Dzséjt

Ha frappánsat nem is, elemzőset igen. Alapvetően egyetértek azzal, hogy az, hogy végül megsemmisítették a Fulminatrixot, szerencsés volt az Ellenállás számára. De nem az üldözés miatt, ott több mint valószínű, hogy baromira nem számított volna az ostromhaja jelenléte. Mert van itt pár dolog, amit még figyelembe kell venni. Az egyik, hogy az Ellenállás pontosan ismerte a Mandator IV-eseket, a terveket ugyanis Zay Versio és Shriv Suurgav megszerezte, és közvetlen a Csillagpusztító felrobbantása után leszállította. Ennek hála tudták Dameronék kiagyalni azt a tervet, amit az ep8 elejét végrehajtottak. Mivel ismerték a típus technikai leírását, így ismerték az auto-fegyver paramétereit is. Hathatós lőtáv, effektív tűzerő, szóval mindent. Szóval azt is tudták, hogy mi az a táv, amit tartaniuk kell ahhoz, hogy egy Mandator IV ne jelentsen veszélyt. A másik, hogy az auto-ágyú egy ostromfegyver. Eleve, a hajótípus neve Mandator IV-class Siege Dreadnaught, a feladatköre pedig az orbitális bombázás. Ennél fogva hatékonysága egy hajó-hajó elleni ütközetben nem lehet túl effektív. Az sem véletlen, hogy a Fulminatrix nem lépett ki a hipertérből, amíg Hux erre nem utasította. Direkt először a hadihajók ellen épült Resurgentek érkeztek meg az Ileenium-rendszerbe, hogy felmérjék a terepet, biztonságos-e a Fulminatrixnak befutnia. Mindezt figyelembe véve valószínűleg tűnik, hogy egyáltalán nem lehetett volna az üldözés során használni. Az auto-ágyú egy ostromfegyver, ami bolygófelszíni álló célpontok ellen lett megépítve, nem ezerrel száguldó űrhajók lelövésére. Minden más fegyvere pedig csak önvédelemre szolgált. Az meg, hogy milyen kárt tett a d'qari bázisban, irreleváns. Az egy bolygón volt, ahol már a lövedékek becsapűdási ereje önmagában is komoly károkat okozhatott volna. Ugye ez alapvető fizika. A másik, hogy a bázist semmilyen pajzs nem védte, a Raddust ellenben egy olyan prototípus pajzs ölelte körbe, amelynél erősebb nem volt sehol a Galaxisban, talán csak a Xystonokon. Ehhez még vegyük hozzá, hogy az Első Rendnek volt még Mandator IV-ese, ha az tényleg könnyedén el tudta volna dönteni a kérdést, odarendelhettek volna egy másikat. Mindezt figyelembe véve szerintem tök mindegy lett volna, hogy a Fulminatrix részese-e az üldözésnek vagy sem. Amiért hajlok arra, hogy hosszú távon jó ötlet volt kilőni a hajót, az nem az Oetchi-rendszeren át történő üldözés, hanem a craiti bázison történő leszállás. Ha egy ostromhajó jelen van, akkor a craiti bázist ugyanúgy szétbombázhatta volna, mint a d'qarit. Ugyan a bázisnak volt pajzsa az orbitális bombázás ellen, de nem fogadnék arra, hogy a közel negyven éves pajzsgenerátorok, amik harminc éven álltak karbantartás nélkül a sós sivatagban, olyan marhára ellent tudtak volna állni a Fulminatrix ágyúzásának.

Sikerült lefilmezni Sidioust, amikor megtudta az eredményt.

Lehetőség még sok van. Én egy olyan sorozatnak örülnék, ami az ep7-hez közelebbi időszakot meséli el rendesen, nem úgy, mint a Resistance. A Vérvonal és a The Force Awakens közti időszakra gondolok. Szerintem egy ilyenbe még rengeteg lehetőség van. Láthatnánk, hogyan alakítja ki Leia az Ellenállást, hogyan foglalja el a helyét Kylo Ren az Első Rendben Snoke fővezér mellett, sőt akár még olyasmit is behozhatnának, hogy hogyan viselte Luke Kylo árulását. Itt most olyanokra gondolok, hogy mennyit árult el Leiáéknak, milyen gyorsan döntött úgy, hogy felszívódik, miért pont az Ahch-Tót választotta, stb. És akkor még ott vannak a nagyobb, galaktikus dolgok, hiszen az új Köztársaságból ekkor válnak ki a korábbi centristák és alapítják meg hivatalosan is az Első Rendet, válnak ők a szervezet politikai ágává, egyben ezzel az Első Rend a Galaxis ismert szegletében is megveti a lábát. Itt már jöhetnek, hogy milyen politikai összefonódások és ellentétek vannak az ÚK, az ER és az Ellenállás között, és behozhatnának olyan karaktereket, mint az öreg Xiono vagy Carise Sindian úrnő.

Premier Date: 2024. 12. 31. 23:59 Az is jövőre.

Most esik le, hogy a fenti két kép már csak azért is ütős, mert megmutatja a Sith és a Jedi közti alapvető különbségeket, és hogy ezek mit eredményezhetnek. Hiszen ezen a ponton mindkettő elért egyfajta halhatatlanságot, csak épp Qui-Gon a természetest, Darth Sidious pedig a természetellenest. Előbbi valódi halhatatlanság és isteni hatalmat adott, a másik fals és bár az Erőben nem lett gyengébb Sidious, de fizikai oldalról nézve... Nos, egy bazi nagy mechanikus kampón kell a WC fölé lógatni, ha épp dolga van...

