Az Erő velünk van újra a vásznon

[Ody Mandrell]

Atlas után én is összefoglalom a véleményemet a VII. részről, amely kiválóan hozza a Star Wars-filmek hangulatát, gyakran még érdemi hozzáadásokra is képes, azonban bátortalansága okán néhány tekintetben hiányérzetet hagy maga után. Spoileres leírás következik.

 

A film egyszerre mutatja a klasszikus trilógia tiszteletét és a megújulás képességét. Kalapot emel az előzménytrilógia előtt is, de megjelenésében érthető módon a régi filmekhez áll közelebb. A tervezők merészen hozzányúltak a régi dizájnokhoz, és azok ízléses továbbfejlesztéseként látunk egy ízig-vérig Star Wars-hangulatú, de mégis más világot – elvégre harminc év telt el A Jedi visszatér eseményei óta.

 

 

A remek új karakterek közül a Daisy Ridley által játszott Rey emelkedik ki leginkább: általa megszületett a Star Wars-univerzum egyik legkedvelhetőbb női hőse. Ahogy a Lucasfilm elnökasszonya, Kathleen Kennedy mondta korábban, odafigyelnek rá, hogy erős női karakterek legyenek a filmekben. Finn (John Boyega) és Poe (Oscar Isaac) is bőven hozzák az elvárt szintet, sőt. Sajnos hármuknak még nem volt közös jelenete, így nem tudjuk, milyen lesz majd a dinamikájuk, de kíváncsian várom. Eddig öröm volt látni őket a vásznon, élettel töltötték meg a képeket, a párbeszédeik is jók. BB-8 remekül sikerült, a megjelenése egyedi, első pillantásra megszerethető.

 

 

Kylo Ren (Adam Driver) egy éretlen, az Erő sötét oldala felé húzó, de még vívódó, kiforratlan gonosz, aki retteg, hogy nem lesz képes felnőni a nagy előd és példakép, Darth Vader szintjére. Frusztrált, dühében szétvágja a konzolokat, de nem öldösi az embereit (ahogy senki sem az Első Rendben, biztos problémájuk van az utánpótlással…). Rey nagyon felkelti az érdeklődését, az ő kedvéért veszi le először a maszkját. Az apagyilkossága megrázó, és rengeteg érdekes kérdést vet fel a jövőre nézve: például, hogy mit fog kezdeni az anyjával, akivel az apjánál sokkal nagyobb konfliktusa lehet, illetve, hogy visszatérhet-e a jó oldalra egy ilyen tett után. Snoke (Andy Serkis) egyelőre nem sugároz olyan gonoszságot, mint Palpatine, ami nem is baj.

 

 

És akkor térjünk át a régi hősökre. Han Solo karakterfejlődése a történtek tükrében érthető, bár nagyon szomorú, a halála pedig olyan, amilyenre Ford mindig is vágyhatott. (Apropó, megölték őt valaha korábban a mozivásznon?) Leia karakterét nehéz értelmezni, csak azt látjuk, hogy a katonai vonal győzött benne a politikaival és az Erővel szemben, sőt, még az anyaival szemben is. Így viszont szinte egydimenziósan áll a terepasztal mellett, és vált pár mondatot Solóval. A nosztalgiafaktort nagyon erősen hozza így is, ám az “erős női karakter” vonalon az ő esetében még sokat kellene dolgozni. Luke döbbent, tartózkodó, hitetlenkedő pillantása, amellyel Rey-re és a kardra nézett, határozottan eredeti befejezése az őt keresőkről szóló történetnek, ahogy nagy bátorság volt az is, hogy mindössze fél percet adtak neki. A háttértörténete egyelőre homályba vész, de majd a következő részekből kiderül, pontosan miért hagyta (látszólag) magára a galaxist, remeteségbe húzódva. Csubakka, R2 és C-3PO hozzák a kötelezőt, utóbbi talán a legjobb, legszerethetőbb és legidegesítőbb mondatát kapta a filmben.

 

 

Unkar Platt figuráját egy mondata után szinte kiismerjük (és aztán jól meglepődünk, amikor a látomásban alighanem ő fogja a fiatal Rey karját, ráadásul övé a Falcon is). A Csubakkát ápoló doktornő instant klasszikus. Hux vehemenciája meggyőző, de Phasma csalódást okozott a pajzs lekapcsolásával, és legalább egyszer elsüthette volna a fegyverét a filmben. Maz Kanatát kissé szürkének éreztem, az előzetesek alapján többet vártam tőle.

