Dzséjt

HBO Max.

65 Pitch Black a Jurassic Parkban, avagy az ifjú Ahsoka Tano és Kylo Ren túlélőtúrája 65 millió évvel ezelőtt. Egyszóval: megnéztem. A filmet, amit nekem teremtettek. Űrhajók, dinoszauruszok, Kylo Ren, lézerstukkerek. Hát mi kell még? Őszintén, nekem úgy tűnik, ennél több nem. Legalábbis ahhoz, hogy másfél órára kikapcsolja valami az agyamat és jól szórakozzak. Azon kicsit összehúztam a szemöldökömet, hogy megint az emberiség kialakulása előtti emberekhez van szerencsénk, de ez a film sokkal jobban kezelte ezt, mint például a Battlestar Galactica, ami nevetségesen ostobán tálalta ugyanezt a felállást, és ezzel ki is nyírták a szériát a szememben. Adam Driver ilyen másodrangú szerepben is tök jó, és szerintem Ariana Greenblatt - akiről a trailer előtt azt sem tudtam, hogy létezik, most meg azonnal felismertem, mint az ifjú Ahsoka Tanót - is jól nyomta. Tetszett a párosuk Nekem a koncepció is bejött, mármint, hogy az apafigura nem érti a kislányt, és így próbálnak túlélni. Noha maga a sztori a végéig kiszámítható volt, ez sem zavart. Vagyis rosszúl mondom, egy ponton nem volt kiszámítható, amivel kicsit meglepett. A dínók is tetszettek. Egyrészt örültem, hogy eltértek a Jurassic-franchise-zal divatossá vált dizájnoktól, másrészt tök jó volt végre kb. reális velociraptorokat látni, és a készítők kicsit a fantáziájukat is bevetették, legalábbis ami a négylébú ragadozókat illeti, amikről szerintem Alan Grant sem mondaná meg, hogy miafrancaszauruszok. Mindent összevetve, nekem tetszett. Nem nagy durranás, de streamingen megnézve másfél órára nekem tökéletes kikapcsolódást nyújtott. Sam Raimi neve a producerek között meg meg sem lepett már, mert tényleg baromira erősen érződött rajta a Pitch Black szag. De az sem csoda, hogy tetszettek a ruhák, a dizájnerük ugyanis ugyanaz a Michael Kaplan, aki az ep7-9-en is dolgozott. Sőt még Michael Giacchinót is befűzték, hogy zenei konzultánsként közreműködjön. Ez a film olyan, mintha két SW film forgatása között hozták volna tetőalá, mint mellékprojektet.

Meggondolták magukat, újra. Ha mindig az lenne, amit elsőre kitaláltak, akkor most az ep7-9 makroverzumokról szólna, Darth Maul nem élte volna túl az ep1-et, Anakin meg Palpatine fia lenne. Szerencsére engem személy szerint rohadtul nem tud érdekelni, mit gondoltak először a készítők, vagy másodszorra, harmadszorra, az sem, miket mondtak interjúkban vagy mi felé mutatott egy ponton a sztori. A kész dolog érdekel, az, hogy abba beleillik-e az, ami végül lett. És az, hogy Djarin nem veszi le újra a sisakot, teljesen beleillik, nekem pedig nagyon tetszik (bár megértem, ha valakinek a másik irány jobban bejött volna, de ez nem jelenti azt, hogy ez az irány rossz lenne). Az első két évadban egy olyan karaktert építettek fel, aki nagyon mélyen elkötlezett amellett, hogy az általa ismert krédó útján jár. És amikor két alkalommal levette a sisakot, az is jelezte, mennyire fontos számára Grogu. Lényegében mindkét alkalom egy kinyilatkoztatás volt a részéről: ez a gyermek fontosabb neki, mint az, amire az egész addigi életét feltette. És azzal, hogy ezután nem vette le újra, csak még értékesebbé tették ezt a két momentumot. Hiszen hány panasz volt itt is arra, hogy az egész elválás jelenetét "semmissé tette" (amivel szintén nem értek egyet) az, hogy ilyen hamar újra összeállt apa és fia. Ugyanezen gondolatvonalon haladva azt a két sisaklevevős jelenetet is "semmissé" tette volna az, ha ezután Djarin minden jött-ment, jelentéktelen alak előtt leveszi a sisakját. És a 3. évadban, vagyis már a The Book of Boba Fett-ben elkezdték építeni, miért fontos neki, hogy visszatérjen a krédó útjára. Számára ez jelképezte a becsületet, valamit, ami mellett ki kell tartania. Ráadásul Grogu elvesztése (ő egészen Grogu visszatértéig nem tudta, hogy ez pár hónapra vagy egy egész életre szól) üressé tette az életét, és azzal, hogy kitagadták az Őrzők Gyermekei közül, lényegében újra hontalan lelencé vállt. Nem csoda hát, hogy próbált visszakapaszkodni oda, újra célt és értelmet keresett az életének. És egyáltalán nem csoda, hogy ezt a régi életében kereste és végül lelte meg. A fiúk elvesztése után Leia és Han is visszatért a régi kerékvágásba, de a Jedi enklávé pusztulása után még Luke is a régi paraszti életében keresett menedéket. Egy súlyos csapás után a régi életforma, a régi szokások biztonságot nyújtanak. Grogu visszatérése meg csak megacélozta a hitét, hiszen már tudta, mennyire fontos neki ez az élet, és az ezáltal képviselt értékek, amiket nyilván szeretne továbbadni a fiának, és az sem lesz ártalmas, ha Grogu ugyanúgy érezni fogja, hogy tartozik valahová, ahogy Djarin is érezte ezt egész életében. És hát elég frissen él benne az emlék, hogy milyen, ha nincsenek gyökereid. El is kezdte erre az útra nevelni. S ezen a vonalon haladva, ha valaha is újra leveszi a sisakot valaki más előtt, az ugyanolyan szignifikáns eset lehet, mint az előző kettő, amikor Grogu miatt tette meg ugyanezt. (Szándékosan nem számoltam azt, amikor IG-86 vette le a sisakot, hiszen az egy droid volt, és eleve nem Djarin távolította el a tökfödőt.) És mindezek miatt szavazok Din Djarinra. Ugyan továbbra is fenntartom azt, amit korábban írtam Liana Hallikról, Grogunál sokkal jobban kedvelem az apját és sokkal érdekesebbnek is tartom mindazt, amit eddig megtudtunk róla. És igen, ez igaz Kestrel Dawn-nal szemben is. Szóval Tanith Ponta, bár korábban megnyert magának, a mostani ellenfelével szemben kikap. Hiszen...

