Hát úgy, hogy a világ rendje azért nem minden ponton dőlt össze Abban egyetértek, hogy a rossz dolgokat szembe kell köpni, nevetni, mert ha csak rágódsz rajtuk, felemésztenek. De azzal már baromira nem, hogy az élet örömteli pillanatai önámítások lennének, meg, hogy ezzel meg szabad elégedni, mármint az "átvészeléssel". És most jöhetsz a szokásos hülyeségeddel, hogy huszonévesen ezt még nem tudhatom, de ez marhaság, pontosan tudom, éppen elég tragédia és balsors ért már, nem egy máig tart, nem egy mélyen megrázott, és nem egy még csak ezután fog bekövetkezni. Ezeket szemberöhögöm, de nem elégszem meg ennyivel, mert jól begyöpösödöm, megsavanyodom, aztán akkor mit ért az életem: egy kalap lócitromot, ha már savanyú leszek Inkább megbecsülöm mindazt a jót, ami eddig ért, és teszek azért, hogy még több érjen. Ilyen, mikor együtt iszogatok és beszélgetek veletek egy találkozón, mikor kezet fog velem egy kedvenc sorozatom színésze és azt mondja, remek videót készítettél, vagy mikor kezembe foghatom egy megjelent irományom, vagy mikor sörözök apámmal, bulizok haverokkal vagy csak együtt lógok a húgommal, stb, stb, stb. De ezekért tenni kellett, küzdeni, nem beletörődni, hogy a küzdelem hiábavaló. Frászt!