Meghökkentő mesék - A temetés
A hatalmas, fekete, lomha halottaskocsi durván fékezve megállt, s nem sokkal azután, hogy megcsikordult alatta a murva, kipattant belőle négy jól megtermett, erőskezű férfi. Mindannyian talpig feketében voltak, ódivatú, kopott zakót viseltek, s kopasz fejükön az izzadságcseppek úgy csillogtak, mint a derült téli estéken a távoli csillagok. Lassan, hatalmas erővel kiemelték a koporsót az autóból, majd becsukták maguk mögött a kocsi csomagtartóját.
A városszéli temető, mint mindig, ezúttal is csendes volt, csupán a lágy szél egy-egy halk fuvallata rezgette meg a földre hullott sárgás-barna leveleket. A szép sorokba rendezett sírok némelyikének árnyékából szomorú látogatók figyelték csendesen, amint a négy marcona halottszállító a vállára veszi a barna koporsót, s elhelyezi a kiásott sírhellyel szemközti ravatalra.
Különös hangulat lengte be a temetőt. Az egész ceremóniában volt valami furcsa, valami oda nem illő, s érezhetően ezzel tisztában volt minden egyes jelenlévő is. Nem arról volt szó, hogy Mr. Andrews, gazdag ember lévén, luxustemetést írt volna elő a végrendeletében, sőt: az igazat megvallva, nem mondhatni, hogy Mr. Andrews felesége olyan sokat fizetett volna a temetkezési vállalkozónak. Ami azt illeti, a temetkezési vállalkozó egyáltalán nem volt elégedett a fizetségével – de hát a temetkezési vállalkozók már csak ilyenek.
Miközben a barna, tölgyfa koporsó rákerült a ravatalra, a sírhelyet körülálló rokonok, ismerősök, halkan suttogni kezdett. Noha ritkán fordult elő, hogy egy ravatalt a sírhely előtt állítsanak fel, – maga a temetkezési vállalkozó is nem kis megdöbbenéssel fogadta a kérést –, az izgatottságot sokkal inkább az okozta, hogy a jelenlévők kezdtek ráébredni: Mr. Andrews rokonai, ismerősei közül senki sem kapott meghívást.
Az egybegyűltek suttogása végül elcsendesedett, amint a halottszállítók a koporsó tetejét lassan leemelték a ravatalról. Mrs. Andrews, aki csillogó szőke haját egy fekete kalap alá rejtette, fájdalmasan sírva fakadt, s átkarolta a mellette álló, fekete kabátot viselő idős hölgyet.
A szomorúság, a bánat valósággal ráereszkedett a temetőre, ám mégis, akár a kóbor macska a kertkapu alá, valami más is odaférkőzött: feszült vibrálás. Érezték ezt a jelenlévők, a halottszállítók, de talán maga Mr. Andrews is érezte volna, ha épp nem őt temetik.
Az egyre idegesebb rokonok közül az egyik végül egy hatalmas koszorút vett elő, odalépett a sírhelyhez, és elhelyezte azt a ravatal elé. A rokonok most egy emberként a magas, középen kopaszodó férfira szegezték pillantásukat, majd pedig a koszorúra. A szövegen az állt: „Osztozunk fájdalmadban”. Ezt követően a férfi odalépett a gyászoló feleséghez, megölelte, majd együtt érző szavakat suttogva odébbállt.
Hamarosan többen is követték a példáját. Aki koszorút hozott, most hasonlóképpen odajárult a koporsóhoz, s elhelyezte az első mellé. „Örökre közöttünk maradsz?”, „Őszinte részvétünk” „A fájdalom bennük él” s egyéb feliratok hirdették a jelenlévők mély fájdalmát. Ezt követően a rokonok egytől-egyig odaléptek Mrs. Andrewshoz, s részvétükről biztosították a nőt.
