Na, hosszú kihagyás után, folytattam tovább Ereklye című történetemet. Egyenlőre csak egy rövidebb szösszenettel. Terveim szerint a nagy dolgok csak most jönnek.
Ám a fegyver fénylése nem tartott sokáig, csupán múló pillanat volt, amely gyorsan tovaszállt. Aurelliosz immár a pöröllyel a kezében, állt, izmos testét pedig új páncél borította.
-Az meg, mégis, hogyan került rád? – kérdezte meglepetten, tágra nyílt szemekkel Arram a bajtársát.
- Nem, nem tudom. Fogalmam sincs – hebegte a másik férfi. – De vissza kell jutnunk a falra, csak így állíthatjuk meg az emberiségre leselkedő veszedelmet. Ekkor furcsa dolog történt. A Dicsőség Pörölyéből egy fénysugár csapott Aurelliosz homlokához, és a harcos felemelkedett a földről, feje hátrahajlott, szemei pedig felakadtak, mint a révületbe esett ősi, keleti sámánoké, titkos szertartásaikkor. Arram azonnal odarohant barátjához, és belekapaszkodott a lábába, és úgy próbálta meg lehúzni. Nem tudhatta, hogy mi történik. Aurelliosz hirtelen visszanyerte tudatát, és megszólalt.
- Elvisz minket a falhoz. – mondta. – Most már tudja hol van.
- Mégis kiről beszélsz? – kérdezte döbbenten a térképész, aki még mindig barátjának lábait tartotta. Ám nem tudta tovább folytatni mondandóját. Hirtelen villámok cikáztak, szerte szét a pöröly fejéből. Felhők gyűltek össze a fejük fölött, és mindkettőjüket behúzta egy kék fénysugár a magasba. Egy szempillantással később már megérkeztek a falhoz. Arra, ami ott várta őket, sehogy sem készülhettek fel.
. Fél méterrel a földfelszín fölött érkeztek meg. Aurelliosz pedig, ösztönösen használva a Dicsőség Pörölyének képességét a repülésre, letette őket. Előttük több kilométeres szakaszon csak romok álltak. Leomlott a fal. Túlélőket és holtakat viszont nem láttak. Sem emberből, sem azokból az ismeretlen, pokoli teremtményekből, amelyek a kihalás szélére sodorták az emberi fajt. Mindkettőjükben erős érzelmek kezdtek feltolulni, bánat, düh és bosszúvágy. Félelem nem. Aurelliosz tudta, hogy hova érdemes menniük. Valószínű, hogy Dunea fővárosa a célja a pusztítás hadainak, lévén, az az egyetlen nagyváros a királyságban. Így a főseregnek minden emberi ésszel felfogható haditudomány szerint azt kellett célba vennie. És bár Rahanna falai közel sem voltak akkorák, és olyan erősek, mint a Határfal, de tizenöt napi járóföldre voltak a határfaltól, és az ellenség seregei nem mozogtak gyorsabban, mint az emberek. Még volt tíz nap, míg odaérnek, mert az expedíciójuk a Dicsőség Pörölyének megtalálására, csupán csak öt napig tartott. Aurelliosz, maga sem tudta, hogy honnan tudta, hogy ezt kell tennie, de megszorította a pöröly nyelét. Annak vésetei, díszelemei, újra kéken felviláglottak, mint Hallem szigetének vulkánján. Újra hozzáfért a pöröly a tudatához, ám ezúttal nem olyan volt, mint a vulkánon. Nem értette mi történik vele, ahogy szerinte maga Arram se. Vakító, fehér fényt látott, és megjelent előtte egy emberi alak. Ugyanott, a Határfalnál álltak, de Arram sehol sem volt.
- Ki vagy te? – szegezte oda az ismeretlen férfinak a kérdést a fegyver hordozója.
- Én vagyok a Dicsőség Pörölye! – jött a dörgő hangú válasz.
- Egy tárgynak, hogy lehet személyisége? – kérdezte értetlenül a férfi.
- A megalkotóim hoztak létre, a hordozó pöröllyel együtt. – válaszolta az alig kivehető, de férfias vonásokat viselő alak. – Csak így, tudtak olyan fegyvert teremteni, amire Nagy Zaraon királynak szüksége volt. Ő volt első, és eleddig úgy is hittem, hogy utolsó hordozóm. – ekkor hangja érezhetően szomorkásra váltott.
- És miért tartasz most itt, ebben az álomban, amikor halálos veszély fenyegeti az emberiség utolsó maradványait? – kérdezte Aurelliosz, akiben éget a cselekvésvágy.
- Azért, hogy elmondjam, nem Rahanna a céljuk. – válaszolta a pöröly személyisége. – Nem arra tartanak. A királyságotok egy északi része felé mennek, ahol nexusa van a sötét erőknek. Vissza akarják hozni a megromlott varázslót, Zarameont!