A 25 éves évforduló és a közelgő Acolyte premier miatt újranéztem a filmet, és ha már így tettem, gondoltam, írok is róla egy kis kritikát.
Star Wars – Baljós árnyak: a kettő(sség) szabálya az univerzumon innen és túl
Jó néhány hónap telt már el azóta, hogy utoljára láttam a filmet, de mint oly sokszor, most is azonnal magával ragadott kettős hangulata. A díszleteiben csilivili Köztársaság hátborzongató elegyet alkot a háttérben lappangó gonoszsággal, amely egyre erőteljesebben mételyezi a demokráciát. Mételyezi, de a rendszer hibái nem belőle fakadnak. Megbújik a galaxison egyébként is ciklikusan megtelepedő sötétségen, erősíti, és katalizálja a folyamatokat és elindítja a galaxist egy sokkal sötétebb, gonoszabb, embertelen korszak felé.
De ehhez még mindig egy nevében dicső galaktikus berendezkedés, a Köztársaság adja a díszletet és a keretrendszert. Palpatine, aki ekkor még szenátor (vagy m árszenátor, nézőpont kérdése ugyebár) a főkancellári pozícióra vetett szemet, ami ekkor még nem egy teljhatalmú pozíció, de egy tökéletes következő lépcsőfok a gonosz mesteri terveinek továbbszövéséhez. A Jedik ekkor még köztiszteletben álló, rejtélyes, de gáláns lovagok, akik nem feledkeznek meg az Élő Erőről sem, és diplomatikus úton igyekeznek segíteni a galaxis népén apró kicsi beavatkozásokkal, miközben összességében a béke felkent védelmezői. A galaxisban ekkor még komoly kontrasztot nyújt a köztársasági Naboo a köztársaságon kívüli Tatooine között. (Ez a kontraszt később, a birodalmi éra beköszöntésével fokozatosan, és szó szerint szürkül el, hogy aztán végül teljesen egybemosódjon a funkcionárius birodalmi eszközök, fegyverek, díszletek kavalkádjában). Miközben tehát a Köztársaság névleg és díszleteiben tehát abszolút érintetlen, a film remekül bemutatja a köztársaság belső romlottságát és a háttérben már jó ideje zajló folyamatokat, amelyeket a sötétség egyre erőteljesebben a szolgálatába képes állítani.
Érdekes módon egyfajta kettősség készítői oldalról is jellemzi a filmet. Bár az epizód cselekményszövése rendkívül gördülékeny (kimondottan nehéz bármely ponton is félbehagyni, a jelenetek remekül építkeznek egymásból), ugyanakkor a nagyon erős, jól elkapott jelenetek mellé, közé, helyenként becsúszik egy-egy kurtán-furcsán megalkotott snitt is, ami kicsit kizökkenti az embert. Ilyen például az, amikor Jar Jar Qui-Gon közben járása után mégsem akar a bolygómagon keresztül menni, vagy amikor kétszer is látjuk a bongóban a nagyobb hal koncepciót, vagy amikor Anakin nem találja a helyét a Coruscant-i leszállóplatformon és Qui-Gon furcsán integet neki. Ezekből a kissé kilógó jelenetekből nincs túl sok, de helyenként mégis azt érezni, hogy talán egy-két jelenet et le lehetett volna rövidíteni, hogy kevésbé legyen kizökkentő.