Rey Skywalkerre tettem. Luke az OT-ben sosem állt közel hozzám. Csak a The Last Jediban szerettem meg, ott vált végre érdekes karakterré és érte el, hogy érdekeljen a sorsa, hogy többet akarjak látni belőle. Ennek az öreg Luke-nak a hatására tetszett a The Mandalorianben feltűnt "nagy harcos", ami egyértelműen azoknak a fanoknak készült, akik így képzelték el Luke-ot. Ám egyben remek kontrasztként is szolgált a TLJ-s öreg Luke-hoz. Majd jött a The Book of Boba Fett, amiben a mestert is láthattuk, aki bölcsességgel és türelemmel tekint a világra és a körülötte lévőkre. E kettő együtt pedig megmutatja, mi bújik abban az öreg Luke-ban ott, a craiti csata előtt, és felvezeti mindazt, ami a Craiten magán történik. A TLJ nélkül számomra a két sorozatbeli feltűnése is súlytalan lenne. És ez a fontos: a TLJ nélkül Luke nekem a mai napig érdektelen lenne. Rey azonban az első feltűnése óta szimpatikus. Kedvessége és ártatlansága alapból feltűnővé teszi egy olyan nyers és durva környezetben, mint a Jakku. És mindezt úgy éri el, hogy percekig meg sem szólal. Közben megismerhetjük szerelői kvalifitását, ügyességét és elvágyódását. Ez utóbbi közös benne és Luke-ban, ugyanakkor számomra ez is érdekesebb Rey-ben. Luke-ot ugyan hajtja a kalandvány, de úgy érzem, részben a szigorú nagybácsi akarata elleni lázadás is ez. Rey-nél viszont tiszta, semmi más nincs jelen, csak az, hogy elmenjen, világot lásson. És míg Luke-ot a nagybátyja tartja vissza, addig Rey-t önmaga, az a - sajnos - híú remény, hogy a szülei visszatérnek hozzá. És ezt máris egy plusz, tragikus réteget helyez Rey jellemére. Persze a durva környezet megtanította az önvédelemre, és pilótának sem utolsó - bár míg Luke csont nélkül végig tud repülni a Halálcsillag árkában annak ellenére, hogy életében először ült vadászgépben, addig Rey számára a felszállás finoman szólva is zögykölődős, majd kétszer is meghúzza a Millennium Falcont első repülése során. És Rey az ep7 további részeiben, majd az ep8-9-ben is végig fenn tudta tartani az érdeklődésemet. Eltökéltsége, hibái, jósága és külső és belső küzdelmei miatt az egyik kedvenc karakteremmé és kedvenc Jedimmé vált. Az sem utolsó szempont, hogy Palpatine leszármazottja, és ezzel az örökséggel képes ennyire jó lenni. Mert Anakinban azért bőven volt jó, szóval nála valahogy nem meglepő, hogy a gyermekei is azok. De Darth Sidious született gonosztevő, így az, hogy egy tisztaszívű unokája született, érdekes kontrasztot mutat. Főleg, ha még azt is hozzátesszük, hogy Rey apja mesterségesen lett létrehozva, majd később életben tarta ama célból, hogy ennek a született gonosznak a túlélését biztosítsa. Ami szerintem szintén egy roppant érdekes adalék.

Nekem az 5.5 teljesen reálisnak tűnik. Anno moziban láttam, és hát na, nem dobtam hátast tőle. Pláne, ha a The Mummy-hoz hasonlítom, de szerintem még a The Mummy Returns is jobb annál.

