Első benyomások Az ébredő Erőről

[Ody Mandrell]

Immár bő egy hete láthatjuk a magyarországi mozikban a Csillagok háborúja új felvonását, így elérkezett az idő, hogy az élmények leülepedése után véleményt formáljunk a VII. részről. Szerkesztőségünk tagjai közül engem ért a megtiszteltetés, hogy elsőként próbáljam meg összefoglalni és megosztani gondolataimat, amelyek természetesen teljesen szubjektívek lesznek és nyomokban spoilereket is tartalmaznak. A címet nem véletlenül kezdtem az “első benyomások” kifejezéssel, hiszen eddig csak kétszer láttam a filmet (mindkét alkalommal a 2D-s, feliratos változatot), ezért még bizonyára bőven akadnak olyan apróságok, amelyek felfedezésre várnak, ezáltal módosíthatják a véleményemet.

 

 

In medias res alapon rögtön az elején leszögezném, hogy Az ébredő Erő – szerintem – egy jó film, sőt, egy nagyon jó film. Még tovább fokozva: egy nagyon jó, ízig-vérig Star Wars film. De egyszersmind kicsit árnyalnom is kell a képet: nagyon jó, de nem tökéletes. Még mielőtt részletesebben is kivesézném a miértjét, először essék pár szó a körülményekről, amelyek alapvetően kihatással vannak minden filmre, s ezek közül még egy Csillagok háborúja-produkció sem lehet kivétel. Röviden úgy is fogalmazhatnék: új kor, új feltételek és igények. Talán ez magyarázza meg a legjobban a klasszikus- és az előzménytrilógia atmoszférája közötti különbségeket, amely kiváló alapot ad a rajongóknak, hogy azon vitatkozzanak, melyik a jobb (illetve főként azon, hogy az I – III. epizód megérdemli-e a Star Wars-előtagot). Őszintén szólva ezeken a vitákon – második generációs rajongóként, azaz nem a klasszikus trilógián felnőve (igaz, azokat látva elsőként) – mindig is jót mosolyogtam, s most még érdekesebb látni, ahogy tovább bonyolódott a képlet a VII. rész megjelenésével, aminek a miliője igencsak eltér a két korábbi trilógiától. Tény, hogy sokkal közelebb áll a klasszikus(nak mondott) részekhez, amikre rengeteg alkalommal utal (kis túlzással élve: szolgalelkűen másolja az Egy új reményt), de hangulatában mégis más. Más, mert egyrészt ez az első Star Wars-film, amihez George Lucasnak semmi köze (apropó: bár sok esély nincs rá, kíváncsi lennék arra, Lucas vajon milyen történetet vázolt fel), másfelől pedig nem hagyhatjuk figyelmen kívül a Disney egyik – ha nem a legfőbb – célját, a profitmaximalizálást, ami együtt járt azzal, hogy J.J. Abrams – aki a Star Trek világát alaposan felbolygatva újította meg a szériát – ezúttal biztonsági játékot játszott és az újítás lehetőségét meghagyta a következő részekre. Személy szerint nagyon bízom benne, hogy a most megágyazott történethez Rian Johnson és Colin Trevorrow (a VIII. és IX. részek rendezői) bátrabban fognak hozzányúlni.

 

 

