Oldfighter

Res Rigeltől háromszáz kilométerre.... Acélszárny Alakulat, Chaser, Egészségügyi fedélzet.... -Ha így folytatja akkor lassan már luxustartályt is bérelhetne magának. -jegyezte meg felém pillantva Lánglovag, miközben az orrom alig egy centiméternyire közelítette mag azt az üvegfalat mely elválasztott minket a túloldalon sorakozó bactatartályoktól és a bennük lebegő testektől. -Mázlista. Hm, valóban hű a nevéhez. Ez már hányadik kezelése is? -Az ötödik, uram. Kiszámoltam. Átlagban minden második bevetés után idekerül. -Szép teljesítmény. -jegyeztem meg elmerengve azon, hogy vajon kettőnk közül Mázlistával, melyikünk töltött több időt a gyógyító fürdőben. Én csupán eddig összesen kétszer kerültem az áttetsző folyadékba, de az az első alkalom hossza felért évtizedekkel is. Míg nekem az egész testem egy marék roncsként került a bactába, addig Mázlista hozzám képest kisebb karcolásokkal élvezhette a kényszerű fürdést. -No és maga jól van Lánglovag? -kérdeztem tőle, gyorsan végigmérve őt a tekintetemmel. A külső alapján nem igen látszott rajta semmilyen sérülés, igaz a fekete gyakorlóruha elég nagy részt eltakart az alkatából. -Oh, igen, százados. Nekem szerencsére nincs bajom. -Az arcán végigfutó kedélyes mosolyával őszintének tűnt.....Vagy csupán őrültnek. Ezt sose tudtam megállapítani nála. Egész lénye állandóan az örömkatona benyomását sugallta, akinek tök mindegy, hogy hol és mikor van, de oda mindig ezzel a vigyorával fog bemasírozni. De ezzel párhuzamosan a társaiért is felelősséget vállaló bajtárs szerepét is magára öltötte. Ez most jól kitűnt abban ahogy Mázlista lebegő alakját figyelte. Én valahogy sose éreztem magam közelinek egyik katonához sem. A rangom magába foglalta azt, hogy lehetőleg ne barátkozzak semelyikükkel, de egyszersmind mindegyiküknek legyek jó tisztje akikre számíthatnak. Mégis, valami furcsa kötődés azért csak kialakult egy néhányukhoz. Ott volt például Zim, vagy éppen Kolder. De ide sorolhatnám Lánglovagot is. Kedveltem a különc figurákat. Magamat is közéjük soroltam, emlékeimbe vésve mindazon cselekedeteimet amiket elkövettem azóta......azóta, hogy kikerültem életem első bactatartályából eonokkal ezelőtt. Nekem legalábbis ennyinek tűnt az azóta eltelt idő, mely telis-tele volt csalódásokkal, feleszmélésekkel, önmarcangolásokkal, és az új életemhez való alkalmazkodásokkal. -Hallom újabb bevetésre megyünk uram. -folytatta, immár figyelmét teljes egészében rám fordítva. -Igaz ez? -Igaz. -közöltem vele beismerően, miközben a bactatartályok látványa még felszínre hozta a második kezelést is, ami Dorvalla után történt. Akkor a mellkasom zúzódott össze. -Kiterjesztjük a kutatást a felszínen. -Hallom Manquad hadnagy emberei se találtak sokat. -A levegőből lehetetlen a szkennelés, az erdő pedig hatalmas Rigel City környékén. -Értem. -bólintott nem túl meggyőzően. Gondolom szíve szerint jobban örült volna egy nyílt tűzpárbajhoz mint napokon, heteken át tartó bogarászáshoz ahogy a szakzsargonban neveztük a műveletet. De végeredményben ő jelentkezett a Felderítőkhöz, mert állítólag ő mindenáron az első vonalban akart lenni. -Reggel láttam, hogy megérkeztek az újak. Fejemmel a túloldalon sorakozó tartályok felé intettem. -Amíg ők nem lesznek készek egy újabb bevetésre addig rákényszerülünk az áthelyezettekre. Persze a jól képtett embereknek jobban örülnék. -közöltem foghegyről a megállapításomat, idegesen fojtva el a bennem felmerült ellenkezésemet a más századokból érkezettekkel szemben. Marsson őrnagy -aki a közvetlen felettesem volt és egyben a Chaser, Alfa zászlóaljának parancsnoka-, azonban ragaszkodott eme protokollhoz. A Kenneyt és az Invadert nem sokkal ezelőtt más régiókba vezényelték, ahol szükségessé vált a jelenlétük. Így az ő fedélzetükről esetlegesen kölcsönkért felderítőkhöz nem nyúlhatott az őrnagy. -Nos, Lánglovag, azt hiszem itt már többet mi nem tehetünk. -jegyeztem meg, egyszersmind elterelve a gondolatainkat a gyógyultakról és más irányba folytatva a kommunikációt. -Eligazítás helyi idő szerint egy-négy-nulla-nullakor. Lánglovag izmai megfeszültek ahogy átérezte a hangszínemben bekövetkezett változást. -Értettem, Madness százados. Egy-négy-nulla-nulla. -Ne késsen katona! -Pont én, uram? -pislogott rám megszeppent félmosollyal. -Helyes. Lelépni katona!

Res Rigel. A fővárostól nyugatra...... Órák voltak még a virradásig, mégis, a horizonton világosság gyúlt. Persze ennek semmi köze sem volt a keleti félteke irányából közelítő naphoz, sokkal inkább a mesterséges gondoskodás terítette szét az égbolt alján a hozzá tartozó fényeket. Sárgák, vörösek.....és eme kettő keverékei keltek versenyre az éji csillagok ragyogásaival, melyek ott pislákoltak a közéjük keveredő pernye izzásában. Rigel City parázslott a magasztos energiáktól melyekkel a Birodalom jutalmazta a várost és a lakosait. Abból a távolságból ahol a szabadcsapatok túlélői pihentek meg, nem lehetett kivenni a részleteket. Se az összeomló házfalak morajlását, se az emberek csontjáig leégő hús sercegését nem tapasztalhatták meg, mégis a tekinteteken a világ összes fájdalma kiütközött. Ramoos egy göröngyös, mohával belepett kőplatón állt és a vaskos twykvede fák csúcsai fölött elnézve szemlélte komoran az égbolt felé nyújtózó lángnyelveket, melyek a szemében, egyenesen a Birodalomnak ejtettek örömtáncot az ő honfitársai hamvain. Mellkasát egyszerre szorították gúzsba a bánat és a harag vasmarkai, szívét engesztelhetetlen fájdalom gyötörte. Fejét lehorgasztotta. Nem, nem erre számított. A Birodalom gonoszabb mint azt bármikor is sejthette volna. Ilyet még a néhány évvel ezelőtti klónháborúkban sem tettek a szeparatisták lelketlen droidjai a rigeliekkel. Ártatlan civilek százezrei hamvadtak most el.......miatta. Miatta, mert ez egy bosszú volt. Bosszú olyasvalamiért amit végül is nem ő követett el, de nevét összefüggésbe hozták azzal a dologgal amiért ez az egész így csúcsosodott ki. Tekintetét a mély gyászból, újra a távoli városra emelte és átadta magát az ürességnek. Ramoos Diesel ezredes most először érezte át a kilátástalanság semmivel sem összetéveszthető érzetét. Sötét volt és határoktól mentes, egyszersmind végtelen, örökkévaló. A rigeli férfinek erőt kellett vennie magán, hogy ne essen össze. Térdei már alig bírták remegés nélkül. Talán engednie kéne a késztetésnek. Mélyeket sóhajtott, egyre mélyebbeket.... -Ram? -csendült egy lágy hang hirtelen mögüle. -Húgom. -Hoovert visszatért. Nem hallottad? A férfi megfordult, vetett egy pillantást az ovális arcú, hosszú, egyenes szálú barna hajú testvérére, majd elpillantott oldalra, ahol éppen Hoovert légirobogóját vette körbe néhány társuk amint a jellegzetes gépi hangra kirohantak az egyszerű fakunyhóból mely egy twykvede kanyargós gyökerei mélyére épült, félig az erdő talajába süllyesztve. -Ne haragudj Myrne. Azt hiszem figyelmetlen voltam. -húzódott végig egy kelletlen zavarodottság a férfi arcán. -Semmi baj. -lépett szorosan mellé a nála csupán két évvel fiatalabb lánytestvére, aki most a hátára fektette a tenyerét. -Semmi baj. -ismételte meg a hangjának megnyugvást sugárzó búgását. -De igen, baj. -préselte össze az ajkait amaz. -Nem lehetek ennyire figyelmetlen. Bármelyik pillanatban ránk találhatnak a Birodalom kémei. Én vállaltam az őrszolgálatot, illett volna figyelmesebbnek lennem. Myrne lehajtotta a fejét, belátta ő maga képtelen ennél többet tenni az irányban, hogy enyhítse bátyja fájdalmát ami annyira volt nyilvánvaló, mint az, hogy igazat mondott Ramoos. A felelősség most mindannyiukra nagy hatással van, ezt nem felejthetik. -Gyere, menjünk. -fogta meg végül a testvére kezét és a többiekhez vezette. -Hátha van valami jó hír azok között amit megtudott. Ramoos szó nélkül követte húgát, ám mélyen belül hálát rebegett neki, hogy így törődik vele. Lehet, hogyha pár perccel később jött volna elé, akkor már valahol ott feküdne a plató alatt, füstölgő lyukkal a halántékában. Nem sok választotta el őt attól, hogy megtegye eme végső lépést. Mikor odaértek, Hoovert már belekezdett a mesélésbe, de csöppet sem volt jókedvű, mely következtetni engedett volna arra, hogy maradt bármi reményük is valamire. Igaz, az arckifejezése mellőzte a totális csalódottságot. Valahogy az egész lénye a makacs kitartását sugallta, jegyezte meg magában Ramoos és ezért irigyelni is kezdte a férfit. -....A Kormány állítólag elítéli az agressziót, de tehetetlenek ellenük. A birodalmi flotta ott körözz az űrrepülőterek fölött és leszed bárkit aki az engedélyük nélkül felszállna. -magyarázta Hoovert, akit mindenki érdeklődve hallgatott, miközben kísérni kezdték befelé a kunyhóba. -Nyugi ezredes, nem követett senki se amúgy. -vetett egy pillantást a felettesére mikor észrevette őt. -Mi a helyzet a lakossággal? Van túlélő? -kérdezte Ramoos, visszatérítve magát a jelenbe, messze kerülni a pár perccel ezelőtt érzett letargiájától. Szerencsére Hoovert elé vettet egy mentőkötelet. -Főleg katonai célpontokat és kormányzati épületeket támadnak. Persze sok a halott, de úgy tűnik sok embernek sikerült elérni az óvóhelyek többségét. ?.Ez is több a semminél. A totális megsemmisülésnél. ..... -Viszont sikerült kapcsolatot létesítenem Ric-el! -tette hozzá egy felkiáltással, ám ekkor már a fa embervastagságú gyökerei alatt jártak, bent a kunyhó sárral dagasztott falai között, melyen belül elégé kellemes környezett uralkodott. Itt még többen a hírhozó köré gyűltek, igaz, összességében nem voltak többen húsz főnél. Aki túlélte a gyárkomplexum területén történteket, az csatlakozott az erdő mélyére fészkelt sejt tagjaihoz. -No és mit tudtál meg? -kérdezte fellelkesülve Mooren aki egy hosszú asztal mellöl állt éppen fel többedmagával, hátrahagyva néhány adatleolvasót. -Üzenetet hozott Clemertől és Rytától. Hallottak a történtekről és sajnálatukat fejezték ki. Ric szerint nem is nagyon éreztek bűnbánatot amiért lekésték a találkozót. -Azt hiszem ez érthető is, azok után ami történt. -jegyezte meg Myrne végignézve a többieken. -Legalább tudjuk, hogy maradtak még többen is közülünk. És ez most fontosabb annál, hogy felelősségre vonjuk őket a távolmaradásuk miatt. -Igazad van húgom. -sóhajtott fel Ramoos. -Nem szabad, hogy becsméreljük bármelyiket is. Merengőn maga elé bámult. -Clemer bátorságához nincs kétségem, Ryta pedig ha kell ugyanolyan hévvel védi otthonunkat a betolakodóktól mint te, drága húgom. -felemelte tekintetét mellyel végigsepert a társain. -Szóval azt hiszem le is zárhatjuk azt amit elkezdeni sem lenne méltó. Halljuk Hoovert, mit tudtál még meg? -Nos, amint lehet egy következő időpontot kérnek az egyeztetésekhez. Ric holnap visszatér, hogy üzenjünk általa. -Mégis, ezek után mit tehetünk? -kérdezte emelt hangján az egyikük aki kissé dacosan nézett szembe a társaival. Arcát még mindig koromfoltok tarkították, egynémely alatt átsejlett a hús rózsaszínes felülete. A sebkezelés még nem ért véget nála, de mellette az asztalon sorakozott néhány üvegcse és kötszer. -Minden bizonnyal a nyakunkon ülő hadihajók egész álló nap szkennelik a környéket. Ha elhagyjuk az erdőt nekünk lőttek. -Megértem az aggodalmaskodásodat Slave. -tartotta fel a tenyerét Ramoos. -De most nem szabad, hogy a kétségbeesés győzedelmeskedjen felettünk. -titkon húgára pillantott, miközben enyhén megbicsaklott a hangja. -Itt egyenlőre észrevehetetlenek vagyunk, de korántsem biztonságban. El kell jutnunk Premsusba, ahol kihúzhatjuk egy jó darabig. Esetleg talán Clemerék tudnak majd hajót is szerezni. -És az ügyünk ezredes? Vagy talán arról elfelejtkeztél? -emelte fel egy foknyival a hangját amaz, miközben elhessegette maga mellől Myrnet aki csak segédkezni akart neki a sebeinek fertőtlenítésében. Ramoos vett egy mély lélegzetet. -Nem, cseppet sem. De mint sógorom talán megértőbb lehetnél. És ez persze rátok is vonatkozik most. -nézett gyorsan szét az embereken. -Szó sincs róla, hogy feladnánk a küzdelmünket a világunkra érkezett zsarnokkal szemben. De van valami más is amit ki kell derítenünk. Páran kíváncsian vontak fel a szemöldökeiket, míg mások türelmesen várták a folytatást amit némi hatásszünet előzött meg. -Valaki felültetett minket. Morajlás futott végig a kunyhóban, melyet csak Slave felszisszenése tett színesebbé amikor felesége újbóli próbálkozásának engedelmeskedve hagyta, hogy az kitisztítsa az egyik sebhelyét. -Azok a rohamosztagosok már kész taktikai séma alapján ütöttek ránk, ez pedig nem lehet véletlen. -Valaki közülünk? -kérdezte szemöldök ráncolva az egyik szakállas rigeli aki Ramoosal szemben támaszkodott neki az egyik asztalnak. -Nem. Rigeli ilyet nem tesz. -szögezte le. -Emlékeztek arra amikor közvetlenül a támadás előtt hívtak? Egy nő volt a vonalban. Eddig sose hallottam a hangját, de úgy tűnt, hogy ő igen jól ismer engemet. Mooren hümmögve vakargatta meg a borostás állát. -De ki akarná a vesztünket? Res Rigelnek nincsenek külső ellenségei.....na persze a birodalmiakon kívül. -Nem tudom barátom. -sóhajtott fel az ezredes. -Ennek kéne többek között utánajárnunk.

Ghadea..... Minden oly békés. Látszólag. Késő este volt. Kint sötétbe burkolózott a táj, a fényesebb csillagok már vígan tündököltek az égbolton, a holdak közül Eremey, fehéren verte vissza a horizont alá nyugvó nap sugarait. Az óceán felől lágy szellő támad, mely először végigszaladt a lagúnában terpeszkedő főváros utcáin, majd felkúszott ide a fővényes domboldalra, be a nyitott teraszon, meglibbentve a fátyolfüggöny széleit, alig érezhető hűs érintésével felkavarva a hálószoba levegőjét. Dyniával együtt már az ágyban voltunk. Háttal feküdt nekem én pedig feléje fordulva és átölelve őt, a hasán pihentettem a tenyerem, miközben vékony ujjai az én kézfejemre simultak. Vele ellentétben én képtelen voltam elaludni. Nyugtalanító érzések gyötörtek melyeket képtelen voltam meghatározni, forrásukat bemérni és feldolgozni vagy akár elfogadhatóvá tenni. Ott voltak az elmémben, mélyen berágták magukat és nem hagyták, hogy a békés éjszaka csöndjében magam is elaludjak. Hasztalan hunytam le újra és újra a szemem, a teljes sötétség csak még nyugtalanítóbb lett. Ez egészen addig így folytatódott, mígnem egyszer csak engedtem a késztetésnek, mély lélegzetet vettem és elcsendesítettem elmém háborgását, engedve az Erő körbeölelésének. Az Erő pedig kinyitotta a kapuit mintha csak ismerőst köszöntene. Furcsa, ámde csöppet sem szokatlan lebegésszerű állapotba kerültem ahogy fokozatosan átengedtem magam az Erő fodrozásának. Érezni kezdtem ahogy az ő ujjaival nyújtózok a külvilág felé. Először is a tenyerem alatt nyugvó gyermekem lenyomatát simítottam végig. Apró volt, mégis áradt belőle az Élet. Nyugodt volt és békés. Tökéletes biztonságban érezte magát ott ahol volt. Irigylésre méltó helyzet, jegyeztem meg magamban. Az anyaméh, melyet majd lassan már érzékelni fog, úgy védte őt mint bármely csillaghajót az ő védőpajzsa. Aztán ott volt Dynia. Mélyen aludt, engedve a fáradtságnak ami napok óta gyengítette kitartását a munkájával szemben. Ugyan fizikálisan mélyen az álmok birodalmában járt, azonban azt mégsem tudta levetkőzni, hogy ne legyenek az álmai békések és nyugodtak. Tapinthatóan érezni lehetett, hogy még álmában is Ghadea jövőjével kapcsolatos teendőin ügyködik. Lassan elszakadtam tőle. Whillriel következett, aki a szomszédos szobában aludt. Egyenletes légzése békességet sugallt, de alkalmasint a szapora pulzusa, mely hullámokat vetett az Erő fodraira, mozgalmas álmokról tanúskodtak. Mióta velünk élt, gyakran megesett, hogy rémálmok gyötörték. Szülei és testvérei halála megviselték gyermeki lelkét és hosszú, gondoskodást vetítettek elénk. Hármójuk átvizsgálása után azonban mégsem tűt el az a nyomasztó érzés mely ébren tartotta a tudatomat. Ha nem a közeli környezet váltotta ki ezt belőlem, akkor nagy valószínűség szerint valaminek történnie kellett a messzi távolban és minden jel szerint a jelenben, mert igen élesek voltak ezek a tapasztalások. De volt valami ebben az egészben, mely a jövőt is mind élesebbé tette az megérzések palettáján. Skythdor.... -De hisz nem ezt ígérték nekünk! -csattant fel Arikan hangja az oszlopsorral szegélyezett árkád hűvös folyosóján, mely körbeölelte a főváros törvényhozói épületének egyik belső udvarát, melynek napfénytől tündöklő négyzetében néhány birodalmi siklójármű ragyogta vissza a sugarakat. A magrias főnemes jobbján, a szürke egyenruhás flottaparancsnok megállt és szembefordult a beszélgetőpartnerével, miközben kísérőik szintén megtorpantak. -Nézze....kormányzó. Ez a fajta hozzáállása a dolgokhoz nem fogja jó fényben feltüntetni a népét őfelsége előtt. -A komor arckifejezése Arikanról egy röpke pillanatra fekete kesztyűire tévedt, melyeket igyekezett felhúzni az ujjaira. -Dolgokhoz? -Billentette félre a fejét a saghir nép választott vezetője, fanyar grimaszba rándult arckifejezéssel tekintve a birodalmi tiszt szempárjába. -Mégis, hogy gondolhatja a Császár, hogy belemegyünk ebbe az egészbe? -Mint már odabent is elmondtam -emelte fel pár foknyival a hangját az előzőlegihez képest-, őfelsége csak annyit kér, mint más birodalmi fennhatóság alá tartozó planéta népétől. Teljes együttműködést az Új Rend betartásához..... -Node ezek a rendkívüli hadiadók....! -.....elősegíteni az Igazságosságot..... -Hát éppen ez az! Skythdor képtelen teljesíteni az adók megfizetését! -kiáltotta dühödten Arikan, majd hirtelenjében, észbe kapva, a kíséretükhöz tartozó két testpáncélos-, továbbá fekete egyenruhás rohamosztagosra pislogott. Nem is igazán tudta volna megmondani, hogy tartott e tőlük, vagy esetleg nem. Az viszont tény és való volt, hogy igencsak kényelmetlenül érezte magát köztük. -Valóban? -húzta fel jelentőségteljesen a szemöldökét a megbízott flottatiszt. -Talán nem ártana ha az ön által képviselt osztályrész is kivenné a részét a befizetésekből. -Nem ebben egyeztünk meg. -csikorgatta a fogait Arikan vöröslő fejjel. Dühe kezdett a tetőfokára hágni. -Akkor talán változtatni kéne azon az egyezségen. -vonta meg a vállait a birodalmi tiszt, elpillantva Arikan mellett, a siklója felé, mely arra várt, hogy visszaszállítsa őt a külső falaknál parkoló űrkomphoz. Az udvarban még volt ott néhány légirobogó, illetve két repulziós tank és persze a biztosítási pontokon állig felfegyverzett rohamosztagos egységek. -Hogy?! De hisz a mi segítségünkkel állították félre a chelairokat és vették magukhoz a javaikat! -Igazán? Én ezt fordítva tudom. -jegyezte meg a szikár kiállású férfi, egyenesen gúnyos pillantást mérve a nemesi ruhakölteményben acsarkodó magriasra, aki érezvén a birodalmi tisztből áradó fenyegetőzést hátrébb döntötte a törzsét. -Ne okozzon csalódást kormányzó. Őfelsége nem tűri az ilyenfajta viselkedést. Könnyedén eltávolíthatja magát, ezt ne feledje. A tiszt a fekete egyenruhás és mindvégig parancsra kész katonája felé fordult, türelmetlenségében és egyszersmind unva a beszélgetést. Nem szólt, csupán jelét adta, hogy legszívesebben teljesen máshol lenne, mondjuk odafönt az orbiton keringő csillagromboló fedélzetén. -De mégis, mit tehetnénk? -tárta szét a karjait Arikan, még mindig alig bírva megállni, hogy idegességében ne remegjenek az ajkai. -Nem kötelezhetem a magriasokat, hogy adják fel a gazdagságukat. Amióta levertük a chelairokat nincs aki a földeket művelné. A kereskedelmünk odalett. Aki csak tehette elhagyta Skythdort és a gyarmati világokra menekült ahol a központi hatalmunk.... -Nem érdekelnek a kifogásai kormányzó. -intette meg a flottatiszt a bizonytalanságba merült Arikant. -A maga dolga, hogy miként veszi rá a népét az adók befizetésére. Engem nem érdekel a módszere csupán az, hogy ne legyen senki se aki a következő napokban akadályozni próbálná a flotta előretolt állásainak jelenlétét. Őfelsége elrendelte a teljes Hapan Konzorcium körbevételét. Skythdor pedig éppen elég alkalmas arra, hogy a flotta bázist építsen ki a rendszerben. Arikan lehajtotta a fejét, teljesen elmélyedve a gondolataiban amik sötét, súlyos jövőről árulkodtak. Olyanra melyre semelyikük se álmodott amikor üzletet kötöttek az Uralkodóval. Szinte alig hallotta meg amint a megbízott képviselő indulásra késztette a kíséretét. -Százados. Indulunk. -Igenis, tábornok úr. Arikan az oszlopok közt kilépők után pillantott. A szürke egyenruhás tiszt elérve a felső kategóriás siklót, leült a szélére és egy laza mozdulattal, átvetette a lábait az oldalfalon. -Viszlát kormányzó. -intett vissza Arikan felé miközben gúnyos mosolyra görbítette az ajkait. -És ha esetleg szüksége lenne a segítségünkre a népe meggyőzésére, ránk számíthat. Arikan ujjai görcsösen az ökölbe hajlottak és az árnyékban vicsorgó fenevadként figyelte amint a járművek az egyik főkapu felé fordulva fokozatosan utazósebességre gyorsultak.