Ma öt éve, hogy PC-ről PlayStationra váltottam, ami egy nagyon hosszú, több mint húsz éven át tartó elhatározást szakított meg. Hiszen a ’90-es évek óta voltam elhivatott PC-s, és én is azok közé tartoztam, akik nem becsülték túl sokra a konzolokat, ráadásul bosszantott is sok jó játék exkluzivitása. Végül ez utóbbi miatt változtattam a gondolatomon, és vettem meg az első konzolom, a PS4 Slimemet. Ezt bő két éve leváltottam egy PS5-re, de maga a Slim még mindig megvan, pillanatnyilag az íróasztalom dísze (bár be van kötve, játszani nem játszom vele). Azóta eljutottam oda, hogy PC-n már egyáltalán nem játszom, az teljesen „munkagép” lett – mondjuk ebben nagy szerepe van annak, hogy otthagytam a PC Gurut, mert az elmúlt öt évben már csak miattuk játszottam PC-n, ugyanis nem minden játék készült el konzolra, amit teszteltem, illetve olyan is megesett, hogy direkt PC-re adtak kódot. Szóval, öt éve árultam el a PC Master Race-t, most erről szeretnék kicsit megemlékezni. Egész pontosan, írnék pár sort azokról a játékokról, amikkel az elmúlt fél évtizedben játszottam, természetesen kizárólag a PS4-en vagy a PS5-ön (vagy mindkettőn, hiszen a kedvenceimet több ízben is végigjátszottam már). Úgyhogy bár hiába imádom, a The Witcher 3: Wild Hunt vagy a Mass Effect-sorozat nem lesznek itt, mert azokkal PC-n ismerkedtem meg és játszottam rengeteget (a Witchert konzolon még egyszer sem vittem ki, csak elkezdtem, a Mass Effect-trilógiát egyszer pörgettem ki, az Andromedával meg épp játszom). Szóval, @Bomarr után szabadon, listázzunk. Ja, és két részletben tálalom, mert nem tétlenkedtem az elmúlt öt évben. 33. What Remains of Edith Finch Ez a kicsi, kisköltségvetésű játék csak azért került fel a listámra, mert kevés olyan játék van, aminek a sztorija kijátszása után el akartam bújni a takaró alá, hogy ott vészeljem át az okozott depressziót. Nem nagy cucc, az egész annyiról szól, hogy alaposan körbe kell járnunk egy ásóhegynyi szigetet, hogy kiderítsük, mi történt Edith Finch-csel. Szóval a cím nem árul zsákbamacskát. De a misztikus utazás végén egy százas zsepi tuti elfogy és felmosóronggyal kell felitatni a könnyeinket. A What Remains of Edith Finch egy zseniális játék a maga nemében, amit soha többé nem vagyok hajlandó elővenni. Egyrészt mert másodszorra már nem tudná ugyanazt a mély és megrendítő hatást elérni, másrészt mert még egyszer nem is akarnám ezt átélni. 32. Terminator: Resistance A Terminator: Resistance egy érdekes játék abból a szempontból, hogy egy kis lengyel csapat, a Teyon kisköltségvetésű fejlesztése. És bár a program 2020-ban jelent meg, nagyjából 10 évvel volt lemaradva az akkori standardoktól. Elavult grafika, animáció, játékmenet, MI, akciók… Szóval, ha a 2010-es ével első felében jelent volna meg, valószínűleg hatalmas sikert aratott volna. Akkor mégis mit keres itt, ezen a listán? Nos, a szíve miatt. A Teyon egy őszinte rajongó csodálatával, tudásával és tiszteletével alkotta meg ezt a programot, és ez minden pixelen érződik. Ez a játék nyújtja azt, amit a Terminator 1-2 flashbackjeiben láttunk (szó szerint, mivel azok a flashbackek szerves részei a játékoknak, nem csak részeseivé válunk, de megismerhetjük résztvevőiket, előzményeiket és következményeiket is), amire minden T-rajongó vágyik a T2 óta, és több szív van ebbe az egy játékban, mint a T2 után megjelent összes Terminator-mozifilmben összesen. És több tisztelet is. Ráadásul a játék még meglepetésekkel is képes szolgálni, például döntéseinkkel befolyásolhatjuk egyes karakterek sorsát, illetve hiába járunk a jövőben, a készítők képesek voltak gyönyörűen beleszőni a sztoriba az időutazást is. Így számomra minden hibája és elavultsága ellenére a Terminator: Resistance sokkal-sokkal-sokkal jobb folytatás, mint a Rise of the Machine, a Salvation, a Ganyézis… Genisys és a Dark Fate. És persze, mondhatjuk, hogy az eme filmek által támasztott léc nincs túl magasan, de akkor azt mondom: sztoriját, hangulatát és karaktereit tekintve simán van olyan jó, mint a T1-2. 31. Heavy Rain Na még egy Quantic Dream játék, méghozzá az egyik első. A 2010-ben megjelent program nem mai darab, ez látszik is rajta. Főleg grafikailag. Meg abból is, hogy mennyire másabbak voltak akkoriban a standardek. Példának okáért ebben a játékban van egy elég explicit szexjelenet, amelyben az előjáték interaktív (az ezt megelőző Fahrenheitben is volt szexjelenet, de ott még az aktus is interaktív volt, amit az amerikai változatból – az Indigo Prophecy címen jelent meg – ki kellett vágni). Plusz a QTE-k és döntések igencsak szigorúak voltak, sok esetben arra sem adtak időt, hogy felfogjuk, mit kéne csinálni. Ami igencsak reális volt, hiszen például autósüldözés közben az embernek nincs végtelen ideje gondolkodni, csak reagál. Ez egyfelől bosszantó, hiszen így nagyon nehéz úgy alakítani a sztorit, hogy az nekünk tetsszen. Másrészt reális és izgalmas. A poén az, hogy amikor ezt a játékot kijátszottam, még nagyon nem volt rutinom a kontrollerbe, szóval az első végigjátszás során lényegében a legrosszabb befejezést hoztam össze. Két főhős meghalt, a harmadikat letartóztatták, a sorozatgyilkos megmenekült (ja, amúgy ez egy krimi-thriller), a gyerek, akit meg kellett volna menteni, meghalt. Cudajó vég ez. Persze van egy könnyebb mód (nem kell mintákat rajzolgatni a tapipadon, vagy ide-oda rángatni a kontrollert, és az idő is több a döntésre), én azzal játszottam később, így több lehetőségem volt felfedezni a Heavy Rain remek és szerteágazó sztoriját. Akárcsak a Detroit, ez a program sem csak illúzióban tárja elénk a döntéseket. Sőt szerteágazóbb, mint a későbbi játék, itt tényleg nagyon sokféle befejezés lehet. És pont ezért jó és érdekes ez a játék, még ha kicsit bugos is, és van néhány elem, ami fura (például az egyik főhős sci-fibe illő AR szemüvege nagyon nem illik a 2010-es éve jelenében játszódó világba). 30. Titanfall 2 Az első Titanfall egy szürke kisegér volt, egy szimpla online akciólövölde. Ám a Respawn, aminek a Jedi-sorozatot is köszönhettük, nem elégedett meg ennyivel, és elkészítették a már sztori móddal is bíró Titanfall 2-t, ami iszonyú nagy meglepetéssel szolgált. Baromi jó sztorija lett. Hősünk egy háború résztvevője, aki összekapcsolódik egy MI irányította óriási robottal. Különös párosuk pedig igencsak megragadó, történetük pedig meghökkentő és egy háborús játékhoz képest néha megindító. Ráadásul az, hogy bármikor ki- és bepattanhatunk a robotba, igencsak változatossá teszi az akciókat, hiszen hol egy megállíthatatlan istencsapása vagyunk, hol mezei bakák. S bár a Titanfall 2 talán nem a legkiemelkedőbb akciójáték, ezzel együtt is nagyon emlékezetes tud maradni, amit a zsáner rajongóinak mindenképpen érdemes kipróbálni. Nem fognak csalódni. 