Minden ilyen esetlen jelenetre viszont tucatnyi mesteri snitt jut, akár vizuális vagy zenei értelemben, akár színészi játékban közelítjük meg. Eleve, a főbb karaktereket alakító színészek, így Liam Neeson, Natalie Portman, Ian McDiarmid, Pernilla August, Ewan McGregor de még Jake Lloyd is lubickol a szerepében, és Ahmed Best is tökéletesen hozza, amit George Lucas kért tőle (feltehetőleg). Jar Jarról még lesz szó a későbbiekben, de szomorú, hogy a korabeli kritikák többnyire elvakultan a Jar Jar Binks karakterét övező negatívumokra fókuszáltak, így Best egyébként szerintem kiváló játékát totálisan agyonhallgatták, mert nem illett a narratívába. Szintén érdemes megjegyezni Jake Lloyd kapcsán, hogy hála neki, a 9 éves Anakin jellemében tökéletesen tükröződnek vissza azok a meghatározó karakterjegyek, amelyekre a későbbi epizódok remekül tudtak építeni (büszkeség, hirtelenharagúság, becsvágy, nyughatatlanság, vagányság, a szabályok sajátos értelmezése).
Egy másik, érdekes kettősség pedig a film célközönségében rejlik. Meglepő vagy sem, egy csomó jelenetben Jar Jar amúgy remekül működik, ilyenkor kiválóan oldja az epizódban egyre csak növekvő feszültséget. Más esetekben viszont bosszantó, mert olyan helyzeteket fordít ki önmagából és tesz komolytalanná, amelyeket a film egy másik pontján nagyon is komoly fenyegetésnek kellene vennünk. Jó példa erre mondjuk a droideka, amely a film elején még a Jediknek is fejtörést okoz, később Padmééket akasztja meg a palotában, ám Jar Jar mégis kissé esetlen, komikus mód számol le egy botladozó példánnyal a nabooi csatában. Hasonlóan illeszthető ebbe a vonalba a fénykard akció közben hídról lelógó Jar Jar, aki ezután ügyetlenül landol a nabooi utcán, miközben az előtérben épp egy komolynak szánt droidaprítás és mentőakció zajlik.
Sokat gondolkodtam, hogy vajon mi lehetett a rendezői koncepció, hogy ezek így maradtak a filmben, aztán persze rájöttem: ezek a jelenetek tökéletesen működnek a gyerekek számára, és miközben a felnőttek megtalálják a mögöttes tartalmat a film egészében, addig a gyerekek számára Jar Jar ökörködései tökéletesen oldják a feszültséget és veszik el az epizód vagy a dráma élét. Az már más kérdés, hogy Qui-Gon halála pl. talán sokkal kevésbé szól az ő korosztályuknak, de ahogy egy Disney klasszikusba is belefér mondjuk egy Mufasa halála, úgy valószínűleg elfér nekik Qui-Goné is. Mindenesetre a filmre így rátelepszik egy kisebbfajta zavar azzal kapcsolatban, hogy kit is akar célközönségének, és néha a különböző célközönségeknek szánt üzenet vagy érdek épp a másik rovására megy. Ennek felismerése amúgy sokat segít az elfogadásban is. Amikor húzom a szám mondjuk Jar Jar egyik ökörködése kapcsán, ráébredek, hogy amit nézek, az nem volt más, mint egy hosszú távú befektetés a Star Wars jövő generációjába, és láss csodát, az azóta eltelt évtizedek számtalan bizonyítékot szolgáltattak arról, hogy ez a befektetés busásan megtérült.
És nemcsak ez a befektetés. A film egyik nagy erőssége, hogy merész. George Lucas egy pillanatig sem akart a már jogosan megszerzett babérjain ülni: úgy nyúlt a Star Wars galaxishoz, hogy az egyszerre építkezett a jól ismert galaxis alapjaira, miközben valami merőben újat is nyújtott. Lucas újragondolta az univerzumot, és minden jelenetben kézzel foghatóvá tette: 32 évvel a IV. rész előtt járunk. Nyoma sincs a Birodalom szürke, egyhangú, robosztus járműveinek, a galaxisra telepedett diktatúrának, helyette a demokráciákhoz gyakran társított „virágozzék ezer virág” üzenete köszön vissza lépten nyomon; a főkancellár kék öltözetéből, a nagyköveteket szállító vörös diplomata űrhajóról, a Nabooi járművek csillogásáről, vagy éppen Palpatine irodájáról. Ez a merész lépés később számos kellemetlenséget okozott Lucasnak a klasszikus trilógia rajongói körében, akiknek az igényei kielégítésére sokkal egyszerűbb lett volna visszanyúlni a IV-V-VI-ban látott klasszikus dizájnhoz, és amit számos IV-V-VI-on nevelkedett rajongó számon is kért rajta.
