Vaják: Az utolsó kívánság
Mivel Nabo korábbi összefoglalójának hála újra elkapott a Witcher-láz, elhatároztam, hogy elölről végigjátszom a komplett játéktrilógiát (ami alsó hangon sem kis vállalkozás, hiszen a több mint tíz éves The Witcher is rengeteg játékórát foglal magába, a harmadik rész meg úgy tízszer, ha nem hússzor akkora - jelenleg amúgy az első rész 4. fejezeténél tartok, pontosan annak elején hagytam abba tegnap).
Ezzel párhuzamosan azt is a fejembe vettem, hogy elolvasom a magyarul megjelent könyveket, amikkel amúgy is le vagyok maradva, mert eddig csak az első négyet olvastam. És mivel azokat is régen, az első kettőt meg még régebben, úgy döntöttem, a játékokhoz hasonlóan a könyveket is elölről kezdem, így párhuzamosan haladok a két médium műveivel. Ez amúgy elég érdekes dolog, hiszen az élmények frissessége miatt igen könnyen ráismerek a játékokban a könyves utalásokra, és a játékok miatt könnyebb elképzelnem a szereplőket is. Gondolok itt például arra, hogy most már a The Witcher 3: Wild Hunt-beli Yennefert látom magam előtt.
Nos, az első könyvnek is tegnap értem a végére, és most megragadom az alkalmat, hogy írjak róla pár sort. Szóval, összességében az eddig olvasott négy könyvből nekem ez a novelláskötet a kedvencem, főleg azért, mert Sapkowski remekül vezeti fel nem csak a világot, de alapoz meg vele több későbbi lényeges eseményt. Ha nem játszott a játékokkal, az ember itt még nem is sejti, hogy egyik-másik novella nem csak a későbbi könyvek eseményeit készíti elő, de azok még a játékokra is hatással lesznek. (Mivel én már a The Witcher 2: Assassin's of Kingset is kijátszottam, mire az első könyvet olvastam, azért sok dologgal tisztában voltam, még ha nem is volt teljesen világos, ki Ciri és Yennefer, vagy éppen a Vad Falka).
A könyv fordítását is szeretném méltatni, mert bár nem békéltem meg a Vaják névvel (magamban automatikusan witcherre váltok), maga a könyv nyelvezete nagyon jó, a fordító remekül használja a régies szavakat, sajátságos hangulatot adva egy olyan könyvnek, ami bár egy fantasy világban, ráadásul az 1250-70-es években játszódik, mégis bírnak modern kifejezésekkel.
Erre jó példa maga a főhős, Ríviai Geralt, aki egy mutáns szörnyvadász, akit mágiával és füvekkel alakítottak át érzelemmentes gyilkológéppé. Az érzelemmentesség persze nem igaz, Geralt nagyon is szenvedélyes, lovagias és erős morális iránytűje van, ugyanakkor szuperhős jellege (ezt a kifejezést is használják amúgy nem csak rá, de a játékokban egy vérfarkas rendőrre is - igen, ennyire kevert a Witcher) van, hiszen emberfeletti a reflexe és az ereje, rendkívül élesek az érzékszervei, képes szabályozni a látását, így lát a sötétben is, valamint maximálisan ura a testének. És különféle elixírekkel, főzetekkel még turbózni is tudja magát. Emellett kivételes immunrendszerének hála nagyon gyorsan gyógyul, szinte minden betegségnek ellenáll és közel képtelenség megmérgezni. Szóval tényleg olyan, mint egy szuperhős, aminek nagy divatja van korunkban.
Amúgy pont ezért bírom nagyon a Witcher világát, mert fantasy jellege ellenére mind a könyvek, mind a játékok (főleg a játékok) keményen reflektálnak világunkra is. Mindemellett, mivel nem csak a könyvek írója, de a játékokat fejlesztő csapat is szomszédaink, merthogy lengyelek, sokkal közelebb áll hozzánk, mint J. R. R. Tolkien, George R. R. Martin vagy J. K. Rowling, akik közül kettő bár szintén európai, érzésem szerint túlságosan is az angolszáz mitológiára építkeznek, így még az sincs olyan közel hozzánk, mint Andrzej Sapkowski művei. Legalábbis én így érzem, valahogy a közép-európai stílus nekem jobban fekszik, otthonosabbnak érzek egy Tóvidéket, mint egy Völgyzugojt. Plusz a Witcher inkább összeurópai oldalról közelít, válogatás nélkül jelennek meg benne lények és teremtmények, így ugyanúgy jelen van a kelta mitológia, mint az orosz, sőt tovább is megy, hiszen a muszlim mitológia is helyet kapott a történetben.
