Innen nem különösen látszottak a valódi énjei. A több millió kilométeres elektromos kisülések, a majdnem fénysebességgel száguldó irdatlan erejű halálos erejű hullámcsomagok melyeket elpusztult csillagok maradványai szórtak szét a csillagközi ködben vagy a sok ezernyi egyéb ártalmas fizikai jelenség mely megadta a hírnevét ennek a néhány tucat fényévnyi kiterjedésű birodalomnak. Kissé arrébb, látótávolságra, ott volt a nagyobbik testvér is, melynek jelentősége elhalványította a pokoli kistestvér tombolását. A Hapan Csillagköd. A Külső Gyűrűket átszelő birodalmi konvoj célállomása.
A fregattkapitány nyugodt türelemmel, ám éberen várta a soron következő fejleményeket; az utolsó ugrás előkészületeinek a végét, mielőtt elérnék Skythdort, ahová a menetparancs szólt. Az ő esetében ez egy majd egy hetes út végállomása volt, számos megállót beiktatva, hogy a hiperűrben történő utazás teljes biztonságban teljen. A navigációs komputerek a lehető legoptimálisabb irányvektorokat dobták ki magukból és ennek hála, nem ütköztek egyetlen egy csillagba, vagy fekete lyukba se. A kapitány megelégedéssel nyugtázta a gondolatmenetét mellyel felidézte a hátuk mögött megtett fényévek ezreit melyek eseménytelenül teltek el, és már-már azon volt, hogy tervbe vegye, hogy a hídon körülötte serénykedő legénységet az út végeztével meginvitálja egy körre valamelyik ellátóbázis kantinjába a hosszú út végett. De eme tervét egy, a szeme sarkából észrevett, hirtelen felragyogó villanás egyszeriben elpárologtatta, akárcsak annak a transzportnak a hajóburkolat szelvényét, mely mögül fellobbant az izzó fény.
-Uram, súlyos robbanást jelentettek a Struckfield fedélzetéről! -csattant fel a fedélzeti tiszt hangja a hirtelen támadt zűrzavar közepette, melyet ahhoz lehetett volna hasonlítani, mint amikor valaki egy kavicsot dob egy tükörsima tó felszínére.
A kísérő Nebulon-fregatt kapitánya egy pillanat alatt a háta mögött hagyta a széles megfigyelőfedélzetet és a híd konzoloktól hemzsegő részéhez sietett higgadtan, mindvégig tudatosítva magának és a külvilágnak, hogy az önfegyelem milyen fontos is egy flottatiszt életében. A kommunikációs állás pultjából a sérülést szenvedett Gallofree kapitányának enyhén recsegő hangját hallhatta, aki szinte pillanatok alatt felvette a kapcsolatot a konvoj védelmét jelentő fregattok vezérhajójával. Szavait a vészhelyzetben automatikusan aktiválódott kürtök igyekeztek elnyomni a háttérből.
-....teljesen tropára ment. Ismétlem, nem tudjuk végrehajtani az ugrást. Vették az adást?
-Struckfield, tisztában vagyunk a helyzetükkel. Várják a további utasításainkat.
A kommunikációs tiszt felpillantott a kapitányra.
-Mi a parancsa, uram?
-A szállítmány nem késlekedhet. Nem érünk rá kivárni a javítást. Mentesíteni kell azt a hajót. Szóljon a cirkálóknak, hogy vegyék fel a protokoll szerinti védelmi állásokat, mi pedig sodródjunk a Struckfield mellé. Emeljék át a konténereket a.......
Szavait nem fejezhette be, mert ebben a pillanatban a híd egy másik konzoljánál szolgálatot teljesítő kadét hangosan hívta fel magára a felettesei figyelmét.
-Ismeretlen gépek léptek be a körzetünkbe, uram. -adta hírül a felügyelő tisztnek, aki rögtön félre is állt a környező térséget megjelenítő képernyő elől, hogy helyet adjon az érkező kapitánynak.
-Vadászgépek, kapitány. -közölte, nem mintha a fregatt kapitánya ne lett volna tisztában a látottakkal. -Nincs azonosítójuk. Valószínűleg törvényen kívüliek uram. Mocskos kalózok. -tette hozzá undorodva.
A kapitány arcán rögtön a felismerés látható jelei bontakoztak ki. Kár lett volna tagadni, hogy nem számított valami hasonlóra. Csak azt nem hitte volna, hogy itt, a Középső-Gyűrűkben kerül sor rá.