29. Vampyr Bár nem szeretem a vámpírok témáját (kevés túlhasználtabb témát tudnék említeni, talán csak a zombikat), a Vampyr mégis érdekelt. De csakis a francia Dontnod Entertainment miatt, akik előzően olyan játékokat tettek le az asztalra, mint a cyberpunk Párizsban játszódó, emlékmanipulálós Remember Me vagy a szintén nagyon szívhez szóló, időmanipulálós Life Is Strange. Ráadásul kis személyes kapcsolatom is volt a játékhoz, ugyanis az egyik kölni Gamescomon zárt ajtók mögött az elsők között láthattam mozgásban a játékot. A 2018-ban megjelent játék 1918-ban játszódik, Londonban, ahol járvány, szegénység és éhínség tombol az első világháború lezárultával. Mi Dr. Jonathan Reidet alakítjuk, akit a háborúból hazatérve megrág egy vámpír, és ő is azzá változik. A játék egy dilemmára épül: az orvos Reidnek döntenie kell, hogy betartja a hippokratészi esküt és senkinek sem árt, vagy hagyja eluralkodni vámpír énjét, és gyilkolni kezd. A Vampyr pedig nem veszi félvállról a dolgot, ugyanis eme dilemma hatással van a történet végkifejletére, de arra is, mennyire lesz nehéz az életünk. Ugyanis, ha Reid vért szív (vagyis megöli áldozatait), akkor sokkal gyorsabban tud fejlődni és szert tenni olyan különleges képességekre, amiknek hála a ritka, de k*rva izzasztó boss fightok könnyebbé válnak. Mindezt fűszerezi a krimi vonal, ugyanis Reid nyomoz saját halála ügyében, plusz ténykedésünk a körzetekre osztott Londonra is hatással van. Például, minél inkább vámpírkodunk, minél több áldozatot szedünk, annál több vámpírvadászt csábítunk oda – szóval hiába fejlődünk gyorsabban, a gondok is szaporodnak. És közben rengeteg kedvelhető, és baromira utálható karaktert is megismerünk, ami csak tovább erősíti a dilemmát. A túlélés kedvéért megcsócsálunk egy kedvelt karaktert, vagy lelkük megőrzése kedvéért életben hagyjuk a sorozatgyilkost? Ez, megtoldva az 1910-es évek megzuhant Londonjának hangulatával egy igazán egyedi játékot eredményez. 28. Star Wars Battlefront 2 (+Resurrection) Ugyan ez a játék sok szempontból nem egy nagy was ist das, mégis hosszú idő után ez volt az első Star Wars program, ami érdemi sztorival bírt. Ráadásul kiegészítője, a Resurrection fontos összekötő kapocs a The Force Awakens és a The Last Jedi között. Sztorija bár nem túl eredeti, mégis érdekes, és például neki köszönhetjük Shriv karakterét, aki azóta olyan művekben jelent meg, mint az Ellenállás újjászületése vagy A Sithek árnyékában. Ráadásul ebben a játékban vehetünk részt a jakkui csatában, és irányíthatjuk Luke Skywalkert, Han Solót, Leia Organát, Lando Calrissiant és Kylo Rent. Mindezek mellett az Aliens vs. Predator 2 óta ez az első olyan játék, aminek többjátékos módjába tetemes időt öltem bele. 27. LEGO Star Wars: The Skywalker Saga Imádom a Legót és a Star Wars-t, és nagyon örültem, amikor hivatalosan is elkezdtek Star Wars legószetteket kiadni. És akkor itt vannak a LEGO Star Wars-játékok, amik a harmadik kedvencemet is betársították a képletbe. A The Skywalker Saga lényegében az egész széria megkoronázása, hiszen itt egy csomagban kapjuk meg mind a kilenc epizódot, sőt még szegről-végről a Rogue One, a Solo és a The Mandalorian is beköszön. A program rendkívül mulatságos, kellemes kikapcsolódást nyújthat az egész családnak vagy akár egy embernek is, legyen felnőtt, gyerek, vagy gyerek lelkű felnőtt. 26. Final Fantasy VII remake Sosem voltam nagy Final Fantasy fan, sőt az eredeti Final Fantasy VII az egyetlen, amivel pár órát eltöltöttem. Nem igazán kedvelem a JRPG-ket, és az sem tetszett, hogy hiába számozott példányok ezek, nem igazán van kapcsolat két rész között. Szóval, ha Final Fantasy, nekem az első animációs film, a The Spirits Within az, ami szóba jön. A remake-et végül azért próbáltam ki, mert egy jóbarátom ódákat zengett róla, plusz a trailerekben megtetszett a világa. Végül nem is bántam meg, nagyon kellemesen szórakoztam rajta, végig lekötött és megszerettem karaktereit is. Bár nem lett épp a kedvencem, de várom a folytatását. 25. Deliver Us the Moon A Deliver Us the Moon lényegében egy sétaszimulátor, amiben egy elhagyatott Holdbázist kell bejárnunk és kiderítenünk, miért szakadt meg a kapcsolat a Földdel. Ami már csak azért is fontos, mert ez a bázis biztosította az energiaválságban szenvedő emberi civilizáció utolsó mentsvárát. Szó szerint az utolsó csepp energiákat használják fel a kutatók egy űrhajó felépítéséhez és indítanak útra egyetlen asztronautát, hogy oldja meg a helyzetet. Tudja meg, hová lett a személyzet, és ha lehet, állítsa helyre a kapcsolatot. A játék eszméletlen hangulatos, főleg, hogy végig süt a programból a magány. Már a Földön is – mivel kisköltségvetésű játékról van szó, egy NPC sincs benne, társainkkal csak rádión kommunikálunk –, de a Holdon aztán végképp. És a bázis rejtélye is végig fent tartja a figyelmet, ugyanis hologramok formájában szinte szellemként kísértenek minket az egykori lakók, miközben felgöngyölítjük, hogy mi történt itt. És az sem utolsó szempont, hogy miközben felfedjük a Hold titkát, az is kiderül, ki a fene az, akit mi irányítunk és miért vállalkozott erre az egyirányú útra. 24. Maneater Az első PS5 játékom ez a meglehetősen érdekes program. A Maneater ugyanis Steven Spielberg klasszikus horrorfilmjén, a Jawson alapul, csak van benne egy csavar: mi alakítjuk a cápát és a cápavadász a főellenség. Igen, a Maneater egy olyan játék, amiben halászokat, strandolókat, búvárokat, más cápákat és egyéb tengeri jószágokat kell felzabálnunk, hogy folyamatosan fejlődhessünk, és kis cápából a hét tengerre kiterjedő tápláléklánc csúcsragadozójává váljuk, hogy aztán megküzdhessünk az anyukánkat elpusztító gonosz cápavadásszal. Az elborult játék meglehetősen hülye koncepciója ellenére rendkívül szórakoztató és könnyed program lett. Persze elég vérgőzös, hiszen, ha az embert ketté harapják, akkor általában nem kicsit vérzik. Szóval azért nem adnám gyerek kezébe, mégis, felnőttek számára egész felszabadító lehet. És meglepően sok benne a kihívás, miközben az óceánban cirkálva ezernyi easter eggre lelhetünk, amik nem csak az említett mozifilmhez köthető. Például a Titanic orrán pózoló Rose és Jack csontvázát is fellelhetjük, de ha épp nincs kedvünk ilyen jópofa utalásokra vadászni, hát kiugorhatunk a luxusnegyed golfpályájára, hogy megcsócsáljunk néhány gazdag emberkét a parton ugrálva. Igen, mondom, lökött, de baromi szórakoztató játék. 23. God of War Mindenki úgy odáig meg vissza van ezért a játékért, hogy ihaj, én meg úgy vagyok vele, hogy ja, nem rossz. A God of War egy régi széria, én viszont eddig csak a 2018-as résszel játszottam. Az eleje nagyon tetszik, nagyon erős, de talán ez vele a legnagyobb baj: semmi, ami utána következik, nem ér fel ahhoz. A grafika szép, ezt nem vitathatom el tőle. A világ érdekes, de ezen a listán is több olyan játék szerepel, aminek számomra ezerszer érdekesebb a világa. Az akciók jók, és végül ennyi. Engem sajnos egyáltalán nem fogott meg a játék, olyannyira nem, hogy kicsit sem érdekel a folytatása, a Ragnarök. Igazából ezzel a résszel is csak azért játszottam, mert ingyen adták a PS4-esem mellé. 22. Stray A Stray a Mameaterhez hasonlóan nem hagyományos koncepcióval operál. E játék egy poszt-apokaliptikus cyberpunk világban játszódik, és a történet főhőse nem más, mint egy cica. Igen, egy kóbor macsek, aki elszakad társaitól és egy földalatti, robotok lakta városon kénytelen átvágni. Közben segít egy rejtélyes MI-nek és megrekedt, nyomorban élő robotoknak – sőt, az is kiderül, hová lettek az emberek. Tömören fogalmazva: ez egy cuki kis kaland, amit minden macskabarátnak ki kell próbálnia. 