Na de vegyük sorra a novellákat.
A belső hang I-VII.
Eme, hét részre bontott novella a nagyobb novellákat köti össze. Geralt A vaják című novellában szerzett sérülése miatt látogat el Nennekéhez, aki Melitele Templomának papnője. Nenneke afféle anyafigura Geralt számára, ellátja sérüléseit és az egyik, jós tehetséggel megáldott (és némasági fogadalmat tett) papnő segítségével szeretné kifürkészni hősünk jövőjét, aki ódzkodik ettől. Az egyes részek szépen felvezetik a soron következő novella fontos elemét, így vezetve be a strigát, Yennefert, a blavikeni mészárlást vagy éppen Kökörcsint (aka Dandelion).
A sztoriba a Fehér Rózsa Rendjének két lovagja is betársul, akiken keresztül láthatjuk, mennyire megvetik a witchereket a magukat nemesebbnek tartó emberek. Érdekesség ezzel kapcsolatban, hogy a Fehér Rózsa Rendjéből született meg később az a Lángoló Rózsa Rendje, ami igen fontos szerepet játszik a The Witcher történetében. Plusz a két lovag közül az egyik, a Dorndali Arthur Tailles, akinek Geralt elkeni a száját feltűnik mind a Witcher 2-ben, mind a Witcher 3 kiegészítőjében, a Blood and Wine-ban, mindkét esetben már a Lángoló Rózsa Rendjét képviseli.
A vaják
Ez a történet több szempontból is érdekes. Egyrészt, remekül vázolja fel a Witcher világát, bemutatja, hogy az uralkodó osztály, mint a Trónok harcában, itt is hajlamos meghágni és gyereket csinálni a rokonnak (de a GoT még sehol sem volt, mikor ez a kötet íródott), ám errefelé ennek elég komoly következményei lehetnek, révén a király és húga gyermeke strigaként jött a világra. Geralt hamar egy kisebb összeesküvésbe találja magát, hiszen a király szeretné, ha szörnyszülött gyermeke újra emberi legyen, és ne zabáljon fel holdtöltekor embereket, míg a nemesek arra vágynak, hogy a witcher nemes egyszerűséggel üsse agyon a királyleányt. A sztori meglepetéseket ugyan nem tartogat, egyetlen áruló van, de nem is ez a lényege, hanem a világ felvázolása, amit remekül elvégez és megadja az alaphangulatot. Plusz remek kis akció van benne.
Másodsorban ez a sztori azért is érdekes, mert a The Witcher játék több szempontból is erre épül.
Egy csepp igazság
A Witcher-novellák egy másik sajátossága, hogy hajlamos már létező meséket újragondolni, vagy éppen más regényekre, mint a Gyűrűk urára célozgatni. Ebben az esetben A szépség és a szörnyeteg lett átdolgozva, de úgy alaposan. Senki sem az, aminek elsőre látszik, de pontosan az, mint aminek elsőre gondolják. Nem fekete és fehér, nincs jó és rossz, és az igaz szerelem bár átkot törhet, a happy end már távolról sem garantált.
E novella is kapcsolódik egy ici-picit a The Witcherhez, ugyanis abban Vízima csatornáiban az Oroszlánfejű Pók szektájának van egy búvóhelye, amit Geralttal felszámolhatunk.
A kisebbik rossz
Újfent egy novella, ami egy népmese átdolgozása, ez esetben a Hófehérke és a hét törpe. Persze ebben a sztoriban a hét törpe kinyírta egymást Hófehérke miatt, akit ugyan megszánt a vadász, és nem ölte meg, de előtte azért csak megerőszakolta, és emiatt hősnőnk egy ideig prostiként tengette életét, majd picurit pszichopatává vált, aki a népet terrorizálta bűnbandája élén, meg módszeresen irtotta azokat, akik tönkretették életét, csak mert vagy mutáns szörnyetegnek gondolták, vagy mert szimplán nem szerették volna őt a trónon látni, gondolok itt a mostohára, aki jobban bírta volna a saját gyerekeit uralkodóként látni.
