A nevem Kray Fellis. A peremvidéki Christophsis bolygón születtem, lassan 32 éve. A szüleim Ron-, és Amanda Fellis corelliai származású kereskedők, szállítmányfuvarozók voltak, akik folyton átutazóban voltak egyik bolygóról a másikra. Talán ennek köszönhető az, hogy a Kristályváros egyik szülőszobáján, és nem odahaza a Corellián láttam meg a napvilágot. Életem első négy évében a szüleimnek nem volt állandó lakhelye, gyakorlatilag a hajójuk volt az otthonom. Mivel folyton úton voltunk, nem voltak barátaim, akikkel játszhattam volna. Egyedül édesanyám volt az, aki tudott szakítani rám néhány órát, de a nap legnagyobb részét mégis a legénység többi tagjának társaságában töltöttem, akiket nagyon kedveltem a jó humoruk miatt. Megtanultam tőlük egyet, s mást egy űrhajó működéséről. Édesapám pedig? nos, fogalmazhatok úgy, hogy jóformán egyáltalán nem ismertem őt. Nagyon kevés szót váltottunk egymással, ami a mai napig fájó emlék. Körülbelül öt éves lehettem, amikor a szüleim letelepedtek a Coruscanton, hogy innen bonyolíthassák az üzleteiket. Továbbra is folyamatosan utaztak, mindössze annyi változott, hogy többször maradtam otthon egy dajkadroid társaságában, míg ők távol voltak. Majdnem egy teljes év telt el így, amíg a szüleim váratlanul úgy döntöttek, hogy a következő útjukra magukkal visznek engem is. Talán végre beláthatták, hogy túl kevés időt töltöttek velem. Szerintem épp itt volt már az ideje. Ugyan akkor még egyikünk sem tudhatta, hogy a kashyyyk-i utunk milyen szörnyű következményekkel jár, ennek ellenére egy jó dolog mégis származott ebből az egészből: ekkor beszéltem apámmal a legtöbbet. A hajó hídján az ölében ülve néztem végig, ahogyan a hajó kilép a hiperűrből, és a hosszúkás, vékony csíkok apró fényes pontokká sűrűsödtek. Ekkor tárult a szemem elé a gyönyörű szép, levélzöld színben tündöklő Kashyyyk. Apám a wookiee-k népéről kezdett el mesélni nekem, hogy hogyan élnek az óriási wroshyr fák között, hogy milyen hatalmasak, és erősek. Miután befejezte, megkért, hogy szálljak le az öléből, majd előredőlt kapitányi székében, és megpróbált kommunikációs kapcsolatot létesíteni a bolygóval, de csak sistergés szűrődött a hangszóróból. Eközben én szemügyre vettem a Kashyyyk-ot, és a holdjait. Ekkor vettem észre, hogy egy furcsa, zord külsejű hajó közelít felénk. Egy biztos: sosem fogom többé elfelejteni azt a hajót. Pár pillanatig még figyeltem, ahogy a furcsa hajó egyre csak közeledik, majd szóltam apámnak, hogy nézze meg ő is. Eleinte nem figyelt oda rám, akárcsak az elmúlt pár évben. Továbbra is a működésképtelen kommunikációs rendszerrel volt elfoglalva. Ismét szemügyre vettem a közeledő hajót. Pár pillanattal később egy vöröses színű villanást véltem felfedezni rajta, utána pedig egy szintén vöröses, fényes csíkot, amely a másodperc töredéke alatt belénk csapódott úgy, hogy az egész hajó beleremegett. Apám figyelme végre arra terelődött, ahová már az előbb is kellett volna. Bekapcsolta az elhárító pajzsot ugyan, de már túl késő volt. Támadóink egyetlen jól irányzott lövéssel semmisítettek még a hajtóműveinket. Esélyünk sem volt ellenük. Ám a várakozással ellentétben nem tüzeltek tovább, hanem akárcsak