Nem sokkal később, halk léptekkel egy középmagas, fekete ruhás, katolikus pap érkezett a ravatalhoz. Arcán nyugodt, méltóságteljes kifejezéssel nézett végig az egybegyűlteken, el-elidőzve egy keveset mindegyikükön, beleértve a gyászoló feleséget is. Figyelte, miként suttog valamit Mrs. Andrews húga a férjének, aki erre lemondóan lebiggyesztette a száját. A lelkész mintha hallani vélte volna az „autóbaleset” szót. Nem sokkal mellettük a nemrég még Mrs. Andrewsnak támaszt nyújtó, ám most már zokogó, fekete kabátos hölgyben a pap a feleség anyjára ismert rá; a jelek szerint mélyen megérintette a tragédia. Nemcsak ő sírt egyébként, több, a pap számára ismeretlen rokon is törölgette a szemét.
- Különös és fájdalmas nap ez mindnyájunk számára – kezdett bele a lelkész a szertartásba, miközben tekintetét a koporsóra emelte. Egyesek csak most vették észre, hogy megérkezett, s ahogy hangjuk elhalt, lassan teljes némaság ereszkedett a temetőre. – Olyan veszteség ért mindannyiunkat, melynek feldolgozásához idő kell. Amikor megkeresett engem Mrs. Andrews, és arra kért, tartsam meg e ceremóniát, arra gondoltam, hogy ez egy különleges temetés lesz, s így különleges bánásmódot igényel. Láttam rajta, mekkora fájdalmat is érez valójában. Éreztem azt a kínt, amit csak azok tapasztalhatnak meg, akik elvesztettek egyszer valakit… vagy valamit. Most mindannyian értetlenül állunk Isten színe előtt, mert úgy érezzük, hogy kicsúszott a kezünkből valami fontos, valami értékes. S fájdalom, a veszteséget igazán csak az évek során érthetjük meg teljes egészében…
A pap folytatta a beszédet, ám miközben beszélt, kiszúrt a tömegből egy ősz hajú, unott képű férfit, aki – a lelkész őszinte felháborodására – kék inget és hozzáillő, ezüstös-fekete nyakkendőt viselt. A rokonoktól, ismerősöktől teljesen elkülönülve állt, mintha nem is közülük való lenne, s a koporsótól tisztes távolságból figyelte a szertartást. A tiszteletes szünetet tartott, lapozott egyet Bibliájában, s közben szemrehányó pillantást vetett a férfi felé, majd így folytatta:
- Ne feledjétek, amit Isten elvett Tőletek, azt vissza is adja, hiszen ha hiszünk Ő benne, Ő örök életet ad majd mindannyiunk számára. Ámen.
A pap befejezte beszédét, és ellépett a ravataltól. A négy, kopasz halottszállító, további két sírásóval kiegészülve belehelyezte a koporsót a földbe, s lassan elkezdték betemetni a sír mellett magasodó fekete földhalommal. Eközben a pap továbbfigyelte a magában csak „erkölcstelennek” titulált, kék inges férfit, aki épp a gyászoló feleséggel elegyedett szóba. A beszélgetés közben Mrs. Andrews arcára valami olyan kifejezés ült ki, amit a lelkész egyáltalán nem érzett helyénvalónak: tömény undor. Végül a nő mondott valamit a férfinak, mire az bólintott, majd a pap nem kis megrökönyödésére egyenesen felé vette az útját. A tiszteletesnek most jó alkalma nyílt közelebbről is szemügyre venni: a férfi magas volt, haja alaposan őszbe vegyült már, s leszámítva azt a tényt, hogy a fekete színnek nyoma sem volt az öltözékén, roppant elegáns volt. Rendkívül drága óra és karkötő díszítette karját, s amennyire a pap meg tudta ítélni, cipője igazi krokodilbőrből készülhetett.
- Remek beszéd volt, Atyám – köszönt a férfi, majd továbbindult. – Ha megbocsát… – A pap egy pillanatig habozott, végül – legyűrve saját indulatát – csak ennyit mondott a hátat fordító férfinak:
- Amennyire én látom, nem viselte meg túlságosan ez a… tragédia... – A férfi visszafordult, keserűen belenézett a pap szemébe, majd teljesen váratlanul elnevette magát.
- Ne haragudjon meg Atyám, hogy nem osztozom feleségem fájdalmában, amiért nem haltam meg. – Mr. Andrews nem nevetett tovább, hanem újra hátat fordított a lelkésznek, aki nem szólt utána többé, hanem megdöbbenve figyelte az üres koporsó körül zokogó rokonságot.