Geralt persze mindennek a közepébe kerül és igencsak megnehezítik a dolgát, hiszen Hőfehérke, akit itt amúgy Renfrinek hívnak, gúnynevén meg Gébicsnek, egy Stregobor nevű varázslót jött megölni, aki hozzájárult Gébics életének rosszra fordulásához. Eme két nem túl jótét lélek közé szorul be a Blaviken nevű kisváros. Hogy Geralt kit választ, az a novella nagy kérdése, mert egyrészt ott van Stregobor, akivel nem szimpatizál, meg Gébics, akinek indítékait meg tudja érteni, meg Blaviken városa, amit meg akar védeni. A döntését nem lövöm le, de annyit azért elárulhatok - hiszen ezt a kötet jó előre tisztázza -, hogy Geralt nem véletlen érdemelte ki a Blavikeni Mészáros nevet.
Pénz kérdése
Az ember nem is hinné, hogy tulajdonképpen az egész WItcher-könyvsorozat és a játéktrilógia legfontosabb eleme ezzel a novellával indul útjára. Sokat spoiler nélkül nem is lehetne elmondani erről az okosan és érdekfeszítően felépített novelláról, amiben több, később kulcsfontosságú szereplő is feltűnik. A lényeg, hogy Geraltnak inkognitóban kell megjelennie Cintra uralkodónője, Calanthe vacsoráján, ahol lánya, Pavetta miatt érkeztek a környező birodalmakból kérők. Ám a helyzetet egy elátkozott lovag, egy királyi ígéret és a meglehetősen alattomos királynő is bonyolítja. Amúgy ennek a sztorinak is van egy Grimm alapja, a szerző a Hans My Hedgehogból merített inspirációt.
Amúgy ez a sztori rendkívül szervesen kapcsolódik a Witcher 3-hoz is, sok szereplő feltűnik a játékban.
A világ peremén
Nem számítva a szétnyirbált A belső hangot szerintem ez a leggyengébb novella a kötetben. Nem rossz, éppen ellenkezőleg, csak a többi erősebb. Geraltnak és legjobb barátjának, a trubadúr Kökörcsinnek egy világvégi falu mindennapi életét megkeserítő ördeget kell nyakon csípnie. A kihívás az, hogy nem ölhetik meg. Persze Geralt alapból nem szívesen öl, az átkot például jobb szereti levenni, értelmes lényt meg eleve csak akkor nyiffant ki, ha az az életét fenyegeti. Szóval inkább csak az a kihívás, hogy hogyan kergessék el az ördeget, ami talán nem is létezik, mert annyira tudatlanok azok a jó parasztok. A sztoriba tünde terroristákkal, istennő szerű lényekkel és egy szilvánnal is megismerkedhetünk, és annak is újabb tanúbizonyságát leljük, hogy nem minden fehér és fekete.
És szintén van egy kapcsolódás a videojátékok felé. Kökörcsin ugye mindhárom játékban ott van Geralt mellett (s mint fent említettem, a játékokban még a magyar fordítás is megőrizte a Dandelion nevet, ami viszont mivel becenév - az igazi neve Julian Alfred Pankratz - így a játékokban is lefordíthatták volna). De a The Witcherben, egész pontosan Homályvízben találkozhatunk az ebben a novellában feltűnt tünde lánnyal, Toruviellel is.
Az utolsó kívánság
Akárcsak a Pénz kérdése, ez a novella is nagyon fontos mind a későbbi könyvek, mind a játék szempontjából. Geraltnak és Kökörcsinnek itt egy Dzsinnel gyűlik meg a baja, aminek folytán Geralt megismeri szívszerelmét, a varázslónő Vengenbergi Yennefert, aki amúgy számomra egy rettenetesen unszimpatikus alak. A sztori itt is jó, és meglehetősen vicces, elég érdekesen világít rá arra a közhelyre, hogy "vigyázz, mit kívánsz". Most komolyan, szegény Dzsinn, hát én is dühös lettem volna.
Amúgy ez a sztori is szorosan kapcsolódik a Witcher 3-hoz, hiszen abban is van egy Utolsó kívánság című küldetés, ami Geralt és Yen itt elkezdett kapcsolatára tehet pontot.
Amúgy Yennefer mellett Chireadan is feltűnik a játékokba ugyanott, ahol Toruviel.