Akkor folytassuk a listát. 15. Shadow of the Tomb Raider Érdekes, hogy a régi Tomb Raiderek hatására született meg az Uncharted-sorozat, ami végül megalapozta az új Tomb Raider játékokat. És ezért igazán hálás vagyok, mert a klasszikus Tomb Radereket kicsit szem szerettem. A 2013-as reboottal elindult új széria, a Survival-trilógia viszont az egyik nagy kedvencem lett (az első két részt PC-n játszottam ki néhányszor, azóta viszont PS-re is meglettek), Lady Croft büszkén odaállhat Drake mellé. Főleg az tetszett benne, hogy remek akciókat kaptunk, nagyszerű misztikumokat könnyed fejtörőkkel, és olyan játékmenettel, ahol nem kell pixelre pontosan kiszámítani az ugrást. Mindezek mellett Lara már nem csak egy nagymellű, vagány kalandornő, hanem egy törékeny, kicsit megtört lelkű könyvmoly, aki a trilógia során változik át azzá a kalandorrá, akit a későbbi játékok lefestenek – de közben nem veszti el kedvességét és könyvmoly jellegét sem. Illetve kicsit szociopata is lett. A trilógia megkoronázása a 2018-as Shadow of the Tomb Raider, amiben Lara befejezi az utazását, és miközben megmenti a világot, megtalálja az útját is. Maga mögött hagyja a túlélők bűntudatát, célt lel az életbe és újra büszkén viseli a Croft nevet és a grófnő rangot. Plusz szabályos terminatrixszá vált, az egyik kedvenc jelenetem például ebben a játékban van. Ráadásul a középamerikai dzsungel, mint helyszín remekül megidézik a klasszikus részeket, és a fejtörők és ügyességi elemek talán itt vannak a legjobb egyensúlyban. Nem túl nehezek, de kellemes kihívást nyújtanak. A történet kicsit talán lapos – legalábbis az a része, ami nem Lara családi szálát göngyölíti fel –, de ezt remekül kompenzálja a megannyi felfedeznivaló és az olyan remek szakaszok, mint például a cunami előli menekülés. 14. A Plague Tale: Innocence és Requiem A 2019-es A Plague Tale: Innocence és 2020-as folytatása, a Requiem olyan programok, amik ékesen bizonyítják, vak, maradi és a témában abszolút tudatlan (még inkább kő ostoba) az, aki azt hiszi, hogy a videójátékok még mindig csak üres lövöldözős programok. A francia Asobo Studio játéka Franciaországban játszódik az 1300-as évek közepén, amikor épp dúl az inkvizíció és a pestisjárvány, és még egy háború is zajlik Angliával szemben. Ebbe a kalamajkába csöppen bele a 15 éves Amicia de Rune, aki az inkvizíció elől kénytelen menekülni kisöccsével, Hugóval, akit egy rejtélyes betegség kínoz. A sötét hangulatú játék első részén még kicsit érződik, hogy a kisköltségvetésű programok közé tartozik, de már így is bátran odaállhat bármilyen AAA-jategóriás játék mellé úgy sztori és karakterek, mind látvány terén. Megható és szívhez szóló történetét tekintve pedig nagyon sok több száz millió dollárból összehozott szuperprodukciót képes lepipálni. Mindehhez hozzájön, hogy a pestisjárványt természetfeletti csapássá tették, ami nem csekély misztikumot és rengeteg horrort visz a játékba. Egyes része a programnak olyan játékokat idéz meg, mint a Dead Space, a Silent Hill vagy éppen a nemsokára sorra kerülő The Last of Us Part 1-2. A tavaly megjelent Requiem pedig ékes példája annak, hogyan kell folytatást készíteni. A fejlesztőket nem ragadta el a siker. Megtartottak mindent, ami jó volt az első részben, és azokat szimplán továbbfejlesztették és kiegészítették még jobb dolgokkal. Ráadásul, jóval magasabb költségvetéssel dolgozhattak, így míg az első részben kevés NPC volt és kihalt kis falvakban bolyonghattunk, a Requiemben már élettel teli nagyvárosokba is ellátogatunk, és az említett misztikus vonal szabályos katasztrófákat képes előidézni. Egy szó mint száz, ha gamer vagy, ezt a két játékot vétek kihagyni. Megható, hangulatos, félelmetes, egy igazi érzelmi hullámvasút. 13. Days Gone Ha már említettem a zombikat a lista első felében… Na jó, itt fertőzöttek vannak, nem zombik. De tényleg… Oké, ezek is zombivarriánsok. Na jó, mégsem. Hogy mi? A játékból meg lehet érteni. Lényegében állati szintre visszazuhant, fizikai szempontból evolúciós ugrást végrehajtott emberek ezek is. De a Days Gone-ban nem ez a jó. Nem az, hogy olyan hordákba futhatunk, aminek létszáma a több százat is elérheti – az ilyenek kiirtása kellemes időtöltés lehet. Vagy gyors halál. Hanem az, hogy a főhős, Deacon St. John egy motorosbanda tagja volt az apokalipszis előtt, utána meg magányos vándor, egy drifter, aki a kevés megmaradt „település” között ingázik motorjával, és mindenféle megbízást elvállal a hordairtástól kezdve a fejvadászkodásig vagy eltűnt személyek felkutatásáig. És mindeközben ott lebeg az, hogy Deacon nem képes elszakadni halott felesége emlékétől. A játék nagy erőssége, hogy amit a The Last of Us sötéten és elborzasztóan prezentál, azt a Days Gone szabadabban, könnyebben kezeli. A nyílt világ hangulatos, szinte már idilli, annak ellenére, hogy mutáns emberek, medvék és farkasok portyáznak az erdőkben, és kihalt falvakon vezet át az utunk. Mégis, valami hihetetlen szabadság árad a játékból, és ehhez remek adalék a program egyetlen járműve, a motorunk, amit ugye sokszor a szabadság szimbólumának tartanak. S bár itt is vannak olyan emberek, nem is kis számban, akik rosszabbak, mint a civilizációt elpusztító fertőzöttek, rengeteg jó emberrel is találkozhatunk, így nem olyan nyomasztó a világ, mint a The Last of Us-ban. Itt nem kell minden emberrel úgy megismerkedni, hogy először ráfogod a fegyvert, aztán kérdezel. A bizalmatlanság és a halálfélelem nem állandó társ. Mindezeknek hála a 2019-es Days Gone egy nagyon kellemes, könnyed alkotás, ami sajnos anyagilag és kritikailag nem teljesítette a Sony elvárásait, így a folytatás annak ellenére nem készülhet el, hogy a játék ma már kult státuszban van és rengetegen szeretnék, ha lenne második része. Már csak azért is, mert a vége nyitva maradt. Amúgy az egyik érdekessége még a játéknak, hogy én nagyon-nagyon ritkán használom a gyorsutazás lehetőségét a nyílt világú játékokban. Szeretek real time utazni, számomra illúzióromboló az, hogy a hős egyszer csak a világ másik végébe teleportál. Plusz így nem csúszok le a világ nyújtotta dolgokról, mellékküldetésekről, stb. A Days Gone-ban viszont gyakran éltem vele, mert ez is remekül integrálva lett a játékba. Ugyanis csak akkor elérhető, ha a motorunkban van elég üzemanyag, mert, ha használjuk, pontosan annyi idő telik el in-game, és annyi üzemanyag fogy, mintha real time mentünk volna oda. 12. Metro Exodus Erről a játékról sem akarok sokat regélni, mert a múltban már alaposan kitárgyaltam itt. Legyen elég annyi, hogy nagyszerűen tágította ki a már amúgy is remek, hangulatos Metro-univerzumot, és a fejlesztők egy olyan játékot hoztak össze, amit én nem vagyok rest a Half-Life 2-vel egy lapon emlegetni. Nagyszerű FPS, iszonyú jó pillanatokkal és szerethető karakterekkel, ahol szintén sokat számít, hogy mennyire vagyunk emberségesek vagy épp embertelenek. Lényegében ettől függ, hogy a sztori végén Artyom meghal vagy életben marad. Apropó, ennyire ütős, hősies vége kevés játéknak van, kapásból csak a Mass Effect 2-t tudnám felhozni, ami szerintem felér hozzá – na jó, az túl is szárnyalja (nyilván mindkét játék esetében arra a befejezésre gondolok, amikor mindenki életben marad). 