21. Jurassic World: Evolution 2 A Jurassic World: Evolution 2 kicsit kakukktojás, mert valójában PC-n játszottam vele először, ugyanis arra kaptam meg tesztelésre. Viszont a legelső verzió bugos, vérszegény és unalmas volt, így a kötelezők letudása után félretettem. Egy évvel később megvettem PS5-re, és az addig kiadott DLC-ket is hozzácsaptam. Ennek hála egy teljesen más játék elevenedett meg előttem. A bugok már nem voltak jelen, sok dolgot teljesen újragondoltak, a játék kiegyensúlyozottabb és izgalmasabb lett. Ráadásul a sok ingyenes és fizetős DLC-nek hála a dínóállomány is nagyszerűvé vált. Például eredetileg csak a játék alap velociraptorait tenyészthettük ki, de mostanra megalkothatjuk az összes film varriánsát. De ugyanígy kitenyészthetjük Rexy-t, a Scorpius Rexet vagy éppen Bumpy-t is. Szabadon építhetjük fel saját Jurassic Parkunkat vagy Jurassic Worldünket, ahol megannyi látványossággal dobhatjuk fel a látogatók mindennapjait, miközben kedvenc dínóinkkal népesíthetjük be a parkot. Vagy éppen nyithatjuk ki a kapukat, hogy a látogatók megélhessék az igazi Jurassic élményt. Tudjátok, ami úgy kezdődik, hogy hűű-haaaa, aztán jön a futás, meg a sikítás. 20. Marvel’s Guardians of the Galaxy Az elmúlt évekbe több próbálkozás is volt arra, hogy a gamer piac meglovagolja a képregényes filmek sikereit. Az eredmény eléggé felemás úgy a DC, mint a Marvel irányából. Mivel én Marvel-rajongó vagyok, így első sorban ezeket próbáltam ki. A Marvel’s Avengers nem kerülhetett fel erre a listára, mert egy rövid próba után rájöttem, hogy sz*r játék. A Guarans of the Galaxy viszont érdekesre sikerült. Úgy értem, ez sem éppen a legjobb program, ami a kezembe került. Sőt sok szempontból elég elmaradott. Hogy mást ne mondjak, egy 2021-ben megjelent játékban nagyon gáz, hogy a hóban hőseink még csak lábnyomot sem hagynak. Mégis szórakoztató a program, hiszen a hősök a Galaxis Őrzői. Egy csapat ütődött, akik ütődött szituációkba tudak belebonyolódni, hogy aztán ütődött módon lőjjék ki onnan magukat. Rengeteg lövöldözés, ami alatt bármelyik őrzőt irányíthatjuk, és mindegyik más lehetőségeket ad. Quill röpköd és pisztollyal lövöldözik, Drax őszintéket osztogat, Gamorra kardal hadonászik, stb. De megrepülhetjük a Milanót is, és közben belekeveredhetünk néhány igazán szívbemarkoló pillanatba is. Szóval, ha túl tud az ember lépni eme játék gyengeségein és egy felhőtlen, vidám akció-kalandra vágyik, ezzel mindenképpen tegyen próbát. 19. Resident Evil 2-3 remake Nem vagyok nagy Resident Evil rajongó, talán ennek köszönhetően szeretem ugyanúgy a sokak által utált Resident Evil 6-ot, mint az eredeti trilógiát vagy éppen a Village-t. Érdekes amúgy, hogy a RE2 és RE4, amiket a rajongók általában a legjobbakként értékelnek, számomra távolról sem a legerősebb részek. A remake-ek sorában sincs ez másképpen. A Resident Evil 2 remake-je bár remek lett, és hála az égnek sok olyan dolog nincs már benne, ami miatt nem nagyon szerettem az eredeti változatot, mégis kicsit megúszós programnak érzem. Szép a grafika, az új játékmenet, de hiába van két karakter, Leon és Claire, mindkettővel 90 százalékban ugyanazt lehet végigvinni, így teljesen értelmetlen és szimpla időpazarlás nekiállni a B sztoriszálaknak, plusz igazából a másik karakterrel is eléggé felesleges a végigjátszás. Ha a Capcom igazán nagyot akart volna villantani, akkor eldobja a B sztoriszálakat, és két különböző szálat ír Claire-nek és Leonnak. Így viszont sajnos nálam nem ütött akkorát a Resident Evil 2 remake. Plusz, szerintem Claire modelljét alaposan elk*rták (amire a Capcom is rájöhetett, mert az idén megjelent Death Island animációs filmben már a régi fizimiskájával jelent meg). A Resident Evil 3 ezzel szemben betalált, amivel megint csak szembementem az általános vélekedésnek. Eleve, az eredeti játék, a Resident Evil 3: Nemezis nem volt a rajongók kedvence, nekem meg az egyik favoritom a szériában. És ez így lett a remake-kel is. A kivágott szakaszok nem hiányoztak, Nemezis olyan fenyegető, mint régen, és Jill szexibb, mint valaha (amire a Capcom is rájöhetett, mert az említett Death Islandben már ezt a modellt használták). Szerintem sokkal jobb lett, mint a RE2 remake, és itt már nem fárasztottak azzal, hogy újra végigjátsszam ugyanazt. Talán csak Jill miniszoknyája hiányzik, de egyrészt, egy DLC ad valami hasonló, másrészt, az új ruhája sokkal jobban illik egy zombiapokalipszis közepére. 18. Ghost of Thushima Ez a játék pár hónapja került elém. Alapvetően nem érdekelt, mert legalább annyira nem érdekelnek a szamurájok, mint a skandináv istenek. De, mivel épp valami újra vágytam, ez meg ott volt a PS Plus kínálatában, gondoltam, kipróbálom. Hát nem volt ez rossz ötlet tőlem, mert bár nincs olyan izgalmas világa, mint a Horizonnoknak, a Cyberpunk 2077-nek vagy a Red Dead Redemption 2-nek, mégis végig lekötött ez a régivágású szamurájfilmekre emlékeztető, nyíltvilágú akciójáték, aminek szintén gyönyörű és igen hangulatos grafikája van. Bár Cusima egy sziget, rengeteg helyet be lehet járni, és igen változatos. Van narancssárga erdő, színes rétek, porrá éget tájak… Szóval baromi jó, az embert remekül leköti. A harcrendszere pedig igazán kiváló, aminek középpontjában természetesen a katana áll. A Jedi-sorozathoz tudnám mérni a kardpárbajokat. 17. Hogwarts Legacy A Harry Potter-játékoknak hosszú és rögös az útja. A filmek alapján készült programok a 2000-es évek elejére nyúlik vissza, és hát az első néhány olyan is. Kedvesek, aranyosak, de én már elég későn kerültem bele ebbe, így igazán csak A Főnix rendje feldolgozását értékeltem. Azt viszont nagyon, egészen a Hogwarts Legacy-ig az volt a kedvenc játékom a témában. Szerencsére ez a mű ama játék vonalát követte. Egy hatalmas nyílt világ áll rendelkezésünkre, hogy bejárjuk a Roxfortot, Roxmortsot, elsajátítsuk a különböző varázsigéket, meglovagoljunk testralokat és seprűket, és persze rendet vágjunk a sötét mágusok és lázongó koboldok sorai között. Mindezt nagyon élvezetes módon. 16. Star Wars Jedi: Fallen Order és Surviver Rengeteg jó Star Wars játék létezik a régi érában. Knights of the Old Republic, Republic Commando, X-Wing Alliance, Race, hogy csak párat említsek. És persze ott van a jelen sorok által tárgyal játékhoz nagyon hasonló Jedi Knight és Force Unleashed sorozatok. Mégis, szerintem Jedi-sorozat magasan kiemelkedik a Star Wars videójátékok sorából. Főleg azért, mert számomra a filmekkel és sorozatokkal egyenértékű, ez is egy a sok mozgóképes alkotás közül, semmivel sincs lejjebb, semmivel sem számít kevesebbet. Ugyanolyan fontos és minőségi minden téren, mint a The Book of Boba Fett, az A New Hope vagy éppen a The Bad Batch. És szerencsére ezt a Lucasfilm is így gondolja, ennek hála rengeteg dolog köszönt már vissza a játékból különböző művekben, mint az Ahsoka, a The Mandalorian, sőt az Obi-Wan Kenobi és a Jedi-sorozat igencsak szorosan kötődik egymáshoz. Ráadásul a játékban nagyszerűen vegyítették a filmek és egyéb művek különböző éráit, miközben remekül ültették át a fénykardozás és az Erőhasználat élményét, és vegyítették az akciózást a már említett Uncharted-széria platformer elemeivel, felfedezésen alapuló játékmenetével és fejtörőivel. Mindehhez még hozzájön az, hogy mivel ma a grafika már elképesztő szinten van, és a nagy színészek sem restek leszerződni videójátékhoz, például Saw Gerrerát ugyanúgy Forest Whitaker játssza, mint a Rogue One-ban és az Andorban.

