Nah, ha az előző fejezetért nem rajongtam, akkor el kell mondanom, hogy ezt a részt egyszerűen imádom!
Barátom, aki nagy Star wars rajongó, kifejtette, hogy szerinte is nagyon fontosak az ilyen jelenetek, de ő mégis egyszerűen áttekeri őket, mert unalmasnak találja.
Ezzel szemben én, egyszerűen imádom. Az az idill, amelyet Anakin és Padmé képviselnek, fantasztikus. A jelenet alatt a Love theme áthangszerelt változata szívszakasztóan szép, a hegedű szóló soha nem látott magasságokba emeli a második rész főtémáját. Emellett számomra az is plusszt ad ebbe a jelenetbe, hogy visszaemlékszem Anakin és Obi-wan szintén ezen erkélyen játszódó jelenetére, amely az egyik kedvencem.
A váltás valóban drasztikus. Egyik pillanatban még minden rendben, aztán hirtelen dráma. Elképesztő fordulat. Mondjuk számomra a rész egy kis negatívuma, hogy az álom nem igazán tetszik, én jobb szerettem volna úgy látni, mint az Episode II-be, hogy Anakin álmában beszél (Padmé, kérlek ne, ne halj meg! Kérlek, ne!) mert akkor Anakin beszámolója a gyönyörű szép erkélyen kapnak még egy plusszt.
De sebaj, így is nagyon is helyén van a jelenet, sőt! Amikor Anakin a japorfát emlegeti mindig nagyot dobban a szívem, mert imádom ezt a kis fafaragást, és ez is bizonyítja, hogy Lucas remekül ügyel a részletekre.
Abban tökéletesen egyetértek Dzséjttel, hogy ez a fejezet elképesztően felértékeli a második rész tatuini részét.
Szóval nyugodtan mondhatjuk, hogy mindenegyes film felértékeli az előzőket.
És a végére még valami: szerintem Anakin óriási baklövést követ el, hogy nem kér Obi-wan segítségéből. Voltaképpen minden körülmény a sötét oldal felé tereli Anakint...
Donát.