11. Mafia: Definitive Edition A sci-fi mellett a western és a szervezet bűnözést középpontba állító bűnügyi művek (könyvek, filmek, játékok, sorozatok) a kedvenceim. Sci-fire akad itt példa szép számmal, western is lesz mindjárt, de előtte még jöjjön a maffia. Azaz, a Maffia: Definitive Edition, ami címe ellenére valójában a 2002-es Mafia remake-je (aki azt mondja, hogy csak felújított változat, az súlyosan hülye). Mivel igazán jó bűnügyi játék pont olyan sok van, mint western, így nem csoda, hogy nagy rajongója voltam az eredeti játéknak. Sőt én azon csodabogarak közé tartozom, aki nagyon szereti a Mafia 2-t és – most tessék leülni, ha gyenge a szíved – a Mafia 3-at is. És bátran állítom, hogy a remake jobb lett, mint az eredeti. Emberibbek a karakterek, a sztori sokkal logikusabb és folyékonyabb. Nem, nekem k*rvára nem hiányzik az eredeti játék hosszú-hosszú vonatozása, és az olyan baromságok sem, mint amikor a Salieri-család ellenségei besétálnak a főhős után egy olyan bárban, aminek az a neve, hogy Salieri's Bar. A sztori kábé tíz évet ölel fel az 1920-as évek végétől az 1930-as évek végéig, a főhőse pedig Tommy Angelo, akit a vak véletlen tesz egyszerű taxisból gengszterré. Végigkísérhetjük felemelkedését, majd az erkölcsi érzéke miatti bukását. A játék sokat merít a Godfatherből, de képes más perspektívát nyújtani – példának okáért, Tommy maga sosem lesz maffiafőnök, csak caporegime és sokkal emberségesebb, mint Michael Corleone. A játék rendkívül hangulatos és kellemesen kezeli a nyílt világot. Nem egy GTA, de lehetőségünk van küldetések között a ’30-as évek verdáival "száguldozni" és néhány mellékes küldetés megcsinálni a Free Roamban. De, ha ehhez nincs kedvünk, akár az egész autókázósdit kihagyhatjuk, ha az nem kötődik a sztorihoz (a hírhedt versenyzős rész például nem skippelhető – bár már nem is olyan hajtépően nehéz, mint az eredeti játékban). Ám a sztorija a legerősebb, ami követi az eredeti játék történetét, kisebb változtatásokkal – amik mindegyike a javára vált. Az egyik ilyen „kisebb” változtatás például az, hogy Tommy felesége az eredeti játékban lényegében csak cameózik, itt viszont nagy szerepe van abban, hogy hősünk végül azt tegye, amit tesz. 10. Red Dead Redemption 2 Ahogy fent említette, szeretem a western műfajt, de nagyon-nagyon kevés igazán jó videójáték van ebben a zsánerben. A Red Dead-széria ilyen, és ez volt az egyik ok, ami miatt nem csíptem a konzolosokat: ők játszhattak vele, míg a PC-sek nem. A háromrészes szériából csak a második jelent meg végül PC-re, pár évvel ezelőtt, de akkor már volt konzolom. Ennek ellenére PS-en sem játszottam vele nagyon-nagyon sokáig. Túl drága volt, ahhoz képest, hogy milyen idős játék. Aztán valamikor 2021-ben jött egy leárazás, amit már megfelelőnek találtam, akkor bezsákoltam. És milyen hülye voltam! Ezért a játékért simán megérné még most is megfizetni a teljes árat. A Red Dead Redemption 2, ahhoz képest, hogy 5 éves játék, még mindig álomszép. Még PS5-ön is, pedig sosem kapott upgrade-et az új konzolra. Sokszor csak azért ácsorogtam percekig egy sziklakiszögelésen vagy egy magasabb dombon, hogy gyönyörködjek a tájban. És elképesztő az a részletgazdagság és tartalom, amit a Rockstar ebbe a játékba belezsúfolt. Egy barátommal egyszer azon viccelődtünk, hogy ennél a játéknál simán megtörténhetett az, hogy hazament az animátor, és, ha a neje megkérdezte tőle, hogy mit csinált egész nap, nyugodtan rávághatta: lóf*szt. Mert a fiú paciknak ez az alkatrésze is megvan. Meg esznek, isznak, olykor-olykor sz*rnak menet közben. És, ha elhanyagoljuk a táplálásukat, akkor bizony lefogynak, majd éhen halnak, de ha két játékbeli napon át megállás nélkül hajtjuk őket, akkor végül remegni kezd a lábuk, és egy idő után hullafáradtan összeesnek. És ez csak egy a sok dolog közül. A játéknak önállóan működő ökoszisztémája van. Száznál több állat és növény gondoskodik arról, hogy ha átlovagolsz a térképen – ami iszonyú nagy –, mindig láss valami érdekeset. És akkor ott van a mindennapi életüket élő emberek, a több tucat random esemény, és így tovább. Több mint száz órát öltem a játékba, s bár a fősztorit letudtam, még mindig rengeteg tennivaló van, ugyanis a játék végén egy teljesen új pályaszegmens nyílik meg (nagyjából a pálya maradék egyharmada), ahol lényegében egy újabb játék veszi kedzetét új történettel. A sztori pedig kiváló, úgy a fő- mint a mellékes szálak. Remek karakterek mesélik el, és nagyon változatos. Kevés játék van, ami egyszerre képes igazán reálisan, mégis elgondolkodtatóan és ezzel párhuzamosan börleszkbe illően is tálalni ugyanazt a témát. A Red Dead Redemption 2 ilyen. Például egy hosszú küldetéssorozat az amerikai őslakosok helyzetét tárgyalja rendkívül komolyan és sok aspektusból vizsgálva a dolgot, míg a világot járva néha amatőr kuklukszklán gyűlésekbe futhatsz, ami alatt olyan vicces pillanatok zajlanak le, mint amikor a lángoló kereszt felborul és agyonüti a frissen beavatott tagot. Mindezek mellett rengeteg egyéb tevékenységet is csinálhatunk. Vadászhatunk, halászhatunk, fejvadászkodhatunk, segíthetünk embereken, részt vehetünk pisztolypárbajokban, bankot, postakocsit vagy vonatot rabolhatunk, és, ha arra szottyan kedvünk, leülhetünk pókerezni is. A Red Dead Redemption 2 mindezeknek hála nagyon hamar az egyik kedvenc játékommá vált, és a nyíltvilágú játékok között ez a leg-leg-legjobb. Talán ez is a legnagyobb baja, hogy túl részletes, így nagyon könnyű elveszni benne. De én pont ezt imádom. Szeretek elveszni a játékokban. 9. Until Dawn A horrorjátékokkal kapcsolatban vegyesek az érzéseim. A legjobban akkor jönnek be, amikor a hősnek van fegyvere és a mumus valamilyen szörny vagy szörnyek. A szellemek, a zombik, a vámpírok, ezek nekem nem adják annyira. A Resident Evil-játékokat is csak azért szeretem, mert a zombik mellett másfajta szörnyikék is vannak bennük. Az Until Dawn nem egészen ilyen. Ez is inkább interaktív mozi, ahol a döntések sokat számítanak. Meg a reflexeink, hiszen rengeteg a QTE (Quick Time Event, azaz: gyorsan nyomd le a jó gombot) benne, szóval csak akkor érdemes belevágni, ha már reflexből tudod, melyik gomb melyik a kontrolleren (én először nem így játszottam, szinte minden QTE-t buktam). A döntések és a QTE-k azok, amiknek hála a maroknyi tini élete eldől. A hiba itt halált jelent, és az Until Dawn-ban a szereplők java nagyon sokféleképpen meghalhat. Szóval, ha egyszer megúsztad, még nem lehet megnyugodni. És ez a legjobb benne, hogy a szereplők az utolsó pillanatig fenyegetve vannak és haláluk végleges. Nem egyszerű mindet életben tartani. Közben egy remek kis sztori alakul ki, ami bár afféle Sikolyként indul, és úgy tűnik, egy sorozatgyilkos a hunyó, a végén már verdugók elől kell szaladgálni. Közben igazán remek karakterfejlődésen mennek át a szereplők, miközben az egymáshoz való viszonyukat is alaposan megváltoztathatod. És ez az, amiért nekem az Until Dawn nagyon tetszett. 