Ha ez szépségverseny lenne, Bo-Katan Kryze simán behúzná. De ez nem szépségverseny, hanem a Winter Madness, és őrültség lenne részemről, ha egy ilyen szavazáson nem a Star Wars legfőbb és úgy szerintem alles zusammen az egész filmtörténelem egyik, ha nem a legjobb főgonoszára szavaznék. Szóval, akárcsak a Szenátus talpig becsületes és hajlíthatatlan gerincű, a nép érdekeit néző politikusai, én is csak azt tudom mondani: "Plapatine! Palpatine! Palpatine!"

@Donát A regény nekem sincs meg, de az ep8 Képes enciklopédiában megtaláltam egy képaláírásnál: Rizikós Dobás.

A természetes kiválasztott Anakin Skywalkernek nincs apja, mert az Erő nemzette, viszont van egy szerető édesanyja. Nagyhatalmú Erőhasználó. Palpatine az egész életét tönkreteszi és gyerekkorától kezdve egy eszközt lát benne, a Sith rend jövőjét, a halhatatlansága kulcsát. Gyerekkorában egy kietlen világon élt rabszolgaként. Beleszeret egy nőbe, de kapcsolatukat titokban kell tartani, vagy életük gyökeresen megváltozna. Ez megnehezíti házas életüket, mindezek ellenére vállalják a gyereket. A fia nagy szerepet játszott abban, hogy legyőzték Darth Sidioust és a Sith-eket, és visszaállt az Erő egyensúlya. A gyermeke életéért áldozta fel magát. A mesterséges kiválasztott Dathannek nincs anyja, mert a tudomány nemzette, viszont van egy őt rettenetesen utáló apja. Képtelen használni az Erőt. Palpatine az egész életét tönkreteszi és gyerekkorától kezdve csak egy eszközt lát benne, a Sith rend jövőjét, a halhatatlansága kulcsát. Gyerekkorában egy kietlen világon élt fogolyként. Beleszeret egy nőbe, akivel folyamatosan rejtőzniük és menekülniük kell. Ez megnehezíti a házas életüket, mindezek ellenére vállalják a gyereket. A lánya nagy szerepet játszott abban, hogy legyőzték Darth Sidioust és a Sith-eket, és ezzel egyensúlyban tartották az Erőt. A gyermeke életéért áldozta fel magát.