Lucas viszont ezúttal is a jövő generációjába történő befektetést választotta. És ez épp úgy hozzájárult a franchise későbbi sikeréhez, mint Jar Jar gyerekeknek szánt jelenetei. Mert így a messzi-messzi galaxis lépést tudott tartani az új generáció igényeivel, és képes volt távoli menedéket nyújtani egy újabb felnövő generációnak, máshogyan, de mégis, újfent célt érve, akárcsak 20 évvel korábban. Azok, akik 1999-ben elfordultak a franchise-tól, mert mást kaptak amit vártak, épp ezt nem értették meg: a Star Wars hosszú távú fennmaradása érdekében Lucasnak mélyítenie kellett a galaxist, és ablakot kellett nyitnia az univerzum egy olyan érájára is, ami merőben más, mint amit a klasszikus trilógia, ezáltal növelve a Star Wars rétegeit, komplexitását és nem utolsó sorban: igénykielégítő hatását.
Ez remekül visszaköszön az epizód zenei világában is. John Williams visszanyúlt a Star Wars alapvető dallamvilágához, de ahelyett, hogy az Episode I-ben java részt a már jól ismert témákat ismételgette volna, az alaptaktusokat mindössze mankóként használva újragondolta és egyúttal kibővítette a franchise zenei értékkészletét, olyan ikonikus dallamokat megalkotva, mint a Duel of the Fates, vagy az Anakin free, vagy a Trade Federation indulója. Williams épp annyira merész és energikus volt az Episode I kapcsán, mint maga Lucas, a film zenei- és képi világa ezáltal tökéletes kombinációt alkotva.
A film nagy előnye még a „foreshadowing”, vagyis az előre utalás, olyan jelenetekkel, amelyek a későbbi történések ismeretében külön súlyt, külön réteget kapnak. Ilyen például az Anakin-Shmi búcsú, amelyben Anakin megígéri az anyjának, hogy felszabadítja (és amit meg is tesz a következő részben, igaz, nem a rabszolgaságból, hanem a gyötrő fájdalomból), de említhetnénk az első Anakin-Windu találkozást (érdemes megnézni Anakin arcát, mikor Mace közli, hogy nem lehet belőle Jedi), vagy akár az Obi-Wan Anakin bemutatkozást is (nem mellesleg, meglehetősen pikáns, hogy Obi-wan első ízben szánalmas élőlényként hivatkozik Anakinre, igaz, ekkor még nem ismeri).
De megemlíthetjük ugyanitt Shmi tételmondatát, miszerint az univerzum legnagyobb problémája, hogy senki sem segít a másiknak. Vessük össze mindezt az EpIX ikonikus jelenetével, amikor a civil hajók fellázadnak a halálból visszatért Palpatine ellen és lerázzák magukról a sötét rabigát. És persze ott van még a Tanács hozzáállása a Sith-ekhez (ez a vonal az Acolyte közeledtével határozottan érdekesebbé válik, miközben határozottan érezhető egyfajta szembenállás a Yoda képviselte „a sötétség ködbe burkolózik” és a Ki-Adi féle „lehetetlen hogy visszatérjenek” frakciók között), vagy épp Yoda hozzáállása Anakinhez, akinek a képzésében az idős mester hatalmas veszélyeket lát.