Keelhen.... -Hogy?! Te feláldoztad a hajómat? -......Nézd öregem, a terv bejött és..... -Fhad, te megörültél! -.....Még egy anyacsavar se maradt abból a rombolóból. Látnod kellett volna Talin. -Te megsemmisítetted az egyik fregattomat! Fhad Byard most először fogta fel, hogy valahogy a tábornok barátja nem egészen abban a lelkiállapotban van mint amit remélt volna felőle. Ezt megalapozottan Talin olyan vérszemekkel meredt rá mint bármely kiéheztetett vronskr a prédáját látván. A fél fejjel alacsonyabb, kopaszodó férfi szája nyitva maradt. Pislogott kettőt, majd tenyereit kifelé forgatva felemelte a karjait, egyszersmind védekezőállásba ?menekülve?. -Kellett a csalétek.... -Egy Munificent fregatt? -kérdezte egyszerre elképedve és fájdalmasan. -Pont egy Munificent fregatt!? -Tudom barátom, hogy most mit érzel, de... -Nem, egyáltalán nem tudod. -.....de olyan hajó kellett amit személyesen láttak amikor elhagytuk az előző búvóhelyet. Talin rosszallóan megrázta a fejét, de most már a fenyegetőző testtartását felváltotta az a pár mozdulat amit megtett a központi barakk vezérlőtermében. Körülöttük, tisztes távolságban ott voltak a többiek is akik kivették a részüket a csapat irányításából. Ők most csendesen figyelték őket. Még ha volt is köztük olyan akinek véleménye volt pro és kontra, az hallgatott. Jobbnak látták ha ezt a fricskát hagyják elintéződni a két férfi között. Talán azért, mert ők jól ismerték egymást. -A fenébe is Talin, nem volt más választásom. -keményedett meg pár foknyival a hirtelen maga is idegessé váló Fhad hanga. -Egy vadi új csillagromboló volt, tudod? Azt meg nem lett volna egykönnyű levakarni az átkozott égboltról. Máskülönben meg riaszthatták volna a legközelebbi birodalmi űrkikötőt, oszt akkor nekünk befellegzett volna. Mire visszatértetek volna, csak a hamvainkat találtátok volna itt. -Fhad arckifejezése lassacskán könyörgésbe hajlott. Érződtek a szavaiból, hogy igazat beszél és nem sok kedve van ahhoz, hogy emiatt Talin örökké nehezteljen rá. A tábornok megvakarta borostás állát, majd a tarkóját is. Tudta jól mindenki, hogy nem fog nekiugorni a legjobb barátjának és szövetségesének, azonban el nem titkolt tény maradt, hogy mennyire is szívén viselte a hajójának elvesztését, ami immár a második volt a Zahír flotta kötelékében. Az elsőt, a zászlóshajóját pár héttel korábban vesztették el Lomar Hagan kapitánnyal, aki a legénységgel együtt feláldozták magukat, hogy ők elmenekülhessenek az üldözőik elől. -Oké, rendben. -dünnyögte. -Ha szükség volt rá akkor legalább nem volt hiábavaló a feláldozása. Fhad mellkasa megkönnyebbült. De csak egy picit. Ruth, egy okos húzással a két férfi mellé lépett és összeérintette az ujjait maga előtt. -Nos, hogy most tisztázódtak kakaskodó főtisztjeink között a dolgok -félreérthetetlen pillantást lövellt a központi megfigyelőállás posztján tartózkodó Dyna felé, aki vette a lapot és visszafogottan elmosolyodott Ruth kacsintását látva-, úgy érzem ejthetnénk pár szót arról is, hogy mire jutottunk Koréllián. Pár barakknyival a főbarakktól helyezkedett el a konyha és azzal együtt az étkező. Délidő volt, aki tehette az most fogyasztotta el a nem túl ízletes ámde tápláló kosztját. És ilyenkor rendszerint természetes volt, hogy egyesek minden fajta kertelés nélkül megjegyzéseket tettek a kajára. -Ezt nem hiszem el emberek! -Zek Lyan már azelőtt emelte fel a hangját mielőtt egyáltalán beletúrt volna a gőzölgő ételébe, amit egy jobb korokat is megélt felszolgálódroid tett le elé. -Nem lehetne mondjuk minimum csak háromnaponta ugyanezt enni? -szólt a droid után, akit azonban nem arra programoztak be, hogy reklamációkat fogadjon el. Letéve az asztalokra a tányérokat, máris visszafelé gurult a konyharészleg felé, hogy fél perc múlva már egy egészen más asztaltársaságtól hallja ugyanezt. -Nyugi, Zely. Ugyanazt a pocsék kaját eszük mi is. -jegyezte meg enyhe undorral a képén Dee Jeelhand a hosszan elnyúló asztal túlfeléről. -Jaja -tömte be a szájába az első villányi adagot Fugee Rolf-, DeeJee csak már tudja. Lefogadom édesem ma már újfent teletömted magad azzal a vashbab konzervvel amiért ki tudja mivel fizettél annak az ellátóhajó raktárosának. Nem is csodálom, hogy te egy falatot se esszel ebből a ?mennyei lakomából?. -Geegee, te egy mocskos alak vagy tudod. -fintorgott rá a nő és apró öklével belebokszolt a nagydarab férfi vállába, aki alig ingott meg. A társaik felröhögtek. Itt, köztük mindig akad valaki aki legalább biztosítja a derűt az amúgy borzasztó ebédhez. -Hé -csattant fel Lass Huge hangja, aki valahová a távolra meresztette a tekintetét-, jön jóapánk. Páran felnéztek a tányérjaikból, hogy megpillantsák maguk is Garven Dreis parancsnokot, amint egy megrakott tányérral és egy pohár frissítővel kacsázik át az asztalok között. -Üdv Rosszcsontok! -köszöntötte őket vidáman. Leereszkedett az asztalfőnél biztosított helyére és némi csörömpölés közepette elhelyezte maga előtt az evőeszközöket. A többiek szájtátva lesték...a púpozott tányérját. -Már megbocsájts Dave -szólalt meg Fugee ismételten, szemét le nem véve a századparancsnokuk ebédjéről, ami közel sem ugyanazzal a tartalommal bírt mint az ővéik-, de azért kit vesztegettél meg? -Hogy? Mi? -pislogott zavartan a göndör hajú férfi, láthatóan nem igazán érezvén át a kérdés tárgyát és mikéntjét. Gondolatai még nem érték őt utol egészen, onnantól, hogy a századparancsnokok némi egyeztető megbeszélésen vettek részt. -Jah, hogy a nerfsült! Hát ez most érkezett Hoob kapitány jóvoltából aki némi felfedező útról visszatérve meglepett minket vele. -Felelte végül összeszedettebben és mikor ezek után végignézett a pilóták tányérján, akkor esett le neki az egész. Szélesen elvigyorodott, átgondolván az egész szituációt amit a többiek most átélhetnek és egyszersmind feljogosítván magát arra, hogy kicsit felszítsa a parazsat, tetetett megdöbbenéssel folytatta. -Nektek nem szólt senki? Bárki kérhette a nerfet, csak általánosságban előbb ?illik? kiszórni a megmaradt kaját. Általános széklábcsikordulás támadt és mire önfeledt nevetésben tört ki, már mindenki elviharzott mellette a ?csereadagért?. -Ezt nézzétek! -bökött át a túloldalra Pet Thumbse vigyorogva követve a tekintetével ahogy a Rosszcsont század pilótái tülekedve vonultak az ételkiosztó pultjához. -Jól kifogták. -jegyezte meg teleszájjal Hubb Onsel, aki már jó ideje őrölte a sült nerfet az állkapcsai között. -Végtére is ha közelharcban is így kapcsolnak akkor ne őket kérjük fedezetként. -Ugyan. -mosolyodott el szelíden Saele, miközben átnézett a másik asztalfőre. Garven Dreis éppen ekkor pillantott feléje. A nő viszonozta a feléje küldött kacsintást. -Kissé talán nehezen veszik fel a ritmust, de hasznosak. -Jah. -dünnyögte Derek Gerl. -Jó srácok ők, de azért így benézni a menzát! A folyamatos kuncogás közepette, mindenki igyekezett jól átérezni a nerf ízét, mert azzal ők is tisztában voltak, hogy egyhamar még egyszer nem fognak ilyen íncsiklandozó étekhez jutni. -Én azt mondom, hogy a kalózbarátunk megérdemel egy tósztot. -emelte fel kisvártatva a poharát az a tányérja mellől Pet és a feje fölé tartotta, egyszersmind az étkezőben mindenki figyelmét magára vonva. -Éljen Hoob kapitány! Éljen, éljen! -kiáltották jó néhányan egyszerre. -Vajon megölt ezért valakit? -kérdezte a tányérjához visszafordulva Jil Truth. -Ne rontsd el a napomat kislány. -kérte őt Pet, miközben egy újabb falatot emelt a szájához. -De hát csak kalóz volt egykoron. A kalózok pedig..... -Jil, elveszed az étvágyamat! -szólt rá fintorogva Red Hubert a bal oldaláról. -Hoob kapitány nem ölt meg senkit se. -szögezte le Saele Nemry. -Állítása szerint óvakodott a túlzott erőszaktól. Másrészről meg, egy birodalmi ellátóhajót csáklyázott meg. Szóval többet egy szót se, inkább adjatok hálát, hogy ezzel is kárt okoztunk a Birodalomnak és bőséget a gyomrunknak. -Jah, kizabáljuk őket. -horkantott fel a kissé elhízott Fordon Heed. -Te vagy a mi titkos fegyverünk. -karolta át a vállát a mellette ülő Pet Thumbse. -Legközelebb ledobunk az ellenség frontvonala mögött és felzabálod az élelmiszer raktáraikat. -Marha vicces vagy Pet. -Fordon arcán gúny futott végig. -Máskülönben meg már leadtam tíz kilót mióta beálltam közétek. -pillantott le a kidomborodó hasára, amit most kényszeredetten igyekezett behúzni, ahogy több szempár is rátapadt. -Aha, de csak azért, hogy nehogy bent ragadj a gépedben. -fedte meg őt vigyorogva a vele szemben ülő Red. -Ha jól tudom a súlycsökkentés volt a kitétel, hogy bekerülj az Angyalok közé. És ha minden igaz még tizenötöt le kell adnod a következő hónapban. -Így igaz. -helyeselt Pet cinkos mosollyal és máris kinyúlt a társa elé, hogy elhúzza annak desszertjét ami valami piskótaszeletből állt. -Szóval ha nem haragszol.... -Hé! Ez már kínzás lenne! -förmedt rá a kerekded férfi, miközben kérlelő tekintettel követte a desszert útját ami Pet sajátja mellett kötött ki, aki nem hazudtolta meg önmagát. Tökéletes lelki nyugalommal közölte az igazát. -Nem, nem. Ez kérlek baráti gondviselés.

Valahol a Peremvidéken.... -Hogy?! Ezt nem mondhatja komolyan! -Pedig jól hallhatta Korboss százados. -Needa összekulcsolta a háta mögött a kézfejeit. -Vader Nagyúr úgy utasított, hogy haladéktalanul csatlakozzunk a Hapan Konzorciumnál lévő flottaösszevonáshoz. -Ez azért mégiscsak hallatlan. -adott hangot a felháborodásának a rohamosztagosok tisztje. -Egy olyan zsíros célpontot mint amilyen.... -A főparancsnok nem tűrné, hogy holmi peremvidéki csőcseléket előrébb vegyünk, mint őfelsége óhaját. -Needa minden egyes szót duplán hangsúlyozott ki. -Teljesítettük a küldetésünket, elégedjen meg ennyivel százados. Korboss tekintette szikrákat szórt, de immár az osztott üvegacélon kavargó kék fényörvényekre. -Futni hagyni az egyik ellenségünket akkor se helyénvaló. -Ezt nem maga dönti el százados. Az feladatok kiadását bízza a feletteseire. Az ön dolga nem más mint, hogy végrehajtsa azokat. A fekete egyenruhás tiszt nem szólt, csupán dacosan nézett szembe a tényekkel. Ő nem több mint egy dróton rángatható bábú és ő márpedig az esküjével ennek vetette alá magát. De hát akkor az eredményesség hol fog így maradni, ha minden áron a helyszíntől távol lévő főparancsnok, csak úgy megszakít egy sikeres küldetést? Ki fog bosszút állni azokért a katonákért akiket az a Magnaguard droid eltaposott? Korboss mély lélegzetet vett, ezzel is igyekezve lecsillapítani a lelkében dúló csalódottságot. Talán majd egyszer, egy másik időben, majd újra szembekerül azzal a droiddal és akkor el fogja pusztítani őt. Őt is meg az egész gyűrűhajót a többi droiddal együtt. Még egy ilyen kudarcnak nem fog engedni, akármit is valljon erről a kapitány. -Történt valami, tábornok? Killer megfordult, elvonva a figyelmét a megfigyelőablakon túli világ látványától. Calrissian kapitány érkezett a hídra. Ő maga hívta ide, úgy két perce. -A csillagromboló mely követett minket fénysebességre ugrott. A Méregfog kapitánya odasétált mellé, hogy ő maga is vessen egy pillantást a csillagmező mélységére. -Gondoskodott a jeladóról? -Inaktiváltam. -Nagyszerű. Akkor nem kell mitől tartanunk. -Mégis....olyan szokatlan ez az egész. Logikátlan. Kadar felvonta a szemöldökét, de csak egy pillanatra. -Ismerve önt tábornok...vagyis jobban mondva, tudva, hogy ön egy droid, már majdnem meglepődtem.... -Azon hogy töprengek? -pillantott rá a vörös fotoreceptoraival. -Nos, igen. -vallotta be amaz. -Már jó pár éve velem van tábornok, de még mindig nem sikerült hozzászoknom ahhoz, hogy......hogy olyan emberi. -Nos, ha ez bók akart lenni, akkor.... Kadar elmosolyodott és a droid vállára fektette a tenyerét. -Igen, pontosan az akart lenni. Ön jóval több mint azok a gépezetek a raktárakban. -Igyekszem integrálódni a szerves lények érzelmi világához. -Oh, hát az még nekünk emberi lényeknek sem egyszerű. -vallotta be a kapitány derűsen, miközben átsétált a tábornok túlsó felére, aztán vele együtt az elülső megfigyelőfedélzet felé vették az útjukat. -A vendégei talán valami gondot okoznak? -kérdezte készségesen a droid. -Nem, csöppet sem. De a lányom......szóval érzem, hogy ő még nem igazán bízik bennem. De ez nem is csoda. Hiszen ami a múltban történt arra nincs mentség. -Idővel majd megbékél. A adatelemzések azt mutatják, hogy örült a viszontlátásnak. Calrissian kedvtelenül elvigyorodott. Talán van még hová fejlődnie a tábornoknak, ahhoz, hogy teljesen emberi legyen. Folytatták útjukat, majd egy alkalmasnak tűnő pillanatban a kapitány kiadta az ugrási parancsot. A következő állomásuk jóval távolabbi lesz a Galaktikus Birodalom határától, mintsem tartaniuk kellenek tőlük a továbbiakban. Ám ez még nem jelentette azt, hogy nem lesznek más ellenségeik.

Hapes szektor, déli régiók határövezete.... A Sötét Oldal hullámai újfent lecsaptak. Az ezernyi sebből vérző planéta légterébe ragadozó érkezett. Fekete volt mint a téli, éjszakai égbolt, gonosz mint a préri végeláthatatlan síkságain élő gnekk, amikor vérengző ösztöne elborítja a tudatát holdtöltekor és vadászni indul. Vader és az uralma alatt tartott Actis maga volt most ez a ragadozó és semmi sem állhatta az útjukat. A légkör pokoli izzásba kezdett a kicsi, áramvonalas gép körül, mintha csak el akarná hamvasztani a fenevadat, de mardosó lángnyelveinek koromfoltjai láthatatlanok maradtak a fekete géptörzs ívein. Mikor a vadász átért, a kom csipogása egy pillanatra elvonta Vader figyelmét a felszínen dúló csata elemzésétől. -Igen? -dörögte a rostélyán keresztül. Egy alig arasznyi méretű hologram bontakozott ki szemközt vele, pontosan a kerekded elülső ablak előterében. -Vader Nagyúr -Reewex volt az, a Devastatorról-, jelentés jött Needa kapitánytól. Azt mondja, hogy immár nem kell aggódnia Maclaine miatt. A csempész halott. Pillanatnyi csend állt be az apró pilótafülkében, csupán a Sith lélegeztetőgépének süvítése hallatszott. Ez a másodpercnyi szünet elegendő volt ahhoz, hogy Vader elégedetten vonja fel a szemöldökét, vagy azt ami a helyén maradt a mustafari esett után, esetleg baljóslatú kételyek kezdjék el gyötörni. Az utóbbi mellett döntött. -Biztos ez? Reewex hologramja megremegett. Talán a légköri zavarok, talán a kapitány idegessége miatt. -Maga a rohamosztagos különítmény parancsnoka ölte meg Maclaint, Nagyúr. -Hm. Rendben kapitány. Üzenje meg Needának, hogy csatlakozzon a flottához a Hapan Konzorcium határán. Szükségünk lesz a következő hullámban őrá is. -Értettem, Nagyúr. -bólintott a Devastator kapitánya. -Esetleg óhajtja, hogy újabb csapatokat vezényeljek le a felszínre? Vader tűnődve pillantott oldalra, az egyik konzolra, ahol a taktikai kijelző foglalt helyet. -Felesleges kapitány. Minden a terveink szerint alakul. Csekély ellenállást jeleznek a műszerek. Magam intézkedem, hogy ez ne jelentsen gondot a további hadműveleteinkre. -közölte kellő elszántsággal. -Ellenben készítse fel a flottát a következő offenzív támadásunkra. Moore kapitány hamarosan csatlakozik hozzánk. -Igenis, Nagyúr. -A meghajlás most még alázatosabbnak tűnt. Vader bontotta a vonalat és belemerült ama csekély ellenállás likvidálásának előkészületeibe. Appo egy pillanatra sem engedte, hogy lehűljön a karabélyának torkolata. Szorosan a vállához tartotta a fegyvert, célzott és lőtt. Pár lépést előre futott, tűzelőállásába helyezkedett és megismételte a procedúrát. Minden egyes alkalommal hapan katonák hullottak el előtte. -Vörös szakasz, befelé! -adta ki a soron következő utasítását, fejét megbillentve az egyik lapos tetős épület bejárata felé. Rohamosztagosok váltak ki a fő szárnyból és fegyvereiket az új célpont felé lendítették. Robbantási technikus futott a zárt ajtóhoz és felillesztett egy mágneses töltetett. Páran a közelben lehajtották a fejüket, majd két pillanattal később szikra és fémrepeszeső hullott mindenfelé. Szabad volt a bejárás. Appo rendítetlenül haladt tovább. Szemből lézersugarak villantak amint újabb főútra ért a barakkok között. Minden egyes stratégiailag fontos kereszteződésben ellenálló gócpontba botlottak. Mintha csak városi harcokba csöppent volna, jutott át a fején a gondolat. De ezt a ?várost? fenemód jól és elszántan védték. Nem is csoda, hiszen ide összpontosultak a hapanok fő véderői és az összes megmaradt haditechnikai eszköz.. Az egyik pillanatban, amikor átmeneti fedezékbe burkolózott egy sarok mögött, lehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye az egy perce agyonlőtt áldozatát. Az alak a hátán feküdt, szétvetett karokkal, gyomortájékán füstölgő lyukkal. A keskeny ajkakkal keretezett szájból vércsík folydogált alá. Egy gyönyörű fiatal nő arcmása nézett fel rá nyitott szemmel. Appo hamar elhessegette a tudatát mardosó gondolatot, hogy egy nőt ölt meg. Megismételte magában a helyén való igazát, hogy ő az ellenségét ölte meg. Az ellenség pedig ezernyi arcot is magára ölthet. Előhúzott a muníciós övéből egy energiatelepet és betárazta a karabélyába. Vetett egy gyors pillantást a zászlóaljába tartozó egységekre. Elszántak voltak akárcsak Reboamnál. Nem lehetett őket félvállról venni és valószínűleg az ellenségük nem is kíván így tenni. Ezt elég jól bizonyították azzal, hogy soraikban férfiak is feltűntek, pedig még Appo is tisztában volt vele, hogy mennyire is megvetik őket a hapan nők. Persze mikor kezd forró lenni a talpuk alatt a talaj rögtön előzékenyebbek velük. De ez már nem vonatkozik a birodalmi légió katonáira. Egy energialövedék csapódott be Appo feje mellett amikor kidugta a fejét, hogy megnézze magának hányan is sáncolhatták el magukat a tőle húsz, talán huszonöt lépésnyire lévő kereszteződésben. Betontörmelékek záporoztak a sisakjának. Visszahúzódott mielőtt lehetőséget adna a következő, minden jel szerint pontosabb lövésre. -Oké, emberek, hődetonátorokat elővenni! Poeg, Swalren! Maguk ketten. A két megnevezett katona akik éppen megfelelő dobószögben helyezkedtek el az épületfalak tövében, gyorsan előhúzott egy-egy gömb alakú szerkezetet. -Csak semmi késleltetés! -vetette még oda nekik Appo. -Hagyj szóljon! Beljebb húzódott és vállai közé hajtotta a fejét. Két másodperccel később két, tompa pukkanást hallott és minden valószínűség szerint, ha nem lett volna rajta a sisakja akkor a robbanásokat most igencsak fülsértőnek találta volna. Por és füst szállt fel a közelben amikor kihajolt a sarok mögül, azzal együtt pedig műanyag és fémrepeszek zúgtak el mellette. Olyan anyagdarabkák, melyekből sebtében felhúzták a védősáncot. A hődetonátor elpárologtatta nagy részüket, a maradékot pedig széthintette a környéken. -Rendben, biztonságos. -intett a fejével. A két szélesebb út kereszteződésébe rohamosztagosok szivárogtak be. Hamarosan szembetalálkoztak a hapanok tetemeivel. Nem volt túl sok idő a nézelődésre, a központi barakk immár alig ötven méternyire volt. Fontosságát mi sem emelte ki jobban, mint az épületből égnek meredő antennasor, melyek közül többet már súlyos találat ért a nehézfegyverekből. De most már nem villantak a lépegetők ágyúi, hogy elsöpörjék az ellenállást, vagy magát az épületeket gyalulják le a földfelszínnel egyenlőig. A jelek arra engedtek következtetni, hogy a felszín alatt elég komoly rendszerek húzódhatnak meg és talán még több száznyi hapan katona is. Az 501-esek nem engedhették meg maguknak, hogy ne foglalkozzanak ezekkel az elemekkel. Meglehet, hogy rengeteg titkos kijárat leledzik a környéken és a hapanok fő ereje csak arra vár, hogy ők a csapdájukba sétáljanak, majd egy ellentámadással akár végzetes csapást mérhessenek rájuk. A hadműveleti terem falai beleremegtek a fent folyó ütközet kaotikus szimfóniájába. Igaz, nem először pattogzott le a vakolat a dúrbeton falakról és nem először rezdültek össze a kifinomult műszerek elemei, de most mintha meghatványozódott volna minden robbanás és mennydörgés ereje. Nien Messy ezredes felpillantott a mennyezetre, miközben a taktikai leképzőben megkapaszkodott. Szárnysegédjei hasonlóképp cselekedtek. A lámpatestek megint villódzásba borították a termet. Valahol a kijelzősor végében valaki felsikoltott. Üvegcsörömpölésre utaló zajok hallatszottak. -Asszonyom, talán meg kéne fontolni a kapitulácioooo...... A szárnysegéd először csak egy villanást érzékelt, aztán azt, hogy szavai hörgésszerű, bugyborékoló förtelembe bicsaklanak. Messy pengéje egyszerre vágta át a légzőcsövét és a nyaki artériáját. A tiszt a torkához kapott és az ujjai közt kispriccelő, ragacsos, meleg vérére pillantott. De már csak mélyüres sötétséget látott. Térdei ezek után megbicsaklottak, majd a padlóra omlott.... ?.közvetlenül Umlar hadnagy holtteste mellé. Messy undorodva pillantott le a tetemekre, azokra akikhez szinte testvéri kötelékek fűzték az elmúlt évek folyamán. Nem egy ütközetben számított már rájuk, sőt, ők is őrá. Mégis, eme kötelék most semmivé foszlott, eltűnt az Ereneda és az egész hapan nép iránt érzett kötelességtudat felszínre kerülésével. Messy vállaira hatalmas felelősség hárult és most túl kellett lépnie az erkölcsi korlátain. Főtisztként maga volt az Ereneda keze. -Kíván valaki még hasonló véleménynek hangot adni? -nézett szét vicsorogva a sápadt segédjein. Az általános fejrázás egyöntetű volt. -Remek! -mondta mindennemű derű nélkül. -Akkor most kezdjenek neki a terminálokban lévő adatok törlésébe, majd utána irány a barikádsor! Harc nélkül itt senki se fog elhullani. Nem kellett kétszer kiadnia a parancsot. A szárnysegédek a következő pillanatban már futólépésben teljesítették az utasításokat. Messy hidegvérrel nézett utánuk, majd a figyelme megakadt a terem bejáratában, ahol Jylett Esher őrnagy tűnt fel, egy maroknyi, megtépázott katonával együtt. -Sajnálom ezredes, túlerőben vannak. -lihegte az őrnagy mikor Messy magához intette. -A szakasz-, és századparancsnokok odalettek. Úgy véltem, hogy itt, a felszín alatt több esélyünk lesz arra, hogy tovább tartsuk fel őket; addig amíg a technikusok végeznek a komputerek törlésével. Az ezredes kezdeti dühe csillapodni látszott. Ugyan nem örült, hogy a zászlóaljparancsnok ennyiben hagyta a felszíni harcot, de azt legalább becsülte benne, hogy Umlar hadnaggyal ellentétben legalább ő még a küzdelemre összpontosít. És mintha csak a gondolataiba látott volna Esher, elpillantott mellette és elkerekedett tekintettel nyugtázta a két hapan tiszt vértócsában fekvő alakját. -Ők árulók voltak őrnagy. -közölte vele az ezredes. -Megérdemelték a halálukat mely így becstelenné vált. Esher nagyot nyelt. Umlart jó katonának tartotta, igaz látta őt kétségbeesni a védfalakon amikor odalett a szakasza. De ki ne esett volna kétségbe akkor? -tette fel magában a kérdést, majd kézfejével letörölte koromfoltos homlokáról az izzadságot. -Visszatérek a belső védelmi zónához és feltartjuk őket ameddig csak lehet. -közölte az ezredessel rezintegráltan. Amaz bólintott, és azzal együtt felhatalmazta az őrnagyot, hogy tegyen meg mindent ami csak tőle és a katonáitól telhető. Épp időben váltak el útjaik, mert a kommunikációs szekció felől éppen őt hívták. Egy majdhogynem totál roncshalmaz kellős közepébe érkezett, ahol valami csoda folytán még működött néhány rendszer. A konzolba épített hangszórókból sistergő hang hallatszott. Kérdőn pillantott a kezelőre. -Az előbb sikerült összeköttetést teremteni a Neffette bombázóival. -A kezelő arcán sajnálkozó arckifejezés ült ki, mely keveredett némi zavarodottsággal. -Úgy tűnik azonban, hogy a jel elveszett. -Sikerült valamit megtudnia? -Állítólag sikerült megsemmisíteniük az egyik szárnyat támadó hadosztályt, de...... -De? -De a századparancsnok szerint hirtelen rájuk ütött egy ellenséges gép.....és.... -És? -Messy arca kezdte megint felvenni a düh, jellegzetes vörös árnyalatát. -Sajnálom ezredes. A kapcsolat ekkor megszakadt. A Cyrness-medencét dübörögve szelték keresztül a bombázókötelék gépei. Amerre csak elhaladtak, nyomukban hatalmas füst és tűzcsóvák tódultak az ég felé, mely már az éji sötétbe merült. A vaskos törzsek körül azonban válaszlépésként, energiasugarak villantak, lentről, a talpaikon, vagy éppen a kerekeiken maradt hadigépezetek fedélzeti fegyverrendszereiből. A kezdeti létszám a harmadik fordulónál már két fővel megcsappant. Nem lehetett ekkora szerencséjük, tudta ezt jól a vezérgép pilótája is. Ekkora elhárítótűzben meg pláne nem. -Nem sok viszonyítási alapunk van hölgyeim. -jegyezte meg belemormolva a sisakmikrofonjába. -Túl erős az interferencia. A szenzorok már képtelenek különbséget tenni sérült és ép célpont között. -Fogytán a muníció is parancsnok. -Igazad van Bajnok Kettes. És még......Hé! Ez meg mi a.....? Hirtelen tűzgömb lobban a vezérgép mellett. Bajnok Kettes gépe vörös lángokba merült amint éppen csak maga mögött hagyta az egyik vaskos füstoszlopot mely a lenti birodalmi gépek egyikéből terjengett a csillagos égbolt felé. -Kilőtték! Bajnok Kettest kilőtték! -kiáltotta hisztérikusan az egyik bombázópilóta akinek tisztább rálátása volt a megsemmisülő társukra. -Itt van mögöttem! A fenébe is..... Statikus sercegés csapott a rádiócsatornába. A századparancsnok ide-oda kapkodta a fejét, de ötven méterrel távolabbra már nem látott. Csupán a kijelzői jelezték, hogy valami két pillanat alatt, két emberétől fosztotta meg. -Mi a fene az? Ötös, Hatos, látjátok? -Ötösnek annyi........ssshhhkkkzzz......Vezér, ez piszok gyors! A parancsnok megdöbbenve meredt maga elé. -Kikerülő manőver! Minden gépnek! Halljátok? Hagyjátok a célpontokat! Átkapcsolt egy másik hullámhosszra, miközben magasra rántotta a gépet. -Cyrness támaszpont, hallasz engem? Itt Bajnok Vezér. -Veszem az adásodat Bajnok Vezér. -csendült fel egy alig hallható hang a pilóta sisakjában. -Elégé komoly gondjaink vannak a kommunikáció terén....-folytatta volna, de a bombázógép irányítója a szavába vágott. -Kiiktattuk őket, amennyit csak lehetett. A déli szárny tiszta, de nekünk is súlyos gondjaink támadtak. Van itt egy ellenséges gép ami......... Forró, narancsszín izzás támad a Bajnok Vezér gépének fartájékán, mely igen gyorsan terjed tova. Fél másodperccel később már be is kebelezte a pilótafülkét. Bajnok Vezér még hallotta azt a furcsa hangot, mely egyszerre veti szét a gép törzsét és az ő hús-vér testét. Aztán minden elcsendesült. Darth Vader magánakciója alig tartott tovább másfél percig. Ez idő alatt tíz hapan vadászt robbantott atomjaira, némelyiket tűzesővel, másokat a Sötét Oldal erejével. Az egész akció felért annyival mintha csak egy kóbor, szemtelen porszemet pöckölt volna le fekete köpenyének vállrészéről. De azonban míg ő továbbra is ereje tejében volt, ez már nem volt elnevezhető a vadászgépéről. A fizikai igénybevétel erősen amortizálta a kecses Actis minden alkatrészét. Asztrodroid híján pedig kétséges volt, hogy huzamosabb ideig még levegőbe maradjon vele. Ezért, újabb döntést hozott a Sith Nagyúr. Tett egy széles kört a medencében, áthúzott az egyik város üszkös maradványainak izzástól hevített légterében, majd arrafelé vette az irányt ahol még kiengedheti a lelkében dúló sötétséget. Két perc múlva már a hapan támaszpont kellős közepén hagyta hátra az eresztékein át füstölgő vadászgépét.

