S lőn íme a folytatás.
- Akkor nincs vesztegetni való időnk! Juttass el oda!
- Ez csak természetes.
Egy északi, zöldellő mezőn hatalmas, szörnyekből álló sereg menetelt. Ám mozgásukban semmi nem volt, ami civilizáltságot sugárzott volna. Elemi vadságú lények voltak, olyanok, amelyeket ember eddig a napig még nem látott. Sötét mágia keltette életre a pusztítás sötét lényeit, amelyeknek létezését semmilyen fajta természetes folyamat, ami az evolúció során lezajlott, nem eredményezhette. Számuk több ezerre volt tehető. Küllemük a következőképpen leírható, négy végtagjaikon erős karmok helyezkedtek el, végtagonként három, hátukat vastag páncél fedte, fejük rövid nyakon helyezkedett el, és épphogy csak kilógott a hátpáncél alól. Fejük hosszúkás volt, és két agyar nyúlt ki szájukból. Szájukban éles fogú fogsor helyezkedett el. Amikből emberek, bátor harcosok és védtelen parasztok, vére csöpögött. A pusztítás, amit véghez vittek nem volt semmihez sem volt fogható a történelemben. Nem volt hadsereg, ami megállíthatta volna előre nyomulásukat. De ember igen. Hirtelen a semmiből hatalmas viharfelhő tűnt fel a horda fölött, majd hirtelen kavarogni kezdett, és szerteszét villámok cikáztak belőle, az örvénylés középpontjából pedig fénycsóva vetült a földre. Ezt a veszedelmes szörnyetegek is azonnal észrevették, de lévén inteligenciájuk hiányának, csak vad zavarodottságra tellett tőlük. Hirtelen egy ember hullott alá az égből, hatalmas magasságból, hihetetlen sebességgel, egyenest a horda közepébe. Kezében lévő fegyvere, amikor elérte a földet, olyan lökéshullámot bocsátott ki, ami több száz fenevadat égetett hamuvá.