az elmúlt pár percben, tovább közeledtek. Miután már elég közel értek, úgy manőverezték a hajót, hogy velünk hajszálpontosan egy vonalban legyenek, majd átküldték a köldökzsinórt, és ránk csatlakoztak. Apám rémülettel átitatott arccal, de ennek ellenére mégis nyugodt hangon utasított, hogy menjek oda anyámhoz. Így is tettem. Pár percen keresztül halálos csend uralkodott a hajón, de a következő pillanatban egy fülsiketítő erejű robbanás félbeszakította mindezt. Ekkor trandoshan űrkalózok özönlötték el az egész hajót. Primitív, fémtöltényekkel működő sörétes puskákkal, és golyószórókkal támadtak ránk. Sőt, volt köztük olyan is, aki egyszerűen csak borotvaéles vibropengékkel harcolt. Apám, mint a hajó kapitánya elsőként szállt szembe a támadókkal egy egyszerű kézi sugárvető társaságában. Hármat is leterített a tűzharc során, de a neheze csak ezután jött. Egy hatalmas, talpig páncélba öltözött trandoshan lépett be a terembe nehézkes léptekkel, kezében egy akkora golyószóróval, amely csaknem akkora volt, mint saját maga. Célzásra emelte az iszonyatos tömegű fegyvert, és gyilkos golyózáport zúdított a hídra. Apám még épp időben tudott fedezéket találni magának, de még így is találatot kapott a jobb lábába. A találat helyén egyre növekvő vörös folt éktelenkedett. A lövések, és halálhörgések alkotta fülsiketítő robajt átkiabálva utasított anyámat, hogy helyezzen biztonságba. Anyámat ugyan teljesen átjárta a félelem, de nem habozott egy percig sem. Megragadott a derekamnál fogva, megemelt, majd teljes erejéből futott, ahogy csak bírt. Tehetetlenségemben, apámért aggódva a tűzharc zaját hallgattam. Eleinte hallottam, ahogy apám sugárvetője szórja a sugárnyalábokat, de aztán szép lassan egyre kevesebb lövés hallatszott, majd végleg elcsendesedett minden a hídon. Anyám is észrevehette a hangerőváltozást, mert még gyorsabban futott, mint eddig bármikor. Én pedig csak bámultam a háta mögé könnyektől nedves arccal. Miközben anyám a mentőkabinok felé vette az irányt, a folyosó végén, a hídhoz vezető ajtóban megpillantottam egy kopott, bézsszínű kezeslábast viselő kövér trandoshant, kezében egy jókora sörétes puskával. Nem kellett hozzá sok idő, hogy észrevegyen minket, és a nyomunkba eredjen. Lomhán, nehézkesen haladt. Úgy tűnt, mintha igazából nem is tudott volna futni, jóformán saját túlsúlya fogta őt vissza. Anyám éles fordulattal jobbra kanyarodott, egyenesen a mentőkabinok felé. A trandoshan gyorsan felmérhette a helyzetet, mert lelassított, és célzás nélkül tüzet nyitott. A szanaszét szóródó sörét néhány darabja anyám jobb lábába fúródott. A találat hatására megbotlott, és elesett. Zuhanás közben 180 fokos fordulatot vett, nehogy rám essen. Utasított, hogy fussak tovább, és bújjak bele az egyik mentőkabinba. Így is tettem. Mialatt én odafutottam, és kinyitottam a legközelebbi kabin ajtaját, addig anyámnak sikerült újra lábra állnia. Bemásztam, a mentőkabinba, és vártam, hogy anyám mikor száll be mellém. Odasántikált a kabinajtóhoz, de még mielőtt bezárta volna, valami elterelte a figyelmét, és rémülten hátrapillantott. Utána visszafordult, majd mélyen a szemembe nézett, és csak ennyit mondott:
- Szeretlek, kicsim.