Hapan csillagköd, valahol mélyen a Gallinore-szektor szívében.... Columbus Moore kapitány feszülten figyelte a fejleményeket, melyek hol a széles panorámaablak túlfelén, hol pedig a híd egy részét elfoglaló taktikai hologram útján bontakozott ki előtte. A birodalmi flotta tovább őrölte a hapan armadát mely ugyanolyan elszántan küzdött, akárcsak a variani cápa állkapcsai közé került kess hal. Valószínű azonban, hogy a Varian óceánjaiban a kessnek nagyobb esélye lett volna mint itt a hapanoknak. Moore kapitány nem sok jót jósolt nekik. Talán még sajnálta is őket, hisz ő a régimódi értékrendjével elhatárolódott a mai generációt tápláló gyűlölethullámtól. A klónháborúk megmutatták, mennyire is szükségszerű az alkalmazkodás az erkölcsi normák kesze-kusza szálai között. Főleg mióta a galaxisban nem csak elszeparált közösségekben ütötte fel a fejét a háború. Sok, egykori köztársasági, ma már birodalmi flottakapitány, jelentős változásokon esett át. Míg régebben hús-vér fajokkal harcoltak, a klónháborúk idején szervetlen és érzéketlen droidokkal vették fel a küzdelmet, akiknek értelmetlen volt megadást biztosítani és nem is volt értelme az élet fontosságáról beszélni nekik. Még ha számbeli fölényben is voltak az emberek egyes ütközetek során, a droidok pusztítása nem okozott erkölcsileg kifogásolható tényezőt. És most, a jelenben, újra hús-vér emberekkel küzdenek. A tényezők pedig........ Columbus Moore felsóhajtott. Azok a régi szép idők! De mi mást tehetne? A parancs az parancs, ő pedig csupán egy apró fogaskerék a Birodalom Hadi potenciáljában. Egy mindent elsöprő potenciálban. Újabb hapan hadihajó megsemmisüléséről érkezett jelentés. Az utóbbi fél órában ez volt a hatodik. Lehetett volna több is, állapította meg merengve, elkalandozva a roncsfelhők izzó hamvai között. Vader taktikája bevált, sikeresen túljártak azokon a forgó ágyúsorállásokon melyekkel ezeket az új hapan hajókat vértezték föl az ellenfeleik, de ugyanezek az ellenfelek fokozatosan adaptálódtak és bizony immár volt, hogy kegyetlenül lesújtottak Moore kapitány vezetése alá tartozó flottára. Már odalett két Interdictor és nyolc Venator cirkáló. Nem is beszélve a gyengébb páncélzattal felszerelt naszádokról melyek pillanatokon belül szétforgácsolódtak a rájuk háruló tűzesőkben. Ideje volt lassan taktikát váltani, adaptálódni részükről is, hogy elkerülje a további veszteségeket. -Tenzon hadnagy! -szólt oda az ifjú tisztnek. -Kezdjék meg a hadihajóink az ugrási előkészületeket. -Ezek szerint követjük Vader Nagyúr flottáját? -kérdezte felszegett állal. -Úgy van. Ezt a hapan flottát felmorzsoltuk. Időbe fog nekik telni mire újra csatarendbe állnak. Ránk pedig máshol van szükség. -lepillantott a csuklóján lévő krónora. -Még épp időben vagyunk. -Igenis, kapitány. Azonnal intézkedem. A Crosshairs csillagromboló hídján elhalt az utolsó fegyverdörrenés visszhangja is. Füst és ózonszag töltötte be a levegőt. A padlón fekete egyenruhás őrök holtestei feküdtek, az egyik fal tövében pedig rettegő tekintetű technikusok ültek. Túl sok mindent láttak. Nem volt vitás, hogy sokuk, élete végéig pszichiátria kezelésben fog részesülni. Seryan Leyna őrnagy kezébe véve sisakját, végigsétált előttük, megvető pillantást lövellt feléjük, kikerülte a felszakadt torkokból kispriccelő vértócsákat, átlépte a birodalmi kapitány vonagló testét majd megállt a két kezelőárkot elválasztó futófolyosó közepén. -Jelentést! A jobb oldali, süllyesztett konzolsorok közül, egyik katonája felpillantott. -Működésbe lépett a tartalékrendszer asszonyom. Most futnak be az adatok a hajó többi fedélzetéről. Viszont az irányítás immár a miénk, csak a belépőkódok kellenek a vezérléshez. -az utolsó szavait mosolyogva ejtette ki a száján és elpillantott a kimerült, ámde reménykedő társaira. Ők fellélegeztek és átölelték egymást. Leyna hagyta őket ellazulni; egy időre. -Rylett százados! -szólította magához az egyik alparancsnokát. Egy húszas éveiben járó nő vállt ki az ünneplők köréből. -Kerítse elő a foglyok közül a rangidős technikust és gondoskodjon róla, hogy a szolgálatára legyen. A legénységet zárják el, majd a százada kutassa fel a műszaki egységet. -Meglesz, asszonyom. -szalutált a nő, majd az őrnagy a híradós tisztjéhez fordult. -Létesítsenek kapcsolatot a hajóinkkal. Valószínűleg ki kell, hogy vontassanak innen és..... -Őrnagy. -A híradós tiszt félbeszakította, miközben a füléhez tartotta a sisakjának nagy hatósugarú adó-vevőjét. -Éppen most fogtam be az egyik csatornánkat. Állítólag az ellenséges flotta visszavonul. -Hogy? -pislogott kettőt a felettese. -Nem teljesen tiszta minden, de úgy tűnik, hogy sorban minden birodalmi hajó hiperugrást hajt végre. -Derítse ki, hogy pontosan mi is az ábra, tizedes! -Értettem. -biccentett a nő, majd megfordult, hogy teljesítse a parancsot. Leyna lepillantott a lábai előtt fetrengő birodalmi tisztre, kinek az arca fájdalmas grimaszba torzult. Tenyereivel éppen a sérült combjából szivárgó vért igyekezett csillapítani. -Ezért még meglakolnak! Őfelsége erőivel nem lehet packázni. -sziszegte felfelé, dühtől szikrázó szemekkel. Az őrnagy magában elmosolyodott. Ha tudná ez a naiv hím, hogy milyen sors vár rá, meglehet, hogy ostoba fenyegetőzése helyett inkább a gyors halálért könyörögne. Leyna lehajolt, hogy megtudja azt amit akart. Kellettek azok a belépőkódok. Pedig hadizsákmányként se lett volna utolsó ez a férfi. -állapította meg, félrebillentett fejjel. Voltak olyan időszakai amikor kedvelte az ilyen keménykedő hímeket. Hátul, a híd sötétebb végében, a kijáratot éppen elhagyta Rylett százados egy kisebb csoport élén, amikor mögötte esztelen sikolyok csaptak a magasba. A hapan tiszt önkéntelenül is behúzta a füleit a vállai közé. Vajon most melyik vallatási módszerét alkalmazza az őrnagy? -tette fel magában a kérdést, majd egy alig hallható szisszenéssel végre helyükre csúsztak az ajtók.

Hapan Csillagköd, valahol mélyen a Gallinore-szektor szívében..... Crosshairs csillagromboló.... Karbantartók és a hangárban szolgálatát teljesítő munkások csoportjai spricceltek szét, amint a gigantikus csarnokba torkoló folyosókból, állig felfegyverzett, fehér páncélos alakok hömpölyögtek befelé. Mindegyikükön a profizmus jól felismerhető jegyei mutatkoztak meg. Egy felesleges mozdulat se jellemezte a pozícióik elfoglalását, melyet gyorsan, megtorpanás nélkül teljesítettek. A romboló hasán tátongó üreg közelébe lendültek, felsorakozva, az abba nyíló kisebb hangárkapuk szájaihoz, temérdek alkalmasnak tűnő lőállást foglalva el pillanatok alatt hol féltérdre ereszkedve, hol pedig csak a hátaikat vetve az állványzatok acéloszlopaihoz. -Gyerünk, gyerünk! Kettes szakasz jobbra! -adta ki a parancsot a rangidős tisztek egyike, sűrűn hadonászva néhány tárolórekesz felé, mely mögött, fedezékből lehet majd a közeledő behatolókat elárasztani tűzesővel. Két másodperccel később már egy szabadon lévő, kihasználatlan helyet se lehetett felfedezni. Aki nem tartozott közéjük, az immár messze került a fokozott izgatottságtól fűtött katonáktól. Az alkóvok mélyén, a hadigépezetek magányba merültek és csendben várták a fejleményeket. Csend telepedett a rohamosztagosok közé is. Tekintetek és fegyvertorkolatok egyszerre tapadtak rá a hangárkapukra, várva az elkerülhetetlent. A bizonytalanul sercegő hírforrás szerint, a hapanok már egész közel lehetnek. A főhangárba rendelt zászlóalj vezetője egy utolsó előtti pillanatban még leellenőrizte, hogy vajon minden alegysége elfoglalta-e a helyét. A sisakba épített kijelzőn úgy tűnt, nem kellett csalatkoznia senkiben sem. Egy üres tűzfészeknek alkalmas hely se maradt szabadon, mindenhol a tökéletesség uralkodott. Hapan legyen a talpán aki egy ilyen zárt védvonalon át tudja verekedni magát, jegyezte meg magában, miközben kintről fénykévék villantak. Az ellenség tűz alá vette a külső ágyúállásokat és más, védelmi berendezéseket. A sisakjában folyamatosan szólt a csillagromboló egészére kiterjedő komcsatorna, melyben súlyos, illetve részleges károkat jelentettek a különböző szekciókból. Aztán egyszer csak megcsillant valami, ami felemelkedett az üregből és pontosan a vele szemben lévő hangárkapu felé kezdett lebegni. Az őrnagy beharapta az alsó ajkát és ahogy szorosabban a vállának fektette hosszú csövű puskáját, működésbe hozta az optikai szenzorokhoz rendelt célzórendszert. -Felkészülni! -adta ki az utasítást a körülötte és a hangárban lévő összes alparancsnokának és emberének. A páncéllemezek megcsörrentek a végtelennek tűnő csend után. Karabélyok, nehéz sugárvetők tucatjai rögzültek a behatolóra, mely gond nélkül haladt tovább a mágneses térrel védett hangárnyílás felé. Mindenki tisztában volt azzal, hogy addig nem tudnak tüzet nyitni amíg a kékesen derengő hártya elválasztja őket egymástól. De utána is töménytelen szerencse kell ahhoz, hogy még landolás előtt megsemmisítsék a furcsa, vaskos, szögletes körvonalú járművet. Csak ennyire telik? Csupán egyetlen egy csapatszállítóval jönnek? Esztelenek. Hát ezek meg mit gondoltak? -tette fel magában a kérdéseit a zászlóaljparancsnok mikor várakozásai ellenére, még mindig csak egy hapan hajót látott feltűnni a külső kapu derekán. Minden esetre, jobb lesz óvatosnak lenni. -győzte meg magát arról, hogy még korántse adja át magát a magabiztosságnak, ám győzelmükben nem kételkedett továbbra sem. Ők, több mint félezren voltak jelen, egy ilyen hajó meg......mennyit is?....esetleg ötven főt szállíthat a mérete alapján. A hapan csapatszállító átdugta az orrát a mágneses mezőn, mely éppúgy útját állta az energialövedékeknek mint a levegőnek. Ezek után a törzse, a rövid ámde széles szárnyai következtek. És mikor a fara is elbúcsúzott a rideg vákuumtól, iszonyatos erejű robbanás szakította szét az egész alkotmányt. A csillagromboló megrázkódott. Hő-, és tűzhullám áradt szét a hatalmas hangár csarnokában, izzó pokollá változtatva élőt és élettelent egyaránt. Ládák, energiafeltöltők, rohamosztagosok és még a könnyebb birodalmi harci járművek közül is sokan a levegőbe repültek ahogy a lökéshullám tovaterjedt. A minden irányba záporozó repeszdarabok átfúrták a közelben állók páncélját, majd féktelenül tovarepülve az acélfalakba vágódtak, súlyos krátereket vájva a fekete padlólemezektől, a mennyezetig mindenbe és mindenkibe. Ahol kábelek és kapcsolószekrények voltak, ott nem maradt egyéb mint szikrázó, megolvadt fém-, és műanyag tócsa. Állványzatok omlottak össze, űrkompok borultak az oldalaikra, fent, a magasban rögzített TIE vadászok szabadultak el a rögzítőpaneljaiktól, újabb és újabb károkat okozva ezzel mindenütt. A hangárnyílások energiaellátása megszűnt tovább létezni. A mágneses hártyák kikapcsoltak, mintha nem is léteztek volna és a levegő süvíteni kezdett kifelé. Izzó szegélyű roncsok, üszkös rohamosztagos páncélok tódultak az üreg szája felé. Amit nem ölt meg a robbanás egyből, azt most a vákuum ereje intézte el. A betolakodók ellen vezényelt zászlóalj még azelőtt esett el, mielőtt egyetlen egy hapan katona a lábát tette volna a fedélzetre. A fény kialudt a parancsnoki csapatszállító műszerfalán. -Bevégeztetett. -jelentette ki a főpilóta, felnézve Leyna őrnagy zord, elszánt tekintetébe. Amaz biccentett és a hóna alól előhúzta a védősisakját. -Remélem elég nagy pusztítást végzet a csalink, mert ha nem, akkor a tervünk ránk nézve jelent majd kudarcot. -A fejére tette sisakját és kifelé pillantott, tekintetét végighordozva a csillagromboló robusztus hídszekcióján. A szürke acélfelszínen ívkisülések cikáztak keresztül, utózöngénként az iontalálatok nyomán. A hajó pajzsgenerátorai monolitként sötétlettek a kommunikációs antennasor két oldalán. Már jó ideje nem védtek semmit se. -Látjuk a csatlakozózsilipeket. -közölte színtelen hanghordozással a másodpilóta, kinagyítva a monitorára a tagolt elülső hídfelület egyik szintjét. Egy vészzsilipsor néma keretei sejlettek fel a kitüremkedések között. -Rendben. Ahány hajó csak tud csatlakozzon rájuk. -Értettem asszonyom. Kilenc hapan szállítóhajó tapadt meg a monstre felszínén. Ennyien maradtak azok után, hogy az őrnagy megváltoztatta eredeti terveit. Míg a vadászaik bevégeztették küldetésüket ő elrendelte az egyik csapatszállító kiürítését és egyben energiarendszereinek túlterhelődését, minek után az üzemanyagot kiszivattyúztatta a fedélzetre a robbanóanyagok közé. A szállítóhajó utolsó útját beprogramoztatta, majd vártak. Súlyos másodpercek voltak, mert egyikőjük se tudhatta, hogy vajon a csali célba ér e. De aztán a helyzetjelző nyomán biztosra vették, a hajó megtalálta célpontját és a megfelelő időben akkora pusztítást okozott amekkora elég ahhoz, hogy ők mértékletesebb ellenállásba ütközzenek. Leyna őrnagy biztos volt abban, hogy a csillagromboló kapitánya minden bevethető egységet a hangárba fog vezényelni. Elvégre hol máshol is szállhatnának fedélzetre az ellenfeleik. Őrültség lett volna nem így tennie. De ehhez az egész akcióhoz az ő vakmerősége is kellett. Elvégre ha valami nem úgy sült volna el......ha nem teszik tönkre időben az alsó fedélzet szenzorait, ha nem bénítják meg a taton végigfutó fedélzetet ami csak úgy hemzsegett a feldolgozóegységektől, akkor a kapitány, átlátva rajtuk, vissza is vezényelhette volna a katonáit. De nem így történt. A birodalmi hajó vak lett és tehetetlen. Leyna meg ennek fejében még őrült is. Esze ágában sem volt bemasírozni a számbeli fölényben lévő birodalmiak közé. A romboló hídján rázkódás futott végig. Valahogy más, mint az eddigiek. Ez nem olyan volt amit azok a kalapácsütésszerű találatok okoztak, hanem ez mintha belülről fakadt volna. Az irányítók és tisztjeik rémülten néztek össze. A kezelőárok mélyére telepedett sötétségben magatehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezték magukat. -Ez meg mi a fene volt? -kérdezte dühösen a kapitány aki az üvegacél sor alatt futó párkányon kapaszkodott meg, még időben ahhoz, hogy ne kövesse az árok mélyére a másodtisztjét. -Nincs visszajelzésünk, kapitány. -felelte idegesen hadarva a szavakat az egyik hadnagyi rangban lévő tiszt. -Megbénult az össze rendszer. A tartalék pedig még nem üzemképes. -Hát akkor tegyék azzá! -üvöltötte, önmagából kikelve az elvörösödött fejű főtiszt. Dühében összecsikorogtak a fogai. Igazság szerint a dühét a kiszolgáltatott helyzetéből fakasztotta. Neki azt mondták néhány hónapja, mikor átvette az új Birodalom osztályú hajóját, hogy ezt lehetetlen megsemmisíteni. Egész egyszerűen a galaxisban nem akad olyan hajó, mely felvehetné vele a versenyt. Erre föl, most, az elszigetelődött hapan világ mélyén, felőrölték benne az elbizakodását. -Átkozottak. -remegték az ajkai. A közelében, az egyensúlyukat éppen visszanyerő tisztek magukra vették a szidalmazást, amit igazság szerint éppen a hapanokra mért, és egymást taszigálva igyekeztek kapitányuk kedvében tenni. Botladozásukra, ő maga, csak még jobban a reményvesztesség talaja felé kezdett zuhanni. De mielőtt még elérte volna azt, tudatában kellett lennie abban, hogy a végzet nem olyan gyors egy csata közben mint ahogy azt várta volna ezek után. A híd végéből sikolyok és közelharcra utaló jelek csaptak fel.

Weel Ambrush telephelye, valahol a Peremvidéken.... Cypher lendületes léptekkel kapaszkodott feljebb az Ezeréves Sólyom személyzeti rámpáján, miközben néhány pillantással megállapíthatta, hogy befejeződött időben a fegyverládák bepakolása. A rakodómunkások már elég távol őgyelegtek a teherhajótól, hogy akár ebben a másodpercben begyújthassák a hajtóműveket. A csempész egyenesen a pilótafülkébe tartott, ahol Moryn már javában a startrutint futtatta le a hajó komputerein. Még időben visszautasította Morynt aki előzékenyen már a másodpilótaülés felé kezdett mozdulni. -Nem, nem. Maradj csak. Tiéd a hajó főleg, vagy tán elfelejtetted? Moryn zavarodottan elvigyorodott, majd visszaereszkedett a műszerekhez és tovább folytatta a procedúrát. Cypher letelepedett mellé és miközben rendezkedni kezdett a saját térfelén, odavetette a társának. -Weel szerint bármely percben itt lehetnek annak a trandoshan féregnek az emberei. Meghagyta, hogy elsőbbséget élvezzünk a felszállásnál. -Kész is vagyok. -mondta Moryn és kezeit visszahúzta a konzolok kapcsolórengetegeitől és a kormányműre helyezte. -Rendben. Emeljük fel az öreglányt erről a sárgolyóról. A ghadeaiak már minden bizonnyal várnak. -kacsintott rá Cypher és a köztük lévő energiaszabályozók sorai felé nyújtóztatta a karját. Hátuk mögül az Ezeréves Sólyom hajtóművei felpörögtek és a zúgásuk lassan morajlássá erősödött. Előttük a hangárkijárat az ígéretnek megfelelően tisztának tűnt, nem maradt semmi ami innentől maradásra késztethette volna őket. Kiröppentek a gyűrűhajóból és utat törtek felfelé, a szürke égbolton keresztül. Ahogy egyre csak növelték a magasságukat, úgy mosódott össze mögöttük a táj. Először a kiszeparált gyűrűhajó olvadt bele a köré települt bódéváros szürkés-rozsdás, elnéptelenedett fémtömegével, majd az ingoványos zöldes-barna vegetációja zsugorította össze őket apró, észrevehetetlen ponttá. Az Ezeréves Sólyom átevickélt monstre társain, ahogy kilépve a felhőrétegekből, az evakuációs flotta közepébe torpantak. Innen pedig egy éles fordulóval, a navkomputerbe táplált hipertér ugróponthoz kanyarodtak. Még harminc másodperc és eltűnnek ebből az isten háta mögötti rendszerből, biztonságba tudva magukat a hipertér kavargó alagútjában. A kalózflottának azonban nem volt ennyi időre szüksége ahhoz, hogy megnehezítse azoknak a dolgát akik még nem menekültek el előlük időben. A visszaszámlálás végétől néhány másodperccel vijjogtak fel az Ezeréves Sólyom közelségi vészjelzői. Cypher és Moryn a saját szemükkel is láthatták azt a látomást amit a szenzorok előttük, a pillanat ezredrésze alatt már kijeleztek. Persze az ingerületek késésben voltak és így minden ugyanabban a pillanatban történt. -Térj ki Moryn! -kiáltott fel Cypher amikor a Sólyom orra előtt alig két vonásnyira, a semmiből feltűnt egy hatalmas cirkáló kúpos orrvége, egyenesen feléjük zuhanva ki a hipertérből. Moryn oldalra kapta a vezérművet és egyben rátaposott a bal oldali pedálra. A teherhajójuk élesen bedőlt és az ütközőpálya alá pördült, nyüszítve minden eresztékében a hirtelen túlterhelődéstől. A két csempész döbbenten lesett ki és egyben felfelé, farkasszemet nézve vagy két tucat akkora ütegállsással mint amekkora az ő hajójuk volt. Ezt a döbbenetet aztán töménytelen aggodalom és izgalom váltotta fel, ugyanis ezek az ütegek a következő másodpercben felragyogtak és hamarjában száznál is több energialövedéket köpködtek a Sólyom után, továbbá a többi, bolygóról felszálló, zsíros célpont felé. A Sólyom továbbsuhant, gyorsabban mintsem akármelyik lézersugár megérinthette volna, és újabb, valós térbe lépő hajók útjába került. -Ennek aztán fele sem tréfa. -tolmácsolta a megállapítását a fiatalabbik csempész a fogai között és kezdte úgy hinni, hogy amikor ő ül a kapitányi székben akkor az szinte csak úgy vonzza ezeket a helyzeteket. -Nyugalom barátom. -mondta Cypher és egy mozdulattal más hárítószögbe állította a pajzsokat. -Ilyen közel hozzájuk, nem lődözhet ránk mindegyik, mert azzal saját magukat veszélyeztetnék. Talán volt valami igazság a tapasztaltabb csempész megjegyzésében, ámde Morynt ez túlságosan nem nyugtatta meg. Azonban ő is már elég sokat látott ahhoz, hogy ne veszítse el a fejét és maradjon mindvégig a tudatánál, az okos döntések mezején. Csakhogy most ebben a káoszban nehéz lett volna a megfelelő döntést hoznia. Ahhoz minimum kiutat kellet volna találnia valahol; egy fényt, egy alagút végén. Egyenlőre úgy intézte a sorsuk alakulását, hogy a végzetet elkerülendő, állandó mozgásban, egyszersmind kiszámíthatatlan pályán tartja a teherhajót, minél jobban megnehezítve a támadók lőelemképzőinek munkáját. -Rengetegen vannak! -vetette oda, miközben bukfencben lehagyott egy kisebb naszádot meg néhány skarlátvörös energianyalábot. Úgy feslett, hogy az utóbbiak közül minimum egy, elérte a célját, mert a Sólyom megrázkódott. De ez történhetett akár a bolygó légterébe való visszatérésnek is hála. Nem volt más út merre Moryn vezethette volna magukat, mert az űrt előttük, tökéletesen elzárta a kalózflotta hajóinak sorfala. Maradt a bolygó, az egyetlen lehetséges menedék. Ahogy kezdtek körülöttük felcsapni a légkör lángjai, a távolsági szenzorok a pusztítás képeit továbbították feléjük. A felszínről felszálló hajókaravánokat szinte lesöpörte az égboltról a támadó erő, esélyt se adva a megadásra. De amit Morynék már nem láthattak a monitorjaikon, az azt bizonyította, hogy a kalózok csupán a katonai járműveket semmisítették meg. A szállítóhajókra vonónyalábokat ?kötöttek? és magukhoz húzták a védekezésre képtelen maradványaikat, bezsebelve a jussukat. Nem volt kétséges, hogy mi is vár a szállítóhajók személyzetére; Bhesk és cinkosai sose kegyelmeztek. A kalózbecsület náluk nem volt mérvadó. -Jól van, vegyél vissza! Ez túl meredek. -veregette meg ujjvégeivel Moryn felkarját sürgetően az ősz csempész és szeme tágra nyílt ahogy egyszer csak kibukkantak a felhőréteg alatt, egyenesen néhány csipkézett hegyorom felé zuhanva. Moryn összeszorította a fogait, ahogy maga felé húzta a kormányszarvat és közben imát mormolt magában. Nem sokon múlott. Az Ezeréves Sólyom az utolsó száz métereken kanyarodott el a végzetétől. A túlzott igénybevétel újfent szimfóniát varázsolt a burkolat köré, kívülről és belülről is egyaránt. Mindketten azon se csodálkoztak volna, hogyha nem találtak volna meg néhány burkolati lemezt, esetleg ott fityegtek volna néhányuk a felszakadt hegesztéseken. Közel voltak a véghez, de egyáltalán nem kerültek tőle messzire. Nagyon is nem. Két csúf, ámde állig felfegyverzett vadászgép vágódott be mögéjük. Erre akkor döbbentek rá, mikor a követőmonitor automatikusan bekapcsolt, illetve a plasztacél körül sistergő lövedékek villantak. -Ezek aztán komolyan gondolják. -jegyezte meg Moryn, mialatt tovább süllyesztette a Sólymot, megközelítőleg a hegyvonulatokat elválasztó, párafelhőkbe burkolózó erdősáv lombkoronáinak szintjéig. Olyan közel ereszkedett, hogy a teherhajó ionhajtóművei megperzselték a felső ágak leveleit. A lövedékek fekete füstfellegeket hagytak maguk után, amiken ők végül átvágtak. -StarViperek. -állapította meg Cypher amint a teherhajó azonosította üldözőiket. Amint Moryn vetett egy pillantást a hátsó kamerák képére, kiderült, jól cselekedett. A Sólyom lapos hasi része több lehetőséget biztosított nekik, mint az üldözőik függőleges vezérsíkjaik, amik tüzelési és manőverezési helyzetekben messze a vadászgéptörzs fölé, és egyben alá is nyúltak. Így nekik pár méterrel magasabban kellett navigálni, ellenkező esetben könnyen fennakadhattak bármely faóriás ágaiban. Persze mindkét fél pontosan tudta, hogy ez csak átmeneti előny a teherhajó pilótáinak. A terepviszonyok változni kezdtek amint újabb kilométereket tettek meg. A völgy kitágult előttük és ők egy lankás fennsíkra értek. A sűrű erdő továbbra is beborította alattuk a felszínt, ámde abban a tempóban amiben száguldottak a vegetáció fölött, nem tudták pontosan lekövetni a talaj egyenetlenségeit. A StarViperek ismételten tüzelni kezdtek lézerágyúikból, alaposan próbára téve a Sólyom pajzsait. -Nem tudjuk lerázni őket! -közölte Moryn idegesen, alsó ajkába harapva. -Oké, azt hiszem sikerült elérnem a tatrészi ágyú vezérlését. -jelentette ki Cypher felettébb higgadt hangon; tekintetével követve az oldalfali konzolon telepedő rendszerkijelző fényeit. Fent, a teherhajó középvonalában, egy kerekded üvegkupolából kinyúlva, veszélyes szerkezet forgott körbe, négy vaskos ágyúcsövét az ionhajtóműsor felé terelve. Odabent, a kupola alatt, fények keltek életre, ahogy fokozatosan feltöltődött energiával az egész rendszer. A lőelemképző bekapcsolt, hipersebességgel közvetítve az adatokat a további alrendszerek felé. -Meg is van. -közölte az idősebbik csempész és figyelmét a célkomputernek adta át. Moryn eközben függőleges zuhanásba kezdett; elérték a fennsík végét, mely egy sziklafalban végződött. Az üldözőik a nyomukban maradtak, szorosan, egy méternyi előnyt se engedve prédájuknak. Az Ezeréves Sólyom végül kiemelkedett a zuhanásból és alig öt méternyire a sebesen kanyargó folyó habos hullámai fölött, azzal párhuzamosan haladt tovább. Egy hágóba kerültek mindannyian. Igazság szerint egy keskeny hágóba. Annál a sebességnél aminél haladtak, a sziklafalak már-már alagutat formáztak köréjük. Moryn olykor kénytelen volt a Sólymot oldalára állítani, és úgy iszkolni át olyan helyeken ahol a víz eróziós erejének nem volt alkalma az évmilliók alatt mindenütt elégé kiszélesítenie a medrét. Számos helyen alig pár méter választotta el a falakat egymástól. Ahogy kanyarogtak és pörögve-forogva siklottak át a tű fokán, Cypher megeresztett jó néhány sorozatot a felső ágyúállásból. Az élénkvörös sugárnyalábok üldözőik felé nyújtóztak, de sok kárt nem tettek bennük. Számtalanszor csupán a sziklába marták forró égésnyomaikat, meg-megrendítve az idő vasfogán edződött tömegüket. A StarViperek alkalmasint nehéz helyzetbe kerültek, mert a szűk hely bizony az előnyüket hátrányba süllyesztette. Immár nem tudtak együttes erővel tüzelni a teherhajóra, be kellett sorolniuk egymás mögé. Ez így ment további kilométereken keresztül, egészen addig amíg egyszer csak az egyikük hirtelen el nem tűnt egy terebélyes, narancssárga tűzfelhőben. A kitágult forró levegő nagyot taszított a társán, de amaz még időben nyerte vissza lélekjelenlétét ahhoz, hogy ne kenődjön fel a kőkemény sziklafal felszínére. A hirtelen támadt zűrzavar azonban jelentősen elbizonytalanította. Az Ezeréves Sólyom előnyhöz jutott és távolodni kezdett; a StarViperek létszámában bekövetkezett változás után a kommunikációs rendszerük hívást fogadott. -Ezeréves Sólyom, itt Krayt Vezér. Egy kis segítség a barátjuktól. A két csempész összenézett a pilótafülkében. Segítség, barát....? -Weel megkért, hogy tegyek meg mindent azért, hogy megmaradjon a legkedvesebb üzletfeleinek az élete. -A hangból kedélyesség és magabiztosság áradt. Immár minden megvilágosodott. Cypher előrehajolt a beépített mikrofonhoz. -Köszönjük barátom. És ezt kérem továbbítsa Weelnek is. -Meglesz. A két csempész megkönnyebbülten nézett újra össze és a hátsó kamera által közvetíttet képre pillantottak. A megmaradt vadászgép hamarosan követte a társát az izzó pokolba. Fentről, ibolyaszín lézersugarak villantak, egyenesen belefúródva a vezérsíkok töveibe, fém-, és üvegacélrepeszeket robbantva le a vadászgép törzséből. Aztán elérték az üzemanyagcellákat is és ezzel meg is adták a kegyelemdöfést a kalózgép számára. A roncsokat beborító lángok, kormos, üszkös lenyomatot hagytak annak a sziklafalnak a felszínén, melybe végül becsapódott a magatehetetlen gép. Miközben maguk mögött hagyták a bolygó légkörét, távol a kalózflottától, Cypher fellélegezve, ám némi tetetett aggodalommal jegyezte meg a társának. -Miért is gondolom úgy, hogy messze lesz még az amikor egálba kerülök Weel Ambrushal?! Moryn nem felelt, helyette ő is szélesen elmosolyodott, még akkor is, amikor átlépték a határt a valós űr és a hipertér között.

