Nappal egy temetőben látod az életet. Fákat, virágokat, leshetsz örvös galamb párt búgni egy kolumbárium tetején, és szarka viszi büszkén a fészkébe a kiégett teamécses üressé vált alumínium alapját.
Éjszaka, de legalábbis este: a fényeket látod. Amerre nézel, apró lángok rezegnek ott is, odébb is, az egyéb emlékművek (ismeretlen katonák, eltűntek, kihantoltak, és messze földön eltemetettek emlék-alkotmányai) mintha ténylegesen úsznának a fényben. A sírokon nem látszik a név, nem számolgatod, hogy ennek hetvennyolc év jutott, a másiknak csak negyven, s aki ott fekszik, talán rokona-e az egyik munkatársadnak.
Ez az éjszaka a fényről szól. A holnap s az -után a halottaké.