Aztán a mentőkabin kezelőpaneljén megnyomta azt a gombot, amely a kabin kilövéséért felel. A kabin ajtaja szép lassan záródni kezdett. Még mielőtt becsukódott volna, láttam, ahogy a minket üldöző trandoshan négykézláb rohan felénk, akár egy felbőszült vadállat. Ráugrott édesanyám hátára, aki a roppant súly, és a találatoktól elgyengült jobb lába miatt a padlóra zuhant. Majd a trandoshan közvetlen közelről lőtte hátba sörétes puskájával. A kifröccsenő vér a támadó egész arcát beborította. Egyáltalán nem zavarta, sőt, úgy tűnt élvezi is. Valószínűleg ezért használnak a trandoshanok ilyen jellegű fegyvereket. Mert élvezettel tölti meg őket a gondolat, hogy végignézhetik, ahogy a zsákmányuk elvérzik. Elégedetten a levegőbe szimatolt. Hüllőszerű, merev tekintetét először a záródó kabinajtóra, majd egy hirtelen mozdulattal rám irányította. Hangosan rám morgott, majd a kabinajtó végleg bezárult. Körülbelül tíz másodperccel később a hajónk, a Fellis? Star elindította a mentőkabint az úti célja, a Kashyyyk felé, örökre otthagyva a fedélzeten uralkodó rémálmot. A vérengző csata fülsiketítő robaját hosszúra nyúló, halálos csend váltotta fel. Akármilyen nyugalom uralkodott is a kabinban, ennek ellenére még mindig halálra voltam rémülve. Ahogy egyre közelebb kerültem a bolygóhoz, a Kashyyyk egyre nagyobbnak tűnt a kabin ablakán keresztül. Olyannyira, hogy pár perccel később már a bolygót körülvevő végtelen űrt sem tudtam szemügyre venni. Épp farkasszemet néztem a wookiee-k levélzöld otthonával, amikor a kabin egyre intenzívebben rázkódni kezdett. Egyértelművé vált számomra, hogy behatoltam a bolygó légkörébe. A kabin hevesen lángolni kezdett, de a tökéletesen hőszigetelő burkolata megvédett a forróságtól. Zuhanás közben több kisebb faágat letörve haladtam át a wroshyr fák lombkoronaszintjén, tovább száguldva a Kashyyyk alsóbb szintjei felé. Az egyre jobban berepedő ablaküvegen keresztül fokozatosan minden egyre sötétebbé vált. A mentőkabin nagy erővel csapódott be, és a zuhanás során eszméletemet vesztettem. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mennyi ideig voltam eszméletlen, de annyi bizonyos, hogy biztonságosan földet értem, és néhány aprócska horzsolással, és üvegszilánk okozta vágással megúsztam az egészet. A mentőkabin ablaka betört, ahogy a földbe fúródott. Megnyomtam egy gombot, és ajtó sziszegve tárult ki. Odakint meglepő módon teljes sötétség fogadott. A kabin belső világításán kívül csak azok a furcsa, világító kalapú gombák, és az össze-vissza cikázó világító rovarok szolgáltattak némi fényt. Nem egészen ilyennek képzeltem el a Kashyyyk-ot apám történetei alapján.