Valahol a Peremvidéken, kifelé a Marineri-rendszerből.... -Ez az átkozott anomália....! -szorította ökölbe a kezét Korboss százados amint az Avanger hídjáról kifelé pillantott, Needa kapitány társaságában, a távolodó gyűrűhajó hajtóműfényeire. -Együtt érzek önnel százados. -fordult felé Needa. -Bosszantó, hogy a természet olykor micsoda akadályozó tényező tud lenni. De ne felejtsük el, hogy teljesítettük Vader Nagyúr óhaját. -Csupán elódáztunk egy jóval nagyobb fogást. -sziszegte a rohamosztag parancsnoka. -Szemmel tartjuk őket. Nem menekülhetnek. -Nekem úgy tűnik kapitány, hogy helyzeti előnyben vannak. -intette meg őt a páncélját, fekete egyenruhára cserélő tiszt. -A sérüléseink javíthatóak. -felelte visszavonhatatlan eltökéltséggel, kellően meggyőzőnek tüntetve fel magát és igaznak tenni azt ami elhagyja az ajkait. -Amint kikerülünk ebből a szektorból rájuk zúdítjuk a vadászainkat. Korboss felmordult, féken tartva a saját gyeplőjét mely a bosszúszomjától és a kimeríthetetlen harci hevétől óvta őt. Needa a szeme sarkából észrevette a tekintetéből áradó lángnyelveket. Úgy döntött jobb lesz ha kis időre távol kerül a férfitól. Nem volt túl nagy kedve egy túlfűtött rohamosztagossal foglalkozni a hajója irányítása helyett. -Megyek, tájékoztatom Vader Nagyúrat Maclaine kapitány haláláról. Korboss utánafordult, szigorú pillantást lövellve felé, majd vissza, az üvegacéltáblák mögé terelte újfent a figyelmét. -Tegye. Én addig szemmel tartom őket. Needa kis híján elnevette magát ahogy utolérte őt Korboss megjegyzése amit valószínűleg csak saját magának szánt. Kezdte őrültnek hinni a századost. A társaságot egy alapvető kényelmi eszközökkel felszerelt kabinba kísérték, mely inkább keltette egy kisebb társalgó benyomását, mintsem utasok szálláshelyét. Valahol talán a kettő között helyezkedett el, mivel a nagyobb helyiséghez, több kisebb csatlakozott, mindegyikük más-más funkcióval felvértezve. Amint beléptek a központi ajtón, az egyik oldalszobából egy ismerős, ámde szokatlan megjelenésű alak lépett elő. -Inara...! -kiáltott fel csillogó szemekkel Link és lendületesen lépett egyet előrébb amint megpillantotta őt, de aztán hirtelenjében elvágta a mozdulat folyamát. A nő egy hihetetlen szép ruhakölteményben tűnt fel előttük, olyanban, melyben eddig őt még nem látták, olyanban melyben bármely világ arisztokrata család udvarhölgysoraiba beleillett volna. Hogy honnan szerezte, kapta, arról fogalmuk sem volt. Lélegzetelállító volt, a szó szoros értelmében. -Te....te.....-tátotta el a száját a pilóta, keresve a megfelelő szavakat, amik ott voltak, csak most elérhetetlennek tűntek. A legfiatalabb közülük, Joxxy, pironkodva torpant meg Link és a szobormerev Dozer között és még Ferrina is előzékenyen fordította el a tekintetét a viszontlátás mosolyát magára kanyarító Inaráról, hogy leplezze zavarát mely eluralkodott magán. -Oh, látják, itt is van. -mutatott előre Kadar, előzékeny mosollyal, megtévesztésig elhitetve magáról, hogy profi vendéglátó, pedig évekig volt, hogy egyetlen egy ember volt a hajón. -Látjuk, és....-hebegte Link, nagyot nyelve, hogy leküzdje torkán azt a gombócot mely formát öltött benne. Inara nem várta meg, míg totál elolvadnak előtte, vagy éppen gyökeret eresztenek, hanem előreszökkent és kitárt karjaiba zárta őket. -De jó, hogy itt vagytok! -Ó, te magasságos! Inara kisasszony! -hökölt hátra Thripio amikor utolsóként Artuval, átlépték a süllyesztett küszöböt és megpillantották a pántos, hosszú, hullámos aljszegélyű ruhakölteményében Inarát akinek még a hajviselete is eltérő volt a korábbi tapasztaltaktól. Immár nem volt összekötve neki, hanem lágyan, hullámzó folyamban omlott mezítelen vállaira. Az összeölelkezéseknek lassan vége szakadt, szintúgy Artu izgatott trillázásának, mellyel ő is kifejezte örömét. Sőt, Inara még egyszer rá is fektette tenyerét az ő kupolás fejére, míg a másikkal Thripio vállát ölelte át, hogy őket is üdvözölje. Mindazonáltal az egész ceremónia alatt, egyszer se említették meg John Maclaine nevét; mindvégig csupán a tekintetváltásokkal közölték egymással az elvesztésén fakadó szomorúságukat. Percekkel később, némi frissítők társaságában és a férfiak részéről is ápoltabb megjelenésben, a társalgó közepén elhelyezett ülőalkalmatosságokban helyet foglalva figyelték amint Inara apja fel s le sétálva a padlót borító vastag cryy szövésű szőnyegen -karjaival olykor gesztikulálva-, beszélt a medalionról és arról amit eddig benne rejtegetett. -Végtére is jó ötletnek tűnt, egy ínségesebb időkben, kihasználva az alkalmat, felkutassam a legendás turáni kincsesbányákat. Persze erre az egészre majdnem ráfaragtam, néhány hete, de végül sikerült kikerülni a csávából. Ahogy beszélt, a többiek olykor összenéztek, vagy éppen italaikba kortyoltak. Thripio és Artu a szoba egyik sarkába húzódtak vissza, nem lévén olyan kényelmi igényeik melyek puha fotelokat vagy éppen kanapékat kérleltek volna. Amúgy mindketten új fényben díszelegtek. Ők is megkapták azt a lehetőséget, hogy rendbe hozzák magukat. Házigazdájuk lehetőséget biztosított nekik, hogy az egyik karbantartószinten lepucolják magukról azt a sok port és más egyéb koszt amiből kijutott nekik bőven, a Marinerről. Ugyan akadtak rajtuk kisebb-nagyobb horpadások is, de úgy döntöttek, hogy ezekkel majd később foglalatoskodnak. Így is sokat köszönhetnek Ferrinának, aki segítségükre volt a tisztogatásoknál. -Hallottad Artu? A turáni kincsekről beszél. -súgta oda az aranyszín droid a társának aki kupolás fejét fél fordulattal elfordította. -Olvastam róluk egyszer az alderaani könyvtárban. Azt hiszem mára már kihalhattak. Állítólag veszélyesebbek voltak bármely kalózbandánál. Artu, hűséges társként és információkra kiéhezve, türelmesen fogadta Thripio kissé fennkölt szavait, ámde úgy döntött, hogy a bőségesebb adatokra héjazva, inkább Calrissian kapitány mondókáját hallgatja tovább ami most elcsendesült, amint Link szólásra nyitotta a száját. -És miből gondolja, hogy ezek a kincsek még léteznek? Az, hogy még nem kutatták fel őket és fosztották ki teljesen ezeket a....rejtekhelyeket? A hosszú szakállú férfi szemében hamiskás csillogás vetült, egyszersmind magabiztosabbnak tűnt. -Azért mert gondoskodtam róla, hogy ez ne történjen meg. A jelenlévők kíváncsian vonták fel szemöldökeiket. Még Artu is elfüttyentette magát halkan, tolmácsolva izgatottságát. -Bizony ám. -folytatta a férfi szórakozott hanglejtéssel. -Sikerült hozzáférnem egy olyan kulcsfontosságú kódhalmazhoz melyet az egyik ereklyéjükben hordoznak, hogy azzal derítsék fel titkos kamráikat melyeket az őseik hoztak létre, szerte a galaxisban. Ám ez csupán egy apró összetevő a kincs megszerzéséhez. -hümmögve tett meg két lépést, majd visszaemelte a tekintetét a többiekre. -Van még két kegytárgyuk. Egy korona és egy gömb alakú ereklye mely egykori szülővilágukat formázza meg. -Gondoltam, hogy nem lesz ilyen egyszerű. -jegyezte meg a fogai között Dozer, aki mindvégig kételyek közt hallgatta a férfit. Hasonló dilemmában volt Ferrina is, de ő nyugalmat erőltetett magára és szótlanul merengett az elhangzottakon. Egyenlőre nem tudta hová helyezni a férfit. Egyik énje még mindig az ellenséget látta benne, akinek képe állandóan ott volt a körözöttek listáján a háborús bűnösök között. Ám a másik meg meglátott valami olyasmit, akiben több van mint mindenre elszánt bűnöző, sőt, egyszersmind éppen ennek hiánya ejtette zavarba az ex-jedit. Számára most Kadar Greefen Calrissian nem tűnt többnek mint bármelyikük. Egy volt a Birodalom által megvetett törvényen kívüliek közül. Egyenértékű volt velük, egy lehetséges társ, esetleg szövetséges. Ferrina azonban nem engedte magát becsapni és úgy döntött, szüksége van még némi időre, hogy saját maga sorolja be a férfit az ő általa elfogadott csoportok közé. Calrissian kapitány úgy tett, mintha meg se hallotta volna a kopasz férfi szavait. Folytatta ott, ahol abbahagyta, csupán a pillanat tört részéig hagyta elvonni a figyelmét a saját szavairól. -Ezek a dolgok, ha minden igaz már visszakerültek hozzájuk. Maga a Császár, Palpatine is fontosnak tartotta, hogy megszerezze magának ezeket az ereklyéket. -mélyen felsóhajtott. -De a turániak visszaszerezték tőle a legfontosabbat, a Szent Koronát, melyben mágikus erő lakozik. Calrissian akaratlanul is sejtelmesebben ejtette ki a szavakat, mintha azok jelentései magával ragadták volna egy mesebeli világ feltárásába. -A jogar egyfajta kulcs, mely feltárja a turáni ősök titkos térképtermének szobáját. -magyarázott tovább a kapitány, úgy mintha egy szelíd délelőtt tartana tanórát egy iskola álmélkodó diákjainak. -Az uralkodói gömb maga a térképforrás amelyben jelölve vannak azok a planéták ahová a turáni hordák elrejtették a kincseiket. A koronával pedig -emelte meg egy foknyival a hangját, hogy még a legutolsó padsorokban is felfigyeljenek rá-, maga a Mogur volt képes állandóan szemmel tartani a kincseit. -Ez nem más mint mese habbal. -horkant fel Dozer, hanyagul megvetve a hátát a foteljében. -Ha ez így lenne már rég a galaxis uralkodóivá váltak volna azok a turániak. Másrészről meg ha a beszámolók nem csalnak akkor mára elenyésző számban élnek valahol a Vad Űr mélyén. -Valóban? -nézet rá Kadar, gyermeki huncutsággal és figyelmeztetőleg maga elé tartva a mutatóujját. -Akkor úgy tűnik maguk mit sem tudnak arról, hogy néhány nappal ezelőtt ezek az elenyésző számban lévő nomádok eljutottak Coruscantig is és alaposan megleckéztették az ott állomásozó birodalmi flottát. Páran felkapták a fejüket a hallottak megemésztéséből. -Bizony ám. -erősítette meg a szavait, továbbiakban meglovagolva a többiek érdeklődését. -És eddig csak azért úszta meg a galaxis az ő uralkodásaikat, mert még maguk se nagyon hisznek az ősi mítoszokban. Pedig minden igaz amit róluk meséltem. Bizony, gazdag javak birtokában vannak ők és úgy tűnik erre ők is kezdenek ráébredni. -És most mi lesz? -tárta szét az összeérintett ujjait Link. -Bekopogunk hozzájuk, hogy zsaroljuk őket azzal a....? -hirtelen zavarában, az asztalon heverő medalionra mutatott. -Egyezséget ajánlunk nekik. -hajtotta meg a félrebillentett fejét a kapitány, fölényes mosolyra görbítve ajkait. -Zsarolás. Nekik az lesz. -mormolta Dozer, majd mellette Ferrina köhintett néhányat, rögvest magára vonva Kadar figyelmét. -Egyet kell, hogy értsek. Gyermekkoromban kalózok közt nevelkedtem és bizony rengeteg mendemondát hallottam a kikötőkben. -Ferrina úgy döntött, hogy érthető okokból elhallgatja azokat az információit, melyeket a Jedi Könyvtárban szerzett a turáni népről. -A turániak nem ismernek kegyelmet. Amit meg akarnak szerezni maguknak azt meg is szerzik. Nem lehet velük alkut kötni. -Megrázta a fejét és figyelte Kadar reakcióját, kinek arcán mintha megrándult volna egy idegszál. Mindazonáltal a hangja és bölcs mosolya magabiztosságról tanúskodott amikor megszólalt. -Be fogja látni fiam, hogy nagyobb szükségük lesz a segítségünkre mint gondolná.

Res Rigel, az egykori Menvist Vállalat Gyárkomplexuma..... Kezdtem magamhoz térni. Igazság szerint fogalmam sem volt mikor zuhantam öntudatlanságba, minden olyan frissnek és zsigerekbe hatolóan érezhetőnek tűnt. De aztán meglepődve azt tapasztaltam, hogy a tomboló, dübörgő lángnyelvek helyet, Wolfie buzgó, aggodalmaktól telített mozgolódása érződik a testpáncélon keresztül. Szorosan ott lapult mellettem. Sötét volt. A tudatosság felé vezető úton, Wolfie jelenléte mellett, felderengett az legutolsó emlékkép is. A detonáció egy oldalára borult konténer felé repített. Egyenesen a nyitott üregébe, aztán..... ?.aztán itt vagyok a ?most-ban?. Wolfie felnyüszített. Halkan, megkönnyebbülten, önmaga törődő viselkedésére hívva fel a figyelmet. Valami megbökte a sisakomat. Minden bizonnyal a kifinomult orra volt az és zavarta a sisakom, az, hogy a légmentesen záródó öltözék alig akar valamit is elárulni neki az állapotomról. A számára fontos test szaga nem jutott keresztül a plasztoid lemezeken, amiből megállapíthatta volna, hogy élek vagy halok e. De mégis éreztem a mozgolódásán, hogy örül valaminek. Aztán rájöttem miért is. Önkéntelenül is, de ájulásomból felébredve, első mozdulatommal a tenyeremmel az ő bundáját simogattam, óvatosan meg-megpaskolva erőtől duzzadó testét. Az érintésem volt az mely elsősorban reménnyel töltötte el, hogy nem veszítette el azt a személyt akihez ragaszkodott.....és azt aki őhozzá is ragaszkodott. -Jól van...jól van kislány. -a hangom erőtlenül csendült fel, rekedtes dünnyögés formájában. Leemeltem a sisakom, mielőtt még ő hámozta volna le a fejemről. Rögtön megéreztem a hideg, nedves orrát, majd a nyelvét is. -Te jól vagy? Egy vakkantással felelt a sötétségben, miközben alig lehetett távol tartani az arcomtól. -Hé, csupa nyál már az állam. Jól van, jól van.... -újabb paskolással adtam tudtára, hogy jól vagyok, mire ezt úgy vette, hogy illő még hevesebb nyalogatással meghálálni. Tenyeremet végigfuttattam rövid szőrén, nyakától a faráig, miközben lélegzet visszafojtva ellenőriztem, hogy nem e csak blöffölt. De végül felsóhajtottam, nem találtam rajta melegen nedvező foltot, mely súlyos, vérzéssel járó sérülésre utalna. Elkezdtem jobban koncentrálni a tőlünk távolabb lévő dolgokra. Ez nem volt olyan könnyű a vaksötétben, de hamarosan viszonyítási pontnak feltűnt egy világos szegélyű téglalap, ott ahol a konténer szája odalapult valószínűleg a gyárépület falának és fogva tartott minket. A sisakba épített komlinkről lemondtam. Már a belső kijelzőfelület se működött és kedvem se volt a fejfedő után tapogatózni. Ehelyett a térdeimre támaszkodtam, majd kétrét görnyedve a konténer szájához kúsztam. Tenyeremet ráfektettem a falra és igyekeztem mindent beleadni. A lábaimmal akartam arrébb tolni az egész konténert, de az meg se moccant, viszont hirtelen Wolfie elkezdett csaholni. A szűk térben ez elégé elviselhetetlen szintet ütött meg. Valami olyasmit érzékelt amit én nem. -Mi történt kislány? Hallasz valamit? -oldalra billentettem a fejem, miközben egy pillanatra beszüntette a rövid sorozatokból álló csaholását. A fémkonténerben azonban még másodpercekig visszhangzott a hangja. Csalódottan csettintettem a nyelvemmel, majd újból nekiveselkedtem a falnak. Fel sem merült bennem egy pillanatra sem, hogy a detonáció következtében akár súlyos belső sérüléseket is szerezhettem, vagy akkor amikor odavágódtam a konténernek. Az adrenalin mindent eltompított és ez csak akkor tűnt fel amikor fél perces küszködés után kimerülten rogytam össze. Fújtatva vetettem a hátam a falnak, miközben Wolfie újult erővel kezdett csaholni. Immár a füleimre tapasztottam a tenyereimet. És ekkor történt meg az, amit eddig nem vettem észre. A sötétbe meredő tekintetem perifériáján mozgolódás, gyorsan motoszkáló árnyékok támadtak. Wolfie is észrevette őket és ugyan szaggatottabban de véget nem vetve csaholt tovább, észrevehetően célzottabban koncentrálva a történésekre. Ekkor már teljességgel értelmet nyert a viselkedése. A hangja volt az amely felhívta ránk Tubbs Kolder hadnagy és a század életben maradt tagjainak a figyelmét. Egy óra múlva már a Chaser elsősegélynyújtó állomásán voltam, több, ágyakra fektetett katonával együtt. Volt akit az átvizsgálás után nyomban visszaengedtek a körletbe, de voltak olyanok akiket megfigyelésre bent tartottak. Én a szerencsések közé kerültem, egy öt perces szkennelés után elengedtek. Annyit azonban meghagyott a doki, hogy lehetőleg ne tervezzek túlzott megerőltető dolgokat. Gondoltam a tiszti gyűlés ebbe nem fog beletartozni, szóval utam ahhoz az eligazítóteremig vitt, ahol összegyűltek a bevetésben részt vevő egységek parancsnokai. Egy kicsit irigyeltem Wolfiet, aki már valószínűleg kikövetelte magának a legmegfelelőbb pihenőhelyet a kabinomban. Ma biztosan a padlón fogok aludni egy alkalmi matracon. -Százados. -Kolder hadnagy biccentett felém, a terem bejáratánál futottunk össze. -Örülök, hogy jól van, uram. Eszembe villant, hogy még meg sem köszöntem neki, hogy kihoztak abból a börtönből. -Hadnagy, azt hiszem még tartozom annyival, hogy.... -Ugyan, uram. -legyintett a karjával előzékenyen, mosolyogva, kiérezve a szavaim hanghordozásából a lényeget. -Ne nekem köszönje, hanem a kutyájának. Ha ő nem vonta volna magukra a figyelmet akkor eszünk ágában se jutott volna, hogy abban a pokolban bárki megúszhatta. -Nos, azt hiszem akkor kénytelen leszek még egy tran velőscsontott szerválni neki a konyháról. Fesztelen vidámság telepedett közénk, mindketten elégé megkönnyebbülten érezvén magunkat, mindaddig, amíg egyszer csak maga Morus Ralle ezredes fel nem tűnt a folyosó végéből, kilépve a turbólift ajtószárnyai közül. -Nos...uraim.....a felderítő század másik fele nemrég küldte át a jelentését. Manquad hadnagy emberei ráleltek egy föld alatti járatra, itt......egyenesen a romok alól kiindulóan. Ralle ezredes belebökte a mutatópálcáját az elsötétített teremben fluoreszkáló hologramábrába, mely felölelte azt a területet, melyet a gyárkomplexum magába foglalt. A mi részükről, akik ott voltak az első vonalakban és egyben túlélték a csarnok felrobbanását, már túlestünk a jelentéseken. Már az első percben átnyújtottam az ezredesnek azt az adattáblát melyen mind jómagam, mind pedig az akcióban részt vevő Deamler és Werton őrmesterek lejegyeztek a bevetésről onnantól kezdve, hogy felszínre juttattak minket a leszállóhajók. Mellettük még ott foglaltak helyet a támogatásunkra rendelt gépesített hadosztály maréknyi alegységének vezetői is. -Néhány használható nyomot ugyan találtak -folytatta szünet nélkül Ralle, néha-néha átpillantva a hologramon, egyenesen a tekinteteinkbe mélyesztve a pillantását-, de a rigeli szabadcsapat túlélőire nem bukkantak. Márpedig a felrobbant gyárépület környékén összeszámolt tetemek arra engednek következtetni, hogy jó néhányuk túlélte az akciót. Nehéz lett volna eldönteni, hogy szavai hányadrészt sugalltak tárgyilagosságot és hányadrészt pedig felelősségre vonást. Pedig nyilvánvaló volt, hogy az utóbbiból is kijutott nekünk. Már az első tekintetváltásnál feltűnt a neheztelés halvány árnyéka. Ralle nem erre az eredményre számított, ez nyilvánvaló volt. De viszont messze nem volt bosszúszomjas kedvében. Főleg irányunkban nem. Csupán mint valami következetes tanár a rossz diákjaira, úgy tekintett ránk. Elszúrtuk. Ennyi. Többet várt. Azt, hogy teljességgel felszámoljuk a rigeli lázadók fészkét és olyan nyomokat leljünk mely felgöngyölíti az egész szervezetet. Ezt pár, kihallgatható fogollyal simán ki lehetett volna vitelezni. De mi élesre töltött fegyverekkel rontottunk be és.......és azok az örültek magukra robbantották azt az istenverte épületet. Magukra meg mi ránk. -Jelen pillanatban is átfogó vizsgálatot végeznek a katonáink. Emellett persze némileg módosítanunk kellett a stratégiánkat. Ralle, nyugodt léptekkel megkerülte a kerek asztalt -melynek felszínén továbbra is villódzott a kép-, majd útját az oldalfal felé folytatta. Az övére akasztott, tenyérnyi távvezérlő berendezéshez nyúlt, mire a fal mentén félresiklott egy szerelvény és mögötte, a külső üvegacélablakon túl, feltünedeztek a csillagok, lassan láthatóvá vált Res Rigel éjszakába forduló félgömbje, az azon szétszórtan elhelyezkedő városok fényei és.......és kisvártatva még egy ennél is élesebb ragyogás terebélyesedett szét a bolygófelszín északi féltekéjén. Többen, igaz merev ábrázattal, de láthatóan elkerekedett tekintetekkel meredtünk előre. Gyakorlott szem előtt nem volt kétséges, hogy mik is okozzák azokat a fényeket. Ralle ezredes, hogy még jobban biztosíthassa a szabad kilátást, a felszabaduló üvegacélcsík széléhez lapult és onnan nézett vissza ránk. -Ügynökeink határidőt adtak a bolygó vezetőinek, hogy kiadják azoknak a terroristáknak a nevét akik részt vettek a helyőrségünk ellen elkövettet merényletben pár nappal ezelőtt. Ez a határidő helyi idő szerint, pontban éjfélkor járt le. Feltételezhettük, hogy a késlekedésük oka nem volt más, minthogy ezeknek az elemeknek időt hagyjanak a meneküléshez, továbbá lehetőséget biztosítsanak, hogy katonáink ellen végrehajtsanak újabb merényleteket. Ezekre pedig ma este meg is volt a bizonyítékunk. Ennek következményeként pedig.....-folytatta magasztosabb hanghordozással, miközben további narancsszín csillámlások ragyogtak fel a planéta közepén-....harci gépeink csapást mértek a fővárosuk ellen. -Uraim. -folytatta némi hatásszünet után. -Így járnak Őfelsége és a Galaktikus Birodalom ellenségei ha szembenéznek velünk.

Hapes szektor, déli régiók határövezete..... Appo egy oldalára fordult, kiégett hatlábú lépegető fedezékéből figyelte amint tőle negyven méternyire, a lerombolt falszakasz helyén derengő energiapajzs mentén eléri a hapan támaszpont falának csúcsát az egyik gépmonstrumuk. Ezzel egyidejűleg, véget is ért a véderők energiazápora, melyet ellenük vetettek be és most mindenki szétrebbent, lehetőséget adva annak, hogy a birodalmi rohamosztagosok a lépegetők után nyomuljanak. A parancsnok nyomban intett az embereinek és maga is előrelendült, koromfoltos csizmájával felkavarva az üszkös talajt belepő hamvakat. Mögötte, a harci járművek lefékeztek és további gyalogos egységeket bocsájtottak felszínre, többszörösére duzzasztva ezzel a rohamosztagosok számát, elsöprő fölény közelébe juttatva őket. Fentről, a magasból dörrenések remegtették meg a levegőt, a mellvédeken átgázoló lépegetők elsütötték fő ágyúkat, közvetlen pusztítást végezve az eddig láthatatlan épületekben, barakkokban és más építményekben, melynek következtében sikerült semlegesíteniük a falakat megerősítő pajzsok energiaellátását is. Appo már-már utasítást adott a csáklyák kilövésere, hogy maguk is felkapaszkodhassanak, ám egyszer csak az orra előtt a pajzs szaggatott vibrálásba kezdett, majd fél pillanattal később teljesen kihunyt. A klón először elcsodálkozott, majd pillanatnyi zavarodottságán túllépve új útirányt választott. Sisakos fejét megbillentve, maga után vezényelte a légiót és azok fegyverüket előreszegezve egyenesen belerohantak a hapanok utolsó elszán védvonalába. Henh százados és Esher őrnagy majdhogynem megrökönyödve néztek farkasszemet a keleti oldalon felbukkanó fémszörnyre mely teljes egészében átbillent a mellvéden és vaskos támlábait a védfal permatonjába mélyesztette. A hapan nők közül sokan nem jutottak el a belső udvarba vezető lépcsőkig, rámpákig, hanem egész egyszerűen, félelmükben, leugrottak a majd tíz emelet magasságból, halálra zúzva magukat a földetéréskor. De volt olyan is aki merészen szembeszállt a betolakodóval, addig a pontig amíg az észre nem vette jelentékeny jelenlétét és egy adag halálos energialökettel a másvilágra nem küldte. -Elvesztünk! -kiáltotta el magát valaki, akit Henh hirtelen nem tudott azonosítani. A hapan katona elrohant mellette, majd le a lépcsőn, beleveszve a sikoltozó tömegbe. -Meneküljön mindenki!.....Fedezékbe!......Végünk van!.... Vyra Henh dühödt szemekkel pillantott le az udvarba ahol a felfegyverzett hapan nők keveredtek az épületekből kitóduló szedett-vedett férfiak özönével, akik katonai öltözet mellőzésével ragadtak fegyvert parancsra, mert a szükség úgy kívánta. Meglepő módon akár mennyire is lenézte őket Vyra a többi nőhöz hasonlóan, meglepetten nyugtázta, hogy a saját állig felfegyverzett katonáival szemben, ők -igaz remegő térdekkel-, a karabélyaikat az ellenség egységeire emelték. Eme tény feltűnhetett Lyna Meyner őrmesternek is, mert mikor Vyra odakapta a felcsattanó hangjára a tekintetét, az őrmestere egy közlegényt emelt el a talajról a tarkójánál fogva és üvöltözve mutatott lefelé. -Látja ezt Fenetti közlegény? A férfiak bezzeg nem csinálnak be a gatyájukba! Mocskos fajzat valamennyi, de legalább küzdenek a semmitmondó életükért! Vegyen példát róluk közlegény a társaival együtt és rendeződjenek védőalakzatba! Henh még látta azt, hogy Myner magyaráz még valamit hevesen a lábait maga alatt lengető katonának, de mind az ő hangját, mind pedig az ostromló lépegetők ágyútüzét hirtelen elnyomta egy jóvalta erősebb hang, mely egyenesen a magasból, a koromfekete füstfelhőkből csapott le. Esher őrnagy a karjával mutogatott fölfelé és látszott, hogy tekintetébe valami reménykedő csillogás ült ki. -A bombázók. Megérkeztek! A parancsnoki lépegető alig tíz méternyire merevedett le a hapan bázistól. Mögötte, jó nagy területen hasonló mozdulatlanságba dermedtek a harci járművek, csupán a medencében elhelyezkedő városok környékén voltak állandó mozgásban, hogy felszámolják az ellenállás utolsó morzsáit is. Veers ajkain győzelmi mosoly halovány jelei serkentek; részükről ennél többet nem tehettek; olyan közel hozták el Vader Nagyúr légióját amennyire csak lehetett. Immár az előtérben inkább a rohamosztagosokra és a kisebb, mozgékonyabb, például AT-ST lépegetőkre hárult az a feladat, hogy bevégezzék a Birodalom győzelmét. Igen ám, de nem minden alakulhatott ezek után sem olyan gördülékenyen ahogy azt Veers elképzelte. Egy figyelmeztető jelzés világosodott ki a vezetők előtti műszerpulton. -Mi történt? -vetette oda a kérdését az egyik vezetőnek. -Gyorsan közeledő légi egység, őrnagy. -felelte a járműkezelő. -Azonosítsa! -adta ki a merev parancsot, melyet a másik azonnal végre is hajtott. -Ellenséges kötelék, uram. Alacsony magasságban, déli irányból. Veers töprengés nélkül hajolt közelebb a keskeny, ámde széles elülső kémlelőnyíláshoz és nézett azon ki a jelzett irányba. Az égbolton kavargó füstfellegek, mint ahogy arra számított, ellehetetlenítették a vizuális kontaktust. Mindazonáltal a járművezetőnek nem kellett parancsba adnia, hogy közvetítse az adott szektorban lévő egységeket az új fenyegetőforrás érkezésére. Így történt meg, hogy a támaszpontot ostromló egyik sok kerekű tank, tatrészi lézerágyúja elfordult a talpazatán és a jármű fara felé mutatva köpni kezdte magából a kék energialövedékeit, hihetetlen tűzgyorsasággal. Mellé többen is csatlakoztak és hamarosan energiadárdák ezrei szántották végig a sötét égbolt félgömbjét. A hapan légierő nehézbombázói eme fogadtatásra érkeztek a Cyrness-medence fölé. Vaskos, erőtől duzzadó törzsüket, fejlett repulzorsugárzók és széles szárnyak tartották levegőben, hajtóműveik pedig olyan intenzitással dübörögtek, mintha csupán a puszta hangjukkal kívánták volna megsemmisíteni a birodalmiak járműveit. De számukra teljesen másfajta végzettel készültek. A vízszintes vezérsíkok és más hordfelületek alatt, a speciális rögzítési pontokon, több mázsás rombolótöltetek sorakoztak, legtöbbjük precíziós technikákon alapulva, képes volt hajszálpontosan a célpont közepébe találni. A pilóták már a déli hegylánc gerince fölött megkezdték a pásztázást, minden hathatós támogatást megkapva a gépek orrába szerelt szenzorok felől. Számítva azzal, hogy a műholdas célmeghatározásnak lőttek azok után, hogy a birodalmi flotta sora megsemmisítette ezeket az eszközeiket, így a fedélzeti radarra bízták a bombáik, rakétáik célba juttatását. Ötven méter. Ennyire voltak a felszíntől amikor leereszkedtek a hegyvonulatok ezen felén és rohamtempóban közeledtek a támaszponthoz és az azt körülvevő ellenséges, gépesített hadosztály járműveihez. A puszta vizuális tájékozódásról letettek; esztelenség lett volna próbálkozni ekkora füstben mint amibe belerepültek. Ehelyett, tekintetük nem mozdult a felszínt követő radar monitorjáról és csak pillanatra terelték figyelmüket a célkomputer diagramokkal, kiegészítő ábráktól telített kijelzőjére. Aztán eljött az idő amikor már cselekedni kellett. Majd mindegyik bombázó mely berepült a térség fölé kiválasztott magának vagy egy tucatnyi célpontot. A technikai apparátus lehetővé tette számukra, hogy megközelítőleg ennyi ellenséges célpontra tudják egyszerre fókuszálni a fegyverarzenáljukat. A levegőt fényes sugárlövedékek szalagjai hálózták be, de immár késő volt, hogy elkerülő manőverekbe kezdjenek. Bízva a szerencséjükben, tartották pozícióikat és amikor a zöld jelzések vörösre váltottak a célkomputerek kijelzőin, kioldották pusztító csomagjaikat. Az ostromtank, mely elsőként emelte az égbolt felé a lövegeit, elsőként is esett el a légicsapásban. A hátulsó parancsnoki híd kapta a közvetlen találatot, melynek következtében a közel harminc méter hosszú jármű orra a levegőbe emelkedett, majd roncsokban hullott vissza a földre, megkeserítve ezzel a benne tartózkodók életét. A páncélzat kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kivédje a halálos csapást, és a törzset átrobbantó töltet ennek fejében még a jármű két oldalán helyet kapó rakétabetöltőket is elérte a folyékony robbanószerével, újabb kataklizmával sújtva a birodalmi ostromgépet. De nem csak ez a jármű adta meg magát a hapan bombázóknak, hanem még vagy további ötven harci egység is, mely későn reagált a társuk elvesztésére. Az, hogy leállították a rendszereiket, több mint elegendő volt ahhoz, hogy a töltetek célba érjenek és megsemmisítsék azokat egyetlen egy csapás alkalmával. Veers tekintete döbbenetre nyílt, de túl későn jött rá, hogy már képtelen bármi mást tenni. A teljes déli rohamcsapat lángokba borult és izzó fémszilánkokat lövelltek mindenfelé. A bombázóraj elhúzott a kiégett roncsok felett és átszelve a támaszpont néhány négyzetkilométeres területét, észak felé folytatták csapásaikat. Néhány rakéta még a falakon felfelé küzdő lépegetőket is elérte. A belső udvarba kényszerülő hapanok persze nem láthatták a falakon túli pusztítás mértékét, figyelmüket teljesen elvonták a sérült részeken beviharzó rohamosztagosok, AT-ST-k precíz csapásai, és azok a lépegetők melyek már áttiporva a falakon, lefelé tartottak az épületek közé. A tisztek igyekeztek mindenkit a védállásokba tartani még ha a puszta túlélő ösztöneik is egészen mást sugalltak nekik. De ő nekik nem szabadott ilyen sugallatoknak engedelmeskedniük; esküjük teljesen más irányba terelte a sorsukat. Ugyan nem voltak olyan fanatikusok még, mint a tengerészgyalogosok, de ugyanannak a személynek tették le az esküjüket mint bármely más haderőegység. Az Ereneda volt most az akiért feláldozzák magukat. Az Anyakirálynő akit hűen szolgálnak. Az önös érdekek itt mit sem számíthatnak. -Tartsátok magatokat! -kiáltotta el magát az egyik hadnagy aki az északi védállásokat volt kénytelen hátrahagyni a biztosabb ellencsapás érdekében. Valaki bepattant egy hordozható és könnyen szétbontható lézerágyú mögé és vad dühvel kezdte sorozni az egyik hatlábú monstrumot. Az ibolyaszín energiadárdák elsöpörték a lépegető fő ágyúja mögött gubbasztó lövészt a kezelőszervekkel együtt. De ez csupán viszonylagos időkérésnek volt elég, mert a rá következő pillanatban az egyik AT-ST gránátokat kezdett köpködni a vezetőfülke jobb oldalára rögzített vetőcsöveiből. A lézerágyú izzó pokolba merült a kezelőjével és a kiszolgálószemélyeivel együtt. Vad, kegyetlen csata bontakozott ki.

