitány valójában a sztori közepe. A helyszínek ezúttal sokkal változatosabbak, hiszen már nem csak egy trópusi erdőben kell fel-alá szaladgálnunk. Utunk Borneótól Nepálig vezet, ami meglehetősen éles váltás, de a folyamat remek átmenetekkel van teletűzdelve.
Mindent összevetve az Uncharted 2 mindenben köröket ver az első részre, azon ritka példák egyike, amikor a folytatás sokkal jobb lett az elődnél. Nem is csoda, hogy egy ideig afféle zászlóshajója volt a PS3-nak. De ha az ember azt hinné, hogy innen már csak lefelé vezet az út, akkor nagyot téved.
Uncharted 3: Drake's Deception (2011)
A Naughty Dognál nem szeretik a futószalagot - erre akkor jöttem rá, amikor a fent emlegetett cikket írtam. Már az Uncharted első része is merőben más volt, mint az addigi játékaik, elég csak a mezei platformerre, a Crash Bandicootra gondolni. Ez nagyon jó, persze szerencsések is, hiszen az ő hátuk mögött a Sony áll, ami nem csak díjazza, de szorgalmazza is a kreativitást, a merészséget és nem zavarja, ha a fejlesztői új vizekre eveznek. (Khm... ugye, kedves Activision, Ubisoft, EA. Vajon miért Sony játékok nyerik rendre az év játéka díjakat?)
A Drake's Fortune merész váltás volt a Crash és Jak játéksorozatok után. Az Among Thieves nem volt ilyen éles váltás, ugyanakkor ott sikerült megalkotniuk azt, amit már az első Uncharteddel el szerettek volna érni. Szóval az afféle kiteljesedése volt az elődnek.
A Drake's Deception azonban megint újszerű volt az elődökhöz képest. Az alapok megmaradtak, továbbra is egy akció-kalandjátékról van szó, amiben Drake-t irányítva kell lövöldöznünk, meg ide-oda ugrálva fejtörőket megoldanunk, hogy eljussunk a kincshez, ami ezúttal Brass városa, vagyis A Homok Atlantisza. Az irányítás csak finomodott az előző részhez képest (kifinomultabb lett a kézitusa, visszahajíthattuk a gránátot - apropó, ez miért maradt ki a négyből?), és persze a grafika már a PS3 határait súrolta. A remasternek hála szerintem még ma is büszkén odaállhatna a pódiumra. Például a mostani Guruban két játékot teszteltem, a Kurskot és a Underworld Ascendantot, és bár ezek mögött nem állt Sony, de a Unity motor lényegesen újabb, mint az Uncharted trilógiánál használt, ami mindhárom részben ugyanaz volt. És hát na, komolyan mondom, az Uncharted 3 sokkal szebb. De például a Kursk karaktereinél még az első rész szereplői is szebbek.
Na, de elkanyarodtam. Szóval, az alapok maradtak ugyanazok, csak fejlődtek. Akkor miben változott? Nos, abban, hogy míg az első két részben az akción, a látványon és a kalandon volt a hangsúly, addig a harmadik rész arra feküdt rá, ami miatt eleve megszereti az ember ezeket a játékokat: a karakterekre. Egész pontosan Drake-re. És itt indult el a Naughty Dog azon az úton, amiből megszületett a The Last of Us is (ekkor már dolgoztak rajta), amikor az akció és a látvány már csak a körítés a remek karakterdrámához. Persze itt még nincs csúcsra járatva, pláne, mert hozott anyagból dolgoznak, és azért hiába szerethetőek, alapvetően faék egyszerűek a trilógia szereplői, de már így is remek dolgokat tudtak felhúzni rájuk.
Eleve Drake gyerekkorába is eljuthatunk, megtudjuk, hogyan ismerkedett meg Sully-val, miért olyan megszállottja Francis Drake-nek. Természetesen tovább bonyolódik Nate és Elena kapcsolata is.
De megismerhetünk néhány apróságot Sully múltjából is, visszatér Chloe, ráadásul ebben a részben van a játékvilágok egyik legtenyérbemászóbb főgonosza is. Külön öröm, hogy míg az első két részből csak nem tudták kihagyni a mutáns lényeket (amik szerintem kevésbé illenek a koncepcióba), itt sikerült a földön maradni, ami még emberközelibbé teszi hőseinket. Könnyebb azonosulni azokkal, akik nem szörnyek ellen harcolnak.
A helyszínek ezúttal is változatosak, hiszen megjárjuk Londont, Kolumbiát és Szíriát is, és ami a legjobb, hogy ebben a részben már lovagolhatunk is, igaz még egy elég egyszerű, de annál izgalmasabb módon (jó sok golyó, motor és teherautó is bevonásra került). A repülős-sivatagos szakasz meg instant kedvenceim egyike lett.