Elindultam feltérképezni a területet, hátha találok valahol segítséget. A világító gombák fényében láttam, ahogy a sokféle rovar, és százlábú szétszéled lépteim hatására. Körülbelül 10-12 méterre lehettem a kabintól, amikor furcsa, kaparásszerű hangokra lettem figyelmes. Nem tudtam beazonosítani, hogy pontosan melyik irányból jött a hang. Mintha egyszerre mindenhonnan szólt volna. A furcsa nesz egyre hangosabbá vált. Mintha valami egyenesen felém tartott volna. Heves rémület lett úrrá rajtam. A hang ekkor már közvetlen közelről szólt, majd hirtelen abbamaradt. Futásnak eredtem, egyenesen a kabin irányába. A titokzatos hang pedig újra felcsendült, ezúttal sokkal gyorsabban, mint azelőtt. Bármi is volt az, egy biztos volt: engem üldözött. Futás közben megbotlottam valami kisebb faágban. Amilyen gyorsan csak tudtam talpra álltam, és futottam tovább. Az üldözőm már közvetlen a hátam mögött volt, szinte már éreztem őt. Mikor már elég közel értem, lendületből hosszan beleugrottam a kabinba. Hátranéztem, és a belső világítás fényében végre szemügyre vehettem a támadómat. Egy furcsa, zöldes barna színű, pókszerű teremtmény volt. Vaskos teste mindössze négy vékony lábon állt, teste legtetejéből pedig egy olyan szintén vékony, hosszúkás végtag állt ki, ami egy méregfullánkban végződött. Ugyan túl nagy volt ahhoz, hogy beférjen a kabinajtón, ennek ellenére mindent megtett, hogy méregfullánkjával átszúrjon. A kabinajtó záró gombját ugyan elértem, de ha odamennék, hogy megnyomjam kiszolgáltattam volna magam a vérengző fenevadnak, aminek így is csak centiméteren múlt, hogy elérjen annak ellenére, hogy amennyire csak tudtam, bebújtam a kabin legtávolabbi sarkába. A lény még jobban beljebb nyújtózott. Méregfullánkja jóformán már súrolta a lábamat. A távolban egy erősebb sugárvető lövései visszhangzottak. Egy vaskos zöld sugárnyaláb telibe találta a fenevadat, amely azonnal belehalt a sérüléseibe. Még hat lövést adott le az ismeretlen megmentőm, majd diadalittasan felhördült. Rövid szünet után az ismeretlen alak megragadta az állatot és kihúzta a kabinból, majd egy erőteljes puffanással a földre dobta. Egy hatalmas testű, vörösesbarna bundájú wookiee hajolt be az ajtón, majd rám morgott, és jelzett, hogy jöjjek vele. Eleinte még ahhoz sem volt semmi bátorságom, hogy egyáltalán megmozduljak, de amikor az óriási wookiee már másodszor is rám morgott, ? ezúttal sokkal türelmetlenebbül ? akkor igyekeztem összeszedni magam, majd elindultam felé. Mikor odaértem hozzá, óriási mancsaival megragadott a derekamnál fogva, majd kiemelt a kabinból, letett a földre, majd intett, hogy kövessem. Bár eleinte féltem a hatalmas wookiee-tól, mégis volt benne valami? Valami, amitől biztonságban éreztem magam mellette, valami, amitől úgy éreztem, hogy megbízhatok benne. Szorosan mellette haladva, a bundájába kapaszkodva sétáltunk a végtelen sötétségben. A wookiee-val ellentétben, aki valószínűleg pontosan tudta merre tartunk, én semmit sem láttam. Hirtelen megálltunk, majd ismét megragadott, és ugyanavval a fogással, ahogy a kabinból kiemelt, felültetett valamire. Valamire, ami mozgott. A wookiee is felmászott, és közvetlenül mögöttem foglalt helyet. A wookiee morgolódott valamit, majd csapkodó hangok kíséretében a levegőbe emelkedtünk. Ahogy egyre magasabbra repültünk, egyre világosabbá vált minden, az alattunk lévő világító gombák fénye pedig fokozatosan elhomályosult, majd végleg elnyelte a lent uralkodó sötétség. Miután a pupillám már megfelelően összeszűkült ahhoz, hogy a szemem hozzászokjon az egyre növekvő fényáradathoz, szemügyre vettem a környezetemet. Meglepetésemre egy jókora can-cell nyergében ültem. Ez az állat nem volt ismeretlen számomra. Akkor láttam ilyeneket utoljára, amikor a szüleimmel egyik üzleti útjuk során a Rodiára utaztunk. Csakhogy a rodiai példányok sokkal kisebbek voltak, mint ez. Időközben már teljesen kivilágosodott körülöttem minden. Végül megérkeztünk Rwookrrorroba, a wookiee-k fővárosába, ahol minden egyes épület tetőtől-talpig fából épült. Az épületeket szintén fából készült függőhidak kötötték össze. Az utcákon mindenütt wookiee-k tartózkodtak, de itt-ott előfordult néhány ember is. A wookiee, aki az imént mentette meg az életemet, leszállt a can-cell nyergéből, megfogta a pórázt, és odasétált egy közeli faoszlophoz, hogy kiköthesse az állatot. Olyan erős csomót kötött rá, hogy ember legyen a talpán, aki ki tudja oldani azt. Néhány erős rántással még ellenőrizte, hogy stabil csomót kötött-e. Visszajött, és óvatosan leemelt a can-cell hátáról.