Valahol a Mariner-i rendszer határán.... -Rendben, csak óvatosan. -motyogta Link halkan, miközben lassú léptekkel haladt lefelé a leeresztett elülső rámpán. Egy pillantást vetve Dozerre kissé csalódottan tudatosította magában, hogy a kopasz barátjuk kissé más értékhez köti az óvatosságot, mint amit ő sugallni szeretett volna. Dozer egész egyszerűen egy akkora mordályt ölelt magához mellyel banthát lehetett volna ledönteni a lábáról és ennek fejében még olyan képet vágott mint aki egymaga akarta volna megszállni az egész hajót. De Link aztán megelégedéssel nyugtázta, hogy mielőtt még ez a helyiek közül bárkinek is feltűnhetett volna, Ferrina gyorsan odasúgott valamit Dozer fülébe, mire az, az utolsó pillanatban, keletlenül leengedve maga mellé a fegyverét, azt végül a raktérben hagyta. Link ennél többet nem is foglalkozhatott vele, mert amint kiért a Firehawk hasa alól, a gyűrűhajó hangáröblében megpillanthatta ismeretlen ?vendéglátójukat?. Egy közepesen magas, erős kiállású, köpenyét maga után lobogtató, hatvan év körüli, hosszú, világosbarna hajkoronát és szakállt viselő férfi közeledett feléjük, körülötte négy-öt droiddal akik mind-mind vaskos sugárkarabélyt cipeltek a mellkasuk előtt. Az egyikük azonban kitűnt a többi közül; teljesen más modell alapjait képezték a körvonalai és egy nehéz, követhetetlen mintázatú posztóköpenyt hordott az egyik vállán átvetve. -Üdvözlöm Önöket! -szólalt meg az ember amint két lépés távolságban megállt a legénység előtt. A hátsó sort alkotó Thripio és Artu szinte egyszerre hőköltek hátra mikor megpillantották a felfegyverzett droidokat. Artu halk, önmagát nyugtató duruzsolásba kezdett, míg Thripio azt kívánta bárcsak be tudná csukni a szemét. -A nevem Kadar Greefen Calrissian. -folytatta a férfi udvariasan, mégis kimért hanghordozásnak tűnő baritonnal, mire az utolsó névtag hallatán Link félrebillentette a fejét. -Calrissian? Ön lenne Inara apja? -Úgy van. -bólintott a férfi továbbra is kimérten, aztán széles mozdulattal körbemutatott, megemlítve a hajója nevét. -Nem tűnik olyannak, mint amit hallani lehetett felőle. -súgta oda halkan Joxxy Ferrinának, aki Dozer válla mögül gyanúsan méregette a férfit. -A megjelenés sokszor álcázza a valódi gondolatokat. -közölte az ex-jedi. -No és te mit érzel? Elvégre neked van.... Ferrina -mielőtt még túl feltűnővé vált volna a beszélgetésük-, gyorsan megrázta a fejét. -Semmit. -vágta rá, anélkül, hogy felfedte volna a saját kételyeit és részletesebb emlékeit az egykoron ellenségei soraiban ügyködő férfiről. -Nem vagyunk közvetlen veszélyben. -tette hozzá higgadtabban, miközben akaratlanul is, de a magnaguard droidra terelte a figyelmét. -Talán akkor úgy is tehetnél. -jegyezte meg neki Joxxy, sejtelmesen figyelmeztetve őt a túlzottan fürkésző pillantásaira. Ferrinának nem nyílt alkalma visszakérdezni, hogy pontosan mire is céloz a technikus, mert hirtelen mindenki mozgásba lendült. -Igen, itt van, és már alig várja, hogy újra lássa magukat. -magyarázta Calrissian a mellette lépdelő Linknek. -Most csak azért nem tudott lejönni, mert éppen rendbe szedi magát. -Csak nem történt vele valami....? -kérdezte riadt arcot vágva. -Nem, semmi komoly. -rázta meg a felemelt kézfejét. -Csupán a kapitányuk halála és a megpróbáltatások.....Szóval azt hiszem neki legfőképp most időre lesz szüksége, hogy rendbe jöjjön. -Igen. -pillantott maguk elé Link, eltűnődve. -Maclaine kapitány halála mindannyiunkat személyesen érint......De tartok tőle, hogy most az a legfontosabb amit végakaratával meghagyott nekünk. Link elég furcsán harapta el a szó végét ahhoz, hogy eme mozzanat feltűnjön Calrissian kapitánynak is. Mikor egy lebegő platformhoz értek, kérdőn pillantott a pilóta felé, de mire szólásra nyitotta volna amaz a száját, Ferrina furakodott közéjük. -Tudja kapitány, mi üzleti úton vagyunk. És jószerivel ha érzésünk nem csal, akkor fejpénz van rajtunk. A hajón -mutatott maguk mögé- egy nyomkövetőt találtunk. Egy fejvadász rejthette el korábban. -magyarázta, miközben egy röpke pillanatra, a tekintetével hallgatásra bírta Linket. Senkinek, de főleg a bolygóra telepített ghadeaiaknak nem tett volna jót, ha a valódi céljuk kitudódott volna. -Ó, értem. -biccentett egy aprót Calrissian, miközben fél lábát már az utastérbe emelte. Mikor teljes egészében elfoglalta a helyét a többiekkel együtt -akiket egy kézmozdulattal invitált a járműbe -, odaintette magához a hatalmas testőrdroidot. -Tábornok, kérem gondoskodjon róla, hogy a barátainkat ne zaklathassák. Továbbá tartsuk magunkat a terveinkhez. -Kadar Greefen Calrissian vetett egy pillantást maga mellé, Linkre, aki érdeklődve húzta fel az egyik szemöldökét. -Értettem kapitány. -hallatszott a mély, öblös hang a droid modulátorából, majd ellépett a szállítóeszköztől, később pedig maga után intve a társait elindult az utasításokat teljesíteni. -Megbocsájtson.....-kezdett bele zavartan Link, mikor a vendéglátójuk némi gombnyomogatások után mozgásra bírta a járművüket-,....de az előbb terveket említett. -Nos, igen. -vett egy mély lélegzetet a férfi, kihúzva magát és sziklaszilárdan tartotta a tekintetét az előttük lévő széles folyosón. -Inara nem véletlenül van itt. Van nála valami amit úgy éreztem őnála kellett elhelyeznem amíg utána járok ennek-annak. -A medalion...igaz? -kérdezte Link óvatosan mintsem tapintatosan. Calrissian kapitány lassan oldalra fordította a fejét és egy végtelennek tűnő tekintetváltás után szólalt csak meg. -Pontosan. A jelenlegi legnagyobb kincs a galaxisban.

Hapan csillagköd, valahol mélyen a Gallinore-szektor szívében..... Az űrt megtöltötték a tüzes felvillanások, az enyészetet fémjelző narancsszín kataklizmák tűzlabdái, a fém-, és műanyag repeszek állandósult felhői, a vízpermetté roncsolódott hapan nők tetemei. A halál volt az úr a vidéken. Azonban akadtak olyanok akik a köréjük csoportosult kilátástalan helyzetben még küzdöttek az életben maradásért. Ilyenek voltak többek között a hapan csapatszállítókban összezsúfolt amazonok is, akiket a bátor pilóták keresztülvezettek még ott is ahová a reményből már nem jutott. Seryan Leyna őrnagy csapatát szállító hajó megrázkódott amikor nem sokkal mellette, atomjaira robban egy Nova-osztályú hajó hídszekciója, megadva magát a túloldalán lévő birodalmi csillagromboló ádáz energiazáporának. A csapatszállítót irányító főhadnagy vicsorogva kerülte ki a beláthatatlan pályákon pörgő-forgó roncsdarabokat, melyek közül több nekikoccant a pajzsaiknak. A kötelékükbe tartozó hajók közül kettőnek nem volt szerencséje és tűzlabdává válva, felmorzsolódtak a repkedő burkolatdarabok egyikén, melyek még néhány pillanattal ezelőtt harci egységek egészét alkották. Leyna őrnagy kimutatott előre, egyenesen az úti céljukat jelentő végállomás irányába, azonban egy jóval közelebbi pontra hívva fel a főhadnagy és a másodpilóta figyelmét. -Ott. Ott vágjanak át. Egy két egységből álló cirkálópárosra terelte a figyelmüket, melyek szemmel láthatóan magatehetetlenül sodródtak a náluk jóval nagyobb csillagromboló árnyékában, kedvező fedezettet nyújtva a hapanoknak. Seryanban felvetődött egy pillanatra az az ötlet, hogy mégsem a kiszemelt gigászi hadihajóra vezényli a behatolást, hanem a kisebb méretű hajók egyikére. De aztán ezt a gondolatát elvetette, mert egyrészről a hapan felsőbb vezetésnek szüksége volt az ellenség harci erejének csúcsát jelentő hadigépezet megszerzése, másrészről pedig még rendelkezett annyi csapatszállítóval, hogy egy jól megszervezett támadással megszerezhesse a felettesei netovábbját. A pilóta apró bólintással jelezte, hogy vette az utasítást, majd lentebb ereszkedett, hogy biztos fedezékben közeledjenek tovább az acélszürke dárdahegy-forma testhez, elkerülve annak fő ütegeit melyek komoly veszélyt jelentettek rájuk. Az őrnagy, ahogy tudatával követte a megtett kilométerek számát, a végső fázis előtt még csatornát nyitott a Napfényről velük együtt kimenekülő vadászosztag parancsnokához, illetve a legközelebbi Nova hadihajók felé.. -Minden hapan hajónak aki a kettő-nyolc-nullás kvadránsban tartózkodik, cél a helyi romboló! Úgy tűnik navigálási gondokkal küzd. Tüzelés csak az ionágyúkkal! Ismétlem, tüzelni csak az ionágyúkkal tüzeljenek. Cél a pajzsgenerátorai. Karom század, lőjék ki a hangár ágyúit! A visszajelzések után az őrnagy eltávolodott a kommunikációs konzoltól, melyből állandósulni látszottak a káreseményeket taglaló, támadó-, illetve elkerülő manőverekbe bocsátkozó harci egységek jelentéstételei, igaz, jócskán a szokványos beszédhang erejének felére halkítva. A következő pillanatokban a szállítóhajókról jól láthatóvá váltak az előreszökkenő vadászegységek támadóhullámai, ahogy keresztülvágva a sodródó roncshalmokon, egyre közelebb jutottak a tüzelési távolsághoz. A másodpilóta feljebb vette a Karom század rádióbeszélgetéseit, miközben átröppentek a két cirkáló adta fedezéken. Jobbról sűrű kék energiaháló nyújtózkodott a csillagromboló törzse felé; a hosszúkás testű hapan cirkálók tüzet nyitottak a géptörzsük alá hajló szárnyak belépőéleire helyezett ionágyúikból. A Karom kötelék századparancsnoka -alig lépve át a húsz esztendős kort, ámde távol maradva a hapan nők szépségideáljától egy csúfos repülőbaleset következtében bekövetkezett arcsérülés miatt-, leellenőrizte a torpedói készenléti állapotát, majd összegezte a célkomputer adatait azzal, ami lassacskán kibontakozott előtte. Nem túlságosan tudott belemerülni a csillagromboló felszínét alkotó alakzatok részletekbe hajló látványába, mert amint beléptek a birodalmi hajó tűzvezető szenzorainak hatósugarába, vörös energiadárdák zápora hullott rájuk. -Kitérő manőverbe! -adta ki a parancsot, melyet Seryan is hallhatott. A Miy'tilek apró, karcsú vadászgépek voltak és így tökéletesen ki tudták használni fordulékonyságukat a törmelékfelhőkön és a lézersugarak alkotta hálószerű képződményben. Még időben röppentek el azokról a koordinátákról, melyeket az ellenség fegyveroperátorai célpontnak rögzítettek. Aztán amint a saját fegyverrendszereik ismét a csillagromboló törzse felé fordultak, a századparancsnok kiadta a tűzparancsot. A géptörzsek hasi rekeszeiből lángoló novaként vágódtak ki a torpedók, illetve az előreívelő szárnyvégekre illesztett lézerágyúk velük együtt ragyogtak fel. Seryan ökölbe szorította az ujjait, amint saját szemmel is meglátta a Miy?tilek tűzerejét, ahogy annak pusztító darabkái a birodalmi hadihajó hasi ütegállásai felé vágtattak. Két pillanattal később -hála a Nova cirkálók erejének-, már pajzsok nélkül maradt a romboló és ennek tudatában a torpedók izzó fémszilánkokká szaggatták a védelmi lézerágyúkat. -Ez az! -tört ki Seryanból halkan, majd lepillantott a főhadnagyra. -Vigyen be minket mielőtt lezárnák a hangárkapukat. -Értettem asszonyom. -biccentett a pilóta halványan elmosolyodva, majd előrenyomta a gázkart és kilőttek a csillagromboló hasán tátongó fényes négyzet felé. -Nem érdekelnek a kifogások! Vigyen át a roncsmezőn! -fakadt ki vöröslő fejjel a Crosshairs nevezetű csillagromboló kapitánya a másodtisztjének, aki ideges szemrebbenésekkel közvetíttette a parancsot a kormányosállás felé. -Engedelmével kapitány, a törmelékek túlnyomó része súlyos károkat okozhat a......-fejtette volna ki az aggodalmát a zöld egyenruhás tiszt, amikor hirtelen megrázkódott a fedélzet és néhány másodpercre kihunyt a világítás, sőt, a fedélzeti kijelzők sorai pislákolni kezdtek. A híd elülső része felől, az üvegacéltáblákon túlról, kékes fénycsóvák villantak fel. -Uram -csendült fel a védelmi rendszerekért felelős tiszt hangja-, a szenzorok gyorsan közeledő ellenséges egységeket jeleznek és tűz alá vették a pajzsgenerátorainkat. -Egy újabb vészjelzés fénylett fel a konzolján, melynek okát rögtön közvetíteni kezdte a feletteseinek. -A hajóhas alatt megszűnt a pajzs. Károk a védelmi ütegállásoknál.... -Azonnal riassza a hangárfedélzetre az összes bevethető rohamosztagost! -vetette oda a kapitány a másodtisztjének. -Minden jel szerint valaki túl bolond és eldöntötte, hogy a lábát teszi a fedélzetünkre. ?.Vagy éppen túl vakmerő. -tette hozzá magában a másodtiszt..... -De mi majd elvesszük tőle a kedvét. Mindörökre. -tette hozzá dacos haragúsággal a kapitány.

Hapes szektor, déli régiók határövezete..... Veers magára kapta sisakját, majd tisztelgett Vader hologramjának. A rombolás nem ért véget azzal, hogy a csillagrombolók felégették a bolygót. Hamarosan lépegetők nehéz acél lábai döngettek végig a megtépázott felszínen. Az acélkarmot viselő végtagok alatt, az ellenség dióhéjként roppant össze. A szürke fémszörnyek csordái lassan ellepték az egész felszínt, tovább szítva a pánikot a lakosság körében??. Az őrnagy eltökélten küldte előre csapatait, ha volt ellenállás azt hamar felszámolták. Váratlanok voltak, mint az eső egy napfényes nyári délelőttön. Veers szórakozottan bámult ki a lépegető ablakán. Tűnődött. A célon, amely felé haladt. Az úton, mely célja felé vitte. Mit tett eddig, mit tudhat maga mögött? Mi van előtte, mi vár rá még?! Karrierje felfelé ível, mellette van szerető felesége és egy szép kisfia???????.Mi kell még, egyáltalán van-e ennél többre szüksége?! A rend, az összeszedettség, melyről fiatal kora óta álmodozott, most kezd kialakulni, formát ölteni. Ennek a képlékeny folyamatnak ő is része. Végre nem lesz lázongás a Galaxisban, vége a politikusok gyűlölt hatalmának. A parancsnokot nem igazán Palpatine személye nyűgözte le, vagy briliáns szónoki képességei, hanem az, hogy egy oldalra állította a marakodó népeket. Akik nem hajlandóak a Galaxis jövőéért küzdeni, dolgozni, azokkal a császár kemény árat fizettet. A lecke kemény és emlékezetes. Maximilian szerette a következetességet és a precizitást. Ez látszott a rábízott feladatok elvégzésében is. Szoros csatárláncba állította fel egységeit. Akkurátusan körbekerítette a célpontokat és megsemmisítő tüzet zúdított rájuk. Hapanok fröccsentek szerteszét. Kiáltásuk néma maradt a súlyos páncéllemezek mögött lévőknek. -Parancsnok, készülhetnek! Elértük a fő támaszpontjukat. -csendült fel szokatlanul tisztán a hang Appo sisakjában. Veers volt az, mintha egyenesen ott állt volna a rohamosztag parancsnoka mellett. Pedig jelenleg egy vastag szakaszajtó zárta el őket egymástól és olyan energia tombolt körülöttük, mely csúfondáros véget is vethetett volna a rádióforgalmazásnak. -Értettem. -válaszolta szemrebbenés nélkül, majd szembefordult az embereivel. -Katonák, figyelem! Sorakozó az ajtóknál! -Fedezékbe! -Muníciót! Gyorsan, gyorsan....! -Ezt itt erősítsék meg! A parancs és utasításszavak özönében a hapan katonák igyekeztek tőlük minden telhetőt megtenni. Míg odafönt, a pilótáik harcoltak a behatolókkal, addig idelent, a támaszpont falai között, vastag védőruháikban, álig felfegyverzett amazonok néztek farkasszemet a birodalmi rohamosztagosok elszánt rohamaival. Fiatal, gyönyörű idomaik elvesztek a sérülékenyebb testrészeket védő vastag öltözék körvonalai alatt, de itt és most nem volt szűkségük arra, hogy nőiességükkel szerezzenek érvényt maguknak. Teljesen más harc folyt körülöttük. Vad és véres, mely mögött a halál lopakodó árnyéka szedte az áldozatait. A támaszpont külső, vastag falai már nehezen állták a birodalmi hadigépezet erejét, de mélyen, a bázis erődítményszerű gyomrában sikerült ellenállást tanúsítani, illetve biztos helyen felkészülni az elkerülhetetlen közelharcra. -Nincs kapcsolatunk Hapes-el! -kiáltott egy hang a feszültséggel teli harcálláspont termében, mely két másodpercenként megrázkódott a falak mögött tomboló energiák csapásaitól. A mennyezeten néhány lámpatest kialudt, majd engedve a generátorok újbóli erejének, felragyogtak. -Az összes kommunikációs műholdunknak annyi! Egyedül maradtunk parancsnok. -Jylett Esher kitágult pupillákkal meredt Nien Messy ezredesre kinek ujjai már belefehéredtek a taktikai leképezőasztal szegélyének szorításában. -Valaki nagyon elszúrta ezt az egészet őrnagy. -csikorgatta a fogait mikor megszólalt. Szemgolyói eközben fürgén pásztázták mind a bázis, mind pedig magának annak a medencének a kicsinyített mását, mely kékes fátyolban úszott előttük. -A Hírszerzés egy szóval se említette, hogy ilyen hirtelen és közel fognak csapást mérni ránk. -Vajon mi történhetett a flottával? -tűnődött el egy pillanatra Jylett, miközben a hologramábrán újabb káresemény bontakozott ki. A keleti fal megadta magát a birodalmi hadigépezet egyik monstrumának. -Az nem lehet, hogy ilyen hamar felmorzsolták őket. Feltételezhetően több frontot nyitott az ellenségünk. De most nincs időnk ezen rágódni. -váltott hangnemet a bázis parancsnoka. -Készüljön a gyalogság fogadására! Adjon fegyvert mindenkinek. Az se érdekel ha az a legutolsó bakancsfényező hím markai közé kerül. -Értettem asszonyom! -vágta magát feszes vigyázzállásba Jylett Esher őrnagy, nem sok híján beverve a majd két méteres magasságban végződő fejét a mennyezetbe. -Gyerünk, gyerünk! Kifelé! -lengette meg intenzívebben a karját Appo, kishíján saját magát lendítve át a nyitott páncélajtó süllyesztett küszöbén. Kötélbe kapaszkodás nélkül ez igen veszélyes és egyben végzetes manőver lett volna. Alant, jó három emeletnyi mélység húzódott. A rohamosztagosok egymás után léptek oda a himbálózó kötelekhez és ölelték körbe azokat a kesztyűs kezeikkel. Mindeközben lézernyalábok villantak el mellettük, melyet a közeli hapan támaszpont védői zúdítottak rájuk. Ketten a rohamosztagosok közül már holtan érkeztek a parázsló talajra, míg másokat akkor ért halálos sérülés amikor földetérés után rohamra indultak. És ezen adatok csak a parancsnoki lépegetőt hátrahagyó birodalmiakat illette. A hegyláncokkal körbevett medencét -melyben három város is elterült-, pokolbéli vihar árasztotta el. Ugyan a nap még nem bukott alá a horizonton, de az eget uraló fekete füstfellegek, éjszakai sötétség leplét borították a tájra. A települések között AT-AT lépegetők és gigantikus kerekeken gördülő ostromtankok száguldoztak, míg az épületek közötti utakat antigrav tankok és más kisebb, de erősen felfegyverzett harci járművek rajai járták. És persze ott voltak immár ők is; a birodalmi rohamosztagosok, akik határozott céltudatossággal adták ellenfelük tudtára a hírnevüket. A sugárkarabélyok torkolatai izzani látszottak mikor a plasztoid páncélos katonák belebotlottak egy-egy kitartóbb ellenállás gócpontjába. Ilyenkor a köztük lévő távolságot teljes egészében átjárta a skarlátvörös és más színekben pompázó energiaháló, melynek nyomán az ózonszag oly koncentrálttá vált, hogy még az üszkös tetemekből áradó kesernyés szag is elhalványult. Vyra Henh százados, a támaszpont véderőihez tartozó zászlóalj egyik tisztje, leengedte a tekintete elől a elektrotávcsővét, melyen keresztül végigpásztázta a Cyrness-medencét. A déli falon teljesített szolgálatot melynek tetejéről, egy közlekedőjárdájáról pillantott le éppen, bízva a mellvédek által adott védelemben. A keleti falon már nem védtek semmit, gondolta magában amikor egy pillanatra odakapta a fejét. Egy újabb, vaskos energiasugár vágodott bele a fal romjaiba, leválasztva a következő adag fém-, és betonelemeket. A romok közt maradt sérültek, akik az első végzetes csapás után kerültek oda, immár elcsendesedtek, sőt, maguk után rántották a halálba az éppen őket mentő társaikat. Néhány technikus rohant előre -őket a talpon maradt katonák fedezték-, és egy energiapajzskeretet igyekeztek felállítani a tátongó lyuknál, melyhez rohamtempóban közeledtek a birodalmiak gyalogos egységei. Henh százados egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy ne küldjön e át néhány katonát a saját századából. De aztán rögvest letett erről a szándékáról amikor felfedezte, hogy az ellenségük szinte körbekerítette őket és mindegyik irányból egyszerre támadtak. No meg persze ott volt az a tény is mely miatt szintét letett erről az ötletről, hogy odalent, a belső udvarban a technikusok igen elszántak voltak, egyetemben a keleti oldal védőivel. A rájuk zúduló tűzesőben másodpercek alatt állították fel az állványzatot és helyezték nyomban üzem alá. Az egymástól tíz méterre lévő függőleges fémoszlopok közé kékesen derengő átlátszó felület feszült ki, felváltva ezzel az összeomlott fal védő szerepét. Persze mindenki tudta, hogy ez csupán átmeneti állapot és csak kevéske reményt biztosított a számukra. De talán pont elegendőt ahhoz, hogy életben maradjanak. Vyra Henh visszatért a saját munkájához és mély lélegzetet véve felmérte a saját helyzetüket. Majd százötvenen jutottak erre az oldalra és immár a harmaduk halott, vagy súlyosan sérült volt. A mellvédekre rögzített lézerágyúk közül is jó párat kilőtt az ellenség, de még eddig kitartottak. A százados mögött két ziháló katona rohant el, majd pár méterre tőle jobbra megtorpantak és az egyikőjük vállán cipelt tankelhárító aktiválásához kezdtek. Egy ilyen fegyverhez mindig ketten kellettek; egyik vitte a vaskos fegyvert, míg a másik követte őt a hozzá való töltetekkel melyeket egy hátizsák szerű szerkezetben tartott. De Vyra körül nem csak ők ketten álltak neki a művelethez, hanem a túloldalán, még további két pár is hasonló elfoglaltságba kezdett. -Mozgás hímzabálók! Vagy nem mondtam még el, hogy ez itt nem gyakorlat?! A százados egy röpke pillanatra megdermedt a hang hallatán, mely egyenesen Myner őrmester szájából csendült fel olyan hangerővel, hogy messze elnyomta a közeledő nehéz gépek mennydörgésszerű lépteinek robaját. Lyna Myner híres volt ama módszereiről, melyet még a kiképzőlaktanyákban vett fel magára, hogy rettenetes vérszomjas állattá váljon a bakák szemében. És ezt tette úgy, hogy eddig egyszer se űzte az ellenfeleivel. Ugyanis, oly annyira sikeres volt saját embereivel szemben, hogy azok még a nem létező tartalék erejüket is latba véve -csak hogy végre csillapíthassák az őrmester dühét-, ugyanolyan vad dühvel vetették magukat rá az ellenség katonáira. Vyra már jókorán elkönyvelte magában eme hozzáállás létjogosultságát, mert egyrészt eredményes volt, másrészt meg esze ágában sem volt szóvá tenni az őrmesterének a jobbik énjének tiltakozását a módszereivel szemben, rávilágítva ama sarkalatos pontra, hogy a rábízott osztagban többen állandó vendégek a szakpszichológusnál, hapan mentalitás ide vagy oda. -Csak nem vacsorára várják őket gyönyörűségeim? Kilövik még ma őket, vagy hívjak fel ide néhány borostásálú hímet, hogy elvégezzék a maguk dicső feladatát? -tette csípőjére az ökleit Myner őrmester azok után, hogy előző, nemtetszésének helyt adó mondata után még mindig mozgásban látta a déli fal felé közeledő AT-PT-ket, amik jelen pillanatban előretörtek a náluk sokkal fenyegetőbb látványt nyújtó AT-AT-k közül. Talán valami stratégiai hiba, vélte Vyra, ahogy szemrevételezte a különös, háromlábú szerkezeteket. Jószerivel még semmi oka sem lenne az ellenségnek ilyen közel, ily hirtelen előreküldeni őket. Persze ez csöppet sem jelenti azt, hogy ne használnák ki az alkalmat. -Myner őrmester! -kiáltott oda a felbőszült nőnek. -Egy lépegetőre, egy rakéta! Fogytán a muníciónk! -Áh, értem százados. -intett vissza a nő sebtében, majd látva az emberei felkészültségét, tűzparancsot rendelt el. -Ezek meg mi a fenét művelnek?! -csattant fel Veers, miután a dülöngélő fülkében a taktikai kijelző kinagyította neki a déli szárny hadműveleti eseményeit. Szavaira nem érkezett válasz, tekintettel arra, hogy az előtte, neki háttal ülő kezelők, az összes figyelmüket a lépegető irányítására szentelték. A taktikai kiértékelések nem az ő reszortjukhoz tartozott. Per pillanat úgyis meggyűlt a bajuk a hepehupás felszínnel, melyben már annyi kráter szaporodott el, hogy baljós volt összehangolniuk a sebességüket a többi egységgel. Mint két pillanattal később kiderült, Veers fejében ugyanez a probléma ütött szöget, látva a saját szemével azt amint a déli szárny gigantikus lépegetői a kisebb egységekkel ellentétben kerülőmanőverekbe bocsátkoznak. -Sajnálom őrnagy.....ezek a becsapódási kráterek megnehezítik az előrehaladásunkat. -erősítette meg a magyarázatnak szolgáló okot a kommunikációs vonal túloldalán lévő tiszt, mikor Veers közvetlen csatornát nyitott. -Nem érdekelnek a kifogásai százados. Rendelje vissza a ......! Veers látta, hogy elkésett. Ebben a pillanatban ugyanis több éles villanás is felragyogott a támaszpont védfalának csúcsán. Rakéták! A lövedékek süvítve törtek ki sötét zárkáikból és fehér lángcsóvát hagyva maguk mögött, kilőttek a támadó ék biztonságát hátrahagyó AT-PT-k felé. Két pillanattal később ezek a háromlábú fémszörnyetegek a hapan technológia martalékaivá váltak . A rakéták átfúrták magukat a közepes páncélzaton és odabent robbantak, hatalmas tűzlabdákká fújva fel a birodalmi járműveket. A detonációk beragyogták a tájat és ledöntöttek néhány rohamosztagost a lábáról. -Ostobák. -motyogta maga elé Veers, majd figyelmét elvonta a komlink jelzése. A készülék Crebbs százados azonosítási számát írta ki elé. -Őrnagy, ezek a falak túl erősek, energiánk meg fogytán. Lehetetlen átjutnunk. Veers résnyire húzta a szemöldökét. Crebbsnek igaza volt. A betonacél falak még az ő AT-AT lépegetőinek is túl kemény falatnak bizonyultak. Ha alkalma nyílt volna rá, akkor már rég támogatást kért volna a Devastatortól, de a helyzet ugyanaz volt a romboló esetében is, mint a sajátjukéban. A Devastator fölénye sajnálatosan végesnek bizonyult a felszínen lévő többi, kulcsfontosságú célpont kiiktatásában. Jószerivel oda nem maradt kellő energia aminek likvidálása létjogosult lett volna és egyszersmind megkönnyítette volna az ő Gépesített Hadosztályának feladatát. A birodalmi armadának tartalékolnia is kellett, mert nem ez volt az egyetlen bolygó mely köztük és Hapes között állt. De Veers nem volt az a fajta, aki még egy ilyen stratégiai hiba létrejöttekor is kétségbe esne. Agyán számtalan taktikai sablon átvillant, majd addig-addig erőltette őket, mígnem kiválasztott egyet, a legmegfelelőbbet, a legcélravezetőbbet. A taktikai kijelzőre pillantott, majd egyenesen előre, az előttük magasodó, enyhén döntött falszakaszra és hívást kezdeményezett a szárnyakat biztosító AT-TE egység felé. -Jelentést kérek százados! -Jylett Esher őrnagy lendületesen érkezett Vyra mellé, aki látván a falak külső részén lévő károkat szenvedett birodalmi harci járműveket, még javában elégedetten mosolyra húzta a fiatalos, lágyan ívelő ajkait. Amint azonban meghallotta felettese követelőző hangját, nyomban komolyságot erőltetett magára. -Kilőttünk pár lépegetőt asszonyom. -Veszteségeink? -lépett túl a dicsérő szavak megemlítésén az őrnagy, hanyagolva őket. Az idő és az előrejelzésekben szereplő számítások nem adtak okot arra, hogy eljusson odáig. Messze nem volt elég még ez az eredmény. -A század harmada sajnos elesett. -felelte némi szomorúsággal a hangjában. -Hasonló mint a többi századosnál. -összegezte összepréselt ajkakkal az őrnagy, aztán folytatta. -Az ezredes légi támogatást kért és előreláthatólag öt percen belül ideér egy bombázószázad a Neffette bázisról. Úgy tűnik voltak akik megúszták a támadást. Ha addig kitartunk talán megúszhatjuk. -És a városok, asszonyom? -kérdezte furcsa grimasszal az arcán. -Mi katonák vagyunk, de a civilek..... -Itt nincsenek civilek százados. -felelte komoran a másik. -Akinek jut az fegyvert kap a markába, hogy harcoljon. Az életéért vagy az Erenedáért. -Értettem, asszonyom. -bólintott lehangoltan a százados, majd hirtelen kiáltás harsant a keleti védfal felől. -Felfelé tartanak!....Vigyázzatok!..... -Mi történt? -fordult oda az őrnagy zavart homlokráncolással a vele tartó híradós tiszthez, aki nyomban kapcsolatot létesített a szomszédos század rangidős tisztjével. Újabb remegés futott végig a támaszpont keleti falán. A hatlábú fémmonstrum megtette a következő lépését, újabb két méterrel magasabbra kúszva a majdnem függőleges felszínen. A szétzilált hapan katonák álmélkodva lestek lefelé. Nemhogy eddigi életük során a birodalmi járműhöz hasonlatosat láttak volna, de azt főleg nem tudták elképzelni, hogy repulzortechnika nélkül egy ilyen súlyos gépezet ilyen manőverhez folyamodna. Egyeneset öt AT-TE lépegető kapaszkodott fel a becsapódó lövedékektől kormos falakra és mint pár pillanattal később kiderült, nemcsak a keleti szárnynak jutott ki ebből a látványból, hanem lassacskán a bázis teljes, tíz emeletnyi magas védfalait ilyen gépek árasztották el. -Itt egy újabb! -kiáltotta el magát az egyik amazon és puskáját lefelé tartva megeresztett egy sorozatot. A kékeslilás lövedékek szétloccsantak a lépegető burkolatán, anélkül, hogy komoly károkat okoztak volna. Ellenben a birodalmi jármű fő ágyúja irtózatos pusztítást végzett a mellvédben és az a mögött állókban. -Nem tudjuk feltartóztatni őket, asszonyom! A muníciónk fogytán! -üvöltötte túl a soron következő detonáció hangját a század egyetlen életben maradt hadnagya, miközben a füléhez nyomta a sisakját, azzal együtt a beépített komlink fülhallgatóját. Alig tíz másodperccel korábban kapta a hívást, egyenesen Esher őrnagytól. -Értettem őrnagy, megpróbálunk kitartani a légicsapásig. Kilépett a vonalból, majd vicsorogva fordult jobb felé, ahol immár alig egy tucatnyian maradtak a századból. -Le a falakról! Mindenki! -intett a karjával, hogy az is értse az utasítását akihez nem jutott el a hangja. -Vissza a "B" védvonalhoz! Tőle alig öt méternyire, a túlsó oldalán ekkor bukkant fel az egyik birodalmi lépegető vaskos, szögletes orr-része. A hadnagy jól láthatta a páncélöltözékébe bújt vezetőt is az üvegacél táblák mögött. Megemelte fegyverét és lőni kezdte a járművet. Valaki felkiáltott mögötte, majd azt érezte, hogy megragadják hátulról és elrántják onnan. Egy homályos pillanatban úgy festett, valami élesen felragyogott ott, ahol előbb térdelt.

