Nagyszerű regény ez is, de itt már árnyaltabbak a kontúrok. Főleg a megismert Jedik tekintetében, akiket belül kételyek gyötörnek. Főleg igaz ez Cohmac Vitus mesterre, aki egyenesen megkérdőjelezi a Jedi rend néhány tanítását. A képében akár egy renegát Jedi előképe is felsejlhet, de persze várjunk még ezzel. A Jedik Fényével ellentétben itt olyan Jediket ismerünk meg, akik hordoznak valamilyen feldolgozatlan traumát, és ezt a Jedi rend kőbe vésett tanításaira vezetik vissza. A történet másik Jedi mestere Orla Jareni is ilyen emlékektől terhes személyiség, aki egy mentőakciót azért nem tud kivitelezni mert nem hallgatott a megérzéseire, hanem híven követte a Jedi tankönyvekben leírtakat. Az egész helyzet azért is volt meglepő, mert nem gondoltam, hogy 300 évvel az ismert események előtt már voltak ilyen kétkedő lovagok a Rend berkein belül, és hogy már akkor is láthatók voltak a merevség jelei, amik aztán a vesztüket okozták. Persze a dolog még nem vészes, de a magok el vannak vetve, így a későbbi szakadárok vagy elégedetlenkedők útja is valahol innen eredetezhető. Vajon meddig kellene visszamenni, hogy egy teljesen harmonikus Jedi Rendet lássunk? Vagy ilyen sose létezett? A Jedik Fénye után kicsit illúzióromboló volt megismerni ezeket a dolgokat. Persze a történet keretein belül mondom most az illúziórombolást, maga az egész regény és történet felépítése rohadt jó!
Külön nagyon kellemesek azok a visszatekintések, amik Orla és Cohmac azon kalandját mesélik el, amelynek végén kicsit meghasonul a két, akkor még padawan. Ez az egész történeten végighalad, ráadásul párhuzamosan.
Két Jedink van még itt, akik szintén remekül sikerültek. Reath Silas egy tudós padawan, aki elveszti mesterét, Jora Mallit a Kur Nebula-i csatában. Alapvetően egy otthonülő lovag lenne, de ennek ellenére a történet során felmerülő helyzetekben remekül helytáll. Vele kapcsolatban az tetszett még, hogy a végén az átélt kalandok fényében se csináltak belőle nagy kalandort. Maradt olyan beállítottságú amilyen volt.
Karakterek szintjén meg kell még emlékeznünk a Jediket segítő hajó legénységéről, mely egy külön szálnak is otthont adott. Leox Gyasi-tól féltem kicsit a képek alapján, hogy egy Solo vagy egy Lando "klón" lesz, de erről szó sincs! Az egyik legjobb karakter a könyvben, akár csak Geoda, akinek bár konkrétan egy mondata nincs, mégis tevékeny és nagyon fontos szerepe van a történet folyásában.
A történetben, ami bevezeti a másik gonosz fajt, a Drengireket. Legegyszerűbben gonosz fákhoz lehetne hasonlítani őket, ami elég hülyén hangzik, és nem is teljesen ez a helyzet, sőt! Gray remekül írja le őket és elég paráztatók is, egy élőszereplős vagy egy animációs sorozatban igen csak ütősek lehetnének. Már alig várom a képregényeket, hátha feltűnnek valamelyikben. A sztori egyik kulcsai ők, akik egyszerű létükre nagy tervekkel rendelkeznek. A történet végén aztán a Nihilek és a Drengirek összecsapnak, egy Amaxin állomáson ami már sok a jóból. Az Amaxinokat ha jól emlékszem legközelebb majd csak jó 350 év múlva emlegetik, a Vérvonal című könyvben.
Az állomáson is hangulatos és érdekes események zajlottak, és volt pár meglepetés is. Pl. a végén slusszpoénként megjelenik Marchion Ro is, aki nemes egyszerűséggel kijelenti, hogy ki fogják irtani a Jediket. Sok sikert.
Az egész egy nagyon jól összerakott regény, pár karaktert saját útra indít, akik simán vannak annyira érdekesek, hogy buzgón lehessen várni a történetük folytatását. Most pedig jöhetnek a képregények! Isteni lesz végre vizuális formában is látni pár történetet.