8. BEYOND: Two Souls A Quantic Dream egy másik, a Heavy Raint követő játéka. A főhős ebben egy lány, akinek különleges képességeket ad az, hogy egy szellemlény szó szerint hozzá van kötve. Mi a két karakter között váltogatva ismerkedhetünk meg Jodie Holmes (Elliot Page, bár akkor még Ellen Page volt) és „társa”, Aiden sztorijával, gyerekkoruktól kezdve egészen tragédiákban és csapásokban gazdag felnőttkorukig. Bár játéknak annyira nem lehet nevezni, a program nagyjából 90 százalékát anélkül végig lehet vinni, hogy a kontrollerhez érnél. Döntéseink itt is inkább illúziók, bár azt meghatározhatjuk, hogy a végén Jodie-nak mennyi oka legyen az életre – ugyan a játék a halált is úgy kezeli, hogy az nem a vég, hanem egy új kezdet egy másik létsíkon, szóval a végső dilemma azért erős. Akárhogy is, nagyon szívhez szóló a különböző szervezetek csapdájába eső kislány, később nő életét végig kalauzolni, aki leginkább csak szabadságra vágyik és arra, hogy valaki ne csak azért szeresse, mert természetfeletti képességei vannak, és ne csak egy eszközt lásson benne. A játék fejezetekre osztva tálalja hőseink történetét, ráadásul nem kronológiai sorrendben – mivel az egész Jodie visszaemlékezése, és az emlékek egymásra hatva jelennek meg. Szóval nagyon oda kell figyelni, hogy tudjuk, épp hol járunk az idővonalon (ebben segít a program), és mi miért van, mit miért élhetünk át. Ráadásul ebben a játékban korlátozottsága ellenére egész szabad döntéseket is hozhatunk, például keményen megbüntethetjük a Jodie-t szekáló tiniket, vagy shotival szétloccsanthatjuk azok fejét, akik megpróbálják megerőszakolni. Vagy, ha úgy gondoljuk, akár el is sétálhatunk a g*ci tinik bulijáról, vagy csak ráijeszthetünk az erőszakoskodó trógerekre (vagy lelépünk a bárból, mielőtt szemet vetnek rá). 7. Cyberpunk 2077 (+Phantom Liberty) Szerintem nincs olyan gamer, aki ne hallott volna 2020-ban a Cyberpunk 2077-ről. A játék, ami az évtized botrányát okozta a gamer közösségben azzal, hogy PS4-en és Xbox 360-on játszhatatlan minőségben adták ki, PC-n is csak néhány fokkal volt jobb, és a beígért dolgok felét sem valósították meg. És ez azért volt különösen fájó, mert az a CD Projekt RED tette ezt, ami a Witcher-trilógiával kiemelkedett a kapzsi kiadók és fejlesztők köréből, és a The Witcher 3: Wild Hunt a mai napig hivatkozási alap az akció-RPG-k műfajában. És én ezért a játékért adtam ki nagyon-nagyon sok pénzt (részben pont a Witcher 3 miatt), mert a szipi-szupi (viccen kívül, k*rva tartalmas) gyűjtői kiadást vettem meg, PS4-re. Hülye lennék, ha azt mondanám, nem volt semmi baj vele. Rengeteg programhiba keserítette meg az életemet. Mégis, már a legelső változatban lekötött és nagyon élveztem. Ma pedig már a kiegészítőjét, az októberben megjelent Phantom Liberty-t tolom, a második kijátszás keretében. E sorok írásakor már közel 180 órám van a második végigjátszásban (116 órába telt az első), és szerintem a kiegészítőnek még csak a felét csináltam meg. A Cyberpunk 2077 ma már kicsit sem emlékeztet arra a technikai katasztrófára, amit három éve megjelent. Nemhogy kész, túlnőtt magán. Night City eszméletlenül hangulatos játéktér a hatalmas felhőkarcolóival, megakonstrukcióival, a kietlen Badlandsszel, az apokaliptikus Kutyaveremmel, és így tovább. Iszonyú jó karakterek jelennek meg benne, a küldetések mindegyike teljesen egyedi és millió felfedeznivaló van benne. Jómagam 2020-ban sem bántam, hogy annyi pénzt fizettem a Cyberpunk 2077-ért, ma meg már azt mondom, simán kifizetném ezt újra. A CD Projekt RED újra megmutatta, miért jók ők. Igen, elb*szták 2020-ban, nagyon csúnyán. De végül mindent megtettek azért, hogy jóvátegyék hibájukat és elhozzák azt a játékot, amit közel egy évtizeddel ezelőtt beharangoztak. Sikerült nekik! Most ezt vessük össze az EA és a Bioware hozzáállásával, akiknél a Mass Effect: Andromeda szintén elég tré volt technikai oldalról – bár távolról sem volt akkor katasztrófa, mint a leköszönt konzolgeneráción a Cyberpunk 2077 –, és végül csak az első negyedét javították ki, utána meg még a DLC-t is törölték. Nos, a CD Projekt RED nem csak kijavította a játékot, de a Phantom Liberty képében egy olyan kiegészítőt is elkészítettek hozzá, ami önálló játékként is simán megállná a helyét, ráadásul az alapjátékba is behoz néhány vadonatúj dolgot, például az autó tolvaj megbízásokat. Szóval, így kell a földről talpra állni! Sőt e hónap 5-én érkezik az ingyenes 2.1-es frissítés (ezzel együtt megjelenik az Ultimate Edition, amiben egyben vehetünk meg mindent – de persze ezt nem kell megvenni, ha már megvan az alapkiadás), ami még tovább bővíti a játékot. Végre bekerül a teljesen funkcionális metróhálózat (öt vasútvonal 19 megállóval), új autók és motorok, új utcai autóversenyek, új autópálya, megújul a boss-fight, az autósüldözés, a motorvezetés. Plusz immár sétálás (vagy metrózás) közben is hallgathatjuk a rádiót, és eltölthetünk némi időt szívünk választottjával is. 6. Marvel’s Spider-Man és Miles Morales És akkor itt van a Marvel’s Spider-Man és annak spin-offja, a Miles Morales, ami a Marvel’s Guardians of the Galaxyval ellentétben egy zseniális játék lett. De tényleg, minden téren kiemelkedő. Én már a PS5-ös változattal ismerkedtem meg, szóval nem volt gondom Peter arcának kicserélésével és egy, a PS4-es változathoz képest sokkal szebb játékot ismerhettem meg (egyesek szerint nincs különbség, de ezek az egyének vagy ámítják magukat, vagy vakok). Könnyed, szórakoztató, de néha igen megkapó és elgondolkodtató. Imádom benne JJJ podcastjait, vagy, amikor a May néni által irányított menedékházban csak úgy beszélgethetünk az emberekkel. És állati dolog a hálóvetővel lengedezni New York elképesztően részletes városában. A Miles Morales meg még ezen is túltesz, hiszen azt már eleve PS5-re fejelsztették, New York így még szebb és részletesebb, az új Pókember animációja még változatosabb és finomabb, és így tovább, minden téren jobb lett. Nekem jobban tetszett, mint az elődje, pedig az is piszkosul bejött. Szóval már alig várom, hogy játszhassak a Marvel’s Spider-Man 2-vel. 5. Control A Control szintén egy olyan játék, ami nagyon hamar az egyik kedvencemmé vált. A program ugye ugyanabban a világban játszódik, mint például a múlt hónapban folytatást kapott Alan Wake, olyannyira, hogy míg az alapjátékban utalnak az első részre, az AWE című DLC lényegében az Alan Wake 2 felvezetése. A Control főhőse Jesse Faden, aki a fent tárgyalt BEYODN: Two Souls-ban szereplő Jode Holmes-hoz hasonlóan össze van kötve egy szellemszerű entitással. Hősnőnk egy olyan városból származik, ahol rejtélyes módon rajta és testvérén, Dylanen kívül mindenki eltűnt. Ő pszichológushoz került, Dylant pedig magával vitte az FBC (Federal Bureau of Control). Szóval Jesse az egész életét arra tette fel, hogy kiderítse, hol van Dylan. Egy szép nap aztán meg is érkezik az FBC főhadiszállására, a The Oldest House-ba, ami úgy áll New York közepén, hogy azt senki sem látja – Jesse sem, hogy hirtelen miért látta meg és miért tud besétálni, az a sztori egyik rejtélye. Mi több, nem csak elérhetővé vált számára a hatalmas irodaépület, mint hamarosan kiderül, ő az új igazgatója az FBC-nek, ami éppen a hiss nevű interdimenzionális lények megszállása alatt áll, és amúgy az épületből képtelenség kimenni, mert az előző igazgató lezárta azt. Ja, és az FBC igazgatótanácsa, akik kinevezik Jesse-t, szintén interdimenzionális lények. A kinevezést pedig lényegében orosz rulettel intézik. Ha kézbe veszed a „szolgálati fegyvert” és az nem öl meg azonnal, akkor te lehetsz az igazgató. És, ha mindez nem lenne elég, még egy takarítóval is összefutunk, akit totál nem zavar, hogy