Weel Ambrush telephelye, valahol a Peremvidéken..... Cyphert már akkor rossz érzések kerítették hatalmukba amikor a Sólyommal átlépték azt a bizonyos határ melytől a ponttól a lentiek figyelme állandósulni kezdett őrájuk. A bolygó felső légrétegébe igyekezett belépni a bejelentkezés után, mikor a szenzorok gyanúsan sok hajót jeleztek ki elé a monitorra. -Hm. -mordult fel halkan, végigsimítva sejtelmesen a szakállán, komor barázdákat elevenítve fel a homlokára. -Van valami? -kérdezte odapillantva Moryn, miközben egy másodpercre magára hagyta a hőpajzs állapotát kijelző képernyőt. -Nem is tudom. -motyogta az idősebbik férfi. -Mintha mindenki most akarna felszállni a bolygóról. Odamutatott a képernyőre, mivel szabad szemmel, a szürke felhőrétegek alá még nem láthattak. Moryn hunyorogva dőlt előrébb, miközben odakint felizzott a pajzsoknak feszülő légkör. -Talán egy kirakodás utáni szállítóhajókonvoj. Esetleg vevők, teli raktérrel. -vonta meg a vállait a másodpilóta ülésben ügyködő férfi. -Talán. -csendült fel további töprengő másodpercek után Cypher kétkedő hangja. Tekintetét elvonatkoztatta a képernyőről és figyelmét visszaterelte a teherhajó irányítására és igyekezet azt a forgalomirányítók által megadott pályán tartani. Bármi is folyt odalent -állapította meg magában-,pár perc múlva maguk is megkapják a magyarázatot. -Kalózok? -Jól hallottad. -bólintott Weel határozottan. -Bhesk bandája méghozzá. -Az a trandosan átokfattya még nem múlt ki? Már annyiszor keltették a halálhírét, hogy az én kéz-, és lábujjaim is kevesek hozzá. -Hát pedig elégé eleven. -sóhajtott fel a csempészárukkal üzletelő férfi, miközben tekintette ide-oda vándorolt a hangárcsarnokban sürgő-forgó emberei között. Szemmel láthatóan igyekezett minden egyes mozzanaton rajta tartani a szemét. Gondoskodásból, vagy kételyektől telítetten....ezt nehéz lett volna megállapítani. De Cypher szerint Weel inkább olyan ember benyomását keltette, mint aki nem egészen bízik a saját embereiben. Újabb lépésekkel távolodtak el az Ezeréves Sólyomtól, melynek engedélyezték a közvetlen leszállást a gyűrűhajó fedélzetére. Erre meg is volt az ok. -A hírszerzőim jelezték, hogy Bhesk szép nagy magánflottára tett szert azok után, hogy túlélte a turániak portyáit. Cypher felhúzta az egyik szemöldökét az ismerős népcsoport neve hallatán, de nem tárta fel az elég közeli kapcsolatát a hírhedt tetteikről elhíresült turáni barátjairól. -Két nappal ezelőtt lerohanta Port Minfferti-t. -folytatta borúlátóan Weel Ambrush. -Állítólag zsákmányolt magának két csatahajót és most errefelé tart. -Port Minfferti elég közel van. -jegyezte meg az ősz hajú csempész. -Éppen ezért is vált szükségszerűvé, hogy megkezdjem az evakuálást. De nyugalom barátom, gondoskodtam a hívásod után az áruról. -tenyerét a csempész felkarjára tette, mintha megérezte volna annak aggodalmát az üzletüket illetően. Tekintetük egy pillanatra találkozott, majd Weel biccentett a fejével. -Gyertek az irodámba és ott elintézzük a járulékos dolgokat. Cypher bólintott, majd miközben Weel odakurjantott néhány emberének a fegyverládák bepakolását sürgetve, ő maga halkan megjegyezte Morynnak, hogy maradjon és gondoskodjon arról, hogy a ládák minél előbb a spéci árnyékolással védett szállítótérben legyenek. Míg Moryn hátat fordítva nekik, visszaindult a Sólyomhoz, Weel átölelte Cypher vállát és terelgetni kezdte a napjának talán legfényesebb pillanata felé. -Ez az ezer darab karabélyért.....-Cypher, Weel irodájában, a vigyorgó képe alá tartott egy köteg pénzt, míg a másikat csak most húzta elő-......ez itt pedig annyi, hogy egy századnyi csapásmérőt felpakolj valami teknőre és elhozd erre a találkozási pontra. -Az újabb pénzköteghez volt egy adatkártya is, de mielőtt még átnyújtotta volna ezeket is, szétválasztotta a köteget és csupán annak a felét hagyta a kinyújtott markában. -A többit a szállítás után. -közölte, félretéve a kedélyes barát szerepét, de úgy látszott Weelt nem érdekelték efféle apróságok és csillogó szemekkel elfogadta az ellenérték meghatározó részét. Kajánul megpörgette a bankókat, majd kéjes vigyorát magán tartva felemelt az asztalról két teli poharat. -Megegyeztünk, barátom. -azzal át is nyújtotta az egyiket. -A hajókat három standard napon belül eljuttatom a címre. Cypher lepillantott a pohár vörösesbarnás tartalmára, majd fesztelen mosolyra görbítette az ajkait. -Egészségedre! -A tiédre!

Res Rigel, az egykori Menvist Vállalat Gyárkomplexuma..... Tubbs Kolder hadnagy még azelőtt ugrott le arról az antigrav, villás orrú tankról, melybe eddig kapaszkodott, mielőtt az megállt volna a parázsló épület előtt. -Gyerünk, gyerünk! -lengette meg az egyik karját, miközben előrerohanva, a többiek felé fordult. A járművek oldalán fürtökben csüngő katonák, leugráltak a talajra és a felrobbant épület üszkös maradványai felé indultak. Kolder hadnagy megtorpant a csizmája útjába kerülő első égő romhalmaz előtt. Bevárta a tűzoltó egységeket és velük együtt haladt tovább. Tekintette ide-oda suhant a tégla-, műanyag-, és fém maradványokon. Az üzemcsarnok északi szárnya úgy ahogy volt eltűnt és helyét egy jókora fekete folt uralta, melynek közepe még vöröslő színben ragyogott, jelezvén azt a hihetetlen hőhatást mely a helyén keletkezett. A detonáció szemmel láthatóan a déli szárnyat sem kímélte, állapíthatta meg a birodalmi tiszt, miközben szakaszával együtt egyre közelebb jutottak a kiégett falakhoz. Körülöttük droidok igyekeztek csökkenteni az éji sötétbe harapó izzást és fehér permetet szórtak minden jelentősebb tűzfészekre. Az egykori üzemcsarnok harmada még állt. Igaz üszkösen, megtisztulva a benne található éghető felszerelésektől....de a falak még ott emelkedtek a csillagok felé, akárcsak a lángokat meglovagoló pernyerengeteg. A hadnagy torkát a körülötte lévő forróság ellenére is jeges markok szorongatták. Ember nincs aki ezt túlélhette volna, gondolta magában ahogy mint valami kereső érzékelősugár, a pillantásával végigpásztázta a területet. Ugyan a plasztoid páncél sokat kibír, de a hátrahagyott járművek szenzorai szerint itt akkora hő keletkezett mely alkalmasint versenyezhetett egy kisebb csillag fúziós energiájával. Pedig mennyire is feszengette ellenvetését Madness százados érvelésével szemben. Jómaga mindig azt javasolta, hogy együttes erővel, a teljes századdal, plusz a harcjárművekkel rohanják le a terroristák fészkét. Azokkal a tankokkal simán lepusztíthatták volna az egész kócerájt, még ha a százados ezzel nem is értett egyet. Biztos távolságból simán likvidálhatták volna a bagázst anélkül, hogy az életüket kockáztatták volna. De nem, a felettese bizonyságot akart mielőtt ekkora erőt bevetnének. Kolder megrázta a fejét. Az egyik romhalmaz alól egy rohamosztagos megolvadt lába kandikált ki. Két méterrel odébb pedig egy következő áldozat feküdt a hasán. A megégett ruhafoszlányok arról tanúskodtak, hogy eme tetem a helyiekhez tartozik. A tiszt elfordította a tekintetét, éppen akkor amikor az egyik közlegény felkiáltott. -Hé! Ez itt még él! Ide! Ide! Kolder átszökkent egy kupac összeégett valamin, majd leguggolt az alakhoz akire rávonták a figyelmét. Az egyik társuk volt az. A hátán feküdt és ugyan hangot nem adott ki, de kezével jelzett. Kolder előrenyúlt és megfogta a koromfoltos sisakot, melyet aztán segítséggel lehúzott a katonáról. Dreamler őrmester volt az. A férfi kitátotta a száját és sivítva szívta meg a tüdejét. Valaki, még mielőtt a forró gázok kárt tehettek volna az őrmester tüdejében, egy respirátort tartott oda a szája elé. -K...köszönöm...-suttogta alig hallhatóan, miközben Kolder félretette a tönkrement sisakot. Kis híján majdnem a saját felszerelése fojtotta meg az őrmestert. Pár pillanattal ezután már több helyről is felzengtek az ismerős felkiáltások, melyek egyre több bizakodással töltötték meg a bajtársaik segítségére sietett rohamosztagosokat. Öt perc múlva már megvolt a szakasz majd a fele. Mint később kiderült ennél többre már nem vágyhattak. Zim és három társa volt az utolsók között akiket élve húztak ki a romok alól. Kolder hadnagyot azonban nem nyugtatta meg a félsiker. Még egyvalaki hiányzott a listáról akit mindenféleképp az élők sorában akart tudni. Méghozzá Deron Madnesst. Kétszáz méterrel odébb, és jó tíz méternyire a felszínt belepő betonréteg alatt, egy szűk csatornában ziháló emberek tocsogtak a megülepedett víztócsákban, melyek az esőzések után kerültek ide le, a szennyvízalagutakból, karbantartójáratokból és sok más lehetőséget biztosító világba. Per pillanat ez volt a rigeliek menekülőútvonala és egyben életben maradásuk záloga. Lendületes tempóban, egyszer se fordulva hátra, fokozatosan növelték a túlélésük esélyét. Kevesen maradtak, de akik túlélték azok még nem adták fel a reményt, hogy bizony ez a Birodalom nem legyőzhetetlen.

Hapan Konzorcium, Valahol mélyen a Gallinore-szektor szívében.... Seryan Leyna őrnagy a levegőbe repült mikor egy iszonyatos erősségű lökés érte mind a hordozóhajót, mind pedig a csapatszállítót. Többen körülötte felsikoltottak, de tekintettel, hogy a megszálló osztag az üléseikben beszíjazva várta a felszállást, komolyabb baj nem érte őket. Annyira nem, mint parancsnokukat, aki még a repesz-, és ütésálló védőöltözetén át is éles fájdalmat érzett a végtagjaban. Szitokszavakat sziszegve pattant fel, megszüntetve azonnal a tudata tiltakozását bármiféle mozdulattól is és ingerülten csapott rá az utastért a pilótafülkétől elválasztó ajtó nyitókapcsolójára. -Mi történt? -förmedt rá nyomban a két megviseltnek tűnő pilótára akik a fedélzeti műszerek kapcsolói közt sodorták végig a kezeiket. -Súlyos találat érhette a Napfényt őrnagy. -felelte az egyik, hátrapillantva a válla fölött. -Megszünt az összeköttetésünk a híddal. A hapan gárdaparancsnok kinézett az elülső üvegacéltáblán. Odakint, a csillaghajó hangáröblében káosz uralkodott. Néhány merevítőgerendra pörögve-forogva hullott alá, hangos morajlással lapítva szét maga alatt mindent amit otthagytak, vagy éppen nem futott el időben. A csarnok világítása sem volt már a régi; a villodzó fények baljóslatúan közvetítették azt a tényt, hogy a főgenerátort is komoly kár érte. Leyna tekintette elkerekedett a látványon, majd egy határozott mozdulattal átmarkolta a főpilóta vállát. -Kifelé főhadnagy! Vigyen ki minket innen! A kerekded arcú nő zavartan bólintott, majd tekintve, hogy túl voltak a rutinellenőrzéseken melyet a felszállások előtt alkalmaztak, két pillanattal később elemelte a csapatszállítót a folyamatosan remegő padlóról. -Kösse be magát őrnagy! -kiáltotta túl a dübörgő hajtóművek hangját. -Ez rázós lesz! Alig fejezte be a mondatát amikor alig pár centivel a űrkomp orra előtt egy háztömbnyi mérető mennyezeti szelvény zúgott alá, fém-, és műanyagrepeszeket lövelve szét mindenfelé amikor hangos csattanással érkezett a talajra. A főhadnagy behúzta a nyakát, majd kilencven fokkal elfordította a jármű orrát, egyenesen a széles hangárkapu felé irányítva magukat. A másodpilótája eközben rálelt egy vészcsatornára, melyen a bábeli zűrzavar uralkodott el; ide adta le végső elhatározásukat, melyet még jónéhányan követtek. Mikor elérték a mágneses ernyőket, már tucatnyi sikló és vadászgép tartott kifelé, minnél messzebb elkerülve az összezúzott hangárt. Carnin Heyla kapitány a halántékához tapasztotta a tenyerét, majd fanyar grimasszal vette tudomásul, hogy tenyere valami meleg, nedveset érintett. Aztán azt is megállapította, hogy személye azok között maradt aki túlélte a Napfényre zúduló kataklizmát. A másodtisztje már javában szanitécek után üvöltözött a személyi komjában, míg ő maga is az egyik kadét fölé hajolt és egy ruhacsíkdarabbal igyekezett leszorítani egy mély vágás okozta sérülést. A hídon szikra és füstfellegek szálltak mindenfelé, majd egyszercsak az automatikus tűzoltórendszer sűrű, fehér permete árasztotta el a vezérlőkonzolok legtöbbjét. Heyla felkapaszkodott az egyik pult szélén, kikerülve a permet útjából. Tekintete a kormányosállás felé kutakodott. Hamarosan homályosan is láthatta amint a jól ismert flottatiszt ügyeskedik a vezérlőkarokkal. Megragadta a soron következő pult szegélyét és odabotorkált szédelegve, nagyokat pislogva. -Jelentést Grent hadnagy! A fiatal nő rémült tekintettel nézett fel a kijelzőiből. A hídat elborító füsttől még mindig nem lehetett látni semmit se a környező űrből. -Több helyen is léket kaptunk kapitány. Elvesztettük a felső sor ütegeinket, plusz a meghajtórendszerek harmadát. A környezeti szabályzóink se működnek. Továbbá nincs komkapcsolat a hajó többi részével. -A tartalékrendszer? -Már be kellett volna kapcsolnia! -emelte hirtelen feljebb a hangját a kormányos, mert a híd hátulsó részében egy kisebb robbanás morajlott végig. Heyla egy szoros ajakpréseléssel összegezte magában az elhangzottakat, majd szólásra nyitotta azokat. -Keressen egy kitérőpályát és koncentrálja a pajzsokat a híd köré! -Értettem kapitány. A háttérből erősödő, morajló hangok gyűrűztek előre. Egy maroknyi felfegyverzett hapan gárdista türemkedett át egy megperzselt szegélyű lyukon amit maguk robbantottak ki a híd személyzetét fogva tartó rekeszajtóból amit a vészrendszer aktívált a komolyabb sérülésekkor. A katonákkal együtt megérkeztek a szanitécok is, akik azonnal munkához láttak. Heyla -az oxigénhiánytól- zihálva nézett szét. -Kitártás.....kitartás... Onnan, ahol az előző pillanatban Vader Nagyúr zászlóshajója és Derten Freien Zokota Regula flottája űzött csúfos csapást a hapanokra, egy villanás kíséretében eltűntek a csillagmezős palettáról. Columbus Moore kapitány hümmögve ízlelgette korábbi vészterhes gondolatait és most be kellett vallania, hogy a terv eme része sikeres volt. A hapan flotta szívében magatehetetlen csillaghajók bukdácsoltak, melyekre immár a köréjük gyűlt csillagrombolók adták meg a kegyelemdöfést. -Tenzon hadnagy, -fordult a szárnysegédjéhez- kérem legközelebb figyelmeztessen, hogy jobban bízzak a feltörekvő nemzedékben. A fiatal hadnagy, ha leplezni kívánta volna, akkor se sikerült volna neki eltitkolnia a megelégedett vigyorát.

Res Rigel.... -Gyerünk, gyerünk! Ne álljatok le! -Jobbra tőled....ketten. -Állj, ne mozdulj! -Cövek, útban vagy! Mindenfelől kiáltások harsantak, és azzal egy időben az energialövedékek tucatjai lövelltek mindenhonnan. Deamler őrmester az elsők közt viharzott be a csarnokba és majdnem az elsők közt esett el. A rigeliek olyan tűzerőt zúdítottak rá, hogy még a mellette elsuhanó sugárnyalábok is átforrósították a páncélját. Mindeközben utasításokkal látta el az embereit. A túloldalról Werton osztaga is beviharzott és helyezkedtek el azon nyomban biztos lópozíciókba. Hiába volt azonban teljes a kiképzés a rajtaütések véghezviteléhez, ketten közülünk szétvetett karokkal estek össze mielőtt még a biztos taktikai elhelyezkedést befejezték volna. Egy pillantást vetve felfelé, Zimék igencsak forró helyzetbe kerültek. Mozgástér és fedezék hiányában ők csak egyféle utat tudtak választani maguknak. Visszafelé kényszerültek a csarnok végébe, melynek tövében gyanúsan ismerős hordók sorakoztak egymáson. Mellettem Wolfie nyüszítésére lettem figyelmes amint kitágult orrlyukakkal meredt ő is abba az irányba. -Oké, kislány, szép munka volt. -vakartam meg a feje búbját, aztán a körülöttem lévőket figyelmeztettem, messze kerüljék el azokat a tárolórekeszeket. Ezek után oldalazó lépésekkel a csarnok széle felé vettem az irányt és amikor csak tehettem mentesítettem Ziméket a rájuk irányzott tűzerőtől. Vagy öten-hatan lőttek folyamatosan feléjük, de kisvártatva létszámuk súlyosan megcsappant. Két rövid sorozattal, rögtön odalettek hárman. Kiáltásukat elnyomták a társaik, immár rám mért válaszlövéseinek hangjai. Meg kellett vallani, elég jól reagáltak, de még időben be tudtam ugroni az egyik polc mögé közvetlenül a fal mellett. Volt ott még rajtam kívül két rohamosztagos. -Ezt nevezem én tűzijátéknak százados. -jegyezte meg egyikük aki a Lánglovag gúnynevet viselte magán, ideje korán kiérdemelve magának. Nem volt olyan alkalom az eddigi bevetései alkalmával, hogy ne ott törjön utat magának, ahol a legvadabb tűzvonal alakult ki. -Lefogadom, hogy vigyorog a sisakja alatt. Igazam van? Egy új gázpatront tuszkolt a fegyverébe, melyet aztán a szabad tenyerébe csapott. -Ha tehetném uram, ezt a rostélyt átszabatnám mosolygós arccá. -Gondoltam. Na és maga Mázlista, kilyuggatja magát most is, hogy aztán bactában lubickolhasson utána? -fordultam az adrenalintól fokozatosan jobb kedvre derülve a másik katonához, aki rendszerint állandósult vendég a Cheaser raktárában új testpáncélért. -Ha lehetne akkor most inkább nem vonzanám magamhoz azokat a lövedékeket, uram. Utálom a bactatartályt. -Tartok tőle, hogy ez jelen helyzetben elkerülhetetlen. -Most ironizál, százados? -Á, csak magát akarom elterelésnek kiküldeni. Tuti megússza. Egy néma másodperc csönd telepedett közénk, majd rácsaptam a vállára. -Ugyan fiam, ne illetődjön meg. Mázlistának nem is olyan rossz dolog lenni. Itt van még mellettem és nem a másvilágon. No jöjjön, cserkészük be az ellenséget. -billentettem a fejem a csarnok, rigeliek által elfoglalt része felé, majd vetve egy pillantást Wolfier-a, némi aggodalom lett úrrá rajtam. Valahogy jobban féltettem az ő bőrét mint bármely katonáét. Velük sose tudtam túlságosan összetartozni. Régi dolog volt ez, azokból az időkből amikor kerültem az emberek társaságát. Ha meg mégis közel kerültek hozzám, annak sose lett jó vége. Rájuk nézve. -Óvatosan kislány. Tudtam, hogy óvatos lesz és azzal együtt elszánt is. Tapasztalt harcos volt már ő is. Végigmentem a fedezéknek használt polc mentén és kinéztem a túlsó sarka mögül. Négy vagy öt férfit láttam, sugárvetőkkel felfegyverkezve. Kicsit hátrébb tőlük további fickók tömörültek össze és szemmel láthatóan hátrálásba kezdtek. Lehet, hogy számbéli fölénybe voltak, de felszerelésük híján volt azoknak az eszközöknek melyekkel felül tudtak volna kerekedni. Pechemre az egyikőjük észrevett a közelebbi csoportból és odakiáltott a társainak, mire ketten-hárman máris megeresztettek pár lövést felém. A lövedékek szikrákat hánytak a fémállványzaton, melybe becsapódtak. -A fenébe. -dünnyögtem a sisakomba, majd odaért mellém Lánglovag és Mázlista. -Bocs fiúk, úgy tűnik nem érünk rá taktikázni. -közöltem velük. -Lerohanjuk őket. -Vettem, uram. -biccentett Lánglovag, majd a karabélya mellé, még előhúzott egy rövidebb csövű fegyvert is. -Fedezzenek! -mondtam nekik, majd előrefelé lendültem leadva egy gyors lövést és a vállamon átfordulva a szemben lévő, következő polcrendszer mögé érkeztem, féltérdelő helyzetbe. A folyamat közben a két társam gyors egymásutánban leadott pár sorozatot. A rigeliek közül ketten elhamvadtak és minimum ugyanennyien súlyos sérüléseket szereztek. Wolfie mindeközben pedig eltűnt mellőlem. Mikor ezt észrevettem riadtan pillantottam vissza a korábbi helyére, de aztán éles sikoltás harsant jobbról. Wolfie rávetette magát az egyik fegyveresre és állkapcsát összezárta annak alkarján. A férfi hanyatt vágódott, Wolfie pedig a két mellső mancsával tartotta őt lent a földön, miközben mélyről jövő morgással tudatta az akaratát és elszántságát. Hátrébb két rigeli tüzelésre emelte a fegyverét, hogy leszedjék társukról a kutyát, de én gyorsabb voltam náluk. Mindketten szétloccsant fejjel tűntek el a padlót belepő mocsokban. -Ne mozdulj söpredék! -hallottam meg Lánglovag torzított hangját amint a Wolfie által földre tepert rigeli fölött megállt, ráfogva a sugárvetőit. A férfi ha akart se tudott volna megmozdulni, Wolfie tenyérnyi mancsai nem mozdultak a mellkasáról. Nekem kellett lehúznom róla, hogy a két társam őrizetbe vegye az illetőt. Miközben a bilincset kattintották a vérző csuklója köré, valamin megakadt a tekintettem, ami két sorral arrébb látszott kibontakozni. Egy alak botorkált keresztül néhány összezúzott berendezési tárgyon, vállán egy igen termetes kilövőegységgel. Mire feltűnt máris tudtam, hogy elkéstünk bármiféle ellenakcióval. A fickó túl messze volt, fedezék mögé is került, nomeg igen erős védelem vette körül. -Ez nem tűnik jónak. -motyogtam az orrom alatt, de szemem sarkából láttam, hogy társaim is hasonló véleményen vannak és hátrálásba kezdtek, maguk után rángatva a foglyukat. Wolfie ismételt morgásba kezdett és csak kis híja volt annak, hogy kitörjön a markaim közül. A belső hírközlőn még volt időm leadni az utolsó parancsot. -Földre! Földre mindenki! Bejövő lövedék! Mennydörgő robaj támadt, majd iszonyatos erejű robbanás hasított a levegőbe. Éreztem amint egy láthatatlan erő a levegőbe emel, majd a csarnok falának vág. Aztán elől valami sárgán-vörösen felizzott. Tűzfal borított be előttem mindent. A hőhullám ismételten a levegőbe emelt, majd nekivágott egy feldöntött konténer belsejének Wolfieval együtt, ami megpördült velünk és odatapasztott minket a falhoz.