-Ez egy csapda. Egy átkozott csapda. -motyogta maga elé, amint a pillantásával az összes beérkező jelet egyszerre igyekezett felmérni. Ám a következő szavait már mindenki ugyanúgy hallhatta a hatalmas térben akármilyen messze is tartózkodott tőle.
-Teljes harci riadó minden egységnek!
Végre eljött az idő. A majd egy órás várakozás után, egy röpke hipertéri ugrást követően, szembetalálkozhattak a célpontjaikkal. Tizenkét hajó nézett szembe tizenkét ellenséges társával. Nagyjából. -egészítette ki a gondolatmenetét Dutch amint rohamtempóban -már amit egy lomha Y-szárnyú csapásmérőtől elvárhat az ember-, közelített a célpontjához. A számbéli egyenlőség azonban alaposan elhalványult a méretbeli és felszereltségi különbségekben. Ugyan az Y-szárnyúak roppant erős csatagépek voltak, de a koncentrált tűzerejük messze lemaradt még a gyengébb fegyverzetű Carrack-cirkálókhoz képest is, melyek ezekben a percekben váltak láthatóvá szabad szemmel is, ahogy új pozícióikat igyekezték felvenni. Meglehet, hogy kissé alábecsülték a birodalmi szenzorokat, és idő előtt reagált a Birodalom a megjelenésükre, de innen már nem volt visszaút. -győzködte magát a továbbiakban, mialatt rádöbbent, hogy teljesen kiszáradtak az ajkai. A hátán keresztül érezte, amint a gépe enyhe ringatózásba kezdett, alkalmazkodva a birodalmi hajók által keltett mesterséges gravitációs mezőkhöz mely ugyan elhanyagolható mértékben, de túlburjánzott a burkolatokon túlra. Ez a jelenség amellett, hogy enyhe nyugtató hatást gyakorolt rá, rögtön ráébresztette arra is, hogy ideje megtenni a következő lépését. Előtte, alig néhány kilométerre, a Nebulon fregatt túlméretezett hajtóművei, fehér ragyogásukkal már az ő pilótafülkéjébe is bevilágítottak.
-Pajzsokat maximumra! Megkezdjük a rárepülést. -szólt bele a közös frekvenciába, ami összekötötte őt a századának többi gépével, mely ebben a pillanatban vált ketté, gondoskodva arról, hogy a másik birodalmi kísérőfregattnak is jusson abból az ellátásból melyet hamarosan szabadjára engedhetnek a bombarekeszekből és más vetőcsövekből, melyek a csatagépek hasi oldalán szabadjára váltak egy gombnyomást követően. Persze nem csak a gravitációs hatásokra lehetett számítani, hanem arra is, hogy a birodalmiak közel sem fogják megkönnyíteni a dolgukat. Ahogy a távolság leredukálódott néhány hajóhossznyira, lézersugarak kész garmadája nyújtózott a vadászgépek felé, fémjelezve a Birodalom véleményét eme orvtámadás ellen.
-Ez aztán a fogadtatás!
Akár örvendezésnek is felfogható volt Pops reakciója a fényes kavalkád láttán, de Dutch tisztában volt azzal, hogy barátja sokkal inkább így igyekszik palástolni a lelkében kavargó aggodalmas gondolatokat, melyek amúgy valamennyiüket elárasztotta. Emellett természetesen fontos szerep jutott annak is, hogy mindent megtegyenek a saját épségükért. Ennek egyik fontos tényezője az volt, hogy olyan szögben közelítettek a hajó tatjához közel maradva, melynek révén a minimális támadható felületet mutatják magukból a fregatt lőelemképzőinek illetve ezzel egyetemben olyan hamar útjukra bocsájtsák a csomagjaikat a kiiktatásra szánt területek felé, amennyire az csak lehetséges. A pillanat pedig már jóformán az elülső szélvédőkön kopogtatott. Dutch egy végső pályakorrekciót követően még leellenőrizte, hogy a fedélzeti komputerei elvégezték e a szükséges feladatukat, majd miután a műszerfal főképernyőjén látta ennek igazolását, beleszólt a sisakja mikrofonjába.
-Kioldásra felkészülni! Három.....
A pilótafülke kabintetőjének közelében felizzott a gépének a pajzsa. A háta mögött becsatolt asztromech kisegítője felvisított. Nem sokon múlott, hogy elhamvadjon a hirtelen hőhatástól. De Dutch csak egy fél pillantást engedélyezett a jelenségre. Figyelmét a célkomputer ábráira szegezte.
