Res Rigel, Premsus hegység.....
Nem volt völgy, nem volt hágó, se kanyon, mely ne a ryffek vonyításait verte volna vissza. Ha a szél kedvező irányból fújt, akkor még a hegységtől délre fekvő erdőségekben is hallani lehetett eme lidérces neszeket, melyek bosszúval és agresszióval voltak telítve. Aki ismerte a premsus mélyén élő fenevadakat, az jól tudta, vadászat vette kezdetét. Res Rigel nyugvó napja mindeközben lassan vérvörös éggel koronázta meg a horizontot.
A páncélszerelvények megállás nélkül zörögtek, miközben a gazdáik fújtatva szedték a lábukat. Ha nem éppen a lábuk elé vonták volna a figyelmüket, akkor most odafent, a sziklafalak peremeihez közel, mozgást tapasztalhattak. Persze más lehetőségük nem volt. A kanyargós, töredezett felszín megkívánta az összpontosítást. Akár egyetlen egy hibás lépés az élen haladóktól is magával ránthatta volna az egész szakaszt.
Kavicsok potyogtak alá, kvarcos porreszeléket rántva maguk után, ahogy a vérszemet kapó ryffek egyik kapaszkodóról a másikra ugráltak, vagy csupán a rohamos tempójukban a gyakorta arasznyi széles síkon igyekeztek megkapaszkodni. Ez az ő terepük volt. Ismertek minden kiszögelést, minden bizonytalan kődarabot. Részükről a hibázás lehetősége minimális volt. Mindeközben a tekintetük egy pillanatra sem vesztette el a prédáikat. Ott loholtak a nyomaikban.
Valaki felpillantott a rohamosztagosok közül. Ez volt az utolsó mozdulata. A sötét árnyékból démon ugrott felé; kiáltania, fegyvert emelnie nem maradt ideje.
-Milyen messze vannak még? -kérdeztem a híradós tisztet aki futás közben volt kénytelen az adó-vevő beállító gombjával foglalatoskodni.
-Sajnálom százados, de.......ezek a sziklák.....Azt hiszem elvesztettem őket.
-Fenébe is.
Átugrottam a következő akadályt jelképező követ, mely egykor a minket körülölelő, alagutakat formázó sziklafalak tetejéről zuhanhatott alá. Közel fél kilométer volt már mögöttünk, de fogalmunk se volt mennyi állt még előttünk, Klember szakaszáig. Csupán az irányt tudtuk, de hogy oda melyik ösvény vezetett ebben a labirintusban, az kérdéses volt. Talán az összes és mi csupán az egyik mellékjáratban haladunk, de az is lehet, hogy egyenesen egy zsákutcába tartunk. A légi felderítés persze ugyanolyan tehetetlen volt mint bármely más hasonló alkalomkor.
-Uram! -csendült fel két forduló után ismételten a híradós tiszt hangja, hirtelen megtorpanva és félrehúzódva a többiek útjából. -Marson őrnagy, uram. -pillantott fel az alkarvédőjébe épített kommunikációs paneljéről. -Önnel kíván beszélni.
Egy karjelzéssel megálljt parancsoltam mindenkinek akik elhúztak közöttünk.
-Kapcsolja át!
A tiszt lenyomott pár gombot és máris a sisakomban hallhattam a zászlóalj parancsnokának hangját.
-Madness százados?!
-Vételen, uram.
-Látjuk magukat százados. A Chaser továbbítja a jeleiket.
Felpillantottam a keskeny csíkként látszó égboltra. Olyan vékony volt, hogy szó szerint alagútban éreztünk magunkat, viszont némiképp megnyugtatott a tudat, hogy ezek szerint odafent valahol ott van a hajónk és érzékelnek minket.
-Kiszűrtük a zavarás legnagyobb részét százados.
-Engedelmével, uram, de éppen az egyik szakaszom segítségére vagyunk és....
-Negatív százados. Erre most nincs idő. A Chaser rigeli hajókat észlel önöktől északra a Delta 3-as szektorban. Valószínűleg ott lesz az ellenállók egyik bázisa is.
-Nem vagyunk tőlük messze, uram.
-Úgy van százados. Ezért is fontos, hogy most azonnal....ssshhhkkkzzz....menjen! Mi most éppen Klemberék pozíciója felé tartunk a siklókkal.
-Értem uram. Folytatjuk akkor a felderítést.
Zim lépett oda mellém és lassan megrázta a fejét. Karját előrefelé nyújtva akarta a figyelmemet felkelteni. Mikor odanéztem a vér is meghűlt az ereimben.