élet-halál harc folyik az épületben, ő békésen takarít és alkalmazza Jesse-t, mint az asszisztense. Na, ez kábé a játék első tíz perce. Ezzel veszi kezdetét egy őrült utazás, ami a világ legfurább épületén keresztül zajlik. Az Oldest House ugyanis nem evilági, belsejében paranormális tárgyak, lények és termek vannak, ahol a fizika fejre áll, a fantázia valósággá, a valóság fantáziává válhat. Ahol a hűtő megehet, ha pislantasz, egy gumikacsa bárhová követhet, egy játékgép beszippanthat, vagy egy vonat elszáguldhat veled egy végtelen sínpályán futó, halálos rave partira. És ezek még a legföldhözragadtabb dolgok voltak az FBC repertoárjából. Közben Jesse maga is paranormálissá válik, megtanul repülni, tárgyakat dobálni telekinézissel, pajzsot emelni, és így tovább. Ja, és a szolgálati fegyver is fejlődik. Közben kutat a testvére után, próbálja meggátolni, hogy a hiss rászabaduljon a világra, és persze, na, hát ő az igazgató. Egy egész kormányügynökséget kéne menedzselnie. A Control egy baromi hangulatos és nagyon-nagyon érdekes játék, ahol rengeteg dokut kell elolvasni, hogy egyáltalán megértsd, miről szól ez az egész, mik azok az Alternate World Eventek, mi a különbség az Object of Power és az Altered Itemek között, és így tovább. Ja, és hogyan kapcsolódik ez az egész az Alan Wake-hez. 4. Detroit: Become Human A döntéseket kezelni nem könnyű. Tudom magamról is, hiszen én is döntéseken alapuló vizuális novellán dolgozom, és bizony nem egyszerű ezeket a döntéseket valódivá, nem csak illúzióvá tenni. Sokan szeretik hangoztatni, hogy a Mass Effect-trilógiában számítanak a döntések, de ez önbecsapás. Semmi sem számít, akárhogy döntünk, nem lesz semmi sem jelentősen más. Nem kapunk más sztoriszálat, a kihalt szereplők helyére belép egy új, aki ugyanazt fogja megcsinálni, amit a régi megcsinált volna – legfeljebb kevésbé ismerhetjük meg őket. A Quantic Dream játéka nem ilyen. Itt tényleg számít a döntés. A döntések, néha az igazán aprók is súlyos következményekkel járhatnak. És ez jó, mert három főszereplője igazán szerethető, céljaikat könnyű magadévá tenni, és igazán megráz, ha egy rossz döntés miatt az események nem úgy alakulnak, ahogy szeretnéd, vagy, egyenesen meghal az adott főhős. Igen, ebben a játékban előfordulhat, hogy már a prológusban meghalhat az egyik főszereplő – és bár „visszatér” az már nem ugyanaz a karakter. Sőt minél többször meghal, annál másabb lesz a végkifejlet a számára. Egészen más a játékélmény, ha a prológusban megjelenő Conort a játék végéig életben tartod, mintha többször is meghalna. És ez csak az egyik, a másik két főhős halála végleges, szóval az is eléggé meg tudja csűrni-csavarni a dolgokat. És ez a jó a Detroit: Become Humanben. Káprázatosan szép a mai napig (szintén ötéves játék), imádni valóak a karakterei, és egy baromi jó világot ismerhetünk meg benne. És ez a másik, ami nagyon megkapó. Ha az ember nem rest elolvasni az újságokat és megnézni a híradót itt-ott, szép lassan ráébredünk, hogy miközben mi személyes bajainkkal vagyunk elfoglalva, a világ iszonyú nagy válságban van. És, hogy mennyire komoly dolgok történnek ebben a játékban, mennyire számíthat akár egy jól megválogatott szó is, azt pont a prológus prezentálja. Hiszen egyből egy túsztárgyalásba csöppenünk, ahol egy kislány élete a tét (a kép abból van). És bizony, ha elszúrjuk, nem csak hősünk, de az a szegény kislány is meghalhat. 3. Unchatred-sorozat A The Last of Us-szériát is jegyző Naughty Dog másik üdvöskéje, a 4+1 nagy epizódot (Uncharted 1-4 és Lost Legacy spin-off) megélt széria, aminek a főhőse egy modern Indiana Jones, vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy egy női Tomb Raider. Nathan Drake jellemileg olyan, mint Indy, ténykedése meg leginkább Lady Lara Croftra emlékeztet, hiszen falakat és hegyeket mászik meg, és rengeteg tűzharcban vesz részt. Meg hát ő osztogat jobb- és balegyeneseket is. Az Unchartedek mindegyike egy laza kaland, ami Drake és szívszerelme (későbbi felesége), Elena körül bonyolódik, és olyan emberkék asszisztálnak neki, mint a mindig kedélyes apafigura, Sully és a kiszámíthatatlan Chloe Frazer, aki az említett Lost Legacy spin-off főhőse. A játékszéria első része még PS3-ra jelent meg 2007-ben, az utolsó, a Lost Legacy pedig PS4-re 2017-ben, de tavaly ez és az Uncharted 4: Among Thieves kapott PS5-ös felújítást (az eredeti három részt pedig PS4-re újították fel). Történetét tekintve egyik sem nagy szám, bár azt azért hozzá kell tennem, hogy az ősi városok és romok felfedezése és az első két játékra jellemző horror vonal (itt még szörnyek is megjelentek) nagyon sokat ad hozzá. A legerősebb része mégis a karakterek. Nate és Elena párosát nem lehet nem szeretni, és szinte drukkol az ember, hogy jöjjenek össze. Persze, mint valami szappanoperában, részről-részre akadnak gondok a kapcsolataikban. Összejönnek, szétmennek, összeházasodnak, válófélben vannak... Mégis, mindig egymásra találnak. És akkor még ott a felhőtlen humor, amit Chloe, Sully vagy az idősebb Drake szállít, és persze a tényleg iszonyó felhőtlen akciózás, amit az új részekben már moziszerű látvány kísér. Ennél a játéknál nem fogsz sosem könnycseppeket morzsolni, de akárhányszor végigviszem őket, mindig nagyon jól érzem magam a végére. 2. The Last of Us Part 1-2 Erről a játékszériáról most nem fogok bőven írni, mert rengeteget írtam már ebbe a topikban és a sorozat topikban is róla. Nagyon-nagyon szeretem mindkét részt, nagyon örültem, hogy az elsőnek elkészült a remake-je, és igen, boldogan ki fogom csengetni a 10 dollárt a második rész PS5-ös változatáért, hogy végre teljesen egy szinten legyen eme két nagyszerű program minden téren. A The Last of Us Part 1-2, így egyben az egyik legjobb játék, amit nagyjából 30 éves gamer pályafutásom alatt végigtoltam. Nem is egyszer, nem is kétszer. Az elmúlt öt évben szerintem az elsőt már több, mint tízszer (a remake-et is beleszámítva), de a Part 2 sincs sokkal lemaradva. 1. Horizon: Zero Dawn és Forbidden West (+Frozen Wilds és Burning Shores) Az abszolút favorit, a kedvenc játékom. Pont. A kettő együtt. Pont. Az egyetlen videojáték, amiből LEGO készletem van. A legérdekesebb világgal bír, amivel valaha találkoztam videójátékban és nagyjából a legjobb sztorival is. Kész, ezt nem tudom ragozni. Ez az a játék, amit egy kérdés miatt vettem meg. Miért mászkálnak robot állatok a világban, miközben az emberek középkori viszonyok között élnek? A válasz számomra a világ két legjobb játékait hozta el (amihez nagyon szorosan hozzátartozik a két kiegészítő). Pont. És a Horizon: Forbidden West - Burning Shoresnál momentán nincs szebb játék PS5-re, ezt is bátran ki merem jelenteni. Na, hát ennyi volt. Persze jóval több játékkal játszottam, csak nem mindegyik tetszett annyira, hogy bővebben írjak róla. Példának okáért ott a Ratchet and Clank, ami egy nagyon aranyos platformer játék, élveztem, míg játszottam vele, és aztán el is felejtettem. Megemlíteném még a Callisto Protocolt, ami ugyan betölti a sci-fi-horrorok iránti vágyamat, de távolról sem hagyott bennem mély nyomokat (bár nem lett olyan rossz, mint amilyen rossznak be lett állítva – viszont érezhetően nem egy Dead Space). Meg van egy rahedli program, amit teszteltem, de elég is volt belőlük annyi.