Egy felszólító módú felhördülést követően ismét intett, hogy kövessem. Utunk során több helybéli wookiee is alaposan szemügyre vett, inkább kíváncsiságból, mint rosszindulatból. A város központi wroshyr fája felé vettük az irányt. Ez volt Rwookrrorróban a legnagyobb mind közül. Mikor megérkeztünk az egekbe nyúló fa törzséhez, beléptünk a fa kérgében kialakított fából, és fémből egyaránt készült turbólift fülkéjébe. A wookiee megnyomott egy gombot, majd a turbólift ajtaja halk szisszenés kíséretében bezárult, és elindult felfelé. Pár perces néma csend következett egészen addig, amíg fel nem értünk az irányító központba, ahol wookiee-k tevékenykedtek szorgalmasan mindenfelé. A terem közepén pedig a helyi wookiee vezér, Attichitcuk állt, oldalán fiával, Chewbaccával. Attichitcuk két állati eredetű tülkös szarvval díszített hatalmas fejdíszt viselt, továbbá egy hosszú köpenyt, amely egészen a földig ért. Apával ellentétben az ifjú Chewbacca mindössze néhány tölténytáskát hordott a vállán. Mellettük pedig egy magas, vékony alkatú, hosszú fekete hajú fiatal férfi várt az érkezésünkre. Ő pedig egy fekete rövidnadrágot, és egy olyan ujjatlan, szürke inget viselt, amely valaha fehér lehetett. A tetőtől-talpig szőrös férfi végigsimított kecskeszakállán, majd felkészült rá, hogy lefordítsa a vezér szavait. Ugyan a tolmács meglepően jól beszélte a shyriiwook nyelvet, mégis elég bizarr látványt nyújtott.
Az elkövetkező pár órában Attichitcuk elmesélte, hogy az orbitális szkennerjeiken észlelték a Fellis? Star érkezését, akárcsak a trandoshan hajóét. Ekkor tudtam meg, hogy a támadóim valószínűleg űrkalózok voltak. Attichitcuk elmondta továbba azt is, hogy mire a Claatuvac űrtársaság kutatóhajói megérkeztek, addigra már túl késő volt, és a trandoshanok már rég messze jártak, és csak a Fellis? Star roncsait hagyták hátra maguk után. Mikor megláttak a zuhanó mentőkabinomat, amely közvetlenül Rwookrrorro mellett suhant el, egy Kabukk nevű wookiee-t küldtek a megmentésemre. A helyiek által ?Árnyföldnek? nevezett terület egyik legsötétebb részére zuhantam le. Az ?Árnyföld? Kashyyyk azon alsóbb szintjeit jelenti, ahová a napfény már nem képes eljutni a sűrű lombkoronán keresztül. Szerencsétlenségemnek hála pont egy kinrath fészek közvetlen közelében értem földet. Valószínűleg a becsapódás zajára sereglettek oda a roncsokhoz. Nem sikerült sokkal több információt összegyűjtenem róluk az évek során, de hallottam róluk egy-két őrültebbnél őrültebb feltételezést, miszerint ők az Erő segítségével vadásznak az áldozataikra, vagy valami ilyesmi.
