Mygeeto
Ezekben az istenverte asztalokban igazából egyetlen egy pozitívumot véltem mindig is felfedezni: hogy széttörhetetlenek. Az ember megpróbálhatja kidobni egy ablakon, kettérepeszteni egy másik ember hátán, vagy épp szétforgácsolni egy vibropengével, gyakorlatilag semmit sem ér el vele. Ez a fajta masszivitás kifejezetten hasznos például egy olyan kocsmai verekedés esetében, mint amilyenben én is épp most vagyok.
Miközben e gondolat végigcikázott egy sugárvető lövedékének sebességével az agyamon, az általam mozgásba hozott asztal már meg is találta a neki megfelelő utat, végállomásként egy moon férfi arcát választva. Ha ezeknek a szerencsétleneknek nem lenne már alapból téglafejük, azt hinném, szétlapítottam a homlokát, így azonban gyorsan napirendre térek az eset felett. Nem mondom, még büszke is lennék kivételes célzásomra, ha épp nem hárman próbálnának hátulról megfojtani.
Egy hangos dörrenés, s a söpredék rémülten visszahúzódik oda, ahonnan jött: a jótékony sarkok árnyékába. Körülnézek, s látom, hogy a felső csúszka bejárata, amin át a kocsma megközelíthető a bányászok számára, tárva-nyitva áll, s a beáramló hideg végigsöpör a verekedőkön, köztük rajtam is. Megborzongok, s közben továbbra is a hang forrása után kutat a szemem. Néhány ártatlannak bajosan nevezhető lurmenen tovasiklik a tekintetem, hogy aztán a közeli bányászokon állapodjon meg. Nem értem, hogy miről beszélnek, de arcukon rémület ül, s pillantásuk vissza-visszatér egyenesen egy szikár alak irányába. Perifériás látásom igazolja a gyanúmat: a jövevény felém tart.
A bárpulthoz lépek, s már a második bivalyerős italomat rendelem. A csapos látja a szememben megcsillanó őrült fényt, a pult alatt kotorászik, de egyetlen jelzésemből megérti, hogy nem jelentek rá veszélyt. Egyelőre. A vendég megszaporázza lépteit, oldalán sugárkarabély leng, melyet az előbbi dörrenés egyértelmű forrásaként azonosítok. Kezem megfeszül a pulton, miközben lehajtom a rendelt folyadékot a torkomon, ám ahogy a közeledő férfi mögém ér, megnyugodok. Nincs mitől tartanom. Ő az apám.
5 évvel a naboo-i blokád előtt....
Bex lassan felemelte a hátsóját a hideg kőlapról, és az energiamező zümmögő aurája mögé lépett. A kékes fény halványan megvilágította arcának éles vonásait és apróbb hegeit. A sötétség minden mást körbeölelt, egyedül itt kínált némi fényt a hidegen ásító cella.
Bex átnézett az energiamezőn, és a szemközti fogdát figyelte. A lakója látszólag békésen szuszogott a neki kirendelt ágyféleségen, maga mögött hagyva minden gondját s baját. A tőle jobbra lévő cella zárszerkezete inaktivált állapotban még annyi fényt sem bocsátott ki, mint Bexé, de a férfi így is látta a lassú, ütemes mocorgást a helyiség mélyében. „Ez lesz az” – gondolta, s erősen összpontosítva figyelte a jelenséget. Hamarosan apró, narancssárga fényforrásra lett figyelmes a padlót helyettesítő kőlap alsó részénél, mely egyre csak nőtt és világosodott, mígnem teljesen áttörve és megolvasztva a kőlapot, a felszínre bukott.
A fényesség csillapodását követően Bex végre meglátta: egy kritoni fúrófej volt, mely hangtalan repesztő mozgásával egyre nagyobb és nagyobb lyukat hozott létre az átlósan lévő cella talapzatában, mígnem akkora rés nem keletkezett, hogy egy szuper harci droid is könnyűszerrel átfért volna rajta. Ha droid nem is, de egy humanoid lény hamarosan kidugta rajta a fejét, egy közepesen magas, kócos barna hajú férfi, nyakában különös medállal. Amint kibújt a lyukból, különböző szerszámok után kutatva a ládájához lépett. Nem sokkal később, egy fura kisütő berendezést a kezében tartva Bex cellájának zárszerkezetéhez lépett, és néhány perces kitartó munkával inaktiválta az energiamezőt.
Több sem kellett Bexnek. Börtönéből szabadulva keze megtalálta az utat egyenesen az őt kiszabadító férfi torkához, s teljes erejéből úgy feltrancsírozta a szemközti falra, hogy a szomszédos cellalakó felhorkant álmában.
- Melyikőtök volt az, Den? – kérdezte, s közben villámló tekintete már-már lyukat égetett a szerencsétlen homlokán.