 

 

A negatív oldalon mindenekelőtt a történetet kell felhoznom. OvibanKenobi korábbi cikkeiből kiderül, milyen nehezen született meg a forgatókönyv, és ez sajnos kihatott a végeredményre is. Kis túlzással kaptunk egy újracsomagolt IV. részt, megfűszerezve az V. és VI. részek bizonyos elemeivel. Az Ellenállás megint Dávidként harcol a nála erősebb Első Rend ellen, fontos adatok kerülnek egy droidba, aki eltéved egy sivatagos bolygón, majd megmenti egy hányattatott sorsú karakter, aki felfedezi magában az Erőt. Az Első Rend a Halálcsillag megalomán reinkarnációjával már egyszerre több bolygó elpusztítására is képes, és ezt be is bizonyítja – szerencsére azonban az Ellenállás sebtében összerakott tervével és kis flottájával sikeresen kiiktatja a harcállomás leggyengébb pontját. A pajzsokat A Jedi visszatérből ismert módon pusztítják el, A Birodalom visszavágban is megjelenő apa-fiú konfliktusról pedig Kylo Ren és Solo gondoskodik (bár gondosan vigyáztak rá, hogy ne meglepetésként érjen minket). A biztonsági játék, a legendás filmek folytatásának készítőire nehezedő óriási nyomás káros hatása itt tűnik fel leginkább. Ezt azonban be lehet tudni a trilógiakezdés gyengeségének, és Atlasszal egyetértve én is úgy gondolom, hogy a Rian Johnson kezében levő folytatások már bátrabban mernek majd hozzányúlni az univerzumhoz. (Ahogy abban is bízom, hogy a régi részekre való utalások mennyisége is csökkenni fog – a gyakorlógömb és a T-17-esről szóló párbeszéd is azt az érzést keltik a nézőben, hogy a film túlzásba viszi az elődök tiszteletét.)

 

 

Azonban trilógiakezdés ide vagy oda, van a történetnek két olyan eleme, amelyen nagyot zökkentem első nézésre, és azóta sem barátkoztam meg velük teljesen. Az egyik a politikai helyzet felfestésének szinte teljes hiánya, mely a balladai homálynál bőven nagyobb sötétséget hagy a néző fejében. Nem tudjuk, mekkora az Ellenállás, mekkora a Köztársaság (egyáltalán miért nem ugyanaz a kettő), miért nem segít a köztársasági flotta a Starkiller bázis elleni támadásban stb. A bolygók pusztulása után, Finn megjegyzéséből (“Ez a Köztársaság volt!”) akár arra is gondolhatnánk, hogy a Köztársaság ennyiből állt, és meg is semmisült. Egyetlen mondat mondjuk C-3PO-tól arról, hogy a Hosnian-rendszer a Köztársaság aktuális fővárosa volt, rajta a Szenátussal, elég lett volna, és akkor nem a háttérkiadványokból kellene tájékozódnunk. Abramsék valószínűleg a IV. rész nem sokat magyarázós stílusát próbálták követni, de itt talán túllőttek a célon.

 

 

A másik ilyen a Luke-hoz vezető térkép és Artu kiválóan időzített ébredése, amelyeket külön-külön is nagyon olcsó forgatókönyvírói fogásnak tartottam. Aztán Abrams magyarázatából kiderült, hogy az eredeti, hiányos térkép a Halálcsillag fájljai között volt, ott találta meg Artu, és Luke egészítette ki az első Jedi-templom keresése közben. Erre utal Kylo Ren a filmben, de ezzel együtt is túl nagy marad a homály. Egy film történetét ne a hozzá készült könyvekből kelljen megérteni.

 

A zenét én is a gyengébb elemek közé sorolom: nem rossz, de inkább csak aláfest, nem pedig történetet mesél. Ez bármelyik másik filmnél bőven elegendő lenne, de a Star Wars-ban nem. Rey témáján (ez szól a lépcsőkre felsétáláskor a film végén), az Ellenállás indulóján (erre a zenére készülődnek a pilóták) és a bolygórendszer elpusztításán kívül nem érzek kiemelkedően jó új témát az anyagban, inkább a régiek visszatérése teszi zeneileg emlékezetessé a pillanatokat.

 

 

Humorban viszont egyértelműen ez a film viszi el a pálmát, sokkal viccesebb, mint bármelyik korábbi Star Wars-epizód, és a poénok is nagyon változatosak: jellemkomikumtól helyzetkomikumig, a rajongók és a kor felé tett kikacsintásokig (a BB-8-féle “Like!”) mindent kapunk, a mai trendnek megfelelően. Tetszik, hogy a készítők maguk teszik komolytalanná Kylo maszkját már az első percekben, amikor Poe-val találkozik, és nem kényszerítenek rá minket, hogy Vader-hez hasonló tiszteletet érezzünk iránta.

 

Még egy nagy kérdés maradt, ez pedig a hős útjának ábrázolása, a Joseph Campbell-féle monomítosz-teória alapján. (A Lucas által szorosan követett, az örök hős fejlődéstörténetét leíró elméletről itt és itt írtunk.) Az Erőre ráeszmélő Rey és a sötétség felé kúszó Kylo például a felemelkedő és az elbukó hősök archetípusait jelenítik meg, bár még csak a történetük elején tartunk. Remélem, a mítoszokhoz való hűség megmarad ebben az új trilógiában is, mert akármit mondjon Lucas sértődötten arról, hogy a Star Wars egy szappanopera, valójában ez egy modern mítosz, a régi legendák újramesélése, és van azokban még bőven olyan történet, amilyet nem mesélt el egy Star Wars-film sem.

 

Most pedig megnézem, mikorra van szabad hely az IMAX-ben, mert negyedjére már ott szeretném látni Az ébredő Erőt.

 

 

 

Teljes cikk megtekintése