-Helyes, százados. -folytatta eközben az őrnagy a nyitott vonalban. -Amint felszedtük Klember szakaszát csatlakozunk önökhöz.
-Őrnagy. -nyeltem egy nagyot, igyekezve a hirtelen kiszáradt torkomat benedvesíteni. -Tartok tőle elkésett, uram.
-Hogy?!
-Klember hadnagy elesett, uram. Az egész szakaszával együtt.
-Változott a műsor emberek. -közöltem a teljesen ledöbbent embereimmel, immár háttal a pokoli látványt nyújtó tájnak, melyben megcsonkított rohamosztagos tetemek hevertek mindenfelé. Nehéz volt most szavakat formálni, de a kondicionálás és a több évi tapasztalat némileg megtette a hatását. -Feltehetően sikerült bemérni a rigeli szabadcsapatok bázisát. Werton, Demelton! Vezessék az osztagaikat! Irány a Delta 3-as szektor! Futólépésben! És kapcsolják fel a lámpákat! Nem szeretném ha valaki a sötétben rossz helyre lépne. Máskülönben hátrahagyjuk.
-Velük mi lesz Deron? -intett a fejével Zim a halottak felé.
-Értük már nem tehetünk semmit. -közöltem rezintegráltan és megindultam a többiek után. Zim még visszanézett, majd maga is felkapcsolta fegyverének lámpáját. Utolsóként hagyta hátra azt a völgyet ahová ember biztos nem fogja még egyszer betenni a lábát.
Ricel úgy volt vele, hogy minden energiáját és akaraterejét beleadja. Zihálva, légszomjtól szenvedve, lehorzsolt térdekkel szaladt és csak szaladt, és csak remélni merte, hogy a jó irányba. Egyszer majdnem egy rossz ösvényre tért, de még időben észrevette, hogy nem a városhoz vezető szurdokba fordult. Máskor meg csak a ryffeket követte. Jelenleg jobban bízott az okos állatokban mint az ő kavargó gondolataival telített elméjében, ahol az emlékek alaposan összekuszálódtak. Minduntalan az anyját látta maga előtt, és persze a többieket. Clemert, Vamsent, Hadcikot.....és Herast. Herast akihez vissza fog térni és meg fogja menteni az életét. De előbb ahhoz el kell érnie a várost. Lehetőleg időben.
Grebb és Lobo néhány méterrel előtte futottak, pár másodpercenkét visszapillantva, hogy kis gazdájuk követi e még őket. De aztán pár fordulóval később egyszer csak ledermedtek és olyan mély morgásba kezdtek, meredten előre figyelve, hogy Ricel életében először megijedt tőlük. Az pedig, hogy szürke bőrük kivörösödött, totál elbizonytalanította.
-M-mi van fiúk? -kérdezte, reszkető térdein egyensúlyozva, bizonytalanul pislogva el előre a ryffek feje fölött. -Éreztek valamit?
Grebb rápillantott és baljóslatú mordulásnak adott hangot, mintha csak azt közölné vele, hogy ?jobb ha ebből kimaradsz?. Ricel némán figyelte őket, amint azok a következő másodpercekben, lassan, lopózva lépkedtek tovább, egyre közelebb jutva az ösvény kanyarulatához, mely valahová aztán jobb felé vezetett. Nem mert rájuk szólni, de nem csak azért mert sajgott a tüdeje, hanem mert fogalma sem volt, hogy mi is történik és hogy az ő szavának most mennyi fegyelmező ereje is lett volna. Clemer sose magyarázta el neki, hogy mit is tegyen ilyen esetekben. Ez most merőben eltért attól, mint amikor pár nappal ezelőtt a két ryff sziklapatkányok után vetették magukat. Akkor néhány vezényszóval sikert könyvelhetett el, de most.......De most úgy látta, jobb ha enged a ryffeknek. És máskülönben is.....ha bármit is akart tenni, elkésett vele. Grebb és Lobo ugyanis a következő pillanatban őrjöngve vetették magukat előre és tűntek el a kanyarulat mögött, melynek falain fehér fénykörök jelentek meg, jelezvén, a túloldalon idegenek tűntek fel.
Valami történt, valami megváltozott. Wolfie olyan gyorsan fékezett le, hogy kis híján átpördültem felette. Csillámló orrlyukai kitágultak, fülei pedig felágaskodtak.
-Hé, kislány, mi ütött beléd? -hajoltam le hozzá, de aztán valami más rögtön elterelte a figyelmemet. Alig húsz lépéssel előttünk, az ösvény kanyarulatában, a lámpáink fénysugaraiban, két, előugró árny jelent meg vad, morgással kísérve. A karabélyok csöve alá szerelt lámpák fénysugarainak esélye se volt, hogy megállapodhassanak az ismeretlen, vérvörös alakokon. Egyedül csak a hangjuk árulta el a kilétüket.