- Nem… ne… mennünk… kell… – kapott levegő után a másik, de a gyilkos szorítás nem engedett. – Mindent… el… fogok…
- Azt kérdeztem: Melyikőtök volt az? – Bex összeszorította a fogát, s minden erejével arra összpontosított, hogy egy cseppnyi levegőhöz se jutassa a foglyát. – Melyikőtök árulta el a csapatot?
- Egyikünk… se… – Den arca fokozatosan zöldült – Mind… meg…meghaltak, mind…
Ez a válasz végre elérte a célját: Bex ujjai engedtek, Den rövid úton a földön találta magát, hörgő és fájdalmas lélegzetvételek sorozatát elkövetve. Látszott rajta, hogy maga is megdöbbent az események hirtelen fordulatán.
- Szóval mind meghaltak? Te hogyhogy élsz hát?
- A parancs, Bex – magyarázta a másik, még mindig levegőért kapkodva. – Visszaküldtél Odinért, amikor kiszimatoltad, hogy csapda. Még épp sikerült elcsípnem az utasításod, mielőtt el kezdték zavarni az adásainkat. A légsiklóval visszamentem a hajóra, és onnan figyeltem a jeladókat. Láttam, ahogy a csapat összes tagját kiiktatják. Egyikük sem tért vissza. Egyikük sem használta a vészjelet. Csak Te.
- Helia? – Bex torka kiszáradt. – Nem hallottál felőle?
- Nem, sajnálom Bex. Amint lekapcsoltak minket, elvesztettük a feleséged nyomát.
Mygeeto
- Igazán meghívhatnál egy italra, fiam – fordult felém az apám, a védjegyévé vált vigyorral az arcán, s meglapogatta a hátam. A karabély, mely nem sokkal ezelőtt még csendet teremtett, most némán himbálódzott övén, új energiacellákért könyörögve. Alapjában véve az apám nem lett volna riasztó személyiség. Középmagas volt, haja szürkés-kékbe fordult, arcán elmaradhatatlan hegek és sebek: a csempész élet tanúságai. Nyilvánvalóan nem volt vékony, de teste kigyúrtságról sem árulkodott. Ugyanakkor hideg, célratörő stílusa, villámgyors keze és füstölgő sugárvetője villámgyorsan elhallgattatta azokat, akiknek csak egy percig is megfordult valami ostobaság fejükben.
- Eljöhetne már az az idő, amikor te hívsz meg kivételesen engem – jegyeztem meg szarkasztikusan, de azért rendeltem neki abból a löttyből, ami engem is átküldött azon, amit mi csak „holtpontnak” nevezünk. – Pláne, ha ilyen istenverte jégbarlangokban kell várakoznunk.
- Odin, idővel rájössz majd, hogy egy kocsma az mindenhol kocsma. Legyen szó Coruscant-ról, Tatuinról, vagy épp erről az átkozott helyről…
- Mygeeto-ról – fejeztem be helyette.
- Úgy van.
- Szerencsével jártál? – fordultam felé gyorsan témát váltva.
- Ó, igen.
- És mit tudtál meg?
- Az emberünk hamarosan itt lesz, és akkor meglátjuk, hogy pontosan hogyan is állunk.
Nagyszerű – tettem hozzá gondolatban. – Addig mi mást tehetnénk ebben a porfészekben, mint várakozunk. Mygeeto sosem a vendégcsalogató turizmusáról volt híres. Persze egy bolygó, melynek nagy részét jégpáncél borítja, ha akarna sem törhetne a galaxis kalandorok paradicsomának megtisztelő címére, sőt, igazat megvallva már-már az is csoda számba megy, hogy egyáltalán kialakult élet ezen a planétán. Persze az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a kristályok nélkül ez valószínűleg elképzelhetetlen lett volna, így viszont bányászok egész sora jelentkezik hétről-hétre önként a „kincslelő túrára”, ahogy ők hívják, azaz olyan barlangok keresésére a kinti mínuszokban, melyektől meggazdagodásukat remélik. Mióta a Bank Klán, majd pedig a Klón Háborút követően a Birodalom bekebelezte a bolygót, persze egyre kevesebb bányász jár szerencsével, ugyanakkor a kudarcot vallók egy része még mindig állást szerezhet az itteni kitermelő gyárak egyikében – már feltéve, ha időközben nem fagy halálra.
Apám megmozdult. Egy avatatlan szem számára észrevehetetlen mozdulat volt ez, de én pontosan éreztem a levegőben azt a feszültséget, amely egyik pillanatról a másikra megmozdította apám kezét.
Bex Tirs már nem volt mai gyerek, de a reflexei még mindig akár egy acklayé, s én tudtam, hogy akit vártunk, megérkezett. Nem fordultam meg, csak figyeltem apám arcát, amint fürkészi a tömeget. Egy középkorú, barna hajú férfit figyelt, aki láthatóan keresett valakit. Apám intett a fejével, s én követtem. A férfi még mindig nem vett észre bennünket, pedig már ott álltunk közvetlenül a háta mögött.
- Üdv, Den – tette a hátára a kezét apám. – Rég láttalak.