Csatlakozom az írásodhoz. Most, hogy megnéztem kb. 2 hónap után újra, otthon, Blu-rayen elképesztően letaglózott. Erre a filmre tényleg igaz, hogy minél többször nézem, annál jobb lesz. Ez két dologból fakad, de ezt már írtuk: egyfelelől, olyan karaktereket sikerült összerakni, akikért lehet rajongani. Ráadásul Daisy Ridley olyan szereplő, akiért még akkor is oda van az ember, ha éppen dühös fejet vág. És mindig ott bujkál a nézésében valami "náív rácsodálkozás" , hogy klasszikust idézzek, és minden egyes jelenetében zseniális. És ez nem túlzás. Egyértelműen a kedvenc karakterem lett az SW-ben. Nagyon megkedveltem Finnt is, a mellékszereplők közül pedig Maz is nagyon jól sikerült, még ha meg is kurtították az eredeti szerepét.
DE! Ami igazán zseniális ebben a filmben, és ami miatt újra és újra és újra akarom nézni, az a hangulata, ami hihetetlen! Egyrészt a filmekben is olyan zseniális hangulatépítő nüanszok vannak, mint a kis vörös szemű lény Jakkun, vagy Finn izzadása, amivel szinte felperzsel minket is a hő, vagy Kylo sisakjának koppanása a hídon, vagy a hamu (?) sercegése... zseniálisak!
Másrészről, és ez legalább olyan fontos, a decemberi premierrel kapott egy olyan különleges érzetet az egész film, a decemberi várakozással, a hideg téli napokon olvasott képes útmutatóval, az együtt kibogozott sztori szállal, amitől egészen erős kötődés jött létre a film, és köztem. Ez a kötődés nálam az EpII-vel a legerősebb, mert azt láttam életemben először, aztán az EpIII-at említeném, és utána jönnek a régi részek, amiknek már az első megnézése után is hihetetlen nosztalgikus érzés fogott el. Ez a kapcsolódás talán az EpI-gyel a legkisebb, viszont az EpVII egyértelműen feljött a listán a 2-3. helyre. Imádom a filmet belengő hangulatot, és minden percén, másodpercén érződik, hogy a készítő csapat szívét-lelkét beleadta abba, hogy egy remek folytatást lássunk.