-....kettő....egy......Kioldás! -mondta ki a végszót szenvtelen hangon, majd meghúzta a botkormány elsütőgombját. A vadászgép megrázkódott körülötte, majd ahogy a vetőcsövekből kiszabaduló iontöltetek maximális sebességre gyorsítottak a több tucat társukkal egyetemben, a látóteret betöltötte a kékes ragyogásuk, elhalványítva a minél jobban záporozó energiadárdák szivárványszíneit. Dutch még azelőtt rántotta félre a vezérlőkart, mielőtt vészesen közel került volna a fregatt hátsó stabilizátoraihoz, majd élesen elkanyarodva a hajótörzstől és áttörve a századát követő lézerlövedékek záporán, kilőtt a csillagok felé, veszélyesen túlterhelve a hajtóműveket. Erős rázkódás érte a gépet amint néhány erejét vesztett lövedék elérte újból a hárító pajzsait. Valahol a háta mögött az ionlövedékek ekkor martak bele a fregatt törzsébe, hatalmas ívkisüléseket produkálva keresztül-kasul azon a pontokon ahová szánták őket. Torpedóvetők, védelmi ágyúk terhelődtek túl, vagy kaptak zárlatot az őket tápláló relék, megbénítva minden további akcióműveletet. Volt ahol a hajótörzshöz közeli folyosók áramellátása csődölt be véglegesen, káoszt és sötétséget okozva az éppen ott tartózkodókra. A póklábszerűen tovaterjedő ívnyúlványok, felkúsztak a több emelet magas szenzorrúdakra, elnémítva ezzel a feldolgozóegységeket, totálisan megnémítva és megvakítva a hajó legénységét.
-Ez az! Megcsináltuk! -lelkendezett egy fiatal pilótahang, Dutch sisakjában. A századparancsnok engedélyezett annyit, hogy visszapillantva a másik egységük felé megállapítsa ugyanezt az eredményességet, majd miután annak a rajnak a vezetője szóban is megerősítette a tényt, kiadta a következő utasítást.
-Rendben Sárga fiúk, mi itt végeztünk.
Lenyomott egy gombot maga előtt amivel megadta a jelzést az ugráshoz, majd megelégedéssel nyugtázta, ahogy a csillagok előbb szaggatott fénycsíkokká váltak, majd egy folytonos fényalagúttal körülölelték őt és társait, végül beléptek a hipertér kaotikus biodalmába.
Garett Wedik tisztes távolságból konstatálta, hogy egyetlen egy vadászgépet sem veszített a Sárga század és úgy tervezte, hogy maga is szívesen megelégedne ezzel az eredménnyel a saját parancsnoksága alá tartozó egységére vetítve az eredményt. Mielőtt azonban támadási sebességre ösztönözte volna a századát, átfutotta a kijelzőit. Amint az várható volt, a színen feltűntek a birodalmiak vadászgépei is. Ugyan a létszámuk nem volt jelentős, hála az időben végrehajtott támadásnak amit a csatagépek okoztak a fregattokon -mely által a hangárkapuk is „elfüstöltek”, meghiúsítva a csoportos kibocsájtást-, de mindazonáltal Wediknek esze ágában sem volt elbíznia magát. Kár lett volna az esélylatolgatás oltárán a saját számbeli fölényüket dicsőíteni, a birodalmi gépek több generációval is fejlettebb harci eszközök voltak, mint az ő szedett-vedett gépparkjuk, melyek jobbik esetben a klón háborúk alatt köszönték meg a beléjük fektetett bizalmat. Ahogy a parancsnok átnézett a seregén, ütött-kopott tákolmányokat látott, körülbelül annyi folttal a hátukon mint amennyiből egy újabb vadászszázad létrehozását lehetett volna támogatni. Azonban tudta jól, hogy azokban a golyóbisokhoz hasonlító gépekben fele annyira tapasztalt pilóták ülnek, mint az ő kötelékében. És ezt a tényt igyekezett magában többször is nyomatékosítani.
-Vontatók. -szólt bele a rádiócsatornába, a kissé hátrább várakozó egységhez intézve a szavait. -Álljanak készenlétbe. Megtisztítjuk az utat azoktól a TIE vadászoktól.
-Nyugtázva, Kék Vezér.
Wedik figyelme a csillagmező egy másik pontjára összpontosult. Pár foknyival a birodalmiak fölött, a semmiből, újabb vadászgépek tűntek fel. A következő másodpercben máris jelzet a kommunikációs rendszer. A parancsnok átkapcsolt a szomszédos csatornára melyben egy női hang keveredett el a birodalmi gépek által keltett zavarómező sistergésével.
-Itt Angyal Vezér. Remélem nem késtük le a bulit.
