A félreértés kezdetei
Az éjszakai égbolt tanulmányozása valószínűleg az ember legősibb tudományos tevékenysége. Így egyáltalán nem meglepő, hogy bolygónk legtöbb kultúrájában félelemmel vegyes érdeklődés alakult ki az égi jelenségek szabályos rendje iránt. S miközben a civilizációk hajnalán élt elődeink a környezetükben zajló folyamatok magyarázatát keresték az égen, mítoszokkal és legendás hősökkel népesítették be a csillagok világát. Ezek pedig gyakran egységes mitológiává forrtak össze, majd vallássá nőttek az eltelt évszázadok során azt hangoztatva, hogy az égi és földi világ egymás tükörképei, vagyis hogy misztikus kapcsolat áll fenn az égitestek és az emberi sorsok között. Ezzel párhuzamosan azonban pontos és rendszeres leírások is születtek az égi megfigyelésekről, amelyek óriási mennyisége és tárgyilagos elemzése lehetőséget teremtett az égbolt tudományos vizsgálatára.
Kezdetben az égi jelenségek tanulmányozása tehát egyszerre szolgálta az asztrológia (csillagjóslás) és az asztronómia (csillagászat) haladását, s még nem feszült kibékíthetetlen ellentét a horoszkóp-készítők, illetve a csillagtérkép-szerkesztők között. A legismertebb példa talán az ókori Egyiptomból származik, ahol a papok vallási hatalmának alapját féltve őrzött csillagászati ismereteik jelentették. Megfigyeléseik szerint ugyanis az égbolt legfényesebb csillaga, a Szíriusz évi első heliákus kelése (amikor a Nappal együtt jön fel a hajnali égre) néhány nappal mindig megelőzte a Nílus nyári áradását, amely termékeny iszapot terített szét a megművelt földeken. Ezért, amint észlelték a Szíriusz első heliákus kelését az évben, jelentették a fáraónak, hogy hamarosan bekövetkezik a folyó áradása.