A játék vége pedig lezárást sugall, de tudjuk, hogy nem így van, hiszen van még egy epizód.
Uncharted 4: A Thief's End (2016)
Miközben a Naughty Dog a The Last of Uson dolgozott, már tervasztalon volt a negyedik epizód, ami (legalábbis jelenleg úgy van) lezárta Drake sztoriját (de nem az Uncharted szériát). Az Uncharted 4 már PS4-re jött ki, és ez a generációváltás bizony látványos. A játék olyan grafikával van megáldva, hogy néha az ember elfelejti, hogy animált karaktereket néz. A játékmenet alapjai megmaradtak, csak mindaz, amit az elmúlt közel tíz évben a Naughty Dog felhalmozott az akció-kalandjátékok terén tudásban, itt végtelenül lecsiszolttá vált. És ezúttal a sztori és a karakterek is csúcsra lettek járatva. Lehet, hogy az Uncharted 3-nál még nehezen boldogultak a hozott anyaggal, de itt már nem.
Ehhez persze kellett egy szolid retcon is, így Drake-nek lett egy bátyja, Sam. Szerencsére remekül megmagyarázzák, miért nem hallottunk eddig róla, de azért a harmadik rész miatt picit bele lehetne kötni. De tényleg csak picit. A Drake-tesók pedig nagyszerű alapanyagot adnak a karakterdrámához, amihez remekül asszisztál Elena és Sully, és ezúttal a főgonoszok is jobban sikerültek (az első három részben az antagonisták gyengusok voltak). Ez a játék már sok szempontból inkább egy családi történet, aminek csak hátteret ad a Henry Avery kalózkapitány és kompániája által létrehozott kalózparadicsom utáni kutatás. Persze ez a háttér is áll-leejtős.
Az Uncharted 4 ráadásul lezárásnak is első osztályú. Bár nem mondanám, hogy nem lehetne még egy Nate Drake kaland, de az ember érzi, hogy fölösleges lenne, legalábbis úgy, hogy újra ő legyen a főhős. A sztori nagyszerűen megágyaz további Uncharted történeteknek, hiszen simán folytatódhat a sztori Sam, Sully vagy az utolsó fejezetben megjelenő karakter mentén. És végül is, az Uncharted: Lost Legacy már ezt a vonalat képviseli.
Apropó. új vonalak. A negyedik rész játékmenete bár alapjaiban nem változott, akad néhány remek újítás. Az egyik, hogy Drake szinte sosincs egyedül. Ez már korábban is jellemző volt, sok szakaszban volt társunk Elena, Sully vagy Chloe, de itt szinte végig ott van velünk valaki (Chloe ezúttal nem tért vissza, de nem szabad bánkódni, hiszen ő a Lost Legacy főszereplője). És az interakció a szereplők között olyan folyamatos és természetes, mintha húsvér emberek lennének. Mindenféléről beszélgetnek, kommentálják egymást, stb. Különösen pazar, amikor Nate és Sam vannak együtt, a testvéri szeretet iszonyúan átjön. De Nate és Elena párosa is nagyszerűen működik, amikor pedig Sully is beszáll, akkor születnek nagyszerű pillanatok.
A másik nagy újdonság, hogy egyes szakaszok hatalmas térképen manifesztálódnak, ahol autóval mászkálhatunk. Az Uncharted ugyanis többségében csőben szaladgálás, de a negyedik rész ezen még csak nem is rövidnek tekinthető szakaszokon kitárul és mehet a szabad felfedezés. Na nem kell GTA 5 méretű térképekre gondolni, de egy akció-kalandjátékhoz képest tisztességes szakaszról van szó. És ha már szóba jöttek a járművek, micsoda autós üldözés van ebben a játékban, kérem szépen.
Egy szó mint száz, az Uncharted 4 egy méltó és páratlan lezárása egy olyan sorozatnak, ami részről részre egyre jobb és jobb lett. Komolyan, itt nincs lejtmenet, Drake négy története egyetlen folyamatos, meredek felfelé ívelés. Nem tudom, a Lost Legacy megtöri-e ezt, de nem is érdekes, mivel az már nem Nate, Elena és Sully sztorija. Az véget ér oly módon, hogy az ember csak-csak elmorzsol egy könnycseppet, de közben jóleső, vidám érzések kavarognak benne.
És ez a másik, amit imádok ebben a sorozatban. Bár vannak sötét pillanatai, a vidámság, a kaland, a feel good dominál. Humoros jelenetek, sziporkázó párbeszédek jellemzik és vidám karaktereken keresztül mesélnek el négy könnyed, de a vége felé karakterek szintjén már drámai történetet.