Szépjóestét mindenkinek!
Nem haltam meg és nem is nyelt el a föld, viszont egy nagyon szép élménnyel lettem gazdagabb a hétvégén.
Apámmal és az öcsém keresztapjával Felvidékre mentünk egy amolyan autós-gyalogolós kevert túrára. Ez már hagyomány nálunk, hiszen a mostani volt az ötödik kiruccanás Szlovákiába. A túra lényege, hogy - mindhárman a történelem rajongóiként - mindig más és más Felvidéki tájegységek műemlékeit, főként templomait és várromjait tekintjük meg. Idén az Ipolyságra és Léva környékére esett a választás. Esztergomnál mentünk át és onnan indulva szeltük át az Ipoly vidékét. Ez a hely valami csodálatos, és borzasztó látni, mennyire elhanyagolják az egészet. A megtekintett várak nagy része igencsak romos volt, kettő akadt, ahol befejezett vagy éppen folyó restaurálások voltak. Érdekességként megjegyzem, hogy az egyik ilyen vár messziről kiköpött Winterfell volt, először nem akartam elhinni amit látok. A vidéken nagyon sok magyar él, szinte mindenhol lehetett hallani a palócós "á" betűs magyar tájszólást. Olykor nyugtató volt. A szállásunk már a kezdetek óta minden évben a Hotel Csillagfény, ergo nyugis helyen sátrazás. Ehhez hozzáfűzve a szombatról vasárnapra forduló éjszakai alvás elég furcsán alakult. A hely, ahol sátrat vertünk, közvetlenül egy kis forgalmú erdei út mellett volt, mellette egy kisebb kőbánya szerűséggel. Na már most, az útról kocsifényszórokkal igenis lehetett látni a sátrat, és igenis szemet szúrt valakiknek. A vadőrségnek. Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy két terepjáró áll meg az út mellett, és összesen három alak száll ki belőlük. Körösztapa előre megjegyezte tréfásan, hogy "Már foglalt a sátrazóhely." Erre elkezdenek felénk jönni zseblámpával, apám odament hozzájuk, és a félreértések elkerülése végett elsőre magyarul kívánt jóestét. A vezéralak némiképp tudott beszélni magyarul, szóval ő szólalt meg. Csak annyit kérdezett: "Nincs fegyver?". Ekkor esett le, hogy ezek azt hiszik, orvvadászok vagyunk, és puska van nálunk. Persze megértették, hogy nem vadászni jöttünk, és hogy másnap megyünk is tovább, csak nem folyékony volt a társalgás. Ez volt az egyik érdekes fele a dolognak, a java ezután jött. Hajnali fél egykor valamitől felébredtem, de nem tudtam mi verhetett föl. Aztán rájöttem, hogy valahol, pár száz méterrel arrébb egy szarvas hím bóklászik az erdőben. Hogy erre miből jöttem rá? Természetesen abból, hogy a szeptember az ideje annak a nyamvadt szarvasbőgésnek, és patás barátunk hajnalban zendített rá. Valami borzasztó volt, és nem is bírtam elaludni még legalább két órán keresztül. És hiába volt messzebb valamivel, völgyben voltunk, és remek volt az akusztikája. Plusz még zajt se mertem csapni, és a levegőt is csöndesen vettem, mert csak az járt a fejemben, ha ez észrevesz, megzabálja a sátrat a felszereléssel együtt.
Szóval eképpen és hasonló módon zajlott a jubileumi túránk a Felvidélen, amire bátran állíthatom, rendhagyó volt. Gondoltam újraaktivizálódási nyitányként megosztom ezeket az élményeket veletek.