Micsoda egy fazon!...nő. -egészítette ki magát Wedik, elfojtva egy elégedetlenkedő mordulását. Nem igazán csípte a könnyelműséget, főleg egy ilyen helyzetben. Azt ő általában a bevetések utánra szokta tartogatni, rendszerint a kantin mélyére száműzve, egy lélekzsibbasztó koréliai sör társaságát élvezve.
-Itt Wedik századparancsnok! -közölte szenvtelen határozottsággal, érezhető nyomatékot adva a rangjának. Remélte, ezzel a „belépővel” némileg lehűti a másik parancsnokot, nem mintha szánt szándékkal valami ostoba rivalizálás felé hajlana. Csupán a közös nevezőt kereste. -Ha jól sejtem, önöké a cirkálók.
Mivel nem várt visszaigazolást, így folytatta.
-Megpróbáljuk szétválasztani őket. Maradjanak távol a fregattokhoz közeli kitérőpályáktól.
A csatorna elnémult, de még a zavaróadás által okozott sistergés is. Ez az egész olyan volt, mintha egyenesen ultimátumot adott volna. De már késő volt visszakozni. Azonban legnagyobb megdöbbenésére, a válaszreakció mentes volt a kikérő hangnemtől.
-Vettem, parancsnok. Berepülünk.
Wedik lezárta a csatornát, mielőtt eluralkodhatott volna rajta a zavara, majd, hogy ezt még jobban leplezze, kiadta a saját egységének a támadási parancsot. Bedöntötte a P-38-asát, majd teljes gázt adott. Társai követték és hamarosan az élet-halál harc kellős közepébe kerültek.
Saele Nemry igyekezett a gondolataiból kiverni az iménti igen fagyos hangot, melyet végighallgatott a sisakjába épített fülesen keresztül. A nyers modor kicsit meglepte a szövetségestől, de hamar túl akarta tenni magát az egészen. Bizonyára túl feszült volt az illető -gondolta végig a történteket. Azonban többre nem futotta, mert a birodalmi konvoj már egyenesen körbeölelte őket. Ráállt a legkézenfekvőbb támadási pályára és ugyanerre sarkallta a társait is. Vad lézertűz fogadta őket, alaposan próbára téve a gépeikben rejlő elhárító rendszereket. Lehet, hogy csak a minimális legénységgel vannak feltöltve azok a cirkálók -jegyezte meg magában, keresztül pislogva a tűzesőn-, viszont fenemód értik a dolgukat. A sisakja alaposan odacsapódott a kabintető erős falának mikor az egyik lézersugár belerobbant a pajzsába.
-Közelednek, uram! -lépett a híd emelvényéhez a jelentésével az egyik tiszt, Dodonna kapitánynak intézve egyenesen a szavait.
-Remek. -mondta fáradtan, mintsem örömittasan. -Veszteségek?
Az altiszt kivárt egy röpke pillanatig, alaposan megfontolva azt amit mondani készült.
-Eddig négy hajó, kapitány. Sajnos a vadászaink nagyságrendekkel gyengébbek mint a birodalmi TIE vadászok.
Dodonna komor bólogatásba kezdett miközben elfordította a tekintetét a híd panorámaablakától.
-Álljon készenlétbe a behatoló egység. Létfontosságú, hogy a lehető legrövidebb időn belül átvegyük az irányítást a fregattok felett. -emlékeztette a tisztet, aki kurtán biccentett.
-Értem, kapitány. Máris intézkedem.
Dodonna megelégedéssel nyugtázta a hallottakat, majd visszatért a korábbi tevékenységéhez, hogy saját szemmel felügyelje a rajtaütés további részleteit.
-Gyerünk, gyerünk! -intett a karjával a rohamcsapat parancsnoka és a zsilip falához tapadva biztosította a helyet az embereinek, akik sorra elfoglalták a pozícióikat. A kommunikációs rendszeren keresztül már hallhatták amint a szenzorkezelők hírül adták, hogy a kapcsolódás megtörtént, de ha ez nem lett volna számukra tényszerű, akkor saját maguk is érezhették azt a talpuk alatt végigfutó remegést, amit a mágneses kapcsok továbbítottak a Dreadnaught mélye felé. A hadihajó immár tökéletesen hozzátapadt a foglyul ejtett prédájához.
-Felkészülni! -ordította el magát utoljára a férfi és miközben odabiccentett az ajtóvágó droidnak, maga is a vállához emelte a puskáját.
-Mit is mondtál korábban?
Teene csak a szeme sarkából sandított Nim Yamesre, ennyire futotta, miközben a kapcsológombok nyomkodásainak szünetében, két kézzel kapaszkodott az ülésének karfáiba. A Silent Steelt hatalmas erők dobálták ide-oda a pályáján, amihez mindketten ragaszkodtak.