Attichitcuk végül befejezte a történtek ismertetését, majd egy sor kérdést tett fel egymás után, miközben a tolmács szorgalmasan, szépen sorban lefordította nekem a közös nyelvre. A wookiee vezér afelől érdeklődött, hogy tudok-e olyan vérrokonomról, akihez hazavihetnének. Én csak a fejemet csóváltam. Anyámon és apámon kívül senkit nem ismertem a Fellis családban. A nagyszüleimről pedig csak annyit tudtam, hogy már a születésem előtt meghaltak. Attichitcuk elgondolkodott egy percre, majd ismét mondott valamit, ami lefordításra várt, de még mielőtt a kecskeszakállú tolmács belekezdhetett volna, a vezér fia, Chewbacca közbeszólt, és rövid párbeszédbe bonyolódott az apjával. Miután befejezték Attichitcuk a tolmács felé fordult, majd bólintott. A tolmács visszabólintott, majd lefordított a mondatot, amely életem elkövetkezendő pár évét meghatározta. Mivel hogy nem maradt egyetlen rokonom se, ezért Attichitcuk úgy döntött, hogy a Kabukk nevű wookiee gyámságába helyez. Ez a wookiee volt az, aki megmentett. Továbbra is szótlanul állt mellettem, majd felnéztem rá. Kabukk bólintott. Aggodalommal töltött el a gondolat, hogy mostantól egy wookiee család fogadott gyermeke leszek. A tolmács nyilván észrevette aggodalmamat, és bíztatásként azt mondta:
- Ne aggódj, kölyök. Kabukknál jó kezekben leszel.
Újra felnéztem a szóban forgó wookieera, aki viszonozta pillantásomat. Elmorgott egy rövid, felszólító hangnemű mondatot, majd óvatosan megfogta a kezem, és elindultunk a terem kijárata felé.
Még egyszer visszapillantottam a három távolodó alakra. Attichitcuk még pár pillanatig figyelemmel kísérte távozásomat, majd Chewbacca felé fordulva beszélgetni kezdett fiával. A tolmács enyhén mosolygott. Egyszerre tükröződött rajta a sajnálat, és a megnyugvás, hogy végre jó helyre kerültem. Az úton Kabukk semmit sem szólt, csak egész egyszerűen mutatta a hazafelé vezető utat.
Végül megérkeztünk Kabukk házához, amely Rwookrrorro többi épületéhez hasonlóan szintén fából épült. Meglepően tágas volt. Sokkal nagyobb, mint amilyennek kívülről tűnt. Nagyon otthonosnak bizonyult, a levegőben mindenütt a fa illata terjengett, ami csak elsőre volt szokatlan. A Coruscanton töltött hosszú évek során sosem volt alkalmam olyan közel kerülni a természethez, mint akkor a Kashyyykon. A Coruscanton mindössze csak azt a néhány gránitcsigát sikerült tanulmányoznom, amelyek a lakásunk falán kúsztak felfelé.
Az elkövetkezendő 16 évben ez volt az otthonom. Eleinte nagyon nehéz eset lehettem. Majdnem egy hónapig meg se szólaltam. Nem én voltam az egyedüli gyermek a háznál. Kabukknak volt egy fia, Muaarga, aki aztán a legjobb barátom lett az évek során. Már az első pillanatoktól kezdve nagyon barátságos volt. Leginkább neki köszönhettem, hogy sikerült viszonylag hamar túltennem magam a szörnyűségeken. Eleinte problémás volt megértenem a wookiee-kat, de szép lassan egyre több szót tanultam meg a Shyriiwook nyelvből, bár kiejteni nem tudtam őket. De mindez nem jelentett akadályt, mert a legtöbb wookiee beszéli a galaktikus közöst. Ők mindig a saját nyelvükön beszéltek, ahogy én is. Idővel fel sem tűnt, hogy nem is egy nyelven társalgunk.