S ha már szóba került a történet, akkor talán ez az egyik kevésbé jól sikerült aspektusa a filmnek. Lehetetlen nem észrevenni a párhuzamot az Egy új reménnyel (s kisebb mértékben a Baljós árnyakkal), amivel önmagában még nem is lenne probléma. Annak már kevésbé örültem, hogy a mai szuperhősfilmes trendekhez igazodva szinte folymatosan pörög a kaland 135 percen keresztül, aminek megvan az a hátránya, hogy kissé felszínessé is válik az alkotás. S itt most elsősorban nem arra gondolok, hogy rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul (melyekre valószínűleg részben a kapcsolódó kiadványokban kapunk magyarázatot, s persze illik valami rejtélyt hagyni a következő filmekre is, amiken spekulálhatnak a rajongók), hanem arra, hogy kevésbé kapott mélységet a filmben bemutatott világ. S ez az oka, hogy – legalábbis érzésre, pontosan nem számoltam ki – sokkal kevesebb az olyan jelenet, amelyben nem az akció dominál, hanem kissé lenyugszanak a kedélyek és lehetőségünk nyílik elidőzni az apróságokon. Titkon bízom benne, hogy előbb-utóbb megjelenik majd egy 3-4 órás bővített változat, melyben ezek az elemek is sokkal hangsúlyosabb szerepet kapnak (ha már egyszer a rendező úgy nyilatkozott, hogy a filmet elsősorban a rajongóknak készíti). Még nem sikerült megbarátkoznom az új szuperfegyverrel, ami a két Halálcsillag erejét felülmúlva immár több bolygót képes egyszerre elpusztítani (nem lehetne kicsit fantáziadúsabb alternatívát kitalálni?), s a főgonosz Snoke (ábrázolása) kapcsán is vannak fenntartásaim. A rathtar-jelenet pedig sokkal inkább emlékeztetett egy másik sci-fire, mint a Csillagok háborújára.

 

 

Talán a legnagyobb csalódást a zene okozta: John Williams ezúttal nem alkotott maradandót. Még a sokak által bírált előzménytrilógiához is fantasztikus új témákat írt (emlékszem, hogy A klónok támadása után napokig dúdoltam magamban az Across the Stars című szerelmi témát), viszont Az ébredő Erő zenéjét leginkább talán a szürke jelzővel tudnám jellemezni: a régi dallamok ritkán bukkannak fel, az újak közül pedig talán csak az utolsó jelenetsor zenei aláfestése alkotott igazán maradandót. Bizonyára sokan megvetnek érte, de úgy érzem, jobban járnánk, ha a kissé megfáradtnak tűnő Williams a VIII. rész előtt átadná valakinek a stafétát.

 

 

Ami viszont abszolút pozitívum (főleg a kezdeti kételkedések után), az a főhősök új generációja. A sor elejére feltétlenül a sokak által előre lesajnált (és szidott) BB-8 kívánkozik, aki droid létére már első felbukkanásakor is igazán emberi tud lenni. Számomra – marketing ide, marketing oda – kétségkívül a kis “golyó” a film egyik legnagyobb sztárja. Szintén nagy hatással volt rám Rey karaktere és az őt megformáló Daisy Ridley játéka, aki a szemünk előtt vált egy “senkiből” az új reménnyé. Az FN-2187 sorszámú rohamosztagos pálfordulását bemutató John Boyega, illetve a vagány Poe Dameron szerepében feltűnő Oscar Isaac is meggyőző teljesítménnyel rukkoltak elő (már alig várom, hogy a VIII. részben hogy alakul tovább a sorsuk, illetve viszonyuk a női főhőssel), s az Erő világos, illetve sötét oldala között őrlődő Kylo Rent megformázó Adam Driver alakítása is hiteles volt, akinek egy új típusú gonoszt kellett megformáznia. A régiek közül Carrie Fisher és Mark Hamill – C-3PO-hoz és R2-D2-hoz hasonlóan – csak epizódszerepet kaptak (Leia megformálójának az életvitele miatt jelentősen mélyült a hangja, Luke pedig ugyebár meg se szólalt). Harison Ford hattyúdala viszont igazán emlékezetesre sikeredett: az idős Han Solo és – a külsőre megfiatalítottnak tűnő – Chewbacca párosa a klasszikus trilógia legjobb pillanatait idézte. S ha már itt tartunk, meglátásom szerint a készítőknek sikerült jól eltalálniuk a drámai, illetve a komikus jelenetek arányát, amiért feltétlenül dicséret illeti őket.

 

 

Összességében – mint ahogy arra fentebb is utaltam – Az ébredő Erő méltó folytatása a Csillagok háborúja eddigi hat epizódjának, számos remek és néhány kevésbé jó (de rossznak egyáltalán nem nevezhető) elemmel, amely kijelölte az utat a következő filmek számára. Kíváncsian várom a történet folytatását, előbb azonban jöjjön a Zsivány-1.

 

 

 

Teljes cikk megtekintése