-Ryffek! Lelőni őket! -kiáltotta el magát Demelton őrmester, aki először kapcsolt. Forró gázplazmák tucatjai csapódtak a teremtményekbe, de azok, szemmel láthatóan nem is törődtek velük. Firkászt -a bevetései után állandó személyi naplót író közlegényt-, majd öt méterről érte a támadás. A ryff, mely kinézte magának a szerencsétlent, ugyanis ebből a távolságból vetette rá magát és lapította majdhogynem össze a két mázsás súlyával. Páran koncentráltabb tűzesőt zúdítottak rá, köztük én is, miután a soron következő ryff elől sikerült elugornom. A támadás így nem engem ért, hanem Zimet, már ha időben Wolfie nem kapott volna a ryff után. Mindketten egyszerre pördültek meg egymás körül ahogy összegabalyodtak.
Ami Firkász illeti, őrajta már bajos lett volna segíteni. Az őt leteperő állat a páncélszerelvényei réseibe mélyesztette a majd tizenöt centis karmait és úgy hántotta le róla a belső védőöltözettel és húsával együtt, mintha csak egy kaha-fa kérgét piszkálta volna meg. A sugárnyalábok eközben zavartalanul pattogtak le a testéről, melyet igen ellenálló és jókora vastagságú bőr fedhetett.
Wolfie panaszosan felnyüszített amikor a Zimet támadó ryff a nyaki tüskéivel felé csapott. Zim megúszta annyival, hogy neki csak az ütés erejét kellett elszenvednie, de Wolfie rövid szőrű bundája bizony kevésnek bizonyult. A majd fél méteres, kőkemény szarudárdák mélyen felsértették az oldalát és méterekkel ért arrébb földet. A sugárvetőlövedékek hasztalan robbantak bele a premsusi lény oldalába, ott, ahol csak elérték őt. Éppen mikor újabb támadásra készült egy másik rohamosztagos ellen, akkor a sziklafal tövéből Zim felpattant és a lámpafények kiismerhetetlen táncán keresztül maga lendült ellentámadásba, úgy, hogy a kezében megvillant egykori hosszú pengéjű bajonettje.
-Szedjétek le!
-A fenébe, útban vagy! -kiáltották a katonák mindenfelől, fémjelezve a káoszt. Zim szinte úszott a levegőbe ahogy elrugaszkodott és -azzal, egy mozdulattal áthidalva a távolságot- bajonettjét szúrásra lendítette. A penge a mellső végtagok mögött érte a törzset és hatolt majdhogynem tövig az állatba, hogy aztán a bordák közt remélhetően fontos szerveket érhessen. Ez volt ugyanis Zim célja. De belátta, hogy tévedett amikor azt hitte, hogy elsőre ez működni fog. Igazság szerint mindenki ebben reménykedett és jó magam is csak most fogtam fel, hogy alig egy órával ezelőtt egy egész falkát sejtettünk Klember hadnagy és szakaszának maradványai mögött. Összezavarodva, fogalmam sem volt, hogy mikor jártunk volna jobban. Nagyon úgy tűnt, hogy ez a két állat hamarosan az egész szakasz vesztét fogja okozni ha nem találunk ki valamit ellenük.
Zim kétségbeesve reagálta le a kudarcát és talán azzal is tisztában volt, hogy ezzel elérkezett az életének utolsó másodperceihez. Túl közel volt a vadállathoz. Túlságosan is közel. A ryff elbődült és félelmetes állkapcsával feléje csapott. Hiába a tökéletes kommandós képzés, Zim tehetetlen volt a rendíthetetlenül kitartó és hihetetlen erővel bíró állattal szemben. Nem tudott hová menekülni, kitérni előle, a ryff vérszemet kapva követte, mígnem újra lecsapott. A combját védő páncélja ezzel egy időben hangos reccsenéssel adta meg magát a ryff harapásának és mint holmi satuprés úgy nyomta össze az alatta lévő izmokat, idegszálakat. Zim felüvöltött és rögvest a levegőbe perdült ahogy a ryff felkapta őt és rázni kezdte. A lövések száma megcsappant, tekintve, hogy senki se akarta kockáztatni, hogy Zimet találja el. Wolfie, véresen, mocskosan, de lábra állt és látni lehetett rajta, hogy még korántsem adta fel a küzdelmet. Ismét előretört, hogy megragadja a tomboló ryffet.