Mariner.... -Ó te magasságos!.....Vége lesz ennek valahára? -fordult oda féloldalasan Thripio Artuhoz, miközben a hajó zötykölődése közepette igyekezett elfoglalni a társalgó végében lévő gyorsulási székek egyikét. Hordótest forma társa füttyögve gurult mellette, fejét forgatva. Egy szem fotoreceptora a konyharészből áradó csörömpölések nyomait fürkészte. -Az összes forgóm kivan készülve teljesen! -folytatta Thripio a sopánkodását. -Bezzeg neked nem kellett megmásznod azokat a sziklákat! Artu nehezményező sípolást hallatott, jelezvén saját álláspontját, majd hirtelenjébe erős rázkódáshullám érte őket. -Ki nem állhatom az űrutazásokat! Ezt nem nekünk találták ki. Újabb elektronikus megjegyzés áradt Artu felől. -Izgalmas?! -fénylett fel megdöbbenve Thripio fotoreceptor párja, mialatt végzet a dereka köré tekert öv bekapcsolásával. -Én nem mondanám izgalmasnak azt amikor az áramkörein rázódnak szét egy-egy ?dögös? felszállás alatt. Egyáltalán kitől tanultad ezt a szót? Artu rövidet csipogott. -Áh, Key! Tudhattam volna, hogy ennyire befolyásoltsága alá helyezett. Artu félreérthetetlen megjegyzést füttyentett. -Mi?! Vele ?legalább? egy hullámhosszon vagy?! Hallatlan. -Az ott csak nem egy Lamda-osztályú birodalmi komp? -jegyezte meg kérdő hanghordozással Key, a két pilótaülésben ülő férfi feje fölött átnézve a monitorokra. Link kissé késve fedezte fel a hátsó nyomkövetőkön kirajzolódó objektumot. Figyelme legfőképp a légköri anomáliákra összpontosult, illetve az azt kijelző képernyőre. Botrányosan sok, un. nyíró légmozgásra lett figyelmes. -Ránk tapadtak. -szűrte le az adatok leolvasása után a megállapítását, miközben igyekezett nem kiengedni a markából a remegő kormányművet. -Dozer, kapcsold be a zavarórendszereket és húzd fel a hátsó pajzsokat! Társa előrehajolt és megtette a szükséges lépéseket. Eközben tekintete többször is megakadt a közvetlen környezetet pásztázó radarernyőn. -Amint elnézem valami piszok dolog folyik itt, mert több kisebb vadászt is jeleznek a szenzorok. -Tudom. Miközben leereszkedtem a kürtőbe, kidobtam egy érzékelőbolyát. Amíg Ferinával odavoltatok, a műszer több harci gépet is bemért a közelben. A birodalmi gépeket könnyen beazonosította, de azokat a többieket......-rápillantott ő is egy röpke pillanatra a köztük lévő monitorra-...no azokkal már nem nagyon boldogult. -Keselyűvadászok. -recsegte mögöttük Key. -Hogy?! -fordult hátra Link. -Néhány éve a szeparatista flotta gerincét alko.... -Tudom, hogy mifélék, -szakította őt félbe ingerülten- de mi a fenét keresnek itt? -Talán itt rejtőztek eddig is. -vetette közbe Ferina. -A klónháborúk alatt nem egy szélsőséges körülmények közt megbújt egységükkel találkoztunk a mesteremmel. Link feszülten ráncolta össze a homlokát, miközben kitörtek a légkörből. Az elülső üvegtáblákon túl, felragyogtak a csillagok. -Akárhogy is legyen, amíg egymással törődnek nem izgatnak. Key, hívd ide azt az R2-est! Szükség lesz rá a hipertérugrás kiszámításánál. Hirtelen valami erősen taszított a hajón. Néhány, vaskos, zöld energiasugár zúgott el a pilótafülke két oldalán. -Kaptunk néhány találatot, de a pajzsok még bírják. -közölte enyhe izgalommal Dozer amint kiíródott a monitorára a szükséges információ az új fejleményről. Link megrázta a fejét. -Valamit ki kell találnunk cimbora, mert nem egy percig fog tartani míg átnavigálunk a sűrűjén. -mondta, célzottan utalva a rendszerben található különös rendellenességekre. -Rendben. Beüzemelem az ágyúkat. -bólintott Dozer és már kifelé kezdett kászálódni a székéből, mikor Link visszatartotta őt. -Nem, nem. Itt van rád szűkségem. -Nézzétek csak! -mutatott hírtelen előre Ferina kettőjük között. -Valami csata folyik ott. -Sajnálom uram, de úgy tűnik jóval erősebbek a meghajtórendszereik mint a miénk. -pillantott a háta mögé zavartan a komp pilóta-kapitánya. -Lehetetlen beérni őket. -Mi van az összeköttetéssel? Még mindig nem tudjuk elérni az Avangert? -kérdezte Korboss, erőltetett hidegvérrel a hangjában. -Folyamatos zavaróadást észlelek, uram. -felelte a másodtiszt. -A letapogatók igen heves energiakitörést észleltek innen ötvenezer kilométernyire. -Váltson vészcsatornára! -Nézzék csak! -bökött előre a fejével az előző birodalmi flottatiszt. -Az Avangert megtámadták. Korboss résnyire vont szemhéjak mögül pillantott a távolba. Túl az ő előlük menekülő szállítóhajó hajtóműfényein. Valahol messze előtte a fehér és sárga fénypontok mezején, éles, zöld és vörös villanások tünedeztek fel. -Mi a pokol folyik itt? A két gigászi tömeg lassan körözött egymás körül. Az alig néhány kilométernyi távolságot, mely maradt köztük, fényfelvillanások tarkították, olyan pompával bírva, hogy a burkolatokból kirobbanó törmelékek lángfelhői egy pillanatra se tudták elhalványítani őket. -Kapitány, Killer tábornok az imént dokkolt a főhangárban. -közölte az egyik munkaállomás mögül a hídon szolgálatot teljesítő droidok egyike. -A lányom vele van? -kérdezte Calrissian kapitány reményt váró pillantással. A droid eltűnődni látszott, majd mikor a jelátvitel befejeződött, megszólalt. -Igen, uram. És épségben van. Kadar Greefen Calrissian mellkasából egy nagy sóhaj szakadt fel, miközben a híd folyamatosan remegett a becsapódó lövedékektől. -A tábornok úton van vele ide. -folytatta a droid tettre készen. -Nagyszerű. Mire a férfi kimondta, máris félresiklott a hídra nyíló főfolyosó páncélajtaja. Calrissian elfordult a panorámaablakot betöltő energiazáportól és megpillantotta Killer tábornokot, két kísérőjét és nem mást mint a saját lányát. -Elmondaná végre, hogy miért hozott ide maga konzervdoboz? -hallatszott jó előre a lány ripakodása és az, ahogyan tekintetével fenyegetőzve méregette a nála majd egy fejjel magasabb gépet. -Inara. -motyogta a férfi, megindulva a hídra betoppanó lánya felé, aki szemmel láthatóan megdöbbent amikor szembefordult vele. -Apa? Calrissian kapitány, némileg elfojtva mélyre temetett érzéseit, előrenyújtotta karjait. -Örülök, hogy épségben viszontláthatlak. Inara értetlenül pislogott párat, majd megrázta a fejét. -Te....te mégis, mi a fenét keresel itt? A férfi arcáról lassan lehervadt a mosoly, melyet a viszontlátás örömére magára öltött. -Követtem az üzenetemet. -mondta nemes egyszerűséggel, kitartott karjait széttárva, majd leengedve a combjai mellé, belátva, korai volt az atyai közeledése. -Üzenetedet? -billentette félre a fejét a fiatal nő, hitetlen pillantásokat lövellve rég nem látott apja felé, miközben olykor hatalmasat rázkódott alattuk az egész fedélzet a hajóval együtt. -A medaliont. Mely most is nálad van. Inara a mellkasához nyúlt, ahol a ruhája alatt kitapintotta a kerek tárgyat, melyhez az utóbbi napokban egyre jobban ragaszkodott, mint emlékhez az apjáról. -Egy jeladót rejtettem el benne. -folytatta az apja. -Fontos volt, hogy megtaláljam. -Hogy?! -zökkent vissza a valóságba Inara. -Neked csak ez kellett? -húzta elő a nyakába akasztott tárgyat, felmutatva azt. -Ez volt annyira fontos, nem is én? Az apja rögvest megrázta a fejét és hadakozni kezdett a gyors ítélettel szemben, melyet a lánya szavai sugalltak. -Nem, persze, hogy nem! Nagyon örülök, hogy újra látlak. Sőt, rettentően boldoggá teszel. De most kérlek hanyagoljuk ezt a kis félreértést. De amint eltűntünk innen ígérem, megmagyarázok mindent. Inarát szemmel láthatóan nem győzte meg az apja mentegetőzése és úgy pillantott felé, mintha egyenesen a veséjébe kívánt volna belelátni pusztán az akarata erejével. De aztán mikor azt vette észre, hogy az apja az utasításait kezdte el osztogatni a droidjainak, valami az eszébe jutott. Egy nagyon fontos dolog. -Szükségem van a barátaimra. Nem mehetünk innen addig míg nincsenek biztonságban. -Parancsolsz? -nézett vissza rá Calrissian nem teljesen értve a lány követelőző szavait, majd egy foknyival megemelve a tekintetét, Killer tábornok fotoreceptorjaiba pillantott. -A csempészek, kapitány. A lánya..... -A barátaim. -szakította félbe a droid szavait, kihangsúlyozva a saját megjegyzésével. -Nélkülük nem megyek innen egy tapodtat se. -Nos....-vakarta meg a szakállas állát a férfi, mire az egyik kezelőállás előtt ügyködő droid megszólalt. -Észlelünk egy Serenity-osztályú hajót kapitány. Üldözik őket. -Ezek ők lesznek! -kiáltott fel Inara, majd esdeklően pillantott az apjára. Amaz egy néma pillanatig elmerengett a dolgon. -Rendben. -bólintott oda a droidjainak. -Tegyünk meg mindent, hogy ne essen bántódásuk. -jegyezte meg mindannyiuknak, majd tekintette visszasiklott a lányára, akin a megkönnyebbülés lett úrrá. -Köszönöm. -suttogta halkan. -Kapitány, észleljük a monitorjainkon Korboss százados egységét. Vagyis...ami megmaradt belőlük. -jelentette a kezelőárok mélyéről az ügyeletes tiszt, némileg lehangoltan. -A kísérőgépek? -kérdezte hozzáfordulva Needa. -Már a légkörben odaveszhettek, uram. Mi a parancsa uram? Az adatok szerint éppen üldözik Maclaine hajóját. Needa lepillantott az egyik kontrollképernyőre, melyek közül számos helyezkedett el a tagolt ablaksor alsó peremén. A jelentések nem voltak túl biztatóak a hadihajójukat illetően. A gyűrűhajó a maga dupla akkora méretével és pajzsaival igen erős ellenfélnek bizonyult egy csillagrombolóval szemben. Ámde még Needának is az az érzése támadt, hogy bevetve a többi egységüket is, győzelemre vihetik a csatát. De ez nem itt és nem most fog bekövetkezni, döntötte el egy végső gondolatsor után. -Haladéktalanul dokkoljanak a fedélzeten. Reméljük, hogy Korboss nem vallt kudarcot. Máskülönben Vader Nagyúr igen dühös lesz mindannyiunkra. -Értettem, kapitány. -Ó, hát mivel érdemeltük mi ezt ki? -tette fel a kérdését Thripio és ha nem igyekezett volna magát olyan szorosan az ülésben tartani, ahogy a karfákat szorongatta, akkor talán még imára is emelte volna a kezeit. Artu, vele ellentétben, rideg nyugalommal tűrte a megpróbáltatásokat és csak olykor csipogott fel aggodalmasan. Ő már nem egyszer tapasztalta mi az amikor valódi közelharcba keveredik az ember az űr fagyos vákuumában. A következő pillanatban Key lebegett keresztül a társalgót immár behálózó törmelékhalmokon és megállt Artu feje fölött. -A pilótának szüksége van rád. -Egyetlen egy, tenyérnyi fotoreceptora Thripiora szegeződött. -Nem tűnsz valami jó bőrben. A protokolldroid meghökkenve meredt rá. -Hogy nem e? Hát még szép, hogy nem! Engem nem ilyen körülmények közé terveztek! -Talán ki kéne kapcsolnod, hogy ne terhelődjenek túl a.... -Kikapcsolni?! Na azt már nem. -vágta rá Thripio. -Hogy utána összesúgjatok a hátam mögött és elhíreszteljétek, hogy túl...gyenge voltam? No azt már nem! Artu kedélyes fütyörészésbe kezdett, miközben görgőire nehezedett és megindult a hajó orra felé Key-el. -Kinevetsz engem bádogdoboz? -lengette meg Thripio az egyik karját utána. -Ha visszajössz ezért még számolunk! -Leválnak rólunk. -jelentette ki Dozer, elvonva a figyelmét a követőmonitorról. Eme kijelentésével egyidejűleg megszűntek a burkolatot ért ütések sorozata is. A konzolján már a vörös vészfény villogása jelezte, hogy az elhárítópajzsok a végüket járják. Link gyanúsan méregette ugyanazt a kijelzőt. -Nem tetszik ez nekem. -Hát én valahogy nem kívánom őket vissza a hátunkba. -Nem azért mondom....hanem, mert....-hirtelen elhallgatott és valami furcsa búgó hang töltötte be a pilótafülkét. -Nah, erre céloztam. Vonósugárba kerültünk. Link a fogait összeszorítva igyekezet a hajó orrát legalább egy fél foknyival elfordítani, mialatt a hajtóművek teljesítménye fokozatosan csökkent. Minden igyekezete hasztalannak ígérkezett. Ebben a pillanatban Key is visszatért, immár az R2-essel az oldalán. -Hé, kispajtás! -kiáltott oda Link a droidnak amint észrevette. -Csatlakoz rá a rendszerre és adj rá annyi energiát a.... -Link. -kocogtatta meg hirtelen a vállát Dozer. -Mi? -kapta oda a fejét amaz. -Mi van? Dozer szó nélkül mutatott ki előre. A panorámát betöltő térség jelentős hányadát fokozatosan töltötte ki a két gigászi hadihajó kontúrja és az őket összekötő súlyos energialövedékek színes sávjai. De mindezek mellett, hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy nem arrafelé tartanak amerre eddig sejtették. A birodalmi romboló ugyanis éles fordulóba kezdett, orrvégét elfordítva előlük és kifelé tartott a nyílt űr felé, miközben törzse több helyütt is sűrű, fekete füstöt okádott ki magából. De az a másik, a föderációs időkből származó cirkáló egy tapodtat se mozdult. Ők pedig egyenesen annak elülső karimája felé tartottak, közvetlenül a hangáröblök felé. Jobbra tőlük a birodalmi sikló ismét feltűnt, egyenesen a romboló felé folytatva az útját, mindennemű fenyegetést mellőzve feléjük. Link, belátva megdöbbenését, a hajtóművek teljesítményét vezérlő karokhoz nyúlt és sorjába lekapcsolta őket. A hátulról áradó, erőlködő búgás, rögvest csillapodott. Ahogy megszűnt a rájuk mért csapások sorozata, Ferina kiszíjazta magát a navkomputer mellől és mögéjük sétált. Mindketten felpillantottak rá. Valami nagyon furcsát láttak az arcán. -Érzem.....Inarát. Ott van azon a hajón.

Mariner.... -...INAARAAA!.....INAARAAA!!! -Ez talán mégse annyira jó ötlet. -közölte Ferina homlokráncolva a fedezékük mögött, a kissé felháborodott Dozerral. -Hogy?! Mi?! Talán tudsz valami jobbat? Várjunk csak, hiszen neked van olyan izéd.....Hogy is mondjátok...? -ujjaival csettinteni kezdett, miközben elégé szemrehányó pillantásokat lővelt a fiatal férfi felé, aki inkább lesütötte a tekintetét. A fejük fölött néhány skarlátvörös energianyaláb robbant a mennyezetbe, minek következtében törmelékfelhő hullott rájuk. -Már nem használom az Erőt. -dünnyögte oda a kopasz férfinek, aki kidugta a puskájának csövét és meghúzta a ravaszt. Öblös morajlás támadt, melyet egy emberi sikoly követett. -Pedig most aztán igazán használhatnád, hogy megtaláljuk Inarát. Ugyanis nélküle nem indulunk vissza. -Nézd Dozer, minden együttérzésem a tiéd a kapitány miatt, de ne hagyd, hogy a halála értelmetlené váljon... -Értelmetlenné? -villantotta fel a szemeinek lángjait. -Több mint egy éve repültem már a kapitánnyal barátocskám! Te nekem itt ne beszélj megértésről! Értve vagyok? Ferina kitartotta maga elé a tenyereit. -Oké, rendben, csak ne ordibálj velem mert még több rohamosztagosnak kelted fel a figyelmét. -Jöjjenek csak! -vicsorgott vissza rá, majd a távolba. -Legalább megbosszulom Maclaine kapitány halálát. -És minden valószínűség szerint megölsz minket, meg a ghadeaiakat és azokat a szerencsétlen lényeket akiknek ehhez semmi közük. -Ferina kezdeti türtőztetése, súlyos fenn hangú érveléseké fajult. Dozer nem szólalt meg, csupán elfordította a tekintetét. A fegyverét se sütötte el többet. Ehelyett öklével a térde előtt a talajba csapott. -Tudom, hogy fáj a halála. -Ferina igyekezett több együttérzést tanúsítani, ámbár legbelül érezte, ennek sok haszna nem lesz. Dozert továbbra is igen befolyásolták a személyes érzelmei. -De mi már itt többet nem tehetünk. Legfeljebb annyit, hogy teljesítjük az utolsó kérését. -Nem. Nem kell a lelkizés. -dörmögte oda neki, majd a hátuk mögé, az üres barlangjáratra nézett. Ferina észrevette a mozdulatát, majd tétován maga elé meredt. Tudta, kell tennie valamit amivel megnyugtatja a másikat. Lehunyta a szemeit. Kizárta elméjéből a sziklafalak közt dúló harcokat és csak egyvalamire koncentrált. Nem voltak neki többé sistergő lövedékek, nem hallotta Dozer rácsodálkozó megjegyzését, nem érezte az orrlyukaiba maró ózonszagot, se a fojtogató por kaparó érzését a tüdejében. Csakis egyvalami számított. Egy valaki. -Él. -bökte ki alig fél perc elteltével és hirtelenjébe amint kinyitotta a szemeit megrohanták a fél percig hanyagolt érzések. Odafordult Dozerhez és újra megismételte a szót. -Él. -Mi van? -rázta meg a fejét a férfi aki nem sokat értett ebből az egészből. -Inara...életben van. -bólintott megkönnyebbülten Ferina és igyekezett mosolyt csalni az ajkaira, mire Dozer arcáról rögvest eltűnt az értetlenség fátyla. Ehelyett fokozott izgatottság lett úrrá rajta. -Merre...merre van? -kérdezte, lenyelve a torkán megtapadt port. -Kifelé viszik innen....valami....-Ferina kissé tétován nézett le maguk mellé, mintha csak a látomásaiban tapasztalt jelenetsor után kutatna. -Bökd már ki az ég szerelmére! -Dozer szemeiből egy pillanatra újra lángok lobbantak. Ferina most azonban nem engedte, hogy újra alul maradjon a vitában. -Vissza kell menünk a hajóra. Itt már nem vagyunk biztonságban. Inarát egy hajóhoz viszik, de nem a birodalmiak.-jelentette ki határozottan és továbbra is lehajtott felsőtesttel megindult arra amerről eljutottak idáig. -Cseszd meg Ferina! -sziszegte utána Dozer, majd talán beismerve magának azt, hogy puszta erőszakkal csak nem szerezhet érvényt magának a férfinél, dühét, hátrálás közben a rohamosztagosokra irányította. Ismétlőpuskáját egymás után annyiszor húzta meg, míg alkalma nyílt rá. A szűk járatban majdnem maga is megsüketült a dörrenések hangjától, de ezt elkerülendő folyamatosan ordított és vad szitkokat szórt Maclaine kapitány gyilkosai felé. Killer tábornok az ízületei terhelhetőségének határán futott. Hol a talajon futott, hol pedig a falakba kapaszkodva küzdötte fel magát egy-egy barlangcsarnokban megpillantott természetes függőhidak felé vagy éppen a helyiek részéről felépített kötélhágcsón húzta fel magát és a terhét. Mögötte a megmaradt katonái ugyanazon tempóval követték őt, maguk mögött hagyva az áldozataikat. Miután vezérük megszerezte azt amiért jöttek, utasítást kaptak, hogy fedezzék őt. És ők ennek eleget is tettek. A tábornok adattárolói szerint még két forduló és kijutnak innen. Néha-néha vetett egy pillantást a vállán himbálózó nőre, megállapítván, hogy azon tempó mellett, mellyel haladtak, nem okozott e sérülést neki. A fejlett szenzorai nem jeleztek semmi súlyosabbat, leszámítva azt, hogy egy közepes sokk érhette az idegrendszerét, mely ájuláshoz vezetett. Killer az utolsó métereken bekapcsolta a belső komlinkjét és üzent az őket ideszállító hajónak. Azonnali indulást rendelt el, miután felkerülnek a hajó gyomrába. Jellegzetes, fémes fenn hangú ?Roger, roger? választ kapott. Újabb rohamosztagos zuhant össze, miközben a visszavonulást fedezte. A fejéből nem sok maradt, a környéket hús-, és csontdarabkák repeszei árasztották el. Mindazonáltal a droidok nem közeledtek hozzájuk, sőt, mintha éppen ellenkező irányba tűntek volna el egy pillanat alatt. Ez feltűnt Korbossnak is, kinek páncélját vagy két tucatnyi horpadás csúfította el. -Mi a fene....? -ráncolta össze a homlokát amit nem láthatott senki se a sisakja alatt. -Uram, nincs célpontom. -recsegte a folyosó túloldalán, tűzelőállásba elhelyezkedett egyik katonája. Rajtuk kívül, Riffs és további két másik rohamosztagos tartozott még az élők soraiba. Korboss elkapta az arca elől a sugárvetőjének optikáját és a sisakba épített szenzorokra támaszkodva figyelte az állandósult, folytonosan kavargó porfelhőt. Semmi mozgást sem tapasztalt. -Eltűntek? -A kérdés inkább kijelentésnek hangzott és Riffs volt az aki ennek a megállapításnak a hangját adta. -Úgy tűnik. -összegezte a látottakat a birodalmi tiszt és fejével maguk mögé bökött. -Vissza a felszínre! Erősítést kell hívnunk. -Folytatni akarja a küzdelmet uram? -kérdezte Riffs, miközben lendületesen megindultak. -Hiszen Maclaine halott. -Valóban. De most új feladatunk van. Ezek a droidok melyek ránk támadtak, valakinek a tulajdonába állnak és fenyegetést jelentenek a Galaktikus Birodalomra. Talán nem kell emlékeztetnem magát hadnagy, hogy miféle veszélyek is ezek. -Igen uram. Igaza van. -biccentett a klón hadnagy. -Talán egy eddig rejtőzködő föderációs alakulattal van dolgunk. -Ezt fogjuk kideríteni hadnagy. -közölte határozottan Korboss, majd ezzel befejezettnek is tekintette a beszélgetést. Megszaporázta a lépteit, hogy minél előbb maga mögött tudhassa ezeket a szűk járatokat. Mérgében még elhamvasztott két szerencsétlen marinerit akik kilopóztak az odúikból, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy a dörrenések elültével valóban vége mindennek. Tévedtek. -A fenébe is, hol voltatok eddig? Odafent kész káosz van. -Ne most Link. Indítsd be inkább a motorokat. -Azon vagyok. -Fél perc is ott vagyunk. Valójában Dozer nem is tévedett sokat. A komlinken megadott időn túl csupán két másodpercet késtek. Ámbátor ezt is csak Thripio jegyezte meg magának. No meg végső soron azt, hogy mennyi esélyük is volt ahhoz, hogy betartsák a fél perces intervallumot. De a droid végül úgy döntött, hogy nem osztja meg eme információt a többiekkel. Minden valószínűség szerint az épségét kockáztatta volna meg, ha felhívja magára a figyelmet. Se Dozer, se pedig Ferina nem tűnt annyira megértő hallgatóságnak a kezükben lengetett, füstölgő sugárvetőkkel, hogy a protokolldroid felül kerekedjen képességeinek felszínre hozásával. Amint pedig ezen morfondírozott, már ki is jutottak a sötét alagutakból és a több emelet magas kürtő mélyén várakozó Firehawk mellett bukkantak fel. Az elülső, nyitott rámpán Joxxy és Key jött eléjük. A technikuson nyomban feltűntek az aggodalommal vegyes értetlenség első jelei. -Hé.....no és a kapitány meg Inara? -pillantott először a két férfire, majd valahová mögéjük. De ott csupán a két droidot pillanthatta meg, amint utolsóként bukkantak elő a barlangjárat fekete szájából. Dozer rápillantott Ferinára, majd lehajtott fejét megrázta. Felettük, a pilótafülkében Link is jól láthatta a jelenetet. Először az ujjai, majd a kézfeje is remegni kezdett a kormányszerven. Tudta, valami baj van. Mindazonáltal, mikor néhány pillanat elteltével mögötte feltűntek a többiek, nem szólt semmit.....nem mert megszólalni. Ehelyett felpörgette a hajtóműveket és gázt adott. A hajó megremegett, majd emelkedni kezdett. A mellette lévő ülésbe becsusszant Dozer, míg Ferina a navigátori állás mögé helyezkedett el. -Elvesztettük, Link. -mormolta halkan Dozer, miközben a hajó orra előtt a kürtő függőleges fala lefelé száguldott. A pilóta nagyot nyelt. Remegő hangon szólalt meg. -T...tudom. Éreztem. Amikor feltűntetek.... -Menjünk innen Link. -mondta szomorúan Dozer, kinek úgy tűnt a fáradtság és a kimerültség elkergette a haragját. -Inarának még szüksége lesz ránk. Link tétován bólintott, majd igyekezett a figyelmét immár a kijelzők és a kinti dolgok közt megosztani. Amint maguk alatt hagyták az egykori víznyelőt, az oldalsó hajtóművek a gép tatja felé fordultak, majd rásegítve a főhajtóműre, kilőtték a teherhajót a légkör felsőbb rétegei felé. -Uram, észleltünk egy kis szállítójárművet mely alig egy perce szállt fel. -jegyezte meg a birodalmi komp elsőtisztje, üléséből hátrafordulván, a rámpán visszatérő Korboss századosnak. Egy mozdulattal lehívta az egyik képernyőre a szenzorok által analizált képet. -Sheathipede-osztályú szállító. -vágta rá azonnal Korboss, majd Riffshez fordult egy pillanatra aki szintén mellőle követte a fejleményeket. -Ezek ők lesznek. Kapitány, értesítse az Avangert! -Már megtettem uram. De az Avanger támadás alatt áll. -Hogy!? -pillantott le rá a százados, immár megszabadítván magát a sisakjától. -Nem részletezték uram. Csupán figyelmeztettek, hogy..... A fekete egyenruhás pilóta nem fejezhette be a mondatát, mert hirtelen egy vörös jelzőfény kezdett villogni a másodpilóta műszerfalán aki emelt hangon megszólalt. -Új jelzéseket veszünk százados. A közelkörzeti szenzorok egy újabb hajó nyomait veszik. A pilóta megnyomott pár gombot a kezelőfelületen, mire a szeparatista hajó képe átadta a helyét egy jóval nagyobb teherhajó képének. -Serenity osztály. A regisztrációs száma hamis. -közölte a jelenlévőkkel. -Maclaine hajója. A legénysége úgy tűnik éppen menekül. -tette hozzá Korboss, majd a következő másodpercben máris láthatták ahogy a rét szélén lévő faóriások lombkoronái fölött felbukkant az ütött-kopott hajó. -Le merném fogadni, hogy a hajó tele van csempészáruval. Pilóta, azonnal szálljon fel és vegye üldözőbe a hajót. Riffs, az ágyúkhoz! -Mégse a droidokat üldözzük. Uram? -kérdezte óvatosan a hadnagy, miközben félig már a fegyveroperátori konzol felé fordult. -Dehogynem. De ma két legyet ütünk egy csapásra. -húzta széles, önelégült és egyben bosszúszomjas mosolyra az ajkait a százados.

