Engem a kozmológia fizikai része nem érint meg (hozzáteszem, hogy sajnos, mert ha nem így lenne, akkor inkább építészmérnöknek mentem volna), érzéseim viszont vannak a témával kapcsolatban, bár csak amolyan költőiek.
Engem is az fog meg, hogy milyen kicsik is vagyunk a világegyetemhez képest, és amit mi óriási gondnak érzünk, az eltörpül az univerzum hatalmasságában. Egy embernek mennyi gondja van a saját kis világában, életében, családjában, munkájában, aztán egyszercsak jön egy óriási napkitörés, és mindent felülír, mert hatalmában áll, bebizonyítva, hogy addig milyen jó dolgunk is volt, csak nem tudtuk értékelni. Lásd 2012, ami lehet hogy folyamatosan túlzásokba esik tudományos szemmel nézve, de ezt nagyon szépen ne lehetett szűrni belőle.
Vagy pl. olyan jó érzés nyári estén kiállni a szabadba, persze nem egy nagyvárosban, hanem a természetben valahol, ahol nincsen más fény, csak a csillagoké, és arra gondolni, hogy a Föld is csak egy apró pontja az univerzumnak, és mégis milyen nagy csoda, hogy létrejött rajta az élet. Meg hogy lehet, hogy valaki más is éppen most néz szembe velem valahol messze, és ugyanerre gondol.