Én a The Hunt for Red Octoberből is emlékszem rá, ahol Andrej Lisenko orosz nagykövetet játszotta. De én azt hittem, már rég meghalt. Szép kort élt meg. Nyugodjék békében.

Kedvenc jelenetem Qui-Gon Jinntől az ep1-ben.

Szintén. Szeretem az előzményeket, de ezzel tényleg egy új érát nyithatnak, aminek nem kell semmi jövőbeli dologhoz igazodnia.

De addig is, amíg megismertük a motivációit, érdekes volt, hiszen remek felvezetést kapott. Eleve, nézzük, hogy került képbe. Megismertük Lokit, az első fázis legjobb gonoszát. Nem csak Tom Hiddleston alakította baromi jól, de mik voltak előtte? Egy robotizált üzletember, egy totál felejthető ostorcsettegtető figura, egy túltolt üzletember, egy szuperszteroiddal feltápolt náci és egy szintén felejthető, mutáns katona. Loki ellenben isten volt ezekhez a lényekhez képest, ráadásul mindjárt az első filmjében kijátszotta Thort és, ami ennél is nagyobb szó, Odint, megszerezte a hatalmat, és mindezek mellett kézitusában ellenfele volt annak a Thornak, aki a film elején pörölyét lengetve jégóriás hadsereget zúz le egymaga, a végén meg öt másodperc alatt kinyírta a Destroyert. Aztán ez a csávó visszatér a The Avengers-ben, mint főg*ci, csak a film közepén kiderül, hogy hopp, nem ő a főg*ci, van, aki képes ugráltatni ezt a figurát. Megismerkedünk az Otherrel, akinek hatalma van az eddig legveszedelmesebb ellenfélnek tűnő Loki fölött. Aztán kiderül, hogy az Othert is ugráltatja valaki. Így, mire a kis rózsaszín képű belevigyorog a kamerába, már tudjuk, hogy ez nem akárki, hiszen a csávó, aki az Odint kicselező és Thort kis híján leverő Lokit csicskáztatta, csupán a lakája.Kanggal hogyan ismerkedtünk meg? Lapos, nem érzem benne a fenyegetést és szerintem nagy hiba volt olyan habókos változattal nyitni, mint amilyen He Who Remains volt. Megmosolyogtató bukása ellenére erősebb lett volna, ha Richards karakterét Kang the Conquerorral vezetik be. Akit meg jobb lett volna nem az egyik leggyengébb hősnek, a Hangya ellenfelének megtenni, hanem valami komolyabbnak, mint Thor, az Őrzők vagy Danvers. Hiszen Thanos sem azzal nyitotta az akcióját, hogy felpofozta Hawkeye-t, hanem azzal, hogy eszméletlenre verte a Hulkot, miközben Thor (aki nem sokkal azelőtt lépett hatalma új szintjére) már ott térdepelt mellette véresen, legyőzötten, tehetetlenül.

Szóval Lucas padawanja megkapta a maga székét a tanácsban.

Azért szerintem az a veszély még mindig nem fenyeget senkit, hogy a Star Wars brand alatt melegpornót kapunk (legalábbis nem a Lucasfilmtől ). Csókokon és némi "romantikázáson" túl meg heteroszexuális vonalon sem volt több, és szerintem más vonalon sem lesz.