Miutn már kihevertem szüleim halálát Muaarga bemutatott a barátainak. Wrcahwowhwának, és Rahnhohrrnak. Ők is hasonlóan olyan kedvesek voltak, mint Muaarga. Mi négyen éjjel-nappal együtt játszottunk, és rövid időn belül a környék legnagyobb rosszcsontjaiként tartottak minket számon. Le kell szögeznem, hogy utazásaim során nem találkoztam olyan néppel, akik olyan barátságosak, és becsületesek, mint a wookiee-k. Talán egyedül az ithorianok érték el ezt a szintet.
Természetesen az életem nem csupán a játékból állt a Kashyyykon. Kabukk fokozatosan megtanított vadászni. Először csak egyszerű dzsungel worrt-okat kellett nyakon csípnem, majd fokozatosan egyre nagyobb állatok következtek. Serdülőkoromra már egy kifejlett hím grantaloupe-ot is el tudtam ejteni egy lándzsával, egy indáról lendülve. Kabukk lőni is megtanított a híres wookiee íjvetővel, amely akkora volt, mint a karom. Eleinte még csak meg se tudtam emelni. Kabukk leckéinek hála egyre jobban megerősödtem, időközben a hajamat is megnövesztettem. Úgy néztem ki, akár egy nomád, barbár harcos. Már egy kicsit sem emlékeztettem arra a kis, törékeny fiúra, aki elkényelmesedett a Coruscanton töltött hosszú idők alatt.
De nem csak vadászni tanított meg az öreg wookiee. Megtanultam Kabukk saját, házi can-cellje nyergében egyedül lovagolni. Továbbá felsőfokú mérnöki tudást is elsajátítottam tőle. De mindez csak felkészítés volt az előttem álló próbára, a Hrrtayyk Ceremóniára. A legtöbb wookiee gyermek már 12 éves korában átesik ezen a szertartáson. Muaarga, Wrachwowhwa és Rahnhohrr már egész fiatalon túlesett rajta. Kabukk engem 16 évesen tartott elég érettnek a próbára.
Én is úgy éreztem, hogy készen állok. Egész egyszerűen mindent megtanultam. Ismertem a helyi állat-, és növényvilág csaknem az összes faját, tudtam mely növények mérgezőek, és melyek ehetőek. Tudtam, hogy merre találhatóak az édesvizű források, tudtam, hogy hogyan kössek masszív, erős köteleket indákból, hogy hogyan építsek magamnak menedéket fából, és hogy hogyan készítsek magamnak halálosabbnál halálosabb fegyvereket. Egyszóval mindent, ami szükséges a túléléshez az ?Árnyföldön?.
Az ?Árnyföld? Kashyyyk legveszélyesebb területe. Rengeteg helyi babona, és hiedelem fűződik a nevéhez, és persze rémtörténetek ezrei. Egy kívülálló számára lehetetlen felfogni az ?Árnyföld? jelentőségét, ahhoz itt kell élni, hogy megértsék a hely misztikumát.
A Ceremónia során több mint egy hetet kellett eltöltenem odalent, mindenféle segítség nélkül. Annak rendje, és módja szerint építettem magamnak egy kisebb kunyhót, és készítettem magamnak egy hegyes lándzsát. Odalent hihetetlenül lassan telik az idő. Azt sem tudtam, hogy mikor van nappal, és mikor van éjszaka. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy mennyi időt töltöttem ott, csak utólag tudtam meg Kabukktól, hogy több mint egy hétig voltam lent. Nekem egy örökkévalóságnak tűnt. A lent uralkodó sötétség rákényszeríti az embert arra, hogy a szeme helyett a többi érzékszervére hagyatkozzon.