-Hogy? -kérdezett vissza, hangot adva a káoszban eluralkodott értetlenségének.
-Hát amikor otthagytuk Keelhent. -emlékeztette őt Yames, gyöngyöző homlokkal. Nem sokon múlott, hogy valamelyik elemi erejű csapás ne tépje ki a markából a kormányművet. -Rázós út előtt állunk, vagy valami ilyesmi.
-Ja. Aha. -zötykölődött a tessék-lássék mód párnázott ülésében Teene. Előttük, az ablakon túl, ebben a pillanatban villant valami aminek fényerejét alig tudták mérsékelni az automata áteresztő rendszerek.
-Igazad volt! -ordította túl a férfi a hajó pajzsaiba csapódó lézersugarak dörrenéseit.
Teene pillantást váltott vele és megnyugodott, amikor azt látta, hogy neki ugyanúgy nincs esze ágában kétségbe esni, mint magának. A kordában tartott őrület lángjainak szikrái pattogtak mindkettőjük tekintetében. Azé az őrületé mely hatalmas mennyiségű adrenalint szabadított az útjára és erőt adott nekik, hogy uralkodjanak a félelmeiken. Bármelyik pillanatban szétvethette volna őket egy telitalálat okozta robbanás.
-És most? -kérdezte most Teene, egy kifelé irányuló pillantással jelezve a következő mozzanat bejelentésének szükségszerűségét. Alig két kilométernyire előttük -és kissé alacsonyabban mint ahonnét ők érkeztek- ott lebegett a megbénított második számú Nebulon fregatt, két oldalán a vontatójárművekkel amelyek erős vonónyalábokkal terelgették a nagyobb unokatestvérüket, egyre távolabb kényszerítve a Carrack cirkálók ádáz tűzétől melytől védelmet remélhetett.
-Nem várhatunk tovább. -szögezte le a kapitány rögvest, maga is felmérve a körülöttük zajló pokoli drámát. -Vagy most csatlakozzunk vagy soha.
Mintha csak a szavaiban rejlő igazságot bizonyítaná, rögtön jelzett a közelségi szenzor, méghozzá egy kisebb rajnyi TIE vadászköteléket, mely rézsútosan, jobbról és fentről támadott, elkerülvén a fedezetet biztosító, Fhad Byard rombolójának elhárítótüzét. A hatalmas csatahajó úgy függeszkedett a csatatér fölött mint valami démoni totem, mely gigantikus villámokkal szórta tele az alanti birodalmat.
A kötelék túl gyorsan érkezett ahhoz, hogy elfogóvadászokat hívjanak segítségül. Minden a Silent Steel elhárítórendszerén és a fedélzeti tüzérek tudásán múlott. Alig fél pillanattal később az egyik birodalmi vadászgép apró pályamódosítást hajtott végre, csak annyit, mellyel szó szerint elsöpörhette az útból a vontatóhajók egyikét, mely hiába volt vagy ötször nagyobb mint a függőleges napelemtáblák közé épített golyóbis alakú pilótafülke-hajótest, a másodperc tört része alatt hamvadt el, mikor a törzsének gyenge pontjába mélyedtek a smaragdzöld lézersugarak. Az eredményességet csak tetőzte az a rohamosan terjedő tűzlabda, mely az egykori helyén nőt olyan méretekig duzzadva hogy a koréliai teherhajó is megfordulhatott volna benne. A vontatóhajó megsemmisülésével rögtön kicsúszott az irányítás a rajtaütést kezdeményezők kezéből. A megmaradt jármű energiái kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy továbbra is uralhassa a dominanciát a fregatt fölött. Mindazonáltal ez a támadás még kevésnek tünt ahhoz, hogy a birodalmi kísérőhajóban rekedt személyzet fellélegezhessen. A megbénított hajóval nem sokra mentek. A változás csak annyi volt, hogy időlegesen az űr fizikájára volt bízva a sorsuk és szurkolhattak azért, hogy valaki az öveik közül a segítségükre siessen. A TIE vadászok csupán átmeneti megoldásként jöhettek szóba. Gépek melyek eltávolítják a kellemetlenkedő gépeket.
-Befogtak, kapitány! -adta hírül kontrollált feszültséggel Teene amint a monitorokról leolvasta az információkat.
Yames fogta magát és aktiválta a belső hírközlő adásgombját.
-Figyelem, ellenséges gépek nulla-hetvenöt felől. Vakarjátok le rólunk őket fiúk!