És ha már Yoda bölcsességei. Az EpI (és a prequel trilógia) talán minden mást űberelő erőssége maga a tartalma és a mondanivalója. Emlékszem, gyerekként sosem értettem, hogy a félelem hogy lehet a sötét oldal kapuja, hogy aztán felnőtt fejjel már magamban is rendbe rakjam Yoda monológját, és hogy milyen veszélyeket jelenthetnak az emberre a bennünk elültetett félelem magvai, vagy épp milyen manipulációs lehetőségeket hordoznak magukban a később ezen magvakból a lelkünkbe szárba szökő előítélet, megkeseredés vagy épp gyűlölet csírái.
De a film ennél is tovább megy. A Baljós árnyak és az egész előzmény trilógia félelmetes görbe tükröt tart a fékek és egyensúlyok rendszerére épülő demokratikus berendezkedések elé, bemutatva a demokráciát mételyező korrupciót, az ambíció manipulációját, a bürokrácia lassúságát és a dezinformáció kétarcúságát. A PT a korát meghaladva hívja fel a figyelmet a demokráciákra leselkedő veszélyekre, és ennek az első epizód kiválóan megágyaz. Az a generáció, amely együtt nőtt fel ezzel a trilógiával, évtizedekkel később elismerően csodálkozik rá a filmek profetikus jellegére, vagy épp dühösen kéri számon a valóságon a körülöttük zajló folyamatok vészjósló spirálját, idő előtt felismerve ezen események baljós láncolatát és a tévutat, ahová a demokratikus intézmények leépítése, a bürokratikus megoldások tehetetlensége, vagy épp a közbeszéd radikalizálódása, a vitakultúra leépülése vezet.
A film és az egész előzmény trilógia épp ezért mind a saját idejében, mind pedig a jelenünkben a saját műfajában abszolút hiánypótló alkotás, és miközben képes volt sikerrel megnyitni a Star Wars univerzumát a jövő generációja felé, egyúttal kihasználta a lehetőséget, hogy olyan mondanivalót adjon át a közönsége felé, amely fontos leckéül szolgál mind a felnőtté válás, mind pedig a felelős állampolgárság rögös útján. A Baljós árnyak ezen célkitűzésekhez mesterien járul hozzá, emberek millióiban keltve fel a figyelmet a messzi-messzi galaxis egy új érája felé, miközben a háttérben olyan folyamatokat indít útjára, amely aztán többé-kevésbé tökéletesen csatlakozik be az eredeti trilógia cselekményébe, hogy aztán azt újabb jelentéstartalommal ruházza fel. A film legfontosabb kettőssége ez alapján épp az, hogy miközben a felszínen szórakoztat és kitárta a messzi-messzi galaxis kapuját egy újabb generáció számára, a kulcs tanulsága egyúttal velünk együtt érlelődött, vált aktuálissá, hogy aztán a demokráció működtetése szempontjából kritikus összefüggésekre hívja fel a figyelmet.
Éppen ezért ez az epizód, minden hibája és gyengesége ellenére, nemcsak az SW univerzumának, hosszú távú fennmaradásának egyik sarokkövéül szolgál, amely nélkül ma teljesen máshogy, sokkal kevésbé rétegzetten gondolnánk a Csillagok háborúja világára, (már ha gondolnánk egyáltalán…), de egyúttal nézői millióit tanította kritikus szemléletre, felelős állampolgárságra és a demokrácia számonkérhetőségére is. Mindezt figyelembe véve, nem túlzás kijelenti, hogy a Baljós árnyak nélkül, vagy annak kevésbé merész, tartalmas megvalósítása esetén bizony potenciális Star Wars rajongók millióit veszítette volna el a franchise, miközben társadalmi oldalról pedig a 2000-es évek elején felcseperedő generáció egy kulcsüzenettel lett volna kevesebb. Ennek ismeretében nem túlzás kijelenteni, hogy George Lucas a Baljós árnyakkal mind a saját franchise-ának, mind pedig a modernkori, egészséges demokráciák hosszú távú fenntartásához tevékenyen hozzájárult, és ezért kizárólag az elismerés hangján lehet szólni a prequel trilógiát övező merész vállalkozásáról és annak elgondolkodtató mondanivalójáról.