Firkász teteme hangosan csattant a meredek sziklafalon, amikor az őt marcangoló ryff egy laza mozdulattal, állkapcsaiba véve, odavágta hozzá. A fémkonfettivé vált páncélzat csörömpölve zuhant vissza a talajra. Az elégedett állat társa után pillantott, majd látva annak kiszolgáltatott helyzetét, maga is a soron következő áldozatára vetette magát.
Ricel óvatosan előrébb csoszogott, pedig az ösztöne minden csatornán ?vészjelzést? küldött a tudatába. De ő mindenképp látni akarta, ha még csak egy képkockát is kapna el, akkor is tudni akarta, hogy mit csinál Grebb és Lobo a keskeny hágó másik végében. A fegyverdörrenések és vad üvöltések nem sok jóval kecsegtettek, de valami oknál fogva volt egy olyan érzése, hogy nem Clemer ryffjei húzzák a rövidebbet.
Ricel elérte azt a pontot ahonnét már nem zavarta az ösvény kanyarulata. Szorosan a falhoz lapulva pillantott ki az egyik jelentősebb kiszögelés mögül, amikor egyszer csak.....
-Elkapott! Ááááá...! -sikította egy hang a sisakokban.
-Tarts ki, Hencegő!
-Cövek, lőj a szeme közé!
-Azon vagyok az ég szerelmére, de ne kalimpálj annyit!
...Egy másik társunk is bajba került.....
-Cövek.....ugye nem gondolod, hogy majd lefogom neked.
-Pofa be! Vidd onnan a karodat!
Odakaptam a fejem, hogy lássam mi történik. Amúgy se ártott szemmel tartani egyszerre a két bestiát.
Egy karabély elsült és a kék plazmanyaláb vakító csíkot húzva maga után, a ryff homlokcsontjába csapódott. A szurdokot már jelentős ózonfüst járta be, így nem volt kérdéses, hogy a látási viszonyok jelentős romlásnak indultak, azzal együtt pedig kivehetetlené válnak bizonyos körvonalak. Cöveket, a maga majd két méteres magasságával nem volt nehéz kivenni az események középpontjából, de a ryff és a fogai közt vergődő Hencegő eltűnt a szemem elől. De aztán valami elképzelhetetlen történt. Hencegő kiáltását hallottuk.
-Eltaláltad! Cövek, hallod, leterítetted!
Megkönnyebbült kacaj szakadt fel a katonából, de nem volt idő a tétlenkedésre. Visszafordultam a Wolfie által támadott ryffhez, kinek pofájában Zim vergődött magatehetetlenül. Vagy legalábbis eddig.
-Zim! A szeme közé!
Reméltem, hogy hallja a hangomat. A ryff dühödt morgás közepette vadul rángatta tovább őt. Wolfie elérte a hátsó végtagjait és belemart az ágyékába. Zim a pisztolytáskája felé nyúlt; karabélyát időközben elveszthette. Páran félreugrottak az őrjöngő ryff útjából aki fél szemmel Wolfiera sandított. Úgy tűnt, hogy igen érzékeny pontján érte a harapás, mert Zimet zokszó nélkül elengedte és Wolfie után kapott. De a kutyám gyorsabb volt és kitért a támadás elől, mielőtt még elérte volna őt a gyilkos harapás. Zim behorpadt mellpáncéljára fordult és célzásra emelte a kis hatótávolságú pisztolyát. A látási viszonyok ebben a körülmények közt a nullával volt egyenértékű, de a ryffen köröző fénykörök némileg segítették őt. Az állat elsöpört további két rohamosztagost, majd valahogy Wolfietól is sikerült megszabadulnia. Zim nem tétlenkedhetett tovább. Háromszor is meghúzta a ravaszt amikor közvetlenül a ryff tekintete rávetült.
A sugárnyalábok pontosan oda érkeztek ahová szánta őket. Egymás után csapódtak az állat koponyájába; az egyetlen egy gyenge pontba mely sebezhetővé tette a premsusi fenevadat. A lény magatehetetlenül vágódott az oldalára és nem mozdult többé.
-Te jó ég! -ingatta meg a sisakos fejét Demelton amikor a kidőlt állat mellé lépett. Páncélján élénken látszottak a karistolások melyeket a nyaki tüskék okoztak amikor fel akarták őt öklelni. -Ha ezt más meséli nekem el sem hiszem. Mi az ördög fattyából van ez?
Zim bizonytalanul tápászkodott fel és ő is odasántikált épp amikor magam is közelebbről vettem szemügyre a tetemet. A klón veterán a ryff oldalából ágaskodó bajonettjéért nyúlt. Megragadta annak markolatát és megmozgatta.
-Ennek az átkozottnak tömör bordacsontja van.