Valyon ki lehet az egyik?

Én akkor is Qui-Gon Jinn-re szavaznék, ha az ellenfele Kylo Ren lenne. Tény, hogy az Uralkodó a Star Wars egyik legfontosabb szereplője, hiszen ő az egész konfliktus kiinduló- és végpontja. Ugyanakkor Qui-Gon kevés szereplése ellenére majdnem ilyen fontos. Hiszen nem csak Anakin, az egész Saga legfontosabb szereplőjének felfedezője és Obi-Wan mentora, de ha nem fedezi fel újra a szellemlétet, akkor nagyon-nagyon sok dolog nem történik meg. Ben Halálával Luke-nak nem lett volna lehetősége elutazni Dagobah-ra, Ahsoka megfullad a Seatoson, Rey-t nem támogatja senki az Ahch-Tón és így tovább. Lehet, hogy csak egy epizódban szerepelt, és cameózott néhány sorozatban, de felfedezése és tettei az egész Sagára komoly hatást gyakorolnak, és nélküle igazából el sem indult volna az egész, hiszen senki sem vitte volna el Anakint a Coruscantra, ami ugye elég fontos momentum. Szóval Qui-Gon Jinn legalább olyan kulcsfontosságú karakter, mint Palpatine.

Egen, tudom, hogy ez a Word mániája. Nem tudom miért ez az alapbeállítás, de sajnos ez egy nagyon rossz beállítás (mivel amcsi program, lehet ott van valami formai szabály, ami miatt szeretik ezt preferálni). Én éppen ezért, ha új Office-t kell telepítenem magamnak, néhány alapbeállítást azonnal átállítok. Imigyen: Fájl -> Beállítások -> Nyelvi ellenőrzés -> Automatikus javítási beállítások. A megjelenő ablakban az Automatikus javítás fülön megadom a "Hibás" rublikába ezt: -- A "Jó" rublikába pedig a gondolatjelet: – Aztán "Hozzáadás" gomb. Ezután, ha írás közben bármikor leütöd kétszer egymás után a kötőjelet, majd space-t nyomsz, a Word automatikusan gondolatjellé formázza. Plusz az Automatikus formázás fülön ki szoktam venni a pipát a "Listastílusok" és az "Automatikus felsorolásokra" részről, valamint ott is szerepel a -- átformázása, azt bepipálom, ha nincsen (sajnos önmagában ez nem sokat segít, ha az Automatikus javításnál nem végzed el a fenti műveletet, sokszo b*szik átformázni). Végül az Automatikus formázás beíráskor fülön is kiveszem a pipát az "Automatikus felsoroláskor" és az "Automatikus számozott listákra" rublikákból. Mindez után a Word felhagy az automatikus listaformázással. Ahogy egy ismerősöm mondta anno nékem okítás gyanánt: te vagy az író, te formázd a művedet, ne a hülye Word. Én még emelett azt is be szoktam állítani a Bekezdés-eknél alapértelmezettként, hogy a bekezdések sorkizártak legyenek, a behúzás típusa "Első sor" és 0,6 legyen, a Térköznél a Sorköz pedig szimpla. De ez már egyéni ízlés kérdése (a behúzást pl. most 0-n tartom, mert amiket manapság írok, azoknál nem kell foglalkozni azzal, hogy a bekezdés beljebb kezdődjön - igen, sajnos nem írok se novellát, se regényt manapság). Ezzel igazából csak időt spórolok magamnak. Szegény, és ezután lelövik? Pedig mennyit henceghetett volna ezzel a tatooine-i Cantinában.