Nem kellett kétszer mondania. Tudta, hogy a hátsó tüzérei már másodpercekkel ezelőtt kiszúrták a közeledő gépeket, igazoláskép csak elég volt az egyik középső kijelzőre lepillantania, ahol a konzolrekesz zöld ledekkel jelezte ha aktiválták a quadtornyok mozgató mechanizmusát. Azonban az sose ártott ha kicsit jobban motiválja az embereit. A hajón ő volt a főnök, a főnöknek meg mindig az emberei sarkában kell loholnia, ha azt akarta, hogy állandó rend legyen körülötte. De azért túlzásba se szerette vinni a dolgot. Az arany középút sokszor célravezetőbb, mint a minduntalan loholás, zárta le ezzel a gondolatait és rögvest új manőverbe kezdet, egyrészről, hogy megnehezítse a TIE vadászok lőelemképzőit, másrészről nem akart egy fordulóval visszakanyarodni a fregatthoz, csak mert elsőre képtelen volt eltalálni a zsiliphez vezető vektort. Meredek ereszkedésbe kezdett, majd visszavet a tolóerőből mielőtt elhúzott volna a lassú forgásba kezdett birodalmi hajó mellett.
-Menni fog így? -kérdezte Teene látva maga is a kialakult helyzetet. A megmaradt vontatóhajó már rég feladta a hiábavaló próbálkozást, hogy egymaga stabilizálja a fregatt helyzetét és már kitört, egyenesen a romboló biztonságos pajzsai mögé, mielőtt túl késő lett volna.
-Nem annyira vészes. -sziszegte a koncentrálástól. Fél szemmel a követőmonitorokat leste, míg a másikkal a szinkronforgást igyekezet kivitelezni. A Silent Steel fokozatosan közelítette meg a nála nagyságrendekkel nagyobb fregattot, és ugyanazzal a lendülettel maga is lassú forgásba kezdett a hosszanti tengelye mentén. A TIE vadászok azonban feltartózhatatlanul közeledtek roppant látványos és igen veszélyes sugárnyaláb esőt zúdítva a megtépázott teherhajóra. Azonban amint bekerültek a hajó fegyverzeteinek lőtávolságába, hirtelen maguk is megízlelhették az ágyúcsövekből kifröccsenő skarlátvörös energiadárdák közelségét de mindinkább az erejét.
Talán a gépeiket érő túlterhelés, vagy éppen a túlzott magabiztosság, esetleg egyszerre mindkettő okozhatta azt a sorsot, hogy a TIE pilóták az életükkel fizessenek. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél. A Silent Steel hátsó lövegtornyai szakadatlan rohammal őröltek fel a birodalmiak elszántságát és tettek pontot az akciójuk végére. Izzó fémrepeszek és a közéjük került fagyos szerves permet maradt csak a TIE gépek helyén, mikor a lézersugarak áthatoltak a gyengén páncélozott burkolaton. Diadalittas kiáltások szálltak egyik lövegtoronyból a másikig.
-Szép volt fiúk! -örvendezett Teene, mikor látta eltűnni a hátsó monitorról a TIE vadászok kontúrjait.
Yames csupán egy kaján vigyort engedett meg magának a szája szegletéből, és csak a dokkolás végeztével fújta ki a tüdejébe rekedt levegőt melyet már vagy egy perce bent tartott.
-Rendben, ezzel megvagyunk. -közölte és sorra alapállásba állította a hajtóműveket. -Mi megtettük a magunkét.
-Brook hadnagy, a kapcsok a helyükön. Átszállhatnak. -recsegett fel a teherhajó rakodóterében az ott lévők feje fölött a kapitány hangja, mozgásra serkentve valamennyiüket. Volt aki megkönnyebbül, de akadt olyan is aki az eddigi nyugalmát feladta és izgalmi hullám söpört végig a lábujjától egészen a feje búbjáig.
-Rendben emberek, sorakozó a zsilipnél. Eljött a mi időnk. -intett egyenesen a jelzett irányba a hadnagy előkészítve a saját rohampuskáját, melyet kiemelt a fali tartóhámok közül. Páran lelkesen felkiáltottak, tovább növelve a harci kedvet, vagy éppen biztatva a társaikat. Pár másodpercen belül, már mind felkészülten várta, hogy a technikus segéddroid végezzen a fregatt zsilipajtajainak a felnyitásával.
-Byard őrnagy, az Angyal század végzett a cirkálók semlegesítésével.
A Recusant-osztályú könnyű romboló hídjának peremén Fhad Byard elvonta a figyelmét a csillagmező előterében zajló eseményekről mely időközönként látványos fényfelvillanásokat okozott, túlhevítve a fagyos üresség bizonyos szeleteit.