Mariner.... Korboss csak lassan tért magához. Utolsó emléke csupán annyi volt, hogy ott állt Maclaine mögött, diadalittasan, visszahúzva a pengét tartó kezét, aztán.......aztán valami iszonyatos erő a magasba repítette és....és most itt fekszik a barlangfolyosó durva padlóján kábán, tompa morajlások és emberfejnyi sziklarögök között. Maclaine-t pedig nem látta sehol. Valami, vagy inkább valaki megpenderítette őt és a hátára fordította. Az osztag szanitéce volt az, aki féltérdre ereszkedve éppen őt vizslatta, a sisakjának sötét szemüregei mögül. A százados ide-oda forgatta a fejét, mert semmit se értett abból amit a szanitéc mondott neki, pedig hiába volt takarva rostéllyal az arca, ő tudta jól, hogy a társa beszél hozzá. A szanitécek mindig beszélnek a sérültjeikhez. Por és füst. Ez volt a következő amit megtapasztalt. Ott terjengett körülöttük. Korboss felköhögött, mert úgy érezte, hogy még a sisakja alá is került a fojtogató porból. -Mi......Mi történt velem? -dadogta idegesen, továbbra se értve semmit abból amit a felcser magyarázott neki. Olykor fények villantak, vörösek, kékek és a morajlás szüntelenül áradt mindenfelől. Korboss megpróbált nagyot nyelni, mert a tapasztalata azt kezdte sugallni, hogy kisebb légnyomásváltozás érhette a fülét. -.......nem látok súlyos sérülést magán uram. De persze ez nem jelen............zúzódások vagy esetleg törés. Hall engem uram? -I...igen. -Rendben, uram. Ne mozdul...... Valami élesen villant, jóval közelebb mint eddig, sőt, túl közel. A szanitéc feje elvált a törzsétől és messze repült. Korboss megdöbbenve rugdosta le magáról a torzót, mely félrehanyatlott, majd ezek után egy vöröslő szemű alak tornyosul föléje, kezét a magasba tartva, széles köpenyével kitakarva a világot, majd.......majd ugyanezt az alakot beterítette néhány ragyogó villanás. A százados alig bírt levegőhöz jutni, úgy igyekezett elhátrálni onnan, sarkával folyamatosan tolva magát, mígnem előbukkant a füstből egy igen ismerős jelzésekkel tarkított rohamosztagos páncél. -Riffs! -kiáltott fel megkönnyebbülten, mire a hadnagy egy mozdulattal kapta őt fel és rántotta be őt ugyanazzal a hévvel néhány nagyobb sziklatömb mögé, melyek egymásra tornyosulva jelentős fedezéket nyújtottak. -Jó látni, hogy él uram. -jegyezte meg neki a klón veterán, miközben kihajolva megeresztett a távolba néhány lövést. Korbossnak csak most tűnt fel, hogy több rohamosztagos is van körülötte, igaz, már feleannyi se mint amennyivel elindultak a barlangokba. És ugyanekkor vette észre a tőle alig másfél méternyire lévő, füstölgő, harci droidot. -Hátulról támadtak meg minket. -fordult oda hozzá a hadnagy, miközben azt látta, hogy Korboss leveszi a sisakját. -Gondolom szép kis ütést kaphatott százados, mert nem fest valami jól. -Hát nem, az tény. -közölte remegő ajkakkal, nekidöntve a hátát a fedezéküknek. Tudatát igyekezett ráhangolni a jelen helyzetükre. -Hányan maradtunk hadnagy? -kérdezte zihálva, újabb fojtogató köhögésroham küszöbén. -Odalett a fél szakasz uram. -Maclaine? Hová tűnt az a csempész? Riffs megvonta a vállait. -Fogalmam sincs százados. -Fejével valahová a padlót beborító törmelékre bökött. -Valószínűleg betemette a robbanás. De talán jobb lenne ha visszavenni a sisakját uram, mert ezek amilyen iramban támadnak. -közölte, célzatosan a fejével a hátuk mögé bökve. Korboss matatott még valamit a sisakrostély levegőszűrőén, mely valószínűleg megsérülhetett a földet érés következtében, majd köhintve néhányat, magához ragadta a földön heverő karabélyát. -Át kell törnünk magunkat hadnagy. Csakis visszafelé juthatunk ki. Riffs révetegen bólintott, majd újult erővel hajolt ki a fedezéke mögül. A terjengő porfelhőn keresztül becélozta magának a legközelebbi fotoreceptorpárt és meghúzta a ravaszt. Meg se várta a lövedékek becsapódását, máris visszahajolt a sziklák védelmébe. Feje fölött energianyalábok süvítettek el. -Piszkosul erős páncéljuk van uram. -jegyezte meg túlkiáltva a fegyverek dörrenéseit és a cikázó lézersugarak sistergését. -Én meg piszkosul kitartó vagyok hadnagy. -vetette oda Korboss, azzal ellökve magát a szikláktól a fedezékük széléig osont. -Na jól van emberek! -kiáltott oda a többieknek is. -Most aztán minden bele és jussunk ki innen! Lehetőleg élve! Megértették? Killer tábornok nem kegyelmezett az elsőnek felbukkanó rohamosztagosnak, mely a kirobbantott lyuk mögött igyekezett éppen újra két lábra emelkedni. A droidvezér, az alkarjába épített kettős lézervetőkkel izzó lyukakat égetett a plasztoid mellvértbe, majd azzal az energiával együtt elpárologtatta a katona belső szerveit is. Társai szintúgy cselekedtek és amint átlépték a barlangfalba robbantott átjárót nekiláttak a szisztematikus öldöklésnek. Azon birodalmi katonák akik először tértek magukhoz, nem sokáig élvezhették szerencséjüket, hogy nem maradtak a romok alatt mint a társaik. A mindent belepő porfelhőből majd két méteres magnadroidok bukkantak fel és fegyverarzenáljuk legkülönfélébb darabjaival pecsételték meg a fehér testpáncélosok végzetét. Volt akinek vibropengék metszették le végtagjait, de volt olyan is akinek Killer tábornok első áldozatához hasonlatos sors jutott. A katonák egymás után kiáltottak fel, idejük se maradt arra, hogy védekezzenek, az ellentámadás meg a részükről teljesen kizárt volt. Ellenben azoknak, akik távol voltak a detonációtól, lehetőségük adódott arra, hogy megvédjék az életüket. Fedezékek mögé rejtőztek és működésbe hozták a sugárvetőiket. Egy gellert kapott kék gázplazma Killer tábornok harci köpenyét fúrta át, kormos szegélyű lyukat égetve a különös mintázat egyik szegletébe. A vezér felmordult, majd célra emelve a karját, gondoskodott róla, hogy ilyen még egyszer ne forduljon elő. Sikoly támad a távolban, mire Killer odavakkantott valamit a képzett társainak. Azok öten megindultak a fedezékek mögé rejtőző rohamosztagosok felé, míg ő maga egy másik irányba tartott. Képelemzője már korábban kiszúrta a terjengő füstön és poron át a mindenkinél fontosabb személyt akihez a nyomok elvezették. Inara Calrissian ott állt tőle alig tíz lépésnyire. Elindult, hogy teljesítse a feladatát.

Mariner.... -Állj, hallottam valamit! -torpant meg Ferina egy pillanatra éppen egy elágazáshoz érve. Egy olyan irányból amit eddig nem tudott megállapítani, sugárkarabélyokra emlékeztető dörrenéseket halott. Dozer, vele együtt tétován pillantott hol jobbra, hol pedig balra, majd végül továbbra is zihálva véve a levegőt, jobb felé intett a karjával. -Arról jön. -Szerintem is. -biccentett az ex-jedi. -Menjünk! Újul erővel iramodtak meg, miközben egyre több rikácsoló marinerivel futottak össze, akik közül néhányan -mikor észrevették a tenyereikben lévő sugárvetőket-, riadtan tapadtak oda az alagutak falához vagy tűntek el az azokba vájt odúkban. Ferina és Dozer nem sokat törődtek velük, de ettől függetlenül remélni merték, hogy nem futnak össze agresszív helyiekkel. Nem igazán lelték volna kedvüket abban, hogy az energiát rájuk pazarolják, de ha a szükség úgy hozta volna, mindketten tették volna a kötelességüket, hogy élve eljussanak Maclaine kapitányhoz, Inarához és a droidokhoz. -Erre. -intett oda ismét a társának Dozer, amikor elértek egy következő elágazást. Most bal felé mutatott és immár mindketten megállapíthatták, hogy sokkal erőteljesebben visszhangoztak azok a lövések. Sőt, mintha egy eddig jóval erősebb morajlás is végigfutott volna a talpuk alatt. Dozer, a még nem teljesen egészséges lábával is úgy futott, hogy Ferinának igencsak igyekeznie kellett, hogy lépést tudjon tartani vele, majd aztán mire maga is felvette a tempót, majdnem fejjel rohant bele társa széles hátába, aki se szó, se beszéd megtorpant előtte. -Hé! Mi az? Mi történt? -kandikált ki mögüle Ferina, mire Dozer bökött egyet előre a fejével. Pár lépésnyire előttük füst terjengett és abban két alak botorkált. Dozer félreállt, hogy helyet biztosítson Ferinának is, akivel tüzelőállásba helyezkedtek. Az alagút mennyezetéről alálifegő világítótestek vadul kilengtek és kísérteties árnyékba borították a közeledni látszó két alakot, akik közül az egyik amolyan emberforma kontúrokkal bírt, de az a másik....na ő már igencsak erős fejtörést okozott a két férfinek. De aztán a következő pillanatban mindketten megkönnyebbülten fellélegeztek. A füstfelhőből ugyanis Thripio és a kis asztrodroid társa, Artu-Detu botorkált elő. -Ó, tervezőm! Hát maguk itt? Micsoda meglepetés! -integetett jó előre Thripio. A fotoreceptorainak hála ő már korábban felismerte őket, mint ők maguk a droidokat. De az emberek arcán átfutó megkönnyebbülést sugalló kifejezés nyomban elillant, amint a protokolldroid sürgető mozdulatokat tett. -Kérem jöjjenek gyorsan. Azt hiszem történt valami a kapitánnyal és Inara kisasszonnyal. -Micsoda? -lépett kettőt előrébb Dozer, máris ott teremve a droid előtt és fenyegető alakja szinte ráborult Thripiora. Artu felpityegett a társa mellett, hátrálva egy arasznyit, mintegy átérezvén a Thripiora nehezedő súlyt. -Ismételd meg! Thripio úgy érezte, hogy a rögzítőpatentjai remegni kezdenek. -A kapitány...és Inara kisasszony....-hebegte hátrahajolva, mire Ferina közéjük furakodott. -Gyerünk Dozer, erre most nem érünk rá. -Menjenek, menjenek! Gyorsan. Talán még nem késő. -szólt utánuk a droid, majd a társának kupolás fejére tette a fémtenyerét. -Artu, te ne hagyj itt! Dozer és Ferina köhécselve fúrták magukat mélyebbre az alagútban terjengő por és füstfelhőben, melybe tetemes koncentrátumú ózonszag is vegyült. Szájuk elé kapva a szabad kezüket, sűrűn pislogva haladtak előrébb, majd Ferina valami éles villanásra figyelt fel. Ionizált gázplazma süvített előttük végig, keresztbe, majd robbant bele egy fémesen csillogó hadonászó alak mellkasába. Nem kellett figyelmeztetnie Dozert. Az már a falhoz lapulva tartotta előre az ismétlőfegyverét, melyekbe ideje korán robbanótölteteket tárazott be. Ám azonban mielőtt még elsüthette volna valami megragadta a bokáját. Meglepetten pillantott le, majd a döbbenettől megrogytak a térdei. Egy halom sziklarög alatt ott feküdt félig betemetve Maclaine kapitány. -D...Dozer?....Tűnjetek el! Inara.....-szólalt meg alig érthetően, miközben szemének mozgatásával sikerült elérni, hogy Dozer kövesse az irányt. De nem látott mást csak alig kivehető alakokat....rohamosztagosokat és mintha néhány ezüst színű droid is feltűnt volna köztük, de olyan gyorsan mozogtak, hogy Dozer nem volt biztos semmiben sem. -Ne beszélj Főnök. -csitítgatta őt, látván Maclaine arcán végigvonuló fájdalmas grimaszt. -Kiszedünk innen. Ferina! -emelte meg kissé a hangját, éppen csak annyira, hogy jelenlétüket ne hozzák a küzdelemben részt vevők tudtára. A társa kétrét görnyedve osont mellé és mikor észrevette Maclainet, elszorult a torka. -Kapitány! -Ssshhhh. Segíts inkább. -szólt rá még időben Dozer és puskáját a vállára vetve, igyekezet neki a kapitány testének nagy részét betemető kövek levételének. -Ne Dozer. -pillantott fel rá Maclaine, remegő karját megemelve és ujjait rákulcsolva a férfi csuklójára. -Nekem már késő. Nincs időnk. Menjetek innen és csaljátok el őket. Dozer alig tudta leküzdeni a torkába maró érzést. -Mi sose hagyjuk hátra egymást. Nem emlékszel? -Ez most nem az a helyzet barátom. -jegyezte meg erőlködve, majd köhintett néhányat. A szájának egyik sarkában vékony vércsík buggyant elő. -Inarát elvitték. Dozer dühös ábrázattal pillantott a közeli harcok felé, melybe hol emberi sikolyok, hol pedig gépi nyüszítések vegyültek. A sugárvetők dörrenései mintha csillapodni látszottak volna. Érezhető volt, hogy lassan nem akadt olyan személy aki meghúzhatta volna a fegyverek ravaszait. Mindazonáltal még nem sejtették, hogy kikkel is állnak szembe a birodalmiak. Az biztos, hogy a technikailag fejletlen marinerieket kizárhatták a lehetőségek közül. -Utána megyünk és visszahozzuk őt. Ígérem. -Dozer lefejtette a csuklójáról Maclaine fokozatosan elgyengült ujjait. -Mond meg neki......Mond meg, hogy......-nyögött fel ismét erőlködve, majd egy mély levegővétel után, visszabicsaklott a feje a durva felszínre és nem mozdult többé. John Maclaine, titokba tartva utolsó vallomását, elindult egy másik csillagos égbolt felé.

Res Rigel.... Zim rádöbbent, végzete karnyújtásnyi közelségbe került hozzá. Alant, a tetőablakok túloldalán az egyik rigeli fickó egyenesen őrá pillantott, miközben az addig a füléhez tartott komlinket visszaengedte a combja mellé. -A fenébe! Baj van. -szólt oda a három klóntársának, akik közül az egyik, éppen egy nyílást igyekezett kivágni a gyárépület hosszán végigfutó tetőablaksor egy pontján, mely a rá következő pillanatban berobbant alattuk. Ő és Zim hirtelen eltűntek a tetőről, miközben néhány energiasugár süvített el körülöttük, egyenesen az égbolt felé röpítve a halálos erejüket, amiket még a ripityára zúzott üvegtáblák se tudtak megfékezni. Freak és Feat mivel pár lépéssel arrébb várakoztak a társaiktól, megúszták a zuhanást, de se Zim, se pedig Crash nem zúzták össze magukat, hanem fennakadtak egy keskeny karbantartó/közlekedőfolyosón, mely az ablaksor alatt futott végig. Ezt tapasztalva, ők ketten is átvetették magukat a kitört kereten és társaik mellé érkezve rögtön tüzelőállásba helyezkedtek. -A francba! Kiszúrtak minket. Elkélne egy kis segítség százados. -hallhatták meg Zim hangját mögöttük, miközben maga is kihajolva a derékmagasságban lévő korlát alatt, megeresztett néhány lövést a rigeliekre, akik közül néhányan a saját ostobaságuknak lettek áldozatai azzal, hogy nem ugrottak félre időben a rájuk hulló üvegszilánkoktól. Másrészről azonban tetemes energiájuk maradt arra, hogy zárótüzet zúdítsanak rájuk. Feak, aki egy rotációs fegyverrel szórta az ellent, kénytelen volt félreugorni, mert csizmája talpát már javában odaolvasztotta az átforrósodott rácspadlózat ami eddig nagyjából felfogta az alulról jövő lövedékek nagy hányadát. Miközben ők négyen megiramodtak a csarnok közelebbik vége felé, addig lentről és oldalról fémes hang jelezte, hogy a felmentősereg behatolt a helyiségbe. Ezzel jelentősen elhárult róluk a tűzeső, de ez korántsem jelentette még azt, hogy néhány eltökélt rigeli ne akarná őket elhamvasztani. A csarnokot teljességgel elárasztották a vörös és kék sugárnyalábok és a mögöttük felkerekedő sikolyok hangjai. Niobé, továbbra is a rejtekhelyéül szolgáló torony tetején gubbasztott és onnan nyugtázta szenvtelenül ahogy a cselszövése kiteljesedett a színpompás káoszban, melynek lángjai a gyárépület ablakain át eljutott hozzá is. Óvatosan lefejtette magáról a vizorját, majd a többi kiegészítő felszereléseivel együtt beletette őket egy zsákba amit végül a hátára vett. A lába mellől felemelt egy szigonypuskát és oldalra billentve a fejét, az éjjel is kifogástalan célzást biztosító optikáján keresztül, becélozta a tőle nyolcvan méterre lévő kéményt, mely átellenesen nyújtózott a gyárépülettől a csillagok felé. A mágneses kampó kondulása alig okozott feltűnés bárkinek is az elhagyatott komplexum területén, legfeljebb a pár száz méterre lévő birodalmi hátvédet alkotó osztagokhoz juthatott el a hang, de már az ő figyelmük is teljesen másfelé irányult. Ahogy a hapan infiltrator átemelte a lábát a mellvéden és kilépett a reflektorokat tartó állványzatra, maga is jól láthatta amint a közepesen felszerelt gépesített egység megindult a gyárépület felé. Minden jel szerint eljutott hozzájuk az összecsapás híre. De ez őt már nem izgatta. Amiért idejött, azt teljesítette. Ideje volt, hogy újabb helyszínt nézzen a következő tervének a megvalósítására. Végigcsusszant a kifeszített kötélen, majd a kémény oldalán futó karbantartóállványzatra huppant és elkezdte eltüntetni az utolsó árulkodó nyomait is. Amint végzett elindult a közelben parkoló hajójához, de mielőtt még futólépésre váltott volna, a korábbi tartózkodási helyéhez közel, fellángolt az égbolt és egy hatalmas tűzlabdát produkált az éji sötétbe. Fémládák, műanyag rekeszek, a kettő vegyítéséből készült egyéb tárolók forgácsolódtak pozdorjává az energialövedékek özönében. A fokozatosan hátrálni kényszerülő rigeliek a nyakukat behúzva igyekeztek keresztüljutni az egykori itt dolgozott munkások és az ő tevékenységük által elraktározott és most megsemmisülő felszerelések romjai közt, miközben nem feledkeztek meg viszonozni a birodalmi rohamosztagosok tűzesőjét. Hiába voltak azonban majd kétszer annyian mint a páncélos katonák, fegyvereik kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy eme előnyüket realizálják. -Valaki piszkosul felültetett minket! -üvöltötte túl a sugárvetők dörrenéseit és a torkolatukból elővillanó lövedékek sívitását Mooren, egyenesen felettesének címezve a megállapítását, aki az egyik állvány sarka mögé behúzódva szedte le az őket követő birodalmiakat amikor azok a koromfoltos dobozokon igyekeztek átbotorkálni a polcsorok között. Ramoos vicsorgott dühében, kis híján majdnem elvitte a fejét az egyik skarlátszín lézersugár. -Erre most nincs időnk. -kiáltott vissza. -El kell jutnunk a lejáróig. -fejével arrafelé bökött, mely irányba eddig is hátráltak és ahol a csarnok végében -mintegy lezárva azt-, egy irodaszerű helyiség terült el. Hirtelen aztán, minden átmenet nélkül egy társuk bukkant fel csapzottan, vállán egyensúlyozva egy rakétakilövőt amit nagy valószínűséggel a titkos rekeszekből halászott elő. Már-már orra esve bukdácsolt át a szerves és szervtelen roncsokon, miközben fittyet hányt a mellette elvágtató sugárnyalábokra. -Jobb lesz ha visszahúzódtok! -vakkantotta oda nekik és még vagy egy tucat rigeli bajtársnak akik még életben voltak. Valahol a közelben egy vadállati üvöltés harsant, majd emberi sikoly kerekedett felül egy pillanatra. Senki se rohant oda, hogy megnézze mi történt a állványzatok mögött. -Mi a fenére készülsz Hoover? -meredt rá elkerekedett szemekkel Ramoos. -Tudod te egyáltalán mire való az? -mutatott rá a szemmel láthatóan súlyos fegyverre, mely csak nagy nehézségek árán maradt meg a lelkes vigyorra kényszerült férfi vállán. -Most per pillanat arra, hogy kihúzzon minket a slamasztikából. -Ember! Azzal őrnaszádokat akartunk leszedni az égről és nem holmi gyalogos katonákra lődözni az értékes rakétákkal! -üvöltött rá Mooren, teljességgel elképedve követve a tekintetével amint Hoover igyekszik kitámasztani magát. Amaz azonban nem sokat törődött a megjegyzésével és szaporán készülődött a minél pontosabb lövésére. Azonban mikor a fejét megbillentve a célzórendszerhez igazította a jobb szemét, megszólalt. -Tévedésben leledzel ha azt hiszed ezzel rohamosztagosokra akarok lőni. De jobb lesz ha ti eltűntök innen. Mooren -de még a többiek is-, gyanútlanul követni kezdték a tekintetükkel a vetőcső irányzékát, mely nem máshová vezetett mint....... -Na ne. -tátotta el a száját Mooren a felismeréstől. -Ember, ez őrültség amit művelsz! Hoovertet azonban nem érdekelte a megjegyzés. Elkurjantotta magát, hogy jobb lesz ha mindenki a lába közé kapja a fejét, aztán meghúzta az elsütőbillentyűt. A rakétavető torkolatnyílása felizzott, majd kék lánggal köpte ki magából a töltetet, mely sebesen tört előre, messze fényesebben és hangosabban mint bármely sugárvető lövedéke. Míg Hoover a fegyver erejétől és a tessék-lássék felállásától elvetődött a törmelékek közé, addig a rakéta át is szelte a közte és a célpontja közt lévő távolságot, olykor csak centikre haladva el az állványoktól vagy éppen a megdöbbent rohamosztagosok fejétől. Ami ezek után következett az felülmúlt minden várakozást, de még elképzelést is. A töltet iszonyatos erővel vágódott bele a csarnok túlsó felében felhalmozott robbanószer ellátmányba, vakító sárga izzásba borítva élőt és holtat egyaránt. A robbanás következtében elszabaduló lökéshullám végigsöpört a gyárépületen, maga előtt tolva a forró lángtengert.

Res Rigel.... Ramoos Diesert csak egy hajszálnyi választotta el attól, hogy egy jókora kenetteljes folt maradjon belőle a csarnok betonpadlóján. A magasból érkező lézersugár pontosan oda csapódott ahonnét elrugaszkodott, mikor az egyik emberének lövése által berobbanó tetőablakok zúzalékán keresztül a páncélos alakok viszonozták a tüzet. Nem csak a kék fényben ragyogó gázplazma hőjét érezte magán, hanem annak irtózatos erejét is amikor a lába mellett belerobbant a padlóba. A saját testi ereje és a vakító fényű lobbanás méterekkel taszította odébb, egyenesen nekivetve őt néhány láda felszerelésnek, melyeket csörömpölve taszított tovább a lendületétől sújtva. Vetődés közben a perifériáján egyszerre több emberét is látta amint pisztolyaikkal a csarnok mennyezetére szegezik figyelmüket, majd ugyanezek az emberek lángokba és füstbe merülve hamvadtak el, fájdalmas sikolyok kíséretében. Csak mikor a saját testébe nyílaló zsibbadó érzésén felülkerekedve igyekezett újra talpra kecmeregni, akkor szembesült azzal a ténnyel, hogy a hatalmas bejárati kapukon keresztül is fehér testpáncélos rohamosztagosok zúdulnak be a csarnokba, méghozzá teljes fegyverarzenálban. Valaki élcesen elkáromkodta magát a közelében és amikor odafordult Moorent látta, amint vadul lövöldözött felfelé. A csapatban helyettesi rangban álló férfi éppen két sor tároló polcrendszer közé hátrált pár talpon maradt emberrel. -Fedezékbe! Mindenki fedezékbe! -üvöltötte el magát, mialatt egy pillanatra sem csillapította fegyverének vad visítását, amint sisteregve lövellte sorozatokban a halálos energiasugarakat, a tetőablakok alá, a karbantartó, rácsos padlózatú közlekedőfolyosóra huppanó birodalmiakra. A fémszerelvény narancsszínben ragyogott a lövedékek hőjétől, arra késztetve a négy főből álló egységet, hogy gyorsan elillanjanak onnan. Ramoos ezt az alkalmat használta ki arra, hogy maga is biztos fedezék után nézzen, mielőtt még a két oldalról felbukkant birodalmiak zsíros célpontot találnának benne. Megmarkolta szorosan a sugárvetőjét, majd először négykézlábra emelkedett, végül gyorsan felmérve a közvetlen környezetét, kinézte magának az egyik közeli tárolórekeszt mely felé már-már meglendült. Ám ekkor észrevette egyik emberét aki pár méterrel mellette tápászkodott fel a romok közül. Eleinte elégé határozottak voltak a mozdulatai, de aztán valami megváltozott. Ramoos tekintette elkerekedett amikor teljes egészében nyilvánvalóvá vált számára, hogy mi is lehet a valódi ok a tétovázásra. Az alig húsz esztendős fiatalember testéből vagy fél tucatnyi üvegdarab állt ki, mélyen beleágyazva a ruháján keresztül a húsába. A megdermedt tekintetű rigel-i lázadó kézfejéről patakokban folyt alá a sötétvörös vére mely valahonnan a kabátjának ujja alól eredt. Ramoos elhűlve leste amint a következő pillanatban, villogó lézerlövedékek vágódtak a társának és döntötték le azt végérvényesen a lábáról. Amilyen gyorsan csak tehette, megiramodott előre, kétrét görnyedve, de azért nem volt rest és a hozzá legközelebb felbukkanó rohamosztagosra megeresztett egy rövid sorozatot. A birodalmi katona a mellkasába csapódó lövedékektől, karjait szétvetve zuhant hátra, majd csörömpölve érkezett a padlóra. Ramoos egy utolsó szökkenéssel még azelőtt húzódott be a fedezék mögé, mielőtt még az elesett rohamosztagos közelben tartózkodó társai viszonozták volna a tüzet. -Ram! Ide! -Mooren hangja elég erős volt ahhoz, hogy magára vonja a figyelmét. A nála csak pár évvel fiatalabb társa a karját lengetve pillantott felé a felszerelésekkel telezsúfolt polcokon keresztül, miközben néhány rigelivel fedezőtüzet zúdítottak a csarnok középvonala felé nyomuló rohamosztagosokra, akik igyekeztek szemmel láthatóan egyesíteni erőiket.