Szerintem jobb, ha lelkileg előre felkészíted magadat rá, hogy nem fogják hanyagolni, mivel a sorozat megalkotója, Leslye Headland leszbikus. Szóval én nagy esélyt látok arra, hogy lesz benne ilyen. Annak ellenére, hogy még sose utalt ilyesmire, a Celebrationön is azt méltatta, miért jó az SW, mit jelent számára (elmondása szerint megmentette az életét), hogy szeretné bemutatni azt, hogy hogyan válnak a régi Jedik olyanná, mint amilyennek a PT-ben láttuk őket. De pont a mély személyes kötődése miatt érzem nagyon esélyesnek, hogy lesz benne LMBTQ vonal. Szóval személy szerint inkább abban reménykedem, hogy, ha lesz, akkor sem tolják túl, és inkább olyasmit láthatunk, mint az Andorban, ami még bőven ízléses volt, nem az ember pofájába tolva, és nem is volt erőltetett (mint pl. az ep9 végén a csók D'Acy és Tyce között). Persze az szintén ugyanilyen valószínű, hogy egyáltalán nem lesz benne, mert hát attól, hogy valaki nem heteroszexuális, még nem kell a művébe beleraknia ilyesmit. Csak most én erre tippelnék. A Celebration alapján nagyon közel áll hozzá ez az egész, és ha szeretné megérinteni a hozzá hasonlókat, akkor keményen benne van a pakliban, hogy némileg a képére formálja. Ahogy azt eddig minden alkotó megtette, Lucastól és Filonitól kezdve, Chow-n és Gilroy-on át, Abramsszel és Johnsonnal bezárólag. De majd meglátjuk, ahogy a vak bölcs is megaszonta.

De, ha csak nem te vagy a Disney és a Lucasfilm vezetősége egy személyben, akkor az, hogy neked mi mit jelent, ebben az esetben kutyagumit sem ér. Meg igazából minden fotelszakértő jóslata pontosan ezzel egyenértékű. Hisz még a rendes adatokat sem ismerjük, mert a Disney nem dobálózik velük, vagyis itt mindenki csak tippelget, és ahogy @Bomarr oly jól írta, kiolvassák a csontokból azt, amit belelát.

A Szőrös Kishableány 2: Sz*rból Várat

Eddie Murphy úgy néz ki, mintha az arcát utólag photoshoppolták volna rá egy dublőr arcára.

Én nagy rajongója voltam az MCU-nak az Engame-ig, de utána érzésem szerint meg kellett volna kicsit pihenniük, hogy rendesen kidolgozzanak egy új sztorit, bevezessék az új karaktereket. Nemrég beszélgettünk arról @Frenkie-vel, hogy például az új érának nincsenek olyan markáns karakterei, mint Tony Stark vagy Steve Rogers, sőt igazából még a "legacy karakterekkel" is elég mostohán bánnak, elég csak Thor börleszk figurává süllyesztésére gondolni vagy arra, hogy Quillből is egy befordult, depis figura lett. Még Peter Parker és Strange az, akik tudják tartani magukat, ráadásul ők valamilyen szinten egymást is támogatják, de még ennek ellenére sem kapnak teret. De az újak? Még a sorozatokkal együtt sincs olyan emlékezetes karakter, mint Tony, Steve vagy Thor, de még egy Natasha Romanoff-ra sem futotta. A sztorik is elég gyengék, és hiába ismerjük már most a főgonoszt, azért ő sem egy Thanos. Sőt eddig igazából ez a Kang nálam nem is szuperál főgonoszként. Az első feltűnésében inkább volt bohókás jógyerek, a másodikban legyőzte egy horda óriás hangya. Aztán meg volt még egy "mindenkiegyütt" meeting és kész. Thanos úgy lépett porondra, hogy az előző filmek egyik emlékezetes gonoszát, Lokit ugráltatta, majd egy olyan fickónak parancsolt, aki az egyik végtelen kaviccsal játszadozott. Aztán első akciója során kis híján pusztakézzel agyonverte a Hulkot. Van némi különbség Thanos és Kang felvezetése között. Plusz Thanos legalább érdekes volt abból a szempontból, hogy ő rossz eszközökkel igyekezett jobbá tenni a világot, és inkább csak téveszmés, semmint gonosz volt. Kang meg... Nos, sajnos addig, amíg láttam (jelenleg a Loki második évadát még nem láttam) egyelőre a tizenkettő-egy-tucat Marvel antagonista: azért gonosz, mert gonosz. A célja a hódítás, de miért is? Miért akarja valai a multiverzumot uralni, amikor egy egész univerzum uralása is elképzelhetetlen vállalkozás? És talán ez is baj, ez a megalománia. Már az hihetetlen, hogy valaki egy egész univerzumot akar uralni. De az, hogy a végtelen univerzumot, hát kösz, de ezt nem veszem be. Szóval én is úgy érzem, hogy az Endgame után az MCU leült. Eddig csak a Spider-Man: No Way Home-ra és a Doctor Strange in the Multiverse of Madness-re mondtam, hogy igen, ez hozta a szintet, felérnek az Endgame előtti jobb epizódokhoz, a kedvenceimhez. A Shang-Chi and the Legend of the Ten Rings-en és az Ant-Man and the Wasp: Quantumanián jól szórakoztam, a többi meg inkább az "egyszer meg lehet nézni" kategória. Kivéve az Eternals-t, ami szerintem életem egyik legunalmasabb és legfelejthetőbb filmje volt, és a Thor: Love and Thunder, ami szimplán csak kib*szott sz*r film. A sorozatoknál jobb a helyzet. A Loki első évada nagyon tetszett, bár hozzá kell tennem, hogy nem rohantam megnézni a folytatást. Eleve úgy gondoltam, majd darálom, de itt a vége, és még mindig nem érzek késztetést, hogy folytassam. De ez most inkább azért van, mert most épp olvasós és videójátékozós szakaszt élek, nem sorozatnézőst. A WandaVision szintén nagyon tetszett, a The Falcon and The Winter Soldieren, a Hawkeye-en és a Secret Invasionön is jól szórakoztam. A Moon Knight és az Ms. Marvel viszont szerintem gyengék lettek, utóbbi annyira felejthető, hogy ha megfeszülök sem tudnám megmondani, miről szólt. Ami pedig a She-Hulk: Attorney at Law-t illeti, nos tetszett, de ez nálam baromira nem része az MCU-nak. Ebben a formában semmiképpen sem.

Totál véletlen kaptam el, kíváncsi voltam, hogyan fordították le azt, hogy "calm your circuits". Ekkor döbbentem rá, hogy míg az angolban Huyang megismétli az "exploid" szót, a magyar szinkronban a droid itt tök néma. Már nem csak félrefordítanak, kihagynak mondatokat! Brilliáns munka, első rangú magyar szinkron. Brávó!

A vérében sem. Benben már van Naberrie és Solo vér is.