-Hogy állunk a transzportokkal? -kérdezte szenvtelen komorsággal, kifejezvén, hogy koránt sem érzi magát a legmegfelelőbb hangulatban. Már vagy tucatszor pillantott le az órájára és minduntalan elégedetlen szemöldök összevonással reagálta le a percek múlását. Nem minden úgy alakult mint ahogy azt ő elvárta volna. A rajtaütés -még ha csak pillanatokon múlott is-, de elkésett. A birodalmi hadigépezet már korábban reagált, mint ahogy azt ők várták. Alakzatukat felbontották, megnehezítve így a hipertérből kilépő támadóegységek dolgát. Nem kevesen múlott, hogy nem került ki innen egy nagy hatósugarú adás, mely felmentősereget remélhetett volna a birodalmiak oldaláról. Skythdor nem volt innen messze, a hipertérben csupán néhány percnyi távolságra. A romboló minden esetre az után is blokkolt minden ilyen jellegű jelet, miután az Y-szárnyúak az ionfegyvereikkel hathatós támadást intéztek a hajók adótornyai ellen. De elég lett volna akár egy futárbója is, ezért szinte megkettőzött figyelemmel kísérték mind a transzportok, mind pedig a szétmorzsolt Carrack-cirkálók környékét.
-Tartjuk őket a vonónyalábjainkkal, uram. Miután átküldtük az ultimátumunkat, a hajók kapitányai megkezdték lekapcsolni a konténereiket.
-Mennyi idő mire végeznek a teljes átrakodással? -kérdezte sürgetően.
-Öt perc....előreláthatóan...uram. -felelte kissé idegesen a tiszt, aki lopva kipillantott az őrnagy mellett nem sokkal arrébb álló kapitányra.
-Már így is túlfutottunk a biztonságos időlimiten. -jegyezte meg a veterán kinézetű férfi, aki eddig a kezeit a háta mögött összekulcsolva nézte végig, amint a szárnysegéd jelentést tett a főparancsnoknak. -A behatoló egységeink épp az imént jelentették, hogy megkezdték a fregattok elfoglalását. Állítólag csak gyenge ellenállásba ütköztek.
Hát persze -jegyezte meg csak úgy magában Byard őrnagy, belegondolva a birodalmiak helyzetében. Jószerivel tehetetlenül várták a sorsukat. Csupán a vadászaikban bízhattak, de azok java része is már lassan felmorzsolódik a hadihajójuk tűzereiben. Talán mégis csak fellélegezhetne picit, gondolta; még ha a pontosság nem is az erősségük, de az ide felvonultatott erejük elégnek bizonyult ahhoz, hogy sikerrel zárják az akciót és a veszteségeik -bár sokuknak fájdalmasak- csupán minimálisak voltak.
Az őrnagy egy rövid mérlegelést követően, bólintott, majd odaszólt a kissé zavartan pislogó segédjének.
-Folytassák a konténerek átemelését és mikor végeznek, közölje a lövegkezelőkkel, hogy rongálják meg a cirkálók hajtóműveit. De ne pusztítsák el! -tette hozzá nyomatékosítva a szavait, majd hagyta távozni a tisztet. Végül visszafordult a kapitányhoz, akivel tovább figyelte a tűzijáték egyre ritkuló fellobbanásait.
Míg odakint a tűzharc lassan a végéhez közeledett, eltiporva az utolsó TIE vadászok nyomait, addig a fregattok fedélzetein szórványosan fel-feltámadtak a védők és az ostromlók között a lángok. A zsilipek környékén kifejezetten lassan ment az átjutás, mert a birodalmiak ott központosították az ellenállásukat. A fekete egyenruhás, sisakos őrkatonák a kézifegyvereikkel annyi behatolót igyekeztek leszedni amennyit csak tudtak. De ellenállásuk hamar a semmivé foszlott, főleg a túlerő végett. Talán nehezebb helyzetben lettek volna a körülmények ha jelen lettek volna a tetőtől-talpig páncélozott rohamosztagosok, de őket ritkán vezényleték olyan küldetésekre ami távol állt az őket szimbolizáló eseményektől. Az ő helyük a harcmezőkön volt, nem holmi kísérő feladatokban. Azokra tökéletesen megfeleltek azok az emberek akik közül néhányan már füstölgő lyukkal a mellükben, kifordult végtagokkal feküdtek a fémpadlón, vagy a falak tövében, sebesülten várták a sorsuk beteljesülését, riadtan kémlelve az őket felügyelő fegyvereseket, kiknek vezetője, félrehúzódva, most pár embert hivatott magához az övéik közül.