1. fejezet A nyitás tetszett. Főleg a hangulatkeltés erős, a végére nagyon szépen felépült egy olyan atmoszféra, aminek hála komolyan aggódni kezdtem Trish miatt és biztos voltam benne, hogy meg fog halni (ezt az elképzelést az is erősítette, hogy a legjelentéktelenebb mellékszereplőkről is megtudtunk valamit, de róla semmit – azért az első fejezetben legalább a faját érdemes lenne megismerni), és valójában Ferra lesz a főhős vagy Zak. Emiatt kicsit csalódtam a zárásban, sajnos attól a pillanattól, hogy a nikto lábon lőtte, már borítékoltam, hogy Ferra megmenti. Plusz a láblövés elég nehezen hihető ilyen helyzetben, mert egy futó ember lábát eltalálni egy mesterlövésznek is becsületére válna. A nikto kezét vagy az Erő vezette, vagy egy igencsak szerencsés béna lövész, aki képtelen célba venni egy hátat, de véletlen eltalál egy gyorsan mozgó, kis célfelületet nyújtó lábat. (Szólott a fegyverb*zi énem, ne is törődj vele.) Ám ezt leszámítva a sztoriba ennél a fejezetnél nem tudnék belekötni. A környezet lefestése ügyes. Néhol kicsit túlírt (ezekre majd kitérek), de egyik sem vészes, szerencsére nincsenek többsoros, többszörösen összetett, jelzőkkel feltupírozott cifra mondatok, amiknek elfelejted az elejét, mire a végére érsz, mert annyira túlvannak bonyolítva feleslegesen körülírt részletekkel, mint amilyen ez a mondat is lett csak és kizárólag a példa kedvéért. Tetszenek az olyan apró motívumok is, minthogy a karakterek megállnak az út közepén, erre a járókelők bosszúsan kerülgetni kezdik őket. Ez életszerűvé teszi a helyzetet (ezt felhasználhattad volna a végén a lövöldözésnél, hogy a dokk előtt sorban állók is szétszaladtak - amit Trish akár az előnyére is fordíthat). Vagy, amikor Trish leguggol Ferrához, ami előrevetíti egy anya-lánya kapcsolat kialakulásának lehetőségét. Szóval első fejezetnek jó, simán tovább olvasnám ezután. És fogom is, de csak "holnap" (ami nektek már ma, mivel negyed öt van ). És akkor néhány „szakmai” meglátás: Ez nagyon nem helyes: - Engedje el a lányt! Így helyes: – Engedje el a lányt! Párbeszédet gondolatjellel kezdünk, nem kötőjellel, és nem kell utána öklömnyi kihagyás. Ez így ebben a formában elég ronda központozás hiba. Olyasmi, amiért egyes szerkesztők olvasás nélkül visszadobnák a művet (ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg). Ahogy már írtam, néha túlírt a szöveg. Például: „A forrása, egy magas, sötét tunikát viselő, fekete hajú férfi, a sikátor átellenes kijáratából figyelte őt és Ferrát.” Pár mondattal később: „A fekete hajú férfi óvatosan közelebb lépett a sikátor szívében megbújó pároshoz.” Egyszer már tisztáztad, hogy fekete hajú férfi. Vagy: „lopva élesítette a csuklópántjában elrejtett három duracél vibropengét” „aktiválta a csuklópántját, amely villámgyorsan kilőtt kettő bekészített vibropengét” „közben belevágta a harmadik bekészített vibropengéjét” Háromszor írtad le, hogy harcra kész állapotba hozta a vibropengéket. Elég egyszer, aztán az olvasó már tudni fogja, honnan vannak a pengék. „Sokáig azonban nem örülhetett, mert a korábbi detonáció kaotikus romjaiból vörös energianyalábok kezdtek záporozni egyenesen felé.” –> na, ez egy tipikus túlírt mondat. „Korábbi detonáció”, felesleges infóközlés, hisz tudjuk, hogy robbanás történt, két sorral feljebb írtad. „Kaotikus romjaiból”, feleslegesen jelző, ráadásul fura is. Egy robbanás után maradhatnak rendezett romok? Mindenki tudja, hogy bármi marad egy robbanás után, az kaotikus. Plusz ezt a képet már megfestetted pár mondattal korábban: „a támadó pedig beleveszett a hirtelen felcsapó törmelék, por és füst ködös egyvelegébe” – ezzel szépen leírtad a „kaotikus romokat”, nem kell tovább cifrázni. Egyszerűbben, befogadhatóbban, plusz 35 karaktert megspórolva: „Sokáig azonban nem örülhetett, mert a romok közül vörös energianyalábok kezdtek záporozni felé.” Sőt lehet még egyszerűbb is (bár inkább az előbbi, mert a stílusodhoz az jobban illik): „Mégsem örülhetett, mert a romok közül vörös energianyalábok kezdtek záporozni felé.” „Kissé magasan volt, de talán…” –> narrációban nem szerencsés a három pont használata, ha nem E/1-ben meséled, vagy nem hallhatjuk konkrétan a szereplő gondolatait. Te vagy a mesélő, neked nincs szükséged hatásszünetekre, és tudnod kell, mit akar a szereplő. Ez jobban festene így: „Trish gondolkodást színlelve kivárt, közben kiszúrt egy szóba jöhető párkányt. Kissé magasan van, de talán… – suhant át az agyán egy ötlet.” Ezzel azt is kiküszöbölöd, hogy kétszer írod le egymás után, hogy csak imitálja a gondolkodást. És, ha már … . Kissé sokat használod, olyan mondatok végén is, ahol indokolatlan. Pl.: „Hallgatom az ajánlatát…” és „Nem kell meghalnia egy ismeretlenért…” Miért vannak itt a pontok? Ezek kerek mondatok, senki és semmi sem szakítja félbe a beszélőt. Plusz még egy: a niktók leírása kicsit cifra. Egyrészt, egyáltalán nem kapunk leírást arról, hogyan is néz ki egy nikto, de az avatatlan számára még az sem lesz világos, hogy ez egy faj. Az SW-n belül akár bandanév vagy típus is lehet. De még az SW rajongók között sem tudja mindenki kapásból, hogy milyen faj ez. Ráadásul lendületből egy olyan fajt kaptál ki, aminek három ismert alfaja van, szóval melyikről van szó? Esral'sa'nikto (szürke), kadas'sa'nikto (zöld) vagy kajain'sa'nikto (barna)? Így még egy kislexikon SW rajongó dolgát is megnehezíted. (Megjegyzem, ez elég általános hiba a Star Wars regényekben. Nagyon sok író nem bajlódik azzal, hogy pár szóban meghatározza egy idegen faj jellegzetességeit, egyszerűen alapnak veszi, hogy az olvasó tudja, melyik mi. De ez sajnos rossz feltételezés. Még nekem is sokszor utána kell néznem, hogy melyik lény micsoda, főleg ha az újabb fajokról vagy a kevésbé népszerű régiekről van szó.) Másodszor, nem olyan fontos szereplők, mégis többet kiemeltél közülük (ez is túlírás). Ott a testes, idős vezér, akiről egy mondatot olvashatunk, mégis kapott két jelzőt, meg csattogó karpereceket. Aztán ott a vékony, redőzött homlokú, akit Trish lelő. Minimális szerep, mégis két jelzőt kapott. És persze ott a világos bőrű, aki szerepének megfelelően lett megírva. Egyetlen tulajdonságot adtál neki, ami könnyen megjegyezhető és így a karakter követhető. Ez így profi. A gyalogáldozatot egyáltalán nem kell jellemezni, nála éppen elég arra a pár mondatra az, hogy ő nézte végig páholyból Trish trükkjét. A vezérnek meg elegek lennének a karperecek (ezek is jellegzetesek, könnyű elképzelni és megjegyezni), amennyiben később még lesz szerepe. Ha nem, őt is ki lehet hagyni, mert ebben a cselekményben teljesen lényegtelen, hogy van-e vezér vagy nincs. „Ekkor előszedte a belsőzsebéből az utolsó villanógránátját, és – gondosan ügyelve rá, hogy ő maga másfelé nézzen – a támadó felé hajította.” – ez most kicsit kötekedés a részemről, bocsáss meg érte. Nagyon nem szerencsés úgy eldobni egy gránátot, hogy nem nézel a célpontra. Mi van, ha túldobod rajta, és a támadónak is a háta mögött villan? Vagy visszapattan valamiről és eléd érkezik vissza vagy takarásba esik? Eldobod, aztán utána bőven van még időd elfordulni vagy csupán lehunyni/eltakarni a szemedet. És mivel itt eleve egy konténer mögött van a hősünk, még erre sincs szükség, elég visszabújnia a konténer takarásába. Na, ennyi. Igazából ezek egyike sem nagy hiba, inkább csak iránymutatásnak szánom. Ha átadnád egy szerkesztőnek, valószínűleg ugyanezekbe kötne bele. Kivéve azt, amivel kezdtem, a gondolatjellel kezdés és a tabulátor nagyon rossz használta. Ez olyasmi, ami az én szememet is zavarja. Minden más jó, sőt vannak nagyon jó szakaszok is, szóval jöhet a folytatás.