Lánglovag az állat homlokán éktelenkedő üszkös becsapódási nyomokhoz hajolt.
-Úgy tűnik, hogy itt a legvékonyabb a bőr és a csont a belső szervekhez. Nyavalyás dög.
-Legyőzhetőek, ez a lényeg. -pillantottam végig az állaton, mire észrevettem egy újabb furcsaságot. A lény színe kezdett fakulni és azzal együtt kivehetővé vált néhány gyanús bőrszíj a test körül. Ez nem csak nekem tűnt fel, hanem Zimnek is.
-Idomított dögök.
Nyomban a nyitott tenyerembe csaptam a sugárvetőmet.
-Lehet, hogy végig figyeltek minket. -morogtam baljóslatúan és óvatosan a hágó másik végébe pillantottam. -Ellenőrizzük le!
Zim intett, mire aki még járni tudott köréje gyűlt. Én eközben a néhány lépésnyire lévő Wolfie mellé guggoltam, aki igencsak kimerült lehetett. Tekintetében fájdalom és szenvedés csillant meg. Oldalán mély sebek tátongtak.
-Talán jobb lenne, ha megkönnyítené a szenvedését, százados.
Felpillantva, Demelton őrmester állt mellém.
-Nem....nem. -ráztam meg a fejem. -Túl fogja élni. Hallod, kislány! Kitartás!
-Ssshhhh.
Ricel tekintette elkerekedett, mikor száját egy emberi tenyér tapasztotta be. De ez csak pillanatnyi rémület volt a részéről, mert mind a bőr érintése, mind pedig a hang ismerős volt neki. Megfordították és ő egyenesen szembetalálkozott az anyjával.
-Ó, Ricel!
Ryta átkarolta gyermekét, miközben könnyeivel küszködött. Ricel is átölelte az anyját, miközben észrevette, hogy többen is jelen vannak mögötte. Sőt mi több, úgy tűnt minimum a fél város. Férfia, nők és gyerekek, valamennyiüknél válogatott fegyverek.
-Jól vagy? Nem esett bajod? Tudtam, hogy túlélted.
-Anya, anya....jól vagyok.
Ricel némileg kiszabadult anyja öleléséből és Clemerre emelte a tekintetét.
-Sajnálom Clemer, de Grebb és Lobo.....-mutatott el a hágó másik végébe, melyet nem láthattak a kanyarulat miatt és immár csak az elnémult fegyverdörrenések visszhangja jutott el hozzájuk.
-Tudom Ricel. Birodalmiak. Kiszúrtuk őket.
-Anya! -nézett le az anyjára aki ott guggolt előtte, boldogságtól csillogó tekintettel, mely képes volt még a sötétben is tündökölni. -Heras.....bajban van. Segítenetek kell neki.
Anyja szokatlan némasága, zavarodottsággal öntötte el a lelkét és arra késztette, hogy visszaterelte a figyelmét Clemerre. A férfin bizonytalanság látszott. Csendesen billeget egyik lábáról a másikra, mígnem kibökte.
-Heras meghalt.
-Nem! -tiltakozott. -Heras erős!
-Kicsim. -simított végig az arcán az anyja. -Az őrhelyet elfoglalták a birodalmiak.
-Lehet, hogy csak elkapták őt, de még él! Igen!
Ricel nem nyugodott bele anyja szavaiba. Annyira szeretett volna segíteni a barátjaként tisztelt férfin, hogy nem hitt senkiben sem.
-Nem, Ricel. Ő elment. -mondta Clemer szomorúan, mire Ricel, anyja vállára hajtotta a fejét és zokogásban tört ki.
-Mennünk kell! -közölte valaki hátulról, mire egy másik hang is felszólalt, kinek kezében egy adó-vevő sercegett.
-Járművek tartanak felénk.
Clemer kikukucskált a sarok mögül, mert figyelmét közeledő léptek zaja keltette fel.
-Sirakkal értek egyet. Ha itt maradunk körbevesznek. Biztos fedezéket kell keresnünk, hogy távol tartsuk őket Ramooséktól.
Ryta bólintott és felállt. Ricel megfogta a kezét és szabad kézfejével kitörölte a szeméből a könnycseppjeit. Gyűlölt sírni, de főleg gyengének látszani. De most valahogy minden az akaratán kívül esett. Az orrát lógatva követte anyját és vele együtt a többieket, akik mint egy jól szervezett közösség, rögtön belevesztek a sziklafalak közt kanyargó járatokba. Eldöntötte, hogy soha többé nem fog sírni. Harcolni fog, a legvégsőkig. Ezzel fog adózni Herasnak amiért cserben hagyta őt.