-Az átjárót biztosítottuk. Őrmester vigyen egy technikus csapatot a gépterembe és cseréljék ki a reléket. Mi pedig -fordult oda a másikhoz- folytatjuk a híd felé az előrenyomulást.
-Ezekkel itt mi legyen? -bökött az utóbbi a fejével a foglyokra akiket összetereltek az egyik szobába.
-Négy embert hátrahagyunk, hogy szemmel tartsák őket. -közölte a csapat századosa, aki máris a soron következő folyosó felé intett. -Nem késlekedhetünk. Gyerünk.
Brook hadnagy óvatosan pillantott ki a sarok mögül, de még így is majdnem elvitte a fejét az egyik sugárnyaláb, melyet jó húsz méterről lőttek ki rá, nem messze a híd bezárt ajtószárnyai mellől, fedezetként használva az odáig vezető folyosó árkádjait.
-Semmi esélyük! Jobb ha feladják! -üvöltötte túl a becsapódó lövedék dörrenésének visszhangját. -Magukra maradtak. Innen nincs kiút.
Várt egy hosszú másodpercig, majd megismételte a mozdulatot, ám most előtte leguggolt és körülbelül térdmagasságban tolta előrébb a fejét. Most azonban nem villant torkolattűz.
-Rendben. Tegyék le a fegyvereiket és tarkóra tett kézzel jöjjenek elő!
A távolban öt-hat alak vált láthatóvá, amint engedelmeskedve a szavainak, lassan előmerészkedtek és miután a folyosó közepére tolták a sugárvetőiket, összegyűltek a híd előterében.
Brook fellélegzett. Remélte ennyi elég volt, hogy a birodalmiak belássák, hogy eddig tartott a makacs ellenállásuk és nem tovább. Ugyan nehezebb helyzetre számított, de tekintve a háta mögötti néhány percet, és a nyomukban terjengő kesernyés ózon-, és égett hús szagát, be kellett látnia, hogy elismeréssel adózik a védőknek. Hét embert vesztett, szemben az ő majd két tucat áldozatukkal, már amint azt a folyamatos előrenyomulás közben meg tudta állapítani.
Intett a többieknek akik mögötte húzták meg magukat, majd kiegyenesedve, karabélyát a birodalmiakra szegezve, megindult előre. Társai követték őt, legyezőszerűen szétterülve körülötte.
-Kapitány, az egységeink átvették az irányítást a fregatt felett. Mi a parancsa, uram?
-Tartjuk magunkat az eredeti terveinkhez. -mondta Dodonna, megkönnyebbülést szimbolizáló arckifejezéssel. -A foglyokat tereljék a mentőkabinokba és lőjék ki őket. És ezt üzenje meg a másik fregatt elleni behatoló egység parancsnokának is.
-Értettem, kapitány.
-Ez lesz a mi üzenetünk a Birodalmat szolgáló világoknak. -tette hozzá, messze elpillantva a csillagezrek irányába. -Mi nem holmi kalózok vagyunk akik leölik a foglyaikat. A könyörület ugyanúgy hozzánk tartozik mint a bátor tettek.
A rajtaütést végrehajtó hajók fedélzetén -legyen az csatahajó vagy vadászgép- üdvrivalgás fogadta a hírt, miszerint leküzdöttek minden fajta ellenállást és végérvényesen átvették az uralmat a kiszemelt hajók felett. Az Y-szárnyúak összegyűltek, hogy hamarosan elnyelje őket a hipertér, követve a korábban ugyanígy tett társaikat, míg a Wedik parancsnok vezette Kék-század megmaradt négy fős egysége a Freedom hangáröble felé tartott. Menet közben a két század gépei összetalálkoztak és ekkor Wediknek alkalma nyílt pillantást vetnie Saele gépére. Mindketten egy udvarias biccentéssel üdvözölték egymást, majd folytatták saját útjaikat. Egy hosszú másodpercre mindketten elgondolkoztak azon, hogy vajon fognak e még találkozni a jövőben, lesz e alkalom még közös bevetésekre. A kezdő lépést mindketten megtették, követve egy személyes érdekeiken is túlmutató ügyet, melyhez a nevüket, tehetségüket adták. Utálták a Birodalmat és ezzel egyetemben harcoltak a szabadságért. Egy nap talán még kezet is foghatnak, esetleg a cél végén meg is ölelhetik egymást. Minden csak idő kérdése volt. Ezt mondatta velük az eltökéltségük. És addig nem fogják feladni a küzdelmet.