Ki vagy mi az a KB és mi köze ennek az egészhez egy legenda műnek?

Valószínűleg senkinek sem okozok meglepetést azzal, hogy Kylo Renre tettem.

Maximum azért tudnék elképzelni felszólalást a Jedi Rend ellen, mert az utóbbi fél évszázad legnagyobb sz*rkeverői ex-Jedik voltak: Dooku/Darth Tyranus, Anakin Skywalker/Darth Vader és Ben Solo/Kylo Ren. Ráadásul mostanra már nem csak ez, de az is köztudott, hogy az Uralkodó szintén Erőhasználó volt. És akkor még ott vannak a szintén sokak által ismert inkvizítorok (mindegyike hajdani Jedi) és a Ren lovagok is. És ki tudja még, mit fognak művelni az éjnővérek, ha visszatérnek Thrawn oldalán. Szóval alapvetően van ok arra, hogy a Galaxis egyszerű népe ne nézze jó szemmel, ha növekedőben van egy újabb fegyveres Erőhasználó szervezet. Mi több, félje őket. És igazából erre már mutattak jelek. Amikor kiderült, hogy Darth Vader volt Luke és Leia apja, a Szenátusban egyből betámadták Luke-ot, és pont azért, mert Erőhasználó: "Ám volt valami a beszédében, ami újabb, talán még súlyosabb aggodalmakra adott okot. Leia hercegnő megemlítette a fivérét, a híres Luke Skywalkert, aki az utolsó években ritkán mutatta meg magát a nyilvánosságnak. Leia hercegnő talán tanult az apja hibájából, de ugyanez igaz a testvérére is? Ha gonosz célokra használja a legendás Erőt, hogyan védekezhetünk ellene?" - Sindian úrnő (Vérvonal) És ez még Sidious visszatérése és Kylo Ren, azaz egy Skywalker-leszármazott gonosz ténykedése előtt volt, még békeidőben, 24 évvel az endori csata után. A háború után, amiben több bolygó pusztult el egy év leforgása alatt, mint a klón háborúkban és a polgárháború közel egy évtizede alatt összesen, hát nem biztos, hogy az emberek keblükre ölelik egy újabb Jedi Rend kialakulásának látványát. A félelem nagy úr, és az elmúlt több mint fél évszázad elég komoly alapot adott arra, hogy az emberek féljenek az Erőhasználóktól. És 15 évvel az exegoli csata után még nem lehet arra apellálni, hogy rég volt és már senki sem emlékszik Sidiousra, Kylo Renre és a Ren lovagokra. És akkor még ott van az, hogy Rey Palpatine leszármazottja. Már az sem feltétlen szerencsés, hogy a Skywalker nevet vette fel - Darth Vader és Kylo Ren sajnos elhomályosíthatja Luke Skywalker hőstetteit. De, ha valahogy kiderülne, hogy Rey vérségi rokonságban áll az Uralkodóval, hát az komoly gondokat okozhat. Ugyan Rey elvileg még Finn-nek és Poe-nak sem mondta el ezt, de az exegoli citadella nem dőlt romba, és ki tudja, milyen információkat rejt a mélye. Szóval az, hogy Lor San Tekka mit mondott, az a galaktikus nézőpontból olyan, mintha meg sem szólalt volna. Ő egyetlen ember, ráadásul halálakor már csak kevés hozzá hasonló lehetett az emberek között. Mert ő még látta a Jediket egy jobb időszakukban, a klón háborúk előtti két évtizedben (kb. 23. éves volt a háború kitörésekor). Ráadásul világlátott ember volt, aki az Erő Egyházának tagjaként az Erőre is tágabb perspektívában látott rá. Ő ismerte az Erő Egyensúlyát és annak jelentősségét, miközben a Galaxis nagyobb része magában az Erőben sem nagyon hisz vagy ha igen, inkább láthatja fegyvernek, ami természetfeletti hatalmat ad olyanoknak, mint Darth Sidious, Darth Tyranus, Darth Vader, Kylo Ren és a többi, az elmúlt több mint fél évszázadban ténykedő gonosztevő. És ők valószínűleg élénkebben élnek az emlékezetben, mint a lassan 50 éve szinte láthatatlan Jedik. Tehát a Jedikre szükség van, ezt tudjuk mi, nézők, meg az olyan, kihalófélben lévő, öreg benfentesek, mint Lor San Tekka. De nem ők a Galaxis népe, nem ők közül kerülnek ki az olyan vezetők, akik félelemből vagy bármilyen más okból akár felszólalhatnak a Jedik visszatérése ellen. Az embereket nem nehéz manipulálni, hülyék is szép számmal csellengenek a Galaxisban, és elég egy hülye, aki képes valahogy hatást gyakorolni másokra, aztán kész a baj. Nem is kell messzire nézni, ott van az új Köztársaság felügyelőbizottsága, akik mindenfélével félremagyarázták a Thrawn-ügyet, amit meg nem sikerült, azt egyszerűen tagadták. És ott is egy hülye volt a kakas.

Barmennyit is nőtt Han a szememben az ep7-nek és a Solónak hála, a vén salabakter sokkat nagyobbat nőtt a szememben az Obi-Wan Kenobinak hála.

Boldog születésnapot!

Azért ez a Scott papa kész vicc már. Minden filmjét újravágja, itt már előre bejelenti, hogy a mozis amúgy csak egy kivonat, de ahhoz a filmhez, amihez szeritem és még nagyon sok ember szerint k*rvára kéne egy újravágás, hozzá sem szagol. Na, szerintetek melyik az a film? Segítek, prommal kezdődik és etheusszal végződik.

Munka közben fut/futott a háttérben. Szóval ilyen félszemmel, félfüllel formában "láttam". Igazából az AWOL még eltűnést sem jelent. Ez az "Absent Without Official Leave" rövidítése, magyarán: "engedély nélkül távozott" és pusztán ezt a tényt fedi le. Imigyen olyanra is mondhatják, akiről pontosan tudják, hol van, amennyiben nem a szolgálati helyén van. Ha mondjuk elhagyja az őrposztját, mert hasmenése van és már nincs ideje erre engedélyt kérni, de mindenki tudja, hogy a budira rohant el, akkor is áll az AWOL.

Nekem fel sem tűnt! Azt hittem, Tom Kane volt a hangja ott is.

A Hollywoodban csellengő pár száz hangszínész közül bárki, akit felvesznek a szerepre. Amúgy rengeteg ismert Jedi túlélte ideig-óráig. Oppo Rancissis, Quinlan Vos, Coleman Kcaj és Tera Sinube (az Obi-Wan Kenobiban már halottak, de a TBB-ben még vígan élhetnek), Luminara Unduli (nem tudjuk, mikor halt meg, csak az a biztos, hogy a 66-os parancs után), Eath Koth (14 évvel a yavini csata előtt halt meg, szóval a TBB idején ő is felbukkanhat), Shaak Ti (Yoda dagobah-i látomása miatt mindenki tényként kezeli, hogy meghalt a Templom ostromakor, de a valóság az, hogy nem tudni, hogya látomás beteljesült-e vagy sem). És ez csak pár, hiszen nagyon sok nevesített Jedi halálát nem láttuk. Cody-t miért hinné bárki is halottnak, ha egyszer vígan éldegélt pont a TBB előző évadában? Soha sehol senki még csak nem is utalt arra, hogy meghalt.

Basszus, ezt én is elfelejtettem, pedig érdekel.

@Donát

Nálam pont ezek a dolgok okozták a nosztalgiát, mert a régi részek ben is nem egyszer vannak k*rva gáz pillanatokkal, amiknél én már akkor is azt éreztem, hogy az alkotók helyett én kérek elnézést. Hogy mást ne mondjak, ott vannak 10 Downing Streetet elfoglaló babaképű, tespedt, folyton fingó idegenek, amik két egész epizódot is kaptak. Ha vakon vágtam volna bele a sorozatba, ott abbahagytam volna, annyira gáz volt (és azután annak az elnökcsajnak, már a pék tudja, mi volt a neve, minden megjelenését nálam követett egy facepalm). Nálam valahogy ezek elevenítik fel a régi RTD-s érát.

Nekem tetszett, számomra megidézte a régi epizódokat. Bár mivel nekem távolról sem Tennant a kedvenc Dokim, és Russell T. Davist sem tartom túl erős alkotónak, így ehhez is így álltam hozzá. És így nekem bejött. Volt itt minden, ami régen, a béna jelmeztől a várt vagy nem várt fordulatokig. Tennant még mindig kisujjból hozza a 10. Doktort, bár talán ez a 14. Doktor kicsit higgadtabb elődjénél - gondolom a korral jár, azért már Tennanton is látszik, hogy nem a 30-as éveiben jár, mint anno, hanem túlvan az 50-en. Szerintem simán van olyan jó, mint a korai évadok átlagos részei, például a The Lazarus Experiment-hez vagy a The Unicorn and the Wasp-hoz. Az én kedvencem a 11. Doktor-Roy-Amy korszak, aztán a 12. Doktor-Calara korszak, aztán a 9. Doktor-Rose korszat, és csak ezután jön a 10. Doktor-Donna korszak - a legutolsó meg az egész 13. Doktor éra, annál az első évadon nem is jutottam túl.

Boldog születésnapot!