Többször meggyűlt a bajom a tach-okkal, amelyek rendszeresen megdézsmálták a gyümölcsöt, amit összeszedtem. Részese voltam néhány katarn támadásának is, de sikerült megmenekülnöm. Az utolsó napon egy magányosan bolyongó, hatalmas kinrath-al kerültem szembe. Eleinte nem támadott, csak mozdulatlanul állt, mint egy szobor. Akárcsak a zuhanásom napján. Megforgattam kezemben a dárdát, majd a kinrath támadásba lendült. Dárdámmal az állat méregfullánkja ellen vívtam. Ha akárcsak egyszer is megsebesített volna, akkor halott ember vagyok. A mérge pillanatokon belül végzett volna velem. Párbajunk egyre vadabbá, és kimerítőbb vált. A kinrath egyre dühösebben támadott, és csapásait is egyre nehezebb volt kivédeni. Az állat féktelen dühét kihasználva hirtelen oldalra bukfenceztem, melléugrottam, majd egy erőteljes döféssel átszúrtam az állatot. A kinrath fájdalmát éles sikollyal fejezte ki, amely szinte visszhangzott az ?Árnyföld? végtelen sötétségében. Végül kimúlt, és újra elcsendesedett körülöttem minden.
A kinrath méregfullánkját bizonyítékként levágtam, és visszatértem vele Rwookrrorróba. Trófeámat bemutattam a nagy wookiee harcosoknak azt jelképezve, hogy kiálltam a próbát. Így estem át a Hrrtayyk Ceremónián. A legyőzött kinrath fullánkját pedig azóta is a nyakamban hordom egy láncra felfűzve. Az elkövetkezendő nyolc évben továbbra is a Kashyyyk-on éltem. A nap legnagyobb részében Muaargával, és a barátaimmal voltam, közben sokszor segítettem Kabukk-nak a munkájában. Egyre unalmasabbnak találtam az ottani életet. Annyi minden felfedezésre váró bolygó volt még a Galaxisban. És én fel akartam fedezni mindegyiket.
Sosem akartam apámra hasonlítani. Igyekeztem elkerülni a hibáit. De akármilyen komoly erőfeszítéseket is tettem ennek érdekében, mind hiábavaló volt. Pont ugyanolyan lettem, mint ő. 24 éves lehettem, amikor végre összegyűlt a pénzem egy hajóra. Egy corelliai YV-664-es teherhajót vásároltam. Elbúcsúztam Kabukktól, Muaargától, Wrcahwowhwától, és Rahnhohrrtól, majd felszálltam, és elindultam az ismeretlen felé.
Nehéz szívvel hagytam ott a Kashyyyk-ot, de mégis úgy éreztem, hogy mennem kellett. Hajómmal a fél galaxist bejártam oda, és vissza. Jelenleg egy Nar Shaddaa-i kocsmában dolgozom pincérként. Jelen pillanatban épp néhány percnyi szünetet tartok a munkámban, és egy korsó corelliai sört kortyolgatva gondolkodok mindenfélén, ami eszembe jut.
Akik kevésbé ismernek engem, csak egy egyszerű csempésznek tartanak. De aki igazán ismer, az jól tudja, hogy engem nem lehet ilyen egyszerűen ezzel az egy szóval leírni. Többnek tartom magam egy átlagos csempésznél. Foglalkozom csempészéssel is persze, de hát valamiből élni is kell. Általában fűszert szoktam szállítani a megbízóimnak. Leggyakrabban a C-Foroonról, és a Mon Gazzáról szerzem az árut, de nagyon ritkán, különleges alkalmakkor elutazok a Kesselre is.
Többek között a legutóbbi kesseli utamnak köszönhetem, hogy a Birodalom elkapott, majd bebörtönzött a peremvidéki Artus Prime bolygón, majdnem 3 évvel ezelőtt. Furcsa, olyan tisztán emlékszem az egészre, mintha csak tegnap történt volna?